Piros lámpa - Diana pályázatára íródott novellám

...nézte az ujja hegyéről csordogáló vért, amint a földre csöppent, s kígyózva tekergett tovább, bíborvörösre festve az út porát. Arcán egy könnycsepp gurult végig, s arra gondolt, történhetett volna másképpen is. Történhetett volna fordítva is.

Két ujja közé vett egy tincset a selymes, barna zuhatagból. Most más volt a fénye. Ami eddig szikrázott, most fakónak, fáradtnak tünt. Az arc sápadt és rideg, az ujjak fehérek és hidegek.

Vajon valójában léteznek őrangyalok? Bárcsak igaza lenne!

Sziréna hangja szelte ketté a pirkadat párás csendjét, és a csillagok könnyü, hideg harmatot könnyezve, felkavarták az egyre csak terjedő rézszín pocsolyát...
*** Valamivel korábban ***

- Hé, Alice! Hahó, föld hívja Alice-t! – legyezett a lány orra előtt Cecil.
- Oh, bocs – lehelte Alice, rá sem nézve barátnőjére. Tekintetét még mindig, az ajtón néhány másodperce belépő férfi tartotta fogva.

Nem volt különösebben jóképű, de a lány, amint meglátta, egész testében megremegett. A férfi az ajtóban állt, lazán zsebre dugott kézzel, és a tömeget pásztázta. Nem volt túl magas, de még éppen az a kategória, aki mellett egy százhetven centis nő is húzhat magassarkút. Arca szögletes volt, vonásai majdhogynem durvák, de haja megtörte az élek kemény összhangját, lágy, barna hullámokkal keretezve fahéj színű bőrét. A szeme lehet, hogy barna. Ilyen messziről nem lehetett kivenni.
Farmert viselt, fehér pólót és fekete bőrdzsekit. Furcsa, bizsergető érzés volt ránézni. Alice veszélyesen szépnek látta. Halkan felsóhajtott, miközben egyik kezével a pohara után kutatott.

- Hahó! – türelmetlenkedett Cecil.
- Várj... egy kicsit... várj! – rivallt rá Alice, jobb kezével továbbra is a bárpulton tapogatózva.
- Ezt keresed?
- Hm?
- Alice! – állt be a képbe Cecil, mire a lány összerezzent.
- Mit akarsz? – nyújtogatta nyakát az ajtó felé, de a férfi már eltűnt. – Nem láttad a poharamat?
- A kezedben van – bökött a lány Alice ölében nyugvó kezére. - Egyébként meg unatkozom. Ha ennyire nem érdekel, hogy itt vagyok veled, akár el is mehetek – duzzogott.
- Eltűnt! Ez is miattad van!
- Mondom, hogy a kezedben van! Persze, minden miattam van, mi? Én tűnök el mindjárt! Ezt már unom! Akárhányszor lejövünk, te mindig csak a pultnál ülsz, és...
- Nem a pohár! Ő!
- Ki?! – nézett Cecil a barátnőjére csodálkozva. - Mikor csinálunk már egyszer olyat is, amit én akarok?
- Dehát, azt is csináljuk. Itt vagyunk, nem?
- Persze, és egész este itt fogunk aszalódni?! Nem azért kértelek, hogy gyere el, hogy a társaságodban unjam magam halálra. Az megy egyedül is, kösz! Különben is, lehet te nem érzed, de ennek az ürgének itt szaga van! – fogta halkabbra a hangját, és a mellette ülő, erősen illuminált pasasra bökött. – Ha nem megyünk most rögtön táncolni, én eskü haza megyek! – rázta Alice felé józanabbik mutatóujját.
- Te komolyan nem láttad? – kérdezősködött Alice még mindig, figyelemre sem méltatva barátnője fenyegetőzését.
- Mit?
- Nem mit. Kit – nézett rá Alice álmodozón.
- Akkor kit? – fintorgott Cecil.
- Őt. Az előbb még ott volt – forgolódott tovább idegesen Alice.
- Nem.
- Mi nem?
- Nem láttam – dohogott továbbra is Cecil. - Már az agyad helyén is whisky van...
- Francba, Cessy! Miért kell mindig a legrosszabbkor közbelépned?
- Mi, hogy én?!
- Persze, hogy te! Cupidora nem panaszkodnék! – puffogott Alice, és lehúzta a maradék whiskyt.
- Na jó! Jössz táncolni, vagy sem?
- Tudod, hogy sohasem tánco...
- Igazán kár... – szakították félbe mentegetőzését.

Alice összerezzent a hangra. Reszelős volt, mégis lágy, mint a selyem. Mély, dallamos, nemes, mint a legédesebb vörösbor. Nagyot nyelt, mielőtt lassan megfordult.

Zöld. Gyönyörű smaragdszín – merült el a férfi mélyzöld tekintetében, majd pillantása a szájára vándorolt. Vajon mióta állt a háta mögött?

- Szóval nem táncolsz.

A férfi ajkai sajnálkozva formálták a szavakat, és Alice szinte érezte nyelvén a betűk édes, vörösbor ízét.

- Oh, hát...
- Semmi gond – mosolyodott el a férfi, és már fordított volna hátat, amikor Cecil utána szólt.
- Szívesen!

Alice szúrós pillantást lövellt barátnője felé.

- Tessék? – nézett rá értetlenül a férfi is.
- Úgy értem, Alice biztosan szívesen táncolna veled – egészítette ki mondanivalóját Cecil, kevésbé lelkesen. - Ha hagyod, hogy befejezze, a mondat úgy szólt volna: „tudod, hogy sosem táncolok erre a számra” – folytatta idétlenül hadonászva.
- Ó, értem – mosolyodott el hamiskásan a férfi, és Alice felé nyújtotta kezét.

A lány ösztönösen felugrott, és hátrált egy lépést. Maga sem értette, miért tette. Talán megijesztette a férfiból áramló energia.

- Meggondoltad magad? – lépett közelebb, kezét még mindig maga előtt tartva.
- Nem is ismerlek – suttogta.
- Táncolni csak szabad – bűvölte tovább a férfi.

Alice korábban még sosem tapasztalta ezt a fajta vonzalmat. Bármit megtett volna, és pont ez az érzés keltette benne ezt a gyomrát zsugorító, mérhetetlen félelmet. A férfi minden egyes porcikájával magához csalogatta. Tekintetét és lélegzetét is fogvatartotta.

- Rafael. Rafael Torrero – lépett még közelebb Alice-hez, és hatalmas markába zárta a lány hosszú, vékony ujjait.

Alice érezte, hogy térde újfent megtagadja a szolgálatot. A férfi lehellete a bőrét csiklandozta, feje kótyagos lett az imént elfogyasztott italtól. Elmerült a hosszú, fekete pillák keretezte, arany fényű tekintetben. Figyelte, ahogy a férfi tenyerében lüktet egy ér. Nagyon lassan. Nagyon halkan. Érintése meleg volt és puha. Az adrenalin úgy pumpált benne, hogy az az érzése támadt, rögvest elájul.

- Szóval? Táncolsz velem, Alice?

A lány vetett egy segélykérő pillantást barátnőjére.

- Egy pillanat, csak kiszaladunk a mosdóba – mosolyodott el Cecil, és karon ragadva Alice-t a mosdók felé vette az irányt. – Ne nézz hátra! – parancsolt rá a lányra, aki, bár alig állt a lábán, mégis megpróbált vissza-visszatekinteni Rafaelre.
- Francba, Cessy, megint el fog tűnni! – aggodalmaskodott.
- Dehogy tűnik el! Te komolyan nem láttad, hogy nézett rád?
- Nem tudom. Ugye vigyázol rám?
- Sokat ittál, de nem vagy hülye. Különben is, mit csinálhatna, amit nem kéne? – kacagott fel sokat sejttetően Cecil. - De persze, vigyázok... – vetette hátát a wc ajtajának.
- Ne hagyj egyedül! – szólt ki neki Alice.
- Nem vagy egyedül, te lökött... És ez a pasi egy Isten...

Alice is valami ilyesmire gondolt. Homlokát az ajtó másik oldalának támasztotta. Sosem ismerkedik szórakozó helyen. Mégis mi a francot csinál? Tudta, érezte, hogy nem szabad ma ide jönnie.

- Engedj ki! – dörömbölt ki Cecilnek. – Eressz már ki!
- Jó ég! Jól vagy? – állt félre útjából a lány.
- Persze, csak... inkább... haza kellene mennem... – támaszkodott meg a mosdó szélén, hangosan kapkodva a levegőt.
- Viccelsz?! Nem mész sehová, és én sem! Ha nem kell a pasi, miért csaptál le rá? Én szívesen táncoltam volna vele... Rosszul vagy?
- Nem tudom... nem tudom – sóhajtotta Alice, a tükörképét keresve a mosdó feletti tükörben.

Az egész kép pont olyan homályos és zavaros volt, mintha csak a gondolatai lettek volna, szélesvásznon. Barna, piros és barack színű foltok részeg keringője egy üveglapon.

Félt az újabb csalódástól. Mennyivel egyszerűbb lenne valami jel. Csak egy jel, hogy nem veszélyes. Mint egy közúti jelzőlámpa, ami zöld jelzést ad, ha a pasas neki való. A könyvekben mennyire egyszerűnek tűnik, de az életben már a női megérzésében sem bízhat az ember. A férfiak úgy alakítják Rómeót, hogy már erkélyt mászniuk se kelljen. Csak megvárják, míg Júlia leszenvedi magát. Mert előbb-utóbb megteszi. És előbb-utóbb szenved.

- Ha jelzek, azonnal gyere oda, és hozz ki a mosdóba! – nézett, nagyon komolyan hangsúlyozva a szavakat, Cecilre.
- És mi a jel?
- Nem tudom. Majd tátogok – vonta meg a vállát szórakozottan Alice, miközben kifelé bukdácsolt a mosdóból.

Körül sem kellett néznie, hogy érezze, Rafael ott áll az ajtó mellett. A küszöbhöz szegezte az ismerősen lágy, erotikus töltetű illat. A gyömbér, vertiver és nőszirom aromája, mint valami tömény, kínzóan édes pára, telítette tüdejét. És még valami lágy, valami őrjítően édes. Vágyott rá, hogy még közelebbről érezhesse, hogy körbe vegye, láthatatlan burokba zárja teste minden egyes milliméterét.

Érintése villámcsapásként érte. Tetőtől talpig libabőrös lett. Szíve kétségbeesetten verdesett, miközben a férfi kézen fogta, és maga után húzta. Látta, hogy Cecil vigyorogva követi őket a szemével. Mi olyan vicces?! Rafael lesz a végzete. Erre esküdni mert volna.

Beleremegett, amint megérezte derekán a hosszú, erős ujjak érintését.

- Szóval, Alice – húzta közelebb magához a férfi - , mindig ilyen szótlan vagy?
- Nem... vagyis... nem igazán... talán... – nézett fel Alice, hogy újra megszédüljön a fényesen csillogó szemek émelyítő mélységétől.

Nem is smaragd. Tengerzöld. Eltűnt az aranyló csillogás, és helyét valami mély, valami izzó, vöröses parázs vette át. Képzelődik. Szemügyre vette magát a fekete pupillákban. Ajkai elváltak, hosszú göndör tincseivel Rafael ujjai játszadoztak. Arca kipirult, mellkasa ütemtelenül emelkedett és süllyedt a férfi óvatos szorításában. Szégyenlősen szakította el róla tekintetét.

- Mi az?
- Semmi.
- Úgy tűnik, mintha nem szívesen táncolnál velem – engedte le karjait Rafael.

Alice megijedt. Működésbe lépett a macska-egér játék. A szerepek leosztva. Ő volt az egér.

- Dehogy... semmi baj... tényleg...
- Akkor... – suttogta, és újra karjaiba vonta a lányt.

Lehelete édes volt, megint ugyanaz az a bódító illat, de most felismerte. Vanília illata volt. A lányt zavarta a folytonos szemkontaktus. Úgy érezte nem bírná tovább, így inkább kihátrált öleléséből. Pár másodpercig farkasszemet nézett a férfi értetlenkedő tekintetével, majd a körülötte nyüzsgő, összesimuló, a zene ritmusára tekergő párokat kezdte figyelni.

- Miért nem nézel rám? – tette fel a kérdést Rafael.
- Zavarba hozol – sütötte le szemeit Alice.
- Baj?

Összevonta sűrű, barna szemöldökét, és alóluk hunyorgott le a lányra. Alice elmosolyodott. Olyan volt, mint egy édes, puha kutyakölyök.

- Gyönyörű vagy – suttogta már a fülébe a férfi.

Alice felsóhajtott. Karjait Rafael nyaka köré fonta és hagyta, hogy testük még szorosabban simuljon egymáshoz. Arcát nyakába fúrta, mélyen belélegezve tökéletes illatát. Minden tökéletes volt rajta. Akár egy tündérmesében.

Megijesztette a hirtelen felismerés. Újra nagyot szippantott a férfit körülölelő testes vanília illatból. „Most” - formálta ajkaival a néma szavakat arra, ahol Cecil állt, és újra elhúzódott. Rafael csalódottan fúrta ujjait mézbarna tincsei közé.

- Mindjárt visszajövök – tátogta vissza a lány.

A mosdóban hideg vizet engedett egy zsebkendőre, és megtörölte vele az arcát.

- Mi a fenéért nem engeded, hogy megcsókoljon? – faggatózott bosszúsan Cecil. – Nem vagy normális!
- Cess, Cess, hallgass! Rájöttem! Angyal!
- Mi?! – meredt döbbenten barátnőjére Cecil.
- Ő az. Az őrangyalom! Hogy nem vettem észre már az elején? Amikor bejött. Emlékszel? Én láttam, te nem...
- Persze, mert valószínűleg nem arra figyeltem!
- ...és olyan hirtelen eltűnt...
- Jaj már, Alice, ne csináld, megijesztesz!
- ... és... vanília illata van! – hangsúlyozta meggyőződését Alice.
- Te jó ég, túl sok hülye fantasztikumot olvasol, és az agyadra ment!
- Vonz, mint a legerősebb mágnes!
- Persze. Engem is vonzana...
- Nem érted? Ilyen vágyakozást halandó emberi lény nem válthat ki senkiből!
- Túl sokat ittál!
- Nem igaz! Nem látod azt sem, ami a szemed előtt van!
- De, nagyon is látom, hogy piás vagy és tiszta hülye! Hiszel az angyalokban?
- Hiszek.
- Hülye vagy! Miért nem elég, hogy egy eszméletlenül jóképű pasas odáig van érted?! Miért kell mindig túlkomplikálnod?! Angyalok nem léteznek! Legalábbis nem jelennek meg cigifüstös bárokban, hogy felszedjék a védencüket!
- Rafael a neve! Mint a gyógyító arkangyalé! És zöld a szeme!
- Véletlen! A tündérmeséknek könyvekben a helyük! A valóságban nem léteznek!
- Véletlenek nem léteznek! – vágott vissza Alice. – És a valóságban vanília illatú, eszméletlenül szexi pasasok sem, akik odáig vannak értem! – kiabálta még, és kirontott az ajtón, hogy megkeresse Rafaelt.

A férfi majdnem ugyanott állt, ahol hagyta. Kicsit hátrébb, hátát a falnak döntötte, és onnan figyelte, amint Alice keresztülbotladozik a tömegen. Mosolygott. Angyali, szikrázó mosollyal. Homloka köré aranyosan csillogó glóriát vontak a fények. Alice szentül hitte, hogy igaza van. Rafael finoman magához vonta, de már nem próbálta megcsókolni a lányt, csak élvezte a látványt. Nagyon közelről, pislogás nélkül figyelte, ahogy Alice pillantása ide-oda rebben szájáról a szemére és vissza. Mint egy ijedt pillangó. És ő nem akarta elijeszteni. Hallgatta rémült szívverését, amint óvatosan megnedvesítette gyönyörű, cseresznyeszín ajkait.

Hiába szerette volna Alice mindennél jobban, a férfi nem csókolta meg. Szerette ezt a játékot. Míg tükörképét vizslatta a férfi izgalomtól csillogó szemeiben, egyik kezét a mellkasára csúsztatta, ahol a szíve kitörni készült börtönéből. Igen. Élvezte a játékot, de már nem akarta játszani. Egészen más játékra vágyott. Egy egészen új játékra.

Angyal – zakatolt fejében a gondolat, és élvezte, hogy a férfi tűzforró testéhez simulhat. Nem hallott mást, csak az ajkaik közül kiáramló párás, meleg levegőt, és két, egymással versenyt futó szívverést.

- Tudom a titkod – suttogta a férfi fülébe, amikor az átkarolta a derekát.
- Tényleg? – suttogta vissza a férfi meglepetten.
- Angyal vagy, ugye?
- Ha úgy szeretnéd, az vagyok.
- Tudtam – ajándékozta meg Rafaelt egy ragyogó mosollyal.

Ez éppen elég ok volt a bizalomra. Rafael smaragdszín szemei zöld jelzést adtak a lánynak.
Alice érezte, hogy tarkóján égnek állnak a pihék. A férfi ajkai finoman súrolták a füle alatti vékony bőrt. Alice hangosan felsóhajtott, s nagyot nyelve hátravetette fejét. Az apró, puha érintések nyomán felforrósodott a bőre. Őrületbe kergette, ahogyan a férfi milliméterről-milliméterre bársonyos, vanília illatú csókokkal lepte el a nyakát, majd finoman beleharapott.
„Csókolj meg!” – akarta mondani, de amint levegőt vett, hogy szólásra nyissa száját, valami lágy és édes lezárta a szavak útját. Rafael csókja olyan volt, akár a méz. Simogató, halk, émelyítő. Olyan, amiből az ember minél többet kap, annál többet akar.
Karjait szorosabbra fonta a férfi nyaka körül, s bizonytalanul remegő kézzel a hajába túrt. Rafael beleremegett. Ajkai szabadon eresztették a lányét, hogy levegőhöz jussanak. Alice elmosolyodott. Csukott szemhéján keresztülhatoltak a körülöttük verdeső, villódzó, színes fények. Mint egy személyre szóló tűzijáték.

- Ne induljunk el haza? – kérdezte Alice még mindig csukott szemmel.
- Szívesen hazakísérlek – válaszolta Rafael, s homlokát a lányéhoz szorította.

Alice kinyitotta szemét. Ilyen közelről még szédítőbben hatott rá a férfi íriszén kavargó milliónyi zafíros árnyalat.

- Hozzád haza?

Mutatóujjával kacéran végigsimított a férfi alsó ajkán.

- Tudod, Alice... gyönyörű vagy és őrjítően szexi... de talán majd máskor... – mondta a férfi, lágy csókot lehellve Alice ujjára. A lányt újra elbódította a vanília.

Angyal – gondolta újra Alice, amikor kiléptek az utcára. A hűvös, hajnali levegő frissítően hatott rá, de messzire még mindig elég homályosan látott. Csak Rafael arca lebegett szemei előtt kristálytisztán.

- Mutasd meg a szárnyad! – kérlelte játékosan susogva Alice.
- Hogy mi? – lepődött meg a férfi.
- Mutasd a szárnyad, Rafael!
- Hogy lenne már szárnyam? – hárított Rafael nevetve.
- Minden angyalnak van – incselkedett tovább a lány.
- És ha nem vagyok angyal, és nincsenek szárnyaim, akkor már nem is kellek?
- Ne tagadd! Tudom, hogy az vagy, már bevallottad – emlékeztette a férfit.
- Márpedig egyszerű földi halandó vagyok, aki megőrül érted – csókolta meg a lányt.
- Hazudsz! – tartott ki Alice.
- Dehogy! Tényleg megőrülök...
- Nem úgy... Mutasd a szárnyad!
- De ha egyszer nincs...
- Tudom, hogy ki vagy.
- Rafael Torrero – nyújtotta nevetve a kezét, de Alice elhessegette.
- Smaragd színű a szemed.
- És?
- És vanília illatod van.
- Tényleg?
- Igen. Ne játszd a hülyét, Rafael! Gyógyítani is tudsz, ugye?
- Dehogy tudok! Még ragtapasz sincs nálam – kacagott fel gyöngyözőn Rafael.
- Hazudsz! – állította még mindig Alice a férfi arcát fürkészve.

Egy lámpa valahol zöldre váltott, és egy másik ugyanekkor pirosra.

- Ments meg, Rafael! – kiáltotta a lány, s kiszakította magát a férfi ölelő karjai közül.
- Ne hülyülj, Alice! – nyúlt utána a férfi, de már késő volt.

Alice az úttestre lépett. Szeme csukva volt, elvakították az ábrándok. Szemhéján keresztül erős fehér fény tört utat magának.

- Rafael? – suttogta elhalón.

Erős rántást érzett a karján, s valami keménynek ütközött. A válla belesajdult, amint megmozdult. Kinyitotta szemét. A fények túl élesek voltak, még mindig összefolytak a színek, csak Rafael arca ragyogott tündöklőn. A férfi ott feküdt az úttest közepén, haja glóriaként terült szét markáns arca körül. Az egyik mellékutcából kerekek csikorgó hangja szivárgott a hajnal titokzatos csendjébe.

Alice mosolyogva nézte a mozdulatlan testet.

- Tudom, hogy meggyógyulsz! Mindjárt jobban leszel! – hajolt a férfi fölé, s óvatosan kezébe vette angyala arcát.
- Ébredj már fel, Alice! – sziszegte a férfi, fájdalomtól könnybelábadt szemekkel. – A földön nincsenek angyalok.
- De vannak... vannak angyalok... te is az vagy, Rafael...
- Túl sokat vársz, Alice! – suttogta még, mielőtt szemei lecsukódtak.
- Nem... nem, Rafael! Ne játssz velem! – suttogta Alice rekedten, vértől vöröslő kezeit gyűrögetve.

Valóban angyal volt. Az ő személyes őrangyala.

Nézte az ujja hegyéről csordogáló vért, amint a földre csöppent, s kígyózva tekergett tovább, bíborvörösre festve az út porát. Arcán egy könnycsepp gurult végig, s arra gondolt, történhetett volna másképpen is. Történhetett volna fordítva is. Rafaelnek köszönheti, hogy él. S Rafael neki köszönheti, hogy halott.

Két ujja közé vett egy tincset a selymes, barna zuhatagból. Most más volt a fénye. Sápadtvörösre színezte a vér. Ami eddig szikrázott, most fakónak, fáradtnak tűnt. Az arc sápadt, színtelen, az ujjak fehérek és hidegek.

Vajon valójában léteznek őrangyalok? Azt kívánta, bárcsak igaza lenne!

Egy lámpa valahol zöldre váltott, s egy másik ugyanekkor pirosra, de senki sem mozdult. Sziréna hangja szelte ketté a pirkadat párás csendjét, és a csillagok könnyű, hideg harmatot könnyezve, felkavarták az egyre csak terjedő rézszín pocsolyát, vérző glóriát vonva a földön fekvő férfi homloka köré.

- Nem kellenek szárnyak. Maradj velem! Szárnyak nélkül – suttogta zokogva a lány, arcát a meleg, vértől ragacsos tincsek közé fúrva, míg a lámpák újra köntöst cseréltek.


***********************************************************************************


Tudom, tudom...lehet felesleges...mégis...mint mindig, most is akad hozzáfűznivalóm, ez már csak ilyen hülye szokás nálam :)...

Sokszor bennem van egy-egy iromány megszületését követően, hogy vajon "átment-e" az üzenet?

Nem meglepő hát, hogy bennetek is felmerült:
"Csak én gondolom, hogy...? Vajon jól érzem, hogy...? Csak én látom bele...? Csak nekem tűnik úgy...?"
S még millió kérdés.

Nem csak nektek tűnik úgy :)... Minden, ami felmerült bennetek, valószínűleg jogos. Még az is, amibe én magam bele sem gondoltam.

***

Kicsit bele akartam mászni ebbe a témába. Félálomban jött az ötlet, nem tudom, minek a hatása. Talán annak, hogy én is rengeteg változáson, tapasztaláson mentem keresztül az utóbbi időben :)...

Szóval diszkó. Vagy akárhogy is hívjuk...
Férfiak. Nők. Alkohol. Cigifüst. Zaj. Bűz.
Nők. Férfiak. Színek. Illatok. Érzékek. Csodák.

Létezik szerelem első látásra? Létezik női megérzés?
Léteznek manapság csodák?

Velem sokszor előfordult már, hogy valaki nagyon megfogott. Ismeretlenül. Tudatlanul. Tudattalanul.
Szóval sokszor - vagy inkább sokakkal, nagyon ritkán - megesik, hogy valakivel egy pillanat alatt megtaláljuk az összhangot. Vágyódunk. Vonzódunk. Pedig lehet, hogy nem is tetszik? Lehet. Mégis. Én már csak a kémiára fogom.

Általában igen rövid idő alatt kiderül, hogy a pasi egy gyökér, és csak Rómeót játszik, de most nem ez a lényeg. Hiszen ki tudja, Rafael milyen volt...

A hangsúly Alice viselkedésén van. A túlságosan nagy elvárásokon. Azon, hogy vajon képes-e az ember lánya feldolgozni, ha hirtelen valamiféle csoda pottyan az ölébe. Vagy hiába a csoda, mert nem tud hinni benne? Mert nem tud hinni benne.

Vagyis inkább úgy mondanám, hogy rögtön még többet képzel bele. Megspékeli egy kis fantasztikummal, meghinti egy csipetnyivel az olvasott tündérmesékből. Nem rosszindulatból. Azért, hogy védje magát a csalódásoktól. Vagyis tudat alatt inkább attól, hogy ha csalódik, akkor se ő legyen a hibás. Hiszen egy angyalról ki hinné, hogy rossz is lehet? Kicsit naív, nemkicsit sebezhető...túlságosan álmodozó...

Nem tudom érthető-e...folytatom...

"...bár a szerelem maga is vmiféle természetfeletti dolog, a főhős ennél is tovább megy, ő már egy magasabb dimenzióra vágyik kompletten, tehát nem csak holmi párkapcsolat formájában, ami csak egy kis szelet ebből..." - írta az egyik előolvasóm :)...

Milyen igaz. Vajon van olyan nő, aki titkon nem vágyik a tökéletesre? Vajon miért olyan sikeresek a Twilight-hoz hasonló történetek? :)...nem magyarázom...azt hiszem, szükségtelen...

"...a 'való élet' ebben a füstös bárban konkrétan is megjelenik. A jelen világ züllöttsége, alkohol, tömeg, dohányfüst, nagyon jó kontrasztja a tisztább dolgoknak, ahol valószínűleg az angyalok lakoznak..." - szintén az előbbi olvasó észrevétele :)...

Szintén igaz. A történet végén talán csak az marad meg, amit mi meg akarunk tartani belőle. A románc. Mindaz, ami tökéletes. Pedig, ha körülnézünk, mindez egy eléggé valóságos, bűnös helyen játszódik.
"Ez egy bűnös hely, ez egy bűnös város." :D:D... Bocs, ezt muszáj volt...
Szóval: Részeg fazonok tekeregnek kordinálatlanul borogatva egymásra a söröket és egyéb alkohol tartalmú nedűket, pénz, szex, drogok, rock 'n' roll...

Ennek az őrületnek a közepén elevenedik meg Alice kis tündérmeséje. Lehet másoknak is van. Sőt, biztos. De most Alice-ről van szó. És lehet 'a mások' ugyan ilyen részeg, tekergő párosnak látja Alice-t és Rafaelt. Hát nem bizarr?

Elég egy kis elkeseredettség, egy kis ital, és máris hajlamosak vagyunk beleélni magunkat a tündérmesébe, távol a valóság fertőjétől.

***

Aztán van itt nekünk ez a piros lámpa dolog.

Egyszer megjelenik akkor, amikor Alice a férfiakon, a csalódásokon töpreng. Azon, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha átlátnánk rajtuk, ha látnánk, hogy veszélyesek-e számunkra.
Másodszor pedig, amikor a történet végén, ugye, amikor váltják egymást a pirosak és zöldek.

Kicsit olyan ez, mint amikor a gimiben irodalom órán boncolgatja a tanárnő, hogy mit gondolt az író, amikor azt a bizonyos sort írta...valószínűleg teljesen mást, mint amire ő gondol, miközben olvassa...de ez benne a jó...ezt a pár sort én írtam, mégis sokszor belezavarodom...azért folytatom...

Én arra gondoltam, miközben pötyögtem, hogy a piros lámpa mindkét (?) esetben veszélyt jelez, míg a zöld biztonságot, szabad utat enged.
Rafael szeme is zöld. Aztán később megjelenik benne az a vöröses izzás (szenvedély? parázs?), amit Alice is észrevesz, de már nem tulajdonít neki jelentősséget. Vajon figyelmeztetés volt?
Alice, a végén, amikor a kocsi elé ugrik, mint bika a piros posztóra ugrik a veszélyre, mint utolsó menedék. Az igazát akarja, bizonyítani, mert veszélyben érzi a saját valóságát.
Tehát a színek itt is jelentést kaptak az én fejemben.

Aztán a végén a lámpák váltakozása. A zöldhöz mindig tartozik egy piros is. Lehet nem is egy. Lehet nem csak egy zöldhöz. Ciklikusság, ismétlődés, folytonosság. Végtelenség.

És ott van még a kérdés. Vajon Rafael jó volt? 'A' nagy lehetőség, amit Alice elszalasztott? Ki tudja. És ki tudja, hány nagy lehetőséget szalasztunk el életünk során, mert telhetetlenek vagyunk azzal, amit kapunk.

Számít, hogy Rafael valójában jó volt-e? Hiszen Alice végül tényleg a saját "őrangyalává" tette őt, ahogy többen is észrevettétek.
Akár jó volt, akár csak egy újabb Rómeó, sosem tudhatjuk meg, mi lett volna, ha... s végül mégiscsak hős lesz.

***

Végül még egy dolog. Cecil. Volt, aki félreértette. Cecil nem akarta lerázni Alice-t. Tipikusan az a páros, aminek az egyik fele pörögne, de a másik kicsit visszahúzza. Cecil menne táncolni. Alice ábrándozik.

Cecilnek megtetszett Rafael. Ő akart vele táncolni. Gondolkoztam rajta, hogy átírom a "Szívesen!"-t "Én szívesen..." re. Talán kevésbé lett volna félreérthető. De úgy már nem lenne ugyanaz.

Aztán Cecil kicsit irigy lesz, mert Alice hülyeségei, és az, ahogy az ábrándjai miatt egyre távolabb kerül Rafaeltől "kiakasztják". Ő látja azt, amit Alice nem. Hogy lehet belőle valami szárnyak nélkül is. Félti Alice-t, attól, hogy elszalasztja a lehetőséget.

***

Igen. Ilyen valóban előfordulhat sajnos, ha nem is ilyen durva minőségben, és állítom, hogy elő is fordul, nem kevésszer. Egye meg a fene azokat a telhetetlen női agytekervényeinket! :)...



Köszönöm Dianának a lehetőséget, köszönöm, hogy elolvastatok, és főként köszönöm azoknak, akik voltak olyan kedvesek és átnézték az irományomat beküldés előtt, azaz Darolynnak, Vivikának, Queridának és Ancsinak! :)...Várom a véleményeket, akinek van, meg ideje is van írni pár sort ;)...

Puszii
hullócsillag

Ui.: Jajj, és gondolom nem baj, ha kiírom, amit megtudtam :)...a pályázaton hatodik helyen végeztem, ami nem is olyan rossz, tekintve, hogy tizennyolcan indultunk ;)...köszönöm!!!...