"Mindig biztos voltam benne, hogy a történetek a saját életüket élik,
és hogy a világ legfontosabb dolgai közé tartoznak."
/David Almond/
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alteregó pályázat. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Alteregó pályázat. Összes bejegyzés megjelenítése

2010. augusztus 1., vasárnap

Alteregó novella Darolyntól :)...

Darolyn küldte nekem ezt a kis novellát. Amikor a pályázat volt, azt mondta, nem megy neki direktbe, de mostanra leírta, ami eszébe jutott erre a címre, és én nagyon örülök, hogy engedte megosztani veletek! :)...
Akinek kérdése van a történettel kapcsolatban, látogasson el Darolyn oldalára a válaszokért ;)...

Köszönöm Darolyn! :)...



Alteregó

Már megint késik. Tegnap este ellökött magától, azóta is a fotelben roskadok. Ennyi idő után is képes így itthagyni.

Mindig bocsánatot kér, mindig mondja, hogy nem gondolta komolyan, de rendre ugyanígy járok. Az én érzéseim nem változtak első találkozásunk óta. Az övé mindig változik. Mondja, és érzem is, mikor együtt vagyunk.

Nagyon jó csapatot alkotunk. Kiegészítjük egymást, amire ő nem képes, én megteszem helyette. Szinte minden éjjel együtt vagyunk.

Most… mintha… igen! Megérkezett!Hallom, ahogy bajlódik a zárral, kinyitja, majd becsukja az ajtót, és hallom közeledő lépteit.

- Hogy lehettem… - mondja mellém érve. Gyorsan felkap és magához szorítva lépeget fel-alá a szobában. – Ne haragudj! Tegnap éjjel nagyon kész voltam. Arra sem emlékszem, hogyan jutottam haza, arra meg pláne nem, hogy veled mit tettem. Ígérem, többet nem fordul elő!

Nem haragszom rá. Megtehetném, de semmi értelme. Sokkal jobban szeretem, mikor együttvagyunk, a hangulatváltozásai nem ingatják meg érzéseimet.

Most egészen csendes, kíváncsi vagyok, mit talált ki ma éjjelre.

***
Felhők gyülekeznek az égen. Mi fölöttük lebegünk, egymáshoz simulunk, és élvezzük a friss levegőt. Fúj a szél, már-már viharos erejű, de erre van szükségünk, hogy összetereljük a felhőket. Érzem, hogy gyűlik bennünk az energia. Mára nem tervezett nagy vihart, csupán csendesebb esőt, de ennek beindításához is nagy mennyiségű kezdőlöket kell.

Meleget érzek, rajtam is átvibrál az energia, ami belőle indul, végig a testén, majd a karja között koncentrálódik. Hozzásimulva érzem, hol tart a folyamat. Ki sem kell mondania, mit szeretne, az erő intenzitásából tudom, hogy mit kell tennem. Mert itt jövök én a képbe.

Benne termelődik az energia, de én segítem felszínre hozni. Rajtam keresztül tör utat magának a levegőben, ő pedig a cél felé irányítja.

Így megy ez már nagyon régóta. Nekem örökkévalóságnak tűnik, de múltkor mondta, hogy csupán tíz-tizenkét éve talált rám. Abban viszont egyetértünk, hogy nem akarunk megválni egymástól. Ezt minden éjjel mondja.

Ma még nem beszélt a megérkezése utáni bocsánatkérésen kívül. Nem tudom, mi gyötri. Mindenesetre nem zavarom meg a koncentrálásban.
***
Miután kiadós, de csendes esőt zúdítottunk a szomszédos országokra, hazarepülünk. Ebben is én segédkezem. Vagy inkább ketten hozzuk össze. Szeretem mozdulatait, ahogy karját maga mellett tartja, lábát hátranyújtja, fejét felszegi. A levegő csíp, de nem érdekel. Megszoktam már, és bármit kibírnék, hogy vele legyek.

Azt mondta, én vagyok a párja, a társa. Azt is mondta, hogy nélkülem nem tudna élni. Tisztában vagyok azzal, hogy az erejét mindennél előbbre helyezi, de ebben az esetben tényleg rám van utalva. Ha én nem lennék, nem tudná használni.

Pillanatoknak tűnő együttlét után megérkezünk. Most nem dob el magától, hanem végigfektet az ágyon. Végigsimít rajtam, és magamra hagy.

Mint minden hajnalban.

***
Jobb híján emlékezéssel ütöm el az időt. Felelevenítem találkozásunkat, és az utána következő néhány napot, ami mindkettőnknek örömmámorban telt. Azóta eltelt – elmondása alapján – tíz-tizenkét év. Ugyanúgy várom az estéket, mint az elején. Szinte mindig meg is érkezik, de vannak időszakok, amikor hosszú ideig nem jön értem. Ilyenkor nem tudom, mit csinál, sosem beszél róla.

Hirtelen zajt hallok. Mindig megijedek, mikor a házban hangos csörömpölés visszhangzik.

Közeledik a zaj. Azt hiszem, most nem a szomszédok azok, nem ő jön.

… és dühös. Hú, de rég volt dühös! Legszívesebben tapsikolva ugrálnám körbe a lakást, de inkább kíváncsian várom, milyen lesz ma.

- Ezt nem tehetik meg velem! – mondja mérgesen, miután becsapja az ajtót. – Merre vagy? – szólít. Megáll az ajtóban, és felderül, mikor meglát. – Legalább rád lehet számítani. – Magához ölel, és kivisz a szobából.

Folyamatosan morog, motyog, alig hallok valamit.

- Majd én megmutatom nekik! Nagyon megmutatom! Meg én! Tudom, hol laknak! Megtanulják, hogy figyeljenek oda jobban a kisemberre is! Mert az a kisember visszavághat. – Ez utóbbit már vigyorogva mondja, de szeme elárulja, hogy nem sok jóra számíthatnak, akárkikről is van szó.

Rekordidő alatt elkészülünk, és útnak indulunk. A városban szállunk fel, senki nem vesz észre minket. Nem akarnak észrevenni. Jelentéktelennek tűnünk a szemükben, nem tudják, hogy hamarosan akkora vihart kapnak a nyakukba, hogy teljesen megáll az élet.

Mert most dühös, én pedig örülök. Szeretem, mikor dühös, mikor nem rám dühös, mert ilyenkor könnyebben és nagyobb energiát ad le, sokkal látványosabb eredménnyel.

Félig kiterjesztett karral szállunk fel, már most érzem, ahogy melegszik, én is melegszem. Még mindig morog, de nem figyelek rá, inkább az erőre koncentrálok, hogy mit fogunk belőle alkotni. Körülöttünk már most gyűlnek a felhők, egyre sötétebbek, amit még a koromsötét éjszakában is lehet látni. Eltakarják a csillagok és a Hold fényét, és a mit sem sejtő földön maradt lények hamarosan megtudják, milyen, amikor ő igazán dühös.

Megállunk valahol a felhők felett. Oldalra nyújtott karral állunk, szokásosan hozzásimulok, és várom az utasításokat.

- Egyetlen barátom, mutassuk meg nekik, kinél van a hatalom! Nagyon nagy vihart erre a területre, hatalmas szeleket, villámot és dörgést, esőt és jeget, mindent, ami csak létezik! – kiáltja a lehűlő levegőbe.

Gyűlik az energiája, érzem, ahogy elektromosan pattogva kiterjed egész testére, majd rám is átragad, felületünkön apró szikrák jelennek meg. Már érzem, ahogy egyre nagyobb mennyiségben áramlik elő belőle, karjait egymáshoz közelíti, és a segítségemmel szétteríti az alattunk lebegő felhőkben. Azok egy pillanatig nem változnak, majd hatalmas villámlás kíséretében nekiáll szakadni az eső, dörögni az ég.

Ameddig ellátunk, egybefüggő felhőtakaró borítja az eget. Lejjebb ereszkedünk, hogy pontosabb utasításokat adjunk a viharnak. Villámok között cikázunk, menekülünk előlük, kergetjük őket. Esőáztatta testünk könnyen röppen egyik felhőrészről a másikra, annyi energiát termel, hogy most ezt is megtehetjük. Felemelő érzés, mikor a legnagyobb vihar közepén lebegünk, és tudjuk, hogy ezt mi idéztük elő. Ő nagyokat nevet, én csupán boldog vagyok. De ez a boldogság semmilyen szóval nem fejezhető ki. Át kell élni ahhoz, hogy tökéletlennek tartsunk minden szót. Azt az érzést nem lehet szavakkal körülírni, amikor tudom, hogy én vagyok a legrosszabb rémálom, ennek tudatában vagyok, és élvezem. Élvezem, hogy az én kezemben van az irányítás. Hogy semmit nem tehetnek ellenem.

Órákon át tartó égzengés után kissé megnyugszik. Már éppen indulnánk vissza, mikor az utolsó villám egyik nyúlványa elér minket. Fájdalom hasít belém, szisszenéséből tudom, hogy ő is megsérült. Az oldalunkat érte a villám, de nem tett bennünk akkora kárt, amit néhány nap pihenés ne tudna orvosolni.

Lassabban, mint eddig, de még sötétben hazaérünk. A bejárati ajtó melletti tükörben megnézzük a kissé füstös területet. Én őt nézem. Ritkán látom így magunkat.

Nem érzek semmit, rajta viszont aggodalmat fedezek fel. Miattam aggódik.

Óvatosan végigfektet az ágyon, és mellém fekszik. Látom rajta, hogy nagyon fáradt, minden erejét a viharba ölte, szeme majd’ lecsukódik.

- Holnap, ígérem, holnap megteszek mindent azért, hogy újra ép legyél – suttogja, majd leejti fejét.

Boldog vagyok. Még soha nem maradt velem, bármennyire is fáradt volt. A sérülés nem fáj, egyáltalán nem érzem. Csak arra tudok gondolni, hogy itt van velem.

Ha kell, minden éjjel megsérülök, csak hogy velem maradjon.

Darolyn Hawks
2010. július

2010. július 19., hétfő

Közönségszavazás lezárva! :)

Tudom, már jó ideje végetért, de csak most jutottam el odáig, hogy bejegyzésben gratuláljak is a győzteseknek :)...

Az Alteregó pályázat közönségszavazása szerint, a ti kedvenceitek

Abigel
Bells és
Vivika95

lettek öt-öt szavazattal!

Nagy-nagy GRATULA nekik!! :)...

2010. május 21., péntek

I. helyezett - Bells

Az író megjegyzése: Daniel „Álomhegy” valahol mindenkiben megvan. Azt hisszük, hogy el tudunk fogadni valamit, amikor pedig ott állunk előtte, rájövünk, nem akarjuk, hogy megtörténjen.

„Minden napodat éld úgy, mintha az lenne az utolsó.”


Kötelező zeneanyag hozzá =)...




alteregó.
by I.R.


- Hiába mondod el még ezerszer, akkor sem értem miért kéne mennem.
- Mert ez az első bálod. Nem hagyhatod ki.
- Dehogynem. Pontosan azt teszem.
- Daniel Mary Traumberg, készülődj, ez parancs!

Elnevettem magam anya akaratosságán. Sosem láttam még ilyennek. Máskor, bezzeg ha könyörögtem se engedett el szórakozni.

Hogy mi ez a hirtelen váltás? Semmi vidám oka nincs rá. Mit is kezdhetne egy anya a halálos beteg lányával? Hát engedi élni, amíg lehet.

Igen, halálos beteg voltam. Rákos. Alig volt pár hónapom hátra. Az orvosok már nem ajánlották a kemoterápiát sem, szerintük csak elrontaná a hátralevő időt. Engem valahogy meg sem lepett, amikor közölték a diagnózist. Igen. Meghalok tizenhat évesen. És akkor mi van? Az élet megy tovább. A többi tizenhat éves felnő, családot alapít, gyerekei születnek, majd meghalnak. Igen, irigylem őket. De azzal segítek magamon? Nem hiszem. Inkább leélem azt, ami még hátra van, és megpróbálom boldogan itt hagyni ezt a világot. Nem. Nem akarok meghalni. De számít, hogy én mit akarok? Nem nagyon.

Viszont anyám teljesen ki volt bukva. Lassan egy hónapja, hogy minden éjjel arra riadok fel, hogy sír a szobájában. Nappal eltakarta a jeleket, ám a szemeiben lévő fájdalmat semmivel sem tudta palástolni. Nem haragudtam rá. Valószínűleg minden anya így reagálna. Csak sajnáltam, hogy miattam szomorú. És hogy nem tudok ellene mit tenni.

Félretettem ezeket a már annyiszor végigtanulmányozott gondolatokat és az előttem heverő halványlila estélyire pillantottam. Az első és utolsó bálom. Miért is ne?

Gyorsan ledobáltam magamról a ruháimat és belebújtam a puha anyagú ruhába. Elrendeztem magamon, aztán az egész alakos fali tükör elé álltam. Tökéletes passzolt. Kiemelte arányos alakom, amit sok korombeli lány irigyelt volna. A ruha felül szűkített volt, a szoknyarésze viszont lágy harangként vette körbe hosszú lábaimat. A betegségnek jele sem volt a testemen. Szökésbarna hajamat kiengedtem, így most lágy hullámokban hullott a vállamra. Bőröm ugyancsak irigylésre méltóan sima volt. Nagy sötétbarna szemeimet sűrű szempilla keretezte. Arcvonásaim mindenkit egykor modell édesanyámra emlékeztettek. Igen, van benne valami.

Nem sminkeltem magam. Nem volt rá szükségem. Csak a telt ajkaimra tettem egy kis szájfényt és készen is voltam.

- Daniel – hallottam a lépcsőfordulóból anyám hangját. – Készen vagy?
- Igen, mindjárt megyek – kiáltottam vissza.

Magamhoz vettem egy külön erre az alkalomra vásárolt lila kézitáskát. Még azelőtt vettem, mielőtt rám törtek volna a rosszullétek. Mielőtt kiderült volna, gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Gyógyszerrel enyhítik a tüneteket. Meg nem ment, de legalább nem érzem úgy magam minden percben, mint aki mindjárt összeesik.

Leszaladtam a lakkozott falépcsőn. Az utolsó fokon egy doboz állt. Vigyorogva felemeltem és megráztam, mint egy gyermek, aki élete első ajándékát kapja. Anya az ajtófélfának dőlve figyelte a reakciómat.

- Cipő? – kérdeztem felvonva a szemöldököm.
- Nézd meg.

Elmosolyodtam és kinyitottam. Egy gyönyörű magassarkú volt. Színben passzolt a ruhámhoz, szóval tökéletes ma estére.

- Köszönöm – suttogtam. – De…
- Igen. Tudom. Nem szereted, ha állandóan ajándékokat veszek.
- Tudod, hogy nincs mit mondanom a többieknek…
- Mondd azt, hogy az első bálodra kaptad. Mert ez az igazság.

Igen, anya szeretett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Amióta kiderült mi a bajom, - szóval nagyjából egy hónapja– minden apró-cseprő dologra képes ajándékokat venni. Nem is lett volna kellemetlen, ha meg tudtam volna magyarázni a barátaimnak.

Mert igen. Ők nem tudták. Talán ez volt a legnehezebb része. Megtartani a látszatot. Én kértem anyut, hogy ne mondjuk el senkinek. Megpróbáltam folytatni a régi életem, miközben egy újat kezdtem. Tudtam, ha elmondom, másképp néznek majd rám. Ő a kislány, akit sajnálni kell, mert hamarosan meghal. Még ha nem is szándékosan, ezt tették volna mindannyian. Ezért a betegségről senkinek se szóltam, a hiányzásokat influenzával magyaráztam, a gyengeséget pedig utóhatással. A gyógyszerszedést virágporra való allergiával az ajándékokat pedig anyám hóbortjával. A betegséget úgy fogtam fel, mint egy titkot, amit senki sem tudhat meg, különben az emberek másképp fognak tekinteni rá. Mint Superman vagy a Macskanő. Bár nem voltam szuperhős, ha a titkom kiderülne, megkülönböztetett lennék.

Édesanyámon kívül, csak apám tudott a rákról. A szüleim hároméves koromban elváltak. Apám visszaköltözött Németországba, és maximum évente egy lapot küldött, hogy boldog születésnapot kívánjon, természetesen az időpontot sosem találta el. Azóta azonban, mióta értesült róla, hogy hamarosan meghal az egyetlen lánya, naponta hívogat telefonon, és megígérte, hogy jövő hónapban meglátogat.
Nem haragudtam rá. Ki tudja, mit érez ilyenkor egy ember? Lehet, hogy bűntudata van, amiért tizenhárom éven keresztül elhanyagolt és most szeretné kijavítani a hibáját. Néhány hónap néhány év ellenében. Kevésnek tűnhet, de érdekes módon tudtam értékelni. Legalább megpróbálja.

- Gyönyörű vagy – vigyorgott rám anya, szemében büszkeség csillogott.

Felkaptam a fehér bőrkabátom, amit ezelőtt héten kaptam egy ötösért… Mondtam, hogy túlzásba viszi.

- Helen anyukája értünk jön. Szia! – mondtam és két puszit nyomva az arcára kimentem a ház elé.

Pár perc múlva meg is érkezett a sötétkék Volkswagen. Helen az iskola szépe volt. Hosszú, derékig érő búzaszőke haja, és égszínkék szeme volt. Arca akár egy angyalé. Most egy halványrózsaszín térd alá érő kisestélyit viselt. Visítva ugrott ki a kocsiból.

- Vááá remekül nézel ki – sikította és megölelt.

Sokan utálták, csak mert szép volt, én azonban szinte rögtön jóba lettem vele, miután ugyanabba a középiskolába iratkoztunk. Azóta is a legjobb barátnőm. De még ő sem tudta a titkomat.

- Te is – viszonoztam a bókot.

Helen erre majomkodva pofát vágott, aztán beszálltunk a hátsó ülésre. Helen anyja egy apró, de annál gyönyörűbb asszony volt. Mosolyogva üdvözöltük egymást és pár átlagos kérdés után, elindultunk a St. Alice középiskola felé.

Helen össze-vissza csacsogott a suliban terjengő pletykákról. Arról, hogy ki-kivel jön vagy, hogy kit nem engednek el. Mosolyogva bólogattam. Örültem, hogy ilyen vidám és ennyi mondanivalója van, mert nekem nem volt sok kedvem a beszédhez. Apró szúrást éreztem a bal karomban, ami nem volt jó előjel. Még szerencse, hogy hoztam magammal gyógyszert.

A suli előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Mindenki várt valakire. Hárman pont a kapu előtt, épp ránk. Tim, Rick és Joy, a barátaink. Ugyanolyan visítással fogadtak kettőnket, mint Helen engem. Miután üdvözöltük egymást, egymás kezét szorongatva elindultunk befelé, az első tanévzáró bálunkra.

Tim egy magas, fekete hajú srác volt, egy évvel idősebb nálunk. Mióta csak idejárunk, velünk van. Egész helyes volt, de nem volt az esetem, bármennyire is szerette volna.

Rick az osztálytársunk volt, afféle a többi fiú által kiközösített „stréber”. Mi viszont megtaláltuk a szórakoztató oldalát.

És itt volt Joy. Egy igazi egzotikus szépség. Fiatal kora ellenére rengeteg udvarlója akadt. Sötét, göndör haja megfelelő keretbe foglalta mandulavágású szürke szemét és enyhén sötét bőrárnyalatát.

Így, mi öten voltunk a suli legösszetartóbb barátai. Voltak még, akik szerettek volna hozzánk csapódni, de végül mindig csak öten maradtunk. És ez így volt jó. Mindent elmondtunk egymásnak. Ha valami nem tetszett a másikon, vagy a viselkedésében volt kivetnivaló.

Viszont egy dolgot nem tudtak. Hamarosan csak négyen maradnak. Talán hamar elfelejtenek és pótolnak egy gólyával. Vagy évekig gyászolnak, végül elfelejtenek. Mindegy hogyan, végül feledésbe merülök. Rosszul esett, mégis tudtam, így helyes. Senki sem fog örökké gyászolni. Talán emlékeznek majd rám. Elég ennyi.

- Nézd! Ott van Jack Wiser – mutatott Helen egy magas, sötét hajú srácra.

Amióta csak beléptünk a suli kapuján, odavolt érte. S bár Jack világosan az értésére adta, hogy csak „arra” kéne neki, Helen nem adta fel, hogy egyszer még magába bolondítja. Mint a filmekben, szokta mondogatni.

A bált az iskola tornatermében rendezték. Gagyi zene és üdítőitalok. Mégis ez minden középiskolás álma. Az iskolai bál. Ahol életre szóló szerelmek szövődhetnek. „Mint a filmekben.” Örültem, hogy mindenki el volt foglalva magával, így félrehúzódhattam és bevehettem egy szem gyógyszert a karfájásomra.

- Allergia? – szólalt meg mellettem egy mély hang.

Felnéztem és a legszebb szempárral néztem szembe, amit valaha láttam. A végzős Benjamin Hethar.

- Igen – bólintottam és próbáltam úgy mosolyogni, „mint a filmekben”, mikor a főhősnő megpróbál bevágódni a főhősnél.

- Az nem kellemes – állapította meg Ben, aztán ő is elvett egy üdítőt.

Sötétbarna haját kikopott lila csík tette különlegessé. Emlékszem, mennyit nevettünk rajta Helennel, mikor beállított lila taréjjal. Arca kissé még gyerekes, de épp emiatt volt annyira vonzó. Magas, kidolgozott alakja volt. Több sportágban is kiemelkedő volt, de leginkább a küzdősportokban jeleskedett. Természetesen mindenkivel jóban volt az iskolában. Köztük az iskola legnagyobb k-ival is… ahogy Helen szokta nevezni őket.

Nem úgy tűnt, mint aki el akar menni.

- Hogy tetszik a bál? – kérdezte kedvesen.

Megfordultam és végignéztem az épp lassú számra ringó párokon.

- Rémes – suttogtam, mire Ben hangosan felnevetett.
- Igen, egyetértek.
- Hol van a barátnőd? – csúszott ki a számon.

Tudtam, hogy Ben egy Sandra nevű, hirtelenszőke csajjal járt, aki korban sokkal jobban illett hozzá, mint én.

- Szakítottunk – felelt, mire még jobban átkoztam azt a nagy számat.
- Sajnálom.
- Nem számít – mosolygott, aztán arra hivatkozva, hogy megkeresi a haverjait eltűnt.

Hosszan bámultam utána. Nem lenne egyszerűbb leszólítani és megmondani, hogy tetszik? Mit veszthetek?

- Csak nem Benjamin Hethart láttam épp elmenni mellőled? – ugrándozott mellém Helen.
- De – sóhajtottam. – Én meg szépen elbaltáztam…
- Mert?
- Szakítottak a barátnőjével…
- Jézusom! Ez remek! Várj, leadom a drótot – azzal már ott sem volt.

Hát igen. Ez Helen. Kis pletykafészek volt, de emellett imádnivaló. Ismét éreztem a szúrást a karomban. Hát nem volt elég egy szem orvosság? Próbáltam figyelmen kívül hagyni. Nem szedhettem sok gyógyszert. Inkább belemerültem a párok elemzésébe. Váltakozva csendültek fel a pörgősebb és lassú számok. Épp Chris Isaac Wicked Game című száma indult, mikor megint meghallottam a hangját.

- Táncolunk?

Rámosolyogtam. Egyből elfelejtettem, hogy fáj a karom. Bólintottam és felé nyújtottam a kezem, hogy a táncparkettre vezessen. Mikor a tömeg közepén voltunk megállt, szembe fordult velem és magához húzott. Életemben először táncoltam férfival, aki nem a rokonom volt. Hihetetlen érzés volt. Most egyáltalán nem bántam, hogy eljöttem.

„No, I don't want to fall in love, With you” – énekelte Chris.

Éreztem Ben illatát és teljesen elmerültem benne. Zöld szemei mintha hipnotikus erővel bírtak volna, nem volt erőm elszakítani tőlük az enyémeket. Jó érzés járta át a testemet.

- Nagyon jól áll ez a ruha – hajolt közel Ben és a fülembe suttogott.
- Köszönöm.
Már épp vége lett volna a számnak, de valakinek nagyon tetszhetett, mert újraindította.
- Kezd megtetszeni ez a szám – mosolygott szívfájdítóan édesen Ben.
- Nekem is.

Egyre többen lettünk a táncparketten. Talán ennek volt köszönhető, hogy Bennel szinte egymáshoz passzírozódtunk, de nem volt ellenünkre.

Éreztem, mikor jött el a pillanat. Ben hihetetlenül lassan ajkát az enyémhez érintette. Mint az ősrobbanás, ha hasonlítanom kellett volna valamihez. Éreztem, ahogy átjárja mindenemet a jóleső bizsergés, amiről annyi könyvben írnak. Viszonoztam a csókját. Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana.

Az iszonyatos fájdalom vetett neki véget. A kezem görcsbe rándult, én pedig felsikoltottam kínomban.

Ben nem értette mi történt. Értetlenül tartott, nehogy elessek.

- Daniel, mi a baj? – kérdezte idegesen.
- Fáj… fáj – suttogtam és éreztem, ahogy a fájdalom átterjed mindenhová a testemen.

Elvesztettem az irányítást. Többen megálltak körülöttünk és figyelték az eseményeket. Valaki egy tanár után kiáltott.

A gondolataim még tiszták voltak. Ne! Még ne! – kiáltottam magamban. Ne most! A titok hamarosan kiderül. Superman lelepleződik, a Macskanő elvét egy lépést. Vége. Úgy éreztem ez igazságtalan. Miért épp most? Most, amikor a legboldogabb vagyok. Nem akarok meghalni! Hallottam Helen hangját valahonnan távolról. Hallottam, hogy sír. Ben hangja idegesen csengett, szólongatott. Valakik helyet kértek. A barátaimat arrébb küldték, engem pedig lefogtak.

- Rákos – hallottam egyik tanárom hangját.

Aztán hallottam a susmorgást. Szinte láttam magam előtt Helen, Ben, Joy, Rick és Tim döbbent arcát. Hát mégsem mondott el mindent? Volt titka. De kinek nincs? Superman is jó ember volt, pedig voltak titkai. Nekem volt egy másik életem, amit nem voltam hajlandó elfogadni. Egy beteg, szánalmas kislány élete. Miért éltem volna abban, mikor volt egy normális életem.

Megszűnt a fájdalom. Már nem éreztem semmit. Lassan elernyedt a testem, én pedig az utolsó lélegzetemet vettem. Aztán minden elcsendesedett. Az utolsó, amit hallottam az Chris Isaac fájdalmas „No, I don't want to fall in love” kiáltása volt. Aztán, mint egy suhintás, eltűnt minden és én elmerültem a békés sötétségben.

----------------------------------------------------------------------------------------------

Hát Bells drágám!

Tudnod kell, hogy általában nem nagyon vagyok oda a szomorú befejezésekért. Főként azért, mert nagyon nehéz hitelesen, nem túlzásokba esve írni ilyesmiről. Neked sikerült!

Amíg olvastam, hihetetlenül izgultam. Mi lesz ebből?? Gyomorgörccsel, a normálisnál hevesebb szívdobogással, lélegzetvétel nélkül olvastalak. Nem volt benne akció, nem volt különösképpen pörgős, vagy izgalmas. Mégis. Danielért izgultam. Valahol éreztem, hogy talán ez lesz az a bizonyos utolsó bál.

Nagyon szépen felépítetted az anya viszonyulását ehhez a szörnyű dologhoz. Nagyon komoly dolog ez, és szomorú, mégis megmosolyogtam. Hát igen. Ilyen lehet, amikor az ember egyik szeme sír, a másik mosolyog.

Daniel érzelmeit is abszolút ’átjöttek’ :)...azt hiszem, ez még a csók, vagy akár Ben nélkül is így lett volna. Egyáltalán nem éreztem túlzásnak a már-már kötelező szerelmi szálat. Egy olyan plusz volt, ami jót tett a mondanivalónak, és még inkább elszomorított. Jó értelemben, már ha lehet ilyet mondani :)...

Tehát sok szó, mint száz, hiper-szuper irományt hoztál össze Bells drága. Csak annyit mondanék még: abszolút megérdemelted az első helyet!

GRATULÁLOK! :)...


-----------------------------------------------------------------------------------


alteregó.
by I.R.


Szerettem volna meg nem történtté tenni. Elfelejteni. Az agyam legmélyebb zugába üldözni. Minden erőmből ezt kívántam, mégsem mentem többre annál, hogy elkínzottan vergődtem padomon, mint egy partra vetett hal. Ezzel sikeresen felhívtam magamra az osztálytársaim figyelmét – nem mintha eddig nem rólam pusmogtak volna.

Körbenéztem a világoszöldre mázolt teremben. Mindenki engem bámult. Ha néha rápillantottam valamelyikükre, az elkapta a fejét és a padtársával kezdett sugdolózni. Senki sem figyelt szegény Mrs. Ferrettre, aki rendületlenül próbálta belénk tunkolni az irodalmat.

Vajon hányan látták? – tértem vissza az önsajnálatomhoz. Minimum a fél iskola. Remek. De mit tehetnék? Nem kobozhatom el a suliba járó összes diák mobilját, azzal az indokkal, hogy nem szeretném, ha tovább terjesztenék „a videót”. Két perc. Csak kettő. És semmi közöm hozzá. Véletlenül kerültem annak a rohamosan terjedő videónak a háttérbe, amin a suli legnagyobb k-ja épp magát ajánlgatja…

Nyögve a padra omlottam. Kéne egy új élet. Felvethetném anyámnál azt az ötletet, hogy költözzünk a világ másik felére… Vagy legalább egy új személyiség! – ugrott be. Új név és életstílus. Ötletemet írásban is megörökítettem. A padra a megszokott Jess felirat helyett… hm… Dorát firkáltam. Igen! Ahogy ízlelgettem a nevet egyre jobban tetszett. Őrültség, gondoltam fél perccel később. Ennyitől még nem tűnik el Jessica Sanchez. Attól még ugyanaz a szánalmas tizenhét éves lány maradok, aki eddig is voltam. Fejemet a pad hűsítő lapjára hajtottam és kérleltem a varázsló ősöket – akikről anya és nagyanya rengeteget mesélt - , hogy segítsenek. Hányszor hallottam nagyanyától, hogyha valami nem megy kérjem csak őket, mindenben segíthetnek. Eddig nem hittem benne, ám most reméltem nem hagynak cserben.

Hisz mi lehet annál rosszabb egy tizenéves lány számára, minthogy kiközösítve kell kijárnia a középsulit, elvesztve minden esélyt a barátokra. Nem sok minden – válaszoltam magamnak. Lehunytam a szemem és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni az egyre erősödő pusmogást. Közeledett az óra vége, ez érezhető volt.

Nem érdekel, mit mondanak. Mostantól Dora… Casual vagyok, tizenhét éves gimnazista.

Bárcsak…

Félálomban találgattam annak a régi „kívánságteljesítő” mondókának a sorait, amit még egészen kicsi koromban nagyi tanított. Egy sziú és egy navajó vers, valamint egy huron ima keveréke volt. Nagyi mindegyik törzshöz kötődött valamilyen módon. Pár perc böngészés az emlékek között és tökéletesen emlékeztem a versre.

„Megszentelem életem,
mert imát mondok.
Megszentelem életem,
az ég felé fordulok.
Megszentelem életem,
A Szellemet hívom.
Világokat teremtesz,
embereket megölhetsz,
nappalt világosíthatsz,
éjszakát befeketíthetsz.
Telet hozhatsz nyár helyett,
tavaszt küldhetsz ősz helyett,
ahogy te akarod, minden úgy lesz!
Halld a hangom a szent kör közepéről!
Nagy Szellem, nagyapám, azt mondod,
élet fakad majd keserű könnyeimből.
Sírok hát, zokogok,
de életet nem teremtek,
a fák nem hoznak virágot
ha könnyem hull tövükre.
Itt állok, a kör közepén,
a fák mind kiszáradnak.
Hívlak hát, Nagy Szellem,
téged, nagyapa, téged hívlak.
Talán egy kis gyökér
talán még mindig él!
Talán a szent fa egy ága
nem hajlott romlásba!
Talán levelet is hajt majd,
lombját megtöltik a madarak.
Hallgass meg, hallgass meg,
a Szent Körben állok!
Segíts meg, mutasd meg,
ösvényemet megtaláljam!”

Igen! Ez volt az! Mindig kirázott a hideg tőle… Emlékszem mennyi időbe telt, míg megtanultam tökéletesen. Most még a szavalás ritmusára is emlékeztem. Nagyanya mindig azt mondta különleges őseink voltak. Rengeteg kuruzsló és gyógyító. Hát most segítsetek! – kértem őket gondolatban. Közben kicsöngettek irodalomról és a terem lassan kiürült. Itt az idő! – bíztattam magamat. Annyira belelovalltam magam ebbe a mágikus mesébe, hogy talán ez volt az oka annak, hogy nem vettem észre a belépő végzős Ty Davist, aki mindent végignézett.

Elmerülve a gondolataimban ismételgettem a sorokat. Hirtelen éreztem a szellőt az arcomon és ez megrémített, mégsem hagytam abba a kántálást. Teljesen magával ragadott. Viszont a fejem az megfájdult tőle.

Őrültség! – ismételtem magamban, aztán sóhajtva véget vetettem a varázsnak. Éreztem, ahogy valami megszűnik körülöttem. Mintha kiléptem volna egy fullasztó teremből. Reméltem, hogy nem okoztam semmi maradandót. Anya sokszor figyelmeztetett, hogy a varázslás nem játék.

Kinyitottam a szemem és épp Ty fürkésző fekete szemébe bámultam. Ó, Istenem, de ciki! Gyorsan felkaptam a táskám és egy szó nélkül el akartam tűnni előle.

- Jó lett a hajad! – szólalt meg, mikor épp kiléptem az ajtón.

Nem értettem mire gondol. Utoljára nyáron voltam fodrásznál és közeledve a tanév végéhez a hajam inkább hasonlított egy szénakazalra, mint olyan frizurára, amit ép ember viselni mer.

- Kösz – vontam meg a vállam képzeletben.

Egész helyes, állapítottam meg. A fiú magasabb volt, bár csak pár centivel. Sötét haja a homlokába hullott. Arcát most fura mosoly uralta.

Köszönés nélkül léptem ki a teremből. A kínos bámulások és pusmogások helyett – legnagyobb döbbenetemre – mindenki mosolyogva üdvözölt. Megőrültek, állapítottam meg, miután Ms K is vigyorogva intett. ??? Mi a fene?

Bemenekültem a lényvécébe. Milyen mocskos játékot játszanak velem? Nem elég, hogy kinevetnek a hátam mögött, most már nyilvánosan is gúnyt űznek belőlem. Sóhajtva a csap alá tartottam az arcomat. Jól esett a hűs víz. Megtöröltem az arcom a kihelyezett papírkendővel és puszta kíváncsiságból, hogy mégis mi tetszhetett Tynak rajtam belenéztem a kissé magasra függesztett tükörbe.

Tátva maradt a szám. Te jó ég! Mi a … történt velem? Mindjárt elájulok. Mi ez? – emeltem fel két ujjal egyiket a fekete hajamba vegyülő szőke tincsek közül. Sosem festettem a hajamat egyrészt anyám kívánsága és a saját eszméim miatt. Most viszont… minden második tincsem szőke színben pompázott. Hogyan…

Ty. Tetszett neki. Hát igen, kissé feldobta az arcomat. De…

A varázslat! – csaptam majdnem a homlokomra. Meg akartam változni és sikerült. Jesszumpepi! Varázsoltam!!! Talán még örültem is volna, ha elfogadható magyarázattal tudtam volna szolgálni anyámnak. Kellett nekem buta mondókákat kántálni! Más akartam lenni és most tessék!

Nyílt a vécé ajtaja és egy csapat vinnyogó plázacica nyomult be rajta csupa rózsaszínben.

- Dora – ugrott mellém mindjárt az egyik. – De jó, hogy itt vagy. Épp most hallottam…

Dóra? – néztem rá értetlenül. Komolyan így hívott? Lassan felfogtam, hogy megteremtettem a saját alteregómat, nem csak képzeletben, hanem most más valóságos, fizikai értelemben is. Ez bizarr.

- Dora Casual? – szakította félbe az egyik szőke maca a másik pletykaáradatát.
- Azt hiszem – bólintottam belemenve a játékba.
- Sokat hallottam már rólad.
- Igen?

Régebben senki sem ismert. Az utóbbi időben is csak amiatt az idióta félreértés miatt ismertek fel.

- Igen. Azt hallottam te vagy Ty csaja – bólintott elismerően.
- Hát ezt meg honnan veszed? – döbbentem meg.

Ennyire sikeres lett volna a sikeres élet kívánság varázsigeszórás izé…?

- Mindenki erről pletykál…

Ekkor robbant ki a vita közöttük, hogy szerintük ki a leghelyesebb pasi a suliban. Ty és a focicsapat kapitánya küzdött az első helyért.

Kihasználtam az alkalmat és kislisszoltam mellettük. Amint kiléptem nem jutottam egy pillanat nyugalomhoz sem, ugyanis két erős kar rántott félre az ablakhoz.

- Mi a fenét terjesztesz kettőnkről? – hallottam meg Ty dühös hangját. – Ok, hogy megdicsértem a hajad, de ezzel még nem kértem meg a kezed.

És csak mondta és mondta és mondta…

Mikor befejezte végre, kifulladva lihegett előttem, kezét kétoldalt mellettem az ablakpárkánynak támasztva.

- Befejezted? – húztam fel gúnyosan a szemöldököm.
- Nem! – csattant fel. – Annyira nem is jó a hajad – bökte ki.

Forgattam a szemem, majd visszamosolyogtam a vécéből kilépő cinkosan kacsintó cicababákra.

- Nem én mondtam nekik – kezdtem, mikor újra ketten maradtunk a folyosón.

Talán mégsem volt annyira hatásos a sikeres élet varázslat, ha Ty nem tud arról, hogy járunk.

- Akkor ki a fene? – borzolta össze rövid, fekete haját a fiú, vagy már inkább férfi.
- Nem tudom. Azt hiszem csináltam valamit… - mondtam bizonytalanul.

Fogalmam sincs, miért éreztem késztetést arra, hogy elmondjam. Semmi köze hozzá.

- Aha! Tudtam, hogy mégis te voltál!
- Nem értesz. Nem mondtam senkinek, hogy járunk.
- Akkor?
- Azt hiszem… varázsoltam. – Meglepően könnyen elmondtam.
- He? – szökött a magasba Ty sűrű szemöldöke. Aztán mintha elgondolkozott volna. – Ezért állítja azt mindenki, hogy Dorának hívnak?

Bólintottam.

- Hogyan? Ez lehetetlen… - sosem hallottam dadogni.
- Én sem tudom pontosan.
- Mesélj el mindent! – kért érdeklődve, harag nélkül.

Már nem volt mérges. Inkább csak érdekelte mit és hogyan csináltam. De vajon nem néz majd őrültnek? Vagy szánalmasnak? De, valószínűleg. Rá nem hatott a varázs. Talán mert velem volt, mikor elmondtam? Ez és még ezeregy millió kérdés fogalmazódott meg bennem. Tudtam ki adhatna választ ezekre.

- Mennem kell – mondtam és gondolatban már otthon voltam.
- Na, ne. Ne hidd azt, hogy így itt hagyhatsz – kapta el a karomat Ty.
- Miért? Ja… mondd azt mindenkinek, hogy én találtam ki és csak viccnek szántam…
- Nem akarom.
- He? – most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.

Ty idegesen ráharapott az alsó ajkára, aztán pár perc habozás után hosszú léptekkel átvágott az aulán, ki az iskolából. Csak lestem utána… széles vállát és hosszú lábait. Mi a fene ütött bele?

Végül vállat vontam és elindultam utána. Kint, az iskola előtt, már jókora tömeg gyűlt össze az egymásra várakozó diákokból. A legtöbben vidáman integettek nekem és néhány fiú az új nevemet kurjantotta, miközben átvágtam a csődületen. Kénytelen voltam beismerni, hogy tetszik ez a hirtelen jött népszerűség.

Vigyorogva sétáltam anyám szürke kombijáig. Aztán észrevettem Tyler Davis szúrós tekintetét a parkoló túloldaláról. Egyből elpárolgott a jókedvem. A fiú pár percig még méregetett, aztán fejrázva beült a saját autójába.

Nem értettem mi baja. Egyszer az, hogy járunk, máskor az, ha nem… vagyis, a többiek hiszik azt. Ugyanis két órával ezelőttig soha nem volt közünk egymáshoz.

Beszálltam a régi Mercedesbe és sebességbe tettem. Hazafelé végig Tyon járt az eszem. Olyan volt, mint egy sértett kisgyerek, akinek semmi sem felel meg, s én hiába nem szerettem a hisztis fiúkat Tyt éppenséggel vonzónak találtam.

Mindegy, gondoltam és inkább az előttem álló beszélgetésre koncentráltam. Anya valószínűleg nem fog repesni az örömtől, nagyi viszont megértő lesz. Előre sejtettem a reakciójukat… és nem is tévedtem.


2. rész

Anya kiakadt.

- Nem is értem, hogy bízhattak erőt egy ilyen felelőtlen lányra. Hát nem mondtam elégszer, hogy vigyázz mit kívánsz – kezdte a kioktatást.

- Nem hittem, hogy ennyire komolyan kell vennem – forgattam a szemem. – Talán, ha ezt az egészet nem gyerekmesének állítjátok be, nem csinálok magamból Dorát.

Amint hazaértem tudtam a varázslat csak a suliban lévőkre hatott. Anya nem nevezett Dorának és nem is kérdezgetetett az „új pasimról”.

- Mi folyik itt? – hallottam meg a lépcső tetejéről Savannah James, vagy ahogy népe nevezte Lora hangját.

Amióta az eszemet tudtam velünk élt.

- Csak az, hogy az unokád megbabonázta az egész suliját – előzött meg anya a magyarázkodásban.

-Egy embert nem – fűztem hozzá.

Nagyi egy pillanatra meglepődött, aztán elmosolyodott.

- Ügyes – csapta össze a kezét, sötét szeme körül megjelentek a nevetőráncok.

Mintha egy napot sem öregedett volna a születésem óta.

- De anya – nézett rá elképedve anyám.

Mikor nagyi a folyosóra függesztett polchoz fordult, szemtelenül kinyújtottam anyámra a nyelvemet, mire ő tréfásan fügét mutatott. Legtöbbször inkább testvérekként viselkedtünk, mintsem anya és lánya.

- Hogy lehet megszüntetni a varázst? – kérdezte anyám.

- A varázslatot csak az oldhatja fel, aki elszórta – felelt nagyanyám és rámkacsintott.

Hazudott. Bármelyik nagyobb hatalmú varázsló feloldhatta volna, ezt még gyermekkoromban tanította. De most meghagyta a választást nekem.

- Tehát a kérdés az, hajlandó vagy-e megválni ettől a tévképzettől? – nézett rám anyám szigorúan.

Szívem szerint…? Tetszett ez az állapot, amibe most kerültem. Ki szeretne visszakapni egy olyan életet, amiben kiközösítik? Emellett Ty is csak akkor vett észre, mikor megváltoztam. Ha Jess lennék újra, valószínűleg el is felejtene. Mégis bólintottam.

- Szeretnék megszabadulni az alteregómtól – mondtam halkan.

Még ha mindenki utálni is fog és a suli legjobb pasija is elfordul tőlem, tettem hozzá gondolatban.

Anyám helyeslően bólintott, ám nagyi kételkedve méregetett.

- Biztosan ezt akarod? – kérdezte.
- Így helyes…
- Most ne gondolj erre! Ne anyád kívánsága miatt tedd meg. Gondolj magadra – szólt rám erélyesen. – Kövesd azt, amit a szíved diktál.

Hagyjam tovább fajulni a dolgokat? Ez a pár óra nem volt elég?

- Figyelj rám! – szólított meg nagyi és a vállamra fektette kezét. – Leírom azt a varázslatot, ami visszafordítja az előzőt. Csak akkor fog működni, ha valóban, teljes szívedből kívánod.

- Értem – bólintottam és zsebre vágtam a papírt. – Nagyi – szóltam utána, mikor el akart menni.

- Igen? – fordult vissza.

- Mi az oka annak, hogy azt az egyvalakit nem sikerült elvarázsolni?

- Ha jól sejtem… ő már amúgy is el volt varázsolva – mosolygott rám, aztán eltűnt az emeleten.

Nem értettem mit értett ez alatt, de megjegyeztem magamnak.

Magam sem tudtam mit akarok. Anyám neheztelő pillantása kísért a szobámba menet. Sajnáltam, de neki fogalma sem volt, miről kéne lemondanom. Nem tudott sem a videóról, sem a kiközösítésről.

A szobámba érve azonnal az ágyra rogytam. Sosem gondoltam, hogy ilyen helyzetbe kerülök majd. Ami eddig ábránd volt, most valósággá vált. Túl széppé. Olyan szépséggé, ami múlandó…

Megcsörrent a mobilom. Vagyis jött egy SMS-em.

Feladó: Tyler
Üzenet: Mondd el!!!:$

Forgattam a szememet. Ez sosem adja fel?

Bepötyögtem a választ: Elmondom majd személyesen.

Ezzel elhajítottam a telefont az ágy végébe és elfeküdtem. Megnehezíti a dolgom.

Pár pillanat és a mobil újra rezgett. Sóhajtva ültem fel.

Akkor engedj be! – szólt az újabb SMS.

Értetlenül néztem a kijelzőt. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A nyavalyás – pattantam fel az ágyamból. Az ajtóhoz rohantam mielőtt bárki kinyithatta volna. Próbáltam neheztelően nézni az lábtörlőn toporgó szépfiúra, de féloldalas mosolyától elfelejtettem miért is haragszom rá.

- Beengedsz? – nézett be mellettem a házba.
- Ja… persze – álltam félre az útból.

Mit kezdjek vele? – kérdeztem magamban. Anyu tűnt fel a konyhából.

- Ki az, Jess… - döbbenten hallgatott el meglátva Ty-t. – Óh, szia! – mosolygott rá, aztán jelentőségteljesen rámkacsintott.

- Anya, ő itt Tyler… egy srác a suliból – mutattam be.
- Csak Elena – nyújtott kezet anyám, mire Ty tisztelettudóan köszönt.
- Meg kell beszélnünk valamit – toltam Ty-t a szobám felé.

Nem néztem vissza anyára. Tudtam, hogy neheztel most, mert nem szóltam az „új barátomról”.
A szobám ajtaját kulcsra zártam. Ty tüzetesen körülnézett, aztán megfordult és rámmosolygott.

- Kezdheted.
- Mégis mit képzelsz? – törtem ki, mire kérdőn felvonta a szemöldökét. – Beállítasz ide és magyarázatot követelsz?
- Hát végül is a barátod vagyok – próbálta humorral elütni a dolgot.
- Dorának vagy a barátja – ellenkeztem.
- Ugyanaz.

Megráztam a fejemet.

- Dora népszerű, közkedvelt. Én viszont…
- Te vagy Dora is. Nem magadat cserélted ki, hanem a többiek előítéleteit. Mindegy mi a neved – mondta Ty.
- Ez csak varázslat, semmi több – kötöttem az ebet a karóhoz.

Ty közelebb jött és az állam alá téve ujjait felemelte az arcom.

- Jessica Sanchez. Ismered Clark Kentet? – kérdezte komolyan, mire elnevettem magamat.
- Személyesen még nem volt hozzá szerencsém.
- Szóval tudod ki ő.

Bólintottam.

- És Supermant ismered? – kérdezte.

Már tudtam mire akar kilyukadni és volt is benne valami.

- Superman Clark Kent. Te Jessica Sanchez egyben Dora Casual vagy. Az alteregód ugyanúgy a részed, mint Dr. Jekyllnek Hyde.

- Szép hasonlat – húztam el a szám.
- Hát igen… de érted mit akarok veled megértetni? – vált komollyá a hangja.
- Igen. Dora a részem. Lehet, hogy a varázslat nélkül is lehetnék ilyen…
- Biztosan – szorította meg bíztatóan a kezem Ty.
- Köszönöm – suttogtam lehajtott fejjel.
- Miért varázsoltál? – húzott az ágyamra Ty.

Leültünk és félig egymás felé fordultunk.

- Azért, hogy újra elfogadjanak – feleltem.
- Butus. Miért foglalkoztál velük? Buta, pletykás libák. – nevette ki őket.
- De… te is csak a varázslat után vettél észre – mondtam el a legnagyobb kétséget ébresztő tényt.

Ty erre hevesen rázni kezdte a fejét.

- Azóta figyellek, mióta beléptél a sulinkba – vallott színt.
- Tessék? – Azt hittem rosszul hallok.
- Igen. Azóta gyűjtöm a bátorságot, hogy megszólítsalak. Amikor a teremben megláttalak egyedül… nem is tudod milyen lehetőség volt az számomra. Azt hittem a tincsek eddig csak elkerülték a figyelmem… Így volt a legegyszerűbb – magyarázta mosolyogva. – Aztán jött az a pletyka is…

- Azta – nagyot néztem erre a vallomásra. – Szóval már Dora előtt tetszettem?
- Jessica önmagában is elvarázsolt – nevette el magát édesen Ty.

Erre én is elmosolyodtam és eszembe jutott nagyi magyarázata. Már el volt varázsolva. Tynak alteregó nélkül is ugyanúgy tetszettem. Vajon számít, hogy a többiek mit gondolnak?

- Örülök, hogy ezt elmondtad.
- Tudtam, hogy szükséged van rám és erre – bólintott Ty.
- Nekem most… el kell intéznem valamit – álltam fel az ágyról és a kezem már a zsebemben lévő papíron volt.
- Rendben – vigyorgott Ty és kinyitotta az ajtómat.

Mielőtt azonban elment volna, hirtelen elkapta a karomat és magához rántott. Nevetve estem széles mellkasának és felpillantottam rá. Fekete szemében, mintha láng lobogott volna. Lassan hozzám hajolt és megcsókolt. Mintha áramütés ért volna. Minden porcikám bizsergett tőle. El sem akartam engedni. Végül ő tolt el magától, bár láthatóan neki is nehezére esett.

- Intézd el, amit kell! Holnap találkozunk.
- Rendben – suttogtam elgyengülve.

Még egy apró csókot lehelt a számra, majd kacsintott és már itt sem volt.

Bágyadt mosollyal fordultam vissza. Elővettem a papírt a zsebemből. Leültem a szoba közepére és összegyűjtöttem minden gondolatomat. Igen, jó nekem alteregó nélkül is. A többiek megbékélnek majd velem, addig pedig Ty tart ki mellettem. Talán nem mindig kell egy másik személlyé válni, csak találni kell egy valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy.

Mosolyogva olvastam fel a visszafordító varázslatot:

„Nyugodt éjtől, pihenéstől
arcom most elfordítom,
a napba nézek, fehér égre,
lándzsám megszorítom.

Elindultak az Emberi Lények,
nyugatnak tartottak,
de néhányuk elfordult keletnek,
ahol éltek, oda visszatértek.
Visszatértek az Emberi Lények.

Térjetek vissza, ó, szívemnek álmai,
daloljatok a Nyár alkonyában,
lent a friss pataknál,
a mandulabozótban.

Menedékem barátok vállán lelem
mióta az ének véget ért ereimben.
Ég és föld megtagad engem,
mi segíthet: egy barát keze.

A magas, fehér csillagok… barátságtalanok!

Túl édes a menedék a remélőnek.
Gyertek vissza Álmaim, énekeljetek!
Daloljatok, zúgjatok, halljam,
míg testemben az élet felriad.

----------------------------------------------------------------------------------

Drága Bells!

Folytatom...

Az a vicces eset esett meg velem - amit egyébként sosem gondoltam volna, és lehet pimasz dolog is a többiekkel szemben - , hogy nem tudtam eldönteni, melyik sztorid a jobb!

Egyszerűen szóhoz sem jutottam, amikor elolvastalak.

Azt szeretem benned, hogy úgy mint már az előző novellád után is, volt min elgondolkoznom. Volt benne tartalom, egy-egy örök igazság.

Erre a történetedre is igaz minden, amit dícséretként felhoztam már az előbb. A gyomorgörcs, a szívdobogás, a légszomj. Gyönyörű, egész, kerek, egyedi, és van mondanivalója. A szerelmi szál hangsúlyos ugyan, de nem erőltetett.

Megvan benne minden, ami csak kell ahhoz, hogy egy történet így elvarázsoljon. És el is varázsolt. A mondani valók miatt. Azért mert elgondolkoztattál.

A probléma mindenkinek ismerős. Ki ne szeretett volna már valaki más bőrébe bújni? Egy kicsit más lenni?

„Tynak alteregó nélkül is ugyanúgy tetszettem. Vajon számít, hogy a többiek mit gondolnak?”

Tényleg nem számít. Imádtam Jessica-t. Tipikus nő :)...azt sem veszi észre, ami az orra előtt van...mindent túlbonyolít :)...

Szuper, hogy hagytad lebegni a történet végét. Nagyon tetszett. Felesleges lett volna tovább írni. Csak elrontotta volna.
Kiemelném még azt is, hogy mindkét esetben nagyon egyedien értelmezted a kikötött címet! Ez is nagyon tetszett!

Tehát megint csak GRATULÁLOK és örülök, hogy mind a kettőt elküldted! Nálam a töténetet tekintve abszolút első voltál! :)...

II. helyezett - Paris

Alteregó

Paris Morgan tollából

„Meghökkentő, az ember lelkében mekkora szakadék tátonghat.
Reggel felkel, és még vallásosnak mondja magát, de aztán eljönnek a sötét órák,
amikor tagadni fogja a Teremtőt.
A fénytelenség egyet jelent a bűnnel és a vágyakkal.
Márpedig bűnössé válni nem lelkiismeret kérdés.”



Tudod hogy születik a sötétség? Egy visszaszámlálás az egész, ahol az idő a szívdobbanás ütemére fogy. Hunyd le a szemed és várj. Várd a pillanatot, amikor a tündöklő nap végre lehanyatlik a toronyházak, az erdő feketéje mögé, vagy elmerül a kék, hullámzó habokban. Szívd magadba a haldoklásának utolsó leheletét, és üdvözöld az éjt, az elemi erőt, a változást hozót, amikor semmi nem az, ami volt. Én magam is változom.
Fekete felhők kúsznak az égre, elveszik a hold és a csillagok fennkölt, beképzelt fényességét, hogy a tébollyal újra otthonossá tegyék a tájat. A város fényei azt hiszik dacolhatnak a fellegekkel, de az első mennydörgésre riadtan omlanak össze az áramkörök és olvasztják bele a lakóházak körvonalait a fenyegető sötétbe. Elfojtott suttogás járja át a szíveket, ahogy a fények kihunynak.


Te beleborzongsz, én dicsőítve köszöntöm a rettegést.


Villámfényre ébredek. A nyitott erkélyajtón heves széllökés söpri félre a függönyt. A délutáni forróságnak nyoma sincs, mely egész déltől a villát ostromolta. Feltápászkodom a könnyű selyempárnák közül, és magam köré tekerem a takaró zafírszínű anyagát, hogy meztelenségem palástoljam, ahogy az ajtóig sétálok.
Mélyen lenn a város koromsötétbe burkolózva bújik meg a sziklák védelmében, és várja az esőtlen ostrom végét. Heves széllökések kapják hátukra a tenger fehér hullámait, és döntik teljes erővel a málladozó sziklafalnak. Gyönyörű, és végtelenül romboló dallam indul útjára.
Tekintetem a magasba emelem, ahogy az üvegajtó keretének dőlök. Csillogó villám hasítja szét az ég egészét, de aztán újra feketére színeződik minden.
Az istenek háborognak odafenn, az élők imádkoznak idelenn.
Elmosolyodom.
Mögöttem a szoba hűlő melegében mozdul valami. Szórakozottan sétálok vissza az ágyhoz és a szélére telepedem. A párnák közé szorított arccal Adam alussza nyugtalan álmát. Egy pont olyan Adam, akivel a lavina elindult…

A kezdetekkor Isten, a nagy és rettenthetetlen Felség világot teremtett és a maga képmására embert helyezett bele. Férfit alkotott a föld porából és a vizek tisztaságából, és az Édenkert urává tette. Adam, az Úr tükörképére, éppoly erős, eltökélt, de naiv, és nagyravágyó lett, mint alkotója. A mű uralkodni vágyott mindenek felett, igába fogta az állatokat, megszelídítette a vadakat, hasznot hajtott a növények termékenységéből, és rabbá tette a kényére alkotott nőt, akit feleségének nevezett…
Lilith. A nő, akit Isten Adam akaratára alkotott. Földből a testet, és tűzből a szívet. A férfi ellentéte, és kiegészítője egyben. De a nagy alkotás, az első nő, sajnos sokkal tökéletesebbre sikeredett, mint gondolták volna…


Adam görcsösen markol a párnába. Az éj számomra szabadság, számára bűnhődés. Rémálmok gyötrik, démonok űzik el nyugodt gondolatait. Sajnálnám? Cseppet sem. Adam minden gyűlöletem forrása. Vad düh járja át minden porcikám, és átkozom őt, ahányszor csak arcára nézek. A jól ismert vonásokra, a gödröcskére az állán, vagy a haja aranyló barnájára.
- Eva - motyogja álmában. Szemhéja rebegni kezd, de nem ébred fel.
- Nincs itt - felelem neki csendesen. Eltorzult arcára nézek, de nem érzek mást, csak mardosó gyűlöletet. Csupán ezt az érzést hagyták meg nekem…

Isten érdeklődve nézte, ahogy Adam és Lilith birtokba veszi az általa teremtett világot.
A boldogság azonban csak látszólagos volt. A nő rajongással nézett a férfira, de az elutasító volt és követelőző. Számára ugyanolyan eszköz volt a nő, akár egy behódoltatott állat. Lilith jogot kért, de elutasíttatott.

A nő elhagyta Adamot, és menedéket keresett az Édenkert egy távoli zugában. Napok teltek el, de a férfi rátalált. Lilith megalázottá és kihasználttá vált.
Szabadulni vágyott. Az áhított cél pedig egyetlen szavába került…
Azon az estén minden megváltozott, ahogy Lilith szövetkezett a bukottal, Luciferrel. A két lázadó átkot mondott Adamra és születendő fiaira…

Lilith maga mögött hagyta az Édent.

- Lilith - leheli Adam alig hallhatóan, mire én felkapom a fejem. A szerelem egyetlen parányi lángja fellobban a szívemben, de a düh hatalmasabb nála.
- Itt vagyok - felelem és végigsimítok gondterhelt homlokán. - Gyűlöllek téged - suttogom a fülébe és csókot nyomok arcára. - Pont úgy, mint őt, és magamat - lehelem.
Feltápászkodom, és kifelé indulok. Jobban magamra csavarom a huzatot, hogy óvjon a széltől, és az olajfákkal szegélyezett ösvényen mezítláb és dideregve osonok fel a magaslat csúcsán elterpeszkedő oszlopsoros, düledékes rom felé.


Isten tajtékzott és dühöngött az árulást látván. Michaelt, Gabrielt és Razielt, három legfőbb angyalát küldte a szökevény után, akit csupán Lucifer pártolt. Az angyalok könnyűszerrel ráakadtak a tengerparti sziklák közt rejtőzködő Lilithre, és az Úr színe elé állították őt. A Teremtő sajnálta elpusztítani gyermekét, így alkut ajánlott neki. Ha visszatér Adam mellé, és gyermekeket ajándékoz a férfinak, szemet huny a történtek felett, és minden rossz forrásaként Lucifert bünteti meg. Lilith hajthatatlan volt, Lucifer kétes igéje a hatalmába kerítette szívét, és elutasította a nagylelkűséget. A mennydörgő fellegekkel, mellyel a pokol mélységei felé taszították őt, Isten hangja mondott rá utolsó ítéletet.
- „Amíg szerelemből fiad nem születik, naponta száz utódod haljon meg, mert az idők végezetéig élsz. Átkozzák neved, ha gyermeket ragad el a halál, és büntessenek téged a járványok pusztításáért. Légy te magad a sötét, fénytelen éj.”


Görögország mindig csábított. A vallásuk, a több istenbe vetett hitük több jóval kecsegtetett, mint maga az engem megalkotó Isten.
Honnan az ellenszegülésem? Én vagyok Lilith…
A villámfényben durva körvonalat vetnek a földre a romos szentély elszürkült oszlopai. A lépcsősor felett a faragott szobor talapzatának dőlve köpenyes alak mozdul.
- Már vártalak - mondja megtört hangján.
- Megtaláltad? - kérdezem türelmetlenül.
- Az üzletet hagyjuk későbbre - feleli ravasz mosollyal és eltűnik a szobor mögött.

Adam egyedül maradt. Elveszítette Lilithet, és vele valami egészen különlegeset magából. Tudatra ébredt, és bánkódni kezdett. Isten látta a férfi szomorúságát. Álmot bocsátott rá, kivette a férfi bordáinak egyik darabját, és a föld anyagával összegyúrva feleséget adott Adam mellé, aki engedelmes volt, és gyönyörű. Eva, aranyszőke hajával és meleg, barna szemeivel Lilith tökéletes ellentéte lett. Azonban Eva is hibázott. Hitt Lucifernek, pont úgy, mint nem is olyan sokkal korábban elődje…

- Hogy vagy Átkozott? - kérdezi a köpenyes néhány perccel később, amikor mindketten egy faragott oltár előtt állapodunk meg.
- Hogy vagy Bűnös? - kérdezek vissza.
A köpenyes felnevet, és végre hátraveti az arcát takaró sötét palástot. Szőke tincsei meghökkentő fénnyel fogják körbe angyali arcát, szemében eltökéltség tükröződik, miközben egy aranymarkolatos tőrt helyez a márványoltár közepére.
- Azért felöltözhettél volna - jegyzi meg gúnyosan, de közben mosolyog.
- Térjünk a lényegre Eva - felelem határozottan. Elengedem a fülem mellett a megjegyzését. - Hol van?
- Itt lesz, ne félj - mosolyog. A fáklyák villódzó fényében alakja gyermekinek tűnik. - Csak várnunk kell.
- Meddig? Szorít az idő - türelmetlenkedem. - Ha felkel a nap, már nem lehetek önmagam.

Attól a perctől, hogy Lilith ismét csak Luciferre számíthatott, kiszolgáltatottá vált. A bukott kihasználta a nő sebezhetőségét, és kétes ígéretekbe csalta.
A világ változott. Adam és Eva ideje lejárt, a gyermekeiknek kellett a helyükbe lépniük. Lucifer a bűn mélységeibe gázolt. Adam haldoklott, amikor Lucifer felkereste. Örök életet kínált a férfinak, aki kapva kapott a lehetőségen, és rábólintott az ajánlatra.
Lucifer kacagva hagyta elporladni Adam testét, majd átokkal a földre kötötte a férfi lelkét, hogy az soha ne szabadulhasson. Minden végigélt élet után egy újabb következett…
Lilith belátta, hogy a gonoszság mélységei mily kilátástalanok. Szabadulni próbált a fojtogató kötelékektől, melyek pártfogójához béklyózták...

Eva újabb elbukása után ő lett a harmadik, aki Adam sorsára jutott…


- Hogy van? - kérdezi Eva válasz helyett, és tekintetét az enyémbe szegezi.
- Hisz tudod.
- Kérlek - suttogja alázatosan.
Mélyet sóhajtok.
- Az átok hatásos, magad is láthatod. A fény távol tartja tőle a démonokat, de az éj… teljesen a hatalmukba kerítik.
Eva fájdalmasan fordítja el a fejét.
- Te legalább vele lehetsz - motyogja. Az első alkalom, hogy szánakozás fog el Eva iránt, aki ugyanúgy rajongott Adamért, mint én.
- Soha nem lehetek vele igazán - felelem.

Lucifer bűnös tervébe nem csúszhatott hiba.
Lilithnek minden életben rá kell találnia Adamre. Adamre, aki nappal, mint mindenki más, éli az életét, de ha lehanyatlik a nap, kínzó álmok bódítják el elméjét a múltról, a feladott Édenről, amik elől nem lehet menekülni. Szíve egyetlen nőhöz köti örökké, akit nem tudott megbecsülni.
Eva… soha nem láthatja újra Adam boldogságát, vagy szenvedését, nem osztozhat senki érzelmeiben. Örök magányra ítéltetett, és bolyongásra két világ között.
Lilith… gyűlöli a nappalokat, mert örökké lidérces, éber álomként nehezülnek tudatára, egy szerelemről, ami csupán emlékképként kísért. A sötétség óráiban válhat azzá, aki valójában egykor volt. Megcsömörlötten gyűlölni mindenkit - ennyit jelent számára önmagának lenni. Hibáztatni magát és Lucifert. Szeretni Adamet úgy, hogy a bukott átkának köszönhetően szívében nem élhet más, csak harag…

- Azért nem leányálom vele az élet - kacagok fel, palástolva elgyengültségem. - Tudod, hogy Lucifer…
- Mindig csak Lucifer, Lucifer, Lucifer… csak nem engem emlegetnek? - szól közbe egy fennhéjázva kacagó hang. Borostás, alacsonyabb férfi lép Aphrodité szentélyébe. - Mindig öröm, ha emlegetnek - folytatja. - Vajon mily különleges alkalom lehet ez, hogy e két lenyűgöző nőt együtt üdvözölhetem?


Ebben az életben vége szakad Lucifer uralmának. Ebben az életben minden változni fog.
Két boszorkány szövetkezik a bűnt hozó egykori angyal ellen, aki Isten ellen fordult.


Evára sandítok. Parányit bólint, és bogozni kezdi köpenye szalagját.
Megremeg a lelkem, de nem szabad vonakodónak tűnnöm, így legcsábosabb mosolyomat elővéve fordulok a férfihoz.
- Lucifer, drága Lucifer - kezdem mézes-mázas hangon. - Végre elvehetnéd, ami téged illet. -
A zafírkék selymet egy fekete palást követi a porba hullva.
- A jussom… Lilith és Eva - kacag Lucifer. - Mégis mivel érdemeltem mindezt? - kérdezi csillogó tekintettel és beletúr vérvörös tincseibe.

Beleborzongok Lucifer szavaiba, de Adam hanga csendül a fejemben. Egy pillanat hangjai, amikor mindketten önmagunk voltunk.
- „A hajad, akár az éj, de a szemedben a hajnal kékje csillog. A legszebb hajnal, ami egyszer újra velem fog ébredni.”
Egy pillanat hangjai, amikor rá kellett ébrednem, soha nem tudnám elengedni Adamet. Egy pillanat hangjai, amikor eldöntöttem, hogy visszaszerzem az életünk.


Útjára indul a téboly, ahol Lucifer az áldozat.
Kiontott vére a játékunk tétje...


------------------------------------------------------------------------------------------------

Paris, egyetlen Paris!! :)...

Ha azt mondom gyönyörű, és fantasztikus, és eszméletlen, mind kevés!! :)...
A tiéd vetekszik az első helyezett művekkel. Azért nem neked adtam mégsem, mert Bells történetei jobban megfogtak.
A történet kissé zavaros nekem. Nagyon ötletes, hogy a teremtéshez nyúltál vissza. Ügyes! Viszont a szerepek kicsit kuszák. Nem derül ki pontosan, hogy Lucifer „legyőzése” miért segít Eván és Lilithen? Nem derül ki (nekem), hogy akkor most Eva mivel is bűnhődik egészen pontosan. Tudom leírtad, és tisztának kellene legyen mégsem az. Eva és Lilith miért szövetkezik?
Adam-et értem. Azt is, hogy Lilith mindig újra és újra meg kell találja és így sem lehetnek együtt. De hogy jön a képbe Eva?
És hogyan is kapcsolódnak ők Luciferhez? Mármint azon kívül, hogy hozzá fordultak?
No de lehet csak el kéne még olvasnom jónéhányszor, hogy minden darabka a helyére kerüljön.

Jöjjenek inkább a dícséretek!

A nyelvezet egyszerűen eszméletlenül, őrjítően gyönyörű!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Komolyan mondom, hogy ez volt a legesleg gyönyörűbben megfogalmazott mű. Persze ez nem szemrehányás a többieknek, mert voltak, akiknek a történetéhez nem is passzolt volna ez a kicsit giccsesebb, kacifántos fogalmazás, de nálad fantasztikusan hatott!! Eszméletlenül szép mondataid, körbeírásaid vannak!! Olyanok, amiket nem olvastam még sehol. Eredeti, gyönyörűen összerakott műremek! :)...

Nagyon tetszett, ahogy egymásba fonódott a jelen és a hátteret mesélő ’hang’ (a múlt, talán ezt is Lilith szúrja közbe?). Tetszett a bevezetés, tetszett a zárás. Kivéve persze, hogy nem értem miért jó nekik, ha megszabadulnak Lucifertől? :D...kötözködés csak...de tényleg érdekelt volna...ettől helyre állna valami??...

Szóval, drága Paris, GRATULÁLOK a második helyhez!! Büszke lehetsz rá nagyon, nagyon erős és szép munka!! :)...

Jajj és még annyi, hogy a képet nem sikerült kiszednem a word doksiból :(...ha elküldöd mailben, beszúrom azt is :)...

Gratulaa!! :)...

III. helyezett - Querida

Alteregó



Miranda a tolla végét rágicsálva figyelte az ajtó felé közeledő alakot. Az idegennek láthatóan fogalma sem volt róla, hogy minden egyes mozdulata egyfős közönségének unaloműzését szolgálja, különben nyilván érdekesebb dolgokat produkált volna, mint a folyosón való végigbukdácsolás. Ügyetlenül, de gyorsan haladt, és már csak egy karnyújtásnyira volt a kilincstől, amikor a lány úgy határozott, hogy mégsem várja meg amíg benyit hozzá.
Miranda meglépett…

***


- Na, ki a kedvenc dobosod Annie bébi? – vonta fel a piercingesebbik szemöldökét Brian, és a csomagjaimat kerülgetve beslisszolt a fülkébe.
- Öhm, Ringo Starr? – kockáztattam meg fülig érő szájjal, és egy leheletnyit arrébb húztam a jegyzettömbömet, hogy legalább látszatra tegyek valamit a helycsinálás érdekében.
- Nem talált! Hacsak Ringo nem kelt fel hajnali hétkor, hogy ne kelljen egyedül vonatoznod.
- Hé, szerintem ezt az egy megállót már simán kibírtam volna nélküled. – nevettem. – Ami pedig Ringót illeti; felkelt. Épp most menekült el sikítva a rasztatincseid láttán. – öltöttem rá nyelvet, majd tüntetően kibámultam az ablaknak becézett mocskos üveglapon.
- Jaj, ne már, Ann! Ugye nem haragszol még mindig a tegnapi miatt?
Nem haragudtam. Igazából azt is elfelejtettem, hogy este összekaptunk, de ha már így felhozta a témát…
- Tudod, Brian, ha azt mondod egy lánynak, hogy fesse át zöldre a haját, mert feketén egyáltalán nem egyedi, akkor az hajlamos megsértődni.
- Jó, de mindig is tudtuk, hogy te nem vagy lány. Ezért is vettünk be a bandába. – vigyorgott, mire jól oldalba böktem a könyökömmel.
- De most komolyan, Ann – folytatta zavartalanul – a múltkor is láttam egy csajt a plázában, aki dettó ugyanúgy nézett ki mint te. Bezzeg, ha zöld hajad lenne…
- Várjunk csak! – vágtam közbe – Nem lehet igaz, hogy már mindenki látta az állítólagos hasonmásomat, csak én nem. Ez olyan igazságtalan! – duzzogtam.
- Nyugi, nem maradtál le semmiről. Vedd elő a tükrödet és bámulj bele totál debil pofával. Egyből meglátod, hogy néz ki. Átlagos, snassz, természetes a hajszíne…
- Brian, mindjárt megérkezünk. – szakítottam félbe gyorsan. - Gyerünk, hagyd a séróm ócsárolását, és kapd fel azt a bőröndöt, mert, hogy egyedül nem tudom leszenvedni a vonatról az fix.

***


Miranda félszegen rámosolygott a csomagjait lesegítő srácra, majd kissé tanácstalanul körbehordozta tekintetét a dohányfüstben úszó, erősen lepukkant előcsarnokon. Emlékei szerint még sosem szállt le ezen az állomáson, de nagyjából sejtette, merre lehetnek a mosdók, így hát abba az irányba kezdte vonszolni teletömött bőröndjét. A koffer kerekei minden egyes huplinál panaszosan megnyikordultak a jelentős túlsúly alatt.
Alig egy percnyi keresgélés után meg is találta, amire szüksége volt; egy szoknyás pálcikaemberrel ellátott viharvert ajtót. Óvatosan benyitott. A helyiség első ránézésre üresnek tűnt, csak egy sokat látott felmosórongy és egy kilyukadt vödör árválkodott ez egyik sarokban. A lány gyorsan előbányászta váltóruháját kézitáskája aljából, és már épp a farmerétől készült megszabadulni, amikor vécéöblítés eltéveszthetetlen zajai ütötték meg a fülét. Azonnal felhagyott a vetkőzéssel és lélegzetét visszatartva hallgatózott.
A következő pillanatban egy ártalmatlan, nagydarab, fiatal szőke nő oldalazott ki az egyik használaton kívülinek látszó fülkéből, és meglepetten Mirandára bámult.
- Ó, jé, te vagy az? – kérdezte csiripelő hangon– Hé, ha épp inkognitóba készülsz vonulni, nyugi, nem árullak el senkinek. – kacsintott, majd az agyonfirkált tükörben ellenőrizte, hogy a mozdulat nem tett-e kárt hibátlanul göndörödő szempilláiban.
- Öhm, tessék? – pislogott feszengve a lány.
- Az, hogy az együtteseddel koncertezni fogtok a hétvégi fesztiválon kisebbfajta hírességgé változtatott, ha nem vetted volna észre… Most majd lépten-nyomon felismernek az autogramvadászok – forgatta szemeit a szőkeség, és ujjával megkocogtatta a kéztörlő mellé kiragasztott hirdetményt. – Javaslom, szombatra kapd össze magad, mert ha a hónap első szabad estéjét zombi énekesek bámulásával akarnám tölteni, akkor a Halálos Döfés előadására váltottam volna jegyet. – tette hozzá vigyorogva, majd egy gyors, ám cseppet sem alapos kézmosás után kicsámpázott a helyiségből.
Miranda gyanakodva odalépett a fiatal bandát ábrázoló plakát elé, és alaposabban szemügyre vette. Befelé jövet csak egy futó pillantás erejéig fordított rá figyelmet, így akkor nem is látott rajta semmi rendkívülit. A rendezvényt hirdető neonszínű felirat hátteréből egy rasztahajú dobos, két erősen beszívottnak látszó gitáros és egy hosszú, fekete hajú, babaarcú énekesnő vigyorgott rá. A kép láttán a lány több ezres szókészletéből hirtelen csak egyetlen kifejezés ugrott be neki; BASSZUS!
Teljesen összezavarodva rontott ki a mosdóból, és ruhacsere nélkül, sebes léptekkel a kijárat felé indult. Találkoznia kell Joe-val. Minél előbb!

***


Joe, egy elcseszett, kopaszodó keresztapára emlékeztető férfi volt, aki az állomástól pár saroknyira bérelt irodát nem túl legális ügyletei lebonyolításához. Általában ő szokta felkeresni Mirandát, de ezen a héten túlságosan el volt havazva ahhoz, hogy egyáltalán kilépjen a négy, erősen penészesedő, fal közül. Legújabb rendőrségi feljelentésén agyalva, elmélyülten vakargatta az állát, amikor a feldúlt lány kopogtatás nélkül beviharzott a szobába.
- Joe?! Láttam!
- Mit, drágaságom? – pillantott fel a férfi az íróasztalát borító méretes papírkupac mögül.
- A plakátot! – dühöngött Miranda, és idegesen járkálni kezdett azon a kb. egy négyzetméteres szabad felületen, amit nem borítottak felcímkézett kartondobozok. Az ősrégi padlódeszkák fülsértő recsegéssel nyugtázták minden egyes lépését. – Az egész városban ott virít a képem! – fakadt ki természetellenesen sípoló hangon.
- Nézd, kicsilány, először is; nem a te képed, hanem valami idióta, kornyikáló tinibuboréké. Másodszor meg; erre most nem érek rá. Sok a dolgom, és neked is. – legyintett türelmetlenül Joe, és egy fekete aktatáskát tolt a megállás nélkül masírozó lány elé. – Ha volnál olyan szíves, és elintéznéd ezt még a reggeli órád előtt… Ja, és a csomagjaidat meg nyugodtan hagyd itt. Pont elférnek azon a helyen, ahol most állsz.

***


- Nem fogok elkésni, nem fogok elkésni, nem fogok elkésni… -mondogattam magamban, erősen reménykedve, hogyha elég sokszor elismétlem az állítást, akkor az a valószínűség törvényére alapozva előbb utóbb beteljesíti önmagát, különben…
…Különben megint nem tudom aláírni a katalógust és akkor végképp nem vizsgázhatok.
Hogy a fenébe röpülhetett el ennyire az idő? Az egyik pillanatban még a vasútállomáson voltam, a másikban pedig már iszonyatos késésben. Ez is a hülye pasik hibája! Igazából minden a hülye pasik hibája. Például Rob-é is, aki az előbb egy „ Halihó Annie! Hová rohansz?!” felkiáltással totál kizökkentett a gondolatmenetemből.
Úgy robogtam el a tanulmányi osztály előtt, mint akit egy rakás extraszomjas vámpírfiú üldöz, holott csak egy bazinagy bőrönd és néhány kevésbé feltűnő táska döcögött utánam nagy vidáman. Basszus, esküszöm, beszerzek egy utazótáskát… feltéve, ha ezek után még szükségem lesz rá… A főlépcső aljánál újabb „Helló Ann! Kerget a tatár?” beszólás érkezett, ezúttal Tracy McCormicktól. Tracy egy ringyó. Érjek csak be arra az idióta órára, utána jól megmondom neki a magamét. Egész eddig, vagy nagy ívben tojt a fejemre, vagy cikizett a „lúzernek is amatőr” bandám miatt, most meg, hogy mi leszünk az Lord of Music előzenekara, egyből nyalizni kezdett. Bár, azt mondjuk határozottan nem bántam volna, ha merő nyalizásból felvonszolja helyettem a bőröndöt a másodikra, de erre bezzeg nem mutatott hajlandóságot. Tágra nyílt szemekkel nézte a szenvedésemet, hogy még véletlenül se halasszon el egyetlen pillanatot sem, és le mertem volna fogadni, hogy csak azért nem örökíti meg az egész mutatványt a mobiljával, mert a sok home videótól betelt a memóriája. Tracyé is, meg a mobiljáé is.
Ötpercnyi megfeszített izommunka után nagy nehezen megérkeztem a pszichológia előadó elé. Próbáltam fülelni, hátha a kiszűrődő hangoktól (vagy épp azok hiányától) okosabb leszek, de ziháló lélegzetemen kívül nem hallottam más neszt. Kalapáló szívvel ragadtam meg a kilincset, és újrakezdtem a fohászkodást.

***


Késik. – állapította meg Miranda. Tíz perce ült a megszokott helyén, de a 153 arcon elhelyezkedő üveges szempárokon kívül semmi más szokatlanba nem ütközött a tekintete. A nap folyamán már másodszor kezdett el unatkozni, így hát ismét rágicsálni kezdte a tolla végét, s közben ujjaival ütemesen dobolt az ölébe fektetett fekete aktatáskán. Joe biztosan infarktust kapott volna, ha látja, milyen hanyagul kezeli a rábízott feladatot, de a plázai meló után igazán nem lehetett panasza a lányra. Miranda mindig pontosan teljesítette a megbízásokat, és most is pontosan három órája volt rá, hogy visszajuttassa az immáron kiürült táskát a lepukkant irodába…

***


A tanár komótosan helyet foglalt a katedrán. Diákjait szemmel láthatólag egy cseppet sem zavarta, hogy 20 perce tartania kellene az előadást. A legtöbb hallgató vagy a tananyagot olvasgatta, vagy kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé. Belőlük lesznek az igazán jó pszichiáterek – gondolta Hill professzor. Ezeket az embereket az sem tudná kizökkenteni, ha egy zsiráf masírozna be a terembe, és szambázni kezdene az orruk előtt. Egy olyan páciens pedig, aki 50 éve halott nagyanyjának hangját hallja a vécén ülve, meg se kottyan majd nekik…
Az egyik lány az első sorban azonban feltűnően unatkozott. Túlságosan feltűnően. Na, majd mindjárt megdolgoztatjuk egy kicsit – vonta össze őszülő szemöldökét a professzor, és az előtte fekvő névsorra pillantott.
- Miss Miranda Ann Hawkins! Elmondaná, kérem, mit tud az alteregókról?
A fekete hajú lány előbb összerezzent, majd lassan féloldalas mosolyra húzta ajkait.
- Hát persze, Hill professzor úr.

-----------------------------------------------------------------------------------

Querida, halvány lila szösszenetem! :)...

Szuper!! Ebben az irományodban is felfedezni véltem jellemzően Queridás kifejezéseket :)...persze...hiszen te írtad...humoros, stílusos, egyedi...
Tehát...szép munka! :)...

Külön dicséret azért, hogy engem biza átejtettél! Azt hittem, Miranda és Ann két külön nőci, de hát nem...be lettem csapva!!...szégyelld magad!! :P...

Egyetlen dolog furcsa nekem, de nem hiba, hiszen eltekinthetünk tőle...nem nagyon aggasztották az idő kiesések „egyik” lányt sem...meg hát, Briant sem igazán...tőle hogyan szabadult Ann/Miranda, amikor leszállt a vonatról? Vagy ő, mármint Ann/Miranda, tisztában volt vele, hogy kettős életet él?? Nem úgy tűnt!...

És mi ez a pláza projekt (ekkor látta Brian a plázában, ha nem tévedek :P), meg ez a piszkos meló Joe-val, meg az álruha?? Csak fúrja az oldalamat a kíváncsiság...ezek nélkül is meglepő a vég, leköt a sztori, a humor, a levegőben örömködő, tenyerét dörzsölgető titokzatosság :D...
...tetszett, az is, hogy például napokkal később, amikor újra elolvastam estek le a kapcsolások...itt gondolok pl. arra, hogy csak most, amikor újra, vagy ötödszörre is átböngésztem ,elemeztem az alkotásodat, esett le az összefüggés az első bekezdés közeledő alakja és a fülkébe lépő Brian között...szóval igen...nem egy egyszerű gondolatmenet a tied, figyelni kell, ha érteni akarod...csak azt írod, ami nagyon szükséges, a többi meg ránk van bízva...ügyes!! Úgy építetted fel a történetet, hogy ezt is megtehetted :)...

És voltam olyan pofátlan, hogy kényem-kedvemre, de főként a többiekére, feltettem ezt az alkotásodat is ;)... a másik kis „nemistudommit” ( ^ ^ ) ...szerintem igazán megérdemli ő is a publikációt!! :)...Remélem nem bánod, hiszen már amúgy is kitetted a téged figyelő tekintetek keresztüzébe...Szerintem haláli humoros és jellemzően Queridás bugyutaság! :D...

Nem utolsó sorban pedig tökéletesen lefedi az Alteregó témát! Én imádom! :)...

Nagy Gratulaa a helyezéshez!! :)...

----------------------------------------------------------------------------------

- Elnézést, mindjárt visszajövök. – mondta Clarke, és a partizó újságírókat kerülgetve a mosdó felé vette az irányt.

Már megérkezése óta kényelmetlenül érezte magát, de a teste csak most, a rendezvény végére, érte el azt a pontot, amit jobb helyeken kritikusnak szoktak nevezni. (rossz helyeken ezt úgy mondják; **********, a szerk.) Amúgy is sem igazán csípte az ilyen jellegű összejöveteleket, de komfortérzésének teljes meggyalázása valóságos rémálommá változtatta számára ezt a máskülönben egész elviselhetőnek ígérkező estét.

Meglehetősen paprikás állapotban csörtetett be az illemhelyre, majd egy gyors terepszemle után megállapította, hogy egyedül van, és vetkőzni kezdett. Miután hosszú percek megfeszített munkája árán sikerült mind a két réteg ruhát lehámoznia magáról, válla felett a terjedelmes tükörbe pillantott és jól megbámulta pucér fenekét. A formás testrészen húzódó két jól látható vörös csík igazolta aggodalmát. A piros bugyi még így, nadrágján kívül hordva is iszonyatosan a húsába vágott. Már épp elhatározta, hogy felhívja a szabóját egy kis igazításért, amikor velőtrázó sikoly harsant fel a szomszédos helyiségben.

- A picsába!!! – káromkodta el magát Superman, és elkezdte felrángatni a térde körül jojózó kellemetlen ruhadarabot…

III. helyezett - Ancsi

A tao te Queen …


0-10-ig:
Nagyjából csak arra emlékszel, hogyan szöktél meg többször is az óvodából. Gyerekkori traumáid aztán az egész életedet végigkísérik. Még hiszel a tündérmesékben.

10-20-ig:
Már nem írsz levelet a Télapónak. A szüleidnek és az iskolának akarsz megfelelni, de közben mégsem. Ez a skizoid állapot hatja át fiatal éveidet.

20-25-ig:
Csatlakozol különféle mozgalmakhoz és vallást váltasz. Irigyled a 30 éveseket és kiröhögöd az 50-eseket. Önéletrajzodban a nyári fagylaltárusítást is büszkén kiemeled, meg hogy szabadidődben gitározol. Önbizalmad határtalan, ahogy a lehetőségeid is.

Ruhákat a kínai piacon veszel. Szerencsére még bármit felvehetsz, jól áll rajtad minden. Hajad szabadon lobog, nem sminkelsz, mert nem tudod, hogy hogy kell.
Szeretnéd, ha már lenne 3 diplomád, nyelvvizsgáid és olyan cuccokban járhatnál, mint a 30 évesek.

Túl vagy az első 5 kapcsolatodon. Ekkor még biztos vagy abban, valamelyik visszatér, feleségül vesz és családotok lesz. El sem tudod képzelni, hogy beleszeress egy új arcba. Azon gondolkozol, hogy vajon melyik lesz az Igazi. (az első ötből)
Még hiszel abban, hogy tényleg létezik, hogy majd eljön érted és boldogan éltek, amíg meg nem haltok.

25-30-ig:
Továbbra is vannak álmaid, és már magadévá tetted új szokásaidat, amiket nem a szüleid aggattak rád. Önéletrajzodban már szükségtelen feltüntetned a fagylaltárusítást, mert több munkahelyed is volt. A gitározást letagadod.
Megvannak a diplomáid, az önbizalmad viszont már kicsit kevesebb. Újabb tanulmányokba fogsz. Hülyén érzed magad a kínai holmikban, de pénzed még mindig nincs menő cuccokra. Elkezded magad sminkelni.

Rájössz, hogy nem tér vissza egyik régi pasid sem. Arra is rájössz, hogy mennyivel jobb ez így! Barátnőid, iskolatársaid közül jópáran már férjhez mentek és gyerekeik vannak. Kicsit szabadkozol, mikor rákérdeznek családi állapotodra, de még nem érzed magad kellemetlenül. Egyedül szüleid, nagyszüleid előtt kell felelned tetteidért, hogy miért nem szállítod még le az unokákat.

Örülsz, hogy hátizsákkal utazgathatsz, nem kell felelned senkiért és szabadon kalandozhatsz.
Kezdesz belerázódni a kapcsolataid kuszaságába. Homályossá válik a Nagy Ő fogalma.

Mivel állandóan bulizol, nincs időd aggódni génállományod továbbörökítésén.
Hálát adsz a feminista mozgalomnak, hogy lehetővé tette neked mindezt. Sajnálod a kisgyerekes anyukákat, akik a babakocsival bajlódnak a parkban, miközben te épp a 60-as évek hippimozgalmát eleveníted fel a fűben.


30-35-ig:
Kezded kinőni a ruhásszerkényt, mert már nem csak a két váltás kínai ruhában jársz. Hetente porszívózol. Mindennap sminkelsz. Új sportágakat próbálsz ki, olyanokat, amihez korábban túl öregnek érezted magad.

Osztálytalálkozókon már kényelmetlenül feszengesz, mikor mindenki előveszi a családi albumot, neked meg a macskádról vannak fotóid. Komoly elhatározásokra jutsz. Életedben először nem bízod magad a véletlenre, dolgozni kezdesz a kapcsolataidért. Feleslegesen.

Közben jóindulatú ismerőseid azzal biztatnak, hogy neked már befellegzett, mert a „jobbakat már elkapkodták”. És hogy egyedül fogsz meghalni.

A randik sem olyanok már mint régen, kezdenek üzleti jelleget ölteni. A mozijegyed magadnak fizeted, főleg akkor, ha a pasinak jól megy, nehogy véletlenül csak az ingyen mozi miatt járj vele. Meg különben is mi másra lenne jó az emancipáció, ha nem arra, hogy őket szabadítsa fel még jobban. Elátkozod a feminista mozgalmat.

Azon gondolkozol, hol rontottad el, kihez kellett volna mégiscsak hozzámenni. Szerencsére az eszedbe jutnak azok a rémálmaid is, amikor egy idegen városban, menyasszonyi ruhában és mezítláb menekültél a téged üldöző násznép elől.

Kezdesz hinni a sorsban. Semmi sincs véletlenül. Nyilván még nem állsz készen a találkozásra az „Igazival”. Kifejlődik benned az önirónia képessége. Kedvenc filmjeid a Brigitte Jones naplója és a Szex és New York.

35-39-ig:
Megismerkedsz a hajfestékkel. A lakásod sem úgy néz már ki, mint egy kollégiumi szoba. A virágokat vázában tartod és nem meggybefőttes üvegben.
Ha nem is sikerült a garzont egy penthouse lakásra cserélned, legalább van pár IKEA bútorod, mint státusszimbólum. Kiszámolod, hogy húsz év alatt mennyi adót fizettél be és rájössz, hogy miért tartasz csak itt.

Mivel a korodbeli pasik kezdenek már hozzád képest is szarul kinézni, fiatalabbakkal ismerkedsz. Ők viszont tévesen azt gondolják, hogy majd kitartod őket, vagy pedig két lábon járó biológiai fegyvernek néznek, mint aki nonstop érett petesejtekkel áll lesben, hogy lecsapjon egy-egy vétlen donorra.
Egyik oldalról ők néznek rád ferde szemmel, másfelől a többgyerekes családanyák, akik szerint egy veszélyes szingli, de jó esetben is csak egy szerencsétlen apáca vagy. Bárminek is gondoljanak, azt sugallják feléd, hogy egy szerencsétlen apáca vagy.

Mivel már kimerítetted eddigi élőhelyed tárházában fellelhető hímeket, tágul a látóköröd és idegen populációkban kezdesz gondolkodni. Pont ekkor kitör egy vulkán Izlandon és a légijáratokat Európaszerte törlik, így ez a remény is szertefoszlik. Ekkor már hallottál az összeesküvés elméletekről, a gondolatok teremtő erejéről, meg hogy minden mindennel összefügg. Végső soron neked már mindegy mi történik, csak legyen rá tudományos magyarázat.

Látóköröd egyre tágul és már kiterjed az egész Univerzumra.
A földönkívüliek is bekerülnek a potenciális jelöltjeid közé.

39 után…..

Már nem hiszel az „Igazi”-ban, ahogy a földönkívüliekben sem.
A karriered eléri csúcsát. Mivel már többet tudsz a főnökeidnél, de nem tudod eléggé jól leplezni, az 50es férfiklímaxban szenvedő vezetőség lecserél a huszonéves, zöldfülű ám minden szempontból készségesebb munkaerőre.
Közben ismerőseid nagyrésze válik. A korodbeli nők és férfiak, akik elhitték, hogy minden örökké tart, pszichológushoz járnak.
A „boldogan élünk, míg meg nem halunk”-ot, a boldogan éltünk, amíg én nem találkoztam az úszómesterrel, ill. a párom egy pincérnővel – váltja fel. Rájössz, hogy az emberi kapcsolatok mennyire képlékenyek. Egyre jobban szereted a macskádat.

A család sem jár már a nyakadra az utódok miatt, a szüleid belefáradtak, a nagyszüleid meg annyira idősek, hogy fényes nappal összekevernek a dédunokáikkal. Ezt akár bóknak is vehetnéd, de nem rajtad múlik.

A körülmények eme kedvező alakulásával magánéleted – ha nem is a tervezett módon - de révbe ér.

Az osztálytalálkozókon ismét Te vagy a legmenőbb.

Hinni kezdesz az élet körforgásában.
Hirtelen roppant bölcsnek érzed magad. A női Lao Ce.
Fontolóra veszed, hogy belekezdesz a Tao te QUEEN megírásába.
Szerencsére vagy már van annyi eszed, hogy nem fárasztod magad ilyesmivel.

Előtör belőled az óvodás, aki annakidején mindenféle tudás és félelem nélkül simán megszökött az óvónéni és a bezártság elől….

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Egyetlen Ancsulim!! :)...

Imádtam, kétség sem férhet hozzá :)...
Annyira, de annyira életszerű, hogy szinte már félek :)...Humoros volt, pörgős, reményt keltő és rémisztő egyszerre :P...
Én magam a 20-25-ös korosztályt képviselem, és hát, hogy rám mi igaz és mi nem...azt a fantáziátokra is bízhatom :D...minden estre nagyon jól szórakoztam olvasás közben...
Imádtam a macska és a gyerekkérdés evolúcióját, és persze megjelent a Szex és NewYork és Bridget Jones is, mint napjaink emancipált nőinek mintaképe, vagy éppen biztosítéka arra, hogy bizony létezik még nálunk szerencsétlenebb alak is kerek e világon :D...

És, hogy mi a tanulság?? Azt nem tudom...

...de a nő mindig nő marad, és olyan, hogy tökéletes, nem létezik! Természetesen rajtunk kívül ^^... Mindig van valaki, vagy valami, akire, vagy amire irigykedhetünk! Milyen unalmas is lenne tökéletesként egy szintén tökéletes világban, nem igaz?? ;)...

Gratula, köszönöm az élményt! :D...

nOémi különdíjas alkotása

Melissa Balti
12. A

Alteregó

Az alter ego - hasonmás (latin: alter ego = másik én) egy második személyiség az emberen belül. Ezt a fogalmat a 19. század elején hozták létre, amikor a pszichológusok először definiálták a disszociatív személyiségzavart.

Az alteregó kifejezés


A toll és a papír eltávolodott egymástól. Melissa nem véste tovább lapjára bolondos görbe betűit.
Mr. Neck érdeklődve pillantgatott körül s észre is vette a lány semmittevését. Elégedett vigyorral szemlélte az áldozatát. Alig várta hogy az osztály okos tojását kikészítse mára. Melissa jó előre tudta mi fog történi, hogy Mr. Neck, először gonosz kacajt hallat, majd izzadt kövér ujjaival rábököd a dolgozatára és így felel: „Ms. Balti netán agyzavar támadt?”. Melissa már alig várta hogy válaszolhasson a kérdésére. Kész volt a védekezése.
A Tanár Úr elindult, az egész osztályban megfagyott a vér. Sokan feltűnően takarták puskáikat, s próbáltak úgy tenni mintha a húzott tesztjükön agyalnának. Nagyon feltűnő volt. Még a VAK Mr. Necknek is szembe tűnt. De most nagyobb halra vadászott, mint sem kisebb heringekre. A gyerekek egyesével fújták ki a levegőt, amikor a tanár már elhagyta asztalukat. Sokan érdeklődve nézelődtek kit szemelt ki magának. Ha ebből a jelentből készülne egy szavazás, hogy kihez tart az egyszemélyes kivégzőosztag bizonyár ezek a nevek szerepelnének:
- Alex Apple
Jelentés: Az osztály legrosszabb tanulója. Félénk és visszahúzódó, órákon próbál nem nagyzajt csapni nehogy észrevegyék. És nem az apja találta fel Apple termékeket. Csak ennyire mázlista hogy ez a neve.
- Jerry Cool
Jelentés: Viszonylag jó tanuló. Nagy a szája, és tűrhetetlen.
- Anne Lauper
Jelentés: Az osztály szégyenének nevezik a tanárok, persze a háta mögött. Kifúrt orr, fül, száj, nyelv, köldök. És egyébhelyeken, amelyet minden fiú megtekinthet 20 dolcsiért Péntek 10 után a helyi kocsma budijában.
- Peter Mark
Jelentés: A világ 8-dik csodája. Őrjítően szexi. És nem is buta, az egyik legjobb tanuló csak nem aktivizálja magát. Kicsit flegma. Úgy gondolja ő nem ide való. Nincsenek barátai. A fiúk féltékenyek rá a lányok meg megkukulnak a közelében.
De arra senki se szavazatott volna, hogy pont Melissa Balti asztalánál torpan meg. Az osztály agya, aki utálta, ha így hívják. Okos volt az nem vitás, de nem szerette ez hangoztatni. Persze imádott tanulni ezért volt kitűnő. De ha magad elé képzelsz egy okos gyereket nem Melissa arca és testalkata jut az eszedbe. Ms. Balti széplány volt az osztály egyik legszebb lánya mégsem volt kapós a fiúknál. De ez csakis azért történhetett, mert Melissának volt agya. S nem hagyta, hogy egy pattanásos idegbeteg tinédzser csókolgassa vagy tapogassa.
Mr. Neck a kelleténél hangosabbam felkacagott, majd kövér izzadt újaival a lapra böködött és így szólt:
- Ms. Balti netán agyzavara támadt?!
Melissa elmosolyodott.
„A lottó miért nem ilyen egyszerű?” (–gondolta Melissa.)
A lány megtörölte a lapot ahol a férfi összepiszkolta az ujjával. Elég feltűnően, zavarba akarta hozni. A Tanár horkantott egyet, de várta a választ.
Melissa kihúzta magát a széken, majd így felet gúnyos hangon és grimaszba vágott arccal:
- Mr. Neck nem hiszem hogy napi pontba van iktatva a tanulók kínzása. – nem szólt többet.
A férfi elemezte egy darabig a hallottakat majd mivel nem tudta mit mondjon erre így folytatta:
- Melissa úgy látom nagyon eleresztették odahaza. – Melissa reagálni akart, de pasas folytatta – „Alteregó” Különös egy téma. Látom alig –alig tudja.
Melissa felszívta magát.
- Nincs tapasztalatom e téren Tanár ÚR! – gúny. Ez volt az egyetlen felismerhető érzelem, ami tükröződött rajta.
Mélycsönd. A tollak kopogása volt az egyetlen amit hallani lehetett. Mr. Neck mint egy sóbálvány mozdulatlanul állt. A lány belemélyesztette szemeit az övéibe.
Peter Mark bele rúgott egyet a székébe. Melissa nem sejthette hogy azért volt hogy kussoljon már.
Melissának mégis ez a székrúgás kellett, hogy ráébredjen olyan szarkasztikusan nyomta meg azt az ÚR szót, hogy Mr. Neck-nek joga lett volna felakasztania. A lány elszégyellte magát. Majd így habogott:
- Sa… Sajnálom Mr. Neck. Csak ez a téma, túl nehéz én… - még egy rúgás.
„Túl sokat beszélek!” (–gondolta Melissa.)
Érezni lehetett a ki nem mondott szavakat.
Mr. Neck:
- Iskola után várlak az IBEn. – majd elmasírozott, de még visszafordult, csak nem Melissához. - És magát is Mr. Mark.
Peter megmerevedett a székén farkasszemet néztek, majd visszatért a lapjához. A fiú tudta, hogy a tanárnak semmi joga hogy ezt tegye, hisz meg se szólat, de már megszokta, hogy Mr. Neck neki naponta osztogatta az ilyen beutalókat a büntető elzárásra. És hogy miért azt csak ők ketten tudták. Elintézték, hogy az osztálynak, sőt az egész iskolának ne keljen ezt tudni.
Melissa nézte a lapot.
Újra olvasta dolgozatát.
Forgott.
Inget-mozgott.
A fiú aki mögötte ült nem bírta tovább. Peter idegesen így szólt:
- Nyugodj már le! – hangja erőteljes volt, de ugyanakkor halk.
A lány még rozszabul érezte magát. Nem bírta tovább.
- Sajnálom. – fordult hátra.
A fiú a lapjáról feltekintve egyenesen a lány tiszta szemeiben találta magát.
„Lila. Milyen érdekes. Sosem vettem még észre…” (-gondolta Peter.)
Peter talán most először méltatta tekintetre. Rámosolygott. Melissának még ennél is rosszabb érzése támadt amit alig lehet elhinni, de hát ha mondom így történt.
Peter:
- Nincs semmi baj. Csak írd a teszted és ne mozgolódj. – talán Peter most először halotta tulajdon hangját nem közönyösnek. Fura arckifejezést vágott.
Melissa meg somolygott olyan citromba haraptam módon és szép lassan visszafordult alig elkezdett dolgozatához.

10 perc múlva.

- Sajnálom. – Peternek elnyúlt az arca.
- Ezt már mondtad.
A lány nyelt egy nagyot.
- Azt sajnálom hogy bezártak az IBE-re. – idegesen feszegette a körmeit. Valamit tennie kellett velük, mert úgy érezte hülyén nézz ki ha csak úgy lógatja. S ideges volt.
Peter:
- Hmm… - ingatta a fejét. – Már megszoktam.
Újra írni kezdett.
Melissa idegesen nézegetetett előre hogy Mr. Neck látja –e hogy épp kommunikálnak egy nagyon fontos dolgozat alatt. De az csak egy ősrégi német újságot bújt. Azt akarta, hogy intelligensebbnek nézzék a diákok. Ami elég hülyeség, mert senki se hinné el, hogy egy Társadalomismeret tanár lehet intelligensebb. Főleg ő. De hát ez meg is látszik azon, hogy fordítva fogta azt a bizonyos bulvárlapot.
Visszafordult. A lány ideges lett, mert biztosra lemerte fogadni, hogy a fiú már visszatért dolgozatának rejtelmeibe. De nem így volt. Őt bámulta. Melissa egy idegbeteg módjára elkezdte a haját tökéletesíteni. Mikor végzett elfelejtette a fiú mit válaszolt. Így folytatta:
- Nem gondoltam volna, hogy csak miattam te is odakerülsz. – Idegbeteg pillantás. – Ez Mr. Neck egy őrült diktátor.
Mr. Mark el volt telve a lány nézésével, de itta a szavait. Nem hitte el hogy érdeklődik egy lány iránt. Ez neki is új volt.
De zavarta így szólt:
- Nem miattad kerültem oda.
A lány értetlen:
- Hogyan?
A fiú magyaráz:
- Nem hiszem, hogy észrevetted, de én már ott törzsvendég vagyok. Ha te nem lettél volna, akkor is ott kötök ma ki.
Melissa bólogat. Majd visszafordul.

„Alteregó”

Meglátja a címet. Sóhajtás tör tüdejéből.
„És most hogyan tovább?” (–gondolta Melissa.)

Ránézett az órára: 15 perc még. Elkezdett vakerálni mindenféle irodalmi költőről színészekről vagy irodalmi műkről ahol elő tűnt ez a, ez a, ez a „Valami”. Jó sokat írt Ám Melissa érezte ez egy gyenge B.

Az IBEn

Ki hitte volna, hogy az IBEn a mai ügyeletes tanár Mr. Neck lesz. Hát mindenesetre Melissa nem sejtette.
Peter ült mellette, akivel ha akart volna, akkor se tudna beszélni. Kész csoda volt, hogy A Társadalomismeret órán sikerült magából nem teljesen hülyét csinálni a fiú előtt. Melissa úgy érezte halál ciki volt, ahogy kommunikálni akart vele akkor. Ám Peter nem így látta, úgy gondolta a lány elbűvölő. A szemei is tetszettek neki. Lila sosem gondolta hogy ilyen létezik. De a kedvence a lányba mégis csak a személyisége az ügyetlenkedése, a zavartsága. És az is hogy Mr. Neckel megpróbált szembe szállni. Ha jobban belegondolt talán mind két személyisége egyaránt szimpatizált neki.
„Fura ez a lány.” (–gondolta Peter.)
Peter:
- Halottam mikor bejöttem, hogy Mr. Neck azt mondta Megannek, hogy bárki írhat javítót, ha elő is adja.
Melissa aki eddig a Matek háziját oldotta hirtelen felkapta a fejét. Boldogság áramolt végig rajta.
- Valóban?
A fiú bólintott.
Melissa:
- És szerinted ez rám is vonatkozik.
Mosoly Peter részéről:
- Azt hiszem a mindenki egy általános jelző, és ha jól tudom egy nagyobb csoportra vonatkozik.
Melissa:
- Oké értem nem kell kiselőadás. – „Oh már megint!”( –gondolta Melissa).
A lány érezte valami itt nincs rendben, az utóbbi időben elég furcsán viselkedett néha. Ez volt a reggeli Társadalomismeret órán is. Észre se vette, hogy elszaladt vele a ló. Csak azt látta, hogy haragszik Mr. Neckre és hogy ki akarja csinálni. Beégetni. Megfingatni.
S akkor még ott van az amnézia is. Néha csak úgy kiesnek órák, esték, napok. Semmire nem emlékszik belőlük. Tök fura ismeretlen helyeken ébredt fel. Nem régiben valaki másnak a házában talált rá a reggel. Halálra rémült. A szülei nem hittek neki azt hitték csak az a baja, hogy nem foglalkoznak eleget vele és zűrökbe keveredik, hogy észrevegyék. S később meg tagadja. De nem így volt.
Végül is a szülei tettek az ügy érdekében. Melissa már 2 hónapja jár dili dokihoz, aki azt mondja makkegészséges, de Melissa érzi, hogy itt nincs minden rendben.
Vett egy nagy levegőt.
A Peternek imponált a lány kirohanása.
Mr. Neck lép be az ajtón:
- Már csak 10 percig kell ülnötök. Azután szabadok vagytok fegyenckéim.
Melissa elhúzta száját.
„Hogy tanár létére mekkora segg hülye!” (–gondolta Melissa)

Vulkánkitörés

„Az ember azt gondolná minden végzősnek a szülei méltatják annyira a porontyukat, hogy kocsit raknak alá. Hát az én szüleim nem így látták ezt. Nem az a baj hogy nem vagyunk gazdagok, mert annyi pénzük lenne. Hisz napi 23 órában megdolgoznak érte. Ám ők úgy gondolják jó barátnőszerző akciókat lehet indítani egy buszon. Rosszul gondolják. Nagyon rosszul. Egy hülye végzős se tenné fel a lábát a suli buszra, inkább gyalogolnak ahogy én is. De ha jól tudom én vagyok az egyetlen olyan hülye végzős akinek nincs kocsija. Az élet szívás. És komolyan VÉGZŐSKÉNT keressek barátnőt? Eleve halára van ítélve ez a kapcsolat, már csak ¾ év és húzok el. Minek barát már. Különben is sokan szeretnek. Abby mindig lemásolja rólam a házit s ezért el szokott hívni buliba. Tudom kissé szánalmas, de hát ez az egyetlen, ami a legközelebb áll a barátság szóhoz az életlexikonomban. Szívás jó gyereknek lenni. Semmi buli. Semmi élet. Ha még is van bula, akkor ott az amnéziám, ami miatt nem emlékszem semmire. Viszont annyit tudok, még hála isten szűz vagyok. Azt hittem az első ilyen alkalommal, hogy csont részegre ittam magam ezért nem emlékszem vagy trauma ért. De kivizsgáltak. Szűz vagyok és még egy csepp alkoholt sem ittam. Traumám meg nincsen, max Mr. Neck hónaljszagától kaphatnék csak azt.” (-Melissa elmélkedése)
Végre kiért a parkolóba. Hideg téli szellő csípte az arcát.
„Hogy én mennyire utálom a telet.” (-gondolta Melissa)
Felhúzta a kabát cipzárját. Aztán dacosan elindult a mérföldekre lévő meleg otthona felé.

„Melissa az? Hol a kocsija? Halálra akar fagyni? Biztos van kocsija minden rendes Végzősnek van. Biztos csak hátul parkolt.”
Peter elmélkedése megbukott amikor látta Melissát autó nélkül elhagyni a diákparkolót. A fiú nem habozott tovább melléhajtotta és kinyitotta az ajtaját csillogó svéd kocsijának.
A lány megtorpant.
Fiú:
- Szállj be!
A lány ámult:
- Nem Mr. Mark. – Melissa továbbsétált.
Most már Peter ámult Melissa helyet. Tovább hajtott hogy utolérje a lányt. Az ablakot lehúzta és noszogatta.
- Mi az hogy nem?
Grimasz Melissa részéről.
- Hát ha jól tudom egy tagadó szó. – gúny. – De nem lehetek biztos benne.
Fiú:
- Ha-ha jaj de vicces.
Eszébe jutott az IBEn valami hasonlóval állt elő ő is.
Csend.
- Nem mondom többször szállj be.
Újabb grimasz Melissa felől.
- Ugyan minek? – köhögött egyet – Én jól megvagyok így.
Peter válasza:
- Azt látom. És egy kellemes kis tüdőgyulladás is meg lesz benned.
Melissa érezte hogy a düh ami eddig kevergett benne egyre erősebb lesz és túleszi magát rajta. Mint a Vezúv, halkan lappang aztán hírtelen csak úgy minden ok nélkül kitör, őrjítő láva tengerrel. Próbálta visszafogni magát, de Peter elrontotta.
- Szállj be!!!
„Kitört a Vezúv!” Melissa elvesztette a fejét és tudta ez már nem ő.
- Nem hiszem el hogy az ilyen kis senkik akarják megmondani nekem hogy mit tegyek. Ma reggelig azt se tudtad, hogy kivagyok. Pedig 4 éve előtted ülök. Aztán elkezded rugdosni a székem. Arra csak Bioszon jöttem rá, hogy kussoljak azét csináltad, és ez dühített. Minek keltett leállítanod?! Ideje lett volna már valakinek megmondani annak a seggfejnek, hogy mi szitu. De te csak úgy képzeled, végre leszállsz a fellegekből vagy mit tudom én mit hiszel magadról és észreveszel. Aztán pedig elkezdesz apáskodni felettem, és most ez. Tüdőgyulladást fogsz kapni! Szerinted miért sétálok? Azért mert nincs kocsim?! Nem lehet az, hogy épp azt szeretném összeszedni, hogy ne keljen erre a lepratelepre jönnöm!? És ha mégis nincs kocsim téged mit érdekel? Ha jól tudom, te nem az a fajta fiú vagy aki az olyan lányokba szeret bele mint én. És ha egy valamit lemerek szögezni az az hogy… PETER MARK AZ IDEGEIMRE MÉSZ.
Melissa lenyugodott, de még ölni tudott a szemével. Így hát faképnél hagyta a pórul járt Petert.
S AZ ezután a kis kiakadás után nem gondolta, hogy újra próbálkozik. Felhúzta az ablakot és Angolosan elhajtott.

Idegőrlő állapot

- Ms. Balti kérem mondja el mit érez.
Melissa a fejét fogta.
„Ez a sablonszöveg előírás vagy csak Carlo gondolja, hogy kötelező betartania.”
- Hogy mit érzek?
Melissa várt. Mr. Carlo Bast is várt. Melissa eltökélte addig nem szólal meg míg Carlo nem helyesel.
„Nem hiszem el! Születésem óta ismer mégis úgy tesz mintha nem így lenne.” (-gondolta Melissa)
Carlo kiszagolta Melissa játékát. Semmi baja, ebben teljes mértékbe biztos volt. Csak azt nem érti miért csinálja ezt a színjátékot. Megváltozott, nem így ismerte meg, nem egy nagyszájú lány élt emlékeiben. Nem. Egy visszahúzódó, félénk kislány volt mindig.
Carlo azért tudhatta ki is Melissa, mert legjobb barátja az apjának. A szülei egyből tudták kihez forduljanak lányuk személyiség zavaraival.
Carlo bólint s helyesel:
- Igen.
Melissa folytatja:
- Ma megint az volt.
Carlo csak nézz.
- Mindenre emlékszem. De megint kiakadtam. 2 –szer is. És az utóbbinál fel is robbantam.
Carlo úgy csinál mintha jegyzetelne, de nem tud mit írni.
„Kissé frusztrált, de egy Végzős milyen legyen?” (-Carlo gondolata)
Melissa nem szándékszik folytatni, de azért megszólal.
- Szóval doktor bácsi mi a diagnózis? – „Ezt én mondtam? URAMATYÁM! Mi ütött belém?”
Carlo:
- Egy szemtelen tinédzser kikészült a jelentéktelen problémáitól.
Melissa normális jelenléte halványodni kezdett, és újra az ördög vette át a helyét.
- Hát igen. Ez a helyzet. De mi van veled? Mióta nem szeretkeztél. Tudom hogy már 6 éve nem volt csajod, de léteznek Night Clubbok. Melyikbe jársz? Vagy kéne az egyik naiv osztálytársam telefonszáma? Gondolom egy 42 éves pasinak még van ere…- Melissa gonoszul nézett elszánt volt. És dühös teljes mértékben csak a dühöt látta.
- Ebből elég! Menj innen! Nincs semmi bajod csak lopod a drága időm.
Melissa:
- A szüleim megfizetik azt. Sajnálom én nem vagyok hajlandó ARRA. De még nem járt le a foglalkozás és én élvezem. – szúrós szemeket mereszt.
- Menj haza és ne gyere többet Melissa Balti!
Melissa felállt komótosan majd mikor már az ajtót becsukni készülődött visszaszólt:
- Jah dokikám nem Melissa vagyok.
Azzal becsapta maga mögött.
Carlo felsóhajt.
- Bár úgy lenne.

Otthoni depresszió

„Mit csináltam? Az egyik pillanatban még Carloval beszélgetek, aztán a másikban már az ágyamon szabdalom szét a plüssállataimat. Megint az volt. Megint. Miért nem hisznek nekem? Nem képzelem. Ez tényleg megtörténik velem. Nincs semmi feltűnési viszketegségem. Nem! Nekem valami súlyosabb problémám van! Mit csináltam?”
Melissa magához öleli a sebesülteket majd a telefonhangjára rémületében széthajítja őket. Idegesen hátrafésüli kósza hajtincseit aztán unottam leballag. Felkapja az idegesítő tárgyat.
- Halló? Itt Melissa Balti.
- Találkozzunk!
Melissa nagyot szív a levegőből, szakszóval letüdőzi.
Unottan így szól:
- Michael mondtam, nem jó vicc ez. Tiszta szánalmas hogy 13 éves létedre a nővéredet hívogatod a barátaiddal. Legalább az osztálytársaidat zaklatnád.
Peter értetlenül tette el fülétől a telefont. „Milyen Michael?” Aztán megvilágosodott.
- Nem az öcséd vagyok.
Csönd. Mint a filmekben lévő kínos némaság a tücsökciripeléssel.
Melissa értetlenkedik:
- Hát akkor ki maga?
Peter sóhajt.
- Peter Mark.
Még nagyobb csend.
Melissa megrémül. Leteszi a kagylót.
Berohan a konyhába önt magában egy pohárvizet és megissza. Mikor már harmadszor tölti újra. A telefon ismét rákezd a csörgésre.
A lány vesz egy nagy levegőt.
„egy-két-há.”
Felveszi.
Nem szól.
Peter a túl végen is hallgat. Kb. 10 percig megy így amikor Peter nem bírja tovább:
- Melissa öröknémaságba bukózol?
- Nem állt szándékomban. – remeg a hangja. Teljes mértékben a régi Melissa volt. A jó kislány.
- Akkor? Eljönnél velem valahova?
Peter nagyokat nyel nem tudja miért ilyen izgatott. Úgy érzi magát mint azok a csajok akik nála próbálkoztak. Hevesen ver a torkában a szíve. Szánalmasnak érzi magát. Ennyi mindent még soha nem tett meg egy lányért. Egy lányért aki leordibálta fejét.
- Most?
Melissa szintén ideges. De ő teljesen más okból. Nem emlékszik sok mindenre. Azt tudja hogy mi volt a dogánál, az elzáráson és arra is tisztán emlékszik hogy kilépett a suliból. De utána csak foszlányok. Csak a mérget látja. A dühöt. Peter elhajt? És még a rendelőben is vannak hiányosságok.
- Hát… nekem jó most is. De ha akarsz akkor holnap vagy azután. Vagy…
Peter lenyeli, hallja a hangján hogy olyan mint egy izgatott kislány.
- Holnap. Mesélj el mindent! TUDNI AKAROM mi történt ma.
- Rendben. 10-re ott leszek nálatok.
Melissa megriad. 10?
- Előbb! – mondja félénken
- Előbb?
Peter gondolkodik: „Mégis mikor? 10kor nyit minden jó hely.”
- Igen. Mondjuk 3-kor és ne menjünk sehova. Legyünk Nálam.
Melissa tudta hogy ezt lehetne Randinak nevezni. De első sorban nem ezért akart ezzel a fiúval találkozni. Tudni akarta mit csinált már megint. S az is tudni akarta mi a baja. S mivel látszólag senki nem hisz neki saját magának kell megtalálnia a gyógymódot.


Időköz

Melissa késő estig bújta a pszihokönyveket és a neten szörfölt hogy a tételéből felkészülhessen. Szerdán kiselőadást kell tartania belőle és az már csak egy nap. A testvére időközben megérkezett, de nem méltatta arra nővérét hogy felszóljon neki. Ám Melissa hallotta Micehel szobájából kiszűrődni valamelyik hülye tuc-tuc zenéjét.
A lány épp azt a blogot olvasgatta minek a címe „Mi a bajom?”. Nem írták le valami pontosan így Melissa aligha tudott meg többet mint eddig. De azért sok jó használható infót talált. Tizenegy fele már úgy gondolta kiváló dolgozatott állított össze ami csakis 5-ös lehet. Bár ő maga nem értette mit akar mondani ezzel az egésszel, de tele volt szakszavakkal. Amit Mr. Neck is előszeretetten használt.
Végül is bevánszorgott a fürdőbe s elvégezte mindennapi higiéniarítusát.
A szülei még mindig nem értek haza, különösebben nem. Volt ideje megszokni. Orvosok így van hogy néha benn éjszakáznak. A Szent Mária a város sőt a környék legobb, legmodernebb kórháza. Az orvosoknak külön alvó részük is van így lehet, hogy Melissa szülei ma is benn alszanak.
Féltizenkettő fele beleszédült régmegvetett ágyába és várta hogy jöjjön az álommanó. Kis késéssel az meg is érkezett.

Agyőrlő iskola

„A suli elég szar… de hát ilyennek kell lennie. Komolyan a tanároknak tuti nem fizetnének ha valami normálisát is megtanítanának, ami az életbe tuti kelleni fog. Jó a nyelvórák hasznosak. De mikor fog majd nekem kelleni hogy milyen színű kérge van a szilvafának. Mrs. Bockul bele köt még a szúnyogba is, hogy miért nem szívja vérünket hisz az lenne a dolga. Persze csak a nőstény szúnyog vérszívó, de ez most tök mindegy. Én azon buktam el, hogy azt mondani… A szilvafa kérge barna színű… Óriásit tévedtem. Egész eddigi életemben tévhitben éltem, az agyamat eltompították a tv Micro hullámai. A nagyszüleim is átvertek kiskoromban… Mert a szilvafa kérgének színe… Szürkésbarna. Csalódtam magamban. – az irónia nem bűn csak tudd használni.
Ohhh… tíz, kilenc, nyolc, hét, hat, öt, négy, három, kettő, egy… Végre…”


Csörrrr… Csörrrr… Csörrrr

Melissa úgy tüzelt el helyéről mintha ágyúból lőtték volna ki. Szinte lángcsóvákat hagyott maga után. Sokaknak neki is ment, de különösebben nem zavartatta magát. Egy célja volt s nem akarta szem elől veszteni. Ez a célpont az Ajtó volt. A szabadság jelképe.
Már nagyon haza akart érni, ki ebből a diákrengetegből, el, haza. Leakart még pihenni Peter érkezése előtt, s még átnézte volna a dolgozatát. Mivel Mr. Necket ő maga is személyesen megkérdezte, hogy lehetséges –e inkább felelni a dolgozatból… és nagy húzódzkodást után valamilyen okból igent mondott. Talán csak megakarja alázni… de nem baj. Ő tanult és nem fél.

Mikor már a keze csak nem az ajtó kemény fa burkolatát érintette valaki meghúzta hátulról és a földre lökte. Melissa úgy esett össze, mint egy krumplis zsák. Értetlenkedve dühösen pillantgatott körbe a diáksorfalon. Mindenki őt leste és a támadóját. Melissa abba az irányba pillantott amerre a kortársai és észrevett egy Vörös hajú vékonykás dühös lányt.
Melissa kezdte volna hogy mi ütött belé… de lány megelőzte.
- Te kis senki. Azt hitted megszökhetsz? – meresztette barna szemeit.
- Ki vagy te? – értetlenkedett áldozatunk.
- Oh ne jászt nekem itt az ártatlant, nagyon jól tudod hogy ki vagyok. És ne is tegyél úgy mintha sajnálni kéne… ebben a történetben én vagyok akit átvertek.
Melissa fapofával nézett.
„Most mit tegyek?” (- pánikolt Melissa)
- Nem ismerlek… sajnálom. – nyöszörgött de csak azért mert a táskája nagyon szúrta a mellkasát. – Talán összekeversz valakivel.
Felnevettet olyan filmbéli ördögi kacajjal a vörös.
- Nem keverlek össze senkivel, emlékszem az ocsmány fejedre még ha pasim agyon is nyalt-falta… - horkantott. - Vagy talán Danny Halgrovra se emlékszel. Pedig elég közel kerültetek egymáshoz Melissa Balti. – olyan undorra mondta ki Melissa nevét hogy az össze is rezzent.
Melissa még mindig a földön gubbasztott, de az értetlenség az értelemmel keveredve a fejébe nem segített abban hogy eltudna végezni azt a műveletet miáltal talpra állhatna.
- Én… nem… én nem csináltam semmi ilyesmit. Össze… összekeversz valakivel. – dadogott, mint egy félkegyelmű.
Az arcát elborították a könnyek. A fájdalom erősebb volt mindennél.
- Nem én voltam. – félt. De nem a lánytól és nem is a haragjától, vagy attól hogy mások elítélik, hogy rosszat gondolnak róla, vagy hogy szülei megtudják… az amitől igazán félt az önmaga volt.
Összecsuklott végtagjaival átkarolta magát, s csak sírt. Sokan hörögtek körülötte és a vörös csaj is odavetett egy-két obszcén szavat.
Majd Melissa érezte hogy kéterős kéz megragadja s talpra állítja. Teles súlyával rádőlt az illetőre. S közben ezeket mondogatta:
- Nem emlékszem… Nem emlékszem… nem én…
- Cssss… Nem te voltál.
Még többen hördültek fel, de amikor rájöttek kiápolgatja Melissát a legtöbben elhallgattak.
(Peter gondolta-) „Már megint mi történt veled, te lány?!”
Majd odafordult Peter a vöröshöz és így szólt.
- Ha nem akarod a délutánodat a dirinél tölteni… - Melissára nézett majd vissza. – Tűnj innen!
A lány félénken dobott egy grimaszt majd elszelelt a kisebb nézőközönségével együtt.

Peter miután elküldte a maradék bámulódókat a kocsija irányába támogatta Melissát.
- Van nálatok valaki otthon.
A lány addigra magához tért, de olyan volt mint egy élőhalott, egy zombi. Félszegen bandukolt Peter kezével a derekán. Túl közeli volt neki, de ez volt a legkisebb baja.
- Nincs.
„Anyáék még sokáig bent lesznek. Valószínűleg ma se jönnek haza. Mivel hogy reggel lehallgatta az üzeneteket és Apa hagyott egyet, miben azt monda egy túrabusz sebesültjeit ápolják, s hogy teljes a káosz.” Melissa már akkor egyből tudta mit jelent ez. „Ma se jönnek haza.”
- Akkor hozzád megyünk.
Melissa csak bólintott s nem szólt többet.

Elsírhatom a bánatom?

- Az a baj, hogy nem is emlékszem… - sóhajtott. –… te nem tudod elképzelni milyen szörnyű úgy feleszmélni, hogy nem tudod hol vagy, mit csináltál… Már azt se tudom ki vagyok.
„Nem akarok sírni egyszer már látott ma nem kell még egyszer. Nem fogok sírni.” (-erősködött Melissa)
- Az egyik percben még minden… - elcsuklott a hangja. Erre Peter megfogta a kezét, de a lány arrébb húzta és inkább folytatta hogy elterelje önmaga és a fiú figyelmét. –… minden normális. A másikban pedig… nem. Plüssállatokat szabdalok meg ilyenek. És minden…
Végül kijöttek azok a fránya könnyek.
- Minden homályos… arra se emlékszem hogy mit csináltam tegnap egész délután. Rád emlékszem… halványan. És Carlo… bemenetem hozzá, de aztán képszakadás….
Elhallgatott és feljebb csúszott az ágyán, így messzebb került a fiútól aki annak a szélén üldögélt, megnyugtató tekintettel s barátságos, megértő arccal.
Melissára ráment a pánikroham.
- Félek… Félek magamtól… Mi van, ha valami gonosz bújt belém. Ha megszállt az ördög… Bár vallásosabb lennék.
Peter csitító szavakat dörmölt majd följebb csúszott az ágyon hogy átkarolj a lányt, hogy maga mellé vonja, hogy lenyugtassa. S az nem ellenkezett, hagyta hogy átölelje, erre volt a legnagyobb szüksége, hogy valaki higgyen neki. S ne kelljen csak neki hordania ezt a kellemetlenül nagy terhet.
Peter szorítását Melissa mennyeinek találta, de mégsem élvezte ki teljesen, csak passzív hangon így szólt.
- Az a legdurvább az egészben, hogy senki nem hisz nekem… Azt vélik hazudok, hogy többet legyenek velem… Carlo csalónak tart, látom a tekintetén, hogy nem hisz nekem.
Peter vett egy nagy levegőt.
- Én hiszek neked.
„Bárcsak tudnám mi bajod… Bárcsak segíthetnék rajtad…” (- álmodozott Peter)
Melissa kibújt a fiú szorításából. Majd szégyenlős szemekkel meredt rá.
- Nem kell ezt mondanod. Tudom hogy képtelenség ez az egész. Különben is már megszoktam, hogy mindenki flúgosnak nézz. Köszi hogy haza hoztál, nem mindenki tette volna ezt meg. De most már nem kell itt lenned velem.
Peter mérges lett, ám nem úgy mit általában Melissa…
- Bármennyire akarod hogy elmenjek én azt nem teszem… - merészül nézett a lányra, aki a pírjait próbálta eltakarni.
Melissa aprómozdulatokkal lecsúsztatta magát az ágyról majd az íróasztala felé vette az irány. Nincstelenségében nem tudott mit csinálni így rendezett mappáit pakolgatta rajta. Halotta hogy a fiú mögötte leszállt az ágyról. A válla fölött odalesett, s látta AZ, az ágyoszlopának dőlve nézi. Halotta hogy Peter nagylevegőt vesz és tudta mi következik…
- Melissa Balti öröknémaságba bukózol?
A lány csak pakolt. Peter tehetetlenül nézte izgő-mozgó karcsú kezeit a mappákon. A lány csak sóhajtott. Ám úgy 2 perc múlva mégis megszólalt, ami a fiú száma meglepő volt.
- Az állt szándékomban.
Valahogy a telefonban nem ez volt a válasza. Peter tudta a lány elveszett, s neki segítenie kell.
Hőkölt egyet a fiú majd így szólt.
- Hagyd már azokat a lapokat… - nem volt dühös a hangja. – Inkább gyere és elmesélem mi volt tegnap.
Melissának megállt a kézfeje dolgozatán, s azt szorongatva nézett idegesen a fiúra. De ő csak mosolygott kedvesen. A lány viszonozta majd tételével együtt elindult feléje. Leültek ismét az ágyra, s csak beszéltek…

Talán a megvilágosodás?

- Úr Isten… - Melissa ujjait a szájára tapasztotta. Majd belehalt a szégyenbe.
Nyelt egy nagyot majd lehámozta hirtelent kevert falát.
- Carlo én… - egy könnycsepp, két könnycsepp, talán volt az három is.
A rögzítő hangos pittyel jelezte, hogy az üzenetnek vége. Melissa önmarcangolás végett újra lejátszatta a telefonnal az üzenetet.
- Bob és kedves Anne valamit el kell mondanom nektek. Melissa a múltkori kurzuson botrányosan viselkedett. Perverznek titulált és ha mondott bármi olyasmit hogy én azt kértem adja meg barátnői telefonszámát… Hazugság volt. Én mint Melissa pszichiátere és barátotok azt mondom, lányotokat meg kéne fékezni. Rövidebb pórázon tartani, ám nem azt mondom hogy többet legyetek vele. Az ilyen kamaszoknak nem szabad megadni amit szeretnének, mert idővel egyre többet akarnak. Írassátok be egy dühkezelő kurzusra, ám hozzám többet ne küldjétek. Nincs semmi baja azon kívül, hogy roppant neveletlen, elkényeztetett, kamasz. Sajnálom, hogy ezt kellett üzennem.
A pitty újra megszólalt. Melissa összeroskadt a padlóra és arcát a térdei közé rejtette. Nem is olyan régen ugyanígy ült.
Peter becsörtetett a konyhába és ijedten odarohant a lányhoz. Átkarolta és a fülébe susogott.
- Mi a baj? Jól vagy? Hangokat hallottam…
Melissa felnézett s láthatóvá tette ázott lilaszemeit.
- Ugyanaz történt Carlonál is… nem emlékeztem… az üzenetben azt mondta neveletlenül viselkedtem. Perverznek tituláltam… -elhallgatott.- Én ezeket nem akarom. Miért történek mégis meg velem?
A fiú még jobban magához vonta. Melissa alig bírta elhinni hogy ennek a kedves fiúnak a fejét képes volt leordítani. Rosszul érezte magát. Nem akarta elhinni amit Peter mondott, elmesélt mindent arról mi történt tegnap… de Melissa nem ismerte fel magát a történetben. Úgy érzete mintha nem is ő lett volna. Pedig ő volt… vagy egy része.
- Tudom… - mondta Peter a lány nagy meglepetésére, de nem tette szóvá… nem. Neki most tetszett, hogy ily közel van hozzá, az akibe bele is eshetne, ha lenne annyi esze.
Próbálta elterelni figyelmét, valami olyanra gondolni ami nem Peter volt. Ami egyáltalán nem tartozott hozzá.
„Alteregó”
- Másik én… - csúszkált ajkain.
De amint kimondat, mint egy villámcsapás úgy hasított bele a felismerés. Az elszörnyedés összesformája kiüközött rajta. Melissa nem tudta mit csináljon. Csak értelmetlenül, megmerevedve gubbasztott Peter karjaiban a laminált padlón.
- Másik én… - ismételte.
Peter lazított ölelésén.
- Tessék?
Melissa élőhalott lett addigra. Vagy egy beakadt lemez, kinek hogy teszik.
- Alter… ego – elszörnyedt a felismerés második hullámától. – Másik… én.

Utolsó este

Melissa nem volt ugyanaz. Bár azt se tudta kinek kell lennie… Peterrel eltöltött egy szép délutánt, amit mindketten Randinak neveztek. Melissa első randija. Élvezték, mindketten. Peter még soha ilyen jól nem érezte magát. Komolyan véli Melissában megtalálta azt amit eddig keresett. Talán a másik felét… vagy mást.
És a lány bár megtudta az igazat magáról, mégis önfeledtül szórakozott… de talán épp emiatt. A konyhai incidens után Melissa kitörölte Carlo üzenetét. S elment Peterrel a városba. Csak úgy lézengtek, céltalanul… Imádták.
S a Oky Park kellős közepén egy öregtölgyfa alatt Melissa Balti megkapta élete legjobb csókját Peter Mark ajkaitól. S ugyan így igaz fordított szemszögből is. Ezt egyikőjük se felejti el.
Melissát amikor hazaért nagy meglepetés fogadta… A szülei otthon voltak, és az öccse is. Nem veszekedtek. Boldogan vacsoráztak, ami évek óta nem fordult elő. Ő is csatlakozott s élvezte mindenegyes percét a napnak. Nem akarta hogy vége legyen. De az idő nem állandó, múlik s szép lassan a holnapból ma lett.

Végjáték

Társadalomismeret.
„Mr. Neck halálra várt nyugalommal ült székén. Alig 15 perc maradt nekem, hogy előadjam összetákolt dolgozatom.”
- Rendben akkor most… Ms. Balti következik. – mondta megvetően Mr. Neck.
Melissa vett egy levegőt, nyugtázta gondolatait. Hátrapillantott a szülők sorára. Ez a nap egy úgy mondott nyíltnap volt amin kötelező a szülők jelenléte, hisz ez az utolsó hét a suliból. Melissa ám ezt elfelejtette és szüleinek is csak 1 órával ezelőtt tudott szólni. A lány WC –ből hívta föl őket. Félt. Remegett a lába. S mint sejtette Bob Balti és Anne Balti nem ült a szülőknek fenntartott székek egyikén se. Ám pillantásmenetében meglátott egy kedves szerelmes arcot. Peter Mark. Melissa elkapta tekintetét s felállt.
„Még nincsenek itt. Még nincsenek itt!” (- pánikolt Melissa)
Melissa a telefonba azt is megüzente hogy kivételesen szegyék ki Michaelt az óráiról és hogy szóljanak Carlonak is. Mr. És Mrs. Balti nem értették lányuk viselkedését, de amikor azt monda hogy ez nagyon fontos, nem ellenkeztek. Tudták lányuk feleslegesen ilyet nem mondana.
Melissa lassan lehajtott fejjel lapszorongatva ballagott ki a tábla elé, ahol Mr. Neck lenéző mosolya fogadta. Nem törődött a tanár tolerálhatatlan viselkedésével, csak azon járt az esze…
„Nem jöttek el. Nincsenek itt…”
A lány apró könnycseppel a szemén emelte fel állát, s találta szembe magát a tábla barátságos zöld színével. Nem akart megfordulni. Ahhoz túl jól érezte magát, nem akarta kedvét elrontani, hogy kortársai lenéző tekinteteit bámulja.
Mr. Neck látta hogy Melissa most leginkább egy szenvedő kiskutyára hasonlít és úgy cselekedett ahogy ilyen helyzetbe tenné… belerúgott egyet-kettőt
- Ms. Balti megosztaná velünk is miért olyan izgató a tábla?
Az osztály nevetett, még a szülők is. Melissa becsukta szemét a könnycsepp legördült arcán, s megfordult.
Mr. Necknek nem volt elég az előbbi:
- Oh aranyom nem kell sírnia nem lesz olyan fájdalmas.
Melissa vett egy nagy levegőt, de nem törölte le könnycseppjét. Megkereste a tanulók közt azt akit leginkább kedvelt, s mikor ő boldog mosolyt lövellt felé nem kellett neki több. Elkezdte:
- Ma nem szégyen a sírás Mr. Neck. – ránézett a tanára, kihúzta magát és titokzatosan így folytatta. – Ma elfogadom teljes egészébe magam.
Mr. Neck megilletődött s leült székére majd intett hogy kezdje.
Melissa maga elé emelte a lapot, de nem nézte. Inkább összegyűrte gombóccá és Mr. Neck asztalára dobta. Az meg csak bamba fejjel bámulta.
- Alteregó a tételem címe… - kezdte Melissa ám halotta a terem ajtaját kinyílni, s ámuldozva látta szerettei kuporogna ott egyrakáson.
Szülei bocsánatot kértek mindenkitől és öccse Michael aki szinte a legördögibb kistestvér címét elnyerhette volna, bátorítóan kinyújtotta hüvelykujját nővérének.
„Talán csak azért örül mert lóghat a suliból, vagy mert talán szeret?!” elmélkedett Melissa.
Ám az ajtó még nem csukódott be, valakik még besétáltak rajta… Carlot és a vörös hajú lány ez utóbbi egy üres padban foglalt helyet, s megvetően bámult Melissára, de azt ez nem csöppet se zavarta. Viszont Carlo arckifejezése annál inkább, mert nem megvető volt, hanem vidám. Mosolygott.
- Rendben. Mindenki megérkezett. Folytathatnánk? – Mr. Neck már ideges volt, ami Melissának nagyon is tetszett.
A lány bólintott majd újra kezdte.
- Alteregó… Az alter ego (latin: alter ego = másik én) egy második személyiség az emberen belül. – Melissa a közönség kábulatából nyerített energiát. Sokan nem figyeltek rá, de azok igen akik számítottak.- Ezt a fogalmat a 19. század elején hozták létre, amikor a pszichológusok először definiálták a disszociatív személyiségzavart. Az alteregó kifejezés többértelmű lehet. Önmagában lehet az értelme a „hasonmás” és a „másik én”. Mikor neki kezdtem ennek a dolgozatnak, nem értettem ennek egyik jelentését se. Akartam, de nem jöttem rá. Ám mára már tudom… - elhalt a hangja de csak egy kis időre és folytatta, teljesen máshonnan.
- Az alteregó kifejezés használatos irodalmi analízisokban és összehasonlításokban olyan szereplők leírására, akik pszichológiailag megegyeznek, illetve alter egói az írónak. (Tehát olyan fiktív személyek, akik viselkedésükben, beszédükben és gondolataikban a szerzővel azonosak.)
Melissa tekintette végig cikázott mindenkin. Anyján, apján, Michaelon, Peteren, Carlon, a vörös hajú lányon, Abbyn, Alexen, Jerryn… mindenkin.
- Robert Louis Stephenson regényében Dr. Jekyll és Mr. Hyde ábrázolja azt az elgondolást, amely szerint a jó és a gonosz egy emberen belül létezik, s a két én folyamatosan harcol egymással. Edward Hyde a szó szoros értelmében a doktor másik énje, a pszichopata, aki irányíthatatlanná válik civilizált társadalom szabályai miatt, s aki megosztja a testet a doktorral. – szusszantott egyet, kihúzta magát, és megigazította a haját.- A szakszó illetve a koncepció sűrűn megjelenik a populáris regényirodalomban, például a képregényekben, mint a szuperhős titkos identitása. - Elhallgatott.
Igazából csak ennyi lett volna a dolgozat, de a fele osztály aludt s itt volt mindenki aki számított. Reggel akkor ott a felsőszinti lány WC-ben viszont Melissa elhatározta hogy olyat tesz, ami bátor tettnek bizonyul. S életében először azt akarta hogy más legyen, hogy másnak kelljen az igazságot kimondania.
- Ez a száraz része. Az ismert. Az irodalmilag használt, hasonmása valakinek. Ám nem csak ez létezik. Van egy másik értelme miről már az előbbiekben beszámoltam. „Másik én” – nagy levegőt vett, ismét körbetekintett s kimondta a következőt: - egy személyiségzavar. A betegség súlyosabb mint aminek hallatszik. Az ember nem tudja kezelni két énjét. A jó és a gonosz, a kedves és az undok… - Melissa Carlora pillantott aki olyan arcot vágott amilyet Melissa mutathatott amikor megvilágosodott.
Melissa gondolata: „Ő Már tudja!”
- Ám egyik fél se emlékszik a másikra, azt se tudni ki az igazi maga valója. Hisz mindkettő ő. S az emberünk sosem lehet önmaga, mert nem tudni ki az. Nem vonható felelősségre, hisz mindkét önmagára veszélyes és a környezetére is.
Melissa becsukta a szemét nem akart látni, nem akarja mások arcán is észrevenni az értelmet amikor kimondja az utolsókat.
- Személyiségzavar. – fanyarul felhümmögött. - Fura de így van. Létezik.
Melissa bátor lett. Kinyitotta szemeit s így folytatta:
- És ha mégsem hinnétek… Akkor most kivételesen lássatok! – Olyan hangsúllyal nyomta meg az utolsó szót hogy aki eddig aludt mind felébredt. Melissa szenvedélyes arccal körültekintett osztálytársain. Akikkel állítólag négy éve együtt járt erre a helyre mégis, egyikkőjüket se ismerte. Idegenek voltak számára az arcok. Sok idegen lebegő fej, kik isszák most már szavait.
- Ne csak nézzetek… Lássátok! Itt vagyok. Tudom hogy nem ismertek… - elmosolyodott. - … Én se ismerlek titeket. De most ezen az utolsó Társadalomismeret órán nézzetek jól meg. Mert erre az egészre amiről itt beszéltem… én vagyok. Az élőbizonyíték.
Elhallgatott mindenki. Mindenki csak őt nézte. Melissa mosolygott és tudta valami kitörni készülődik, valami?…. Nem! Valaki.
Tudta ha kimondja minden megváltozik… Diliházba kerül ahol elektrosokkal fogják kezelni naponta háromszor. De most boldog. Nem fél. Elakarja mondani, hogy higgyenek neki.
Még egyszer míg a szerény Melissa szerint önmaga volt, körülnézett és belemélyesztette tekintetét annak a szemeibe akinek leginkább mondani akarta.
- Disszociatív személyiségzavarom van…

- Vége -

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Drága Noémi!

Te egy kis gyémánt vagy!
Komolyan mondom, nem vicc! Egy csiszolatlan gyémánt :)...
Különdíjat adtam neked, mert megérdemled!!

Ez volt az eddig általad írt munkák közül (szerintem) a legeslegjobbra sikeredett darab!!
Élevezettel olvastam, véges végig lekötött, hihetetlenül nagy meglepetés voltál!!

Nem mintha eddig nem lettél volna ügyes, de talán emlékszel, amikor azzal nyüstöltelek, hogy bízd az olvasókra a megfejtéseket, ne magyarázz meg mindent, ne ismételj túl sokat...azóta rengeteget fejlődtél, az írásodon is látszik, a stílusodon is...és...nos, hát ezen a műveden egy csepp izzadságszagot nem érzek, pedig biztosan nagy meló volt!! És ez szuper! :)...

A könnyedség és a feszültség is átjárja, éppen amikor és ahogyan kell! Imádtam a rövid, lényegre törő mondatokat, a csipkelődő, de nem erőltetett, finoman bújtatott humort.
Imádtam, ahogyan a mozdulatokat, szüneteket kitöltötted, leírtad. Változatos volt és kifejező!! És a szerelmi szál szintén nem volt sablonos és erőltetett, nagyon örültem neki :)...

Valójában te voltál nekem a legnagyobb meglepetés!! Nagyon nagy ugrás volt szerintem ez a műved...lehet ez a stílusod??...lehet a Cupidó kicsit túl melodramatikus neked??...najó nem bonyolódom bele...

Kicsit írok a hibás feléről is a dolognak...

A helyesírás. Igen, még mindig :)...sok-sok vessző, elírások, stb. ...nem baj...ha foglalkozol vele, az is javul majd...ha gondolod segítek neked azzal, hogy átírom ebben a munkádban, ami nyelvezetileg, vagy helyesírásilag nem stimmel...persze ehhez Mikkamakka jobban ért, lehet én nem figyelek fel minden helyesírási hibára, de ami tőlem tellik megteszem, hogy tudj rá figyelni...a nyelvezeti javítások meg sokszor olyan fogalmak, amit én máshogy írnék, mert valami nem stimmel velük...ha elfogadod ezt a segítséget, állok a kihívás elébe! :)...

És egyetlen tartalmi hiba...vagyis nem is biztos, hogy az, inkább kötözködés maradt a végére. A pszichomókus...hehe...
Érdekelt volna, honnan tudta Carlo a végére, hogy mi Melissa baja. Már korábban tudta, vagy ő is időközbe jött rá? Mert a terembe lépve gyanús, hogy nem Melissa beszéde alatt jött rá...erre kíváncsi lettem volna, de nem hiba, sőt nem is hiányzik valójában csak érdekes lett volna, ha kiderül!
És a család is átesett egy kis változáson. Talán ez is Carlo műve?? De ezt végülis a mi fantáziánkra is bízhattad, ahogy meg is tetted...ránk hagyhattad...hiszen ki tudjuk mi azt találni, ugye? ;)...

Nagyon nagy GRATULA, csak így tovább!! :)...

A történetről készült meglepetés videó, amit nagyon köszönök Tynámnak!!! :)...

Érdemes végig hallgatni!! Van hozzá felirat! Menj a view subtitles-re!