2. fejezet - Ha felkel a nap, nem látjuk a holdat...

Őrült tempóban száguldottam felfelé a lépcsőn. Ahogy a szobám ajtaja kicsapódott, még éppen láttam eltűnni Connie farkát az ágy alatt. A kis éjjeliszekrényhez futottam, és remegő kézzel nyúltam a régi, kopott nyakörv után. Eddig sosem vettem jobban szemügyre a vékony bőrszíjon sorakozó aprólékosan megmunkált figurákat. Amikor kellett, mindig csak gyorsan felcsatoltam Connie-ra. Sosem volt időm mással foglalkozni, és máskor sem éreztem szükségét elmélyedni a kis fémdíszek tanulmányozásában. Izgatottan kapkodtam a tekintetem egyikről a másikra, mígnem megtaláltam, amit kerestem. A szemem megállapodott az egyik díszen, ami harmonikusan eggyé olvadó napot és holdat ábrázolt. Pont, mint a kertkapu kacskaringós mintái közt megbúvó túszejtőm, ott a temetőben, csak ez egészen apró. Hangosan kifújtam a levegőt és hátra dőltem az ágyamon. Vajon véletlen, hogy azt a kaput is éppen ez a minta díszíti? Léteznek egyáltalán véletlenek az én életemben? Gondolataim megint a délutáni kiruccanásom és a Sue néni sírján talált rejtélyes üzenet körül forogtak. Vajon véletlen, hogy pont én találtam rá az üzenetre? Mióta árválkodhatott a fára szögezve a nedvességtől mállásnak induló papírlap? Ki tudhatott még rajtam kívül Sue néni jelképes kis sírhelyéről?

Már négy éve annak a meghitt és szomorú estének, amikor együtt néztük az utolsó közös naplementénket, és Sue néni átadta a gyűrött csomagolópapírba rejtett dobozkát.

- Ez a tied, Sam. A születésnapodra... – mondta azon a megnyugtató, dallamos hangján, amit annyira szerettem. Esélyem sem lett volna elrejteni az arcomra kiülő meglepettséget.

- De hát az még...

- Tudom - vágott közbe halovány mosollyal, és felém nyújtotta a tenyérnyi csomagot. Sosem felejtem el őszinte, mélyről  jövő kacaját, amit akkor hallatott, amikor látta megnyúlni arcomat a döbbenettől. Szeméből potyogtak a könnyek, én pedig csak ültem és felváltva bambultam, hol a díszes bőrszalagra, hol a nevetéstől ültében is kétrét görnyedt Sue nénire. Nem értettem, mi a vicces azon, hogy a tizenötödik születésnapomra egy nyavalyás bőrcafatot kapok, némi nehezékkel. Még csak háziállatunk sincs. Mégis mire jó ez?! Néhány perccel később még mindig durcásan meredtem a kis dobozra, amikor  végre elcsendesedett. Óvatosan megemelkedett, fél kezével megtartva ölében az odagömbölyödött, békésen hunyorgó szőrgombócot, közelebb húzta a kipárnázott műanyag széket, és lágyan duruzsoló hangon beszélni kezdett. Szavait hallgatva egyre kényelmetlenebbül éreztem magam. Nyugtalanul fészkelődtem a hideg, kemény karfák közt, s mire mondanivalója végére ért, már alig tudtam visszatartani feltörekvő könnyeimet. De ezek a könnyek nem az öröm könnyei voltak, s nem is a meghatottságé. Dühöt éreztem. Határtalan, mélyről felemésztő dühöt és csalódást, amiért ezt teszi velem. Kezem görcsösen szorult a furcsa ajándék köré, s éreztem, amint a kis fémvackok fájón a bőrömbe nyomódnak. Nem értettem mi szükség hazugságokra. És ha elmegy? Teszek rá! De nekem ne találjon ki tündérmeséket, és ne próbálja meg elmagyarázni, miért hagyja, hogy ismét magamra maradjak! Kétségbeesetten pattantam fel, és teljes erőmből vágtam földhöz az egyébként sem túl jó állapotú nyakörvet, mire Connie riadtan ugrott ki az őt védelmező karok öleléséből és elnyelte a sötétség. Mégis mit kezdjek vele? Tényleg azt hiszi, hogy egy felékszerezett macska majd mindent megold? Komolyan gondolta, hogy gondolkodás nélkül elhiszem azt a képtelenséget, amit az elmúlt fél órában összehordott, talán azért, hogy az irányomban érzett bűntudatát enyhítse vele? Zokogva rohantam át a nedvességtől csuszamlóssá vált pázsiton, a bejárati ajtót durván becsaptam magam után, cseppet sem zavartatva magam amiatt, hogy apám esetleg már az igazak álmát alussza. Feltrappoltam az emeletre vezető lépcsőn, jól megnyomva az egyébként is nyikorgó lépcsőfokokat.

Egész éjjel nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Álmatlanul forgolódtam a könnyektől átázott takaró alatt, és elmondhatatlanul sajnáltam magam. Sue néni volt az egyetlen ember apámon kívül, akiben úgy éreztem, maradéktalanul megbízhatok, és akkor rá kellett döbbenjek, hogy ő is cserben hagy. Miközben az agyam lázasan kutatott a megoldás után, elmélyülten figyeltem a falakra kúszó halovány esti holdfényt. Egy nyirkos fuvallat bekúszott a résnyire nyitott ablakon és megtáncoltatta könnyáztatta arcomra tapadt, összekuszálódott tincseimet. Szívemet összeszorította a félelem, amikor egy ismerős árnyék vetült a testemet körülölelő paplanra. Önkéntelenül is magam alá húztam a lábamat, és feljebb tornáztam magam az ágyon. A következő pillanatban magamon éreztem Connie fürkésző pillantását, valahonnan a vékony ablaküveg mögül, majd láttam, amint a kecses kis sziluett légies könnyedséggel repült át a párkányról az ágyam végébe. Fényes, kék szemeit arcomra tapasztotta, s lassan, bizonytalanul közelített felém. Időm sem volt átgondolni, és ujjaim máris az ölembe kucorodó állat tömött, éjfekete bundáját szántották. Amikor a nyakát körülölelő ismerős ékszerre tapintottam, egy pillanatra kirázott a hideg, de Connie jelenléte hálával töltött el és megnyugtatott. Figyeltem az ölemből hallatszó elégedett dorombolást, éreztem a kis testből kipárolgó meleg ibolyaillatot, a belőle áradó bizalmat és nyugalmat, és arra gondoltam, talán mégis szükségem lesz rá, hogy legalább részben kitöltse a lelkemben tátongó űrt. Eszembe jutott, hogy Sue néni nem az anyám. Hálásnak kellett volna lennem, amiért eddig foglalkozott velem és számíthattam rá. Tizenkét éve segített apámnak a gondomat viselni, és tűrte minden bosszantó rigolyámat, az összes jogtalanul rázúdított sérelmemet. Akkor is ez történt. Szomorú szemekkel nézte, ahogy elviharzom, búcsú és egy utolsó ölelés nélkül. A félelmem attól, hogy ugyanúgy elfelejtem majd, mint az anyámat, átjárta a testem minden apró porcikáját. Nem tudtam másra gondolni, minthogy idővel az ő emléke is csak egy jelentéktelen szürke folt lesz a múltamból. Életemben először éreztem, hogy milyen igazán elveszíteni valakit.

Szépen lassan nyugodt és mély álomba merülhettem, mert amikor  felébredtem, Connie nem volt az ölemben. Az ablakpárkányon átbukó, erőtlen napsugarak megcsillantak a paplan széle alól kikandikáló díszes nyakörvön. Egy, az ismerős írással megcímzett borítékon feküdt békésen, s én már mielőtt elolvastam, rájöttem, minden egyes szó igaz volt, amit az este hallottam. Connie esti látogatása volt Sue néni néma búcsúja tőlem és ettől a világtól. Attól a naptól kezdve kétszeresen szomorú dátum volt ez a nap. Bár sosem sírtam többé, egyetlen árva könnycseppet sem voltam képes kipréselni magamból, Sue néni emléke mélyen a lelkembe vésődött. A félelmem azóta már réges-rég elpárolgott. Kedves arcának képét tisztán látom szemeim előtt, kellemesen simogató hangjának visszhangja máig a fülemben cseng, halvány ibolyaillatát ma is felidézem, bárhol vagyok. Minden évben meglátogatom a fát, mely azt az egy rövidke sort őrzi kacskaringós, nyúlánk betűkkel a vastag kéregbe faragva: „Ha felkel a nap, nem látjuk a holdat”.

Elmélyedve néztem az ujjaim közt fénylő kétarcú égitestre. A felkelő Nap ablakon bekúszó fénye megcsillant kezemben tartott képmásán. Sokáig néztem a gondosan kidolgozott, hideg fémmel játszadozó erőtlen sugarakat, míg másik kezem az időközben mellém kucorodó Connie lassan emelkedő, süllyedő hátán pihent. Pillantásom az éjjeliszekrényen álló képek egyikére vándorolt. A fekete-fehér, megviselt fényképről Sue néni nézett rám boldog mosollyal. Bár a papíron nem voltak színek, én mégis tisztán láttam szemei mosolygós kékjét, kerek arcán a barackos pírt. Ha nem tudom, sosem találom ki, hogy ezen a képen éppen ötvenhét éves. A fotó a születésnapján készült, a hátsó kertben, ahol annyi boldog órát töltöttünk el együtt. Nem sokkal azelőtt, hogy négy éve hirtelen, értelmetlen haragomban, úgy faképnél hagytam, hogy rendesen elbúcsúzni sem tudtam tőle.

Óvatosan felültem az ágyban, vigyázva, nehogy megzavarjam Connie nyugodt álmát, és kivettem a fiókból az agyon olvasott levelet. Annyiszor olvastam, már szinte kívülről tudtam az egészet, mégis megnyugtatott a rendezett sorokba szedett, nyúlánk betűkkel írott szöveg látványa. Kibontottam a nekem címzett borítékot, és hagytam, hogy elnyeljenek a betűtenger lágyan cirógató hullámai.