Kreatív blogger díj

1.) Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogjukat)!

2.) Tedd ki a logót a blogodra!

3.) Írj magadról 7 dolgot!

4.) Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!

5.) Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!


Köszönöm a díjat Tynámnak, Zorámnak és Dark Angelnek! :)...


7 dolog rólam:

- már gyerekként is ruhákat varrtam a babáimnak, álmom, hogy egyszer divattervező leszek
- most hagytam ott az egyetemet, hogy a számomra fontos dolgokra koncentrálhassak és ez hihetetlenül boldoggá tesz
- IMÁDOM a gyerekeket
- rettegek a pókoktól és a tűktől
- lételemem a tánc és a zene
- mások szerint nagyon vékony vagyok, szerintem rettenetesen :D...de már elfogadtam...és NEM FOGYÓZOM, genetikus! :)...
- még két vágyam sikeres modellnek lenni és eljutni Kubába :)...


Csúnya dolog tudom, de nem adom tovább a díjat, mert nem maradt kinek, és mert részt veszek a Benina által indított Szavakat a díjak helyett elnevezésű kampányban! :)...

Mindenki megérdemli, akit olvasok és akit még nem, de boldoggá tesz másokat az irományával! :)...

Mégegyszer köszönöm lányok!
hullócsillag

5. fejezet – Kettesben is egyedül...

Drága Keresztanyum, Ancsi kedvéért kicsit belehúztam!Gyógyulj, gyógyulj, gyógyulj!!:)...

Jó olvasást!

Ahogy beértem az iskolába, a tornaterem felé vettem az irányt. Még volt öt percem átöltözni, így az öltözőbe siettem. Nagy meglepetésemre már üres volt. Csak az ismerős cipők és táskák sorakoztak a padokon és a padok alatt. Pillanatok alatt átöltöztem, és éppen csengőszóra húztam be magam után az ajtót. A hirtelen mozdulattól kiesett a kilincs, és a lábujjamba nyilalló fájdalomtól a lélegzetem is elállt. Gyorsan a lüktető lábamra nyomtam a tenyeremet és visszaszívtam a kikívánkozó szitkokat. Már csak néhány hónap! Már csak néhány hónap és végre itt hagyjuk ezt a romhalmazt! - győzködtem magam. Óvatosan lábra álltam, és csodálkozva nyugtáztam, hogy minden csontom ép és egész. Tiszta szerencse! Azon sem csodálkoznék, ha óra után megrázna a zuhany, vagy egy szemetes üldözne a folyosókon keresztül csattogó fedéllel. Kész rémálom ez a suli. Csoda, hogy még nem dőlt össze. Végig futottam a szűk kis közlekedőn, és a sarkon befordulva elterültem a földön.

Egy meglepett „Mi a szösz?!”-ön kívül egy hang sem hagyta el a számat. Feküdtem nyugodtan, bámulva a beázott plafonról málló vakolatot, és gondolatban a banánhéjat gyilkoltam, amin bizonyára elcsúszhattam.  - Jól vagy, Becky? – kérdezte az ismerős hang mellőlem. Jobbra fordítottam a fejem, és rájöttem, igazán valószínűtlen, hogy két banánhéj legyen a bűnös, főleg, hogy ebben az esetben valószínűleg a homlokom sem fájna. Amint egy kicsit jobban láttam, szemügyre vettem a támadómat. - Szia, Sam! – vigyorodtam el, felismerve a legjobb barátnőmet. – Rosszabb vagy, mint egy banánhéj... - Hogy mi? – nézett rám, mint akinek meggyőződése, hogy az ütközés súlyos károkat okozott a fejemben. - Semmi. Remélem, legalább neked is fájt. - Te rohangálsz, mint egy őrült. Miért fájjon nekem is? – kérdezte sértődötten, és a következő pillanatban már felettem állt. - Na? Jössz, vagy ellógod ezt az órát is? - Muszáj? – néztem rá kiskutya szemekkel, mire fújt egyet és a kezemért nyúlt. Lábával ütemesen verte a hideg kőpadlót. Hideg. Igen, már én is határozottan éreztem. Hagytam, hogy lábra támogasson és leültessen egy padra. Még mindig szédültem, de a látásom már kitisztult annyira, hogy lássam, valami nincs rendben. - Haragszol? – kérdeztem bizonytalanul. - Viccelsz? Míg te békésen szunyókáltál, én halálra untam magam a filozófia órán. Nyurga már megint vicceket mesélt – forgatta meg a szemét, mire nem bírtam ki nevetés nélkül. Nyurgának hívtuk a filozófia tanárt. Ha röviden körbe kell írni, seszínű, vállig érő haja, igencsak hosszú végtagjai és borzalmas humora van. De én imádtam az óráit. - Már ne is haragudj, de az a fazon zseniális! Ha kicsit is oda figyelnél, te is rájönnél. Én legalább nem az óráján alszom. - Persze. Ha a viccei helyett a tananyagot mondaná, lehet nagyobb sikere lenne – gúnyolódott Sam. Most, hogy rám nézett, leesett, mi volt olyan furcsa benne. Véreres szemei alatt óriási karikák ásítoztak. Az is biztos, hogy ma helyette is én aludtam. - Sam, te nélkülem buliztál? – néztem rá elkerekedett szemekkel. - Jajj Becky! Tudod, hogy nélküled max a tollasbálba megyek – nyugtatott meg egy fáradt mosoly kíséretében. - Ennyire szörnyű? – Hangjában halványan csengett valami remény-féle, de ki kellett ábrándítsam. - Hogy ennyire? Még annál is rosszabb! Mi a fenét csináltál?! - November huszonharmadika. Ahogy kimondta, elfogott a bűntudat. - Jaj, de ciki... Tényleg, Sam! Tudod, hogy milyen lyukas az agyam! – mondtam gyorsan, hogy mentsem a menthetőt. Borzalmas barátnő vagyok! Még az a szerencse, hogy tudja, nem azért felejtek el mindig, mindent, mert nem érdekel. - Voltatok kint? – kérdeztem a temetőre utalva, miközben barátnőm alvásért ordító szemekkel meredt a szemközti falra. - Igen. - És Sue néninél? - Ühüm – motyogta még mindig a falat nézve. - És? Utáltam, hogy mindig, mindent harapó fogóval kell kihúzni belőle, de most nem hibáztathattam. Évek óta szurkoltam neki, hogy egyszer végre megtörjön a jég, és ne kínozza többé magát. - Semmi. - Kérd meg apukádat, vegyen fel hagymapucolónak – próbáltam feldobni, de nem reagált. – Sajnálom, Sam – mondtam őszintén, és feltápászkodtam, jelezve, hogy indulnunk kéne. - Tudom – motyogta, és követett a tornaterembe. Nem sokat beszéltünk. Sam innentől kezdve egész nap csak bámult maga elé, és mintha az összes balszerencsém átragadt volna őrá. Tesin vagy háromszor találta fejbe a labda, pedig többnyire egyhelyben állt, távolba meredő tekintettel. Igazán ijesztő volt. Óra után leforrázta magát, mert Lidia, az az álnok kígyó, pont akkor nyitotta meg a hidegvizet, amikor ő a zuhany alatt bámészkodott. Sorolhatnám még a számos balesetet, ami aznap érte, az elejtett ebédtől kezdve egészen a kiálló küszöbig, ami ugyan teljesen jó helyen volt, Sam valamiért még sem kalkulálta bele a mozdulataiba. Nem értettem mi lehet vele, sosem láttam még ilyen... zombinak. - Sam! – súgtam, a még mindig élőhalottként viselkedő barátnőmnek, aki most éppen kétarcú deformált napokat gyártott a füzete hátlapjára. – Sam! – súgtam még egyszer, amikor másodpercek múltán sem reagált. - Hmm? – kapta végre rám enyhén zavaros tekintetét. - Mit szólnál, ha suli után beülnénk Tesshez egy forró csokira? - Aha... az jó lenne... – mondta, és már rajzolt is tovább, időt sem hagyva, hogy felajánljam, utána haza is kísérem. Felfogta vajon, hogy mibe egyezett bele? Mindegy még ráértem megkérdezni, ha már ott tartunk. A történelem óra csiga lassúsággal telt. Én Samet néztem kissé aggódva, ő pedig kidugott nyelvvel koncentrált az egyre inkább testet öltő kétarcú égitestre. Egy idő után már baromira fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de visszafogtam magam. Anyától tudtam, milyen az, amikor egy művészt megzavarnak alkotás közben. Bár Sam munkája csöppet sem volt művészi, az arcára kiülő elhivatottság meggyőzött arról, hogy jobb lesz békén hagynom. Amikor kicsengettek, összepakolt és várakozva megállt felettem. - Mehetünk? – kérdezte. - Hogyne – válaszoltam leplezetlen meglepettséggel a hangomban. - És meg is mozdulsz, vagy ölben vigyelek a kávézóig?

Megdöbbenésem csak fokozódott, de viszonoztam az arcán felragyogó mosolyt.

- Nicsak! Samantha visszatért az élők sorába - mosolyogtam rá felszabadultan, és örültem, hogy talán beszélgetni is fogunk a délután folyamán, nem csak szürcsölni. - Bocs, hogy egész nap olyan mufurc voltam – szólalt meg már a szokásos asztalunknál ülve. Mindketten egy jó nagy adag forró csokit rendeltünk, dupla adag tejszínhabbal. – Tudod a tegnapi nap kicsit megviselt. - Hát... bocsánat elfogadva, de... történt valami? – kérdeztem bizonytalanul, miközben lerakták elénk a két gőzölgő bögrét. - Hát... valaki már járt Sue néninél előttem – vallotta Sam a tejszínhabbal játszadozva. - Nem úgy volt, hogy csak te voltál neki? – döbbentem meg a vártnál is jobban. - Eddig én is azt hittem, csak én látogatom. - Hűha... találkoztál is vele? - Nem. - Akkor? Megtaláltad a virágot? - Hát... olyasmi – válaszolt, de a titokzatoskodása az agyamra ment. - Samantha Fields, kiböknéd végre, mi történt? Valaki szerelmes levelet hagyott neked Sue néninél, vagy mi a szösz?! – kérdeztem felbátorodva, mire Samantha kezéből kirepült a kiskanál. – Hűha... beletrafáltam? – tátottam el a szám, de Sam úgy nézett rám, mint egy őrültre. - Megőrültél? – kérdezte, miközben fél kezével az asztal alatt kutatott a kanál után. – Ki hagyna szerelmes üzenetet egy síron? Már a feltételezés is ízléstelen.

Hangja komolyan csengett, de arca egyre vörösebb lett. Ismeretségünk kezdete óta először éreztem úgy, hogy valamit titkol előlem.

- Akkor meg, mi ez az ’olyasmi’ duma? – tértem vissza félreértésünk gyökeréhez, rejtélyesen hangsúlyozva az olyasmi szót. - Hát... egy olyan kis koszorú féle volt – motyogta a megtalált kiskanalat törölgetve. - Aha. - Te, Becky... – törte meg a csendet pár perc gondolkodás után. – Szoktak olyasmit nyomni egy gyászkoszorú szalagjára, hogy ’megtalálunk’? - Ez volt rajta? – néztem rá elkerekedett szemekkel. Ez már tényleg kezdett izgalmassá válni. - Hát... ja. - De hát... ezt nem nagyon értem. - Én meg nagyon nem értem – nézett fel mosolyogva, mire én is belekuncogtam a szám felé egyensúlyozott, nagy kanál tejszínhabba. – Francba! – kiáltottam fel, amikor az egész a pulcsimon landolt. Erre már Samantha sem bírta ki nevetés nélkül. Nem haragudtam rá, jó volt végre boldognak látni. Ez az egész ügy biztosan megviselte. Furcsa egy üzenet, de nem gondoltam, hogy jelentősége lenne. - Te, Sam... Nem lehet, hogy mégis volt valami ismerőse Sue néninek a faluban? Nem lehet, hogy valaki most tudta meg, hogy... meghalt? – kérdeztem a pulcsimmal történt baleset nyomait takargatva, de magam sem hittem, amit mondtam. - És mért írná neki azt, hogy megtalálunk? – húzta fel a szemöldökét. - Jójó... igaz. Ezt nem gondoltam át rendesen... Te, Sam... - Hmm?... – kanalazott egy újabb adag tejszínt a szájába, szerencsére sikeresebben, mint az imént én. - Lehet hülyén hangzik... de ez az üzenet olyan, mintha Sue néni élne... és az a valaki, aki a koszorút vitte, ezzel üzent volna, hogy keresi... - Azt mondod, valaki üldözi? – rémült meg Sam. - Miért él? – kérdeztem kissé ironikusan, bár utólag rájöttem, ebbe nem kellett volna belecsúsznom. – Bocs, Sam. Csak egy hülye ötlet volt. És miért üldöznék? Én arra gondoltam, hogy valaki, aki szerette...

- Ja, hát... nem tudom... – szakított félbe. – De ha élne, nem hagyott volna itt – nézett rám könnybe lábadt szemekkel, és éreztem a beszélgetésünknek mára itt lesz vége. Kiszürcsöltük a maradék forró csokinkat és szedelőzködni kezdtünk.

A vonatúton egy szót sem szólt és én azt hittem kiugrom az ablakon. Nem bírom ezt a csendet. Ő is tudja, mégis kínoz. Ezt én szúrtam el. Nem kellett volna megint elökörködnöm a témát. Elhatároztam, hogy hazáig kísérem. Amikor leszálltunk az állomáson, akartam is mondani neki, de... az egész egy pillanat alatt zajlott.

Az egyik másodpercben még mellettem állt, a kabátját gombolta, a másikban pedig már tőlem jó húsz méterre, az út másik oldalán, lobogó sálját a kezében szorongatva.

- Bocs, Becky... rohanok... elfelejtettem, hogy megígértem apának valamit – kiabált vissza futtában. Én pedig csak álltam, és nem értettem, mi lehet olyan fontos, amiért így rohanni kell, amikor normális tempóban is maximum három percre lakik.

4. fejezet – Költözés...

Ismét bemutatok egy új szereplőt! :) Remélem szeretni fogjátok ezt a részt is! :)...várom a visszajelzéseket! ;)...

puszi; hullócsillag :)...

- Jaj, Matt! Kértem, hogy a pezsgős poharakat a másik dobozba csomagold! Ez a  nappaliba megy, az üveg vitrinbe. Matt?! Hallod egyáltalán, hogy hozzád beszélek?!

Igazság szerint hallottam is, meg nem is. De nem volt kedvem reagálni. Anyám mindig is túlpörgött mindent, ahogy akkor is. Még volt szűk két hét a költözésig, de ő már csomagolt. Hiszen minek várni, ha amit nem használunk, már most is elrakhatjuk? Hát persze! Miért is ne tegyük tönkre még jobban ezt a kevés időt, amíg még itt lehetünk! Egyébként sem volt túl sok cuccunk. Simán elég lett volna pár nappal előtte összepakolni. De miért is ne éljünk addig is dobozok között? Ó, bocsánat, ő teljesen jól van! Csak nekem megy tökre az életem. Újfent.

- Matt? Hát itt vagy! – billegett be az ajtón az emlegetett, ölében néhány kartondobozzal. – Nem hallottad, hogy neked kiabálok? Jól vagy? – nyújtogatta a nyakát a pakk mögül.

- Nem, anya, nem vagyok. Azt hiszem, sétálok egyet – pattantam fel, nyomatékot adva szándékomnak, de elállta az utamat.

- Nem segítenél legalább egy kicsit? Egész nap itt fenn gubbasztasz és nem csinálsz semmit...

- Majd három nappal az indulás előtt segítek! Semmi értelme így sietni! – vágtam hozzá ingerülten. - És most, ha megbocsátasz...

Felkaptam a pulcsimat, odébb toltam őt a küszöbről, és kisétáltam az ajtón. Csak úgy fortyogott bennem a düh, a kétségbeesés a szívemet marcangolta. Miért van, hogy az anyám mindig csak magával törődik? Meg sem tudom számolni, hányszor költöztünk már a munkája miatt! Sosem elég jó neki semmi. Az sosem számít, hogy én már éppen beilleszkedtem, és nagyon is jól érzem magam ott, ahol vagyunk. De most főleg nem értem. A világ egyik legjobb helyén van állása, mégis egy jelentéktelen kisvárosban akar munkát vállalni. Mi ez az egész?

Észre sem vettem, hogy merre indultam, amikor kiléptem a kapun, csak akkor eszméltem, amikor már a tengerparton álltam és éreztem, ahogyan a hűs hullámok a vádlimat simogatják. Itt akartam leélni az életem. Hogyan is mehetnék el innen minden fájdalom nélkül? Miami Beach sokak álmainak netovábbja, én pedig éppen ezt a földi paradicsomot készültem elhagyni, mert az anyám hirtelen meghibbant. Szikrázó napsütés, pálmafák és homokos tengerpart helyett tizenöt centis hó és egy eldugott kis porfészek, valahol a százholdas pagony szélén. Megnéztem a Google Earth-ön. Anglia déli része csupa erdő és eső. Felemelő lehet ott élni. Bár még nem láttam a házat, Miaminál csak rosszabb lehet. Először azt hittem, valami baj történt, de megnyugtatott, hogy nincs semmi gond. Aztán arra gondoltam, hogy akkor biztosan csak viccel, de másnap kénytelen voltam belátni, hogy nem álmodtam. Tényleg csomagol. Már csak fél évem lett volna itt az iskolából, és leérettségizem. Mindig ilyenkor jön rá a költözhetnénk. Legutóbb öt éve, amikor nyolcadikos voltam. Fényévekre költöztünk a barátaimtól és az addig megszokott életemtől. Most is itt kell hagynom mindent, amit az elmúlt években megszerettem. A barátaimat, az időjárást, a szörföt, a pálmafákat, a naplementét... és Caroline-t. Caroline-t az édes kis gödröcskéivel, amik akkor bújnak elő, amikor igazán nevet valamin. A bársonyos bőréből áradó virágillatot. A párnámon hagyott aranyló hajszálakat. Sosem gondoltam, hogy akár egyetlen kis hajszál hiánya is okozhat ilyen elviselhetetlen ürességet. A pulcsit a földre ejtettem, kibújtam a pólómból és a nadrágomat is ledobtam egy, a homokból kiemelkedő kőtömbre. Itt már nem látott senki. Ezt a partszakaszt sűrű növényzet és a part menti sziklák takarták, éppen ezért sokszor jártam ki ide Caroline-nal egy kis éjszakai fürdőzésre, vagy Brandonnel, ha éppen úgy hozta kedvünk. A zoknimat gyorsan a cipőmbe gyűrtem, majd villám gyorsan ledobtam az alsómat is és a hullámok közé vetettem magam.

A víz jéghideg volt mégsem fáztam. Kellemes borzongás futott végig a testemen, és én egyre beljebb és beljebb úsztam, míg a pálmafák apró, bólogató fűszálakká nem zsugorodtak az esti szélben. Mikor csinálhatom én ezt, ha elköltözünk? Hová tudok egy kicsit elvonulni, ha arra lesz szükségem? Egy olyan kis faluban nincs egy zug, ahová az ember feltűnés nélkül elbújhat. A gondolatok visszhangot vertek a fejemben, és én gyorsan a víz alá buktam előlük. Egy pillanatra minden elcsendesedett, és csak élveztem a felettem átbukó hullámok tompa csobogását, a levegőbuborékok sistergő hangját, amint a felszínre törtek. Felfeküdtem a vízre és hagytam, hogy vigyen, amerre akar. A csillagokat néztem és arra gondoltam, még azok is közelebb vannak annál, mint ahová megyünk. Onnan legalább idelátni és vissza. Telefonálhatnék Caroline-nak, hogy együtt nézzük a teliholdat. Vajon onnan is teliholdnak látszik, ami itt az? Sosem voltam jó ezekben a dolgokban.

Ahogy elmerültem az égbolt, és a gondolataim végtelenségében, hirtelen megszületett bennem a döntés. Kiúsztam a partra és magamra kapkodtam a ruháimat. Képes lettem volna bármire, hogy itt maradhassak. Érte bármire. Amikor elmondtam neki, hogy költözünk, csendesen fogadta. Nem hisztizett, nem is sírt. Mindig erős volt. Érzékeny, de erős. Láttam a szemében a bánatot, és hogy nem hiszi, amit mondok: hogy visszajövök hozzá. Sosem jutott még eszembe, hogy elhagyjam az anyámat, de ettől a pillanattól elég érettnek éreztem magam ahhoz, hogy eldöntsem, mi a jó nekem. Futólépésben tettem meg az utat egészen az utca elejéig. Ott egy pillanatra megtorpantam. Mi van, ha már alszik?  Dehogy alszik, hiszen még csak nyolc óra sincs! Ne légy gyáva Matt! Megadtam magam a fejemben csengő hangnak, és bekanyarodtam a sarkon. Sosem remegett még így a térdem, és ezelőtt sosem éreztem még igazán azt a furcsa érzést, amire azt mondják: a torkomban dobog a szívem. Ahogy közeledtem, ez az érzés egyre csak erősödött. A ház elé érve vettem néhány sípoló, mély levegőt, beütöttem a négyjegyű kódot, és amikor engedett a nyomásnak, beléptem az elegáns társasház kapuján. Ilyen lassan még sosem másztam meg ezt a négy emeletet. Mi lesz, ha alszik? És ha nemet mond? Mi lesz, ha nemet mond? Ezek a gondolatok ostromoltak belülről, de nem hagytam magam megfélemlíteni. Nem futamodhattam meg. Az ajtó előtt állva még egyszer végig gondoltam a mondani valóm, és már éppen a csengő felé nyúltam, amikor meghallottam. Az övé legédesebb mosolyhoz tartozó, legszebben csengő hang a világon. Ezer közül is felismertem volna. A következő pillanatban hallottam megcsörreni, majd megfordulni a kulcsot a zárban, és megfagyott a vér az ereimben. Az ajtó melletti falhoz lapultam. Ennyire gyáva lennék? A kilincs megmozdult. Nincs menekvés. Húzd ki magad, Matt! Légy férfi és kérdezd meg, amit akarsz!

Az ajtó kinyílt és ott álltunk szemtől szembe. Hárman. Kettejük arcán ugyan az a riadt tekintet, ugyan az a pír. Az enyémen düh és félelem. Még mindig nem hittem a szememnek. Olyan volt ez, mintha csak egy rémálomba csöppentünk volna.

- Megmagyarázom – hallottam Caroline hangját, de már nem csengett sehogy, legfeljebb riadtan.

- Várom - mondtam halkan, de legszívesebben ordítottam volna.

Néztem az iszapzöld szemekbe, és éreztem a torkomba kúszó csalódottságot. Ez lenne a lány, akiért feláldoztam volna az életem? Aztán Brandonre néztem, de ő csak a cipője orrát tanulmányozta. Gyáva féreg - gondoltam, és éreztem, ahogy a kezem ökölbe szorul.

- Mióta? – kérdeztem határozottan, mire mindketten felkapták a fejüket.

- Csak néhány napja. Mióta tudjuk, hogy elmész – hangzott a túlságosan egybehangzó válasz.

- Mióta? – tettem fel újra a kérdést, mire megint csak a földet nézték.

Nem volt szükségem többé a válaszra. Az öklöm magától lendült, és valamikori legjobb barátom elterült a lábtörlőn.

- Legalább nézz a szemembe, ha már elárultál! Akkor talán nem ér ilyen baleset! - ordítottam, most már magamból kikelve.

Hármasával szedtem a lépcsőfokokat. Még láttam, amint Caroline rémülten Brandon fölé hajol, de nem érdekelt. Reméltem legalább az orra eltört. Azon voltam, hogy minél hamarabb hazaérjek. Utálom ezt a helyet. Utálom Floridát. Utálom egész Amerikát. Minél hamarabb, minél messzebb, csak ez éltetett. Hamar hazaértem és rögtön a nappaliba vettem az irányt. Felkaptam egy papírdobozt és sietve pakolni kezdtem. Anyám keze megállt a levegőben és tágra nyílt szemekkel figyelt.

- Mikor indulhatunk leghamarabb? – kérdeztem elnyomva hangomban a remegést.

- Caroline? – próbált kérdezősködni.

- Koncentrálj! Mikor tudunk leghamarabb elindulni? – tettem fel ismét a kérdést.

- Hát, az nem olyan egyszerű...

- Össze tudunk pakolni holnapig?

- Talán...

- Akkor hívd fel a szállítókat. Holnap indulunk – adtam ki az utasítást, és biztos voltam benne, hogy anyám megkönnyebbült sóhajjal fogadta a hirtelen változást.

Újabb díj Tőletek! :)...

A szabályok a következők:

1) ha valaki adja, én elfogadom, ellenvetés nélkül,
2)a logót kirakom a blogomba,
3)a szabályzatot kirakom a blogomba,
4)megnevezek hat másik blogot, akiknek átadom a címet,
5)kitöltöm a tesztet, és kirakom a blogomba,
6)megnevezem, hogy kitől-, és mikor kaptam, és nagy, színes betűkkel kirakom a blogomba,
7)betartom a szabályokat.

Újabb díjat kaptam, amiért ismét hálás lehetek, névszerint Nickyy-nek, Paris-nek, Vivika-nak és Ducsikának! Köszönöm lányok, nagyon boldoggá tettetek :)...

Nickyy oldala: www.nickyy27.blogspot.com
Paris oldala: www.sohatobb.blogspot.com
Vivika95 oldala: www.nessiecullenstory.blogspot.com
Ducsika oldala: www.tunderek-vilaga.blogspot.com

Hat blogot jelölhetek meg, elég nehéz ügy, de azt hiszem, ismét csak asszerint döntök, hogy kik azok, akiket a legrégebb óta örömmel olvasok...:)...természetesen a többieket is imádom, de a lehetőségek korlátozottak :(...

Querida (Ha fel kel a nap, nem látjuk a holdat...nem történet író, de az élete kész komédia, a beszélőkéje pedig isteni:)...)

Bells (Egy angyal könnyei, Az őrangyalom, Élet helyett)

Diana (Végtelen választás)

Benina (Lélekőr, Modern tündérmese, Kedves Naplóm! Szeretlek!)

Vivika95 (Renesmee Cullen's Story, az eddig olvasott legjobb Twilight Fanfic :)...)

Tyna (A Látó)


Teszt:

Név: Szegezdi Fanni

Becenév: hullócsillag:)

Lakhely: Magyarország, Érd

Születési hely: Magyarország, Budapest

Magasság: 172 cm

Névnap: március 9. ;)...

Foglalkozás: mától életművész ;)...

Testvérek: két hugi...

Anyanyelv: magyar

Beszélt nyelvek: magyar és a beszéddel ugyan gondban vagyok, de angol és spanyol...

Gyűjtemény: cipő!!!!!!!...és még szalvéta, matrica és lecsapott szúnyog :D...

Cipőméret: 37

Kedvencek: Jujj...nem is tudom, hol kezdjem...rakottkrumpli...minden, ami túrós...szép-színes-pasztell árnyalatok...magassarkú cipellők...pillangó, mókus...Varró Dani és Shakespeare...szeretem a jó zenét, rengeteg kedvenc íróm van (pl. Paulo Coelho)...képtelenség választani ;)...

Hobbi: zene, tánc, olvasás, írás, rajz és még millió dolog :)...

Zsebpénz: önellátóvá öregedtem...ilyesztő O.o...

Kívánság: bárcsakbárcsakbárcsak eljutnék egyszer Kubába és sikerülne befutnom divattervezőként :)...

Álom: ugyanezek :)...

Szerencseszám: 13 :)...

Szeretnék találkozni vele: Ashton Kutcher, gyerekkori, egyetlen, örök, plátói szerelmem :D...Johnny Depp, mert remélhetőleg az életben is olyan ütős a humora, mint a filmjeiben ;)...és jó lenne még összefutni egy két híres divattervezővel is, mint Christian Dior, Vivienne Westwood, John Galliano és hát Alexander McQueen sajnos már csak álom marad...

Háziállatok: Colombus kutyaherceg, Kacat és Maszat mindig éhes kandúröcsik :)...imádom őket...

Díj :)...

1. Megköszönöd annak akitől kaptad és belinkeled:

Egyetlen Tynámnak tartozom végtelen hálával! :)...Köszönöm Tyna, kedves tőled, hogy gondoltál rám, nagyon-nagyon jól esett! :)...

Tyna oldala: www.tyna-olvasnijo.blogspot.com

Nagyon köszönöm a díjat Zorámnak is, aki szintén gondolt rám :)...

Zora oldala: www.zorakilbone.blogspot.com

Köszönöm a díjat Paris-nek is! Köszikösziköszi!! :)...

Paris oldala: www.sohatobb.blogspot.com

És neked is Ducsika! :)...

Ducsika oldala: www.tunderek-vilaga.blogspot.com


2. Elküldöd azoknak, akik szerinted megérdemlik (max 10 ember):

Olyanoknak küldöm, akikről úgy tudom, még nem kapták meg! :)...mind megtalálhatóak a kedvenceim közt :)...


Querida (Ha fel kel a nap, nem látjuk a holdat...nem történet író, de az élete kész komédia, a beszélőkéje pedig isteni:)...)

Annamari (Diplomás vámpír, Angyali város)

Bells (Egy angyal könnyei, Az őrangyalom)

Vivika95 (Renesmee Cullen's Story, az eddig olvasott legjobb Twilight Fanfic :)...)

Rita07 (Harapásnyom, A bűnös)

Flori (Bűnös élvezet)

Paris (Soha több)

Ritazu (Angyali érintés)


3. Értesítsd őket az ajándékról

Máris :)...

4. Leírod, miért szeretsz írni.

Én nem szeretek írni. Imádok. Lehet, hogy azért, mert írásban jobban ki tudom fejezni magam, mint szóban??:) Eddig szinte minden fontos szituációban az életemben, megfordult a fejemben, hogy beszéd helyett levelet írjak. Néhányszor meg is tettem. Általános iskolás korom óta írok naplót és verseket, egyetem kezdete óta blogolok is és nagyon rég óta gondolkozom saját regénykék írásán, amit nem olyan régen el is kezdtem, mint láthatjátok :)...kifejezni nem tudom, mennyi erőt, örömet, önbizalmat ad nekem az írás és az, hogy olvastok, szerettek és kritizáltok :)...ebből látszik, hogy törődtök velem.

Köszönöm!! :)...


5. Pár mondatban bemutatkozol a nagyvilágnak.

20 éves lány vagyok, tele álmokkal és vágyakkal. Életem a zene, a tánc, az írás és mostmár a rajzolás is. Két napja, hogy otthagytam az egyetemet, hogy az álmaimnak éljek és elhihetitek, nagyon boldog és felszabadult vagyok. Erről szól majd a Diana pályázatára beküldött novellám is, ami az Olasz Szandál címet viseli...ha itt lesz az ideje felrakom, hogy ti is elolvashassátok és abból rengeteg minden kiderül rólam:)...

Mégegyszer köszönöm a díjat Tynának és Zorának és a törődést és visszajelzést minden kedves Olvasómnak! :)...

Puszi;
hullócsillag

3. fejezet – Reggeli lecke...

Tőlem, Nektek, sok-sok szeretettel :)...várom a kommenteket ;)...

- Becky!

Hát, ez igazán furcsa.

- Becky! – hallottam már másodjára a nevem. Már megszoktam, hogy vannak hülye álmaim, de ez a fejhangon sipítozó víziló igazán mulatságosan festett.

- Becky! – fújtatott továbbra is dühösen.

Lehet, meg kellene kérdeznem, minek kiabál, amikor itt állok az orra előtt.

- Most meg hová mész? – hallottam a saját értetlenkedő hangomat, de ő csak meredt rám azokkal a nagy, buta szemeivel.

Hmm, de hát ez hülyeség! Már, hogy nézhetne engem, hogyha egyszer magamra hagy? Igen, szemmel láthatóan egyre távolodik. Hát, ez igazán remek!

- Rebecca Sharidan! – sipította újra.

Ezt a hangot ismerem. Ismerem, ismerem, ismerem! Honnan ismerem? – törtem rajta a fejem.

- Lennél olyan szíves és kikapcsolnád ezt a kegyetlen ketyerét?!

Hűha, anya igazán dühösnek hallatszik! De, anya?! – döbbentem rá.

- Anya?! – hallottam újra saját magam. - Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem a testtelen hang után kutatva, de körülöttem minden homályba borult.

Hiába kerestem a vízilovat, csak egy poháralátétnyi szürke pacát fedeztem fel valahol a ködben, mélyen alattam.

- Még mindig itt lakom, édes lányom, de ha így folytatod, te hamar a kapun kívül találhatod magad!

- Aha – motyogtam álomittas hangon. - De miért ment el a víziló??...

- Aúú... – szisszentem fel, és fázósan összehúztam magam az ágy végében. – Anya, tudod, hogy ezt utálom!

Egy pillanat alatt az utolsó csepp álom is kiment a szememből, és mérgesen néztem  az anyám kezében lógó takarómra.

- Add vissza!Megfagyok... – halkult el a hangom lemondóan. Átváltottam a könyörgő pillantásomra, de anyát ez sem hatotta meg.

- Órák óta hallgatom, ahogy ez a vacak a fürdőszobában nyekereg!

- He?!...

- A mobilod... Negyed óránként felébresztett. Gondoltam most már szólok, hogy valószínűleg kiadós csúszásban vagy.

- Mi? De hát...

Kigúvadt szemekkel meredtem a párnám alatt terpeszkedő... semmire. Hiába tapogatóztam továbbra is, hűlt helye volt. "Píííp... píííp..." - hallottam újra az ismerős dallamot, mire anyám az ölembe dobta a szaporán villogó, őrülten berregő bűnöst.

- Elhallgattatnád végre? - nézett rám szemrehányóan, mire az orra alá tartottam a telefont és az egyik gombra mutattam.

- Anya, bemutatom a kis piros gombot – mondtam mézes-mázos hangon, majd anyára mutattam. - Kis piros gomb, ő itt az én okos anyukám.

És igen! Becky-anyu, egy-null! - nyugtáztam elégedetten, amint anyu szája mosolyra görbült.

- Szerintem siess – mondta immár nevetve.

Azannya! Hát ez pokolian nem vicces! - néztem megkövülten a kezembe tartott telefonra, amin az idő éppen akkor váltott pontosan nyolcra. Épp ebben a pillanatban kezdődik el az első órám. Rakétát meghazudtoló gyorsasággal lőttem ki a fürdőszoba irányába, majdnem felborítva az ajtóban ácsorgó édesanyámat.

- Igazán megkegyelmezhettél  volna, és szólhattál volna kicsit hamarabb! – kiabáltam ki a nyitott ajtón, számból kiálló fogkefével.

- Igazán megkegyelmezhettél volna, és eszedbe juthatott volna magaddal vinni azt a vackot az ágyikódba! – élcelődött anyám az ajtófélfa mögül kukkolva, mire vágtam egy grimaszt és lespricceltem a kezemben tartott jéghideg vízzel.

-  Hé, állítsd le magad! Tiszta víz lettem...

- Jajj, anya! Ez nem a Niagara – fordultam felé szemforgatva.

- De nekem még szándékomban állt visszafeküdni, ugyanis ha nem lenne egy ilyen okos és figyelmes kislányom, aludhattam volna délig.

Kinyitottam a fiókomat és kihalásztam a szükséges túlélő készletet.

- Nem tudom, miről beszélsz – húztam fel az orrom, de nem tudtam visszafojtani az arcomra kívánkozó vigyort. – Hogyhogy délig? Nem dolgozol? – kérdeztem, amikor láttam, a poénkodásom cseppet sem hatotta meg.

- Szabit vettem ki...

- Eldobom az agyam! - szakítottam félbe. - Képes vagy itthon szunyálni és lábat lógatni, amíg ÉN keményen dolgozom a világ megmentésén?! – néztem rá tettetett megdöbbenéssel, és visszafordulva a tükör felé majdnem kiszúrtam a szemem a szempillaspirállal, mire anya újra felnevetett.

- Írói válság - jelentette ki, mintha ez nyilvánvaló lenne. - És mégis mivel akarod megmenteni a világot? – kérdezte gúnyolódva. – Vicceket mesélve vonulsz a Green Peace élén, míg az összes környezet ellen vétkező halálra nem röhögi magát? – húzta fel a szemöldökét lazán az ajtónak dőlve.

- Jó, jó... vettem az adást! De mégis, hogy aludjak, ha az anyám éjjelente háromig veri a klaviatúrát? – vágtam vissza, s pontosan tudtam, hogy eltaláltam a gyenge pontját. Most jön a „nem tehetek róla, az ihlet nem jön gombnyomásra” szöveg...

- Tudod, hogy nem tehetek róla. Ez nem így működik – nézett rám bűnbánóan. Hát nem megmondtam? – És ne fogd rám, mert akkor sem feküdnél le időben, ha nem kalimpálnék.

Hát igen. Magam előtt sem tagadhattam többé, hogy a „nyolc éve nem szoktam hozzá az időeltolódáshoz” címzetű mentségem már évek óta elég gyenge lábakon áll. Elővettem a pirosítót, átsimítottam az arccsontomon és már készen is álltam az indulásra. Korgó gyomorral azonban még eszem ágában sem volt elindulni.

- Egyforma a szemem? – pislogtam csábosan.

- Aha.

- Akkor én rohanok is. Még talán elcsípem...

- Minek sietsz annyira? – szakított félbe, és én alig tudtam visszatartani az arcomra kikívánkozó önelégültséget. - Már így is, úgy is elkéstél. Legalább egyél valamit. Majd elmész a következő vonattal.

- Igazad van – nyomtam egy puszit az arcára, hogy csillapítsam a hirtelen rám törő bűntudatot, amiért megint sikeresen hipnotizáltam. Leszaladtam a lépcsőn, és a hirtelen meglepetéstől kényszeredetten felnevettem.

- Nem is értem, mit hittem – néztem anyámra, s reméltem nem csípte el a hangomban bujkáló büszkeséget.

- Még mindig azt hiszed, túljárhatsz anyád eszén? – húzta fel a szemöldökét a nap folyamán már ki tudja hanyadjára. És még csak nyolc óra tizenöt perc. - Tiszteld a mestered! – ült ki arcára a jól ismert, elégedett mosoly.

- Hát, ne félj! Máris minden reményem szertefoszlott... mára – tettem hozzá a némileg gúnyos megjegyzéshez, és az eszembe véstem anya egyenlítését. Leültem az asztal mellé és falni kezdtem a tányéromon rémüldöző, művészi gonddal elkészített tükörtojásokat. Nem is értem, hogy nem éreztem meg már előbb az illatát. Anyám elégedetten nyugtázta, amint az utolsó falatig eltűntettem az egészet.

- Köszönöm – nyomtam egy puszit az arcára, már minden hátsó indíttatás nélkül. – Máskor azért felébreszthetsz hamarabb. Félre ne értsd! Igazán művészi és ízletes a tükörtojásod, de ha lehet, ütemezzük át keddre – kacsintottam. - A ma reggeli órámat kivételesen imádom.

- Tudom. De jó lenne, ha tizenkilenc éves létedre magadtól is fel tudnál kelni időben. Gondoltam egy kis lecke nem árt – mondta némi éllel, de tudtam igaza van.

- Ugye nem volt mérgezett? - utaltam a reggelinkre tettetett rémülettel. - Mert, ha az ínycsiklandó reggeli is a „nevelés” része... azt kell mondjam, a módszereid elég sajátosak – kiabáltam a mondat második felét már az előszobából, miközben a gyorsírásban szerzett gyakorlatomat próbáltam átültetni a cipőfűzőkötés művészetébe.

- Ez a te nagy szerencséd! – nevetett.

Belebújtam a kabátomba, felkaptam a táskám, majd a nyitott ajtóból még visszaszóltam.

- Három körül jövök!

- Becky...

Hallottam, amint utánam szól, de én már sprinteltem is az állomás felé. Tudtam, mit akar mondani, de ez a reggel olyan jól kezdődött. Nem kellett ide a lelkizés, most nem akartam elérzékenyülni. Mondhatni sosem akartam elérzékenyülni. Épphogy elértem a vonatot, és miután a vonat befutott Plymptonba, még bő tíz percem volt, hogy beérjek a következő órámra.

2. fejezet /2. – Családi örökség

Mint azt megígértem, itt is van a mai adag adrenalin :)...nagyon remélem elnyeri a tetszéseteket :)...a következő friss időpontját még nem tudom megmondani, de annyit megsúghatok, hogy megismerkedhettek egy teljesen új szereplővel, természetesen a saját szemszögéből...és a következő fejezet már kicsit vidámabb is lesz, nem ilyen melodramatikus :D...

Puszi és Jó olvasást!

„Drága Samanthám!

Tudom, vannak dolgok, amiket nem könnyű elfogadni. Elhiheted, nekem sem könnyű most. A gondolat, hogy búcsú nélkül hagyjalak itt téged, soha fel sem merült bennem. Szeretném, ha tudnád, senki sem hozott annyi napfényt az életembe, mint te, az elmúlt tizenkét évben. Amióta megismertelek, úgy éreztem, mintha a saját lányom lennél.

Tudtam, hogy egyszer lejár az időnk és elkövetkezik ez a pillanat is. Reméltem, hogy nem túl hamar, de nem volt szerencsém. Ennek ellenére, nagyon boldog perceket köszönhetek neked, és felettébb hálás vagyok, hogy a szívem mélyén mindig az édesanyádnak érezhettem magam. Nem könnyű jó tanácsokat adni egy tizenöt éves, érzékeny lánynak, mint amilyen te is vagy. A mai világban főleg nem. Mégis érzem, megbirkózol majd a feladattal.

Mondhatnám úgy is, hogy néhány részlettől eltekintve, egy cipőben járunk. Én is nagyon fiatalon veszítettem el az édesanyámat, és édesapámmal az emlékek elől költöztünk ide, a világ végére, amikor hat éves voltam.   Apám mindent megtett azért, hogy teljes életet élhessek, mégis sokáig éreztem úgy, hogy hiányzik az életemből egy szerető édesanya. Szerencsém volt, mert összebarátkoztam a szomszédban lakó fiatal lánnyal, Marlával. Bár tizenhét év korkülönbség volt köztünk, olyan volt, mint egy huszonhárom éves kamasz. Rengeteget játszottunk együtt. Ő volt az, akivel mindent meg tudtam beszélni.

Ahogy telt az idő, szépen lassan felcseperedtem, ő pedig férjhez ment és szült egy kisfiút. Nagyon vágyott egy kislányra is, de három évvel a fiú születése után meghalt. Mindenkit megdöbbentett a hír (kivéve engem, aki a megelőző éjszaka óta szorongva vártam a jeleket), hiszen gyönyörű, erős, egészséges nő volt. Ekkor már én is férjnél voltam, és volt egy két éves kislányom. Tudom, hogy erről sosem  meséltem neked, és szerettem volna elmondani valakinek, amit annyi éven keresztül titkolnom kellett a külvilág elől. Semmi sem hiányzott kevésbé, mint a nyakörv. A huszonegyedik születésnapom előtt néhány nappal találtam a küszöbömön egy kísérőlevéllel, abban a dobozban, amit tegnap magad is láthattál. Marla említette, hogy utazás előtt áll, így nem lepődtem meg, rögtön tudtam, hogy ő hagyta a lábtörlőn a kis csomagot. Amikor a levél végére értem, hitetlenkedve meredtem az előttem hullámzó sorokra. Először én sem tudtam, mit kezdjek a hirtelen rám háruló felelősséggel, de úgy éreztem tartozom neki ennyivel, azok után, amit értem tett, a barátságunk emlékére.

Amikor Marla meghalt, a férje elköltözött és magával vitte a három éves kisfiút is. Három évvel később megszületett a másik kislányom is. Miután sikerült elaltatnom őket, sokszor bóklásztam éjszakákon keresztül, egyedül az üresen maradt házban. Évekig jártam a kihűlt szobákat ismerős illatok, emlékek után kutatva. Mire a lányaim felcseperedtek, már hozzászoktam a kilétemmel járó éjjeli őrjáratokhoz. Connie-val is sikerült megszoknunk egymást, és már szinte sosem bújt a szekrény alá, ha a nyakörv után nyúltam. Nem gondoltam, hogy újra felborulhat a hosszú idő után végre ránk találó nyugalom, de a nagyobbik lányom hirtelen kórházba került. Az orvos azt mondta, semmi baja, de mi láttunk, hogy valami nincs rendben. Nagyon megijedtem. Amikor rájöttem, hogy a lányom miattam van bajban, meggyőztem a férjemet, vigye el mindkettejüket, amilyen messzire csak tudja, és ne jöjjenek vissza. Életem legnehezebb döntése volt, de tudtam, csak így óvhatom meg a családomat. A történtek után nyakig elmerültem a feladatomban. Ott segítettem, ahol tudtam, és fáradhatatlanul kutattam az életemet megkeserítő szörnyeteg után. Észre sem vettem, idő közben milyen magányos lettem.

Rá néhány évre egy fiatal pár költözött a szomszédba, és az akkor huszonhárom éves férfiban rögtön felismertem az édesapádat. Egy gyönyörű, tizenkilenc éves lányt hozott Ivybridge-be, és napok alatt belakták a régóta magányosan álló házat. Irigykedve néztem, milyen fiatalok és boldogok, de nem mertem közel kerülni hozzájuk. Tudtam, a barátságom veszélyes lehet bárkire. Mégsem lehettem elég óvatos. Amikor édesanyád eltávozott, eltűnt a házból minden élet. Éjjelente sokáig hallgattam, amint apád álomba sírja magát, és talán te nem is emlékszel, de hónapokig nem tudott a szemedbe nézni. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy te is csonka családban nősz majd fel, mint ahogyan ő, és nem tudta nem észrevenni a hasonlóságot közted és édesanyád között.

Sokszor volt, hogy Connie-ként belopództam a résnyire nyitva hagyott ablakon, és néztem, ahogy álomba sírod magad. Egyik este hirtelen felültél az ágyban, s szemeddel a sötétséget kutattad. Pont abba a sötét sarokba néztél, ahonnan figyeltelek. „Mama?” – kérdezted megszeppenve. Álmosan néztél újra és újra elnehezülő pilláid alól, s végül megadva magad a fáradtságnak visszadőltél a párnák közé. Abban a pillanatban magamra ismertem benned. Ahogy elnéztem a párnák és takarók közt megbúvó törékeny kis testedet, éreztem, hogy vigyáznom kell rád, nem hagyhatlak magadra. Te voltál az én ajándékom a sorstól. Ajándék az elvesztett családom helyett. Új célt adtál az életemnek. De innentől már te is ismered a történetet.

Nem csodálom, ha megrémített, amit tegnap hallottál. Nem hiába meséltem neked azt a sok mesét kiskorodban. Nem szép tőlem, hogy hirtelen csak annyit mondok, hasznukat veheted, és itt hagylak valamirevaló segítség nélkül, de erős lány vagy, mindig is az voltál. Véss jól az emlékezetedbe minden egyes történetet, amit az évek során meséltem, és a tegnap hallottakat is. Le nem írhatom, ez íratlan szabály. Tudom, hogy helyesen döntesz majd, és idővel megszokod az új életed. Egyszer majd megérted, van, amikor egy döntés örökre meghatározza a sorsod. És attól, hogy nekem nem minden sikerült úgy az életemben, ahogyan kislányként elképzeltem, úgy érzem boldog lehetek, mert a sok rosszért kárpótlásul megismerhettelek téged, és egy olyan világba csöppentem, amiről mások csak álmodoznak. Ne feledd: ha felkel a Nap, nem látjuk a Holdat. Szívből remélem, hogy sosem kell megtapasztalnod a Holdat, Drága Samanthám.

Szeretném, ha boldog lennél, és ígérd meg nekem, hogy sosem cselekszel meggondolatlanul, bosszúvágyból vagy haragból! Sose feledd, hogy igazán csak magadra számíthatsz, hiszen ebben a világban sok minden nem az, aminek látszik, de mindig vannak a világban, akikben szövetségesekre találhatsz. A szíved és a Hited elvezet hozzájuk.

Nagyon vigyázz magadra!

Végtelen szeretettel és hálával ölel:

a Te Sue nénid

U.i.: Connie nagyon hálás kis teremtés, csak bánj vele kedvesen. Esténként adj neki egy kis langyos tejet! Szereti a halat és a májkonzervet, de a legjobban annak örül, ha azt eheti, amit te is.”

Mire a levél végére értem, teljesen kikapcsoltam. Meredten bámultam az utolsó mondatot záró pontra. Éreztem, ahogy Connie megmoccan a kezem alatt, majd odakúszik az arcomhoz és egy mélyről jövő, kellemes morgás kíséretében hozzám dörgölőzik. Válaszul összekócoltam egyébként is kócos buksiját, és a szemközti falon lógó órára pillantottam. Egy perc és fél hét. Az ablakon már beszűrődött a hűvös reggeli fény, és tudtam, az ébresztő bármelyik pillanatban megtörheti a szobára telepedő, meghitt csendet. Nem vártam meg, míg meg is történik, hanem kipattantam az ágyból és előkotortam a telefonomat a földön heverő kabát zsebéből. A telefonnal együtt a tegnap talált üzenet is a kezembe akadt. Nem akartam most ezzel foglalkozni. Ráérek még kideríteni, kinek is szól az üzenet. Megcéloztam a sarokban álló szemetest, és amint hallottam a halk koppanást, máris elfelejtkeztem a kuka alján árválkodó papírgombócról. Kinyomtam az éppen felsípolni készülő ébresztőt és elindultam a fürdőszobába, hogy vállalható külsőt faragjak a tükörből visszanéző borzalomból.

2. fejezet - Ha felkel a nap, nem látjuk a holdat...

Őrült tempóban száguldottam felfelé a lépcsőn. Ahogy a szobám ajtaja kicsapódott, még éppen láttam eltűnni Connie farkát az ágy alatt. A kis éjjeliszekrényhez futottam, és remegő kézzel nyúltam a régi, kopott nyakörv után. Eddig sosem vettem jobban szemügyre a vékony bőrszíjon sorakozó aprólékosan megmunkált figurákat. Amikor kellett, mindig csak gyorsan felcsatoltam Connie-ra. Sosem volt időm mással foglalkozni, és máskor sem éreztem szükségét elmélyedni a kis fémdíszek tanulmányozásában. Izgatottan kapkodtam a tekintetem egyikről a másikra, mígnem megtaláltam, amit kerestem. A szemem megállapodott az egyik díszen, ami harmonikusan eggyé olvadó napot és holdat ábrázolt. Pont, mint a kertkapu kacskaringós mintái közt megbúvó túszejtőm, ott a temetőben, csak ez egészen apró. Hangosan kifújtam a levegőt és hátra dőltem az ágyamon. Vajon véletlen, hogy azt a kaput is éppen ez a minta díszíti? Léteznek egyáltalán véletlenek az én életemben? Gondolataim megint a délutáni kiruccanásom és a Sue néni sírján talált rejtélyes üzenet körül forogtak. Vajon véletlen, hogy pont én találtam rá az üzenetre? Mióta árválkodhatott a fára szögezve a nedvességtől mállásnak induló papírlap? Ki tudhatott még rajtam kívül Sue néni jelképes kis sírhelyéről?

Már négy éve annak a meghitt és szomorú estének, amikor együtt néztük az utolsó közös naplementénket, és Sue néni átadta a gyűrött csomagolópapírba rejtett dobozkát.

- Ez a tied, Sam. A születésnapodra... – mondta azon a megnyugtató, dallamos hangján, amit annyira szerettem. Esélyem sem lett volna elrejteni az arcomra kiülő meglepettséget.

- De hát az még...

- Tudom - vágott közbe halovány mosollyal, és felém nyújtotta a tenyérnyi csomagot. Sosem felejtem el őszinte, mélyről  jövő kacaját, amit akkor hallatott, amikor látta megnyúlni arcomat a döbbenettől. Szeméből potyogtak a könnyek, én pedig csak ültem és felváltva bambultam, hol a díszes bőrszalagra, hol a nevetéstől ültében is kétrét görnyedt Sue nénire. Nem értettem, mi a vicces azon, hogy a tizenötödik születésnapomra egy nyavalyás bőrcafatot kapok, némi nehezékkel. Még csak háziállatunk sincs. Mégis mire jó ez?! Néhány perccel később még mindig durcásan meredtem a kis dobozra, amikor  végre elcsendesedett. Óvatosan megemelkedett, fél kezével megtartva ölében az odagömbölyödött, békésen hunyorgó szőrgombócot, közelebb húzta a kipárnázott műanyag széket, és lágyan duruzsoló hangon beszélni kezdett. Szavait hallgatva egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Nyugtalanul fészkelődtem a hideg, kemény karfák közt, s mire mondanivalója végére ért, már alig tudtam visszatartani feltörekvő könnyeimet. De ezek a könnyek nem az öröm könnyei voltak, s nem is a meghatottságé. Dühöt éreztem. Határtalan, mélyről felemésztő dühöt és csalódást, amiért ezt teszi velem. Kezem görcsösen szorult a furcsa ajándék köré, s éreztem, amint a kis fémvackok fájón a bőrömbe nyomódnak. Nem értettem mi szükség hazugságokra. És ha elmegy? Teszek rá! De nekem ne találjon ki tündérmeséket, és ne próbálja meg elmagyarázni, miért hagyja, hogy ismét magamra maradjak! Kétségbeesetten pattantam fel, és teljes erőmből vágtam földhöz az egyébként sem túl jó állapotú nyakörvet, mire Connie riadtan ugrott ki az őt védelmező karok öleléséből és elnyelte a sötétség. Mégis mit kezdjek vele? Tényleg azt hiszi, hogy egy felékszerezett macska majd mindent megold? Komolyan gondolta, hogy gondolkodás nélkül elhiszem azt a képtelenséget, amit az elmúlt fél órában összehordott, talán azért, hogy az irányomban érzett bűntudatát enyhítse vele? Zokogva rohantam át a nedvességtől csuszamlóssá vált pázsiton, a bejárati ajtót durván becsaptam magam után, cseppet sem zavartatva magam amiatt, hogy apám esetleg már az igazak álmát alussza. Feltrappoltam az emeletre vezető lépcsőn, jól megnyomva az egyébként is nyikorgó lépcsőfokokat.

Egész éjjel nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Álmatlanul forgolódtam a könnyektől átázott takaró alatt, és elmondhatatlanul sajnáltam magam. Sue néni volt az egyetlen ember apámon kívül, akiben úgy éreztem, maradéktalanul megbízhatok, és akkor rá kellett döbbenjek, hogy ő is cserben hagy. Miközben az agyam lázasan kutatott a megoldás után, elmélyülten figyeltem a falakra kúszó halovány esti holdfényt. Egy nyirkos fuvallat bekúszott a résnyire nyitott ablakon és megtáncoltatta könnyáztatta arcomra tapadt, összekuszálódott tincseimet. Szívemet összeszorította a félelem, amikor egy ismerős árnyék vetült a testemet körülölelő paplanra. Önkéntelenül is magam alá húztam a lábamat, és feljebb tornáztam magam az ágyon. A következő pillanatban magamon éreztem Connie fürkésző pillantását, valahonnan a vékony ablaküveg mögül, majd láttam, amint a kecses kis sziluett légies könnyedséggel repült át a párkányról az ágyam végébe. Fényes, kék szemeit arcomra tapasztotta, s lassan, bizonytalanul közelített felém. Időm sem volt átgondolni, és ujjaim máris az ölembe kucorodó állat tömött, éjfekete bundáját szántották. Amikor a nyakát körülölelő ismerős ékszerre tapintottam, egy pillanatra kirázott a hideg, de Connie jelenléte hálával töltött el és megnyugtatott. Figyeltem az ölemből hallatszó elégedett dorombolást, éreztem a kis testből kipárolgó meleg ibolyaillatot, a belőle áradó bizalmat és nyugalmat, és arra gondoltam, talán mégis szükségem lesz rá, hogy legalább részben kitöltse a lelkemben tátongó űrt. Eszembe jutott, hogy Sue néni nem az anyám. Hálásnak kellett volna lennem, amiért eddig foglalkozott velem és számíthattam rá. Tizenkét éve segített apámnak a gondomat viselni, és tűrte minden bosszantó rigolyámat, az összes jogtalanul rázúdított sérelmemet. Akkor is ez történt. Szomorú szemekkel nézte, ahogy elviharzom, búcsú és egy utolsó ölelés nélkül. A félelmem attól, hogy ugyanúgy elfelejtem majd, mint az anyámat, átjárta a testem minden apró porcikáját. Nem tudtam másra gondolni, minthogy idővel az ő emléke is csak egy jelentéktelen szürke folt lesz a múltamból. Életemben először éreztem, hogy milyen igazán elveszíteni valakit.

Szépen lassan nyugodt és mély álomba merülhettem, mert amikor  felébredtem, Connie nem volt az ölemben. Az ablakpárkányon átbukó, erőtlen napsugarak megcsillantak a paplan széle alól kikandikáló díszes nyakörvön. Egy, az ismerős írással megcímzett borítékon feküdt békésen, s én már mielőtt elolvastam, rájöttem, minden egyes szó igaz volt, amit az este hallottam. Connie esti látogatása volt Sue néni néma búcsúja tőlem és ettől a világtól. Attól a naptól kezdve kétszeresen szomorú dátum volt ez a nap. Bár sosem sírtam többé, egyetlen árva könnycseppet sem voltam képes kipréselni magamból, Sue néni emléke mélyen a lelkembe vésődött. A félelmem azóta már réges-rég elpárolgott. Kedves arcának képét tisztán látom szemeim előtt, kellemesen simogató hangjának visszhangja máig a fülemben cseng, halvány ibolyaillatát ma is felidézem, bárhol vagyok. Minden évben meglátogatom a fát, mely azt az egy rövidke sort őrzi kacskaringós, nyúlánk betűkkel a vastag kéregbe faragva: „Ha felkel a nap, nem látjuk a holdat”.

Elmélyedve néztem az ujjaim közt fénylő kétarcú égitestre. A felkelő Nap ablakon bekúszó fénye megcsillant kezemben tartott képmásán. Sokáig néztem a gondosan kidolgozott, hideg fémmel játszadozó erőtlen sugarakat, míg másik kezem az időközben mellém kucorodó Connie lassan emelkedő, süllyedő hátán pihent. Pillantásom az éjjeliszekrényen álló képek egyikére vándorolt. A fekete-fehér, megviselt fényképről Sue néni nézett rám boldog mosollyal. Bár a papíron nem voltak színek, én mégis tisztán láttam szemei mosolygós kékjét, kerek arcán a barackos pírt. Ha nem tudom, sosem találom ki, hogy ezen a képen éppen ötvenhét éves. A fotó a születésnapján készült, a hátsó kertben, ahol annyi boldog órát töltöttünk el együtt. Nem sokkal azelőtt, hogy négy éve hirtelen, értelmetlen haragomban, úgy faképnél hagytam, hogy rendesen elbúcsúzni sem tudtam tőle.

Óvatosan felültem az ágyban, vigyázva, nehogy megzavarjam Connie nyugodt álmát, és kivettem a fiókból az agyon olvasott levelet. Annyiszor olvastam, már szinte kívülről tudtam az egészet, mégis megnyugtatott a rendezett sorokba szedett, nyúlánk betűkkel írott szöveg látványa. Kibontottam a nekem címzett borítékot, és hagytam, hogy elnyeljenek a betűtenger lágyan cirógató hullámai.

1.fejezet – „A halál kertje”

Az első fejezetet Queridának ajánlom sok szeretettel!! És várom az építő jellegű kritikákat és a hozzáfűzéseket, véleményeket!:)...

- Szia, apu! – mosolyogtam vissza a számomra oly kedves arcra.

- Hölgyem! – hajolt meg a nyitott kocsiajtóban, mint valami londiner. Szemeit még mindig rajtam tartva betessékelt a kellemes melegbe. Miután becsukta az ajtót, sietve megkerülte a kocsit és bevetődött mellém a vezetőülésre. Bár sosem vártam tőle, hogy felhőtlenül boldog legyen ezen a kétségtelenül szomorú napon, ő mégis próbálta eltűntetni arcáról a szomorúság legkisebb jelét is. - Bocs, ha sokat vártál...

- Nem vészes – előzte meg a magyarázkodásom.

Még szerencse. Nem jutott eszembe jobb fedő sztori, minthogy elaludtam, és cseppet sem fűlött a fogam felesleges hazugságokhoz.

- Ühüm...

Ennél értelmesebb válasz, attól tartok jelenleg nem tellett tőlem. Túlságosan lefoglaltak a néhány perccel ez előtt történtek. Még mindig előttem volt a kép, ahogyan apa vállai - azok a széles és erős vállak, melyek már megannyiszor nyújtottak biztonságos, megnyugtató menedéket, ha padlóra kerültem - a motorháztetőre borulva rázkódnak a visszafojtott sírástól. Nem először éreztem, hogy irigylem tőle azt a pár könnycseppet. A zsebembe nyúltam, a kis műanyag tasak után tapogatózva.

- Tessék – ejtettem az ölébe a kis csomag zsebkendőt. Gyors, fájdalmas pillantást vetett rám, és eltűntette őket a kabátzsebében. Másik kezem a jobb zsebemben kutakodva kitapintotta a kis, gyűrött papír gombócot, és egyből eszembe juttatta a délutáni kis kirándulásomat. Vajon ki tehette oda az üzenetet? És kinek szánta? Ott kellett volna hagynom. De mégsem tehettem. Hiszen most már, hogy tudtam róla, felelőséggel tartoztam a jövőben történtekért. De mit keresett éppen ott? Azt hittem senki sem tud rajtam kívül a sírról. Semmi sem árulkodott róla, csak egyetlen fába vésett sor a jelöletlen nyughely felett. „Ha felkel a nap, nem látjuk a holdat.” Milyen igaz. Lehet mégis nekem szánták az üzenetet? De ki akarna rosszat? Hiszen nincsenek ellenségeim. Leszámítva persze egynéhány ártalmatlan rosszakarót a suliból. De hát ilyenek hol nincsenek? Márpedig az üzenet nem éppen volt kellemes, baráti vacsorameghívásnak tekinthető. - Hogy telt a napod? – kérdezte apa megtörve a gondolatmenetemet, és a hirtelen beállt csendet. - Aludtam, aztán sétáltam egyet Connie-val – válaszoltam, de a torkom, mint minden apró csúsztatásnál, most is összeszorult. Habár nem volt teljesen hazugság, azért bőven távol állt a valóságtól. „Sétáltam egyet Connie-val.” Na, persze! Mintha Connie csak úgy sétálgatna bárkivel is. Ezt még apa sem veszi be. - Aha – nyugtázta apám a beszámolót, és ennyiben ki is merült a beszélgetésünk. Már megszoktam. Mindig így van ez évente egyszer. Az út további részében csendesen ültünk egymás mellett, hallgatva a motor fel-felbúgó hangját. Néztem az elsuhanó fákat, a felettük elterülő végtelen eget, a madarakat, amint lusta szárnycsapásokkal legyezték a paplan szerű, puha felhőket, s az ég velük hullámzott, akár a tenger. Beleborzongtam a lemenő nap látványába. Ez volt a kedvenc napszakom. Sue nénivel sokszor kiültünk a hátsókertbe naplementét nézni. Négy éve is pont így volt ez. Akkor még nem tudtam, hogy az lesz az utolsó közös élményünk. Az ég most pontosan olyan volt, mint akkor délután. Ahogy a nap vöröslő fénye a fák tetejére ömlött, mintha perzselő lángnyelvek nyalogatnák a felhőket, narancsszínűre festve az ég alját, majd rózsaszínűre, ami végül tiszta, tökéletes égszínkékbe váltott. Számomra a naplemente Sue néni volt. Nyugalom, meghitt csend és ibolya illat. Az imádni való Sue néni. Mintha a nagymamám lett volna, vagy sokkal inkább az édesanyám. Sokáig csak ő volt nekem apán kívül, és azt hiszem, én is sokat jelentettem neki. Éreztem, ahogy apa lekanyarodik az út szélére, és hallgattam, amint a motor megnyugtató, halk duruzsolása elhalkul, majd teljesen megszűnik. Hirtelen körbeölelt minket a csend. Kinyitottam időközben lecsukódott pilláimat, s az engem vizslató meleg, barna szemekbe néztem. Félelemmel teli várakozás ült tekintetében. Végtelen szomorúság, vágyakozás és bíztatás. Bár nem voltam benne biztos, hogy nem inkább neki lenne-e szüksége egy kis biztatásra. Bizonytalanul, szinte észrevehetetlenül aprót bólintottam, mire szája sarkában megjelent az ismerős, keserédes mosoly. Egyszerre nyitottuk ki az ajtót és szálltunk ki. Idő közben sötétedni kezdett, és a csípős, hideg, esti levegő másodpercek alatt kiűzte fejemből a tompultság rám telepedő, fullasztó érzését. Csendesen, kézen fogva indultunk el a kis földúton, a sírok felé. Nem szóltunk egy szót sem. Ez amolyan kimondatlan megállapodássá lett az évek során. Míg apám felkészült a "találkozásra", az én fejemben megint az ismerős kérdések kavarogtak. Mit keresett az üzenet Sue néni sírján? És mit keresett bárki is Sue néni sírjánál? Nem értettem. Ahogy közeledtünk az alacsony vaskapu felé, kezdett úrrá lenni rajtam a szokásos izgalom, mint mindig, ha ezen a helyen jártunk. Ez a hely nem olyan volt, mint azok a nagyvárosi temetők a sok hideg márvány fejfával és temérdek műanyag virágkoszorúval. A kapu halkan nyikordult köszöntésképpen, és belépve máris megcsapta orromat a mérhetetlen nyugalom, az öregedő fák és a fagyott föld jóleső, édeskés illata. Jó néhány évtizedes kőtáblák árválkodtak a faluszéli kis telek elhanyagolt növényzete közt. Valamikor, nagyon régen, titkos randevúk színhelyéül szolgált a zegzugos, szertelenül burjánzó kert. Egy-egy csipkebokor alatt kis girbegurba lábakon álló padok bújtak meg. Megvetemedett, szúette deszkáikról az idő már évek óta leette a mázat, de sok helyen még ki lehetett venni az esetlen, eltorzult szívformákba vésett, egymásba fonódó monogramokat. Sue néni egyszer régen mesélte, hogy kislány korában sokat jártak ide a nővérével, amikor már kitavaszodott. Imádták a kertből áradó buja szépséget, naphosszakat bújócskáztak az elvadult rózsabokrok közt. Aztán néhány évvel később egy nő felakasztotta magát a kapuval szemközti fára. Ott temették el a halált hozó lombok alatt. Ezek után az emberek messzire elkerülték a kertet, és Sue néniéket sem engedték többet „ a halál kertjébe” játszani. A kanyargós út végén egy kitaposott kis csapás indult el balra, ami hatalmas csipkebokrok alatt vezetett utunk céljához. Ahogy befordultunk az ösvényre megpillantottuk a már jól ismert kőtáblát, és éreztem, ahogy apám szorítása erősebbé válik a kezemen. Csuklóján éreztem minden egyes szívdobbanását. Lélegzetvételei, akár egy riadt őzikéé. Nem mertem az arcára nézi, de e-nélkül is tudtam, mit látnék. Az elmúlt tizenhat év alatt bőven volt ideje az emlékezetembe vésődni. Apám keze lassan elengedte az enyémet, és ő elindult a sír felé, hogy lerakja a nagy csokor virágot, amiből előtte három szálat odaadott nekem. Fehér rózsa. A kedvenc virága. Túrós csusza, friss tejföllel és a zsírjában ropogósra pirított szalonnával. A kedvenc étele. Vörös és fekete. A kedvenc könyve. Tudom, mert mondták, de semmire sem emlékszem. Négy évesen már nem emlékeztem a hangjára, néhány hónap múlva az arcára sem. Majdnem hat évesen apával fényképalbumot nézegettünk, amikor hirtelen rámutatott az ismerős, fiatal nőre. „Na és ő kicsoda,  kincsem?” A nő barna haja kócos hullámokban ölelte körbe kislányos arcát. Apám átkarolta a derekát, s a gömbölyű vállak felett, áhítatos arccal nézett a kezében tartott alaktalan kis csomagra. Percekig meredten bámultam a képről rám nevető zöldes-barna szemekbe, majd megráztam és szégyenlősen apám mellkasába fúrtam a fejem. Apám azt hitte nem ismertem fel. De nem ez volt a baj. Elfelejtettem a nevét, arra pedig, hogy hangosan is kimondjam, anya, még mindig nem voltam képes. Most is riadtan álltam apám háta mögött, és nem éreztem semmi olyat, ami elvárható lett volna, amikor elolvastam a kőbe vésett szöveget. „Lena Fields, szerető édesanya és feleség. Élt 23 évet.” Apám a sírhoz hajolt, s gyengéd csókot lehelt anyám nevére. Az arcán vékony patakokban csorgó könny visszaverte a felkelő hold első, erőtlen sugarait. Már nem rázkódott. Ezek a könnyek nem dühösek voltak, egészen mélyről jöttek. Az emlékek és az igazi fájdalom könnyei voltak.

Bárcsak az én fájdalmaim is elfolyhattak volna a könnyeimmel! Kicsit több, mint négy éve, hogy utoljára sírtam. Talán akkor sikerült kipréselnem az utolsó cseppeket, bár való igaz, előtte sem sikerült méltó módon elsiratni az édesanyámat. Lehet Sue néni akkor magával vitte a maradék könnyemet, ahogy sok minden mást is. Azóta egyetlen november huszonharmadika sem telt el lelkiismeret-furdalás nélkül. Minden évben kimegyünk az elhagyatott kis temetőbe, lerakom a három szál rózsát a sírra és várok. Várok arra a torok szorító érzésre. Az érzésre, amikor az ember torka liftezni kezd, keze ökölbe szorul, szeme könnybe lábad és arcán megcsillannak az első apró igazgyöngyök. Tombolni akartam, haragudni Istenre, vagy bárki másra, őrjöngeni, mint egy normális, érző emberi lény, és végül odakuporodni apa mellé a sír tövébe, míg az utolsó cseppig ki nem jött az összes... az összes mi? Az összes fájdalom? Félelem? Harag? Talán az fájt a leginkább, hogy nem tudtam mit kellene éreznem. Mert nem éreztem semmit. Csak néztem a nevet és vártam, hogy történjen valami. Valami más. Vártam egy érzésre, ami eltér ettől az idegesítő ürességtől, és bebizonyítja végre, hogy nem vagyok kőszívű, hogy nekem is dobog a mellkasomban valami.

Nem tehettem róla, hogy három éves korom óta nem volt édesanyám. Elfelejtettem, mit jelent, milyen érzés azt mondani valakinek: Anya. Nem hibáztattam érte, hogy nem volt velem, hiszen nem tehetett róla. Nem önként hagyott el. Nem haragudtam és nem volt okom dühöngeni. Az egyetlen dolog, amit tehettem volna, hogy megőrzöm az emlékét. Ám én nem emlékeztem semmire, ami vele kapcsolatos. Ez volt, ami őszinte fájdalommal töltött el, és ami miatt rettenetesen éreztem magam. Apa, ha kiskoromban kérdeztem, mi történt anyával, mindig csak annyit mondott, az angyaloknak is szükségük van utánpótlásra. Sosem értettem, minek nekik utánpótlás, amikor örökké élnek, és különben is nekem nagyobb szükségem van rá itt a földön, mint az édesanyám. Azt hiszem azonban mégis hálás lehetek a sorsnak, hogy apám mindvégig mellettem volt. Attól a fényképes incidenstől kezdve nem nagyon beszéltünk az anyámról. Talán már akkor megértette, nehéz valakiről úgy beszélgetni, hogy nem is ismertük. És bár a szívemben ott volt a helye, üresen állt már évek óta.

Bár szemeim látszólag a sírfeliraton időztek, gondolataim önkéntelenül is újra és újra Sue néni és a rejtélyes levél felé kalandoztak, hiába próbáltam legalább erre a kis időre az anyámra gondolni. Zsebembe mélyesztett markomban ott volt rejtélyes üzenet. „Megtalálunk”. Csak ennyi. Semmi címzett, semmi feladó. Megtalálunk.

Apám kezét éreztem a vállamon, és amikor felnéztem rá, megnyugtató, halvány mosoly jelent meg az arcán. Letettem a három szál rózsát, búcsúzóul végig simítottam a durván kivájt betűkön, majd belekaroltam apámba, fejemet a karjára hajtottam és elindultunk vissza a kocsihoz.

Megtalálunk. Kit? Miért? Valaki rájött volna a titkomra, és most le akar buktatni? Nem ismertem olyasvalakit, akinek ez előnyére válna. Ahogy közeledtünk a kapu felé, úrrá lett rajtam a nyugtalanság. Nem értettem ezt az érzést, hiszen alig bírtam megmaradni az anyám sírja mellett. Mégis otthon érzem magam a kertben. Megnyugtatott a hatalmas fák és bokrok összevisszasága, a hideg föld és a múlt illata. Olyan volt, mint valami elfeledett földi paradicsom. Csak az a fa, szemben a kapuval. Attól rázott ki a hideg minden egyes alkalommal, ha rápillantottam. A nehéz vaskapu most máshogy nyikordult, mintha neki is nehezére esett volna a búcsú. Miután kiléptük rajta, halkan a helyére tettem, és elmosolyodtam, amikor éreztem, a kabátom ujja fennakadt egy-két kiszögellésen. Mintha csak azt akarta volna mondani: „Maradj még!”. Óvatosan lefejtettem a kényes szövetet a marasztaló tüskékről, és már épp a kocsi felé indultam, amikor az agyam leadta az utasítást a szememnek: „Nézz vissza, még nem mehetsz el!” Amikor jobban megnéztem a távozásomban hátráltató kacskaringós nyúlványokat, belém hasított a felismerés: ezt én már láttam valahol! És ha minden igaz, tudom is hol! A gyomrom hirtelen gombostű-fejnyire zsugorodott, és a szívem a torkomban kalimpált. Ha ez tényleg ugyanaz, mint amire gondolok... Futólépésben tettem meg a kocsi és a kapu közti távolságot, és alig vártam, hogy végre hazaérjünk.