Alteregó

Fejtörés...

2011-07-09T20:47:00.002+02:00

Hahó földlakók! ^^

Jó hírem van számotokra! Eljutottam a 30. fejezet végéig a nagy áttekintésben. Ez jó is és rossz is. Jó, mert már majdnem a végére értem, de rossz, mert nagy dilemma előtt állok:

Nekem nem nagyon tetszik, hogy mindent olyan hirtelen és egyszerre zúdítottam a nyakatokba, és Emily mindenről felvilágosította Samet... Jó, persze, nem mindenről, de mégis... olyan bazi nagy, átláthatatlan bumm lett az uccsó néhány fejezet. Szóval nagyon azon agyalok, hogy szépen le lesznek véve, és ki lesznek törölve, hogy újra gondolhassak egynéhány dolgot. Lehet változna is néhány elképzelés, de még semmi sem biztos. Mindenesetre, ha eldől végre a fejemben, mi lesz, akkor vagy folytatom, ahol abbamaradt, vagy át lesz írva ez a pár rész...

De a lényeg, hogy visszatérek! Remélem ver egy kis visszhangot, és ti is visszatértek hozzám ;)...

Ti mit gondoltok? Ha ti írnátok a történetet, és a maximumot akarnátok kihozni belőle, mit hagynátok meg, és mit gondolnátok újra?

Egy másik jó hír, hogy Mikkamakka vállalta a végleges részek hibajavítását, aminek nagyon örülök, és nagyon köszönöm neki! Így, amik véglegesen felkerülnek majd, már szuper 'hubátlanok' lesznek! :)

A harmadik dolog pedig, hogy úgy döntöttem, létrehozok egy facebook oldalt az Alteregónak. Amint kész lesz, tudatom veletek is ;)...

Tsók, puszii

hullócsillag

Hajajj!

2011-07-07T18:12:00.000+02:00

Sziasztok!

Tudom, tudom... ez a cím-sóhaj rémisztően hangzik, pedig annyira nem is az...

Annyi a történet, hogy feltettem az első tizenegy fejezet javított verzióját, de valamiért nem úgy formázta az istenverte blogspot, ahogyan én azt megálmodtam, és neszenekedmariska, össze-vissza vándoroltak az entereim és bekezdéseim, a párbeszédeim elvesznek a sorok közt... nem ígérem, hogy hamar kijavítom, mert ilyen tekintetben rémesen véges az energiám, de igyekszem!! Mint ahogy mindennel!!

Az átolvasással most ott tartok... a tizenkettesnél... szóval még van, de néhány nap alatt meglesz az is... és akkor senki sem állíthat meg, csak egy újabb hullámvölgy :D... vicceltem!!

Tsók, puszii

hullócsillag

2011-03-07T16:22:00.000+01:00

Kedves Pályázók!

Elérkezett hát a nagy pillanat!

Igazándiból, még most, hogy e sorokat írom sem vagyok teljesen biztos magamban, de lássuk:

I. hely: Piroseper

II. hely: Diara és kiscsillag

III. hely: Abigel

Közönségdíj: Artair McKnight

Nagyon nagy gratuláció minden helyezettnek, és akik most nem kerültek dobogóra, azok se keseredjenek el, mert nagyon nehezen született meg a döntés! Hangulatok és pillanatnyi érzések döntöttek, a mű ötletessége, kivitelezése mellett persze!

Mindenki meg fogja kapni e-mailben a névreszóló emléklapját, amit kitehet a blogjára, vagy eltehet emlékbe! :)

Piroseper, veled pedig majd egyeztetek e-mailben meglepi ügyben! :)

A vélemények később kerülnek fel, mert most el kell rohannom, de nem felejtettem el őket! :)

Nagyon köszönöm a munkátokat, és mégegyszer gratulálok Mindenkinek!

hullócsillag

Helyzet jelentés...

2011-03-07T13:00:00.000+01:00

Sziasztok!

Nos, készen lennék a véleményekkel!

Lányok, fiúk, nagyon nehéz dolgom van, és ennek igazán, szívből örülök!!!

Nyolc, azaz NYOLC történet van, ami mellé felkiáltó jelet tettem.

Ezzel jelöltem, ha valamelyik történetről második elolvasás után úgy éreztem, hogy esélyes lehet a dobogóra. Ez nagyon sok, és még mindig csak egy történet van, amiről biztosan tudom, hogy benne lesz a háromban.

Most megyek, és kiteszem a neveket a novellák mellé, ezzel pedig az is kiderül, ki nyerte a közönség szavazást, de gratulációk majd a kihirdetéskor :)...

Öt körül már le kell lépnem itthonról, úgyhogy addig biztosan felkerülnek az eredmények is, addig pedig agyalok, olvasok, jegyzetelek, pontozok...

Ti pedig csak izguljatok! :P

Pusszantás

hullócsillag

Végleges! :)

2011-03-01T11:48:00.001+01:00

Sziasztok!

Felkerült az összes novella, kitettem a szavazást is!

13 mű érkezett be a pályázatra, jó olvasást és értékelést Nektek! :)

Úgy döntöttem, hogy hagyok időt szavazni a közönségdíjasra, és csak hétfőn zárom le a szavazást, addig viszont frissítem majd a már javított Alteregó részeket, és elkezdem kirakni az értékeléseimet a novellákhoz :)...

HÉTFŐN 100%, hogy eredményt hírdetek, már semmi sem állhat az utamba, itthon is leszek aznap! ;)...

Puszii

hullócsillag

Nos...

2011-03-01T00:32:00.000+01:00

Sziasztok!

Nos, még egy novellát várok, aminek megnyitását a technika ördöge meghiúsította.

Amint ezt is elolvastam, felkerül, és kiírom a közönségszavazást is!

Ez után pedig eredményt hírdetek és véleményezek, valamint kiírom, melyik mű, kihez tartozott :)...

A késő novellákat még addig elfogadom, amíg ezt a balszerencsés novellát várom :)...

Más: az írással kicsit elúsztam, a javítással is az utóbbi időben. Elég sok minden játszik közre, de talán a tavasz hoz magával némi plusz energiát már, és újra beindulok ezerrel... talán :)...

De mindenképp igyekszem.

Egyébként köszönöm mindenkinek, aki olvasott ebben az elmúlt, lassan egy évben!

Bizony! Márciusban lesz egy éve, hogy elkezdtem az Alteregót írni! :)

Puszii

hullócsillag

Bri - Pillangóhatás Novella 13.

2011-03-01T00:20:00.002+01:00

Döntéseink következménye

„Bízz benne, hogy bárhogy is döntesz, az a helyes választás.”

Sosem hittem, hogy a sorsom előre meg van írva, hogy születésemtől, az első lélegzetvételemtől meg van írva az utam, amin lehetőségek nélkül, választás nélkül végig kell járnom. Úgy vélem, hogy van egy utam, ami tele van leágazásokkal. Ha úgy akarok akkor lefordulok az egyiken, ha ahhoz tartja kedvem akkor megyek tovább az egyenesen, egy másik lehetőséget keresve. Kettő-ezertíz december utolsó estéjén is döntöttem. Rossz utat választottam, de nem forgathatom vissza. Ez a pakliban van, viselem a következményeket. De az eszembe sem jutott, hogy egy rossz döntésem következményeinek áldozatai is lehetnek. Márpedig lettek, súlyosak. Nem kellett volna kocsiba ülnöm, nem kellett volna innom, nem kellett volna így döntenem. Úgy éreztem magam mintha agyonvertek volna, és tele lennék kék-zöld foltokkal, amik már nem fájnak annyira, de még magukon viselik a fájdalom nyomait. Minden porcikám ólomnehéznek tűnt, szemhéjam nem engedte, hogy kilessek a kinti világba. Egyesegyedül csak a fájdalom éreztette velem, hogy még élek. Ha aludtam újra és újra lejátszódott bennem a baleset, és ha éberség és álom között egyensúlyoztam csak arra tudtam gondolni, hogy mit tettem, hogy micsoda baklövést vétettem. Fogalmam sincs, hogy nappal lehetett-e vagy éjszaka, vagy, hogy hány napja, hete, hónapja lehetek ebben a sötétségben. Csak azt a tisztán észrevehető változást éreztem, hogy mindent éberebben érzek. A fájdalom nőtt, a fejfájás erősödött, lélegzetvételeim bizonyosabbak voltak ahogy a szívverésemet is magabiztosnak éreztem. Tenyerem alatt éreztem a lepedő anyagát, a takaró gyengéd nehezedését egészen a hasamig, a párna göröngyösségét ahogy körbevett a hátam közepétől a fejem búbjáig. A kézfejemből valami zavaró vacak jött, ahogy az orromból is. A csipogás és pittyegés egyre jobban bekúszott a tudatomba, amitől legszívesebben megőrültem volna. Valaki kapcsolja már ki! A szemhéjamon halvány fény szűrődött át, amitől nagy erőt véve magamon megpróbáltam kinyitni a szemeim. A vakító neonfény jelezte, hogy hadműveletem sikerült. Hihetetlen milyen fáradtnak és gyengének éreztem magam, legszívesebben azonnal vissza aludtam volna, pedig csak pár másodperce tértem magamhoz – már ha ezt az állapotot annak lehet nevezni.
- Felébredt - hallottam meg egy ismerős női hangot, gyengének tűnt és meggyötörtnek – Szólok az egyik nővérnek...vagy orvosnak. - Rá pár pillanat múlva az ajtó csukódott a bal oldalamon, és látóterembe bekerült egy fekete, felzselézett hajú, gyönyörű zöld szemű fiú. Jeremy. Szeme alatt lilás, kialvatlanságról árulkodó karikák éktelenkedtek, arcvonásai meggyötörtek voltak, a zselé nem tartotta már olyan jól tincseit így néhol már ügyetlenül a szemébe lógott. A lámpa fényében sápadtabbnak tűnt, de még így is gyorsabban dobogott tőle a szívem. A gép is gyorsabb ketyegésbe kezdett, Jeremy savanyúan elmosolyodott és gyengéden megszorította a kezem.
- Hogy vagy? - kérdezte halkan.
- Voltam már jobban is. - Pár pillanatig nem voltam biztos benne, hogy ki is mondtam a szavakat, én magam sem ismertem fel legelőször a hangom, inkább suttogás volt. Egy erőtlen, fáradt suttogás – Mióta vagyok itt? - A torkom eszeveszettül kapart, de meg akartam tudni pár dolgot, és szerelmem még nem tanulta meg a gondolatolvasás fortélyait.
- Két hete. - Arcvonásai mindent elárultak, és a bűntudatom csak nőtt és nőtt – Annyira örülök, hogy végre ébren vagy, ez a két hét...pokol volt.
- Annyira sajnálom! - leheltem – Én nem akartam ezt, hogy van...hogy van az a másik autós... - A torkom szörnyen szorítani kezdett ahogy eszembe jutottak a következmények, a gondolataim egyből a legrosszabb vizekre eveztek, a gép gyorsabban pittyegett és az oldalamba szúró fájdalom hasított, amitől akaratlanul is felnyögtem.
- Tudom Kicsim - csitított – Nem lesz semmi baj. - Mindig hittem neki, de most nem ment.
- Mi van a másikkal? - kérdeztem alig érthetően.
- Ő sincs jobb állapotban, mint te. De ne aggódj, nem csak te vagy a hibás, a másik sofőr is ittas volt.
- De én mentem át a másik sávba. - Éreztem ahogy a könnyeim végig folynak az arcomon – Én nem akartam, sajnálom...mindent...én...én... - nyögtem össze-vissza miközben a fájdalom az oldalamban csak erősödött – Jeremy én annyira félek. - Hangom alig volt több erőtlen tátogásnál, szerelmem pár pillanatig összerakosgatta a szótagokat.
- Nem kell félned, itt vagyok, nem kell félned - ismételgette, miközben egyik kezével az enyémet fogta míg a másikkal a hajam simogatta. Miután az orvos megvizsgált, ki hívta anyámat és Jeremy-t is a folyosóra, ez nem jelenthet sok jót. Már pár perce kint voltak mikor a függöny mögül – mely a másik ágytól választott el – mocorgás hallatszott, csoszogás, halk zizzenések.
- Jaj, bocsánat! - kapta szája elé a kezét, egy tizenhét év körüli, szőke lány, nem nézett ki jobban, mint amilyennek én éreztem magam. Szőke fürtjei csapzottan hullottak a vállára, a homloka vastagon be volt tekerve, de még azon is átütött a vér vöröses színe, egyik karja gipszben volt és ahol nem fedte kötés lila és zöld foltok fedték bronzszínű bőrét – Ugye nem ébresztettelek fel? - Hangja különlegesen lányos volt, de jól állt neki.
- Nem - mosolyodtam el erőtlenül – Ann vagyok. - Bemutatkozásom a torkom kaparása követte majd egy köhögő roham.
- Uramisten! - motyogta ijedten a fiatal lány, és gyorsan kitámolygott az ajtón „orvost vagy nővért!” kiabálva. Értetlenül meredtem az ajtóra, majd az orromba bekúszott a vér rozsdás szaga és megéreztem a meleget az ölemben, ahogy lepillantottam a lélegzetem elakadt és, ami eddig a tüdőmben volt sípolva jött ki, egy hatalmas vértócsa terebélyesedett előttem. A sokktól, vagy az ijedtségtől éreztem, hogy kezdem elveszíteni az eszméletem, még hallottam a hadaró utasításokat az orvostól míg végül teljesen elsötétült a világ.

- Őszinte leszek magával Mrs. Hamond, nem sok jót jósolok a lányának, komoly vérveszteséget szenvedett az utóbbi rohama után, és kétséges, hogy képes lesz-e befogadni a szervezete a beadagolt vért, illetve saját maga termelni. - Az orvos hangja komolyan, mégis részvéttel telien hatolt a rég beállt csendbe.
- Mennyi az esély, hogy túl éli? - Édesanyám hangja meg-megremegett az elfojtott sírástól. Magam előtt láttam finom vonású, sötétbarna, göndör tincsekkel keretezett arcát, könnyektől csillogó világosbarna szemeit ahogy az orvos előtt áll, egy sötétlila kosztümben – ez volt a kedvence, ha tehette ezt vette fel – ahogy a fekete, bőrtáskát szorongatja, amit még karácsonyra vettem neki.
- Ezt még nem tudom megmondani magának, egyelőre várunk, hogy mennyire regenerálódik a szervezete ezek után, de ebben a pillanatban negyven százalékot jósolok neki.
- Köszönöm Doktor úr - motyogta zilálva édesanyám.
Igen, határozottan emlékszem erre a beszélgetésre, mintha egy nagy sötét szobában lettem volna ahol csak az ő szavaik visszhangzottak, majd hosszú-hosszú órákon keresztül csak édesanyám szívfacsaró zokogása. Mikor újra megküzdöttem a szemhéjaimmal a neonlámpa már nem égett, helyette az éjjeliszekrényen álló kislámpa adta a halvány fényt. Az ablakon kipillantva csak az éjszakával találtam szembe magam, nagyon kivilágított város lévén a csillagok leghalványabb jele sem mutatkozott a sötét égen. Az autók, és a kinti világ zaja tompán szűrődött át a falakon ahogy a beérkező fények is az ablakon. Pár perc néma magam elé bámulás után a szomszédból újra motoszkálást hallottam.
- Kérlek Liz, ne hagyj itt. - A mély férfi hang szokatlan volt, hisz leginkább egy vékony, lányos hangra számítottam, de ami késik nem múlik.
- Nem fogok meghalni apu. – Ez már az ő hangja volt, ehhez a hangneméhez leginkább egy halvány, fáradt mosolyt tudtam elképzelni az arcán – Sok minden van amiért élni akarok, és fogok is. - A szívem újra összezsugorodott a gyomrommal együtt, én tettem ezt vele. Miattam került ide, és küzd az életéért.
- Pihenj - mondta végül az apa – Pihenned kell. - Nem tudom, hogy Liz követte-e apja tanácsát, vagy inkább utasítását, de én vissza aludtam, akaratom ellenére is.

- Jó reggelt, Kicsim. - Jeremy édes, fáradt mosolyára ébredtem – Hogy vagy? - kérdezte aggodalmasan.
- Hallottam mit mondott az orvos, fölösleges leróni a formasági köröket. - Könnyítettem meg a dolgot, arcáról lehullott az a halvány, vérlázító mosoly – mely annak idején egekbe taszította a pulzusom, és megjegyzem; most is -, helyét elgyötört, fáradt, igazi érzelmeit tükröző arca vette át.
- Az orvosok néha tévednek, meggyógyulsz, meg kell gyógyulnod, Ann. - Könnyeim újra kibuggyantak a szemem sarkából ahogy meghallottam végtelenül szomorú hangját. Vissza emlékeztem azokra a pillanatokra mikor önfeledten nevetett, arra az élettel teli hangra, amivel oly' sokszor megajándékozott. Nem akartam így hallani, így látni, és az a tudat, hogy ez az én hibám, az én bűnöm szörnyű volt.
- Megfogok, Jer, ne aggódj, megfogok - simítottam végig párnapos borostáján, mikor végre mozdulásra bírtam a kezem, halványan elmosolyodtam. Utáltam, ha ennyire szúrós az arca, és ezt ő is tudta. Viszonozva mosolyom kezem az övébe téve az arcához nyomta erőtlen ujjaim, és gondterhelten felsóhajtott miközben lehunyta szemeit – Mióta nem aludtál? - kérdeztem, a szeme alatti karikák erősebbnek tűntek.
- Pár napja - motyogta – De nem akartalak itt hagyni - mentegetőzött.
- Tudod jól, hogy ez fölösleges. Menj haza, és pihend ki magad! Neked és nekem sem jó, ha hullafáradt vagy, csak megnehezíted a dolgunk. - Próbáltam rábeszélni az igazamra, tudtam, hogy tudta, hogy igazam van.
- Nem vagyok fáradt! - ellenkezett.
- Jeremy, kérlek. Menj haza és pihenj. - Újra felsóhajtott.
- Rendben, este haza megyek. - Próbált alkudozni.
- Jer, most! Menj! Hess! - terelgettem – Ha valami van úgyis értesítenek, és nyugodtabb leszek, ha tudom, hogy kipihent vagy - erősködtem.
- Makacs vagy - nevetett fel mindennemű öröm nélkül – Hamarosan vissza jövök, ígérem.
- A-a, ismerlek. Ha kell valakit a kórház bejáratához állítok, hogy este hétig ne engedjen be!
- Értettem kisasszony - adott puszit a homlokomra – Akkor hét után jövök. - Látszott rajta a bizonytalanság, de végül rávette magát és haza ment.

- Nagyon súlyos a vérvesztesége. - Pár pillanatig azt hittem rólam beszélnek, de az ismerős férfi hang megcáfolta feltételezésem – Nem fogok hazudni Mr. May, a balesetkor Liz rengeteg vért vesztett és a szervezete nem termel újat.
- És mit lehet tenni? - kérdezte a férfi.
- Jelenleg egy lehetséges páciensünk van, aki nullás vérrel rendelkezik, de ő is kétes állapotban van. - Az agyam akaratlanul is pörögni kezdett, furcsán jó érzéssel töltöttel az általános iskola felső tagozata, még mindig emlékszem az oltások előtti napokra, az oltási könyvet beszedték a védőnő kérésére, ilyenkor mindenki a vércsoportjáról egyezkedett a többiekkel, így nem csoda, hogy én is megjegyeztem a nullás vércsoportom. Csak rólam lehet szó, hisz én vagyok kétes állapotban. Csak én tudok Lizen segíteni, jóvá tenni, amit elrontottam. Az ajtó pár perc néma csend után halkan kinyílt, és egy sötétbarna bőrkabátos férfi lépett be rajta, fekete hajában ősz tincsek gyülekeztek, arca borostás volt, mint a többi férfinak, barna szemei élettelenül csillogtak a lámpa fényében. Talán negyven év körüli lehetett, tőle örökölhette lánya bronzos bőrét. Mielőtt észrevehette volna, hogy ébren vagyok gyorsan lehunytam a szemem és alvást tettettem. A szék halkan nyikorgott a taposón ahogy a férfi közelebb húzhatta a széket az ágyhoz majd beállt az órákig tartó néma csend miközben én saját magammal vívtam harcot. Segíthetnék, jóvá tehetném, adhatnék vért. De az orvos maga mondta, hogy nekem is kétséges az állapotom, kockázatos lehetne egy következő vérveszteség, mi van ha belehalok? Mi lenne akkor anyuval és Jeremyvel, és a családom többi tagjával? Biztos haragudnának rám, és Jeremy... nem akarom, hogy szenvedjen, de...de pár év és kiheverné. Találna mást...anyu pedig leköltözne vidékre, a nővéremhez. Úgyis ott vannak az unokái, biztos ezt tenné, úgyis kellene neki egy kis pihenés, elszakadni a nagyvárosi rohanástól... Könnyen vagy nehezen, de kihevernének, elfelejtenének, csak egy kellemes emlék lennék, aki ha eszükbe jut pár pillanatig elszomorodnak, de aztán folytatódna az életük. Különben is, hogy tudnék felépülni és tovább folytatni az életem miközben Liz lehet, hogy elveszíti az életét? A digitális óra félhetet mutatott, Jer bizonyára már tűkön ül és várja, hogy indulhasson. A függöny mögül újra nyikorgás hallatszott majd később megjelent a férfi, nem nézett felém, nem vette észre, hogy ébren vagyok. Az agyam valamiért pánikolni kezdett, és hirtelen ötlettől vezérelve elkotyogtam magam.
- Én vagyok az. - Kételkedtem benne, hogy meghallotta, de végül felém fordult. Arcán értetlenség volt, így kényszerítettem magam, hogy beszéljek – Aki vért tudna adni Liznek. Adni akarok. - A férfi arcán hitetlenkedés ült ki, majd döbbenet.
- Hogyhogy? Hiszen miatta vagy itt... - A bűntudat kicsit megtörte testtartását.
- Ez nem igaz - ráztam meg erőtlenül a fejem – Én is hibás vagyok, én is ittam és én mentem át a másik sávba, de nem szándékosan, nem tudtam mit csinálok. Sajnálom, jóvá akarom tenni, kérem, segítsen, hogy segíthessek.
- De ez kockázatos számodra is. – Szinte már úgy éreztem, hogy leakar beszélni – Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem fogod megbánni.
- Nem fogom. - mondtam magabiztosan, már amennyire tőlem telt a magabiztosság.

- Ann, biztos vagy benne? - kérdezte másnap, már vagy ezredszerre Jeremy.
- Igen! - vágtam rá sokadjára – Ne aggódj! - Mikor pár órája megláttam megrendültem vöröslőszemei miatt, soha nem láttam sírni, még csak nem is hallottam soha, hogy valamikor is sírt, hiszen a férfi önbecsülése sosem engedte – Ne félj, jó lesz minden - simítottam végig arcán – Csak várj meg, rendben?
- Bármeddig - mosolyodott el meggyötörten – Ott leszek, megvárlak, bármeddig várok, de gyere vissza hozzám - könyörgött.
- Futok - mosolyodtam el – Hány óra? - kérdeztem.
- Négy múlt egy perccel, Lizt már átvitték, mindjárt vissza jönnek érted is. - Szorítása erősödött a mondat végére, a szívem gyorsabban nyomta a tamtamot. Az éjszakát szinte átbeszélgettük Lizzel míg hozzátartozóink az orvossal egyezkedtek valahol másutt, és egyre biztosabb lettem a doglomban. Liz fantasztikus lány, szimpatikus és megérdemli, hogy éljen, energikus, elmesélte, hogy mit tervezett a jövőbe, hogy mennyi mindent ki akar még próbálni az életben, hogy mennyire szereti az apját és a családját és mennyire bánja, hogy olyan messze lakik tőlük. Jó volt hallgatni a hangját, feltöltött energiával és mindent más szemmel láttam. Reggel nyolc körül lehetett mikor az orvos velünk is egyeztetett és sokadszorra ismételte el a rám leső veszélyeket miszerint egy következő vérveszteséget nem biztos, hogy kibírnék. Lizt három körül átvitték egy másik szobába így mindketten nyugodtan tudtunk beszélgetni a rokonainkkal, nehéz volt édesanyám olyan megtörtnek látni és szerelmem elnyúzott arcvonásai csak tovább fokozták gyötrődésem. Az orvos, két ápolóval meg is jelent, és áttoltak a másik szobába, őszintén szólva nem értettem mi ez a nagy felhajtás, hiszen csak belém kellene szúrni egy tűt aztán azt átszúrni Lizbe. Vagy nem? Nem tudhatom, hisz nem vagyok orvos, bizonyára a doki jobban tudja a dolgát. Jeremyt nem engedték be, hogy az orvos és az ápolók gyorsabban tudjanak mozdulni, ha valami nem úgy sikerülne ahogy kell.
- Ann... - szólalt meg pár perc múlva Liz, mikor már mellette voltam egy-két méterre – Köszönöm. - Nem válaszoltam, csak bátorítóan rá mosolyogtam és vártuk, hogy az orvos hozzá kezdjen. Eleinte féltem, hogy Jer, vagy anyu nincs mellettem, de ahogy egymást követték az események szívből örültem, hogy nem látnak ilyen állapotban. Ahogy a tű elkezdte „lecsapolni” a vérem szörnyű köhögő roham jött rám, figyelmetlenül felültem amitől a tű szörnyen szúrni kezdett, de az volt a legkisebb gondom. Újra egy hatalmas vértócsa növekedett az ölemben és nem akart leállni, én meg fuldokoltam a véremben. Minden összemosódott, a fejem hasogatni kezdett, a szavak érthetetlenek lettek és egyre homályosabban láttam. Biztos voltam benne, hogy meghalok, de azt hiszem így kellett lennie.
Soha nem hittem, hogy a sorsom meg van írva, ki van jelölve az utam, nem, máig nem hiszem ezt el. Az életünk döntéseink sorozata. És csak akkor jövünk rá, hogy helyes volt-e, vagy sem mikor szembetaláljuk magunkat a következményekkel. Én döntöttem úgy, hogy elmegyek a szilveszteri buliba, én döntöttem, hogy iszok, én döntöttem, hogy autóba szállok, és szembe is néztem a következményekkel, én döntöttem úgy, hogy segíteni akarok Liznek és vért adok neki. De van valami amiről nem dönthetünk; a születésünk és a halálunk. Nem én döntöttem, hogy megszületek és a halálom időpontjáról sem én választok. Viszont a kettő közötti idő az én felelősségem, az én mocskom. És ha már egy rossz döntésem miatt mások is áldozatul estek akkor azaz én felelősségem, és jogomban áll arról dönteni, hogy jóvá teszem-e a hibám, vagy sem. Én jóvá akartam tenni, és remélem, hogy sikerült.

- Anyu! Végeztem az utolsó előtti fejezettel, most már ehetek sütit? - kiabált le a földszintre Lily, és összecsapta a vaskos kötetet melyet a téli szünetben ki kell olvasnia.
- És mi lesz az utolsó fejezettel? - Nyitott be az ajtón egy vörös hajú nő arcán bájos, engedékeny mosollyal.
- Sejtem a végét, de azt majd holnap kiolvasom - erősködött tovább Lily, de már tudta anyja válaszát.
- Rendben - sóhajtott az édesanya – Sipirc! - intett az ajtó felé ahol a lány már el is tűnt – De vigyázz mert még forró! - kiabált még lánya után és ő is lesietett a konyhába.

„Életünk során néha útkereszteződéshez érünk, és rákényszerülünk, hogy eldöntsünk, melyik úton akarunk tovább menni. És nem tudhatjuk előre, hogy a választott út gyönyörhöz, vagy fájdalomhoz vezet. Ha egyszer választottunk, már nincs visszaút.”

------------------------------------------

Kedves Bri!

Tetszett, ahogyan értelmezted a címet, és a történet is, amit kitaláltál köré. Kicsit szomorú és egysíkú volt ugyan, mégsem unatkoztam. Volt benne egy-két bukfenc, például nem hinném, hogy egy kétes állapotú beteg életét kockáztatnák az orvosok, szerintem ilyet nem lehet :)...

Leginkább az fogott meg, hogy a végkifejletet az olvasókra bíztad, ezzel is tovább gondolkodtatva őket.

Szép munka :) Gratulálok! :)

hullócsillag

Lizzie - Pillangóhatás Novella 12.

2011-03-01T00:19:00.004+01:00

Valahányszor felülök egy repülőgépre, eszembe jut a gimnáziumi biológia óra. Megint tizenhét éves vagyok. A tanár elmélyülten magyaráz valamit, amire kivételesen az egész osztály oda figyel. Odakint esik. Az esőcseppek ütemesen dobolnak az ablakokon, ezzel párhuzamosan, én is ritmusra dobolok az ujjammal a padon. Önkéntelen reakció, észre sem veszem. A hangok felerősödnek, és most már tisztán hallom a tanár úr magyarázatát.

- Biztosan mindenki hallotta már azt a mondást, ha nevezhetjük így..

„Ha egy pillangó valahol meglebbenti a szárnyát, abból valahol máshol akár tornádó is lehet.”

Nos, ezt a jelenséget, pillangóhatásnak, szaknyelven pillangóeffektusnak nevezzük. Eme kifejezés, magába foglalja a kiindulási tényezők fontosságát a káoszelméletben. Az alapelv az, hogy egy dinamikus rendszerben a kezdeti feltételek apró változásai nagymértékben megváltoztathatják a rendszer hosszú távú működését. – egy pillanatra megállt. Elmélkedve tekintett ki az esőbe. Úgy látszott, hogy ebben a pillanatban valahol máshol jár. Nagyon messze. Az osztály visszafojtott lélegzettel várta a folytatást. Hirtelen abba hagytam az ujjdobolást, és előre dőltem a székemben. Szőke hajam az arcom elé hullott, amint figyeltem a tanár úr távolba meredő arcát. Mr.Pitt rám pillantott. Egy vagy két másodpercig elidőzött rajtam a tekintete, aztán folytatta a mondandóját. Visszasétált a tanári asztal mögé, kezével a szék támlájára támaszkodott.

- Ezt egyfajta láncreakciónak is hívhatjuk. Ma még itt beszélgetünk a pillangóeffektusról, holnap, pedig már vízzel lesz elárasztva az egész bolygó. Ebben az egész pillangóeffektusban, az a legérdekesebb, hogy soha sem tudhatjuk mikor, vagy hol történik meg a baj. Lehet, hogy több év múlva utazol egy repülőn. Valahol a hawaii szigeteken pedig, egy pillangó felszállni készül egy virágról. Meglebbenti a szárnyát, felszáll a levegőbe. Apró csapásai, energiahullámokat indítanak el. A levegő vibrálni kezd. A géped turbulenciába keveredik. Olyan akár egy forgószél. Nem készültél még fel a végre. De nem tehetsz, ellenne semmit. Nem tudsz vissza csapni, vagy kioltani a folyamatot. – Mr.Pitt végignézett az osztályon.

- Barátaim, ezt hívják pillangóhatásnak.

Most, így öt évvel később ülök a repülőgépen, elmerengve bámulok ki az ablakon. Lenézek a kezemre, ami ütemesen dobol az első osztály-béli ülésem karfáján. Odakint esik az eső. Félúton vagyok a tenger fölött, Londonból vissza New York-ba.

A gép meg-megrázkódik, de ebből mit sem érzékelek. A jobb kezemben egy Gin Tonic-ot szorongatok, amiben a jégkockák szinte már elolvadtak. Túl vagyok egy sikeres tárgyaláson, amely csak egy kis semmiségnek tűnik a többi nagyobb fogásom mellett. Haza vágyok. A gép hirtelen nagyot rándul, az italomat szerencsétlenül magamra löttyintem. Szitkozódva törlöm le egy koktél szalvétával a ruhámról. A művelet végezetével újabb rázkódás vonja el az utasok figyelmét. Valamennyien rosszat sejtenek, de én nem ijedek meg. Amennyit utazom repülőgépen, már megszoktam a turbulenciát. Egy légi utas kísérő lép ki a fülkéből, ahol a konyhának elnevezett, luk található. Mindenkinek ellenőrzi az övét, kéri, hogy kapcsoljuk be mi is. A gép megint rándul. Ezúttal nagyobbat. Olyan mintha a repülőt valaki hátulról megfogta volna, és visszafelé kezdené cibálni. Ekkor már én is megijedtem. A légi utas kísérő elvesztette az egyensúlyát, és az előttem ülő utasok ölébe dőlt. Pillanatok teltek csupán el, de a következő másodpercekben az utasok többsége pánikolni kezdett. Volt, aki hangosan zokogott, más sikítozott, hogy nem akar meghalni. Én csak ott ültem, ajkaimat néma sikolyra tártam. Nem volt mellettem a férjem, a gyerekek, akikkel csupán pár órája beszéltem telefonon. Nem nőhetnek fel anya nélkül! Olyan sok boldog percem lehetne még a jövőben. Miért pont most van vége? Mondani akartam valamit, megkönnyíteni hátralevő másodperceimet. A gépet úgy dobálta a szél, mintha csak falevél volna. A szemeim megteltek könnyel. A káosz, és a zsivaj kezdett elhalkulni. Most már csak, azt láttam amint az emberek némán, jajveszékelnek, fogják egymás kezét, és még utoljára csókot váltanak a szerelmesek. Mielőtt az életem lepörgött volna a szemem előtt, visszagondoltam a pillangóra, ami tegnap szállt fel a szállodám ablakából…

---------------------------------------------

Kedves Lizzie!

Elviseltem volna egy kicsit több betűt, és valamivel több fantáziát, de megértem, ha nem volt időd J...

Egyébként maga a történet helyén van, a párhuzam is érdekes, csak a köztes történet volt egy kicsit ingerszegény nekem. Azon azért elgondolkoztam, hogy a tanárbácsinak véletlenül nem voltak jövőbelátó hajlamai? Nem jött le egészen konkrétan, hogy mi volt az az elrévedés, aztán a lányra pillantás J...

Köszönöm a munkádat és az idődet, és gratulálok! J

hullócsillag

Valerin - Pillangóhatás Novella 11.

2011-03-01T00:16:00.002+01:00

Pillangó-hatás

Én csak boldog akartam lenni...

Öt évesen...

- Anya?

- Tessék?

- Miért nem mehetek ki az udvarra?

- Mert azt mondtam.

Tíz évesen...

- Anya?

- Hm?

- Kimehetek játszani a többiekkel?

- Nem.

- Miért?

- Mert eleshetsz, megsérted magad, és sírni fogsz.

- És az baj?

- Igen.

- Miért?

- -

Tizenöt évesen...

- Anya, megismerkedtem valakivel.

- Hogy érted?

- Egy fiúval. Nagyon kedves, a neve...

- Nem találkozhatsz vele többé!

- De hát... miért?

- Mert összetöri a szíved, és sírni fogsz miatta!

Húsz éves vagyok. Éppen ma. Annyira vártam már ezt a napot, hogy azt el sem tudom mondani. Eddig együtt éltem a szüleimmel, mert máshová nem mehettem, de mostantól minden másként lesz.

Az iskolát leszámítva semmit nem láttam a városunkból, anyám szigorúan ügyelt rám, még a széltől is óvott, de mikor rákérdeztem az okára, mindig azt volt a válasz: Mert én azt mondtam!

Eddig beletörődtem abba, hogy mások irányítják az életem, de most már élni akarok! Úgy, ahogy akarok!

Csak boldog szerettem volna lenni...

- Anya, mikor lesz boldog egy ember?

- Ha talál valakit, aki boldoggá teszi.

A születésnapom reggelén fogtam a holmimat, és megszöktem otthonról. Nem volt bonyolult eljutnom egy pályaudvarra, ahol rögtön felültem az első vonatra, ami öt percen belül indult.

Az irány: New York.

Két évig tartott, mire rájöttem a dologra. Addig a napig fel sem tűnt, hogy, ha sírok, akkor csaknem minden városban elered az eső, ha egy parkban pörögni kezdek, tudjátok, addig, amíg hányingerem nem lesz, akkor valahol hatalmas szélvihar támad. Ha elesek, és felsértem a térdem, akkor messzi országokban megreped a föld, s egész házakat nyel magába.

A szüleim tudták ezt, de nem mondták el. Így akartak megóvni? Sosem fog kiderülni. Mire hazamentem, már nem voltak ott. A szomszédok szerint elvitte őket a bánat és az aggódás.

Pedig én csak boldog akartam lenni...

- Azt hiszem, az Ön betegségére a Pillangó-hatás kifejezés illik a legjobban – kezdte az orvom, Andrew Butterfly. Nem vicc, tényleg ez a neve. Hát nem ironikus? - Az orvostudományban még nem találkoztam ilyesmivel, eddig ez csak egy elmélet volt. – Végignézett rajtam. Aznap tudtam meg, hogy meghaltak a szüleim, szóval nem voltam valami jó hangulatban. – Eddig csak én tudom ezt az információt, és ha arra kér, senki mással nem osztom meg. Pedig ez hatalmas felfedezés...

- Ne ossza meg mással. – Tudta, hogy ezt fogom válaszolni.

Nem telt bele három nap, a híradó beszámolt egy különös felfedezésről...

- Nem szóltam senkinek! – bizonygatta a férfi, mikor kérdőre vontam.

- Akkor mégis honnan tudták meg? – Tombolni lett volna kedvem, de tisztában voltam azzal, hogy egy kis kirohanás is több száz ember halálát okozhatja. Levágódtam a székre. – Istenem, miért velem történik mindez?

Nem vártam konkrét választ, de Andrew letérdelt mellém. Nagyon szép, barna haja volt, hozzá illő barna szemei, és olyan mosolya, amitől a legtöbb beteg elalél.

- Sajnos nem mondhatom azt, hogy van megoldás a problémájára.

- Akkor hogyan tudna segíteni? – Sóhajtott.

- Miért jött ide? Ebbe a városba? – Most mondjam meg? Pont neki?

- Munkát kerestem. – Hazug.

Három hónap múlva már egész ügyesen tudtam kontrollálni az érzéseimet, így szerencsére a híradók is leszálltak a témáról, mivel sehol nem történt földrengés, heves esőzés, vagy bármi ehhez hasonló.

Andrew segítségével állást kaptam a kórházban, mint nővér. Jól esett segíteni az embereknek, főleg olyanoknak, akiket én juttattam ebbe az állapotba.

Az énem egyik fele boldog volt, a másik viszont úgy érezte, hogy hiányzik valami. Vagy valaki.

Magam előtt már rég nem tagadtam, hogy szerelmes lettem, de nem tudtam mit kezdeni az érzéssel. Anya mindig óvott ettől, nehogy összetörjön a szívem, de egyszer csak szerencsét kell próbálni, nem igaz?

Így hát munka után bekopogtam a férfi irodájába, és megkérdeztem, hogy nem inna-e velem egy teát? Szélesen elmosolyodott, és azt válaszolta:

- Ha maga nem teszi meg, én hozakodtam volna elő ezzel a kérdéssel.

A nap szikrázóan süt már hetek óta, s biztos forrásból tudom, hogy ez még sokáig így marad. Egész életemben a boldogságot kerestem, és végre megtaláltam. Az sem számít, hogy egy olyan emberben, akit úgy hívnak, hogy Pillangó.

És aki azt mondja, hogy ennek a betegségnek nincs gyógymódja, az téved.

A gyógyír: boldogság. Mert egy pillangó csak egy másik pillangóval lehet igazán boldog.

------------------------------------------------

Hmm, hmm, Valerin! J

Megosztott a novellád. Egyfelől voltak benne jó gondolatok, az alap ötlet is érdekes, a befejező mondat is nagyon tetszett valamiért. Másfelől kicsit klisésre sikerült a történet, nincs konkrét vezérfonal benne, kicsit szétesettnek éreztem olvasás közben, és bár tetszett az ötlet, nem értettem, hogyan kapcsolódik a lány betegsége a pillangó-effektushoz J... talán úgy, hogy ok-okozati összefüggés van mindkettőnél, de kicsit sántított a dolog.

Minden esetre aranyos, könnyed történetet alkottál, köszönöm. J

Gratulálok!

hullócsillag

Bells - Pillangóhatás Novella 10.

2011-03-01T00:13:00.003+01:00

Pillangóhatás

Tom keze előrelendült, épp állon találva a szemben álló sötétbőrűt, aki egy új típusú gépfegyvert szegezett rá. A férfi hátratántorodott, s ezalatt Tom gyakorlott mozdulattal kicsavarta a kezéből a fegyvert, ám ahhoz már nem volt elég éber, hogy észrevegye a háta mögül felbukkanó újabb katonákat.

Jenna eközben több ezer kilométerrel odébb az elkészült muffinokat vette ki a sütőből. Ritkán lehetett rávenni, hogy süssön, ám most különleges alkalomra készült. Nemsokára átjön Vans, évek óta az első férfi, aki valamire ment a nő makacsságával. Meglátjuk, mire jutunk, gondolta Jenna, miközben a süteményt a pultra tette.

Ugyanekkor Sisley leszállt a vonatról, s azonnal beleolvadt a New York-i pályaudvaron tolongó tömegbe. Próbált úgy manőverezni, hogy gitárjával ne üssön le senkit. Magában felidézte a betanult útvonalat: taxit fog és elviteti magát a Floral streetig, onnan pedig gyalog már csak pár perc az Osiris nevű bár, ahol reményei szerint már várták.

- Jenna?

- Vans? – ismerte fel a telefonáló hangját a nő.

- Figyelj, Jenna, sajnálom, de ma nem fog menni… - kezdte a férfi sóhajtva. – Valami zűr adódott a külsősöknél.

Jenna bosszúsan felsóhajtott. Nem ez volt az első randi, amit tönkretett egy sürgősen közbejött munka.

- Sajnálom, komolyan!

- Miattad mondta le a megbeszélésemet – fakadt ki a nő. – Messziről jöttek volna hozzám.

- Ezért én is mondjam azt a főnökömnek, hogy rakja félre a hadügyminisztérium telefonját, nekem ugyanis randim van?

A nő nem válaszolt. Kedvelte Vanst, de lassan kezdte úgy érezni, hogy ez a dolog egyirányú.

- Felhívlak, ha végeztem.

- Ne fáradj! – fortyant fel Jenna, aztán lerakta a kagylót, meg sem hallva a férfi kérlelését.

Tarts ki! – bíztatta magát Tom, beljebb húzódva a menedéket nyújtó őserdő egyik fájának zugába. Megtámadták. Többen, mint amennyire számított. Az erősítés nem érkezett időben. Felvette a harcot velük, ám nem sokra ment egyedül. Végül a menekülést választotta. Minden megfontoltság nélkül futni kezdett az erdő belseje felé, letérve a kitaposott ösvényről. Egy golyó azonban utolérte. Hidegen mélyedt a forró húsba, ledöntve lábáról a katonát. Szerencsére talált egy fát, aminek törzsébe ember nagyságú odút vájtak, valószínűleg az errefelé gyakran megforduló vadászok. A vérzést el tudta állítani a nadrágjából kirángatott övvel, ám nem tudta, mikor indulhat megkeresni a társait. Attól félt, hogy túl korán merészkedik elő, tiszta célpontot szolgáltatva az ellenségnek.

- Hogy érti, hogy lemondták a meghallgatást? – döbbent meg Sisley az Osiris klub bejáratában.

A magas kidobó ember összefonta a mellkasa előtt a karjait és vállat vont.

- Ms. Matthews azt mondta nem lesz meghallgatás, meg hogy maga már értesítve lett.

- Hát nem lettem – tárta szét tehetetlenül a karjait a lány. Most mihez kezdjek? – nézett körül reményvesztve. – Nincs egy vasam se és besötétedett – mondta inkább csak magának.

- Ha koldulni akar, menjen máshova – vonta fel a szemöldökét a férfi.

A lány elhúzta a száját, majd tehetetlenül sétálgatni kezdett fel-alá. Ha tudja ezt, nem utazta volna át a fél államot…

Jenna idegesen adott még több gázt. Talán még odaérhet a klubba nyitás előtt. Az, hogy Vans nem ér rá, nem jelenti azt, hogy ő nem szórakozhat. Szórakozás… arról már rég lemondott. Egy üzletvezető komoly, az apja mindig ezt hajtogatta. A komoly alatt pedig azt értette, hogy nem foglalkozik az üzleten kívül semmivel. Mindig csak a munka, munka és munka…

Jenna későn látta meg a hirtelen elé lépő lányt. Félrerántotta a kormányt, ám már hasztalan. A kocsi eleje eltarolta a gyenge testet, méterekkel arrébb repítve. A nő halálra váltan fékezett, majd szélsebesen kiugrott az autóból. Ó, add Uram, hogy túlélte! – könyörgött magában, miközben a földön heverő testhez rohant.

Tom nem várhatott tovább. Ha ott marad, biztosan észreveszik. El kellett döntenie: megkockáztatja a menekülést, ami beválhat, vagy reménykedik, hogy ezeknél a katonáknál nem volt előírás az éles látás.

A természet azonban beleavatkozott tervébe. Egy hatalmas papagájcsalád – már, ha létezik olyan – bukkant fel, pontosan az ő rejtekhelyét megcélozva. Tom elméjében felbukkant egy halvány emlék, hogy valahol olvasta, az őserdei papagájok gyakran fészkelnek odvakban. Szerencsétlenségére valószínűleg a legnagyobb klán helyére sikerült elbújnia. A terepmintás öltözetben fel-alá cirkáló katonáknak is feltűnt a változás.

Tom meggyorsította a döntést. Kiugrott az odúból, s nem nézve sem balra, sem jobbra, olyan iramot vett fel, mintha tíz egyenruhás helyett, száz farkas lett volna a nyomában…

Sisley sietve lépett le az járdáról. Túl gyorsan.

Hallotta a közeledő autó zaját, s látta a piros lökhárítót, ám utána olyan fájdalom áradt szét testében, hogy elhomályosult a világ. Az érzékei felmondták a szolgálatot. Csak a gondolatai maradtak tiszták.

Sötétség borított körülötte mindent. A távolból mintha kedvenc dalát hallotta volna… dúdolni akarta, ám szája nem engedelmeskedett. Furcsa, súlytalan állapotba került. Mintha az űrben lebegett volna.

Eszébe jutott az a rengeteg dolog, amit még el szeretett volna érni az életben. Család, karrier, gyerekek.

Most meg fogok halni? – kérdezte a sötétségtől, ám választ sehonnan sem kapott. Egyes visszatérők azt mondják, haláluk pillanatában fényességet pillantottak a távolban.

Sisley előtt most határozottan derengett valami.

Ugyanazok a kérdések ezerszer. Jenna feje már lüktetett az események felidézésétől. Szemében könnyek égtek, s nem volt más vágya, csak, hogy végre megtudjon valamit az elütött nő állapotáról.

A szemtanúk kihallgatása után, a rendőrség végül arra jutott, hogy a baleset nem Jenna hibájából történt. A fiatal lány meggondolatlanul lépett egy gyorsforgalmi útra, hát nem csoda, ha Jenna nem tudott időben fékezni.

Órák múlva, miután elkészült az összes jegyzőkönyv, minden tanú elmondta a vallomását, Jenna végre szabadon távozhatott. Amint kilépett a rendőrség épületéből, megszólalt a mobilja. Remélte, hogy valamelyik orvos könyörült meg rajta, ám Vans volt az.

- Jól vagy? – Ez volt a férfi első kérdése.

- Honnan tudod, hogy mi történt? – vonta fel a szemöldökét Jenna.

- A kidobó fiú felhívott, miután elvittek a rendőrök.

- Jól vagyok. Most indulok a kórházba – mondta a nő, miközben autójához sétált. Bár rettegett attól, hogy újra vezessen, nem volt más választása. Errefelé képtelenség volt taxit fogni, ő pedig senkire sem akart várni. – És a te ügyed? – kérdezte Jenna csak úgy mellékesen, miután kényelmesen elhelyezkedett és indított.

- A katona megvan. Hazaszállítják hamarosan…

- Katona? – akadt el Jenna lélegzete. – Honnan hozzák?

- Ne ijedj meg! Egyáltalán nem biztos az, amire gondolsz.

- Afrikából – válaszolta meg a saját kérdését Jenna halálra váltan.

A hordágy, amivel Tomot a helikoptertől a szobájáig vitték, messze nem volt olyan rázkódásmentes, mint azt a férfi remélte. Végtelenül kimerült volt. Jó néhány órán keresztül kellett egy repülőn sérülten zötykölődnie, mire végre hazaért.

Aki nem bírja az utazást, annak nem kell a világ másik felén szolgálnia – az édesapja mindig ezt mondta. Tom most kezdte felfogni, mennyire hiányzott neki New York. A felhőkarcolók, a zaj és a lehetetlen közlekedés. Három éve járt itt utoljára. Azóta idegenekkel aludt, evett és beszélgetett. Itt hagyta a családját.

- Uram, érti, amit mondok? – hajolt fölé egy orvos.

Tom bólintott.

- Hogy érzi magát?

- Pokolian fáj a lábam – utalt Tom a combjára, ami nem úszta meg a menekülést az erdőben. Az egyetlen szerencséje a folyó volt, amibe belevetve magát, eltűnt az ellenség elől. Bár akkor még azt hitte, meghal. Hatalmas véletlen, hogy a társai épp a folyam alsó szakaszán keltek át és így megtalálták a partra sodort férfit.

- Rendbe hozzuk – mosolygott rá az orvos, majd kinyitotta az őt toló ápolók előtt a tetőajtót. – Van valaki, akit értesíthetünk?

Tom elmosolyodott.

- A húgom.

- Jól vagyok – suttogta Sisley újra a körülötte sertepertélő fiatal nőnek. – Jenna – szólította meg, mire a nő megállt a mozdulat közben – üljön le! Kérem!

Jenna nagy nehezen, de rávette magát, hogy abbahagyja az ideges pakolászást. Iszonyatosan örült, mikor belépve a kórházba azzal fogadták, hogy a balesetet szenvedő hölgynek nincs nagy baja, fel fog épülni.

- Bocsásson meg! Kicsit ideges vagyok – simította hátra csapzott, vörös haját Jenna.

Sisley elmosolyodott. Egy percig sem tudott haragudni erre a nőre. Ahogy hajnalban beviharzott hozzá aggódó képpel, kisírt szemekkel és egy halom virággal, akárha a nővére lett volna. És tudta, hogy a saját butasága keverte bajba, mint mindig, ahogy a bátyja szokta mondani.

- Meg fog hallgatni, miután kiengedtek? – kérdezte Sisley.

- Természetesen – bólogatott hevesen Jenna.

- De szeretném, ha igazságosan ítélne, és nem azért venne fel, mert elütött…

Jenna elsápadt.

- Ezért jött New Yorkba? – kérdezte halkan.

- Többek közt.

- Én meg lemondtam, csak úgy – sóhajtott a nő.

- Amúgy is eljöttem volna. Eddig nem akartam bevallani, még magamnak sem, de meg akarom keresni a bátyámat.

- A bátyját?

- Sisley? – hallatszott a rekedt hang az ajtóból.

Jenna arrafelé fordult, mire elállt a lélegzete.

- Megtaláltuk a húgát – ébresztette pár órával később az orvos Tomot. – Nem fogja elhinni, hol van.

Tom hunyorgott, míg hozzászokott a reggeli fényhez. A feje hasogatott, ennek ellenére elmosolyodott a hír hallatán.

- Itt van a kórházban? – lepődött meg a férfi, remélve, hogy félreértette.

- Pontosan.

Tom a homlokát ráncolta.

- Biztos benne, hogy ő az?

- Teljesen. Azonnal elküldök valakit érte! – ígérte az orvos.

- Ne! – állította meg Tom, mielőtt még kiment volna a szobából. – Inkább engem vigyen oda! Kérem! – próbálta megpuhítani az ősz szakembert. – Már minden tagom sajog a mozdulatlanságtól…

A doki összevonta a szemöldökét, majd felrázva, de szólt egy nővérnek, hogy hozzon kerekesszéket.

Jenna meglátta a kerekesszékben ülő férfit, mire végképp összezavarodott. Egyszerre volt végtelenül boldog és halálra rémült.

- Tom? – meresztette a szemeit.

- Ezért jöttem – egyenesedett fel mellette Vans. – Szólni akartam, hogy…

- Ő volt az, aki miatt nem tudtál eljönni – fejezte be a mondatot Jenna.

A katona szemébe önkéntelenül is könnyek gyűltek.

- Húgi – suttogta, mire Jenna már repült is a karjai közé.

- Istenem! – sóhajtotta a bátyja nyakába fúrva arcát a nő. – Istenem!

Sisley mosolyogva figyelte a jelenetet. Sejthette volna, hogy a pár perce már az ajtóban várakozó férfi Jenna bátyja. Tagadhatatlan volt a hasonlóság.

Vans megszorította a húga kezét.

- Hogy kerültél ide? – kérdezte.

Erre Jenna felállt, s bűnbánó arckifejezéssel fordult vissza a másik testvérpárhoz, akik, mint nemrégiben kiderült évek óta nem látták egymást.

- Elütöttem – vallotta be nagyot nyelve.

- Mi van? – kérdezte mindkét férfi egyszerre.

Sisley nevetésben tört ki.

- Semmi bajom – nyugtatta a bátyját. – Az én hibám volt. Körül sem néztem, mikor az útra léptem.

- De hát mit kerestél te az utcán? Sőt, mit keresel New Yorkban? – értetlenkedett Vans összezavarodva.

- Egy meghallgatásra jöttem – intett Sisley a gitárja felé. – Amit lemondtak… - pillantott aztán Jennára.

- Mert a főnöknek randija volt – húzta el a száját erre az.

- Amit lemondtak – kezdte érteni a dolgokat Vans.

- Mert a pasi külsősöknél dolgozik.

- Akiket épp az eltűnt katona ügye miatt riadóztattak – kapcsolódott be a körbe Tom.

Mind a négyüknek tátva maradt a szája.

- Ez aztán a sztori! – vigyorodott el Tom.

- Egyszer még eléneklem - fogadkozott Sisley, majd így, négyen, még órákig beszéltek egymásról, a családjukról és az életükről, amit a sors ilyen különös módon szőtt össze, talán örökre.

„Ha egy pillangó valahol megrebbenti szárnyát, a világ egy másik pontján talán tornádót indít útjára.”

----------------------------------------------------

Drága Bells!

Már megszokhattuk tőled, hogy mindig valami fordulatos, izgalmas történettel dolgoztatod meg az agytekervényeinket. Már első olvasásra is tetszett a stílus és a folyamatos szemszögváltások, ennek ellenére nekem kicsit bonyolult volt követni a történet fonalát (csak többszöri olvasásra tudtam a helyére tenni), de ötletes, izgalmas, és jól oldottad meg a feladatot is :)...

Köszönöm a munkádat és gratulálok!!

hullócsillag

kiscsillag - Pillangóhatás Novella 9.

2011-03-01T00:11:00.004+01:00

Testvér-hatás

A kilátó legfelső szintjének korlátjánál álltam. Alattam száz méterre terült el a város, és a kikötő, és ha a tenger felé néztem, semmi mást nem láttam, csak végtelen mennyiségű vizet. De nem azért mentem, emlékeztettem magamat, hogy a kilátásban gyönyörködjek, ahogy máskor. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy azzal se foglalkozzam, hogy soha nem jöttem fel ilyen magasra, mert tériszonyom volt. Óvatosan felmásztam a betonfalra az egyik tartóoszlop mentén, és onnan néztem le, azt gondolva, hogy magasból talán a problémáim is kisebbnek látszanak majd.

Össze voltam törve. Egy utolsó reményem volt még; a félelmem. Nevetséges volt az egész életem. Szánalmas. Nem volt olyan dolog, amit meg mertem volna tenni. Így most – miközben előrébb araszoltam pár centit – azon kezdtem gondolkodni; vajon mitől félek jobban. Tovább élni a semmit sem érő életemet… vagy leugrani? A dilemmámat az okozta, hogy nem tudtam, mi is vár rám. Egyik lehetőség sem engedte látni a jövőt, és annak lehetséges változatait.

A lábam idegesítően remegni kezdett, így leguggoltam, hogy aztán leüljek a betonra. Semmiképp nem akartam elmozdulni onnan, anélkül, hogy döntöttem volna. De annyira nehéz volt! A gondolataim kuszák voltak; éreztem, hogy a félelemtől zsibbadt vagyok, ugyanakkor felismertem, hogy a lábam nem tudna megtartani. Nem figyeltem a körülöttem csapott zajokra, a saját szívem heves dobogása azonban ott verte ütemét a fülemben. Láttam a város nyüzsgését, de csak a forgatag színein ámultam.

Mintha csak a lelkiismeretem szólalt volna meg, meghallottam a telefonom csengését a zsebemből. Elfelejtettem, hogy nálam van. Ami furcsa, mert aki öngyilkos akar lenni, nem hurcolja magával a mobilját. Őt már nem érdekli, ki keresi. Talán mégsem volt olyan erős az elhatározásom? A tenni és nem tenni akarás marcangolt, a félelem összeszorította a gyomromat, és a torkomat. Alig kaptam levegőt a pániktól. Közben a telefon a kezemben rezgett, sípolt, villogott, minden lehetséges módon magára akarta vonni a figyelmemet. Lepillantottam a kijelzőjére, csak azért, hogy megnézzem, mennyi az idő. Nem foglalkoztam az üzenetekkel és hívásokkal. Teljesen ki kellett zárnom mindent.

Azért a menekülni vágyó felem megpróbált elcsábítani a gondolattal, hogy látták az üzenetemet, és kétségbeesve keresni kezdenek, de nem engedtem neki. Hirtelen ötlettől vezérelve előre hajoltam, lenéztem a mélyben hullámzó vízre, aztán kinyújtottam a kezemet is, és… hagytam kicsúszni a markomból a telefont. Nem éreztem megkönnyebbülést, ami igazán bosszantott. Azt is alig hallottam, ahogy a mobil a sziklafalhoz csattant, de biztos voltam benne, ha én lennék… amikor én zuhanok majd, nem állom meg sikítás nélkül.

Mintha az agyam minden fontos képet és gondolatot elő akart volna hozni, sorra villantak fel előttem az emlékek. Válogatás nélkül láttam a jó és rossz pillanatait életemnek, mintha egy pártatlan bíró próbált volna rávenni a döntésre.

Észre sem vettem, mennyi idő eltelt miközben a magasban ültem, és gondolkodtam, csak arra lettem figyelmes, hogy lassan egyre sötétebb lett. Ami azt jelentette, hogy már keresniük kellett. Ha azért nem is, mert hiányoztam, de szokatlan volt tőlem, hogy nem vagyok otthon. A szívem kihagyott egy ütemet heves vágtájában, ha arra gondoltam, a bátyám biztos aggódik miattam. És utáltam magamat érte, hogy felzaklatom, mégsem mozdultam meg. Ugyan miért mentem volna haza, mikor semmi nem várt ott? Haszontalannak, semmire kellőnek éreztem magamat, amiért életem eddigi huszonkét éve alatt nem sikerült elérnem semmit, mindenkinek csak a terhére voltam.

Könnyeim az arcomra száradtak a melegben. Rosszul éreztem magamat, szédültem, a gyomrom kavargott, a végtagjaim remegtek. Bárcsak egy kis szél lehűtené a testemet! Bárcsak történne velem valami ebben az átkozott életben!

A csendben szinte robbantak a hangok, amiket egy közeledő ember léptei vertek. Úgy megijedtem, hogy izzadságtól nedves kezem megcsúszott az oszlopon, én pedig tehetetlenül a szakadék felé dőltem.

A léptek – amik ijedt sikolyom után megkétszereződtek – már mögöttem dobbantak, mikor alig tudtam magamat megtartani. Vettem egy utolsónak szánt mély levegőt, mikor karok ragadták meg a derekamat, és visszahúztak a biztonságos peremre. Lenéztem a kezekre, amik megmentettek, és rájöttem, hogy itt van az egyetlen, akinek sikerülhet életben tartani; a bátyám. Aaron magához ölelt, én pedig hálásan a nyakához szorítottam a homlokomat. Ahogy a remegésem csillapodott még mindig Aaron erős testébe kapaszkodva felhúztam a lábaimat, és felálltam a korlátra.
- Gyere. Apáék már biztos nagyon aggódnak!- mondta testvérem.

Ahogy a szüleinkre gondoltam a harag újra elöntött. Ellöktem Aaront, rá akartam kiabálni, hogy ne mondjon ilyeneket, ne hazudjon nekem, de nem voltam elég erős, így ahelyett, hogy őt taszítottam volna el, én billentem meg. Kétségbeesetten pillantottam bátyámra, aki utánam kapott, de minden annyira lassan történt, hogy biztos voltam benne, nem fog elérni.

Hihetetlennek tűnt, de a tenger felől egy erős széllökés közeledett a part felé, pont mikor még láttam rá esélyt, hogy nem halok meg. Mintha csak egy hatalmas kéz simította volna meg a hátamat, a széllökés visszabillentett, épp csak annyira, hogy Aaron ujjai a csuklómra tudtak fonódni. Megszorított, és lerántott a párkányról. Keményen a testéhez csapódtam, mindketten a földre estünk, de nem számított. Lihegve, remegve a hűvös betonhoz szorítottam az arcomat.

Lefejeltem a földet, mikor Aaron ismét megragadta a kezemet, ahogy maga felé mozdított. A fülem csengésétől, és a homlokomban érzett fájdalomtól csak elmosódottan hallottam, mit mondott.
- Mégis mi a francot akartál csinálni?

Képtelen voltam válaszolni, csak néztem ismerős, kedves arcát, és éreztem, ahogyan a könnyek újra ellepik a szememet. Szégyelltem magam, próbáltam elfordulni, hogy ne kelljen látnom, miközben elmondja, mennyire csalódott bennem, de ezt sem hagyta. Felnyalábolt a földről, és az ölébe ültetett, aztán a hajamat és a hátamat simogatta, míg meg nem nyugodtam.

Természetesen, miután sikerült összeszednem magamat annyira, hogy képes legyek elbotladozni az autóig, haza kellett mennem. De már nem számított. Az, hogy végül a szerencse, és a bátyám mentett meg, nagy hatással volt az életemre. Úgy éreztem hatalmas a tartozásom, csak nem tudtam, kinek róhatnám le.

Később, mikor már képes voltam talpra állni, elkezdtem meteorológiával foglalkozni. Kutatásaim során ráakadtam egy tanulmányra. Edward Lorenz matematikus és meteorológus szerint, egy pillangó egyetlen szárnycsapása örökre megváltoztatná az időjárás folyamát.

A hála és a szeretet, ami elárasztotta a szívemet, megfogalmazta az én gondolatomat: egy pillangó szárnycsapása, amely széllökést is képes gerjeszteni és egy szerető báty gondviselése örökre megváltoztathatja egy lány életét.

---------------------------------------------------

Kedves kiscsillag!

Nagyon tetszett, ahogy megfogtad az érzelmek sokszínűségét, a kettősségeket, azt, ahogyan a lány a körülötte zajló világot és önmagát érzékeli. Jó volt a történet is, és abszolút nem gondoltam rá, hogy így vonsz párhuzamot a megadott témával, nagyon jó ötlet :)... Nekem nem is igazán hiányzott a végén a magyarázat, de biztosan én is odaírtam volna a helyedben, félve attól, hogy nem értik meg, ha nem teszem.

Kicsit féltem tőle, hogy ez az öngyilkososdi klisé lesz, de ilyen depressziós hangulatba sokan és sokszor kerülnek, ha le nem is ugranak, ebben biztos vagyok... Nem lett sem elcsépelt, sem hihetetlen, nagyon tetszett.

Gratulálok!

hullócsillag

Kacey - Pillangóhatás Novella 8.

2011-03-01T00:09:00.004+01:00

Egy átlagos tavaszi nap, a lágy nyárt idéző napsugarak simogatják az arcom és én átfordulok a másik oldalamra és átölelem a plüssmacim. Néhány másodperccel később a szomszéd beindítja a zenét, és a nyitott ablakomnak köszönhetően ezt nagyon is jól hallom. Reggel, és iskola, mit is tehetne egy 15 éves lány, egy gyönyörű tavaszi napon? Hát iskolába megy. Fintorodtam el. Megreggeliztem a müzlim, fogat mostam és megint elborzadtam a reggeli képemen. Néhány centivel a vállam alá ért a hajam és a belseje vörösre volt befestve. A szemem pedig tengerkéken csillogott. Felvettem egy Russel Brand feliratú vastag pántos topot és egy szaggatott csőszárú sötétkék farmert párosítva egy fehér tornacipővel. Felkaptam a táskám és benéztem anyu szobájába.

- Anyu elmentem. – Mondtam.

- Szia kicsim és vigyázz magadra. – Fordult át a másik oldalára, már csuktam volna be az ajtót.

- Ashley! – Szólt.

- Igen? – Néztem vissza.

- Nincsen fiúzás. – Kuncogott fel.

- Hát persze hogy nincs anyu. – Mosolyodtam el és elhagytam a házat. Ahogy kiértem az utcába két pillangó repkedett előttem. Furcsa volt, az egyik sötétkék, míg a másik rózsaszín volt, gyönyörűen járták a táncot a levegőben. Mint a jégtáncosok jég nélkül. Felsóhajtottam, és levettem szemem a pillangókról és tovább mentem. Mosollyal léptem oda a buszmegállóban a haverokhoz. A tömeg kinyílt és mindenki mosolyogva köszönt, ott volt egy ismeretlen is. Nem lehet több tizenhétnél és szőke haja kócosan áll össze vissza, barna szeme pedig gyönyörűen csillog.

- Ashley. – Szólt rám barátnőm és meglengette előttem kezét.

- Oh, bocs. – Mondtam az ismeretlennek.

- Ron. – Nyújtotta felém a kezét.

- Ashley, de már tudod. – Kuncogtam fel és elfogadtam a felém nyújtott kezet. – Mi szél hozott erre? – Kérdeztem mosolyogva.

- Most költöztünk ide a szüleimmel, eddig Kanadában laktunk, furcsa is hogy erre melegebb van. – Mosolygott, elképesztően mosolygott, mintha száz szikra pattogott volna közöttünk.

- Az… remek. – Mondtam, de a folyamatos mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról. Itt a busz. – Ülsz mellém? – Fordultam felé miközben a többiek elkezdtek felszállni.

- Persze. – Bólintott. Az út a legisleggyorsabban ment el, nagyon sokat megtudtam róla, az eddigi életéről és mindenről. Olyan volt mintha ezer éve ismernénk egymást. Ahogy nevetett, valami elképesztő volt, és a viccei, csak mosolyogtam rajtuk. A szívem az egész út alatt eszeveszetten dübörgött. Leszálltunk a buszról és a város zaja azonnal körül vett minket, egybe gyűltünk megint a haverokkal. Zac éppen Ronnak a helyi csajokat magyarázta és a többi srác a bandánkból is őt vette körül, név szerint Peter, Jackson, és Kellan. A bandában pedig hárman voltunk lányok. Kath, Kristen és én. Mivel külön nulladik óránk volt így elköszöntünk a srácoktól.

- Helyes srác. – Kuncogott fel Kath.

- Na jah és Ash le is csapta a kezünkről. – Mosolyodott el Kris.

- Nem is. – Mosolyodtam el és legyintettem.

- Á nem, csak a srác úgy néz rád mint az egyetlen létező csajra és úgy csorog a nyálad mint Krisnek Robert Pattinson után. – Foglalta össze Kath és közben óriási karmozdulatokkal magyarázta elvét.

- Igen is helyes srác. – Fonta karba Kris a kezeit, már nem rájuk figyeltem, csak megfordultam és Ron-t néztem aki megfordult, rá mosolyogtam és visszafordultam a csajokhoz.

- Ez mi volt? – Kérdezte Kris.

- Semmi. – Haraptam az ajkamba és indultam a suli felé, már csak a lányok nevetését halottam a hátam mögött. Az órák valami kínzó lassúsággal teltek el az ötödik órám volt, és ahogy én befejeztem a dolgozatom lassú léptekkel kivittem a papírt és a tanárnő orra alá csúsztattam. Felnézett szemüvege mögül és a szőke kontyolt hajából ami kilógott a füle mögé tűrte.

- Elmehet Evens. – Mondta és rám se figyelve letette a mappájára a lapot és tovább olvasgatott, felkaptam a táskám és kimentem. Néhány lézengő diák volt csak a folyosón, még fél óra volt vissza az órából. Kiérve a suliból a park felé vettem az utam. A város szívében egy fákkal tarkított hely. Szépen volt gondozva, ezért szerettem itt lenni és gondolkozni. Leültem a kedvenc padomra, ez volt a legcsendesebb hely, minden oldalát bokrok övezik és csak egy átjáró van ahol kegyelmesen ide lehet sétálni karlengetve. Ledobtam a pad mellé a táskám és csak behunytam a szemem hogy a fák lombjai közt átszűrődő napfény a bőrömet melengesse.

- Szép hely. – Halottam meg Ron hangját és tekintetem rákaptam, értetlen fejet vághattam, nagyon elgondolkozhattam, ha már kijött óráról és ide is talált. – A srácok mondták, hogy itt szoktál lenni, leülhetek? – Mutatott mellém.

- Persze. – Mondtam és fordultam kicsit felé mikor leült. A szeme valami csodálatosan csillogott, teljesen el lettem varázsolva és ő is csak engem nézett. Jött egy nagyobb szellő és beleborzongtam.

- Oh. – Vette le a bőrkabátját, és a hátamra terítette. – Nehogy megfázz. – Mondta és az arcomba lógó tincset kifésülte a fülem mögé. Olyan fura volt mintha már ezer éve ismerném ezt a srácot, úgy beszélgettünk a buszon is mint a legjobb barátok. Barátok. Csak barátok?

- Ashley. – Ejtette ki a nevem és olyan volt az ő szájából mint valami gyönyörű álom. Fejem felemeltem és a tekintete megbabonázott. Nem tudtam mit csinálok, vagy csak nem akartam tudni, ajkai közeledtek és amikor az enyémhez értek teljesen elvesztem. Mintha nem is ezen a világon lettem volna olyan volt, mint egy édes álom, egy álom, ami nem fog sokáig tartani. Erőt véve magamon elszakadtam ajkaitól, ő csak csukva tartotta a szemét.

- Sajnálom. – Suttogta és megértettem, talán azt, amit akkor megkeltet volna értenem amikor megláttam.

- Ne sajnáld. – Suttogtam ajkainak és megcsókoltam.

A hintaszékemben ültem és csodáltam az erdőt ahogy a lenyugvó nap megvilágítja és a aprófaházunk óriási árnyékot vet a rétre. Elmosolyodtam amikor Ron kicsoszogott és teát adott a kezembe és helyet foglalt mellettem. Már nem sok van hátra az életünkből, már kenyerünk javát megettük. De boldogok vagyunk, mindennap mosolygunk, sétálunk, és minden hétvégén eljönnek a gyerekeink az unokáinkkal. A réten két pillangó gyönyörű táncot járt. Sötétkék és rózsaszín, ilyet csak egyszer láttam az életembe, azon a gyönyörű reggelen. Felsóhajtottam és fejem Ron vállára hajtottam és elmosolyodtam.

-----------------------------------------------

Kedves Kacey! J

Egyszerű, kiszámítható, bájos, szinte mese. Valószínűleg ezért is nem untam olvasás közben, mert úgy is indítottad, és úgy is fogtam fel, mint egy mesét.

Mondhatnám, hogy lehetett volna benne kicsit több, lehetett volna izgalmasabb, de igazából a történetből többet nem lehetett kihozni.

Aranyos volt J

Köszönöm a munkádat és gratulálok! J

hullócsillag

Diara - Pillangóhatás Novella 7.

2011-03-01T00:00:00.004+01:00

Láncreakció

Kiss Mónika az utcán sétálgatva próbálta jobb kedvre deríteni magát. Szombat volt, és nem volt dolga. Ez még nem lett volna baj, de programja sem volt. Utálta a hétvégéket, amikor nem kellett dolgoznia menni, mert ilyenkor nem tudott mit kezdeni magával. A dolgos hétköznapoknak legalább megvolt a szigorú rutinja, ami biztosította, hogy egyetlen pillanatot sem kell magányos élete fölött búslakodnia. Már éppen azon volt, hogy visszamegy az autójához és végső elkeseredésében elhajt a legközelebbi könyvtárhoz, hogy egy újabb romantikus regénnyel kényeztesse – kínozza – magát, amikor a szemközti cukrászda ajtajában egy fiatalasszony jelent meg egy kezét szorongató, három éves forma kislánnyal. A bongyor fürtök, a hatalmas, világító kék szemek, és a csöpp arcon felragyogó huncut vigyor láttán nem bírta türtőztetni magát. Arcizmai, mintha csak önállósították volna magukat, meghatott mosolyra húzódtak.

Kovács Tamás kilépett kis földszinti lakása ajtaján, hogy a megszokások rabjaként, a pár háznyira lévő családias étterem felé vegye az irányt, ahol minden hétvégén ebédelni szokott. Bezárta az ajtót, megfordult és miközben zsebre vágta a kulcsait, élénk tekintettel körülnézett a napsütötte utcán. Első pillanatban fel sem ismerte kolléganőjét a szigorú, már-már vénkisasszonyos kosztüm és a szoros konty nélkül. Úgy mérte végig, mint bármelyik másik csinos nővel tette volna, majd amikor eljutott a tudatáig, hogy a farmerba bújtatott formás lábak, a könnyű kis kardigán fedte gömbölyű mellek és a csókra csábító, szájfénytől csillogó ajkak a mindig zárkózott, morcos Kiss Mónikához tartoznak, elképedve megtorpant a járda közepén. Az egyetlen ami nem volt újdonság, az a szomorúan csillogó mogyoróbarna szempár volt. Tamás megrázta a fejét, hogy elhessegesse az elméjében megjelenő erotikus képsorozatot, és lelépett a járdáról. Nem bírta azonban megállni, és míg átvágott a kis utcán, vissza-, visszapillantott a tanácstalanul ácsorgó nőre. Majdnem felbukott a saját lábában, amikor a szoborszerűen merev arcot egy bátortalan, édes mosoly keltette életre. Mintha csak először próbálkoztak volna vele a szinte már sápadt bőr alatt dolgozó izmok. Tamás a váratlan élménytől kábán nem vette észre, hogy időközben veszélyesen közel került a szemközti járdán álló gyümölcsös standhoz. A következő pillanatban éles fájdalom nyilallt a sípcsontjába, ahogy nekiütközött az egyik tároló rekesznek, ami engedve a fizika törvényeinek arrébb csúszott a járda kövezetén, meglökve egy újabbat, melynek tetején táncba kezdtek a feltornyozott, pirospozsgás almák.

– Hé, Tomi, figyelj hová lépsz – figyelmeztette nevetve a mérleg mögött álló ötvenes férfi.

– Bocs, Józsi – kapta felé zavartan a fejét Tamás, sajgó lábszárát dörzsölve. – Elbambultam.

– Vettem észre. – A férfi arcára mindentudó kifejezés költözött, és fejével a cukrászda előtt álló nő felé bökött. – Csinos. Ismered?

– Igen, vagyis... a munkatársam. – Egyre zavartabb arcot vágott, majd bocsánatkérő pillantást vetett őszülőfélben lévő barátjára, és elvigyorodott. – Most mennem kell. – Azzal vett egy félfordulatot, és céltudatosan megindult Mónika felé.

Egyikük sem vette észre, hogy a megbolydult gyümölcskupac tetejéről egy alma önálló életre kelt, legurult a láda pereméig, ott megbillent, mintha nem tudná eldönteni, hogy hol jobb, a farekeszben, vagy az utca kövén. Végül egyik szintén elszabadult társa adta meg neki az utolsó lökést. A földre érve gurulni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban pörögve a lejtős úton.

Néhány házzal lentebb Sípos Péter lehajtott fejjel, csilingelő hangok kíséretében hagyta el ki kis ajándékboltjukat. Legszívesebben szétvert volna valamit csalódottságában, de tudta, hogy azzal nem oldana meg semmit. Nem bírta kiverni a fejéből felesége szomorú tekintetét. Bár megpróbálta leplezni fájdalmát, a tíz év, amit együtt töltöttek, szinte lehetetlenné tette ezt. Péter mindenkinél jobban ismerte Mártát, és tisztában volt vele, hogy édesanyja nyakláncának zálogba tétele igencsak mélyen érinti. Látta rajta, hogy minden erőtartalékát felemésztette az igyekezet, hogy úgy tegyen, mintha nem rázná meg a dolog, és hogy meggyőzze őt, ő maga ajánlotta fel a becses örökséget pénzszerzés céljára. Péter oda sem figyelve lépkedett lefelé az utcán, fásult arccal maga elé bambulva, és akkor is csak önkéntelen reflexként pillantott a lábai elé, amikor érezte, hogy valamibe belerúgott. Azonnal érdeklődés csillant azonban a szemeiben, amikor a térkövek közötti résben furcsán ismerős, színes papíron akadt meg a tekintete. Lehajolt és egy összehajtogatott húszezres bankjegyet emelt ki a repedésből. Hitetlenkedve vizsgálgatta a papírpénzt, majd hirtelen hátraarcot vágott, újra feltépte az ajtót és átszáguldva a különböző dísztárgyakkal telezsúfolt polcok között, berontott az apró raktárba.

– Asszony, csoda történt! – rikkantotta el magát, és feleségét magasba emelve megpörgette a levegőben.

– Sípos Péter, azonnal tegyél le! – parancsolt férjére ellentmondást nem tűrő hangon az apró termetű, középkorú nő.

Meglepődött a hirtelen hangulatváltozáson, ugyanakkor anélkül, hogy tudta volna az okát, örült, hiszen idejét sem tudta, mikor látta utoljára akárcsak mosolyogni is a férjét.

– Rendben, leteszlek, de csak ha táncolsz velem – hangzott a váratlan ultimátum.

– Péter, te ittál? – nézett a férjére összehúzott szemmel. Aztán eszébe jutott, hogy az lehetetlen, hiszen egy perce sincs, hogy elváltak. – Mi ütött beléd?

Férje azonban ügyet sem vetett zavart megtorpanására, elkapta a kezét, másik tenyerét a hátára csúsztatta és forogni kezdett vele a szűk helyiségben, miközben dörmögve dúdolta Strauss Kék Duna keringőjét.

Péter tisztában volt vele, hogy csak átmeneti megoldást nyújt a talált pénz, de bizakodott. Talán az az egy hónap haladék, amit kapnak általa, elég lesz, hogy kitaláljon valami végleges megoldást a gondjaikra.

Eközben az alma Péter cipője orrától újabb lendületet kapva gurult a térköveken. Elérte a kereszteződést, és megtorpanás nélkül haladt tovább, átpattanva a járda alacsony peremén, ki az autóútra.

Egy fekete autó, izzadó sofőrrel a kormánya mögött, feltartóztathatatlanul száguldott a főúton. Hiába taposták a fekete cipőbe bújtatott lábak először kapkodva, majd teljes erőből a fékpedált, a sebességjelző ahelyett, hogy megindult volna lefelé, egyre magasabbra araszolt a kijelzőn.

A Takács fiú szemét előre szegezve, arcán üdvözült mosollyal tekert vadonatúj kerékpárján. Büszke volt magára, hogy ilyen hamar megtanult kétkerekűn biciklizni, és dacára annak, hogy édesanyja eltiltotta az utcán való gyakorlástól, ő eldöntötte, hogy eldicsekszik a barátainak. Első adandó alkalommal kisurrant az udvarról, felpattant a zöld járgányra és szívében ujjongó örömmel indult a belváros felé. Nem sokáig örülhetett azonban. Kis híján felüvöltött rémületében, amikor valami oldalról nekiütődött az első keréknek, kibillentve őt egyensúlyából. Ijedten kapta félre a kormányt és megpróbálta visszanyerni az irányítást biciklije felett. A mélyen bordázott kerékgumi alig súrolta az útpadkát, ez azonban bőven elég volt, hogy megdobja az egész vázat és a kétségbeesett kisfiút átrepítse a kormány felett. Zoli fájdalmas ütést kapott, amikor jobb válla, nekicsapódva egy közlekedési táblát tartó fémoszlopnak, megakasztotta zuhanását. Hallott egy halk reccsenést, szemét könnyek lepték el az újabb éles fájdalom hatására, de amikor földet ért, már semmit nem érzett. Eszméletét vesztve terült el a járdán. Nem látta a fekete Opelt, ami lassítás nélkül száguldott be a kereszteződésbe, és nem hallotta a fémes csattanást, ahogy a félrekapott kormánynak engedelmeskedve, a kocsi kipördült és lendületét vesztve nekicsapódott a szemközti postaládának.

Kolozsvári János homlokát törölgetve szállt ki a gépkocsiból, és a járművet ért károkkal mit sem törődve rohant át az úton a földön fekvő fiúhoz. Miközben lehajolt, hogy megvizsgálja, még mindig az a szörnyű kép villódzott a fejében, hogy képtelen megállni vagy kikerülni a kereszteződés felé tartó gyereket. Szakértő kezekkel végigtapogatta a végtagokat, felhúzta a kék szemeket elfedő szemhéjakat, majd amikor meggyőződött róla, hogy a bal alkar csonttörésétől eltekintve semmi komoly sérülése nincsen, végre elernyedtek feszült izmai. A gyerek mellé rogyott a kövezetre, és hallgatva az egyre hangosodó szirénát, hálát adott az égnek a szombati gyér forgalomért, és hogy a szőke kisfiú ügyetlensége megmentette mindkettőjüket egy sokkal nagyobb katasztrófától.

Az alma gellert kapva a küllőkről, egy közeli, szűk sikátor felé repült.

Judit lassan, komótosan válogatott a magasan járó napkorong ellenére is félhomályos sötétségbe burkolózó kukák között. Előző nap nem igazán járt sikerrel, és most minden idegszálával arra koncentrált, hogy találjon valamit, amivel csillapíthatja kislánya éhségét. Nem szokott kijönni a kertvárosba, de most nem volt más választása. Az étterem mögötti sikátor ígéretesnek tűnt, és hamarosan a kezébe akadt egy kartondoboz, tele kifőtt spagettitésztával. Elsüllyesztette foltos, rojtos szatyra mélyére, és ismét a szeméttároló fölé hajolt, amikor éles csörömpölés kíséretében betört a feje fölötti ablaküveg. Mozdulatlanná dermedt. Ideje se lett volna elmenekülni, egy fél pillanat sem telt el, kicsapódott egy keskeny ajtó, és egy magas, tagbaszakadt ürge lépett ki rajta. A rideg szürke szemek szinte felnyársalták.

– Mit képzel? – harsant a mélyen zengő, szigorú hang.

Judit ellenkezés nélkül tűrte, hogy a férfi megmarkolja a karját és behúzza az épületbe. Kétségbeesetten próbált kitalálni valami magyarázatot, hogy mit keresett az étterem mögött, de öltözékéből a vak is láthatta, hogy nem egy eltévedt vendég. Úgy döntött, megpróbálkozik a lehetetlennel, és a férfi könyörületére bízza magát.

– Kérem... – Hangja halk volt és esdeklő, de nem azért nem tudta befejezni a megkezdett mondatot, mert nem bírta, hanem mert félbeszakították.

– Főnök, ezzel törte be az ablakot. – A fehér kötényes fiatalember egy almát tartott a kezében. – Hívjam a rendőrséget?

A szürke tekintet szemmel követhető változásokon ment keresztül, amint megpillantotta, mit nyújt felé a konyhasegéd. A haragot először döbbenet váltotta fel, majd érdeklődés, ahogy végigmérte az asszonyt, akinek még még mindig szorította a karját. Judit meglepetten tapasztalta, hogy egyetlen pillanatra sem uralta undor, vagy megvetés a markáns arcot. Végül a rideg acél meglágyult, a férfi elengedte kinyúlt pulóver ujját, és határozott hangon válaszolt a kérdésre.

– Felesleges, nem ő volt.

A fiú minden további kérdés nélkül letette az almát a pultra, és ment a dolgára.

– Elnézést – fordult vissza a nőhöz. – Kérem, nem ülne le? Épp most főztem jó kis házi húslevest.

Judit utálta a szánalmat. Őt ne sajnálja senki. De a férfi tekintetében nyoma sem volt szánakozásnak, csupán kedvesség és emberség sugárzott belőle. És még valami, amit Judit nem tudott hova tenni. Megértés.

– Köszönöm, de nem akarok alkalmatlankodni.

– Ugyan már, itt nincs útban – mutatott a férfi sarokban megbújó apró asztalra. – Csak foglaljon helyet. Hozok egy tállal, amíg jó meleg.

Judit leroskadt a fehér székre. Nem volt ereje ellenkezni. Szüksége volt minden önuralmára, de nem vetett rá magát a gőzölgő levesre, csak lassan, apró kortyonként ette, kiélvezve minden egyes cseppjét. András csendben figyelte. Látta rajta az erőfeszítést, hogy legszívesebben habzsolta volna a finom házi kosztot, és tisztelet ébredt benne az ismeretlen nő iránt, hogy mégsem tette. Amikor azonban az adag felénél megállt és letette a kanalat, nem értette.

– Tudom, hogy így is sokkal tartozom, de ha nem túl nagy kérés, becsomagolná nekem a többit?

Az asszony hangja olyan halk volt, hogy András alig értette meg a szavakat. A tény, hogy nem mert ránézni, arról árulkodott, hogy nem szívesen kért.

– Egye csak meg nyugodtan – felelte. – Holnap is visszajöhet. Egy étteremben mindig akad mit enni. Egy adaggal több vagy kevesebb, nem számít.

A nő végre felemelte a fejét, és a férfinak elszorult a torka a zöld szemekben megcsillanó szomorúság és beletörődés láttán.

– Nem nekem lenne, hanem a kislányomnak. – Egy könnycsepp húzott világos csíkot a maszatos arcon.

András egy pillanatig sem gondolkozott tovább.

– Nézze, van egy üzleti ajánlatom – nézett egyenesen a fátyolos szemekbe. – Nekem szükségem lenne egy kisegítőre itt a konyhán. Mosogatás, zöldségpucolás, takarítás, ilyesmi... Magának és a kislányának pedig étel kell...

– Honnan tudta, hogy nem én dobtam be az ablakot? – szakította félbe Judit.

András először meghökkent, de aztán mégis válaszolt.

– Ön megette volna az almát. Vagyis, nyilvánvalóan elvitte volna a lányának – javította ki magát, az új információk birtokában.

Judit mosolygott és bólintott. – Köszönöm.

Mindeközben Mónika és Tamás egymással szemben ültek az étterem egyik sarokasztalánál és elmélyülten beszélgettek, mit sem sejtve arról, hogy hány ember életét változtatta meg egy olyan apró, mindennapos dolog, mint egy meleg mosoly – és egy alma.

-----------------------------------------------

Kedves Diara!

Nem tagadom, az eddig olvasottak közül eddig ez fogott meg leginkább. Nem volt benne nagy izgalom, nem volt különösebbképpen kacifántos, mégis. Az alma, mint a történet gerince, nagyon érdekes ötlet, és ez volt, amitől különleges lett a történeted. Másrészt pedig a megfogalmazás is szép és kedves. Gratulálok!

hullócsillag

Tia - Pillangóhatás Novella 6.

2011-02-28T23:58:00.002+01:00

Csak EGY kívánság…

- Sok boldog születésnapot kicsim! – úszott be a konyha felől édesanyám mosolygós arccal. Kezében ott tartotta a gyönyörű szép tortámat, amit még közösen választottunk ki a cukrászdában. A marcipán figurából készült hasonmásom igazán élethűre sikeredett, de egy dologban mégis különböztünk, hogy az ő arcán őszinte, fülig érő mosoly tükröződött vissza, míg én savanyúan bazsalyogtam. A gyertyák lángolva táncoltak körülötte, én mégis a levakarhatatlan vigyorával néztem farkasszemet. Nem éreztem tisztességesnek a sorsot. Miért mindig a születésnapomon üt be a krach?

- El se hiszem, hogy ilyen hamar felnőttél prücsök – ölelt át apa tengernyi szeretetével. A karjaiban mindig menedéket leltem, akármilyen szörnyű volt is a helyzet. Elfelejtettem, hogy én tulajdonképpen egy kishal vagyok a vízben, a halászok és a többi ragadozó mindig körülöttem ólálkodik. Örökké vadásznak rám, nem tudok kikerülni a hálok garmadájából… sajnos.

- Kívánj valami szépet, meglátod, teljesülni fog – suttogta a fülembe mosolyogva, majd homlokon csókolt. De én nem kívántam semmit, akármilyen kölyökkutya arcot is öltött fel magára. Tovább ültem a tortát bámulva és a gyertyákat szuggerálva. 16, hát ezt is megéltem – sóhajtottam fel magamban és mérgesen méregettem tovább az idegesítően vihogó marcipánbábut. Semmi joga nem volt ezt tenni, ő nem tudatosult a rideg valósággal, mint az velem megtörtént. Az asztal sarkaiba kapaszkodtam felhevült indulattal, de mintha a dühöm kiterjedt volna a szobára is. A tárgyak mozogni kezdtek, s a szoba ringispírként indult el önálló útjára. A teremben mindenki elhalványult maszlaggá folyt össze, csak a gyertyák és önarcképem élesedett ki szemeim előtt, ők velem forogtak és nem a többiek ritmusát követték.

A torkomban éreztem a szívemet, zilált lettem a nem várt gyorsaságtól. Tisztában voltam vele, hogy ez egy ócska vízió és én tulajdonképpen a nappaliban ülök, szomszédok vesznek körül, - na meg a családom - mégsem bírtam elvonatkoztatni ebből a lehetetlenségből. A gondolataim külön utakon akartak járni, elegük volt a befalazott életmódból. Máshová vágytam, el egészen a messzeségbe.

- Katherine, K-A-T-H-E-R-I-N-E – hallottam meg anya hangját szaggatottan, mintha a normál beszéd helyett valaki lassítást nyomott volna a lejátszóra. Nyújtottan, már-már robot hangon ejtette ki a nevem. Lehunytam szemeimet és számolni kezdtem magamban. Ez régen is bejött, amikor éjjelente felébredtem és neszezést hallottam a szobámban. Addig számoltam a macimhoz bújva, míg a félelem el nem szállt és vissza nem tértem az álmaimba. A kis trükköm alig tarthatott néhány másodpercig, majd a végén egy fejrázással toldottam meg.

- Igen? – pislogtam ki szempilláim rejtekéből és anyára néztem. A kérdésözön jól látszódott a homlokán összefutó ráncain, amit szemeimmel próbáltam egyesével elsimítani. – Le fognak égni a gyertyák, ha nem kívánsz – nógatott a tortámra tekintve. Az unokatesóimon, a bátyámon, de szinte mindenkin az értetlenség látszott. Beleegyező nyögés keretében fújtam el elsőre az összeset, hogy ne nézzenek a kelleténél is bugyutábban rám, miközben egy csúnya kérés fogalmazódott meg a fejemben: Bárcsak meghalna David és soha többet nem látnám. Amint az utolsó füst is elgomolygott a plafon fele, az örömujjongás megkezdődött. Többé nem én voltam a középpontban, hanem a vígasság és a zene. Az egyetlen ember is csak én lehettem a mulatozók közül, aki észrevette, hogy egy erősebb fuvallat megemelte a függönyöket, majd ugyanolyan gyorsan útjára kelt, ahogy jött.

Nyugtató másnapreggel, végre – nyújtóztattam ki elgémberedett végtagjaimat, hogy az egész ágyam hosszát kihasználjam. Én lennék az egyetlen ember, aki a születésnapját valaha is gyűlölte? Lehetséges! Sosem tartoztam a normális, épelméjű emberek közé. Bennem valami biztos elromlott már a születésemkor. Miután végeztem a napi tornagyakorlatommal, felkászálódtam az ágyból és ugrándozva mentem ki a friss újságért, amit minden reggel én hoztam be a postaládából. Visszafele Lucky-t, az aranyos beagle kutyámat kedveskedve megcirógattam. Rögtön tudtomra is adta, hogy tetszik neki a hirtelen jött masszázs. Egészen szüleim hálószobájáig boldog mosoly fogott el a napsütés és csendesség miatt, míg kutató szemeim nem találkoztak a címlappal és egy ismerős fényképpel.

Szörnyű Tragédia!

Újabb borzalomhullám lepte el London utcáit. Ez a katasztrófa már nem az első, de nagyon reméljük, a legutolsó ilyen rövid intervallum alatt. A metrós kocsi újabb áldozata egy 17 éves fiú, David Holmes lett, akit a megállóhelynél az önműködős ajtók meggátoltak a peronra való leszállásban. A bajba esett fiút senki nem vette észre, így halálra gázolták a többtonnás kerekek. A meghibásodott szerelvényt már kivonták a forgalomból, de a gyászt nem lehet ilyen könnyedén csillapítani. Gyertyás megemlékezést tartanak a baleset helyszínén ma éjfélkor, hogy nyugalmat közvetítsenek a balesetben életét vesztett fiú lelke felé. Fájdalmas, hogy ebben az elmúlt két hónapban ez a harmadik ilyen baleset, amit egy mechanikai meghibásodás okozott. Vajon kellő odafigyeléssel meg lehetett volna állítani a katasztrófát? Ezt nem lehet tudni, az viszont bizonyos, hogy a rendőrök megkezdték a vizsgálatot emberi mulasztás gyanúja miatt.

Remegő kezekkel ejtettem ki kezemből az újságot. Zsongott a fejem a sok információtól. David Holmes… 17 éves… David Holmes… bajba került… David Holmes… balesetben életét vesztett fiú… David Holmes. David! – sikoltottam fel magamban, mikor eljutott a tudatomig, hogy ez nem lehet véletlenszerű egyezés. Túl sok volt nekem ez az információ. De hiszen ez képtelenség! – néztem vissza a földön heverő újságra, ami szétnyílva feküdt a parkettán, a szöveg alatt pedig egy sötét illusztráció volt beszúrva. Mikor ráfókuszáltam a fekete foltra, rájöttem, hogy egy metrószerelvényt akar ábrázolni, ami épp az olvasók felé közeledik. Akár csak az igaziak, ez is vészt sejtető hangon, csilingeléssel figyelmeztetett, hogy fussak el előle. Fülem csengeni kezdett magas frekvenciájától, szívbillentyűim pedig össze-vissza csapkodták szívemet a bordáimhoz a helyes ütemet meg sem találva, mint két dühös bokszoló. A vészcsengő egyre hangosabb lett, hatalma kiterjedt a látásomra is. A sárga pontok táncolva közeledtek felém, le kellett hunynom a szemem az íriszembe betóduló fénytől. Az összes érzékszervem felett elvesztettem az irányítást, mígnem minden csöndessé vált…

- Katherine, kislányom, Katherine – hallgattam anya lágyan hullámzó hangját. Olyan volt, mintha újra Kaliforniában járnék, az óceán egyenletesen nyaldosta meztelen lábamat, tajtékozva mesélt titkos gondolatairól. Annyira idilli környezet volt, ahonnan sosem akartam elszakadni, a részemet képezte a habzó kékség. Bőrömet a napsugár égette, ereje átjárta egész testemet, a fejtetőmtől bizseregtem egészen a lábujjamig. Lehunyt szemmel élveztem az energia útját, ahogy a két pólus találkozott. A kijózanító pofon áramütésként ért az arcomon. Még a bokám is belesajdult a fájdalomba.

- Gyerünk, térj magadhoz. Robert! – éreztem meg a fölöttem rázkódó testet. Nem értettem, hogy hova kerültem, hiszen előbb még olyan szép volt minden, de mostanra megváltozott. Sűrűn pislogva nyitottam ki lehunyt szemeimet. A napfény a szemeimet telítette meg élettel, míg egy test be nem árnyékolta az útját.

- Hál’ Istennek – fújta ki anya a levegőt és a tarkóm alá nyúlt. – Annyira megijesztettél – fonódott össze a tekintetünk. A félelem ott égett a szemeiben, ehhez kétség sem fért.

- Semmi baj, jól vagyok – erőltettem magamra egy mosolyt megnyugtatásképpen, de a következő pillanatban már fel is szisszentem a fejembe nyilalló fájdalomtól.

- Tegnap is furcsán viselkedtél, de ez… nem akarsz valamit elmesélni? – kereste a tekintetemet, de én makacson tartózkodtam az elhatározásom mellett, miszerint Davidről soha senkinek nem fogok említést tenni. Aki képes volt ilyen mértékben átverni és átgázolni rajtam, azt annyira se méltatom, hogy beszéljek róla.

- Nincs mit elmesélnem, jól vagyok – keltem fel segítő kezét elütve magam elől, majd a szobámba vonultam és becsaptam az ajtót. Elegem volt már, hogy mindig a pszichológus fele kerekedett ilyenkor felül, ezt az oldalát nagyon nem szívleltem. Ahogy a kulcsot elfordítottam a zárban, kezdtem el igazán érezni, hogy a fejemet sikerült úgy igazán a padlóba vernem. Hasogatott és emiatt még az egyensúlyzavarom is előtört. Nagyszerű! Nyomorékot csinálok magamból egy pasi miatt, aki semmibe vett. Pedig annyira szerettem és elhittem, hogy én sem vagyok közömbös iránta – kuporodtam le a kör alakú szőnyegemre, ami olyan puha volt, akár egy plüssmackó. Fejemet belenyomtam a sűrű szövésű anyagba, és már utat is engedtem a könnyeimnek, amik az arcomon legördülve szívódtak fel a pamutban. Titkon reméltem, hogy őrültség, amit az imént olvastam, de a szívem legmélyén éreztem, nincs ekkora szerencsém. A lapon ott állt feketén-fehéren a halálhír, amit tovább tetézett David féloldalas mosolya.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire szerethettelek volna – hüppögtem remegő hangon jóval több, mint két órával később. Volt egy olyan pont, amikor magam is elhittem, hogy az összes sós cseppecskétől megszabadultam, míg az újabb zokogáshullám el nem kapott és magával ragadott a mélybe. Most viszont kezdtem érezni, hogy csillapodik a fejemen ülő fájdalom és képes vagyok úgy megmutatkozni a nyilvánosság előtt, hogy egy ideig kitartson a gondosan felöltött maszkom. Mert ez csupán az volt, semmi több. Anyát is sikerült rendszeresen becsapnom vele, pedig eleinte kétkedtem színészi tehetségemben, de hát úgy tűnik, neki még én is nehéz esett vagyok, csakúgy, mint hóbortos kliensei. És hát könnyebb volt arra válaszolnom számára, hogy miért nevetek a nap nagy részében, mint azt firtatnom, hogy miért sírok. Akkor biztos rám szállt volna, mint egy vérre kiéhezett cápa.

- Katherine, minden rendben? Ma még ki sem dugtad a fejed a szobádból, kezdelek nagyon félteni – kopogtatott be az ajtómon, amit én rögtön ki is tártam neki.

- Persze, csak lekötött egy nagyon érdekes könyv és nem figyeltem az időre – néztem át a válla fölött, mintha valami lekötné a figyelmemet, hogy ne kelljen a szemkontaktusba belemennem. – Csak nincs valami baj? – adtam az ártatlant.

- Nem, nincs – gondolkozott el egy pillanatra távolba révedő tekintettel. – Ismersz egy Mrs. Litwin nevezetű nőt? Nemrég keresett és mondta, hogy valami Anne-t keres. Mondtam neki, hogy ebben a háztartásban nem él ilyen egyén, de hát hajthatatlan volt.

- Nem anyu, nem ismerek – ráztam meg a fejem, az állarcomat is majdnem vele sodorva. - Tudod mit? Én visszamegyek inkább olvasni, valami csoda ez a könyv – erőltettem mosolyt magamra egészen addig fenntartva, míg a figyelmén kívül nem estem. Az ajtómmal szemben álló tükörbe néztem összetörten, miután újra bezártam az ajtót. A kéttonnányi alapozónak köszönhetően a vörös duzzanat eltűnt a szemem alól, most leginkább a pirosítóra szorultam volna rá. Porcelánfehér arcom a kelleténél is fehérebb volt, a szín eltűnt belőle. Mrs. Litwin? El se hiszem, hogy képes felkeresni ezek után – húztam ki magam bosszúsan a tükör előtt. Még jó, hogy anya semmit nem vette észre. Most az egyszer éreztem úgy – bár csúnya dolog volt – hogy jó dolog a válás. David anyja a leánykori nevét vette fel újra, miután kimondta a bíróság, hogy ismételten szabad.

Fel kellene hívnom – néztem az íróasztalomra elgondolkozva, ahol ott pihent a mobiltelefonom. – Nem, hülyeség… már mindegy… mit tudnék én tenni értük… - kóvályogtak gondolataim az egész szobát betöltve. Az egyik részem a másodperc töredéke alatt az ajtó felé repített, ám reálisabb énem leállított épp a megfelelő időben. Elvégre mit mondanék anyáéknak utána? Bocsi, el kellett temetnem örökre azt a pasit, aki a világot jelentette nekem néhány hétig, míg orvul hátba nem támadt? Vagy, hogy aljas dolgot kívántam és bejött? Leközölték a címlapon, nézzétek csak – és már dugom is anyáék szeme alá a cikket. Valószínűleg mindkettő monológomtól agybajosnak gondolnának – túrtam bele hajamba feldúltan.

Kétségbeesetten járkáltam fel-alá a szobában, harcolva saját magam ellen. Az érzelmeim percről-percre átalakultak, a meggondolatlanságok gátolatlanul élték reneszánszukat a fejemben. Kétszer meghallottam a nappaliban csörgő telefont, mire összerándult a gyomrom, a szívem pedig vad vágtába kezdett. Az ajtóra tapadt füllel hallgattam, amint anya az asszisztensével konzultál, majd visszaestem a gondolataimba, mikor az ólomsúly leesett megbéklyózott végtagjaimról. *A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk. Mekkora igazság volt, mennyire éreztem a rossz utóízét, mint mikor egy kivit majszoltam el a nyári melegben. Az elején édes volt, a lédús gyümölcs gond nélkül lekúszott a torkomon, de percek múltán a nyelvemen keletkezett kellemetlen, fanyar íztől elment a kedvem, hogy újra a kivi után nyúljak. Egy kicsit paradoxon volt, hogy az a gyümölcs, ami azelőtt az oltom csillapította, később kesernyés ízével mérgezett.

- Katherine, ebéd – hallottam meg a jól ismert felszólítást. Kénytelen-kelletlen jelentem meg az újonnan tapétázott helyiségben, hogy aztán bájcsevegjek szüleimmel és bátyámmal, aki szintén nem volt jó passzban. Úgy tűnik családi vonás ez minálunk, hogy mindig olyanba szeretünk bele, aki meg sem érdemli, rosszabb esetben észre se vesz.

- A hallgatagságod rendkívül zavaró ma, ennyire szörnyű volt a buli? – nézett rám apa fájdalmas grimasszal.

- Ma merengős kedvem van, bocsáss meg – próbáltam erőt sugározni felé, ami csak egy szerencsétlen igyekezetnek tűnt. Amikor a saját lelkem is dúl, nincs felesleges tartalékom.

- Azt észrevettem – pásztázott anya vagy fél percig, mikor is felvont szemöldökkel, testi kontaktussal ripakodtam rá, hogy ne másszon bele az intimszférámba.

- Ha megbocsátotok, most visszavonulnék, nem érzem magam túl jól – kerestem egy jó indokot, hogy ennem se kelljen és anya költői kérdéseire se szerváljam vissza a labdát.

- Rendben van, de később benézek – biztosított róla, hogy rajtam tartja a szemét. Egy belenyugvó sóhajjal hagytam ott a szótlan hármast és merültem vissza háborgó gondolataimba, egyenesen az ágyamba zuhanva. Azt hiszem a fárasztó gondolatfoszlányok úgy behálóztak, hogy egy-két órára el is aludhattam, de ebben nem voltam biztos…

Dudaszó mindenhol. Mögülem, előttem, de még közvetlenül mellettem is. Be kellett fognom a fülem, hogy pattanásig feszült idegeimmel ne mondjak valami igazán cifrát. A sor ráérősen haladt, a másodpercek is lomhán peregtek az óramutatón. Doboló lábbal adtam az ütemet, elképzelve, hogy éppen a gázra lépek.

- Nem előzhetnénk? – néztem ki az ablakon zaklatottan, miközben a taxisofőrhöz intéztem szavaimat.

- És mégis hogy szeretnéd kislány, az egész út el van dugulva. Hacsak nem kötöttél ET-vel közelebbi barátságot, vagy nincs a Mikulás a top tízes barátaid között, akkor ülj meg a fenekeden. Különben is, itt még egy buldózer nagyságú wc pumpával sem lennék képes elhárítani a dugulást.

- Sajnálom – pislogtam vissza a feszültségtől keletkezett könnyeket. Nem ő volt a hibás azért, mert egész London felbolydult, mint egy hangyaboly, ami új királynőt választ a régi helyére. Az a fránya Usher koncert, miért éppen ma kellett megtartani? A sok sipítozó kislánynak aztán holt mindegy, hogy egy nappal eltolják.

- Ennyire fontos? – nézett hátra a visszapillantóból a rosszkedvemet kiszúró taxis. Óceán kék szeme melegséggel töltött meg. Ahogy az arcát fürkésztem, konstatálnom kellett, hogy egyáltalán nem erre a szakmára termett karakteres arcával, igéző szemeivel és lezseren mosolygó ajkaival. Hangja az előbbihez képest sokkal lágyabban csengett, akár egy hűsítő tavaszi szellő.

- Még annál is fontosabb – suttogtam vissza a kérdő szemek gazdájának. – Talán még az életemnél is… - de ezt már kétlem, hogy hallotta volna.

- Nem ígérek semmit, de megpróbálok minél hamarabb kikecmeregni ebből a lélekvesztőből – kacsintott rám és a gázra lépett. Egész addig nem értettem, mire készül, míg a kocsi kerekei a járdán nem csikorogtak tovább.

- Jézusom – kapaszkodtam az ülésbe szétnyílt ajkakkal, azt várva, hogy mikor törik be a szélvédő egy nagy csattanás kíséretében, és gazdagodunk egy pót utassal, aki rosszkor volt rossz helyen.

- Nyugodtan szólíthatsz Matnek is – szélesedett ki vigyora, mikor meglátta falfehér arcomat.

- Sűrűn hágod át a szabályokat? – kérdeztem vissza, mintha meg se hallottam volna csipkelődését.

- Ahhoz nem elég gyakran, hogy elvegyék a jogsimat – szánta bíztatásnak, de a gyomromban keletkező kellemetlen érzéstől nem igazán párolgott el a félelmem.

- Itt is volnánk! Látod, épségben elhoztalak a végállomáshoz – húzódott mosoly önelégült arcára.

- Köszi – húztam ki a zsebemből a megtakarított pénzem egy részét és már az orra alá is nyomtam, hogy mielőbb a pályaudvaron lehessek. Még a tömeg előtt akartam elbúcsúzni tőle, és örökre lezárni az elmúlt hónapokat, amikor is boldognak éreztem magam. A mai napra virradva viszont végérvényesen szertefoszlott a dédelgetett tündérmesém, nem maradt más a helyén a hitetlenkedésen és gyászon kívül. Üveges szemekkel kerültem el az engem körülölelő homályos tömeget. Egyik-másik aurája néha érződött a bőrömön, amikor véletlenül beléjük ütköztem, de különösebben nem feszélyezett a közeledésük.

Az aluljáróba érve megcsapott a dohos és szmogos levegő, ami fullasztó volt a kinti, tisztább oxigénnel ellentétben. A tüdőmet mardosta az elszívott cigik miatti szag, kábultabbá váltam a levegőhiánytól. Ugyan ezt betudtam annak is, hogy időközben remegni és zihálni kezdtem a bennem rekedt feszültségtől, ami a felszínre kívánt mindinkább törni. A szájam széle meg-megrázkódott, de még sikerült feltartóztatnom könnyeimet a kapucnim anyagába törölve.

Ahogy a megállóhelyhez értem, a sok gyertya pislákoló fénye elhitette velem, hogy nem egy rossz álom része ez, hiába ámítanám tovább magam. Egész idáig reménykedtem, hogy valamit félreértettem és mikor ideérek, nem találok mást, csak pár utast, aki a metróra vár, de a gyász bizonyítékai ott feküdtek egymás hegyén-hátán a földön. A zokogás úgy tört fel belőlem, mint egy nyughatatlan gejzír, ami mindent el akar lepni. A mécsesekig botladozva eljutottam, majd összecsuklottam. A lábaim már nem bírták a megerőltető nehezéket, amit rájuk róttam. Mielőtt eljöttem volna otthonról, megígértem magamnak, hogy senki nem lát egyetlen kósza könnycseppet sem hullajtani. Most viszont úgy éreztem, a legnagyobb istenkáromlás lenne, ha a fogadalmamat betartanám. Ahogy a könnyáztatta szemeim találkoztak a róla készült képpel, a gyomrom fájón összeszorult. A lehengerlő mosolya, kusza hajtincsei mind-mind sármosabbá tették már ilyen fiatalon. Bárhogy próbáltam, nem bírtam nem szeretni. A sok telefon és internet beszélgetést nem tudtam semmissé tenni. Hiányzott, jobban, mint szerettem volna. Jobban, mint szabadott volna. Az a végzetes találkozás mégis rányomta mindkettőnk életére a bélyeget. Neki nem fájt, hiszen nem is látott, mikor azt a lányt ölelgette és csókolta meg csillogó szemekkel a pályaudvaron, de én azonnal éreztem a rajtam keltett sebet, mélyen belém ivódott a tövis mérge. Nem eresztett el még napok múltán se a hátbatámadás kelltette sokk, de azt hittem, mostanra képes leszek kiverni a fejemből, vagy legalábbis csillapítani a gennyedző sebet.

- Anne? – szólított meg az ismerős női hang a hátam mögül. Összerázkódtam a bizonytalan kérdéstől, de már nem volt menekvés, hogy felszívódjak. Lassan hátrafordítottam a fejem és ránéztem a szőke hölgyre. Élőben még nem láttam, csak együtt vele képek formájában.

- Én vagyok az – fúrtam bele szemeimet David anyukájának szemébe, hogy a reakcióját megfigyelhessem. Az Anne szót még a fia ragasztotta rám, csak így becézett az édesanyja előtt, mert szerinte a keresztnevem túl hosszú volt. Katherine, visszafelé olvasva „Eni” vagyis Anne.

- Jaj, kincsem – borult térdre előttem és szorosan magához ölelt. El sem bírtam képzelni, hogy modellalkatával hogy képes ilyen erővel szorítani. – Már azt hittem, hogy el sem jössz.

- Az igazat megvallva, én se hiszem el, hogy itt vagyok – mondtam magamban, mert kinyilatkoztatni ezt hangosan nem mertem. Éppen őt akartam elkerülni, ezt a találkozást semmilyen körülmények között nem akartam. Olyan kedves volt velem, mikor néhányszor beszéltem vele, el sem bírtam képzelni, a fia hogy lehetett neki a szöges ellentéte.

- Sokat jelent Davidnek, hogy itt vagy – simogatta vörös színű hajamat kedveskedve, mire elszakadt bennem az a vékony kis szálacska is, és nem bírtam megállni szó nélkül.

- Nem jelentettem neki semmit, egy bábu voltam a sakktáblájáról, amit galád módon kicselezett – fújtattam bosszúsan, egészen eltávolodtam az ölelő karoktól.

- Ne beszélj badarságokat, a fiam nálad jobban senkit sem szeretett még – villantak meg égszínkék szemei mérgesen.

- Akkor miért csókolt meg mást, ha olyan fontos voltam neki? – tört ki a hetek óta belém ivódott sérelem. Még mindig előttem égett a szörnyű látvány, amint az ajkai valaki máshoz tapadtak. Hogy csaphatott be ennyire? Nem voltam képes elhinni.

- Ha hiszed, ha nem, az orosz unokatestvére látogatta meg, akit alig lát évente egyszer. Bejelentés nélkül érkezett és pont aznap, mikor téged vártunk.

- És ezért rögtön forró üdvözletben kellett részesítenie, igaz? – horkantam fel a szánalmas próbálkozáson. Azért még nem ettem meszet!

- Ez a szokás náluk. Teljesen félreértetted. Az egy ártatlan szájra puszi volt.

- De… - kezdtem bele a soha be sem fejezett mondatba. Tátva maradt szájjal néztem vele farkasszemet. Ritkára szedett szemöldökei dühödten összehúzódtak és éreztem, hogy még közel sem tartunk a vita végénél.

- Hát ezért szüntetted meg velünk a kapcsolatot és Davidet csak úgy szó nélkül elhagytad? Én meg már nem tudtam, mi ütött belétek, hiszen olyan jól megvoltatok, de nem szóltam bele, vártam, hogy helyrehozzátok. Látom, hiába vártam – halkult el a hangja fájdalmában, majd újra nekiveselkedett a számonkérésnek. – Tudod, mennyi időmbe került, mire kinyomoztam a telefonszámodat? Mindent megmozgattam érted tegnap, hogy értesítselek róla. Érted? Mindent megtettem.

- Annyira sajnálom – gurultak le a kövér könnycseppek arcomon. Lehajtott fejjel szégyenkeztem magam miatt – Olyan buta voltam! Hogy is hittem, hogy Dav… - csuklott el a hangom végérvényesen.

- Az utolsó másodpercben is rád gondolt. Hozzád akart indulni, hogy elsimítsa a dolgokat – rázkódott meg a válla.

Magamhoz vontam csontos felsőtestét, de most én próbáltam meg megvigasztalni. Egy emberként sírtunk a dohos, sötét alagútban. Aki látott minket, elérzékenyült a látványunktól. Rá kellett jönnöm, hogy ez egy szörnyű tanulófolyamat része. Meg kellett tanulnom, hogy a szavaknak és gondolatoknak igen is nagy súlya van és a bizalom az egyik legemberpróbálóbb hatalom, ami képes gyógyítani, de néha halált is okozhat a szívnek. Nagy árat fizettem érte, de magamévá tettem ezt a két tapasztalatot. Némán nyomon követtem a járomcsontomról lefújt könnycsepp útját, ami pontosan David képén lelt vigasztalást. A szél felélénkült a sötét lyukból előbukkanva és magával cibálta a másik irányba a gyertyák fényét, hogy egytizedmásodpercig ő se érezze magát magányosnak, de az is megeshet, hogy csak tiszteletét akarta tenni az elhunyt előtt. Bármelyik is volt a helyes válasz, tudtam, mindkét variáció lehetséges…

*Idézet Paulo Coelho tollából

-----------------------------------------------

Kedves Tia!

Gratulálok a novelládhoz, valóban nagyon élethűre sikerült. Szépen vezetted végig a történetet, bár bevallom, néhányszor kicsit beleuntam a hosszú leírásokba, volt, hogy elég lett volna kevesebb is. Mégis úgy érzem, hogy amiről írtál, az megállja a helyét. Még ha konkrétan nem is kapcsolódott a megadott témához, azért ott volt a háttérben a pillangó-hatás :)...

Köszönöm a munkádat, és még egyzser gratulálok!

hullócsillag

nOémi - Pillangóhatás Novella 5.

2011-02-28T23:55:00.002+01:00

Hétfő

(Igaz történet alapján)

2011.01.10. (Hétfő)

Hétfő

Miért legyek tavaszi jelkép,

ha kertemben nem repkednek

s nem is láttam lepkét.

Miért legyek boldogság íze,

ha kedvem nem egyezik rímre

s nem is érdekel a színe.

Miért legyek optimista lény,

ha e királyságban nem is volt fény

s ennek ellenére, sose keresték.

Mondd hát, miért legyek én?

Elég a depressziósan borús ég,

Ha kell majd nekem az a fény,

Ígérem, elvetem az emlékét.

„Olyan, mint a többi nap, ugyan apró eltérésekkel, de kezdetben, hasonló volt. Borzalmas nap egy borzalmas hétfőn.”

Néha elgondolkodom, hogy nem-e Garfield szerepére hajtok? Hmm, de nem. Nem vagyok se macska, se haspók, csak kettő közös pontunk van. Ő is utálja a hétfőt, ahogy én is szeretek sokáig aludni.

Egy átlagos nap hatnegyvenötkor szól az ébresztő egy perces szundigombbal, de mára beiktattak egy irodalom nulladik órát, ami miatt tizenöt perccel előbb kellett felkelnem. „Sokszor elgondolkodtam, ha ez nem lett volna, talán máshogy lenne vége…” Kiszálltam az ágyból és bebaktattam tüntetőlegesen Debóra előtt a fürdőbe. Lemostam arcomról a pattanástalanító tonikos krémet, aztán felkötöttem a hajam. „Ez az apró sorrendbeli felcserélés is pontosan mutatja, mennyire megváltoztat az a tizenöt perc alvás megvonás. Megjegyzem, este annyira izgultam az irodalomfeleléstől, hogy három óráig csak becsukott szemmel pihentem, aztán fél egy felé elvitt végre az álom.”

Igazából fogalmam sem volt, mit akarok felvenni. Szekrényem előtt álltam és a ruháimat figyeltem. Anya tegnap nem vasalt és csak olyan ruhadarabok kerültek a kezembe, melyeket gyűlöltem. – Ma minden borzalmas. – Nem mondtam ki, de kimondhattam volna. Hatnegyvenhatra csak eldöntöttem. Egy sima fekete nadrág és egy rózsaszín kockás blúz. „Abszolút nem egy extra választás, nem is tetszett.”

Mikor már a kakaómat ittam, azután, hogy elkészítettem a tanszereimet, plusz magam, anya már elment, apával nem is találkoztam. Debóra meg nyugodtan készülgetett, általában ő szokott rohangálni és én a helyében lenni. „A nővérem már gimnazista, ezért neki félkor kezdődik a tanítás, de ma én mentem előbb.” Becsomagoltam néhány zsepit, végülis tél van, majd a kabátot magamra kapva elindultam „egy borzalmas napba, melynek egy perce se volt olyan, amilyennek lennie kellett volna.”

„Általában, míg az iskolába érek (kerékpárral) zeneszámokat dúdolgatok, mert azaz igazság, hogy elég messze lakom a sulitól, kábé negyed óra (ugyancsak kerékpárral). Nyolcadikra már sikerült kifejlesztenem, hogy becsengetés előtt pont hét perccel érjek oda. Nem tudom, hogy csinálom, pedig vagy ezerszer előfordult, hogy elaludtam. Ma is el kellett volna. Ezt a bölcsességet már reggel tudtam, amikor még nem ütött be a mennykő.

Pontosan nem tudok visszaemlékezni, hogy ezen a napon mi volt a zenelistám élén, de úgy gondolom ez csak részinformáció. A lényeg az, hogy ma elkéstem, mert otthon hagytam a biciklizáram, ezért az iskola udvarára kellett vinnem a kerékpárt.”

Az épületben csak néhány gyerek volt, az ügyeletes tanár pedig sehol. Mellettem a lépcsőn egy fiú ült. Nem tudtam a nevét csak azt, hogy minden nap látom. Nálam úgy egy- két évvel fiatalabb. A többi gyerek beszélgetett. Megnéztem az órám, láttam, hogy késtem, de nem sokat.

- Mentek fel már emberek? – fordultam a fiú felé. „Az osztályom az emeleten volt, ezért kérdeztem.”

- Öm, igen. – bólintott. Láttam rajta megilletődött.

„Milyen fura” gondoltam magamban. Milyen régen volt, mikor én ültem ezen a lépcsőn és tőlem kérdezték pont ezt. Ugyanis alsóosztályosként anyu hozott és előfordult már az is, hogy hétkor, amikor még nincs is nyitva a suli, akkor tett ki a főbejáratnál. Hát igen, rég volt.

- Kösz. – duruzsoltam és rámosolyogtam.

Megindultam felfelé és próbáltam már semmire sem gondolni.

- Csókolom.

Felém fordult az irodalom tanár. Semmi mosoly az arcán, semmi jó indulat. „Itt vér fog folyni.”

Leültem a barátnőim (Frida és Agnes) előtti padba. Nagyban tanultak.

- Az igazi ország és Európa. – adta ki a feladatot Mrs. Rybak.

Nem is nézett rám, felhívta az egyik osztálytársamat és elkezdte a feleltetést. Lepakoltam, kinyitottam az irodalom könyvet, fellapoztam és megálltam a Babits versciklus lapjánál. Mérgesen fújtam ki a levegőt. „Ez a legnehezebb.” Gondolom egy ötösnek, már ezt kell tudni. „Nem tudtam elképzelni, miért hivatott be engem is kora reggel. Az ötösöm, én úgy tudtam, nem forog veszélyben.”

Körbenéztem mielőtt belemélyedtem volna a versekbe. Alig voltunk egypáran. Még néhányan érkeztek utánam, de így se vészesen sokan. „De azt, hogy én nekem miért kellet ott lennem, azt még most se tudom.” Irodalom az egyik kedvenc tantárgyam. Nem egy kimondott ötös vagyok, de ebből abszolút arra álltam. Még órai munkára is kaptam érdemjegyet.

- Ki jön? – kérdezte a tanárnő.

Felnéztem, senki sem szólt, engem bámult.

- Nem te?

- Azt hiszem, de én. – válaszoltam bizonytalanul.

- Rendben, akkor kezd.

Letettem a könyvet.

- Babits Mihály önmagát forradalmi költőnek tartotta, de ebben a versciklusban kimondottan elítélte a haza önzését, a nacionalizmust…

A szavak csak úgy folytak ki a számon. Szememmel próbáltam egy pontot kiszúrni a falon, hogy ne a tanárnőre kelljen néznem. Amikor mégis rátévedt a tekintetem, nyugtalanító érzés fogott el. Talán azért, mert nem tudtam semmit se leolvasni márvány arcáról.

Néha- néha beleszólt abba, amit mondtam, sőt az is megtörtént, hogy elvette a szavam jogát és helyettem mondta el, amit én is tudtam. Ettől állandóan összezavarodtam. Nem veszélyesen, de idegesített.

A felelésem végén, így szólt:

- Sokat beszélsz, de mintha semmit se mondanál.

Hm. Pszichoanalizál. Folyton ezt teszi. Állandóan nyaggat minket, hogy mennyire rosszak vagyunk. „Egyébként ő az osztályfőnököm is.” Karácsonyra minden osztálytársammal együtt egy- egy személyre szóló levelet kaptunk tőle. Az enyém így szólt:

Köszönöm, hogy segítesz nekem a munkákban, de sok kérésem is van. A legfontosabb, hogy légy szabálytisztelőbb, igyekezz betartani a házirendet. Jó lenne, ha első szóra szót fogadnál. Többet, szorgalmasabban, alaposabban kellene tanulnod, lazult a szorgalmad. A tanórákon pedig sokkal fegyelmezettebben kellene viselkedned. Neked is jobb érzés lenne, ha a viselkedésed minta lehetne, és ha visszatérne a régi szorgalmas Nora.

Szeretettel osztályfőnököd: Enikő néni

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok.

Hát nem mondom kellemes karácsonyom volt. Abban a tudatban töltöttem, hogy az osztályfőnököm egy lincselő suhancnak tart. „Megjegyzem: ez nem így van.”

A hatásszünetet megtartotta. Reméltem, hogy nem mond semmi többet, mert Enikő néninél az a módi, hogy mindig jobban jársz, ha nem mond érdemjegyet. Ha folytatja, akkor rosszabbat kapok, mint szeretnék. Egy fajta terrorizálási mód az, hogy nem árulja el, ha ötös a feleletem, hogy szorongjak még egész órán át. Így hát reméltem, hogy tovább megy, de nem tette.

- A feleleted jó, de nem eléggé.

Visszhangzott az elmémben az amit mindig szokott mondani újabban állandóan. Én nem akarom lerontani a jegyeitek, pont a felvételi előtt… és innentől mi folytattuk. Mi, akiket kínzott. csak a feleltetlek még háromszor és megadom nagykegyesen a rosszabb jegyet.

- Remek, felelhetek holnap is. – dühöngtem, mikor megszólalt a fel-/háromnegyedes csengetés és odajött hozzám Reni.

- Szia.

- Hello.

- Frida mesélte, hogy Enikő néni szívatott.

A táskámat leraktam a helyemre és kipakoltam belőle a történelem tanszereket. „Az első igazi órám ugyanis az volt.”

- Ja, úgy tűnik, most engem vett célba. – fintorogtam. – Juppi.

- Figyelj! Négyes kaptál nem?

- De.

- Na, akkor kétesre állsz. Feletetni fog az ötösért és arra tanulj nagyon alaposan.

- Reni, én erre is nagyon alaposan tanultam.

Éreztem, hogy sírni fogok. Nem értem miért, de van néha, hogy a sok igazságtalanság miatt legszívesebben azt tenném. Utáltam, ha mások beskatulyáznak olyannak, amilyen egyáltalán nem vagyok. Én nem vagyok szabályszegő, se szorgalmatlan, mégis annak állít be folyton. Vannak napok, mikor legszívesebben felkiáltanék, de nem teszem, mert gyerek vagyok és a tiszteletlenséghez nincs jogom. Az utóbbi időben, mikor beleestem a kiskamasz korszakba, viszont kifejlesztettem egy nagyon jó taktikát: a bunkóságot, ám az a probléma, hogy ezt csak a szeretteimen mertem gyakorolni, pedig ők nem érdemelték meg.

A kezem rátévedt a csokira, amit Reninek vettem névnapja alkalmából. A történelemmel együtt kikaptam.

- Tessék. Boldog Névnapot.

Elhúzta a száját. Egy mosolyt akart formálni, de nem értettem miért nem megy neki. Általában csodás, meleg a mosolya, aztán észrevettem, hogy nedves a szemem.

- Köszi. – mondta végül és megölelt.

„Agnes mellett ülni olyan, mintha egyedül lennék. Csak nagy ritkán szoktunk beszélgetni például matekon és nyelvtanon. Azokon, melyeken csoportmunka van. Persze, ha nem értek valamit, tőle mindig megkérdezhetem és bioszon szinte róla másolom a dolgozatokat. De akkor is néha jó lenne, ha nem tennénk úgy, mintha a másik ott se lenne. Így visszagondolva is már lassan két éve padtársak vagyunk, de mintha semmi emlékem nem lenne erről az időről. Sokszor fura érzés fog el, ha erre gondolok, hogy Agnes ül mellettem.

Nincs legjobb barátnőm csak sok barátom. Frida a pénteki barátom, mert akkor vagyunk csak mi ketten együtt. Ilyenkor általában horrorfilmeket szoktunk nézni vagy ha más is jön, akkor mesefilmet. Fridával talán azért vagyok jóba, mert ő is a városban él és nem valamelyik mellékes faluba. Na meg azért, mert teljesen más, mint én.

Agnes ugyan három- négy utcával lakik csak arrébb, nem szoktunk találkozni, mert bármikor hívom, ő nem ér rá. Így már egy ideje letettem arról, hogy megkérdezzem.

Reni az a barátom, akiben sok a közös vonásunk. Nagyon kedves és nagyon hülye tud lennI. Vele igazán el tudok beszélgetni komolyabb dolgokról is, de mintha neki se mondhatnék el mindent.

Becca a legidétlenebb mindközül a fonott hajával és művészi hajlamával. Néha nem tudom eldönteni, hogy ufó-e vagy csak Becca. A zene az élete. Így vele csak a suliban tudok találkozni, mert csellóval kel és fekszik nap mint nap. Neki még ha akarnám sem tudnám elmondani legféltettebb titkaim, mert tudom, hogy hülyeség amit mondok, de gyerekes. Egyszer elmondtam neki, hogy a szomszédom meghalt, pedig csak negyvenöt éves volt és ő nevetni kezdett, azóta nem próbálkozom megkeresni a lelkét, csak jól érzem magam vele.

És Sara. Ő vele a legfurcsább a kapcsolatom. Kábé napi három mondat. Pedig régen nagy barátnők voltunk, de az erősebb társadalmi rétegek megjelenése óta, eltávolodtunk és azóta csak az iskolában találkozunk.

Sok barátom volt, de ezen a nap nem számított. Beszűkült a látóterem és csak a gonoszságot éreztem.”

A történelem gyorsan elment. Bár egész órán folytak a könnycsatornáim és őszintén nem értettem miért. Hisz értelmetlen tűnt Enikő néni miatt sírni. „De valahogy ez a nap, ez úgy összejött, ahogyan már régen nem és nem jó értelemben. Plusz az a vicc, hogy ekkor még nem is történt semmi.” A történelem tanár ugyan megkérdezte, miért bőgök, de csak megráztam a fejem és azt mondtam:

- Semmi.

Ő csak bólintott és tovább ment.

„Emlékeztek, mikor azt mondtam Agnes mellet ülni olyan, mintha egyedül lennék. Tényleg egész töri órán sírtam, de ő átnézett rajtam. Amikor Renivel beszélgettem, megeredt és azóta nem tudtam elzárni. Csak a szavak voltak bennem. Sokat beszélsz, de mintha semmit se mondanál. Igazságtalannak tartottam minden szavát és ez keserített el, de nem akartam sírni. Gyenge voltam, megadtam mindenkinek, amit akart, a show-t.”

„Tízóraira elült bennem végre a bú. Ugyan nem álltam neki a kajámnak, mégis kezdtem elhinni, hogy mára vége a borzalomnak. Szép dolog a hit, de én nem tartoztam a hívők közé.”

- Valószínűleg matekon kell lemennünk. – nyámmogta két falat közt Becca.

Tök nyugodtan mondta, mintha mi se történt volna.

- Hova? – kérdeztem izgatottan. Ez nem pozitív izgatottság volt, inkább csak félelemmel vegyült.

Nem szólt, mert az előbbi falattal küszködött.

- Hova kell mennünk? – kérdeztem újra.

- Az orvosi vizsgálatra. – magyarázta Frida, Becca helyett.

Hangja tiszta közönyösség, nem is nagyon izgatta és én pontosan tudtam miért. Alapjáraton Frida, nem egy szégyenlős típus, a nyári táborban is a szoba közepén öltözött át. Nem ez volt a fő oka. Év elején sportorvosi vizsgálaton voltunk mind a ketten meg még Sara is, hogy le tudjanak igazolni a helyi gimnázium kézilabda csapatához. Ezen a vizsgálaton szinte Éva kosztümben kellett lenni és a legjobb dolog az egészben az, hogy az orvos egy bunkó férfi volt. Fú, pedig még apám sem látott így, mióta vannak emlékeim. Azok után már teljesen semleges lett ő és én is az ilyesfajta vizsgálatokra. Ráadásul az iskolaorvosok nők.

- Ja... – kezdtem. – Tök elfelejtettem.

- Aha. – duruzsolta Agnes. – Én is.

Mindenki el volt a kajájával. Becca megkínált a száz zsemléje egyikével, de elutasítottam. Nem voltam éhes, ha zaklatott vagyok, nem tudok enni. A beszélgetés tovább suhant a maga pályáján, mindannyian csatlakoztak egy- egy okossággal és még Sara is megtisztelt jelenlétével majd hozzájuk hasonlóan ő is közbe szólt, csak az én tekintettem révedt el.

A sarokban, az ablakpárkánynál álltak az úgy nevezett HMCS –ék (aki nem tudná: Helyi Menő Csávók). Nem utálom az osztályom egyik gyerekét se, de néha annyira megtudnám pofozni ennek a klikknek az összes tagját. (Max, Pearl, Figo és Simon) Főbb ismertetőjük: sose tanultak, másokat cikiztek és nem hobbijuk, hanem lételemük volt a tahóság. Ugyan Simonnal és Pearllel nem voltam annyira rosszban, de Maxet és Figot szívből gyűlöltem és ez a gyűlölet kölcsönös volt.

Engem néztek. Nem minket, hanem engem. Csak akkor fordultak el, amikor észrevettek, hogy én is őket firtatom. Nem próbálták leplezni, hogy bámultak, sőt inkább elkezdtek rólam dumálni. Ugyan messze voltak tőlem, de én tudtam szájról olvasni. Hosszú történet, hogy honnan tanultam meg. Elég annyi, hogy egy évvel ezelőtt még élt a siket déd mamám.

Maxet figyeltem a főkolompost. Eléggé elmorzsolta a szavakat, mégis ki tudtam venni a Nora, hülye, hisztis szavakat. Hát igen, tőlük nem lehetett mást várni. Mégis bántott, hogy ilyeneket mondanak rólam. Megpróbáltam elfordulni, tudomást sem venni róluk. Nap mint nap ezt csináltam. Elfutni a problémák elől. Ez volt a megoldás. Mást nem is ismertem. Bámultam őket és nem tudtam megérteni miért utálnak. Nem voltam harsány, nem voltam ribanc, semmi, amit utálhatnak, csak egy bajuk lehetett velem, ember voltam és éreztem, ők bánthatnak.

Aztán becsengettek.

„A matek óra több rétegű volt, nem lehet egyben elmesélni. Vagy a robbanástól kezdem vagy alaposan kielemezek minden percet, mert ez az óra volt, amikor megkaptam a legnagyobb pofont. A négy éves elnyomás a megkülönböztetés, hogy nem vagyok tökéletes és a szemrehányások, hogy szép se vagyok, még okos se. Akkor abban a percben kirobbantak belőlem. Nem tornádóként csak magamban, mert elfutottam és nem hagytam, hogy más is lássa, hogy más is lásson.”

Sejtettem már az első pillanattól kezdve, amikor a HMCS-ék engem néztek, fintorogtak és artikulálva sutyorogtak Próbáltam nem figyelni rájuk, de vonzotta undoruk a tekintetemet. Láttam, amit nem akartam látni őket. Nem vagyok az a nézős fajta, próbáltam kerülni a kontaktus minden formáját állandóan, de ma valamiért nem. Talán Enikő néni szemétsége miatt vagy csak az a tizenöt perc.

Ahogy figyeltem őket és láttam a megformált szavakat (nyomorék, barom,…) Kimelegedtem, hirtelenjében fülledt lett a tér, idegesítettek és éreztem, hogy megint rákezdek a sírásra. Nem akartam, de valahogy még is. Szinte fizikai fájdalmat okoztak, hogy igazságtalanul vádoltak, hogy nem is tettem semmit, mégis utáltak. Én sosem az elfogadásukra vágytam, csak arra, hogy hagyjanak békén. Had legyek a szürkepont a színes lapon. Had nevessek a barátaimmal és had feledjem el, hogy ők is mellettem állnak cifrázó színekben. A melegség bekúszott a pulcsim alá, talán a szégyen elpirulása lehetett. De miért szégyelltem magam? Mert ők rajtam nevettek. És akkor? Hm. Kit álltatok? Számított, hogy nevetnek rajtam. Zavart és legszívesebben kirohantam volna az ajtón. Max pont a szemembe nézett és láttam benne az undort. Sosem gondoltam magam ronda lánynak. Nem is vagyok az. Nem egy vékony lány, de dundi se. Olyan átlagos. Kissé magas voltam, de Reni így is magasabb nálam. Viszont akkor, rondának éreztem magam. Nyirkosnak és az is voltam. Izzadtam. Levettem a pulcsim, mert már nem bírtam, de ez volt a baj.

Agnes mellettem csak írt. Csinálta a feladatot. Én is nekiláttam. Próbáltam elterelni a figyelmem és túlélni ezt a napot. „De a borzalmat nem lehet elkerülni, mint már most tudom.”

Tíz perc múlva a tanár kihívott a táblához. Én érdektelenül ballagtam oda a sírás fázisából átestem a közönyösségbe. Úgy éreztem felesleges bármit is tennem, mindig bántani fognak a tanárok is és a gyerekek is. Megkönnyebbítem az életem, ha végre beletörődöm.

Azt kérte rajzoljak be egy érintőt a felvázolt körnek. Megtettem. Éreztem, ahogy a melegség átjár. Éreztem ahogy a szemek engem figyelnek. Hogy is tudnék elbújni, ha mind néznek. A tanár bólogatott és mellettem a tahó csapat nevetett. Megkért a tanárnő, hogy mondjam el mi a fő érdekessége ennek. Elmondtam. Nem voltam pontos, ezért kijavított, de csak a szakszavakat nem használtam, amiket tanultunk. Hát igen ez nem az én napom. Megköszönte, de nem küldött a helyemre. Én azért elsétáltam, mert a mellettem lévő negatív kisugárzások bántottak. Visszatértem Agneshez és leültem. Az órára koncentráltam, de a szemem megint odatévedt. Nem tudom, hogy fakír vagyok-e vagy csak hülye, de kínoztam magam azzal, hogy tudomást vettem a környezetemről. „Most már tudom, hogy minden mozdulatom téves volt, hogy hiba volt azt képzelnem, talán békén hagynak. De mint az ember legjobb tulajdonsága, később mindig okosabbak vagyunk.”

Láttam, hogy sutyorognak. Először nem tudtam, hogy mit. Aztán láttam, ahogy Max a nevemet artikulálja és a hónaljára mutat. Ekkor már sejtettem, de nem akartam elhinni. „Minden olyan homályos már. El akartam felejteni és úgy látszik ez egy kicsit sikerült.” Aztán Max, Pearl és Bard szemei rajtam a gúny, a nevetés és az undor egyvelegével. A legfájdalmasabb pontomat támadták meg. A büszkeségem az egyetlen, amit támadni tudtak, amit ma már egy felnőtt is megostromolt.

Ők láttak engem, én pedig őket, csak ők azt is látták, hogy én elpirulok, elszégyellem magam és bánt és számít. Lehajtottam a fejem. Hallottam a nevetésük, hallottam még ha most nem is nevettek. (Bár nehéz lenne elhinni.)

Fájt. Nagyon fájt. Egyszerűen ez az egész nap úgy összejött. Elegem van! Nem akarok itt lenni, el akarok tűnni. Csak nem akarok itt lenni. Nem. Nem. Nem. Most már sírtam. Nyertek. Nyertek ők, nyert Mrs. Rybak. Nyert mindenki, mert én vesztettem. De ez nem egy játék, hanem az életem és ez volt, ami igazán fájt, hogy ezt már soha nem felejtik el. Én leszek az izzadt lány. Ettől a gondolattól, ha nem is sírtam még, de rákezdtem vagy erősebben vagy…

- Nora, jól vagy? – kérdezte Evelin néni, a matek tanárnő.

Megráztam a fejem. Majdnem kimondtam, hogy igen, semmi gond, de nem tettem. Kit akartam ezzel megint áltatni? Oly sokszor kérdezték már ezt tőlem és mindig hazudtam és ők elhitték nekem, mert nem is érdekelte őket igazából. Ha érdekeltem volna őket, nem mentek volna tovább, nem mondják, hogy rendben, hanem tettek volna valamit, de senki se tett. Egyedül voltam és anyát akartam. Mindig, mindig ellöktem magamtól. Mondtam, hogy szeretem, de oly sokszor hangzott már hazug szónak, de most át akartam ölelni, hallani a hangját, hogy nem lesz semmi baj, hogy itt vagyok, megvédelek. Hallani akartam. Már az is elég lett volna.

- Nem. – szüppögtem. – Kimehetnék?

- Persze. Ha rosszul vagy, ne kérdezz, csak menj.

És én rohantam a pulcsimmal és a telefonommal.

Nem figyeltem másokra, az ajtót sem csuktam be magam mögött, csak futottam. Anyához futottam. „Hülyének gondoltam mindig, ha valaki az anyját maminak szólítja, de abban a percben, elduruzsoltam egyet. Nem tudom megmagyarázni a jelentőségét, csak azt tudtam, hogy sokkal bensőségesebb a Mami, mint az anyu.”

Berobbantam a mosdóba. A legtávolabbi sarkába mentem és lekuporodtam a földre. Most már fáztam. Magamra vettem a pulcsim és a telefonomért nyúltam. Névjegyzék. Lecsöppent a könnyem és ekkor ébredtem rá, hogy hisztérikusan sírok. Nem magamban. Nem. Már hangosan. „Abban a pillanatban, amikor anyu számát kerestem csak az volt bennem, hogy mennyit sírok, hogy egésznap csak könnyezik a szemem, hogy meg sem tud igazán száradni.” Megtaláltam anyát és csörgettem. Első után felvette.

- Anyu. – szüppögtem. Nem tudtam leállni. – Anyu. Haza akarok menni.

Nem szólt.

- Anyu.

- Mit kaptál? – kérdezte végül. Azt hitte jegy miatt sírok.

Tudta, mennyire komolyan veszem a tanulást és mennyire fáj az igazságtalanság. Tudta, de azt nem, hogy nem csak amiatt.

- Négyest. De ne-nem… - nem bírtam befejezni.

Ha kimondom valóssá válik, ha leírom megmarad és soha nem tudom elfelejteni és én csak ezt akarom. Elfelejteni vagy elfutni előle. Elfutok.

- Haza akarok menni anya. Borzalmas. – „Igen. Ekkor mondtam ki először, napom egyetlenszavas jelzőjét.”

- Mi történt? – kérdezte.

Megilletődtem. Arra számítottam, hogy megnyugtat vagy azt mondja, érted megyek. Tudom, hogy ez se segített volna hosszútávon, hogy pont anyám visz haza, de akkor csak arra vágytam, hogy valaki, akit igazán szeretek mondja azt, hogy szeretlek, szép és okos vagy.

- Ez a nap…

Nem tudtam befejezni, mert Agnes lépett be. Letettem a mobilt és a földről néztem fel rá pirosra sírt szemekkel.

- Jöttek a védőnők. – próbálta kerülni a tekintetem.

„ Ó istenem, hogy abban a percben mennyire vágytam egy ölelésre. Csak azt szerettem volna, ha valaki kimutatja, hogy nem vagyok nyomorék. Szeretetre vágytam. De Agnes olyan volt, aki csakugyan sokat kapott. Ő nem volt tökéletes, egy kicsit több volt rajta, mint az átlagon és ezért csúfolták. Többet mint engem. Ő valamilyen szempontból erősebb volt nálam, sosem sírt. Mondjuk egy kicsit előnyben volt. Azáltal, hogy ő mindig ilyen volt és már megszokta, de én nem.”

Ahogy mondtam, nem nézett rám, úgy tett, mintha én nem is a földön ülnék megrökönyödve, hanem állnék. El is bámult felettem. Hm. Ha csak egyszer próbálná meg nem blokkolni magában a fájdalmat. Sírni velem.

- Me-mennünk kell a-a vizsgálatra. – dadogta. Legalább valamit kiváltottam belőle - gondoltam.

Bólintottam. Mondani akartam valamit, de ahogy Agnes küszködött az érzelmek elfojtásával én a szavakkal, azokkal a szavakkal, melyekkel megrázhattam volna.

- Oké. – mondtam végül.

Szinte teljesen megfeledkeztem eddig anyáról. A fülemhez emeltem és bele szóltam.

- Mennem kell.

Kinyomtam.

Üzenetek:

Én – 09:24 címzett: Anya

Haza akarok menni

Én – 09: 29 címzett: Anya

Anya kérlek

Én – 09:33 címzett: Anya

Csak ma, Kérlek, anya csúfolnak. Félek tőlük.

Anya – 09:33 címzett: Én

Kicsim, bírd ki. Semmi rossz nem történhetett, ami nem múlik el holnapra

- Hogy vagy?

Letettem a telefonom. A Mamival SMS-eztem. Próbált lelket ölteni belém, de csak még hisztérikusabb lett a bőgésem.

Felpillantottam Reni arcába. Nem tudtam abbahagyni. Annyira kicsípte már a szemem, hogy az is fizikai fájdalmat okozott, hogy csillapítsam. A torkom már rég kiszáradt és csuklásszerű roham jött rám, ha egy újabb SMS-t írtam.

Reni komolyan gondolta, hogy mondjam el mi a bajom. Nem olyannak tűnt a hangja, mint a tanároké, vagy anyáé. Talán aggódott értem, de ezt nem tudtam megfejteni.

Azt sem tudom miért, megint csak hazudtam. Pedig itt lett volna az alkalom, hogy kiadjam magamból.

- Megvagyok.

- Miért mentél ki? – ő nem hagyta.

Szortyintottam.

- Rosszul lettem. – ez legalább már nem hazugság.

Mintha várta volna, hogy folytassam, de én nem tettem. Fájt. Túl sok volt ez az egész.

Egy újabb SMS-t írtam. Bár jól esett, hogy Reni idejött, nekem a mami kellett. „Csak később tudtam meg, hogy anya nem segíthet nekem. Nem mintha megpróbálta volna.”

Én – 09:36 címzett: Anya

Te ezt nem érted. Anyuuu bántanak állandóan. Elegem van és haza megyek, ha nem is engednek.

Komolyan gondoltam, amit írtam. Féltem, halálosan féltem visszamenni az osztályba. Még nem esett rám a sor, de féltem már most.

- De miért akadtál ki ennyire? Nem Enikő néni szívatása miatt ugye?

- Nem. – leheltem, a sírástól elment a hangom.

- Akkor?

Ránéztem újra az arcába. „Sosem voltunk annyira szoros barátságban, de ez nem indok. El kellett volna árulnom akkor. Ő megértett volna. Ő nem Mami, aki azt se tudja, hogy min megyek keresztül napokon át, de bevallom őszintén szégyelltem magam. Nem voltam tökéletes és nem akartam, hogy ezt más is megtudja.”

- Csak összejött ez a nap. –duruzsoltam egyfajta beszélgetés lezárásaként.

Reni annyiban hagyta és többen is leültek a székekre, amelyeken mi is ültünk. A rendelőben váltották egymást az osztálytársaim. Én a névsor vége felé voltam ezért újra a telefonomért nyúltam, mert vészesen ragaszkodtam a mamihoz. „Mint később kiderült, nem anyához, hanem a szeretethez.”

Én – 09:42 címzett: Anya

Anya légyszi. Nem bírom, nem akarok mártír lenni, de ezt már nem bírom. Elegem van az egészből. Legyen vége.

Én – 09:46 címzett: Anya

Szükségem van rád

Anya – 09:48 címzett: Én

Délután megbeszéljük, légy erős ne hisztizz.

Én – 09:51 címzett: Anya

Kellesz. De akkor már mindegy.

Belenyugodtam, hogy a mami nem fog rajtam segíteni, de attól még nem mondom, hogy jobban éreztem magam vagy, hogy abba tudtam hagyni a sírást.

Rám került a sor végül. Csak két lány volt mögöttem még. Levetkőztem fehérneműre. Nem éreztem magam zavarban. Talán belőlem is kiölték a szégyenlősséget, de arcom piros volt és megpuffadt, ahogy a szemeim is vörösen izzottak. Megérintettem a bőröm, szinte lángolt. Az utolsó üzenetem akkor küldtet, mielőtt beléptem volna a rendelőbe.

Ez csak olaj volt a tűzre. Az Orvosnő látta az arcom és mikor megkért, hogy feküdjek fel a műbőrágyra, így szólt:

- Miért sírsz Nora? – ismert, ő volt a háziorvosom.

Elfojtani, mint már mondtam nem tudtam a szomorúságom jelét. Így sírva feleltem minden kérdésére. Persze mindig az mondtam, hogy nincs semmi probléma, de a tetteim nem ezt sugallták. Megmértek rajtam mindent, amit csak lehet, aztán mikor kifelé mentem, így szólt az Orvosnő:

- Nora, kedvesem, ne sírdogálj. Holnap jobb lesz, ne fuss a bajok elől.

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt ő mondta-e vagy én képzeltem, de csak bólintottam és kimentem.

Félve léptem be a terembe. Nyelvtan óra zajlott és a fiúk ott ültek. Amint beléptünk ők felálltak és váltottak minket. Rajtuk volt a sor a vizsgálaton. Megkönnyebbültem miután leültem a helyemre és nem találkozott a tekintetem senkivel.

Enikő néni kiadta a feladatokat nekünk, akik nem feleltek. Két lányt ugyanis kínzott a rosszabb jegyért. De én nem álltam neki. Nem. Megint közönyösségbe, estem, mint azelőtt. Nem érdekelt semmi. A szemeim elrévedtek, akár egy zombié. Láttam, hogy szemügyre vesz. Vártam, hogy ő is felteszi a kérdést, de nem tette. Hm. Fura is lenne, ha az osztályfőnökömhöz fordulhatnék lelki bajokba.

Egy SMS-em jött.

Debóra – 10:01 címzett: Én

Szia mi van? Anyu írt. Hívj vagy írj aggódom.

Én – 10:04 címzett: Debóra

Bántanak szar a suli, szar minden. Haza akarok menni. Debi én úgy félek.

Debi a nővérem visszarántott a búsulásba és megint könnyezett a szemem, mint már oly sokszor ma. Szemem sarkából láttam, hogy Agnes figyeli minden lépésem, de nem tett semmit. „Mondjuk mit tehetett volna?”

Debóra – 10:06 címzett: Én

Ki bánt? Mivel? Mitől félsz?

Akaratlanul is a sarokba néztem, de hál’ istennek, nem nézett senki vissza rám, nem voltak itt.

Én – 10:10 címzett: Debóra

Hát tőlük. Folyton csúfolnak. Debi én ezt már nem bírom.

Debóra – 10:014 címzett: Én

Nyugodj meg szivem. Gondolj a tegnapi filmre. A kisujjadhoz sem érnek fel. Ne foglakozz senkivel. Szeretlek.

Igen. Ez kellett nekem. A szeretet. Debi, a nővérem. „A film melyet említett, arról szólt, hogy egy lányról borzalmas dolgokat pletykáltak, de ő ezt az előnyére fordította.”

Most már a megnyugvástól folyt az orrom is. Agnes adott két zsepit, mert az enyém elfogyott. Ez volt az egyetlen jel arra, hogy lát engem sírni, de semmi más. Egy másik esetben, talán örültem volna ennek, de ma nem. Éheztem a szeretetre.

Debi üzenete, ugyan kissé megnyugtatott, de még nem oszlatta el a bajt.

Én – 10:20 címzett: Debóra

Sajnálom. Szeretlek de az a helyzet bármennyire is próbáltam tagadni. Nekem számít. Pedig mindig azt hittem, hogy nem.

Nem mondtam el neki se mi fájt valójában, de alapból többet árultam el, mint bárki másnak.

Debóra – 10:014 címzett: Én

Tudom, de szedd össze magad. Most kaptam rajzból egy egyest. XD nevess velem.

Nevettem volna én szívesen, de azt hiszem elfelejtettem, hogy kell.

„Az informatikától általában tartok, mert olyankor, nagyobb lehetőségük van azoknak cikizni. De ma szerencsére nem értek vissza a vizsgálatról. Kezdtem elhinni, hogy talán jóra fordulnak a dolgok.” Már megnyugodtam kissé, hogy nem lesz semmi para és nekiálltam egy feladatnak is, melynek az utolsó simításainál tartottam, amikor megjelent Debóra, a nővérem az ajtóban. Beatrix nénihez szólt:

- Jó napot! A húgomhoz jöttem. Beszélhetnék vele?

A tanárnő bólintott, de megkérdezte, hogy mi a baj. A tesóm megrázta fejét és azt mondta semmi. Végig nézett a termen és megtalált a szemével. Én mintha kilőttek volna, felpattantam és feléje futottam. Arrébb sétáltunk az ajtótól és végre, végre, végre megöleltem. Annyira hiányzott ez, nagyon, nagyon. A változás kedvéért újra sírni kezdtem, de mintha ez alap dolog lenne már, mint a lélegzet.

- Jaj, Debi. – suttogtam a vállába. - Köszönöm.

- Mi történt? Ki csúfol? – kérdezett és kérdezett, de nem figyeltem rá, csak öleltem. Annyira hiányzott.

Beatrix néni sétált ki a teremből és odajött hozzánk.

- Mi történt?

Én nem szóltam.

- Csak nem érezte jól magát.

- De mi a baj?

Debi elengedett, én háttal a falnak dőltem és örömömben is sírtam.

- Semmi, csak egy rossz nap. Ma minden úgy összejött.

- Szóljak Enikő néninek?

Hirtelen ráztam meg a fejem, talán túl gyorsan is. Egyáltalán nem akartam, hogy az a nő az én magán életembe vájkáljon. Még csak az kellene! Kikényszerítené belőlem a kérdéseire a válaszokat, vagy ha mégis ellenállnék, bolondnak állítana be mások előtt, hogy ha nincs semmi bajom, miért rendezek ekkora a műsort.

- Nem kell. – szólt Debi.

- Rendben.

- Mindjárt visszamegyek.

- Beszéljetek nyugodtan és Nora fel a fejel. – mondta és visszasétált a terembe.

Én visszafordultam a nővéremhez, ő megfogta az arcom. Két kezébe vette úgy beszélt hozzám.

- Idefigyelj! Ők ott bent senkik hozzád képest. Ne sírj! – átölelt újra. – Nem lesz semmi baj.

Átkaroltam én is őt és hinni próbáltam neki. Talán egy kicsit sikerült. A lényeg, jól esett.

„Az utolsó óra német. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy képes voltam bízni a barátaimban, az anyámban, a nővéremben és a szerencsében. Gondolom ezer, meg ezer történetet olvastatok már arról, hogy egy tizennégy éves lány élete jelentéktelen dolgait képes úgy ábrázolni, mintha armageddon közeli élményben lett volna része. Tekintve a kedvenc kabát/cipő/pulcsi/póló/táska tönkretevésétől egészen a csúfos megjegyzésekig. Hogy az én történetem miben lenne más? Hol van benne a tanulság? Nem tudom. Nekem csak egy borzalmas hétfőm volt, ami borzalmas véget vetett... de ne fussunk ennyire előre. A németóránál tartottunk.”

„Ha nem tanulsz meg máson nevetni, rajtad nevetnek.” Ha valamit megtanultam négy év alatt míg felsős éveimet töltöttem egy nevesincs kis városban, akkor az az, hogy ha nem tanulsz meg máson nevetni, rajtad nevetnek. Milyen egyszerű, nem? Mi lett volna, ha ezt ma reggel is észben tartottam volna, mikor kikászálódtam az ágyból, mikor úgy döntöttem, nem futok el a nap elől.

- Der Arzt sagt: Machen Sie den Oberkörper frei! Ich untersuche Sie. Er hört uns die Lungen ab…

A szavak gondolkodás nélkül folytak ki ajkaim közül. Épp feleltem, de nem is gondolkodtam azon, amit mondok. Tegnap este bemagoltam és képes voltam úgy előadni, mint egy robot, agyalás nélkül. Az már más, hogy nem értettem.

Mikor végeztem Mrs. Rybak, az osztályfőnököm, az a k jelzős tanár csak bólintott és végre nem szólt semmit.

Mára megtanultam, hogy ha meghúzom magam, mint Agnes, talán nem keveredek csúfolások középpontjába. Viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy Mark, Pearl és a többi talpnyaló kifelé nézegetnek az ablakon. Erőt vettem magamon, azt mondtam most már elég, nem különbek nálam és nem akarom azt figyelni hogyan szórakoznak az utcán elhaladó szerencsétlen embereken.

Elfordítottam a tekintetem. Azt gondoltam sikerült. Végre nem érdekelt mások véleménye. Nem jutottak eszembe pontosan Debóra szavai, de úgy éreztem ő is hasonlót mondott. Büszke voltam magamra. Tényleg.

Elmélkedésemet egy sziréna szakította félbe. Először távolról hallatszott valahonnan a tizenegy emeletesek felől, aztán egyre közelebbről és közelebbről, végül már csak azt vettem észre, hogy itt van. Egy mentő kocsi állt meg az ablak alatt. Mrs. Rybak engedélye nélkül pattantak fel a helyükről társaim és az ablakhoz nyomultak leselkedni, ahogy én is tettem. Nekem nem jutott hely. Nem láttam mi történt, ellenben Agnessel, aki legelöl állt. Fura volt, hisz ő mellettem ült ráadásul nem az ablakhoz közeli oldalon, de nem volt időm ezen filózni, mert megfordult és elképedve rám bámult, amikor megtalált tekintetével a tömegben.

Nem értettem miért néz rám így, de aztán egyre többen utánozták és kezdett ez kicsit nyomasztóvá válni főleg a ma történtek után. Nem akartam hirtelen sztár lenni, de nem is voltam az. Arra már nem emlékszem végül is hogy kerültem ablak közelségébe mert nagy volt a tülekedés. Még Mrs. Rybak is elől állt és megdöbbenve figyelt. A lényeg csak annyi, hogy ott álltam és láttam. Mindent láttam. A karácsonyra kapott kék pólómat, ami elszakadt. Az úttestet, melyen százával álltak emberek és a testvérem, akinek szőke haját vörösre festette a vér.

„Azt mondják, ha valaki súlyos sokk hatása alá kerül két dolog történhet vele. Az egyik, hogy teljesen lefagy, se kép se hang, talán még el is ájul. A másik pedig, hogy sebes iramban kezd az agya kattogni, összefüggések sorozatát oldja meg. Ezért szokták a katonákat is stressz alatt tartani. Velem a második dolog történt. Egyből összeállt a kép.”

Ha egy dolog is máshogy történt volna, ha ma reggel nem kellett volna előbb felkelnem, nem lettem volna nyűgös. Ha ma reggel nem kaptam volna egy megveszekedett négyest abból, amit kívülről fújtam, akkor nem törtem volna le, mint a bili füle, nem szállt volna igazságtalanság a kedvembe, s akkor nem pityeregtem volna történelmen, se matekon és bírtam volna a gyűrődést, mikor kicsúfoltak a seggfejek, mert ez örökös harc, nem lehet előle elfutni, ahogy én próbáltam. Vannak amiket el kell fogadnunk, s ha ezt előbb tudtam volna, nem hívogattam volna anyát, s ha Agnes nem nézett volna keresztül a problémámon. Megvigasztalt volna vagy csak pofon vágott volna, észhez térített volna, mert ha neki sikerül, akkor nekem is. Ha ma nem lett volna orvosi vizsgálat, nem lett volna alakalma rá, hogy SMS-eket küldözgessek anyunak. S ha ő nem lett volna olyan jó anya, hogy törődik velem, nem írt volna a tesómnak, s Debóra akkor nem látogatott volna meg informatika órán. S ha már minden így történt, akkor csak ott, amikor ott volt velem, ha tovább húztam volna az időt és elmondtam volna neki mi történt, később lépett volna le az utcára és nem gázolta volna el egy autó. De túl sok a volna. Minden apró mozdulat számít, mert igenis, ha csak egy dolog másképp alakult volna, most nem kéne a nővéremnek egy hordágyon feküdnie.

Hülye vagyok, gyerekes.

A telefonom jelzett, hogy ideje lenne iskolába menni, de egy rossz álom kavargott bennem. Jel, hogy jobb lenne, ha nem mennék iskolába, de tudtam sosem merném megtenni. A problémáink elől nem lehet elfutni. Kiszálltam hát az ágyból és elindultam egy borzalmas hétfőbe, de úgy éreztem, hogy kezemben van a sorsom, én alakíthatom. Odasétáltam a szekrényemhez kivettem egy fehér pólót és a kedvenc farmerem, aztán Debóra előtt tüntetőlegesen besuhantam a fürdőbe.

-------------------------------------------------------

Noémi, drága!

Nem tudom, hogy személyes élményen alapul, vagy másén, és hogy mennyi belőle az igazság, de nagyon megfogott a történeted. Nem untam olvasás közben, végig kidolgozott volt, és nagyon tetszettek a lány gondolatai. Igazán élethű képet festettél egy tini lány lelki világáról, és a történet végét sem éreztem túlzásnak, hiszen valóban megtörténhet ilyesmi... bárkivel, bármikor.

Hiába szólt hétköznapi dolgokról és gondolatokról, mégis elvarázsolt, és végig izgalomban tartott, hogy mit is akarsz kihozni ebből.

Ami nem tetszett, hogy nem értettem, miért emelsz ki gondolatokat idézőjelben és dőlt betűkkel, hiszen az egészet E/1-ben írtad J... Egy kicsit néhol még mindig zavarosan fogalmazol, de az előző pályázat óta is rengeteget fejlődtél, és nagyon jó gondolataid vannak. Egy viszonylag sablonos helyzetet is úgy tudsz megírni, hogy annak saját íze van J...

Gratulálok!

hullócsillag

Piroseper - Pillangóhatás Novella 4.

2011-02-28T23:52:00.003+01:00

Ha tudták volna…

Alberta Mendezt majd szétvetette a boldogság. Felnézett a frissen vásárolt, Szellemháznak csúfolt öreg épületre, melyet egészen apró korában szemelt ki magának. Mindenki meggondolatlanságnak nevezte tettét, de a lány megmakacsolta magát, és csak azért is meg akarta mutatni, hogy egy normális otthont tud varázsolni ebből a koszfészekből. Mostanra sikerült annyi pénzt összespórolnia, hogy ne kelljen hitelt felvennie a ház megvásárlásához és felújításához. A deszkákon már rég megkopott a fehér festék, az alagsorban egerek és ki tudja milyen kártevők tanyáztak, több helyen is beázott a mennyezet, mégis úgy érezte, hogy itt kell élnie. Nem akart addig beköltözni, amíg nem lesz teljesen kész a ház, de a körülmények másképpen alakultak. Öccse családjánál nem maradhatott tovább, így is tovább vette igénybe a vendégszeretetüket, mint ahogy illett volna. Albérletet pedig nem akart kivenni, sem egy lepukkant motelben meghúzni magát. Végül is pár hétig kibírja egy padlón fekvő matracon. Csak néhány mosolyt kellett a költöztetőkre villantania, és azok behordták a dobozokat. Minden a lehető legjobban alakult. Vidáman felszökellt a lépcsőn, és amikor belépett az ajtón, megbotlott a küszöbben.

Fabio Fernandez elhatározta, hogy pihenőnapot vesz ki. Úgy érezte, ha aznap hozzá kell érnie bármilyen dróthoz, rosszul lesz. A bajt jobb megelőzni, ezért mindenkinek érdeke, hogy kipihenje a felgyülemlett stresszt. Öt percenként a konyhában függő, sajt alakú órára pillantott; várta, hogy elmúljon kilenc óra. Addig is, a reggeli napilapban próbált elmerülni. Bosszankodott, hogy kutyája gusztustalan nyálfoltot hagyott a vezércikk legérdekesebb részénél. A vékony papír átázott, és átütött a másik oldalon lévő írás, teljesen olvashatatlanná téve néhány sort. Forró teát kortyolgatott, és néha elköhögte magát, hogy tüdejét felkészítse a nagy alakításra. Amikor eljött a kitűzött idő, megbízója számát tárcsázta. Alberta, egy közös ismerősükön keresztül találta meg a villanyszerelőt. A nő néhány csörgetés után felvette, és kedvesen szólt a telefonba. Amint Fabio meghallotta a hangot, minden erejét beleadva köhögőrohamot imitált. Annyira jól sikerült, hogy egy pillanatra tényleg úgy érezte, hogy kiköpi a tüdejét. Amikor végre lélegzethez jutott, sóhajtozott egy sort, majd beleszólt a telefonba. A lehető legbágyadtabb hangon elmesélte, hogy micsoda szörnyű betegség terítette le az éjszaka, és így sajnos nem tud aznap egyetlen konnektort sem kicserélni. Alberta nagyon megértő volt, úgy tűnt mintha a jókedvét ez a kellemetlenség sem tudná elvenni. Megegyeztek egy új időpontban, Fabio mentegetőzött kicsit, majd sűrű bocsánatkérések közepette elbúcsúzott és azt hazudta, hogy elmegy aludni. Az elnémult telefont ledobta maga mellé a konyhapultra, és az újságban megkereste a mozimellékletet. Gondolatban megveregette a vállát a nagyszerű alakításáért.

Alberta lemondós napnak keresztelte el azt a bizonyos keddet. Nem csak a villanyszerelő halasztotta el az aznapi munkát, hanem a barátnője is beadta a kulcsot. Juanat még sosem látta ennyire szerelmesnek. Úgy tervezték, hogy némafilm estét tartanak, muffint sütnek, és bort isznak, de az a Raul előállt egy romantikus vacsorameghívással, Juana pedig nem tudott ellenállni a lehetőségnek. Alberta nem akarta lelombozni barátnője jókedvét, amúgy is rájárt a rúd férfitéren. A csajos estét áttették egy másik napra, de ez nem változtatott azon, hogy itt ragadt a romos házban. Néhány percig elveszetten álldogált a millió doboz között, nem igazán tudta eldönteni, hogy hol kezdje a kipakolást. A csendet egérkaparászás törte meg, ezért ez hamar megoldotta a dilemmát. Emlékezett, hogy valahol látott egy telefonkönyvet a házban, így annak kutatására indult. A konyhában kezdte, egyesével kihúzkodta a fiókokat és nyitogatta a szekrényajtókat. Végül az előszobában talált rá, néhány cipő alatt. Véletlenszerűen felütötte, majd tudatosan rágcsálóirtó hirdetést kezdett el keresni. De az összes olyan oldalt, amelyen valami érdemlegeset találhatott volna, korábban már kitépte, amikor a téli csizmáit tömködte. Felegyenesedett és csípőre vágta a kezét, méregette a doboztömeget, de fogalma sem volt, melyikben lehetnek azok a csizmák. Aztán legyintett, egy éjszakát végül is kibír, van néhány egércsapdája, majd holnap délután megnézi Juana telefonkönyvét.

Benita Rodrigez csak kora délután jutott el oda, hogy letudja a napi futás adagját. Olcsó sportcipője minden lépésnél csikorgott a járdán, rózsaszín plüssmelegítője rátapadt az izzadságtól. Reggel hallotta a szomszédasszonytól, hogy valaki beköltözött a Szellemházba, ezért arrafelé vette az irányt, hátha meglátja az új lakót. Amikor elérte az omladozó épületet lassított, és szerencséjére a közösség legújabb tagja, éppen akkor bukkant fel az ajtóban. A nő elmosolyodott és Benita felé intett, aki pedig két levegővétel között visszaintegetett neki. Már az utca végén tartott, amikor eszébe jutott, hogy a nőt akár meghívhatná az aznap esti összejövetelre. Megállt és nyújtani kezdett, hogy végiggondolja ezt a lehetőséget. Éjszaka mindenki náluk lesz, kivéve a távolságtartó Harriséket. Az új lakó így egy csapásra megismerhetné az egész szomszédságot. Lesz latin zene és tánc, talán hajnalig abba sem hagyják a mulatságot. De aztán mégis elvetette az ötletet, mert úgy érezte nagy szemétség lenne belökni őt a mély vízbe. Majd szép lassan megismeri a környéket, a helyében Benita is jobban örült volna ennek a megoldásnak. Elhatározta, hogy másnap, amint sikerül felkelnie, átjön hivatalosan is bemutatkozni. Abbahagyta a nyújtást, és hazafelé indult, hogy a futástól felfrissülve neki álljon az előkészületek maradékának.

Mire lement a nap, a kaparászás az őrületbe kergette Albertát. Olyan hangosan hallgatta a tévét, hogy elnyomja a szörnyű hangzavart, de így nem tudott elaludni. Némi hánykolódás után, kikapcsolta a készüléket, de akkor újra a rágcsálók zajongása kúszott a fülébe. Felült a matracon és a kezébe temette az arcát. Valamelyik dobozban volt füldugója, de elképzelni sem tudta melyikben. Ekkor eszébe jutott az altató. Mezítláb átcsattogott a nappaliba. Mivel emlékezett rá, hol van a gyógyszeres doboz, még a félhomályban is azonnal megtalálta. A műanyag tégelyből kivett egy szemet, és víz nélkül lenyelte. Miután újra ágyba került, a zajok halk zümmögéssé szelídültek, majd az álom magával rántotta a sötétségbe.

Konio, az egér, sosem volt tisztában létezésének mibenlétével. Icipici világát – mely helyileg a Szellemház területére korlátozódott –, a szagok és a hangok uralták. Ösztöneinek engedelmeskedve nap nap után élelem után kutatott, mindig a többiek nyomát követve. Nem volt egy eszes egyed, társai éppen csak megtűrték maguk között. Azon a végzetes éjszakán mégis ő volt az egyetlen aki elkerülte a csapdákat. Senki se higgye, hogy egerünk váratlanul megtáltosodott, egyszerűen csak nem jutott neki egérfogó. A többiek sipítozva rohangáltak a tenyérnyi ketrecükben. Koniora is átragadt az idegességük, ő is eszeveszett száguldásba kezdett. A sötétben nem látott annyira jól mint világosban, de csöppnyi agyában felrémlett egy útirány. Szinte vakon nyargalt a kartondobozok tövében, még egy selyemsálon is megcsúszott, de társai sivítása egyre távolabb űzte őt. Az oly jól ismert, falba rágott lyukon át érkezett meg az egész házat behálózó folyosórendszerbe. A szobába legalább beszűrődött valamennyi fény, de a falak közötti résben teljes sötétség fogadta. Ismerve egerünk szellemi képességeit, nem túl meglepő, hogy az egyik elágazásnál rossz döntést hozott. Véletlenül egy félreeső járatba rohant, és beakadt egy zsinórgombolyagba. Többször is nekifutott, de nem jutott át rajta. Rágási inger kúszott az állkapcsába, fogait csattogtatva nekilátott az akadály megszüntetésének. Könnyedén átjutott az elöregedett műanyagon, a fémdrót pedig szinte magától tört. A vég egyetlen pillanat alatt érkezett el. Az irdatlan fájdalom csontig hatolt, és összehúzta a pirinyó izmokat. Konio úgy halt meg, hogy az égvilágon senkit nem érdekelt.

Roger Harris, aznap éjszaka is felkelt hólyagjának feszítő érzetére. Félálomban kikászálódott az ágyból, és észre sem vette, hogy a feleségéről lerántotta a takarót. A falat tapogatva kibotorkált a mellékhelyiségbe, és csukott szemmel végezte a dolgát. Szemhéján fény tört át. Először nem tulajdonított nagy jelentőséget a világosságnak, hiszen az utcai lámpák minden egyes éjjel sárgás színűre varázsolták a fehér falakat. Amikor kezet mosott, valami szokatlanra lett figyelmes. A tükörben cikáztak a fények. Az első gondolatára – amely egy esetleges ufó támadás volt –, az egész testében adrenalin áradt szét. Egy földönkívüliekről szóló dokumentumfilmre aludt el, így emberünket nem is hibáztathatjuk a kósza ötletért. A heves szívdobogás segített kitisztítani az elméjét. Felállt a vécé lehajtott ülőkéjére, és kibámult a kicsi fürdőszobai ablakon. A tűz látványától elfordította a fejét, mintha attól félt volna, hogy az üvegen keresztül megégeti. Az ablak résein beszivárgott a füst. A Szellemház lángolt. Aztán eszébe jutott a nő, aki aznap költözött be az épületbe. Nagy igyekezetében, a telefon felé menet, majdnem elvágódott a fényesre polírozott padlón.

Nando Sanchez szervezetében, az alkoholszint jóval magasabb volt a normálisnál. A kocsma bezárását követően, valahogy haza kellett jutnia, így beült brummogó Chevyjébe, és lassan kigördült az útra. Jó sofőrnek tartotta magát, akinek pár korsó sör egyáltalán nem árthat meg. A biztonság kedvéért elhatározta, hogy lassan megy, ráadásul ilyenkor már amúgy is alig van forgalom, néhány utcát mindenki ki fog bírni. Annyira pedig tényleg nem volt részeg, hogy egyszerre több útjelző táblát is lásson. Erősen kapaszkodott a kormányba, és minden eltompult idegszálával az útra koncentrált. Az egyetlen nagy kereszteződést kellett túlélnie, utána már szinte otthon is lesz. Hirtelen vijjogásra lett figyelmes, és azonnal a műszerfalon heverő mobiljára nézett. Nem tudta eldönteni, hogy az csörög-e, ezért utána nyúlt, hogy közelebbről is megnézze. A telefon kicsúszott a kezéből, utánakapott, de a mobil menthetetlenül a kocsi padlójára zuhant. Hangosan átkozódott egy sort. Úgy ítélte meg, hogy a sárgán villogó közlekedési lámpa még elég messze van, egyetlen autót sem látott közeledni, a telefonja pedig nem akarta abbahagyni a csörgést, ezért az utóbbit részesítette előnyben. Lehajolt érte, de a lábánál sötét volt, így tapogatózott az egyre hangosabban rikoltó készülékért. Egy pillanatra megmerevedett a felismeréstől. A rémület elöntötte minden porcikáját. Amikor felkapta a fejét, és újra kinézett a szélvédőn, rájött, hogy menthetetlenül a kereszteződésbe gurult. Lassú reakcióidővel rátaposott a fékre, de a semmiből előbukkanó hatalmas krómszörnyeteg oldalról telibe találta a vezetőülést. Nando elvesztette az eszméletét, majd az életét is.

Alberta Mendez füstmérgezésben halt meg. A mentősök szerint, ha az első tűzoltókocsi kiért volna időben, megmenthették volna. A nő öccse teljesen összeomlott, amikor meghallotta a hírt a kiérkező rendőröktől. A villanyszerelő Fabio Fernandezt teljesen lesújtotta Alberta halála, és megfogadta, hogy innentől kezdve sokkal komolyabban fogja venni a munkáját. Juana elájult, amikor közölték vele barátnője halálhírét. Szakított Raullal, majd idegösszeomlást kapott, és a következő néhány hónapot a pszichiátrián töltötte. Benita Rodrigez – hallva a közösség új tagjának elvesztését –, elhatározta, hogy attól a pillanattól kezdve, mindig az első gondolatát fogja megvalósítani. Futás közben a belső sugallata ellen cselekedett, és büntetésként élete végéig együtt kell élnie egy nő tragikus halálával.

Az eset mindig emlékeztetni fogja arra, hogy a döntések mennyire befolyásolják az emberi sorsokat.

--------------------------------------------------

Kedves Piroseper!

Gratulálok! :)

Amikor olvastam a történetedet Gabriel García Márquez jutott eszembe. Nemrég olvastam egy könyvét, és előtte is már jó párat, és nagyon hasonlított hozzá az élmény. A stílusod nagyon hasonló :)... Lendületes, magával ragadó, egy kicsit flegma, ami nagyon jót tesz az írásodnak. Egy kicsit ő is olyan, mintha kiparodizálná önmaga alkotását, a karaktereket, a történéseket. A történet kerek egész, nincs benne hiba. Kifejezetten tetszett, ahogy a szemszögek váltakoztak, és összekapcsolódtak. Konio, az egér volt nálam a csúcs, szuperül megfogtad „létének mibenlétét” :))...

A befejezés... nagyon hatásos, és való igaz: minden apró elhatározás óriási válozásokat hozhat a jövőben.

Köszönöm a munkádat és gratulálok!

hullócsillag

Abigel - Pillangóhatás Novella 3.

2011-02-28T23:48:00.002+01:00

Utolsó megálló

A fiatal nő lassan sétált végig a hosszú, fehér folyosón. A cipő fémsarka minden lépésnél élesen koppant a csempén. Óvatosan nyitott be a nővérszobába.

– Szia! – köszöntötte váltótársát a középkorú nő, aki már indulásra készen várta. – Én már itt sem vagyok. – Felkapta a táskáját, és kiviharzott a helyiségből.

– Jó éjszakát! – kiáltott utána.

– Neked is, Jenna! – intett vissza a másik, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

A nő nagyot sóhajtott, aztán besétált a szobába. Lepakolta a holmiját, levette a kabátját, végül gondosan megigazította az egyenruha gallérját. Érezte, hogy majd’ lecsukódnak a szemei, ezért elhatározta, hogy iszik egy kávét. Fáradtan odalépett a kávéfőző géphez, kinyitotta a felette lévő fehér szekrényt, és leemelte a henger alakú dobozt a polcról.

A forró itallal a kezében leült az asztalhoz, aztán a táskájából előkotorta a szokásos rejtvényújságot.

Csend volt a kórteremben, csak a három kislány nyugodt szuszogását lehetett hallani. Már órákkal ezelőtt beléptek az álmok országába. Egyedül az éjszakás nővér volt talpon az osztályon; figyelmesen válogatott a gyógyszerszekrényben, majd nekiindult a szokásos körútjának.

Jenna belépett a kislányok szobájába. Odasétált Rebeccához, aki békésen aludt a vaskeretes ágyban, és leemelte az infúziós üveget a fémkarikáról, óvatosan kicserélve egy másikra. A múlt héten távolították el a kislány gyulladt manduláit, hogy megszabadítsák az asztma kellemetlenségeitől, de a beavatkozás után kiszáradt a szervezete. A rózsaszín ajkakon már csak halványan látszódtak a folyadékhiány nyomai – szerencsére gyorsan sikerült pótolni. Holnapután haza is engedik.

A nővér sarkon fordult, továbbindulva a következő beteghez.

Három nap múlva a kislány izgatottan szorongatta édesanyja kezét, miközben rácsodálkozott a művészeti gimnázium felújított épületére.

A portán egy alacsony, rokonszenves nő fogadta a felvételizőket.

– Jó napot! A termet a folyosó végén balra találják.

– Jó napot! Köszönjük! – mondta az édesanya.

Rebecca megszeppenve motyogott valami köszönésfélét az orra alatt, miközben a nő kedvesen mosolygott rá.

A hatalmas teremben a fehér falakat csodaszép rajzok és festmények díszítették: portrék, tájképek és színes csendéletek. A ceruzák és az ecsetek katonás rendben várakoztak a padokon. A kislány, odalépve az első asztalhoz, ábrándozva húzta végig ujjait a ceruzasoron. A látvány még inkább felerősítette benne a vágyat, hogy ide járhasson, miközben a szíve a torkában dobogott az izgalomtól.

A rajztáblákra erősített üres lapok mellett mindenki megtalálhatta a saját nevét. A gyerekeknek a karácsonyi élményeiket kellett ábrázolniuk felvételi feladatként. A kislány lerajzolta a családját, középre a karácsonyfát, majd a játékvonat fa alatt körbefutó sínjeit.

Az édesanya remegő kézzel nyitotta fel a borítékot és hajtogatta szét a levelet.

– „Felvételt nyert…” – olvasta hangosan. – Rebecca! – kiáltott a lányáért izgatottan.

A lány eszeveszett gyorsasággal rohant le a lépcsőn.

– Siess, mert elkésünk! – figyelmeztette az édesanyja.

– Nyugi, anya! Még van fél óránk – mosolygott Rebecca.

– Kérlek! – forgatta meg a szemeit a nő. – Menjünk! – Megragadta a karját és magával húzta.

Az iskola épületéhez érve még egy biztató pillantást vetett a lányára.

– Ha végeztél, hívj! – figyelmeztette vagy ezredszerre. – Kéz és lábtörést!

– Rendben. Köszi, anyu!

Félelemmel vegyített izgalom lett úrrá rajta. A mappát, amely a záróvizsgára készített rajzokat és festményeket rejtette, görcsösen szorította a mellkasához.

Bárcsak már túl lennék rajta! – gondolta, miközben bizonytalan léptekkel megindult az épület felé.

– Levizsgáztam! – kiáltotta, mikor kinyitotta a kocsiajtót, és beült az édesanyja mellé. – Kitűnőt kaptam! – A boldogságtól szinte repülni tudott volna.

– Gratulálok! – harsogta a nő, miközben odahajolt a lányához, és melegen megölelte.

Rebecca boldogan fordult körbe a tükör előtt a bölcsészek sötétkék, szinte földig érő talárjában. A világoskék gallér tökéletesen illett a szeme színéhez. Végre! – gondolta elégedetten, miközben a lelkében vegyes érzések kavarogtak. Szomorú volt, hogy az egyetemi évek egy szempillantás alatt múltak el, még csak fel sem fogta. De ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy eljutott idáig.

– Indulhatunk, kicsim? – kérdezte az édesapja.

– Persze.

– Gyönyörű vagy – nézett végig a férfi meghatottan felnőtt lányán.

Rebecca rá mosolygott, majd elindult a kocsihoz.

A díszes aula plafonján vörös színű drapériák sorakoztak. A rokonok és a barátok a diákok mögött foglaltak helyet. Rebecca, mikor elhangzott a neve, fellépett a pódiumra, kezet fogott a dékánnal és átvette a diplomáját.

A lány békésen üldögélt a tóparton az egyik robosztus faasztalnál. A nyári szellő lágyan lengette vállig érő, sötétbarna haját. A távolba révedt, aztán hirtelen lázasan írni kezdett. A szavak villámgyorsan cikáztak az elméjében, a toll szinte füstölt a papíron. A képzeletében megjelentek a szereplők, miközben egyre csak jöttek az ötletek. Egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét, amíg a tizedik teleírt oldal után mosolyogva be nem csukta a mintás füzetet.

***

A fiatal nő lassan sétált végig a hosszú, fehér folyosón. A cipő fémsarka minden lépésnél élesen koppant a csempén. Óvatosan nyitott be a nővérszobába.

– Szia! – köszöntötte váltótársát a középkorú nő, aki már indulásra készen várta. – Én már itt sem vagyok. – Felkapta a táskáját, és kiviharzott a helyiségből.

– Jó éjszakát! – kiáltott utána.

– Neked is, Jenna! – intett vissza a másik, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

A nő nagyot sóhajtott, aztán besétált a szobába. Lepakolta a holmiját, levette a kabátját, azután gondosan megigazította az egyenruha gallérját. Érezte, hogy majd’ lecsukódnak a szemei, ezért elhatározta, hogy iszik egy kávét. Fáradtan odalépett a kávéfőző géphez, kinyitotta a felette lévő fehér szekrényt, és leemelte a henger alakú dobozt a polcról. Döbbenten tapasztalta, hogy üresen tették vissza a helyére. Kétségbeesetten kutatta át a szekrényeket, hátha utánpótlásra lel, de végül tudomásul kellett vennie, hogy ma éjszaka koffein nélkül marad. Három-négy kávét is elfogyaszt egy műszak alatt. Hogy fogja kibírni így reggelig?! Kedvetlenül ült le az asztalhoz, aztán a táskájából előkotorta a szokásos rejtvényújságot.

Csend volt a kórteremben, csak a három kislány nyugodt szuszogását lehetett hallani. Már órákkal ezelőtt beléptek az álmok országába. Egyedül az éjszakás nővér volt talpon az osztályon; álmosan válogatott a gyógyszerszekrényben, majd nekiindult a szokásos körútjának.

Jenna belépett a kislányok szobájába. Odasétált Rebeccához, aki békésen aludt a vaskeretes ágyban, és leemelte az infúziós üveget a fémkarikáról, óvatosan kicserélve egy másikra. A kislány nyöszörgött egy pillanatig, aztán újra egyenletesen vette a levegőt. A múlt héten távolították el gyulladt manduláit, hogy megszabadítsák az asztma kellemetlenségeitől, de a beavatkozás után kiszáradt a szervezete. A rózsaszín ajkakon már csak halványan látszódtak a folyadékhiány nyomai – szerencsére gyorsan sikerült pótolni. Holnapután haza is engedik.

A nővér sarkon fordult, továbbindulva a következő beteghez. Nagyon nehezére esett legyűrnie a fáradtságát.

Kora reggel Rebecca édesanyja érkezett látogatóba. Rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben: lánya arcán izzadságcseppek csillogtak. Tenyerét gyengéden a homlokára simította. A kislány tűzforró volt, hideg verejtékben úszott az egész teste. Azonnal megnyomta a nővérhívó gombot. Jenna váltótársa nem értette, mi történhetett. A lány már jól volt, másnap engedték volna haza.

A pillantása az infúziós palackra tévedt. Odalépett az állványhoz, és megfogta az üveget, hogy valóban jól látja-e rajta a feliratot. Nem szólt semmit, csak szakszerűen kikötötte a szárnyas tűből a csöveket.

– Hívom a doktor urat – mondta, és elsietett.

Az orvos pár percen belül már a kislányt vizsgálta, és gondterhelten rázta a fejét.

– Asszonyom, sajnálatos tévedés történt – fordult az édesanyához. – A lánya nem megfelelő infúziót kapott – közölte kimért hangon.

– Az meg hogy lehet? – kérdezte felháborodva a nő, miközben igyekezett úrrá lenni az idegességén.

– Ne aggódjon! Pár nap és rendbe jön – tért ki a válaszadás elől a férfi.

– Remélem is – mondta az édesanya fenyegetően. – Ki a felelős ezért? – emelte fel kicsit a hangját, ügyelve, hogy ne ébressze fel Rebeccát.

– Biztosíthatom, hogy elmarasztalom a tévedésért – ígérte a doktor, majd sietősen távozott.

A nő nem firtatta tovább a dolgot. Mi értelme lett volna? A baj már megtörtént, de szerencsére nem lett súlyosabb következménye.

Két nappal később Rebecca kétségbeesetten fordult a nőhöz.

– Anya?

– Tessék, kincsem!

– Ugye el tudok menni holnap a felvételire? – kérdezte reménykedve.

A nő gyengéd pillantással fürkészte az arcát.

– Sajnálom, kicsim. De még nem ment le teljesen a lázad. – Végigsimított a kislány haján, aki csalódottan nézett rá.

– Nem lehetne, hogy mégis? – könyörgött könnyes szemekkel.

– Meglátjuk – hagyta nyitva a kérdést a nő.

Rebecca izgatottan szorongatta édesanyja kezét, miközben rácsodálkozott a művészeti gimnázium hatalmas épületére. A tenyere nedves volt az izzadságtól. Még mindig magas láza volt.

A portán egy alacsony, rokonszenves nő fogadta a felvételizőket.

– Jó napot! A termet a folyosó végén balra találják.

– Jó napot! Köszönjük! – mondta az édesanya.

Rebecca megszeppenve motyogott valami köszönésfélét az orra alatt, miközben a nő kedvesen mosolygott rá.

A gyerekeknek a karácsonyi élményeiket kellett ábrázolniuk felvételi feladatként. A kislány megrajzolta, majd bizonytalan ecsetvonásokkal lefestette a családját, középre a karácsonyfát, aztán a játékvonat fa alatt körbefutó sínjeit. Lemondóan nézegette az elmosódott alakokat, a zöld fenyőn elterülő színes pacákat és az egyetlen fekete vonallá összefolyó szerelvényt. Szomorúan pillantott végig a hatalmas terem fehér falain, melyeken csodaszép rajzok és festmények függtek: portrék, tájképek és színes csendéletek. Bárcsak felvennének! – sóhajtotta, miközben ábrándozva végighúzta ujjait a rajztábla mellett heverő ceruzákon.

Az édesanya remegő kézzel nyitotta fel a borítékot és hajtogatta szét a levelet.

– „Sajnálattal közöljük…” – olvasta hangosan, majd egy csüggedt sóhaj hagyta el ajkait.

Rebecca lefelé tartott a kollégium lépcsőjén.

– Siess, mert elkésünk! – figyelmeztette Natalie.

– Nyugi! Még van fél óránk – mosolygott a lány.

– Kérlek! – fogta könyörgőre. – Menjünk! – Megragadta barátnője karját és magával húzta.

A iskola épületéhez érve lelassítottak. Félelemmel vegyített izgalom lett úrrá rajtuk. Natalie görcsösen a mellkasához szorította a jegyzeteit.

– Bárcsak már túl lennénk rajta! – suttogta remegő hangon.

– Ne izgulj! – bíztatta Rebecca, miközben átkarolta a vállát. – Minden rendben lesz!

A második emeleti teremben már gyülekeztek a diákok. Natalie és Rebecca az egyik hátsó padban foglaltak helyet.

– Jó reggelt mindenkinek! – lépett az osztályfőnökük a terembe. A középkorú nő végignézett az aggodalomtól falfehér arcokon. – Kérem, hogy az első öt a névsorban álljon készen! Hamarosan kezdünk. – Megigazította a szemüvegét, majd magára hagyta a rémült társaságot.

– Becca! Leérettségiztünk! – ugrott Natalie Rebecca nyakába.

– Le – helyeselt egyszerűen a lány, azután szorosan átölelte barátnőjét.

Rebecca boldogan fordult körbe a tükör előtt a közgazdászok fekete, szinte földig érő talárjában. A királykék gallér tökéletesen illett a szeme színéhez. Végre! – gondolta elégedetten, miközben a lelkében vegyes érzések kavarogtak. Szomorú volt, hogy az egyetemi évek egy szempillantás alatt múltak el, még csak fel sem fogta. De ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy eljutott idáig.

– Indulhatunk, kicsim? – kérdezte az édesapja.

– Persze.

– Gyönyörű vagy – nézett végig a férfi meghatottan felnőtt lányán.

Rebecca rá mosolygott, majd elindult a kocsihoz.

A díszes aula plafonján aranyszínű drapériák sorakoztak. A rokonok és a barátok a diákok mögött foglaltak helyet. Rebecca, mikor elhangzott a neve, fellépett a pódiumra, kezet fogott a dékánnal és átvette a diplomáját.

A lány békésen üldögélt a tóparton az egyik robosztus faasztalnál. A nyári szellő lágyan lengette vállig érő, sötétbarna haját, miközben próbálta összeszedni a gondolatait. A távolba révedt, de az elméjében uralkodó káosz csak nem akart csillapodni. Egyik leírt mondatot a másik után húzta át, de nem adta fel. A mintás füzetből kitépett, összegyűrt lapok jókora kupacban hevertek előtte.

A lány lassan végignézett a kirakaton túl látható tömegen. Ennyi ember és mindannyian miatta vannak itt, kíváncsiak rá és a megjelenő regényére. Mosolyogva gondolt vissza a tóparton eltöltött napokra és az írás közben érzett mámoros izgalomra. Határozottan a könyvesbolt igazgatója felé bólintott, aki szélesre tárta az üzlet ajtaját, szabad utat engedve a várakozóknak. Elsőként egy fiatal férfi nyújtotta oda izgatottan a kezében lévő könyvet a szerzőnek.

– Szia! Kinek lesz?

– Jasonnek – válaszolta zavartan.

Az asztal mögött ülő dedikálta a könyvet, majd visszaadta a tulajdonosának. A férfi érdeklődve nyitotta ki és olvasta el a benne szereplő sorokat: „Minden részlet csak egy állomás, a cél az utolsó megálló.”

----------------------------------------------

Kedves Abigel!

Gratulálok az ötlethez, és a kivitelezéshez is! Tehát a történt tanulsága, gyerekek: ha valaki a napi koffeinadagjáért reklamál, az nem tréfa! :D...

Félre a hülyeséggel...

Nagyon tetszett a gondolat, ahová az egész novella vezetett, és jól illesztetted a témához is.

Szépen végig vezetted, és nem volt unalmas a két variációt olvasni. Az azért fura volt, hogy egészen máshová vezetett mindkét útja, mint amiről maga az út szólt. De ez is egy lehetőség :)...

Köszönöm a munkádat és gratulálok! :)

hullócsillag

Hikari94 - Pillangóhatás Novella 2.

2011-02-28T23:43:00.004+01:00

A vörös pillangó

Esős, őszi hideg idő volt, mikor egy fiatal nő állt az egyik színház ablakánál. Hosszú fekete haja és gyönyörű mélykék szeme volt. A ruha, amit viselt, egy hosszú fehér ruha volt, melynek az ujján csipke húzódott. A fiatal nő kémlelte az utat, melyen meglátszott az előző esti csapadék nyoma. Az autósok fényszórója be volt kapcsolva és így megvilágították azok a csúszós és nedves utat. Az emberek jól fel voltak öltözve soknak a kezébe lehetett látni esernyőt, hogy megelőzzék a bőrig ázást. Hirtelen az ajtó kinyílt a fiatal nő pedig megfordult egy másik tőle nem sokkal idősebb nő állt az ajtóban. Arcán halvány smink volt, hiszen a babarózsaszín szemhéj púder csak kiemelte az amúgy is feltűnő zöld szemeit. Az ajkán hasonló színű szájfény volt. Az ajtóban álló hölgyön egy kék blúz volt, valamint egy fekete szoknya a lábán csizma, mely a térde alá ért. Az ablaknál álló nő rá nézett.

- Carmen gyere, Mr. Louis kiosztja a szerepet. – mondta a hölgy kedvesen.

- Megyek, köszönöm. – felelte, majd a másik becsukta az ajtót.

A fekete hajú tovább állt néhány percig az ablaknál, majd egy férfire pillantott, aki épp akkor jött be a színházba. Szűkre húzta a szemét, beleharapott vérpiros ajkába majd elindult az ajtó felé, de előtte felvett egy krémszínű kötött kardigánt. A kardigánon aranyszínű gomb volt, az alsó hármat begombolta, a felső kettőt viszont nem. Kilépett a folyosóra, majd elindult egy lépcsőhöz, amin lement tett néhány lépést és az ajtóra oda volt írva, hogy iroda. Bekopott a fehér ajtón és belépett. Néhány ember már ott volt, köztük Mr. Walter Louis is, aki a színház tulajdonosa volt és, aki többnyire rendezte a darabokat. A kollégája Edward Bexter véleményét is kikérte mindig és besegített folyton neki a férfi. A tulajdonos a hölgyre pillantott, majd rá nézett egy sárga mappára, amire fel volt tüntetve az előadás neve: A vörös pillangó. Walter rá nézett az emberekre majd megigazította fekete keretes szemüvegét és a kollegájára nézett, a köpcös férfi bólintva jelzett.

- Nos, köszönöm mindenkinek, hogy ilyen hamar ide fáradt. Mint azt már említettem múltkor is egy újabb előadásra kerül sor, hiszen múltkor az Éjféli Álom is nagy sikert ért el, de ez most más lesz. Ez a darab nagyobb sikert fog elérni, színvonalasabb lesz. Az előadásunk címe: A vörös pillangó lesz, ami egy magányos lányról szól, aki nem más, mint egy átlagember a sok közül. Az emberek között hiába ez a vörös színű ruhát öltött lány lesz a legszebb, mégis ő lesz a legmagányosabb és az, aki a legkevésbé találja meg a helyét. Ez a kisasszony a vörös színnel az ő lelki állapotát fogja jelképezni, az, hogy minden ember és minden dolog mennyire különbözik egymástól. Olyannyira, hogy a végén a kisasszony a bálba, mikor is vörös pillangó ruhát ölt öngyilkos lesz. A fiatal tizennyolc éves lány felé túl sok az elvárás, ám őt senki sem érti meg. A szülei kényszerítik egy olyan férfihez, akit nem szeret. Elvárják tőle, hogy az legyen, aki nem akar lenni és mi közben minden nagyszerűnek tűnik, mert azt az oldalát mutatja, a lelke mélyén megváltásért kiált. A megváltás számára pedig a halál lesz, mert mikor a bálba táncolnak, ő végez magával a terem közepén. – mesélte Walter. – Mindezt úgy, hogy senki sem veszi észre. Az utolsó jelenetbe a halála előtt, mielőtt feladna mindent, eltáncolja, a vörös pillangó búcsú táncát mellyel azok felé mutat, akik fájdalmat okoztak neki az életében, és akik miatt el akar távozni az élők sorából. – magyarázta drámaian a szemüveges férfi. – A következő felállásban lesznek a szerepek kiosztva a vörös pillangó: Carmen Everes, a húga: Amanda Taylor, a szüleik: Richard Thompson, Janette Logan, a vőlegény: Derek Winter, a Morgan házaspár: Stefan Hild, Magen Blayn, Lady Rose: Emily Tyler, Lord William: Matthew Baker, valamint a Parker család: Alexandra és Carlos Conor, Julia Harper és Tristan J. Curtis. A többiek pedig háttér táncosok és a nép, akik a tizenötödik századi Londonban élnek. A premier négy hónap múlva lesz. – mondta. – Szeretnék sok sikert kívánni mindenkinek!

- Walter barátom csak annyit szeretne ezzel mondani, hogy mindenkire szükség lesz a remek munkához. A kitartás és az akaraterő lesz a legfontosabb, az eddigi előadások ehhez képest gyerekjátékok voltak. – szólt Edward, akinek a barna szeme szigorúan és mégis tisztelettel ragyogott mindenkire, akin végig nézett.

A színészek elkezdtek beszélgetni, Edward és Walter elvonultak meg beszélni, hogy a jeleneteket hogyan is rendezzék meg. Csak bejelentették az új színdarabot, azon a napon még nem volt próba. Carmen visszavonult a szobába ahol azelőtt volt, útközben összetalálkozott a férfivel, akit az ablakból látott. Félre húzta ajkát, mire a férfi gúnyosan elmosolyodott.

- Látom Carmen te még mindig nem tetted túl magad azon, ami történt.

- Hagyj békén Sean. – mondta, majd elment a férfi mellett.

Nem sokkal később már az öltözőjébe volt, ahol leült a fotelba. A kolleganője jött be Amanda, aki leült mellé, Amanda hosszú barna haja a derekáig ért és úgy omlott le a kecses, vékony derekára hullámos fürtökbe. Világoszöld szeme kíváncsian fürkészte a barátnőjét.

- Mond minden rendben? – kérdezte meg a társát, akin látszott, hogy fel volt dúlva.

- Nem az előbb találkoztam Seannel, még van pofája mondani, hogy látja nem tettem túl magam a történteken. – mondta és a párnát ledobta a földre. – Azt hiszi, megválthatja a világot, pedig nem!

- A pasik már csak ilyenek. – sóhajtott Amanda és az ablak felé nézett. – Nem értem miért hagyott el, hiszen olyan jól megvoltatok.

- Minden bizonnyal valami másik nő van a dologba, de nem mondja meg. – fintorodott el. – Minden bizonnyal úgy tartja jónak, ha titkolja, pedig ez szánalom! – mondta, mi közben hanyatt dőlt a kanapén.

- Ha egy másik nőért tette, akkor elsüllyedhet a pokol fenekére, még egy ilyen nőt, mint te nem fog találni.

- A pokol sem elég jó hely… Azt a mérhetetlen szenvedést nem kaphatja vissza, amit nekem okozott, mikor hat hónapja elhagyott. – szólt a fekete hajú és arcán végig folyt egy könnycsepp. A másik, aki a darabba a húg szerepet kapta ki, átölelte. Amandának, Carmen olyan volt, mintha a testvére lett volna. Sajnos Amandának nem adatott meg, hogy testvére legyen, de ezt pótolta a barátnője.

- Minden más lesz Carmen, ígérem neked. – mondta bíztatóan, mosolyogva, míg a másik megtörölte a szemét.

Elmosolyodtak majd felálltak Carmen felvette a fekete hosszú kabátját és a csizmáját, majd Amandával együtt kilépett a szobából, bezárta az ajtót és elmentek haza.

A hétvégét otthon töltötte mindenki, Carmen a szobájába ült egész hétvégén és a forgató könyvet bújta. Jól akart teljesíteni, azt akarta, hogy meg legyen a kellő hatás. A legmegrendítőbb a kisasszony halála volt, amikor a bálon végez magával. A színésznő azt gondolta végig, hogy is illene bele legjobban az a helyzet a történetbe. Hiszen ott minden rajta áll, ott az ő cselekedete a dráma, forduló pontja. Hétfőn negyed hétkor kelt, rendbe szedte magát és ment is a munkahelyére. A színészek, a statiszták illetve a rendezők ott voltak, amint meglátta a szemüveges férfi Mis Everest elmosolyodott és figyelmet kért.

- Mindenki figyelmét szeretném kérni! Itt volt a hétvége most pedig újult erővel vágunk bele a próbák és a gyakorlás tömkelegébe! – szólalt meg.

Mindenki bólintott válaszul, majd elkezdték a próbát, a felvonások nagyon jól mentek. Az első két jelenetet elpróbálták kisebb alakításokkal, de tökéletesítették. Az egész színdarab harminc jelenetből állt és két felvonásból. A második felvonás a bál előtti két napról szólt. Mikor Carmen a színpadon volt elfelejtette a gondjait, olyankor nem számított semmi, hiszen a színészkedés volt az élete. Ám ahogy teltek a hetek egyre nehezebben ment neki a koncentrálás, hiszen sok minden felgyülemlett az életében. A barátja elhagyta őt és egyre többet kereste őt a férfi, hogy nem tette túl magát a történteken a volt barátnő, de Carmen feledni akart. Kiderült, hogy Carmen édesapja nem is a vérszerinti édesapja, amin nagyon kiborult, hiszen huszonhárom évig abban a tudatban élt, hogy Josef az édesapja. Miután ez kiderült az Everes családban a szülők elváltak és Josef elköltözött. Carmen édesanyja pedig egy maga maradt a házba megtörve és bűnhődve a huszonnégy évvel azelőtti hűtlenségéért. Carmen próbálta az otthoni és a magán életi gondokat nem a munkahelyére hozni, de mikor Julia Harper áskálódni kezdett ellenne teljesen kiborult. Az öltözőjében volt és a kanapén ülve sírt, a sminkje elfolyt az arcán, Amanda lépett be.

- Carmen, Carmen mi történt?! – kérdezte és közel lépett a nőhöz.

- Semmi Amanda, minden rendben. –felelte, majd rá nézett a legjobb barátnőjére.

- Akkor nem sírnál, mond el mi baj. – szólt a barna hajú.

- Nem mondtam el senkinek se, de annyi baj van az életembe és nem tudom túl tenni magam rajta. Először is Sean még mindig keres azért, hogy nem tettem túl magam a szakításon, de le akarom zárni a múltam. Kiderült, hogy Josef nem is az apám, mert édesanyámnak viszonya volt a főnökével, akinek igaziból a lánya vagyok. A vége az lett, hogy elváltak és Josef elköltözött – mesélte mi közben a barátnője a hátára tette a kezét. – Most pedig Judy kezdett el áskálódni ellenem, hogy nem nekem kellett volna meg kapnom a főszerepet. Egyre többen értenek vele egyet és a közutálat tárgya lettem. Nem tudok olyan teljesítményt nyújtani, amilyet szeretnék kevesebb, mint két hónap van hátra a bemutatóig és sehol nem tartunk. Mások szerint, azért mert én depressziós vagyok, illetve állandóan kiborulok.

- Na, csak kapjam el azt a lányt. – horkant fel. – Egyébként szeretnek téged Carmen, szükség van rád, mindenkinek fontos vagy! Nekem te vagy a példaképem és a nővérem, ha te nem lennél, akkor én se jutottam el volna odáig, hogy a húgod lehetek a darabban.

- Köszönöm Amanda, sokat jelent nekem az, hogy ennyire büszke vagy rám. – mondta és megfogta a barátnője kezét. – Végig fogom csinálni, úgy fogom eljátszani a vörös pillangó szerepét, ahogy elterveztem – jegyezte meg határozottan.

A fekete hajú nő arcán mosoly jelent meg, ami Amandát is bíztatta. Nem szerette, ha a lány, aki a példaképe szomorú volt, számára Carmen is sokat jelentett, hiszen úgy érezte, hogy ő a színésznő húga. Miután Carmen egy kicsit jobb lelki állapotba került visszamentek gyakorolni. Walter és Edward az első sorból nézték a már kész jeleneteket, mi közben Walter a szemüvegét igazgatta. Mikor Carment megdicsérték a színvonalas próbákért Judy teljesen féltékeny lett és elviharzott a próbáról. Egy idő után ő ki is szállt és egy fiatal színésznőt raktak a helyére, akinek Carmen segített gyakorolni. A premier előtti két hétben a plakátok már kikerültek, melyen a vörös ruhában és állarcban a gyönyörű színésznő volt.

Elérkezett a premier napja az esti adásra sokan előre lefoglalták a jegyet, aki nem így tett az négykor a kasszánál állt, hogy tudjon jegyet venni az első előadásra. Fél hét előtt már a háromnegyed színház megtelt, mintegy ötezer nézővel. Fél nyolckor az utolsó jegyet is eladták és az utolsó pár sétált be a terembe, hogy elfoglalják a páholyukat. Nyolckor Walter és Edward elő léptek a függöny mögül a lámpákat lekapcsolták és megvilágították a színpadot. A színfalak mögött Amanda és Carmen szorították egymás kezét és úgy drukkoltak egymásnak. Mind a kettőjük izgult, hiába vettek már részt számos előadáson.

- Jó estét hölgyeim és uraim! – szólt Walter. – Hosszú idők óta folytak a gyakorlások és a próbák, hogy eme előadást előadjuk melynek a címe: A vörös pillangó. Mindenkinek jó szórakozást kívánunk. – szólt és lefáradtak a színpadról.

A színésznők nagyot sóhajtottak, majd felgördült a vörös függöny és kezdetét vette az előadás. A közönséget magával ragadta a történet már a legelején, de azt nem tudták, hogy milyen drámai módon fog végződni. Az első felvonásban a vörös pillangó, azaz Lady Victoria Wayerwold megismerkedett a vőlegényével és elmondták neki milyen sors vár rá. A kisasszony sokszor imádkozott az Istenhez ám, de nem hallgatta meg a fohászát. Victoria egyre jobban süllyedt a mélység fele és nem menthette meg őt senki, hiába tűnt boldognak nem volt az. A záró jelent ebben a felvonásban az volt, hogy sírva fakadt a kisasszony a kertben és a csillagos ég felé kiáltott, hogy nem akar élni. Itt már a bált is bejelentették a színdarabba. Miután legördült a függöny Carmen és Amanda az öltöző részlegre mentek, ahol átvették a ruhájukat.

- Nem sokára jön a záró jelenet, mikor Victoria meghal. – szólalt meg a barna hajú, mi közben felvette a lila ruháját.

- Igen, nem sokára vége, akkor minden más lesz. – fordult el Miss. Everes. – Olyan hatást fogtok látni, melyet Walter csak pillangóhatásnak hívott. El se tudjátok képzelni, mi lesz a vége… – mondta. ~ Walter hónapokkal ezelőtt valóban beszélt egy hatásról, melynek a pillangóhatás nevet adta. Hiszen csak a fájdalommal teli, reményvesztett fiatal lány tánca tudta közvetíteni az értelmeit. ~

Miután a színészek átöltöztek, a kellékesek átrendezték a díszleteket az előadás folytatódott. Walter és Edward ott izgult oldalt, hogy milyen lesz a show vége. A nézők sorai között ott ült Sean is, akinek az arcán furcsa mosoly húzódott mikor meglátta az ex barátnőjét. Nem vette észre őt akkor még a színésznő. Hamarosan elérkeztek a bálhoz, mikor a füst gépek füstöt fújva elhomályosították a színpadot. Majd a füstből elő lépett a vörös ruhában Carmen, nem sokkal később megjelentek a családtagjai, a vendégek, a vőlegénye és a nemesek a színpadon. A vőlegénye, Matthew Di Andont felkérte őt egy táncra, amit elfogadott. Utána mindenki táncolni kezdett körülötte és nevettek, ekkor ő már nem bírta. Táncolni kezdett, mely azt jelezte, hogy mennyit szenvedett, mert nem foglalkoztak vele és mindenki fontosabb volt nála. Magányos volt, kitaszított és kényszerítették őt egy férfihez, akit nem szeretett. Mi közben Carmen táncolt eszébe jutott, hogy őt mennyi sérelem érte életében. Mikor Sean elhagyta, hogy kiderült az anyja évekig hazudott neki, hogy nem is, azaz apja, akit annak hitt. A sok ki nem mondott szó, mikor helyette döntöttek és, hogy nem fogadják el őt sem. A tánca a nézőket mélyen megérintette, hiszen átlehetett érezni a fájdalmát a kisasszonynak mikor a szülei, a nép, a nemesek és a vőlegénye felé nézett. Végül elő vett egy kést és magába szúrta, összerogyott mi közben könnyes szemmel a nézőtérre pillantott, akkor látta meg Seant, aki feszült figyelemmel nézte őt. Azonban mikor észrevették Victoriát a szülei már halott volt, a húga letérdelt mellé és sírva kiáltott fel. Gyorsan felrohant Walter és Edward.

- Carmen! – kiáltotta a lány. – Carmen kelj fel! – szólt neki ismét. Ezeket a perceket a közönség feszült figyelemmel nézte, Sean felállt és úgy pillantott fel a színpadra.

- Edward vidd innen Amandát! – mondta a szemüveges, mire Edward megfogta a színésznőt és arrébb vitte.

- NEM! Nem! – kiabálta és vergődött Ed karjába, aki nyugtatta a húsz éves tehetséget.

Walter megnézte a kést és elszörnyülködve látta, hogy az nem a műanyag kellék, hanem egy igazi kés. Körbe nézett, majd lehajtotta a fejét, Edward közel lépett hozzá, mire Amanda is odarohant.

- Mi történt főnök? – kérdezte könnyes szemmel a barna hajú.

- Sajnálom Amanda, de Carmen igaziból végzett magával. – szólalt meg a férfi nehezen.

A többi színész és kellékes nem értették a helyzetet egymásnak súgták tovább, hogy Carmen meghalt. A legtöbben összeborulva kezdtek el sírni a színpadon, majd a nézőket kiküldték a teremből. Sean nem ment el odaakart menni, de nem engedték közel a halott nőhöz. Amanda lerogyott a színpad közepén és csak bámult maga elé, Derek és Emily ment oda a szomorú szépséghez.

- Carmen mondta, hogy nem sokára vége, akkor minden más lesz. Erre értette, hogy végezni akar magával nem sejtettem. Carmen azonosult Victoriával az ő élete is fenekestől felfordult, tudnom kellett volna… - szólt és a padlóra borult.

- Nem tehetsz róla! – vélte Emily.

- De igen, ha figyelek az érzéseire nem történt volna meg. – okolta magát.

- Amanda nem a te hibád! – mondta Derek is.

- De az enyém, olyan dolgokat mondott el nekem, amit másnak nem. Ahelyett, hogy hallgattam volna meg kellett, volna változtatnom a környezetét, segítenem kellett volna neki. Nem hagyni, hogy a sötétség mélyére csússzon, és ez legyen a vége. – üvöltötte.

A holttest mellett ott volt Edward és Walter, a szemüveges így szólt:

- Túlságosan élethűre sikeredett a pillangóhatás. Ez a törékeny lány olyan hatást ért el, ami az életébe került. – sóhajtott egy nagyot.

A rendőröket kihívták, akik nyomoztak az ügyben, de lezárták úgy, hogy öngyilkosság volt. Carmen Everest két hét múlva eltemették a kollégái, családtagjai, ismerősei, barátai mind ott voltak. Még sok rajongó is összegyűlt a gyászszertartáson, de mikor a színésznőt elhantolták azon már nem voltak jelen. Amanda teljesen ki volt borulva, ott zokogott és sírt. Miután a pap elmondta az imát a lelki üdvéért, az urnát a sírba helyezték, majd betemették a lyukat. Miután felkoszorúzták és a virágokat is odatették a családtagok és a barátok elindultak a torra, amit a halott fiatal tiszteletére rendeztek. Sean és Amanda azonban ott maradtak a sírnál.

- Nem tudom mi válthatta ki belőle, hogy ezt tette. – jegyezte meg szipogva a volt barátja.

- Ne áltasd magad! Te is közre játszottál, hogy ezt tette magával. Nekem mesélt olyan dolgokat, amit senki se tudott. – kezdte könnyes szemmel a barna hajú. – A szülei elváltak, mert kiderült, hogy az apja nem is az igazi apja, ugyanis az anyja megcsalta annak idején Mr. Everest. Nem fogadták el őt olyannak, amilyen volt az egyik kolléganője Judy áskálódott ellene, és te se hagytad békén. Megcsaltad őt Sean… Csak azt nem értem miért…

- Nem csaltam meg az istenit, már olyan sokszor elmondtam neki! Nem csaltam meg, csak rájöttem, hogy nem egy ilyet érdemel, mint én, egy idiótát.

- Önbizalom hiány miatt hagytad ott? – fordult felé.

- Részben, de nem tudtam, hogy ez lesz a következménye, én még mindig szeretem Carment. Ostoba voltam, hogy nem mondtam el neki. – sírta el magát a férfi.

- Most már kár ezen rágódni, de egy biztos olyan volt, mint Victoria, úgy érezte nincs helye ebben a világban. Számára a halál volt a megváltás. – mondta nehezen és végig folyt az arcán egy könnycsepp.

Majd elindultak ki a temetőből, a húsz éves nő meglátott egy vörös pillangót, amint épp mellettük repült el. Megbökte Seant, akinek ajkán egy piciny mosoly jelent meg, mert úgy érezték, hogy Carmen Everes ott van közöttük vörös pillangó formájában.

Carmen Everes egy gyönyörű fiatal színésznő volt, de megváltozott az élete és úgy érezte nincs más megváltás, mint a halál. Az egyik karaktere azonos volt vele, mert a színdarabban a lány épp olyan volt, mint ő maga. Az utolsó jelenetbe a pillangóhatás című effektet adta elő, melyben Victoria elbúcsúzott az emberektől, akik őt körül vették. Akkor nem csak a színdarabban búcsúzott el, hanem igazából is. Az utolsó tánca és színdarabja mesélte el a fájdalmát, mert a pillangóhatás végleg-végett vetett eme vörös pillangó életének…

-------------------------------------------------------

Kedves Hikari94!

Egy kicsit hajaz a történeted a Fekete Hattyúra :)... pont a napokban láttam, lehet csak ezért...

No de: szomorú történet, szerelmi csalódás, halál... egy kicsit túl nyomasztó volt nekem a sok szomorúság, ami már az elején uralta a művedet. Már néhány bekezdés után tudtam, mi lesz a vége, ezért egy kicsit hosszúnak találtam az utat a végkifejletig :(... Ezt kicsit elrejthetted volna ügyesebben. Egyébként a megfogalmazás és az ötlet is tetszett, bár magának a pillangó-hatásnak új értelmezést adtál, ami persze nem baj :)...

Carmen öngyilkosságának okait jobban kidolgozhattad volna, hiszen egy ilyen műnél pont ez a folyamat a fontos. Egy kicsit az okok felsorolása így szappanopera-szerűre sikerült.

Sean viselkedése furcsa, de hát a pasik már csak ilyenek...

Köszönöm a munkádat és gratulálok!

hullócsillag

Artair McKnight - Pillangóhatás Novella 1.

2011-02-28T23:40:00.003+01:00

A boszorkány pillangói

Alice a nevem. Alice Finnigan. Életem legkülönösebb napján a boszorkány erdejében jártam. Tudom mennyire bizarr ez az egész. De megtörtént. Soha senki sem foglalkozott a banyával. Kerülték őt. A falu vénjei hittek a sztoriban, beetettek minket, ha rosszak voltunk. Elmondták, hogy a boszi felfalja a gyerekeket. A fiúkat csak azért, mert éhes. A lányokat azért, hogy megőrizze korát, halhatatlanságát. Csakhogy mi, a huszonegyedik század gyermekei legyintettünk a mesére. Nem is meglepő hát, hogy hárman is jelentkeztek a felhívásomra. Persze mind fiúk. A többi lány nem akarta besározni a cipellőjét.

Szóval négyen cuppogtattuk cipőnket a mocsaras erdőben. Én voltam a vezető, a legfiatalabb, és az egyetlen lány. Amúgy tizenhét éves vagyok. Most is. Tehát túléltem ezt a történetet.

– Figyu, Alice, mi van, ha a banya tényleg gyerekeket zabál?

Megtorpantam a csapat előtt. Az a zseléagyú Zack reszkető lábbal toporgott mögöttem. Egy kicsit megsajnáltam. De hát ő akart velünk tartani! Csak gőzöm sincs, miért.

– Nem zabál. Ez csak egy mítosz. Egy skót, kis falusi mendemonda. Zagyvaság.

– Vagy fel akarsz minket zabáltatni vele. Vagy a lánya vagy.

Megvontam a vállam. Legyen gyereknap.

– Vagy az.

Zack csuklott egyet. Ránéztem a többiekre. A srácok bárgyún vigyorogtak. Nem értettem, mi a bajuk. Megfordultam, és haladtunk tovább. Szomorúfűzek és nyárfák övezték az ösvényünket. Közöttük hatalmas, sáros pocsolyák terültek el, és ha rájuk esett egy levél, nem úszott sehová. Odaragadt.

Nem igazán érdekeltek ezek a fiúk. Ha értitek milyen szempontból gondolom… Egész úton a fociról, sportkocsikról és a csajokról beszélgettek. Engem nem vontak be. Szerencsére. Nagyon ritkán szóltak hozzám, és akkor is a bosziról kérdeztek. „Szerinted hány éves lehet?”, „Hogy néz ki? Szexi, vagy tipikus banyafejű?”, „A gyerekek csontjait használja fogpiszkálónak?”. Mintha én mindent tudnék! De nem, én sem ismertem a boszorkányt. Nem voltam a lánya. Engem két jó fej szülő nevelt. Bár ők sem mindig értékelték művészi elvontságomat. Ez is csak egy hóbort volt. Beszélgetni akartam a remete nővel. Biztos voltam benne, hogy tényleg él valaki az erdőben, hiszen egyesek látni vélték a házát. Csak azt nem hittem el, hogy egy rettenetes boszorkány. Talán ő is művész, aki a természetbe vonult ihletért! Ezt gondoltam, és nem érdekelt, hogy más mit gondol.

Aznap hűvös volt a levegő és nyirkos. A gyenge napsugarak halványan és langyosan tűztek át a felhőkön, majd a fák lombjain. Vékony, fekete kabátban voltam, alatta lila pulcsit hordtam, és a lábamon egy kék, koptatott farmernadrág feszült. A sáros föld majdnem lehúzta fekete, fehér orrú tornacipőmet.

Harry ordított. Kövérkés termetű srác, állandóan fal, és ha belelép egy mocsárba, nem csoda, hogy nem tud kijönni belőle.

– Á, basszus, segítsetek már! – Harryt combközépig elnyelte a sár.

– Mit keresel te ott? – ráncoltam a homlokom, és átvágtam a srácok között.

Mindkét marha csak bambán nézett a szerencsétlenre, egyedül én akartam rajta segíteni. Furcsa, nem? Aki nagyon megijed, képtelen cselekedni. Megfogtam a karját, és nagy erőlködések során sikerült kihúznom a súlyos szutyokból.

– Hú, kösz, Alice! – hálálkodott, s visszanézett a nagy sártócsára. – Nem vettem észre ezt a rakás ganéjt… a fenébe is! Nem bírom már, skacok, én eltiplizek innen! Nem érdekel már az a vasorrú bába.

Nem vitatkoztam vele. Az ő döntése volt. Én egyedül is elmentem volna, de hát fel kellett ajánlanom egy ilyen lehetőséget. Plusz nem ártott néhány testőr. Na de ilyenek?

Harry eltotyogott, csokit majszolva. Rápillantottam a másik két fiúra, de még mindig csak mosolyogtak. Zack kacsintott is. Megint a homlokomat redőztettem. Nem tudtam rajtuk kiigazodni. Minek örülnek? Elhagyott minket az egyik csapattag. Ráadásul Harry ismerte legjobban az autómárkákat. Azt hittem hiányozni fog nekik. De nem kellett csalódnom bennük, így is eldumáltak egymással.

A mi falunk nem nőtt nagyra, és elég távol van Skócia nagyvárosaitól. Elég távol ahhoz, hogy totál mások legyünk, mint a városlakók. Saját kastélyunk van, szellemeink, boszorkányaink, sárkányaink, manóink, tündéreink, varázslóink, hóbortjaink és babonáink. Jó-jó, mi fiatalok kezdünk kinőni az ilyesmiből, kezdjük elfelejteni a legendákat. Rálegyintünk a nagyapók és nagyanyók meséire, és előkapjuk a laptopot, az mp3 lejátszót, a távirányítót, aztán szórakoztatjuk magunkat a fene nagy valósággal. Elég lehangoló.

Tovább hűlt a levegő, ahogy egyre beljebb kutyagoltunk a mocsarak között átkanyargó ösvényen. Mogyoróbarna, hosszú hajamba belekapott a durva, hideg szél, és csípte a fehér arcomat. Összehúztam nagy, kék szememet, majd oldalra néztem. Elölről támadt a természet. Száradó levelek száguldoztak felénk, az egyik a kabátomra tapadt. Még azt is hallottam, ahogy Zack kocogtatta a fogát. Zselézett hajú, fárasztóan sekélyes gondolkodású srác volt. Tom szintúgy. Ő kullogott leghátul, zsebre tett kézzel. Furcsa, közelről rettenetesen büdös, zöld rágón csámcsogott, és percenként lufit fújt belőle. Zsíros haját oldalra nyalta, vastag nyakában vastag aranylánc lógott. Általában rappernek érezte magát, de most hála Istennek csak a ragacsballonokkal volt elfoglalva.

Tom váratlanul felvisított. Olybá tűnt, hogy malacot nyúznak, de ez tényleg ő volt. Pördültem egyet, és elkerekedett szemmel láttam, hogy a szerencsétlen fiú egy faágról lógó zsákban hánykolódik. Zack éktelen hangon kacagott rajta, és eszébe sem jutott, hogy esetleg segítsen neki kiszabadulni. Hülyegyerek volt, nem tagadom, de nem mondtam volna az arcába, és amúgy sem akartam lógva hagyni. Úgyhogy elkértem Zacktől a svájci bicskáját, s elkezdtem vágni a kötélhálót. Miután végeztem, Tom nagy nyekkenéssel a sárba esett.

– Ó, bakker, én is csupa genyó lettem! Alice, nem lehetett volna finomabban?! – nyafogott szokatlanul magas hangon.

– Szívesen, máskor is – fintorogtam. – Akkor most te is elmész? Kimosod a gatyádat?

Tom fülig elpirult.

– Elmegyek. Nem is tudom, minek jöttem! Zack?

A zselés hajú vagány láthatóan nem tudott dönteni. Hol rám nézett (még mindig bárgyún), hol pedig a barátjára. Elhittem, hogy nehéz helyzet. Velem nem beszélhet csajokról, kocsikról és a fociról. Vagy számítógépes játékokról. Ciki.

Oké, annyit talán nem is gondolkodott. Hamarosan már csak egyedül kószáltam a lápos-mocsaras vidéken. Így be kell, hogy valljam, én is elkezdtem félni, vacogni. A nap aranyló golyóbisát eltakarta egy szürke pamacs. Esőfelhő. Elkezdtem parázni. Rettegtem, hogy eltévedek, és az erdőben kell aludnom. Pedig mindig azt hittem, hogy bátor vagyok, a legbátrabb nő a környéken. Nos, legalább ebből is tanultam.

Hollók telepedtek a nyárfák ágaira, és vérmesen károgtak. El akartak üldözni, haragosak voltak. A szél egyre jobban feltámadt, csípő-szúró erővel és gyilkos vehemenciával kínzott engem. Ha idáig eljutottak volna a fiúk, akkor most tutira magamra hagytak volna. De én nem adtam fel. Büszke, makacs, ellenálló embernek születtem. Anyu is ilyen.

Felhörgött egy állat. Nem tudtam miféle fenevad lehetett, de libabőrkeltő hangjától kilőttem magam, mint egy rakéta. Futottam. Emlékeztem rá a mesékből, hogy a boszorkány háza egy tölgyfákkal kerített tisztáson áll. De még sehol sem láttam tölgyfákat. Tornacipőmmel nagy fröccsenéseket loccsantottam a pocsolyákból, s a farmerem alja kezdte felvenni a környezet színét. Arra gondoltam, hogy pár pillanat múlva talán teljesen beleolvadok a környezetembe, a hollók meg fának fognak nézni. Mozgó, jajveszékelő fának.

Aztán végre kiértem a fortyogó mocsártengerből, és megpillantottam egy szilárdnak tűnő földszeletet. Göcsörtös, vaskos törzsű tölgyek sorakoztak előttem, s körbezárták a tisztást. Megérkeztem. Örömittasan belebokszoltam a levegőbe (talán meg is szédítettem egy röpködő bogarat), majd szaladni kezdtem. Átsurrantam két óriási fa között, és máris a kéményéből gőzpamacsokat eresztgető, kúszónövényekkel átfont kőház elé érkeztem. Másnak képzeltem. Azt hittem, hogy olyan lesz, mint egy kísértetkastély. Fekete, bedeszkázott ablakú, omladozó átkos kégli. De nem, ez csak egy régi, skót kis házikó volt. Bár valóban nagyon ósdinak tűnt, amelyet lassan megfojtanak a folyondárok, borostyánok és egyéb növények.

Ahogy közelebb lépdeltem a fából tákolt verandához (amely egészen újnak tűnt, és teljesen elütött a ház többi részétől), észrevettem, hogy a fekete ajtó előtt egy hasonlóan fekete, nagy szőrmók szuszog. Már akkor bizonyos lehettem benne, hogy ez nem csak egy összegöngyölt takaró. Ez valamilyen kutya. De tévedtem. Az állat lassan felegyenesedett, s felemelte nagy fejét. Szeme sárgán fénylett, hegyes fülét megremegtette, bajsza kiegyenesedett. Egy párduc volt, egy fekete párduc.

Először persze marhára megijedtem, és a futást fontolgattam. De rájöttem, hogy tök felesleges. Egy ilyen nagymacska pillanatok alatt utolérne.

– Szia! – integettem neki bambán, próbáltam megnyugtatni. Elég ostobán viselkedtem.

– Üdv! – nyitotta ki a száját, és mélységes döbbentemre folytatta is a bemutatkozással. – P vagyok. P, mint párduc. Könnyű megjegyezni. Te meg Alice vagy, már vártunk.

P-nek férfias, mély hangja volt. Apára emlékeztetett.

– Te beszéltél az előbb? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

– Nem, a sanghaji jó öreganyám.

– Még tréfálkozol is?

A párduc lejött a lépcsőről. Irtózatosan káprázatos mozgása volt. Még sosem láttam ilyen állatot. Még állatkertben sem. No és az, hogy beszélt… nem találtam szavakat.

– Figyelj, kislány, ebédidő van. Nem nekem. Neked. Úgyhogy menj csak be, egyél! Anya már vár téged. Tudta, hogy jössz.

– Anya?

– Nem a tiéd. Bár vér szerint nem is az enyém. Na, menj! Kiálltad a mocsár próbáját. Nem ijedtél meg tőlem, és segítség nélkül idetaláltál. A szíved nemes, és jó. Meg a többi… Unom az útbaigazítást, a nyájaskodást, de valamit csak kell mondanom! Menj már!

Valahogy éreztem, nincs más lehetőségem. Nem mertem elrohanni az ellenkező irányba. Kissé ellenszenves volt ez a párduc, kinek neve P. Hogy is kaphatott ilyen nevet?

Kinyitottam az ajtót. Halkan nyikorgott, majd megszólalt egy csengő. Pont, mint a boltokban. Elmosolyodtam. Belülről kifejezetten kedves helynek tűnt. Átsétáltam a zöld tapétás, füstölőkkel illatosított előszobán, és a konyhába jutottam. Egy kerek asztalt találtam ott, s rajta három pite gőzölgött. Egészen nagy piték.

– Ülj le, drágám! – ijesztett rám egy negédes hang a hátam mögött.

Megfordultam, és szemben találtam magam az erdő boszorkányával. Kékes árnyalatú, fekete haját kontyba tűzte, fiatalos, lágy arcán piros mosoly görbült. Ezüstszínű szemét feketével húzta ki, de nem túlzóan. Nem az a topmodell fajta volt, de a fiúk tutira elkábultak volna tőle. Ébenfekete estélyit viselt, ujjain ékköves gyűrűk csillogtak.

– Nahát, ne kéresd magad! – kuncogott vidáman, és kijjebb húzta az egyik párnázott széket.

Még mindig nem tudtam szóhoz jutni. Leültem, ahogy kérte. Megfogtam a villát, és ettem, ahogy P kérte. Közben néha a nőre pillantottam. Ő is lassan falatozott. Bizarr helyzet volt, meg kell hagyni.

Letettem a villát, és az asztalra könyököltem.

– Az a párduc, P… azt mondta, hogy maga az anyukája.

A boszorkány harsányan nevetett.

– Aila vagyok, és a párduc nem a fiam. Csak szereti azt hinni. Ahogy én szeretem a pitéket. Mi csak pitét eszünk. Gyümölcsöset, mint ezt az almásat, zöldségeset, húsosat. Mindenfélét.

Összeráncoltam a homlokomat. Furcsábbnál furcsább dolgokat hallottam. Állandóan pitét eszik? Mi van a gyerekekkel? Hogy őrzi meg a fiatalságát? Nem is eszik lányokat?

– De mi ez az egész? Honnan tudta, hogy jövök? Honnan tudta a nevem? – Elég sok kérdés felmerült bennem.

– Láttam – vont vállat.

– A pitékben?

– Nem, egy tükörben. Nézd, Alice, te egy különleges lány vagy! Kitaláltad, hogy megkeresel engem. Senki nem akart követni, csak pár fiú. Ők olyan kis senkik. Csak beléd vannak zúgva, kedvesem. Mit gondolsz, miért néztek rád olyan bárgyú boci szemekkel?

Megráztam a fejem.

– Nem tudtam – motyogtam elsápadva. – Az a srác nem jött velem, akit én szeretek.

– Bran? – kérdezte Aila. Ettől még jobban elsápadtam, szédültem. – Gyermekem, Bran az én fiam. Bran, gyere enni!

Ez már túl sok volt nekem. De Bran tényleg megjelent a konyha átjárójában. Barna haját oldalra söpörte, barna szemét rám szegezte, aztán szépen leereszkedett a harmadik székre. Úgy mosolygott, mintha mi sem történt volna. Azt hittem, az ő anyja meghalt.

– Anyáék elváltak – magyarázta. – Tudod, Alice, én mindig is reméltem, hogy tetszem neked. Csak egy picit bátortalan vagyok.

– Picit? – kacagott a boszorka. Ekkor paprikavörösre pirulhattam.

Szívem választottja megköszörülte a torkát, ő is elpirult, de folytatta a magyarázást.

– Anya mondta, hogy mit látott. Megkérte, hogy ne menjek veled, mert túl nagy segítség lennék. Tudod, ide csak úgy szabad eljutni, hogy az ember… kitalálja a dolgokat. Segítség nélkül. Ki kell állni a próbákat. Ez a szabály.

– De mi volt a próba?

Aila válaszolt:

– Az, hogy elveszted az útitársaidat, félelem övez téged, és találkozol a párduccal. De te mindet kiálltad, drága lány! – A boszorkány egy pillanatra oldalra nézett, aztán derűsen fordult felém. – Tudod mi a legnagyobb titkom? – Megcsóváltam a fejem. – A pillangóhatás.

Na, ez a szó volt az, amelyen a leginkább elcsodálkoztam. Most arról a bizonyos filmről fogunk beszélgetni? Meghív egy kis dvd-zésre?

Bran mintha kitalálta volna, hogy mire gondolok.

– Anya csak a tudományos kifejezésről beszél, nem a filmről. A hátsó kertben van egy pillangófarmja. Nagyon óvja. Mert…

– …ha egy pillangó valahol megrebbenti a szárnyát, máshol hatalmas dolog történhet! – fejezte be Aila.

– Nem értem, most mire gondol?

– Ha megszületik a kertemben egy pillangó, a Másik Világban életre kel egy tündér.

Elámultam. Nem tudom miért, de hittem neki. Ezüstös szeme megbabonázott. Bran felállt az asztaltól, és a kezét nyújtotta nekem. Azonnal tudtam, hogy meg akarja mutatni a kertet. Követtem. Pironkodva, nagyokat sóhajtozva, rózsaszínen látva. Képtelen voltam ellenállni. Megdelejezett a varázsuk. Hagytam, hogy kikísérjen egy piros ajtón. Odakint fehér kerítéssel határolták a nagy kertet. A szivárvány összes színét egy helyen láttam. A virágok bámulatosan tarkállottak, a pillangók telerajzották őket. Alig hittem a szememnek.

Bran rám villantott egy mosolyt. De nem olyan bárgyú, idiótajellegűt, mint a többi fiú. Bran sokkal őszintébb volt ennél, sokkal kedvesebb… szebb.

A kert végében egy kettévált törzsű tölgyfa állt. Közé szorítottak egy nagy, ovális tükröt. Tudtam, hogy a kelta mitológiában a tölgyfák voltak a legszentebbek.

– Kövess, Alice, és ne félj!

Bran átlépett a tükrön. Nem bukkant fel a másik oldalon, eltűnt.

– Bran, várj! – kiáltoztam.

Egy kicsit tényleg megijedtem, de nem maradtam ott. Nem akartam csak úgy várni, és várni. Átfutottam a tükrön. Mesevilágba léptem, a Másik Világba. Ez egy különleges történet, és nem is a mi szemünknek való. Valamiért túl csodálatos nekünk, hétköznapi embereknek. Én mégis átéltem. De ez egy olyan szent titok, olyan lenyűgöző varázslat, hogy el sem mondhatom. Talán majd egyszer. Egyszer még mesélek róla, hogy mi várt rám. De csak képzeljétek el! Képzeljetek el egy olyan helyet, ahol minden más! Minden kicsit kifordított! Például kékek a fűszálak, a levelek. Tündérkék röpködnek a bódító illatű levegőben, pillangók helyett.

Aila nem boszorkány… Aila az erdő nimfája, a Másik Világ védőszentje. Egy különc Őriző. A titkok, a csodák, a mesék úrnője. Mi mást mondhatnék rá? Megszerettem, s beleszerettem a fiába. Nem volt más út. Nekem is őriznem kellett a Másik Világot.

De ne csüggedjetek, láthattok még engem, ha akartok! Láthattok pillangók, vagy éppen tündérek között! De egy biztos, mindig Bran kezét fogom majd, és örömteli pillantással mosolygok rátok.

Legyetek jók, s velem együtt őrizzétek a meséket!

-------------------------------------------------------------

Kedves Artie!

Gratulálok a munkádhoz, igazán kedves történet született, és átüt rajta a személyiséged, már amennyit én tudok rólad :)...

A Másik Világ létezésének gondolata igazán eredeti. Nekem úgy tűnt, úgy érted, hogy a tükör másik oldalán minden új értelmezést nyer. Aila boszorkány helyett nimfa, a pillangók tündérek... Valójában igazad lehet. Mindenben fel lehet fedezni a szépséget, csak nyitottnak kell lenni rá.

A pillangó-hatásnak te is új értelmezést adtál, és ez tetszett, bár sokáig tartott összetennem fejben, hogy tényleg köze legyen valamihez, és ne csak egy elnevezés legyen.

P karaktere nagyon tetszett, igazán eltaláltad, és Alice-é is nagyon eredeti. Abszolút átjön rajta a kamaszlány stílus.

Köszönöm a munkádat és gratulálok!

hullócsillag

Pályázat eredményhírdetés változás!

2011-02-28T10:27:00.000+01:00

Sziasztok!

Egy jó és egy rossz hírem van!

Ma nagyon későn érek haza, így nem hírdetek ma eredményt. Viszont fel fogom tenni a novellákat névtelenül, és kiírok egy közönségszavazást :)... kérem a résztvevőket, hogy amíg az véget ér, ne fedjék fel SENKINEK, melyik az ő művük.

Az eredményhirdetést pedig csütörtökön tartom meg, mert addig tuti készen leszek mindennel (vélemények, oklevelek, stb.). Ez a hetem, és az előző is elég sűrű volt, bocsi, emiatt a csúszás... és vannak akik még mindig nem küldték a novellát, pedig nem szóltak, hogy visszalépnek :)... tőlük még elfogadom, ha időben küldik...

Köszi a megértést, és jó olvasgatást holnaptól! :)

Utólagos engedelmetekkel :)...

2011-01-15T23:16:00.000+01:00

Sziasztok!

Bocsánat, hogy még nem hoztam a következő fejezetet :)...

Egy kicsit változott a terv. Elkezdtem elölről átnézni az egész történetet. Apró változtatások várhatóak, inkább csak a fogalmazásban, stb... de lesz néhány tartalmi szempontból változó apróság is :)...

Nemsokára elkezdem lecserélni a részeket a javított verzióra, és szólni fogok, mi az, amiben változás történt :)...

Ezt egyébként is terveztem, de most, hogy kitört a könyvkiadás-láz, még fontosabbnak tartom, mert ha reklámozni szeretném a történetet, vagy esetleg csak beküldeni valahová, akkor össze kell legyen szedve a sztori minden szempontból! :)...

Köszönöm a türelmeteket! :)

Puszii

hullócsillag

Új Év, Új Pályázat! :)

2011-01-01T21:25:00.000+01:00

Sziasztok Kedves Olvasók, és errefelé Tekergők!!

Boldog Új Évet Mindenkinek!!

Nos, eljött az idő egy újabb pályázat kiírására a részemről. :)

A pályázat címe:

Pillangó Hatás

Rég óta megfogott már ez a fogalom. Több, mint fél éve készülök feladni nektek a leckét. :P

Nem kell, hogy a pályamű ezt a címet viselje, ez csak az irányadó gondolat!

Mindenki úgy értelmezi, ahogyan szeretné.

Engem alapvetően az ezzel megegyező címet viselő film gondolkodtatott el,

és az a gondolat, hogy ha egy pillangó valahol meglebbenti a szárnyát,

abból valahol máshol akár tornádó is lehet :)...

De abszolút rátok van bízva!

A terjedelemre nem szabok korlátokat, de ne írjatok regényt.

A műfaj novella, vagy vers.

Ha ötletes (!!) fanfic, nem baj, de jobb szeretném, ha önálló gondolatokból építkeznétek!

Jelentkezési határidő január 31.

Beküldési határidő február 25.

Eredményt február 28-án hírdetek! :)

Első sorban én bíráskodom, de lehet kérek majd egy kis segítséget.

A díjakról még gondolkozom, de arra gondoltam, hogy Dianához hasonlóan én is valami kis kreatív aprósággal lepem majd meg a dobogósokat! ;)...

A jelentkezést e-mailben küldjétek el legyetek szívesek az szfincsi@gmail.com -ra, a blogszférában ismert nevetekkel, ha lehet! Olyanok is írhatnak, akik egyébként nem blogolnak, szívesen várok mindenkit!

Várom a jelentkezéseket, és megköszönöm, ha felhívjátok a figyelmet a pályázatomra!!

Jó elmélkedést!

Puszii

hullócsillag

Hajnal

2010-12-28T14:35:00.000+01:00

Sziasztok!

Aprócska hír: új versem került fel a Rímlelőre :)...

Estére várhatóan friss A játék nevén!

Puszi Nektek!

hullócsillag

Láthatatlan kötelék - Diana pályázatán elért első helyezett novellám! :)

2010-12-25T00:27:00.001+01:00

Sziasztok!

Bocsánat a csúszásért, a karácsony már csak ilyen ;)...

Ilyen, olyan, és többek közt kellemes meglepetésekkel teli! :)

Harmadik alkalommal vettem részt Diana által hírdetett pályázaton.

Mind nagyon izgalmas és színvonalas verseny volt, ám ilyen öröm még sosem ért!

Novellám (a pályázat címéhez hasonlóan) a Láthatatlan kötelék címet viseli

és

ELSŐ HELYEN VÉGEZTEM VELE!! :)))...

Nagy öröm volt ez, így karácsony este pedig eggyel több meglepetés a fa alatt!

Köszönöm Dianának és Anyukájának a díjat, csak úgy dagadok a büszkeségtől!

És akkor jöjjön a pályamű, amivel kiérdemeltem a dobogó legfelső fokát :)...
(Még mindig nem hiszem el... amikor megláttam, elpityeredtem örömömben!)
De nem húzom az időt! Itt a novella, kíváncsi vagyok arra, ki, mit bogoz ki abból, ami nincs egyértelműen kimondva, és persze arra is, hogy hogy tetszik nektek! :)...
A többi alkotást eléritek itt, Diana oldalán!

Amíg olvastok, befejezem az Alteregó legújabb fejezetét, ami már majdnem publikálásra kész, és teszem is fel Nektek!
Mert nem felejtettem ám el, amit ígértem ;)...

Láthatatlan kötelék

Egészen kicsinek érezte magát. Szinte láthatatlannak. Napok óta nem evett, és bűzlött az utca porától. A szülei egyik pillanatról a másikra hagyták magára, amikor egy reggel teljesen egyedül ébredt.

- Éhes vagyok – nyöszörögte a földre kuporodva, de a mellette elsétáló emberek többnyire ügyet sem vetettek rá.

Szemükben szánalom, félelem és undor csillant vegyesen, de segíteni senki sem akart.

A metró lejárata mellett egy madárijesztő külsejű öregúr kéregetett. Ő volt az egyetlen, aki megszánta néha egy kis ennivalóval. Még a kabátját is odaadta neki, és éjszakánként valami egészen furcsa nyelven álomba mesélte. Egy kukkot sem értett, de látta szemében azt a melegséget, amire vágyott, és a hangja megnyugtatóan csengett a hideg éjszakákon.

Egy különösen fagyos éjjel után örökre eltávozott. Nem ébredt fel többé. Ő csak ült és nézte, ahogy elvitték. Nem maradt utána más csak az óriási, koszlott kabát.

Kóborolni kezdett. Járta az utcákat és a tereket valami melegebb hely után kutatva, de hiába. A kabátból már nem maradt, csak néhány foszlott rongydarab, és úgy érezte, hamarosan beléfagy az élet. Nem akart úgy meghalni, mint az öregúr. Mindenki szeme láttára, kiszolgáltatottságát a nemtörődöm emberek orra alá dörgölve.

Akkor találkozott a lánnyal, amikor halni bújdosott. Az erdő felé sétált ráérősen, sötétszőke haja hetyke lófarokban ingázva ütötte a másodperceket. Úgy követte őt, mint akit hipnotizált a himbálózó hajzuhatag.

A lány, amikor észrevette, hogy követik, meggyorsította lépteit. Rémülten pislogott hátra rá, és kétségbeesésében futni kezdett. A kimerültségtől nem tudta tartani az iramot, és messze elmaradt a lány mögött.

- Ne fuss el! – kiáltotta alig hallhatóan, mire az megtorpant.

Kérlelőn nézett az őt fürkésző mélybarna szemekbe. Alattuk koszos kis csíkokat húztak a könnyek. Megijedt. De hát ő nem akarta bántani! A lány bizonytalanul, távolságtartón méregette. Fejét szomorúan lehajtva kezdett hátrálni, amikor a lány szólásra nyitotta száját. Hangja angyali volt. Egy szomorú angyal hangja. Közelebb merészkedett és kezét nyújtotta felé. Így kezdődött a barátságuk.

A lány kedves volt, és melegszívű. Azt is tudta, hogy éhes és nincs hová mennie. Enni adott neki és puha, meleg fekhelyet a kerti fészerben. Minden nap közelebb kerültek egymáshoz. Hamar megtanultak olvasni a másik mozdulataiból, pillantásából. Hallgatták egymás történeteit, s bár nem értették egymás nyelvét, mindig tudták, miről beszél a másik. Sétákat tettek a közeli erdőben, sötétedésig játszottak, és a lány olyan szépen kacagott. Sosem hallott még ennél szebben csengőt, de nevetésébe szomorúság csendült. Esténként kijött hozzá a fészerbe, és ő az ölébe hajtotta fejét, míg mesélt. Jó illata volt, és finom ujjainak érintése jóleső melegséggel töltötte el a szívét. A lány új életet adott neki, már nem érezte magát egyedül.

Egy nap, a fészer kis ablakán keresztül, ismeretlen embert látott kijönni a lány házából. Nagydarab, izmos férfi volt, komor tekintettel, és a fészer felé tartott. Ő megijedt, és a kis házikó végébe menekült. Amikor a férfi benyitott, szemei lázasan pásztáztak a lomok közt, s amikor meglátta őt, percnyi döbbenet után kiabálni kezdett. Hiába próbálta elmagyarázni, hogy ő a lány barátja, a férfi csak ordított és lecsapott rá valami keménnyel. A második ütés oldalba találta. Hiába kiáltott segítségért, csak még jobban felbőszítette a férfit, aki rúgni kezdett, és kikergette őt menedékéből.

Az erdőben bújdosott és minden apró zajra összerezzent. Napokig nem látta a lányt. Aztán nemsokára újra eljött, és szótlanul könnyezve magához ölelte. Ő puszit nyomott a lány arcára, aki mennyei kacajjal ajándékozta meg érte, de érezte, hogy mosolya mögött még mindig ott bújkál a szomorúság.

Attól kezdve minden nap az erdőben találkoztak. A lány enni hozott neki, bekötözte sebeit, és kényelmes fekhelyet csinált egy száraznak tűnő sziklamélyedésben. Gyönyörű volt és kedves, s ő egyre inkább úgy érezte, nem tudna élni nélküle. Szívében eddig ismeretlen érzés csírázott.

Néha-néha, amikor a férfi nem volt otthon, a lány bevitte őt a házba, ahol meleg volt és otthon-illat. Egy helyen, a falban tűz pattogott, s felette képek lógtak a falon. A lány volt rajtuk a férfival és egy másik szőke nővel. Úgy gondolta a szülei lehetnek, hiszen a lány nagyon hasonlított a nőre. Ilyenkor mindig megfürödhetett, és meleg ételt kapott, amiért végtelenül hálás volt, aztán a lány ágyában hancúroztak órákon át. Estére azonban mindig hazatért a szülőnek vélt nő és férfi, s neki mennie kellett.

Az erdőben mindig magányosnak érezte magát. Gyakran álmodott a szőke tincsekkel, s a gyöngyöző nevetéssel. Reggelente dideregve ébredt, de szívében a melegség egyre csírázott, s ez éltette.

Az egyik ilyen estét követően nem ment vissza rögtön a szokott helyére, hanem a kertben húzta meg magát. Amikor a lány szülei hazatértek, az ablakhoz lopakodott, és onnan nézte, ahogyan a család vacsorázik. Összeszorult a szíve. A nő percenként simogatta meg a lány fejét, míg a férfi apróra vágta neki az ételt. Most nem tűnt olyan rémisztőnek, mint akkor, amikor úgy elbánt vele. Csendben, mosolyogva ettek, és ő érezte egymás iránt érzett szeretetüket. Hiányzott neki a családja.

A nő apró bogyókat szórt a lány elé, aki sorban lenyelte őket. Neki sosem adott a bogyókból, állapította meg magában. Vágyódva figyelte, amint a nő puszit nyom a lány homlokára, mire ő feláll, és a szobája felé szalad, de az apa szeme megakadt valamin, s magához intette. Sáros nyomok szaladtak a bejárattól a fürdőszobáig.

A hirtelen kiabálástól megijedt, s remegve futott egy bokor rejtekébe, de a kíváncsisága erősebb volt félelménél, s néhány pillanat múlva újra az ablaknál leskelődött.

A lány arcán vékony patakban folytak a könnyek, s a férfi szigorúan méregette. A nő féltőn ölelte magához a lányt, s a fülébe súgdosott megnyugtató hangon. A férfi pillantása is ellágyult, s lehajolt hozzájuk. A lány szemei szomorúan csillogtak, tekintete az ablak felé vándorolt. Pillantása azt üzente neki, nem játszhatnak többé.

Csalódottan indult vissza az erdőbe. Egész éjszaka álomtalanul hánykolódott. Telhetetlenül szippantotta magába a földre terített anyagok finom illatát, s gondolatai a ház körül jártak, míg végül mégis álomba szenderült.

Még ki sem nyitotta a szemét, máris rossz érzése támadt. Ismeretlen zajok és szagok vették körül. A föld hideg és kemény volt alatta. Egy út szélén ébredt, éles fádalommal a fejében. Kétségbeesetten kiabált, de nem volt a környéken senki. Az úton gépek száguldottak el iszonyú sebességgel. Minden egyes alkalommal összerándult.

Hiába keresett valami ismerős, bíztató jelet, idegen környéken járt. Nem tudta, hogy került oda, és hol lehet, csak egyet tudott biztosan: a lánynak szüksége van rá, s neki is a lányra. Elindult hát, amerre a szíve vezette.

Napokon át rótta az utakat, s még mindig nem bukkant ismerős jelekre. Csak az emberek voltak ugyanazok: ugyanúgy semmibe vették, mint azelőtt. Gyanakvón méregették, s messziről elkerülték. Néha megszánta valaki, s odaadta a felét annak, amit éppen rágicsált, de ettől inkább éhesebb lett, mintsemhogy csillapította volna éhségét.

A tizedik napon leesett a hó. Dideregve húzódott be félreeső kapualjakba, menedéket keresve a fagy elől, de mindenhonnan elkergették. Kiborította az éttermek kukáit élelem után kutatva, de még ezt is sajnálták tőle. Az élet s halál határán egyensúlyozott.

Álmai rémálmokba csaptak, s a lány mosolya helyett egyre csak könnyeket látott és szomorúságot. A rossz érzés napról-napra erősödött benne, de a lány hiánya tovább terelte útján.

A tizenharmadik napon látta meg az öreget. Ott ült a szokott helyén, a metrólejárat mellett, és maga elé bámult. Odasétált hozzá, és megbökte a karját, de érintése átsiklott rajta. Ijedten hőkölt hátra, s rémülten szólongatni kezdte, de az nem reagált, csak szomorkás tekintettel nézte a kezében tartott kabátot.

Szédelegve indult tovább a ház felé, de félúton már nem bírta a lába, s ott, ahol volt összeesett. A hó fagyos lehellete keresztül hatolt a bőrén, s érezte, ahogy lassul a szíve. A reggeli fejfájás lassan csiklandós viszketéssé enyhült, s már alig volt ura a testének, de még elhúzta magát az ismerős ajtóig.

Hangos puffanással dőlt a küszöbre. Néhány másodperc múlva egy könnyáztatta arc nyitott ajtót. Látását már köd homályosította, de az orrába kúszó gyenge illatot még felismerte. A nő volt az.

Zokogva borult mellé a küszöbre, s hólétől fagyos bundájába markolt. Másik kezével egy kabátot terített a hátára. A lány kabátját. Mancsai megrándultak a hirtelen melegre, s még egy utolsót szusszantott hálaképpen. Szemei előtt egy szőke tincs lebbent, s ő boldogan csaholva futott utána a fénybe.

Az én ajándékom Nektek! :)

2010-12-21T15:53:00.034+01:00

Sziasztok Kedves Ismeretlen Ismerősök! :)

***

*****

*Először is*

*NAGYON*
*BOLDOG KARÁ-*
*CSONYI ÜNNEPEKET*

és

*BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK*
NEKTEK! :))

*Remélem mindenkinek nyugodt,*
**fenyőillatú karácsony estéje lesz, és**
***kipihenten, energiával teli vághatunk neki***
***a következő rejtélyes és bonyodalmakkal teli Újévnek!***

*Az én ajándékomat talán már említettem:*
**Karácsony mindhárom napján kaptok majd egy részt**
***valamelyik történetemből, úgyhogy érdemes lesz benézni, ha***
***** estimese gyanánt szeretnétek még olvasni valami izgalmasat. *****
**Egyik nap A játék nevére fog felkerülni a**
*következő rész, egy másik napon ide, az Alteregóra jön*
a következő, nem kevésbé izgalmas fejezet. A harmadik napon
*egy igen különleges Alteregó Bónusz résszel várlak majd Titeket, ami*
******* egy eddig ismeretlen szemszögből mesél majd, kicsit vissza-*******
ugorva az időben! ;) Hogy
milyen sorrendben követ-
kezik be mindez, az még
számomra is titok! :)) Puszii
hullócsillag
***********************************

Néhány szó a karácsony szellemében és egy kis meglepi részlet!! :P...

2010-12-14T06:30:00.001+01:00

Sziasztok Lelkes és Lelketlen Olvasóim! :))

Nem, ez még nem a karácsonyi jókívánság-eső.

Majd jön az is, de most csak néhány hírrel jelentkezem! ;)...

Örömmel jelentem, hogy készen van a következő, extra hosszú (10 word-oldalas ;)) fejezet!

Még szerintem is nagyon izgi lett, és néhány válasz is elcsöppentve ;)...

A karácsony szellemében kérek mindenkit, aki olvasta, vagy olvassa a 29. fejezetet, hogy írjon egy rövid véleményt, mert akárki, akármit is mond, nagyon is számít és jólesik az ember lányának :D...

Ha nem akarnék véleményeket, megtartanám magamnak, és nem tenném közkinccsé az irományomat. Nem vágyom magasztalásra, ha valaki csak negatívummal járul hozzá a fejlődésemhez, örömmel fogadom, de tényleg!! :)...

A visszajelzések mindig erőt adnak a folytatáshoz... még azon ritka esetekben is, amikor nincs hozzá kedvünk, energiánk...

Amíg nem kapok egy kicsit több véleményt (az egynél több talán nem nagy kérés), addig nem teszem fel a friss részt. Punktum. Tudom, gyerekes, de elnézve a statisztikákat, még azt is látom, ki az, aki olvas nálam, mégsem ír kommentet, és néha biza' elszomorít :(...
Na, ki akarja, hogy szomorkodjak Karácsonykor? :P...

A ti ajándékotok pedig a 30. extra fejezet lesz. Ha sikerül megírnom, akkor lehet, hogy karácsony mindhárom napján kaptok frisset! :)...

Más téma:

Új év, új pályázat.

2011 beköszöntével útjára indítom második pályázatomat! :)

A címet még nem adom meg, de figyeljétek a kiírást január elsejétől!

Aki szeretné, hírdetheti majd, másoknak is szólhat, még meg is köszönöm!

Az utolsó bejegyzés mára:

A fejezetek aljára kiteszek egy olyan kis pipálgatós számlálót, fejeztek osztályzása névvel. Aki nem nagy kommentelő, vagy éppen nincs mit mondania, az tudja majd ott is osztályozni a fejezeteket.

Csak egyet kérek: ŐSZINTÉN!!

Eddig nem raktam ki, mert még mindig úgy gondolom, a kommentekben jobban átjönnek a vélemények, stb...

Szóval legyetek kegyetlenek, a kattintás névtelen! :D...

Persze ezek után is lehet bővebben véleményezni, senkinek nem harapom le a virtuális koponyáját, ha szófosása van, sőt!!

És akkor jöjjön a beígért részlet!!

Puszii

hullócsillag

"Gyorsan kipattantam az ágyból és a tükörhöz rohantam. Tényleg nem festettem valami jól, de legalább már az arcom kipirult. Mostmár inkább voltam ideges, mint rémült. Mit láthatott? Mennyit tudhat rólam? Egyre csak pattogtak fejemben a kérdések.

Lekaptam a fogasról a fürdőköpenyemet és magam köré tekertem. Éppen az övet fűztem a helyére, amikor Matt bevágódott az ajtón, és rám vetette magát.

- Add ide! – kiabálta, és az övem után kapálózott. – Add ide!

- Hülye vagy?! – akadtam ki. – Add már vissza! – rángattam a másik végét.

- Amíg én itt vagyok, ugyan ki nem nyírod magad! Aztán azt csinálsz, amit akarsz! – ordította még mindig kétségbeesetten.

A kezem megállt a levegőben, és elengedte a kötöző végét. Mi a fenét károg ez nekem? Ki akart itt ön- vagy akárkigyilkos lenni? Kitört belőlem a visszafojtott hisztérikus kacaj.

- Ez agyrém – motyogtam magam elé.

- Nekem mondod? – kontrázott rá Matt.

- Nem akartam kinyírni magam, te agyalágyult! Megengeded, hogy összefogjam magamon a köntösömet?"

29. fejezet - Szörnyella

2010-12-13T00:30:00.001+01:00

Sziasztok!

Itt is az újabb rész... szép lassan terelgetem szeretett szereplőinket a bonyodalom mélye felé :P... bár aki szemfüles, az már kibgozhat egy-két dolgot! (Volt már akinek sikerült ;))

Várom a véleményeket, találgatásokat.

A következő részbe már bele is kezdek, az előzetest is kiteszem, mert nagyon kapcsolódik ehhez a részhez :)... úgyhogy vélhetően korábban jön majd, mint a mostani átlag...

Ó, és a zenelistán lévő első számra írtam a fejit :D... bár hangulatban nem annyira kapcsolódik, de mindenképp ajánlom, felpörget és nekem segített :)...

Jó olvasást!

Puszii

hullócsillag

Lerobogtam a lépcsőn és felkaptam a kabátomat. Veszem én a jelzést, sosem kellett sokáig célozgatni, hogy leessen a tantusz: nem vagyok kívánatos társaság. Csak éppen eddig nem sokszor fordult elő velem ilyesmi. Főleg nem „női” társaságban.

Ahogy kiléptem az ajtón, pofonvágott a szél. Miért akar ma még az időjárás is bántani? Nem elég, hogy Samantha zabos, még csendes magányomban is érnek atrocitások. Szép dolog, mondhatom!

Lassan cammogtam újra hátra, a ház mögé. Kifejezetten hűvös volt a levegő. A nap már felemelkedett, és a fák koronáján keresztül pislogott be újdonsült kedvenc helyemre. Ahogy megállapítottam, kilenc felé járhatott az idő. Letelepedtem a műanyag székbe és az ég felé fordítottam az arcomat. Hiába reméltem, hogy az agyam megmarad ebben a kezdeti üres állapotában, néhány perc múlva elárasztottak a gondolatok.

Caroline árulása már rég nem fájt annyira, mint a kezdetekben, a szívem mégis összeszorult a gondolatára. Aztán eszembe jutott Iza, és hogy anyám nem kedveli. Még mindig nem értettem, miért. Ő volt az első ismerősöm ezen a fura helyen, akiben semmi furcsát nem találtam. Persze azon kívül, hogy boxol, és minden valószínűség szerint kétszer annyi izmot cipel magával, mint én. Aztán ott volt az a Zac gyerek, az idióta humorával és béna röhögésével. Magam előtt láttam az újsághírdetést, és benne a róla készült képet. Tényleg hasonlít, töprengtem el, de anyám aggodalmaskodását akkor is túlzásnak tartottam. Szerencsétlen rossz időben volt rossz helyen, ennyi az egész.

Aztán eszembe jutott Samantha és az a néhány nappal ezelőtti incidens. Rá is feledkeztem. Félve pillantottam az erdő irányába, ahol aznap felbukkant az a furcsa, nyurga alak, kezében a bekómált Samanthával, de most egy levél sem rezzent. Csend volt. Ha paranoiás lettem volna, még az is felötlött volna bennem: túl nagy a csend.

Letörtem egy olvadozó jégcsapot a szék karfájáról, és azzal játszadoztam. Túl okos dolog nem volt tőlem. A jég előbb megolvadt, majd a kezemre fagyott. Felálltam. Azt terveztem, hogy visszamegyek a házba, és beülök a mikróba egy körre, amikor mozgásra lettem figyelmes.

A fejem felett megreccsent egy ág. Hazudnék, ha azt mondanám, szívem sem rebbent. Majd összecsináltam magam! Mozdulatlanul kutattam szememmel a fák csupasz ágait, de nem láttam semmit, csak a lefelé szállingózó hókupacok bizonyították, hogy nem halucináltam. Még mindig feltett szándékom volt épségben visszatérni a házba, így hátrálni kezdtem, de a szememet még mindig nem vettem le a fáról. Az egyik ágon újra megmozdult valami. Fekete volt, termetre nem túl nagy, mégis félelmetesen hatott, ahogy összegömbölyödve figyelt. Kettőt pislogott mielőtt újra megmozdult. Szemei világítottak az őt körülölelő sötétségből. Sebesen mozgott az ágak közt, én pedig minden egyes mozdulata után egy adag havat kaptam a nyakamba. Nem mertem levenni róla a szemem. Ide-oda szökellt az ágak közt, majd legnagyobb rémületemre elrugaszkodott.

Összehúztam magam, és kezemet a fejem fölé csapva vártam a becsapódást, de nem történt semmi. Óvatosan kigbogoztam magam karjaim közül és körbelestem. A műanyag széken ült és nagyokat pislogott. ÚGY pislogott. Mint aki éppen jót mulat a mujaságomon. Kék szemei csillogtak, fekete bundája nem különbben. Haragosan felé rúgtam egy adag havat.

- Hülye dög! – szidtam fennhangon. – Az első pillanattól tudtam, hogy nem leszünk haverok, te... Szörnyella de frász!... Rám hoztad a frászt! – ráztam felé fenyegetőn az ujjam, mintha arról próbálnám meggyőzni, hogy erősebb vagyok nála, és ha akarom ő már rég szőrmedísz a kandallóm előtt.

Samantha macskája sokatmondóan pislantott még kettőt, majd kényesen megrázkódott, megszabadítva bundáját egy kis hótól és hólétől. Ezután kecses ívben lehuppant a földre és ráérősen tovasétált.

- Hülye dög! – ismételtem magam dühösen.

A szívem majd kiugrott a helyéről. Hiába hangoztattam neki a tényt, hogy felesleges a riadalom, még jópár percig nem lassított a tempón. Ez a macska ki akar nyírni! Egyetlen előnye az volt, hogy a kezem immár nem fázott. A tenyerem nyirkos volt az izzadságtól. Hirtelen a ruháim is sokkalta jobban szigeteltek, mint előtte. Úgy éreztem magam, mint egy szaunában.

Visszahuppantam a székbe és Samantha ablaka felé néztem. Reméltem, hogy ott vigyorog önelégülten, és így lesz okom földbe döngölni, amiért majdnem sikeresen eltett láb alól, de senki sem figyelt. Onnan. Ellenben Szörnyella megállt a ház sarkánál és rám szegezte jégkék szemeit. Ijesztően mozdulatlan volt, most még csak nem is pislogott. Fogadni mertem volna, hogy levegőt sem vesz. Tüntetően a másik irányba fordultam és a pincelejáratot kezdtem el kutatni. Kis keresgélés után rá is akadtam. Minő meglepetés, fintorodtam el a képtelen gondolaton. Az lett volna a furcsa, ha arrébb vándorol, nem az, hogy még mindig ott van, emlékeztettem magam.

Fellöktem magam a székből és a csapóajtó felé vettem az irányt. Néhány lépés után megtorpantam. A ház felől furcsa motozás hallatszott. Gyanakodva kerestem a szőrcsomót, de nem láttam sehol. Rohadék kis dög! Az ablak résnyire nyitva volt, de nem úgy, ahogy hajnalban hagytuk. Valószínűleg a szél játszott vele. Óvatosan a ház felé léptem. Hiába sejtettem, hogy megint az az istencsapása macska szórakozik velem, remegett minden porcikám.

Lehet, hogy csak egerek, rémlett fel bennem anyám állítása, miközben még közelebb merészkedtem. Fél mm/sec sebességgel nyitottam szélesebbre az ablak egyik szárnyát, és félve dugtam be rajta az orrom. Amikor még két perc elmúltával sem akarta semmi, vagy senki sem lekapni a fejemről, felbátorodtam és még beljebb merészkedtem. A nyakamat nyújtogatva kutattam a sötétséget. Amint szokni kezdtem, körvonalazódott szemeim előtt a szoba. Éppen elmerengtem azon, vajon mitől csillan meg időnként az egyik oldalsó fal, amikor rádöbbentem, megint mekkora a csend. Visszatartottam a levegőt, és lassan húzódtam vissza az ablak innenső oldalára. Már éppen kifújtam magam, amikor nagy csattanással landolt valami az ablakpárkányon. Hirtelen mozdulattal csaptam be az ablakot.

- Aú! A francba! Nyomorult dög, nem tudsz nyugton maradni? – rivalltam az üveg mögött figyelő macskaszemekre.

Kinyitottam az ablakot, mire a szőrcsomó sértődötten prüszkölve ugrott le a hóba. Nehezemre esett megállni, hogy bele ne rúgjak egyet-kettőt. Kétségbeesetten méregettem az ujjamat, amire az imént sikerült ügyesen rácsuknom az ablakot. Kicsit megdagadt, de miután megállapítottam, hogy valószínűleg túlélem, kíváncsian fordultam újra az ablak felé. Még vetettem egy pillantást Szörnyellára, de úgy tűnt a továbbiakban más dolga akadt, mint az én ijesztgetésem. Felszaladt az egyik fa törzsén, majd néhány nyaktörő mutatvány után eltűnt a Samantha szobájával szomszédos ablakban.

Feltornáztam magam az ablakpárkányra, és óvatosan huppantam le a másikoldalon. Amint leléptem, éreztem, ahogy az egész helyiségben megmozdul az évek során lerakódott por. Lélegzetvételemre meglibbentek a szobát keresztül szelő pókhálók is. A ház félelmetesnek tűnt, akár egy elhagyatott kísértet kastély egy még elhagyatottabb szobája, a figyelmemet azonban csak egy dolog ragadta meg.

A jobb oldali falon, vékony üveglapok mögött, az eltelt időtől megfakult fényképek lógtak. Hát ezért csillogott a fal, döbbentem rá. Ahogy kezdtem hozzászokni a félhomályhoz, egyre több minden körvonalazódott a szemem előtt. A fényképek alatt egy rongyos kanapé maradványai feküdtek. Az agyam csak most kezdte felfogni, hogy szaga van. A testes penész és állott textil szag mellett egy kis egérszag is terjengett a levegőben. Az ablakkal szembeni falon megpillantottam a kívülről borostyánnal benőtt bejáratiajtót, a kanapéval szemközti falnál pedig egy gázrezsó és egy kis asztal állt, szék nélkül.

Hitetlenkedve keringtem körbe-körbe a szobában. Anyám tényleg itt akar élni? Mi ez, valami vicc?! A házikó, méreteit tekintve, még háznak sem volt nevezhető. Fele akkora sem volt, mint a hotelszobánk. Nem tudtam elképzelni, hogy anyám tényleg képes lesz az elkövetkező ki tudja, hány évben egy ilyen csöppnyi, közös helyiségen osztozni velem.

Idő közben elkavarogtam a fényképekkel borított falig. Az üvegekről mintha nem olyan rég, letakarították volna a szennyeződéseket. Érdeklődve hajoltam közelebb az egyik ilyen képhez, amin egy nő volt. A színeket néhol már kiszívta az eltelt idő és a körülmények, s a széle csúnyán megfolyt a nedvességtől, de még így is látszott, hogy a szemek egykor ibolyakéken fénylettek. Mosolygós, finom arca és sűrű vöröses-barnás haja volt.

Aztán egy másik fekete-fehér képre esett a választásom. Ezen már idősebb volt, de a mosoly felismerhetővé tette, még mindig ugyan olyan sejtelmesen ragyogott az arcán. Negyvenöt körül tippeltem, bár nem lepődtem volna meg azon sem, ha kiderül, hogy már ötven is elmúlt, amikor a kép készült. Olyan típusú nő volt, akire gyakran mondják: kortalan. Ahogy figyelmesebben megnéztem, észrevettem karjai alatt az ismerős műanyag szék karfáját, és háta mögött a fákat. A kép itt készült, az újdonsült kedenc helyemen.

Nem lepődtem meg különösebbképpen. Sejtettem, hogy a kis lak előző tulajdonosa néz vissza rám az üveglapok mögül. Még jónéhány hasonló képről köszönt vissza az arca, ám ami leginkább meglepett, az a fal közepén elhelyezkedő három kép volt. Ezek voltak a legmegkíméltebb állapotban. A kék szemek mellett egy másik, ismerős barna szempár is feltűnt. Samantha szemei voltak. Az első képen még egészen kicsi lehetett, míg az utolsó alig néhány éve készülhetett. A képeken egészen jó csaj-kezdemény volt, ám a szemein kívül semmi sem emlékeztetett mostani sápadt önmagára.

Szemeim tovább kutatták a képeket, és egy szintén ismeretlen emberekről készült, valószínűleg családi fotón akadt meg a pillantásom. A nő mellett fiatal, férfi szemmel is jóképű pasas állt. Magas volt, vagy két fejjel magasabb a nőnél. Melegbarna szeme, sötét, rövid haja volt és kócos szemöldöke. Ölében egy kétéves forma kislányt tartott, míg a nő kezei óvón simultak kerekedő pocakja köré. Igazán idilli kép volt. Hiába kutattam további fotók után, amin a létszám esetleg már négyre bővült, csak elárvult szegeket találtam a falba verve. Egykor képek lóghattak ott is, a keretek nyoma még látszott a falon hagyott tiszta foltokból, ám valaki elrakhatta őket magának. Samanthára gyanakodtam.

Kiporoltam a tincseim között megállapodó port, és nagyot sóhajtottam. Lesz mit megbeszélnem anyámmal, az biztos. Még egyszer végigjárattam tekintetem a szobán, és lemondóan legyintettem, amikor megláttam az egyik sarokban vérző, számomra óriásinak tűnő egértetemet.

- Hülye macska – vigyorodtam el fennhangon, és kimásztam az ablakon.

Jól esett a friss levegő és a haragom is elpárolgott. A fejemben sokasodtak a kérdések, amit fel akartam tenni Samanthának. Először is – számoltam az ujjamon - , mi a fenét keresett az erdőben akkor éjjel, és könyörgöm, ugye nem akart öngyilkos lenni? Másodszor: mi volt az a vadmacska harc anyámmal? Harmadszor: Ismerte- e a nénit? Nem, ez egyértelmű, hogy ismerte... Szóval, harmadszor: kije volt neki a néni? Negyedszer: miért vette el a képeket? És ötödször: miért ilyen bunkó velem?

Most, hogy ilyen szépen kiteregettem magam elé a bal kezem összes ujját, újra átgondoltam a dolgot. Ha nem akarom, hogy rám uszítsa Szörnyellát, és látni akarom még anyám arcát, amint meglátja a haldokló rágcsáló maradványait leendő otthonunk padlóján, akkor bizony jópár ujjamat vissza javallott hajtogassam a helyére. Így csak egy kérdés maradt, amit lehetségesnek tartottam feltenni a továbbiakban, mégpedig ujjaim néhány perccel későbbi jelentése szerint: a hármas. Igen vicces képet mutattam kinyújtott középsőujjal Samantháék küszöbén, így inkább gyorsan leejtettem magam mellé a kezem, mielőtt kihívnám magam ellen a sorsot.

Felvezető kérdésnek megteszi, aztán meglátjuk – gondoltam, és beléptem az ajtón. Átfutott rajtam, hogy bárki más is megtehetné ezt, amíg Samantha odafent édesdeden alszik, de rájöttem, hogy ez így nem igaz. Egyrészt Samantha valószínűleg sosem alszik édesdeden, ellenben még álmában is gőzölög az orrlyuka. Másrészt pedig, az ajtó feltehetően azért maradt nyitva, mert amikor kijöttem, nem zártam be magam után.

Gondolatban megpaskoltam a vállamat, majd megszabadulva néhány réteg ruházattól neki veselkedtem a lépcsőnek, és az előttem tornyosuló kérdés-hegyek felderítésének.

28. fejezet - Valami rossz növekszik bennem

2010-12-02T01:53:00.002+01:00

Sziasztok Kedves, Drága Olvasóim! :))

Remélem nem vesztem még teljesen a feledés homályába... tudom, lassan jönnek a frissek, pedig igyekszem...

No, de itt a következő rész. Kicsit rövidebb, mint szokott, de gondoltam valamivel kedveskedek.

A következő rész előre láthatóan nem tudom, mikor jön :D... de kiteszem oldalra a rövid előzetest :)...

Aki jön ma Benina könyvbemutatójára, azzal találkozunk! ;)

Puszii

hullócsillag

Rémülten ültem az egyik fotelban, Mattel szemben. Idegességtől kihűlt ujjaimmal gyűrögettem a pizsamaalsóm szárát, és arra vártam, mikor von kérdőre, de úgy tűnt, ő legalább annyira tanácstalanul áll a történtek előtt, mint én.

- Szóval, ha megkérdezném...

- Nem tudom! – vágtam rá rögtön az előre kigondolt választ.

- Mit nem tudsz? Még nem is kérdeztem – nézett rám zavartan.

- Igen, tudom.

- Most akkor tudod, vagy sem? – húzta fel a szemöldökét idétlenül vigyorogva.

Idegesítőnek és feleslegesnek találtam a jelenlétét. Hamar túltette magát a sokkon. Tényleg azt hiszi, vicces?

Az incidens után apáék leléptek. Így is késésben voltak, mire elindultak. Hiába vetettem apára halálosan sértődött pillantásokat, nem értette meg, mit akarok mondani. Egyszerűen ennyi kalamajka után kicsit sem volt kedvem Mattet pesztrálni. Elég lett volna a saját gondjaimmal törődni, erre még egy nagyra nőtt, tapló óvodást is a nyakamba varrnak.

- Semmit sem tudok, jó? Csak... hagyj békén! – szólítottam fel kétségbeesetten.

- Ja, bocs, értem. Ennyi erővel haza is mehettem volna...

- Valóban – erősítettem meg.

Először fordult elő, hogy nem volt kedvem ellenkezni. Igen, haza mehetett volna, és akkor most mindenkinek könnyebb lenne. Így is van elég zűr az életemben, és most még az új szomszédság is rátesz egy lapáttal. Hirtelen az eszembe ötlött, hogy még a javamra is fordíthatom ezt az iskola keresős dolgot.

Nagyot sóhajtva néztem fel Mattre, aki durcásan piszkálta kanalával az asztalon maradt csésze aljára rakódott zaccot. Tényleg úgy festett, mint egy óvodás.

- Na, jó! Segítek - álltam fel. – Úgysincs jobb dolgom – tettem hozzá cinikusan.

- Tényleg? – eszmélt fel. – Pedig már lemondtam... a kávézacc azt mondja: „Ma nincs szerencséje. Talán egy másik életben” - dörmögte elváltoztatott hangon, amitől nevethetnékem támadt.

Természetesen jól lepleztem. Tettem néhány lépést a lépcső felé, de nem hallottam, hogy követne. Jól tippeltem. Még mindig a kanapén ült és onnan meredt rám.

- Most mi van?

- Hogyhogy mi van? Segítsek öltözni?

- Öltözni? – néztem vissza bambán. – Miért kéne átöltöznöm? Zavar a pizsamám?

- Öhh, nem. – Furcsán nézett rám, és értetlenül megrázta a fejét. Amikor az emelet felé vettem az irányt zavartan köhintett. - Azt hittem, elmegyünk körútra, vagy valami...

- Körútra?

- Tudod... Iskolanézőbe...

- Ja! – eszméltem fel. – Félreértettél. Én ki nem mozdulok, az biztos. A neten is mindent megtalálsz. – Azzal felcaplattunk apa szobájába.

Kicsit őrült a srác, ha tényleg azt hitte, hogy így indulok a városba. Bár, ki tudja, Miamiban mik a szokások...

Odafent levetődtem az ágyra, és magam elé vettem apa gépét. Nem nagyon szoktam használni, csak amikor valami fontos iskolai feladathoz kell. Egyéb kommunikációra ott a telefonom. Matt lecövekelt az ajtóban, és egyik lábáról a másikra állt. Idétlen látványt nyújtott egy huszonéves srác apa hálójának küszöbén toporogva.

- Talán gyere be – invitáltam be türelmetlenül.

Felbátorodva az engedélyemen beljebb lépett, és néhány tétova másodperccel később letelepedett volna mellém az ágyra, de még időben kapcsoltam.

- Hé, hé, bocsi! Vagy letolod a gatyád, vagy ide ülsz – mutattam az asztal előtt álló székre, jelezvén, hogy bizony némi segítséggel képes a helyváltoztatásra.

Apa kínosan ügyel az ilyesmire. Legnagyobb meglepetésemre Matt, arcán kaján vigyorral, elkezdte kigombolni a nadrágját. Hamar rájöttem, hogy hibáztam az előbbi kéréssel.

- Oké, oké, elkapkodtam a kijelentést! Húzd ide a széket! – böktem az említett tárgy felé vörösödő fülekkel.

Matten látszott, hogy élvezi a helyzetet. Pasi.

- Szóval? – néztem rá kérdőn. – Milyen a suli-ideálod?

- Suli-ideál? – nevetett ki. – A nőideál könnyebb lenne.

Most ezzel meg mit akar?

- Haha. Nagyon vicces.

- Nem célzásnak szántam.

És még mindig bunkó. Köszönöm az önbizalom-bombát. Így segítsen az ember. Felkucorodtam az ágy végébe és sértődötten kezdtem el keresgélni az iskolák között. Mostmár halálbiztos voltam benne, hogy nem akarok egy suliba járni vele. Bele is őrülnék.

- Tessék! – csaptam le elé ingerülten a laptopot. – Grace, Hele’s, Fortune, St. Geroge’s. Az utóbbi olyan hibbantaknak való, mint amilyen te vagy!

- Az első meg a hólyagoknak, mint Zac, ugye? Mondd csak, sikerült megtalálnod az összes szar sulit a környéken?

Ezt elég csúnyán elszúrtam, de még tartottam magam. Éreztem, hogy a vér az arcomba tolul, de nem hagytam magam eltántorítani.

- Miért hiszed, hogy mindenki olyan rosszindulatú, mint te? – csattantam fel.

- Nem én voltam, aki majdnem neki ugrott az anyámnak! – vágott vissza felemelve a hangját.

Nem találtam az összefüggést, de nem számított. Gondolhattam volna, hogy nem száll le egykönnyen a témáról. Csodálkozva és mérgesen meredtem Mattre. Összecsaptam az orra előtt a gépet, és kiviharzottam a szobából.

Feldúltan vetődtem a párnáim közé egy szobával arrébb. Mi történik velem? Egyre kuszább lesz minden, és én egyre kevésbé tudom kontrollálni az érzelmeimet. Sosem voltam ilyen harcias típus, inkább csendesen kivártam míg elül a vihar. De hogy még szelet is generáljak! Valami nagyon nincs rendben!

Félve emlékeztem vissza Emily dühös fújtatására, aztán arra a pár másodpercnyi néma csendre, ami alatt mindketten – sőt, mind a négyen – pislogva tértünk vissza a valóságba. Arcomat, ahogy éreztem, ugyanolyan vöröslő szégyenfoltok ékesítették, mint Emily-ét. Zavartan pislogtunk egymásra. Emily csodálkozó tekintetének emléke nem hagyott nyugodni.

Halk kopogtatás zavarta meg elmélkedésem. Megvetően szusszanva vettem tudomásul Matt nem kívánatos jelenlétét a szobámban.

- Figyelj... bocs, tényleg. Nem akartam bunkó lenni.

- Nem tehetsz róla, hogy ilyen a természeted, nem igaz? – undokoskodtam, bár magam sem tudtam, miért. Egyszerűen jól esett a szúrkálódás.

- Sajnálom, ha ilyennek látsz. Talán rosszul indítottunk – tárta szét a karját.

- Persze. Biztos az én hibám – fordítottam hátat durcásan, de ő nem tágított.

Néhány percig még toporgott az ágyam mellett, aztán hallottam, ahogyan kerekek surrognak végig a szőnyegen.

- Szóval nem mondod el? – kérdezte határozottan, miközben halkat nyikordult alatta a szék.

- Mit? – kérdeztem vissza értetlenkedve, bár jól tudtam, mire kíváncsi.

- Mi volt ez a „vadmacska harc” anyámmal? – kérdezett rá további körítés nélkül.

Így kimondva ijesztőbb volt, mint amíg csak fejben mérlegeltem. Valahogy valóságosabbá vált az egész. Mintha eddig lett volna rá valami remény, hogy meg sem történt az egész, csak álmodtam.

Vadmacska harc. Valamiért úgy éreztem, veszélyesen közel jár az igazsághoz. A bennem lakozó macska bőszen domborított, karmait kínzó lassúsággal élezte az agytekervényeimen. Megbolondulok.

- Nyugodtan elmondhatod – jött a hang a hátam mögül.

- „Nyugodtan elmondhatod” – gúnyolódtam nyivákolva. – Mi vagy te? Valami átkozott pszichológus? – törtem ki.

Lehet nemsoká tényleg szükségem lesz pszichológusra. Ha így folytatom biztosan. Hangokat hallok, elveszítem az időt. Mi kell még? Talán még egy névtelen levél, vagy önjelölt hulla és száz, hogy az agyam bemondja az unalmast.

- Nincs mit mondanom – közöltem szárazon a körénk ülő csenddel, és méginkább összehúztam magamon a takarót.

Hallottam, amint Matt feláll, majd becsukja maga után az ajtót. Marha jó. Most meg mit csinál? – ötlött még fel bennem a kérdés, aztán elnyomott az álom.