Prológus

A kerítés mellett álló öreg diófáról próbálta megközelíteni a nyitva hagyott padlásablakot. A téli fagy beköszöntéig nem okozott neki problémát átugrani ezt a távolságot, de most bizonytalanul pillantgatott hol az ablak, hol a ház elé kanyarodó sötétkék Saab felé. A fagyott ágakra telepedett fehérség cseppet sem kedvezett az elrugaszkodáshoz, így inkább gyorsan visszafordult és a kerítést szegélyező bokrok alatt lopódzott a hátsó ajtóhoz. A sűrű fehér pelyhekben hulló hó hamar elrejtette a hátrahagyott apró lábnyomokat. Az ajtó mellett árválkodó, egykori ruhásszekrény tetejéről már gyerekjáték volt eljutni az ablakig. Könnyed mozdulattal az ajtó felett égő lámpa felé lendült, és a következő pillanatban már a keskeny párkányon egyensúlyozott, majd eltűnt az ablak mögött. A lámpa rúdja finoman remegett a puha talpak nyomán, s még nyikordult párat miközben terhét a sosem használt lábtörlőre szórta.

A ház előtt álló kocsi ajtaja halk kattanással kinyílt és egy férfi szállt ki, karján egy nagy csokor virággal. Minden lélegzetvételét halk sóhajok kísérték, szemét  álmodozón járatta az utat szegélyező fák tetején, arcát pirosra csípte a hideg. Már bőven negyvenes éveit taposta, arca mégis szokatlanul fiatal volt. Szemeit, melyek a borostyán és a sötétbarna szokatlan elegyében fénylettek, határozott vonalú, sűrű szemöldök árnyékolta. Tekintete szomorú, mégis sugárzik belőle a kisfiús komiszság. Orra felül keskeny, lefelé szélesedő, állának vonala egyszerre lágy és erős. Vékony, szép ívű ajkán egy pillanatra csintalan mosoly suhant át, amint a rózsákra nézett, aztán már el is homályosult minden. Érezte az első könnycseppet a kézfejére hullani, alsó ajkát harapdálva próbálta legyűrni az elkerülhetetlent, de a feltörekvő emlékekre torka fájdalmasan összeszorult. Hagyta, hogy a sós patakok az arcára fagyjanak. Percekig állt így, hangtalanul zokogva, a kocsi motorháztetejére támaszkodva. Amikor érezte, a remegés megszűnik, szabad kezével egy zsebkendő után kutatott a kabátzsebében, de csak a kocsi kulcsot tapintotta ki. Gyors mozdulattal a kabátujjába törölte orrát, majd tekintetét félve az emeleti ablak felé kapta. A nehéz, vörös brokátfüggöny lustán hullámzott, és a férfi csalódottan vette tudomásul, hogy lebukott. Nézte, ahogy egy árnyék vonul át az anyagon, majd a szoba sötétbe borul. Egy perccel később nyílt a bejárati ajtó, és a férfi arcán boldog mosoly ragyogott fel, amint a lány mogyoróbarna szemeit az övébe fúrta.

Amikor kilépett a használaton kívüli, poros szobából, a szíve még mindig őrült ütemet vert. Jobban kell vigyáznia. A nyakörvet a kis éjjeliszekrényre dobta és futó pillantást vetett a falon lógó kovácsoltvas-keretes tükörképre. A ’falon lógó lány’ arca és füle kipirult, hosszú, barna haját elnehezítette a ráolvadt hó.  Tekintete zavaros volt, majdhogynem ideges. Nem volt benne semmi rendkívüli. Mogyoróbarna, különleges vágásúnak nem nevezhető szemek, átlagos méretű, fitos kis orr. A száját szerette. Ajkai szépen íveltek, kellően húsosak, színük, mint az érett őszibarack. Az ágya szélére ült, s arcát tenyerébe temette. Érezte, ahogy az ágy besüpped, majd emelkedik a puha tappancsok alatt, s a meleg gombóc végül az ölébe gömbölyödik. Ujjai végig szaladtak a nedves, selymes bundán.

- Mit szólsz ehhez, Connie? – kérdezte a cicát, majd óvatosan felállt és az ablakhoz sétált.

Félre húzta a súlyos anyagot, s mögüle nézte a kocsiból kiszálló férfit. Az autónak támaszkodott karján egy hatalmas csokor hófehér rózsával és figyelte, hogyan olvadnak csillogó gyöngyökké a szirmokra telepedő apró hópelyhek. Újra és újra rácsodálkozott, még mindig milyen jóképű.  Aztán észrevette, ahogy a finom remegés végig fut a férfi gerincén, egészen a válláig, és rájött, hogy sír. A felismerésre az ő szíve is összeszorult. November huszonharmadikán minden évben kimennek a sírhoz. Minden évben csak ezen az egy napon látta sírni. És ő szokásához híven már megint késik. Pedig megbeszélték, hogy háromkor felveszi őt a ház előtt, és mennek is a temetőbe. Annyira lefoglalták a gondolatai, hogy csak az utolsó pillanatban húzódott a függöny mögé, amikor a férfi hirtelen felpillantott. Mintha csak megérezte volna, hogy figyelik. Biztosan észrevette. Felesleges bujkálni. Lassan az ágyhoz sétált, és lenyomta az éjjeli lámpát. A sötétben még egyszer végigsimított az ágyon szuszogó, apró, meleg testen, majd behúzta maga mögött az ajtót. A lépcsőn lefelé magára kapta a legmelegebb kabátját, a nyakába tekert egy sálat, majd felkapott egy csomag zsebkendőt, valamint az előszobakomódon pihenő kulcscsomót, és kilépett az ajtón. Hirtelen érte a kinti hideg. Beleborzongott, ahogyan érezte megülni haján a fagyott pelyheket. Szeme máris könnybe lábadt a fel-feltámadó széltől és érezte, ahogy a csipkelődő hideg ismét pirosra festi a fülét és az arcát. Mindig is utálta a telet. Ugyan még csak november volt, de ha csak az időjárást nézte... Egyre megy - gondolta. Hó, hideg, november huszonhárom. Utálta. Megfordította a kulcsot a zárban, s egy apró sóhajtás kíséretében megfordult, hogy leléphessen a lépcsőn és beülhessen végre a melegbe, a kocsiba. Ám amikor tekintetét a férfira emelte, önkéntelenül is megtorpant egy pillanatra. A szemeiből áradó szeretet és az ajkán játszó őszinte mosoly rögtön elfeledtette vele, hogy fázott. Szívéből jóleső melegség áramlott egészen a kislábujjáig, és arra gondolt, amíg ezzel a mosollyal az arcán láthatja, elmehet az egész hülye tél a havával, meg a november huszonharmadikával a fenébe...