5. fejezet – Kettesben is egyedül...

Drága Keresztanyum, Ancsi kedvéért kicsit belehúztam!Gyógyulj, gyógyulj, gyógyulj!!:)...

Jó olvasást!

Ahogy beértem az iskolába, a tornaterem felé vettem az irányt. Még volt öt percem átöltözni, így az öltözőbe siettem. Nagy meglepetésemre már üres volt. Csak az ismerős cipők és táskák sorakoztak a padokon és a padok alatt. Pillanatok alatt átöltöztem, és éppen csengőszóra húztam be magam után az ajtót. A hirtelen mozdulattól kiesett a kilincs, és a lábujjamba nyilalló fájdalomtól a lélegzetem is elállt. Gyorsan a lüktető lábamra nyomtam a tenyeremet és visszaszívtam a kikívánkozó szitkokat. Már csak néhány hónap! Már csak néhány hónap és végre itt hagyjuk ezt a romhalmazt! - győzködtem magam. Óvatosan lábra álltam, és csodálkozva nyugtáztam, hogy minden csontom ép és egész. Tiszta szerencse! Azon sem csodálkoznék, ha óra után megrázna a zuhany, vagy egy szemetes üldözne a folyosókon keresztül csattogó fedéllel. Kész rémálom ez a suli. Csoda, hogy még nem dőlt össze. Végig futottam a szűk kis közlekedőn, és a sarkon befordulva elterültem a földön.

Egy meglepett „Mi a szösz?!”-ön kívül egy hang sem hagyta el a számat. Feküdtem nyugodtan, bámulva a beázott plafonról málló vakolatot, és gondolatban a banánhéjat gyilkoltam, amin bizonyára elcsúszhattam.  - Jól vagy, Becky? – kérdezte az ismerős hang mellőlem. Jobbra fordítottam a fejem, és rájöttem, igazán valószínűtlen, hogy két banánhéj legyen a bűnös, főleg, hogy ebben az esetben valószínűleg a homlokom sem fájna. Amint egy kicsit jobban láttam, szemügyre vettem a támadómat. - Szia, Sam! – vigyorodtam el, felismerve a legjobb barátnőmet. – Rosszabb vagy, mint egy banánhéj... - Hogy mi? – nézett rám, mint akinek meggyőződése, hogy az ütközés súlyos károkat okozott a fejemben. - Semmi. Remélem, legalább neked is fájt. - Te rohangálsz, mint egy őrült. Miért fájjon nekem is? – kérdezte sértődötten, és a következő pillanatban már felettem állt. - Na? Jössz, vagy ellógod ezt az órát is? - Muszáj? – néztem rá kiskutya szemekkel, mire fújt egyet és a kezemért nyúlt. Lábával ütemesen verte a hideg kőpadlót. Hideg. Igen, már én is határozottan éreztem. Hagytam, hogy lábra támogasson és leültessen egy padra. Még mindig szédültem, de a látásom már kitisztult annyira, hogy lássam, valami nincs rendben. - Haragszol? – kérdeztem bizonytalanul. - Viccelsz? Míg te békésen szunyókáltál, én halálra untam magam a filozófia órán. Nyurga már megint vicceket mesélt – forgatta meg a szemét, mire nem bírtam ki nevetés nélkül. Nyurgának hívtuk a filozófia tanárt. Ha röviden körbe kell írni, seszínű, vállig érő haja, igencsak hosszú végtagjai és borzalmas humora van. De én imádtam az óráit. - Már ne is haragudj, de az a fazon zseniális! Ha kicsit is oda figyelnél, te is rájönnél. Én legalább nem az óráján alszom. - Persze. Ha a viccei helyett a tananyagot mondaná, lehet nagyobb sikere lenne – gúnyolódott Sam. Most, hogy rám nézett, leesett, mi volt olyan furcsa benne. Véreres szemei alatt óriási karikák ásítoztak. Az is biztos, hogy ma helyette is én aludtam. - Sam, te nélkülem buliztál? – néztem rá elkerekedett szemekkel. - Jajj Becky! Tudod, hogy nélküled max a tollasbálba megyek – nyugtatott meg egy fáradt mosoly kíséretében. - Ennyire szörnyű? – Hangjában halványan csengett valami remény-féle, de ki kellett ábrándítsam. - Hogy ennyire? Még annál is rosszabb! Mi a fenét csináltál?! - November huszonharmadika. Ahogy kimondta, elfogott a bűntudat. - Jaj, de ciki... Tényleg, Sam! Tudod, hogy milyen lyukas az agyam! – mondtam gyorsan, hogy mentsem a menthetőt. Borzalmas barátnő vagyok! Még az a szerencse, hogy tudja, nem azért felejtek el mindig, mindent, mert nem érdekel. - Voltatok kint? – kérdeztem a temetőre utalva, miközben barátnőm alvásért ordító szemekkel meredt a szemközti falra. - Igen. - És Sue néninél? - Ühüm – motyogta még mindig a falat nézve. - És? Utáltam, hogy mindig, mindent harapó fogóval kell kihúzni belőle, de most nem hibáztathattam. Évek óta szurkoltam neki, hogy egyszer végre megtörjön a jég, és ne kínozza többé magát. - Semmi. - Kérd meg apukádat, vegyen fel hagymapucolónak – próbáltam feldobni, de nem reagált. – Sajnálom, Sam – mondtam őszintén, és feltápászkodtam, jelezve, hogy indulnunk kéne. - Tudom – motyogta, és követett a tornaterembe. Nem sokat beszéltünk. Sam innentől kezdve egész nap csak bámult maga elé, és mintha az összes balszerencsém átragadt volna őrá. Tesin vagy háromszor találta fejbe a labda, pedig többnyire egyhelyben állt, távolba meredő tekintettel. Igazán ijesztő volt. Óra után leforrázta magát, mert Lidia, az az álnok kígyó, pont akkor nyitotta meg a hidegvizet, amikor ő a zuhany alatt bámészkodott. Sorolhatnám még a számos balesetet, ami aznap érte, az elejtett ebédtől kezdve egészen a kiálló küszöbig, ami ugyan teljesen jó helyen volt, Sam valamiért még sem kalkulálta bele a mozdulataiba. Nem értettem mi lehet vele, sosem láttam még ilyen... zombinak. - Sam! – súgtam, a még mindig élőhalottként viselkedő barátnőmnek, aki most éppen kétarcú deformált napokat gyártott a füzete hátlapjára. – Sam! – súgtam még egyszer, amikor másodpercek múltán sem reagált. - Hmm? – kapta végre rám enyhén zavaros tekintetét. - Mit szólnál, ha suli után beülnénk Tesshez egy forró csokira? - Aha... az jó lenne... – mondta, és már rajzolt is tovább, időt sem hagyva, hogy felajánljam, utána haza is kísérem. Felfogta vajon, hogy mibe egyezett bele? Mindegy még ráértem megkérdezni, ha már ott tartunk. A történelem óra csiga lassúsággal telt. Én Samet néztem kissé aggódva, ő pedig kidugott nyelvvel koncentrált az egyre inkább testet öltő kétarcú égitestre. Egy idő után már baromira fúrta az oldalamat a kíváncsiság, de visszafogtam magam. Anyától tudtam, milyen az, amikor egy művészt megzavarnak alkotás közben. Bár Sam munkája csöppet sem volt művészi, az arcára kiülő elhivatottság meggyőzött arról, hogy jobb lesz békén hagynom. Amikor kicsengettek, összepakolt és várakozva megállt felettem. - Mehetünk? – kérdezte. - Hogyne – válaszoltam leplezetlen meglepettséggel a hangomban. - És meg is mozdulsz, vagy ölben vigyelek a kávézóig?

Megdöbbenésem csak fokozódott, de viszonoztam az arcán felragyogó mosolyt.

- Nicsak! Samantha visszatért az élők sorába - mosolyogtam rá felszabadultan, és örültem, hogy talán beszélgetni is fogunk a délután folyamán, nem csak szürcsölni. - Bocs, hogy egész nap olyan mufurc voltam – szólalt meg már a szokásos asztalunknál ülve. Mindketten egy jó nagy adag forró csokit rendeltünk, dupla adag tejszínhabbal. – Tudod a tegnapi nap kicsit megviselt. - Hát... bocsánat elfogadva, de... történt valami? – kérdeztem bizonytalanul, miközben lerakták elénk a két gőzölgő bögrét. - Hát... valaki már járt Sue néninél előttem – vallotta Sam a tejszínhabbal játszadozva. - Nem úgy volt, hogy csak te voltál neki? – döbbentem meg a vártnál is jobban. - Eddig én is azt hittem, csak én látogatom. - Hűha... találkoztál is vele? - Nem. - Akkor? Megtaláltad a virágot? - Hát... olyasmi – válaszolt, de a titokzatoskodása az agyamra ment. - Samantha Fields, kiböknéd végre, mi történt? Valaki szerelmes levelet hagyott neked Sue néninél, vagy mi a szösz?! – kérdeztem felbátorodva, mire Samantha kezéből kirepült a kiskanál. – Hűha... beletrafáltam? – tátottam el a szám, de Sam úgy nézett rám, mint egy őrültre. - Megőrültél? – kérdezte, miközben fél kezével az asztal alatt kutatott a kanál után. – Ki hagyna szerelmes üzenetet egy síron? Már a feltételezés is ízléstelen.

Hangja komolyan csengett, de arca egyre vörösebb lett. Ismeretségünk kezdete óta először éreztem úgy, hogy valamit titkol előlem.

- Akkor meg, mi ez az ’olyasmi’ duma? – tértem vissza félreértésünk gyökeréhez, rejtélyesen hangsúlyozva az olyasmi szót. - Hát... egy olyan kis koszorú féle volt – motyogta a megtalált kiskanalat törölgetve. - Aha. - Te, Becky... – törte meg a csendet pár perc gondolkodás után. – Szoktak olyasmit nyomni egy gyászkoszorú szalagjára, hogy ’megtalálunk’? - Ez volt rajta? – néztem rá elkerekedett szemekkel. Ez már tényleg kezdett izgalmassá válni. - Hát... ja. - De hát... ezt nem nagyon értem. - Én meg nagyon nem értem – nézett fel mosolyogva, mire én is belekuncogtam a szám felé egyensúlyozott, nagy kanál tejszínhabba. – Francba! – kiáltottam fel, amikor az egész a pulcsimon landolt. Erre már Samantha sem bírta ki nevetés nélkül. Nem haragudtam rá, jó volt végre boldognak látni. Ez az egész ügy biztosan megviselte. Furcsa egy üzenet, de nem gondoltam, hogy jelentősége lenne. - Te, Sam... Nem lehet, hogy mégis volt valami ismerőse Sue néninek a faluban? Nem lehet, hogy valaki most tudta meg, hogy... meghalt? – kérdeztem a pulcsimmal történt baleset nyomait takargatva, de magam sem hittem, amit mondtam. - És mért írná neki azt, hogy megtalálunk? – húzta fel a szemöldökét. - Jójó... igaz. Ezt nem gondoltam át rendesen... Te, Sam... - Hmm?... – kanalazott egy újabb adag tejszínt a szájába, szerencsére sikeresebben, mint az imént én. - Lehet hülyén hangzik... de ez az üzenet olyan, mintha Sue néni élne... és az a valaki, aki a koszorút vitte, ezzel üzent volna, hogy keresi... - Azt mondod, valaki üldözi? – rémült meg Sam. - Miért él? – kérdeztem kissé ironikusan, bár utólag rájöttem, ebbe nem kellett volna belecsúsznom. – Bocs, Sam. Csak egy hülye ötlet volt. És miért üldöznék? Én arra gondoltam, hogy valaki, aki szerette...

- Ja, hát... nem tudom... – szakított félbe. – De ha élne, nem hagyott volna itt – nézett rám könnybe lábadt szemekkel, és éreztem a beszélgetésünknek mára itt lesz vége. Kiszürcsöltük a maradék forró csokinkat és szedelőzködni kezdtünk.

A vonatúton egy szót sem szólt és én azt hittem kiugrom az ablakon. Nem bírom ezt a csendet. Ő is tudja, mégis kínoz. Ezt én szúrtam el. Nem kellett volna megint elökörködnöm a témát. Elhatároztam, hogy hazáig kísérem. Amikor leszálltunk az állomáson, akartam is mondani neki, de... az egész egy pillanat alatt zajlott.

Az egyik másodpercben még mellettem állt, a kabátját gombolta, a másikban pedig már tőlem jó húsz méterre, az út másik oldalán, lobogó sálját a kezében szorongatva.

- Bocs, Becky... rohanok... elfelejtettem, hogy megígértem apának valamit – kiabált vissza futtában. Én pedig csak álltam, és nem értettem, mi lehet olyan fontos, amiért így rohanni kell, amikor normális tempóban is maximum három percre lakik.