"Mindig biztos voltam benne, hogy a történetek a saját életüket élik,
és hogy a világ legfontosabb dolgai közé tartoznak."
/David Almond/

2010. április 19., hétfő

Olasz Szandál - A Diana pályázatán különdíjat kapott novellám! :)




Először is nagyon köszönöm Dianának a díjazást, hihetetlenül boldoggá tett vele!

Az nevére kattintva elolvashatjátok a többi jelentkező pályaművet is, mind nagyon szuper lett! Itt pedig az enyémet szeretném megmutatni nektek, Diana kritikájával együtt! :)...a végén némi magyarázattal is szolgálok a 'szülés' körülményeire vonatkozóan :)...


És még annyit, hogy egy-két különbség felfedezhető e-között és a Diana oldalán olvasható szöveg közt, mert ugyan elküldtem neki a kijavítgatott verziót, véletlen nem azt rakta ki :)...de nem utólag javítgattam, hanem már a pályázat előtt!

Tehát a novella:



Olasz Szandál
by Hullócsillag


...hol is kezdjem...zsong a fejem a sok zsibongó gondolattól...egymás ellen kiabálnak,mégis mind ugyanazt visszhangozza...”telik az életed”...nem tudom, mi történhetett a mai este, ami miatt ilyen tisztán látok hirtelen, de a bennem érő bizonytalan, de egyre erősödő elhatározás, hogy végleg itt hagyom az egyetemet megrémít. Sosem gondoltam még ennyire komolyan, hogy holnap VÉGE. Felmegyek a TO-ra és amint lehet, megszűntetem a hallgatói jogviszonyomat. Régóta érlelődő döntés ez bennem és tudom, nem kerülhetem el, mert idővel utolér és minél később, annál jobban tönkre tesz majd.

*

Tegyük fel, hogy maradok. Tegyük fel.
Lenne ugyan némi időm dolgozni, de a kötelező órák miatt normális munkára nem, amivel esetleg összeszedhetem a pénzt, hogy jövő évben elkezdhessem a Modart divattervező szakát. Diákhitel nincs. Passzív félévre sincs. A szüleimet nem kérhetem, hogy félévente kétszázötvenezer forinttal támogassanak. Nem is kérném, nem is várom el. Ez az én harcom.


Tehát benne ragadok ebben az egyre mélyebbre húzó ragacsos masszában, ami majd elnyel, mint valami bűzös mocsár. Miután elvégzem az egyetemet, már, ha sikerül összekaparnom a kötelező hármas átlagot, amitől egyelőre fényévekre vagyok , nem beszélve a nyelvvizsgáról és a diplomáról, ameddig a szakdolgozaton keresztül vezet az út...tehát e hosszú, gyötrelmes út megtétele után, esetleg kézbe kapom a diplomámat - amit mellékesen legszívesebben cetlikre szaggatnék és lehúznék a klotyón...és utána magamat is – és el kell mennem dolgozni, hogy összekaparjak némi pénzt az életem újjáépítésére. Nehéz lesz épphogy hármas átlaggal, nulla szakmai nyelvtudással és nyilvánvaló szakmai elköteleződés híján, olyan helyet találni, ahová bejárva nem törnek elő rajtam öngyilkossági hajlamok.


És akkor még nem beszéltem az előttem álló két évről, mert úgy sem láthatom előre, mi lesz, de abban biztos vagyok, semmi olyan, amit ne tudnék nélkülözni, ami nélkül nem tudnám elképzelni az életem. Nem utolsó sorban pedig ez az egész iskola egy nagy KAMU. Nem beszélve arról, hogy amíg oda járok az én életem is egy nagy kamu. Én pedig nem vagyok hajlandó több, mint másfél millió forintot fizetni holmi kényelmetlen, fojtogató álarcért.

*

Az elmúlt hetekben boldognak érzem magam.
Olyan dolgokat tapasztaltam meg, amik rádöbbentettek az előttem álló rengeteg lehetőségre. Azok a dolgok, amik eddig is bennem voltak, csak eddig, magam sem tudom miért, elnyomtam őket, most elkezdtek a felszínre szivárogni.


Leírhatatlan érzés, ahogyan egy-egy kemény edzés után csorog az izzadság a homlokomról.


Rájöttem, hogy igenis tudok rajzolni és semmi sem akadályozná meg, hogy felvegyenek álmaim iskolájába és azt tanulhassam, amit mindig is szerettem volna.

Rájöttem arra, hogy miközben bőszen irigykedtem azokra az emberekre, akik mindig is tudták, mik akarnak lenni, merre tartanak, magam is pont ilyen ember voltam. Mindig is tudtam, hogy divattervező akarok lenni, most mégis egy közgazdasági egyetem folyosóján állok kisírt szemekkel. Gyávaságból.


Rájöttem, hogy ugyan még mindig mindenhonnan elkések, de nem akkor, ha olyasmiről van szó, amit igazán fontosnak tartok. Nem kések az edzésről, a castingokról, sem a rajzórákról és sosem vagyok fáradt ahhoz, hogy megírjak egy fejezetet a könyvemből, tehát, ha olyasmit csinálhatok, ami feltölt energiával.

És arra is rájöttem, hogy az írás örömet okoz. Nem hiába vezetek naplót általános iskolás korom óta, nem hiába kezdtem el az egyetem elején blogot írni és nem hiába lapul a párnám alatt egy kis könyv tele versekbe foglalt érzésekkel. Mindig is bennem volt, hogy írok majd legalább egy könyvet és most, hogy neki álltam egyszerűen el sem hiszem, hogy ilyen nagyszerű érzés látni, hogy ezt mind én írtam és hogy vannak, akiket megérintett valami, ami belőlem, tőlem származik. Már akkor is örömet okoz, hogyha csak egy ember van, aki feszülten várja a következő fejezetet. S azt hiszem, még csak nem is ezért éri meg a legjobban, bár kétségtelenül rengeteg önbizalmat ad, hanem azért, mert látom, hogy ezt a valamit én alkottam, a saját erőmből, a saját örömömből, a saját időmből. Boldogan.


Ha belegondolok, mennyi mindent csinálhatnék még, amihez (szerintem) lenne tehetségem és kedvem, rájövök mennyi boldogságtól fosztom meg magam minden egyes múló perccel, amit olyasmivel töltök, amit utálok.


Nem beszélve arról, hogy amit nem azért csinálok, mert boldogít, vagy mert elfogadom, hogy tényleg szükségem van rá ahhoz, hogy beépülve valamibe később boldogítson, az mind az önbizalmamat és az életerőmet szívja. Hogy is lehetnék büszke bármire is, ami elől ilyen sok ideje menekülök és amit elfogadok, hiába tudom nagyon jól, hazugság. Gyáva vagyok.


Gyáva vagyok, mert bár úgy tűnik, az egyetem a nehezebb út és tudom, hogy ez nem igaz, mégsem tudok elszakadni. Kívülállóknak úgy tűnhet, megfutamodom, mert nem bírom a tempót. Mert a könnyebb utat választom. De már tudom, hogy ez hazugság.

Az egyetem az, amit elvárnak tőlem. És én ezeknek az elvárásoknak váltam a rabjává. Sokkalta nehezebb út, azt választani, hogy megyek a szívem után, még ha majdnem mindenki hülyének néz is. Ehhez kell igazán bátornak lenni. A könnyebb út, hogy az engem körülvevő elvárásoknak éljek, engem sosem tenne boldoggá és félek az egész életem most siklana végérvényesen félre, ha hagynám lebeszélni magam...önmagam által...gyávaságból.

*

Most tegyük fel, hogy holnap felmegyek és otthagyom az egyetemet. Vagy passziváltatom magam.
Tegyük fel, hogy hirtelen szabad vagyok. Szabad, boldog „nő” rengeteg szabadidővel.


A napokban az édesapám talált nekem egy nagyon ígéretes állást. Stewardess-eket keresnek az EU egyes országaiba. Nem kevés fizetéssel. Először elborzadtam, amikor megláttam, hogy nyelvismeret kell. De ha jól emlékszem, amikor egyszer már szükségem volt arra, hogy beszéljek egy nyelvet (bár egyébként is szerettem volna megtanulni) sikerült is leküzdenem az akadályokat. Szinte nem is voltak akadályok. Mert szerettem. Mert volt vele célom.


Ha arra gondolok, hogy a diploma miatt magoljak szakszavakat és tanuljak nyelvet elfog a hányinger. Ha viszont arra, hogy némi idő és energia befektetésével beszélni fogok egy nyelvet, ennek köszönhetően lesz egy jól fizető állásom - amit valószínűleg szeretnék is - és összegyűlne a pénzem a jövő évi tandíjra, valamint a tanulmányaim után is mindenképpen hasznos lenne, hogy beszéljek angolul, akkor már örömmel állok a feladat előtt.


Mindemellett lenne időm azokra a dolgokra is, amik fontossá váltak az életemben. Táncra, írásra, rajzolásra, felkészülni a felvételimre...


Ha elsőre nem vesznek fel a másik iskolába? Bár bízom benne, hogy igen, mégis érhet még meglepetés. De akkor sem lenne baj, hiszen élvezettel csinálnám tovább az eddigi munkámat, félretenném a pénzt a tanulmányaimra, sokat utaznék...
Ha nem jönne össze ez a munka? Eddig nem is értem, hogy nem jutott eszembe a legkézenfekvőbb dolog, amit eddig is szíves-örömest csináltam: gyerekekre vigyázni. Most már időm is lenne rá, bőven.

Összefoglalva semmi kedvem a holnapi pénzügy zh-ra tanulni, hiszen nem fontos, úgysem érzem értelmét. Főleg, hogy minden zh 50%-a az előadásokból van és én nem tudok bejárni rájuk, mert akkor más kötelező órám van. A kettes határa 51%. Ezt mégis, hogy a bölömbika tökébe képzelték?? De ez őket nem érdekli. Vetessem magnóra. Köszönöm.


Nem érdekelnek a jövő heti leadandók és a két hét múlva esedékes prezentáció sem. Utálom. Biztosan tudom, hogy ennél bármi csak jobb lehet.

Nem tudom, hogy hihettem, hogy túljárhatok a saját eszemen. Hogy a hazugság, amiben éltem – vagyis még mindig élek – nem fog utolérni és maga alá temetni. Olyan ez, mintha azt mondanád Olaszországra: Olasz szandál. Pedig mindenki nagyon is jól tudja, hogy Olasz csizma. Nem szandál, hanem egy kib****tt csizma!! A csizmából pedig sohasem lesz szandál! Soha. Az egyre durvuló cipődivat ellenére sem. Még akkor sem, ha lenyirbálod azokat a részeket, amik csizmává teszik. Anélkül az egész szétesik.

*

A kérdés már nem az, hogy otthagyjam-e az egyetemet, hanem az, hogy mikor tudom ezt megtenni és hogyan van rá lehetőségem.
A legjobb az lenne,ha a negyedik félévre felvett hitelt visszafizethetném és onnantól már csak azon kéne agyalnom, hogy a maradék hétszázötvenezer forintot is minél hamarabb letudjam. Hogy elfelejthessem: képes voltam ezért a pocsék két évért ennyit fizetni.

*

Mély levegőt vettem, hogy végre kitisztuljon a fejem. Ha igaz az, hogy mindenki magának gyártja a problémáit, - tegyük fel, hogy igaz – akkor képesnek is kell lennie rá, hogy megoldja őket. Lassan lenyomtam a tanulmányi iroda kilincsét és beléptem az ajtón, hogy lezárjam az életem egy boldogtalan fejezetét és végre feloldozhassam magam a lelkiismeret furdalás alól, amit a gyávaságom miatt éreztem.

*****

- Szia nagyi! – öleltem meg az ajtóban izgalomtól csillogó szemekkel toporgó nagymamámat.
- Szia kisunokám! – mondta cinkos mosollyal és bezárta mögöttem az ajtót. Szemei sarkában egy boldog könnycsepp csillogott.
- Alig győztem kivárni, hogy halljak felőled. Anyádék semmit sem mondtak azon kívül, hogy jól vagy, hiába faggattam őket.
- Mondtam, hogy írok e-mailt, nagyi. Nem olvastad?
- Nem. Teljesen elfelejtettem. – sütött le szégyenlősen a kíváncsi égszínkék szemeket.
- Nem baj. Jobb is, hogy én mesélhetek.
- Hát igen, a mai technika csak megöli...
- Igen nagyi, tudom. Szóval...fantasztikus volt – vigyorogtam rá elégedetten, mire felnevetett.
- Azt látom, úgy csillognak a szemeid...gyönyörű vagy kisunokám... – nézett rám és a szemeiből sugárzó szeretet újra megdobogtatta az amúgy is szapora ütemet verő szívemet.
- Igen, már a csajok is mondták. Jót tett ez az egy hónap Olaszországban. Most érzem csak igazán, hogy jól döntöttem. Amikor felhívtak, hogy lenne egy hosszú távú munka Milánóban, el sem hittem, amit hallok. Rögtön felhívtam a főnökömet is és megkérdeztem nem lenne-e baj, ha kivennék egy hónap szabit. Nagyon jó fej volt, rögtön elintézte, hogy az oda-vissza utat kísérőként ledolgozhassam. Így még az útiköltséget is megspóroltam. Odakint minden napos pörgés volt, estére hulla fáradt voltam a napi 10-12 castingtól, de megérte. Boldog voltam és bár nagyobb munkákat nem sikerült elcsípnem, sok kisebb fotózásom is volt és két jelentősebb bemutató. Annyira élveztem, nagyi! Te azt el sem hiszed...
- Képeket hoztál?
- Huhh...hát...akartam...de otthon hagytam...legközelebb elhozom őket... – ígértem egy kis lelkiismeret furdalással.
- Mikor lesz a felvételid?
- Még két hét. Addig agyba-főbe rajzolom magam. – kuncogtam boldogan, miközben a nagyi elégedetten méregetett...

- És mit főzünk? – törtem meg a közénk ereszkedő cseppet sem frusztráló csendet.
- Mit szólnál a zöldborsó levesemhez? – kérdezte bizonytalanul.
- Imádom – mondtam boldog mosollyal, elnézve a nagymamám izgalomtól kipirult arcát.

Ez volt az első lecke. Megbeszéltük, hogy minden héten jövök és segítek takarítani. Ő pedig mindig megtanít nekem valamit a repertoárjából.


Mialatt előkészítette a hozzávalókat és a szükséges edényeket, én lélekben valahol egészen máshol jártam. Egy szűk, macskaköves kis utcán gyalogoltam. Körülöttem színes hangyabolyként nyüzsögtek az emberek és a zöld zsalus ablakokról visszatükröződött a délutáni szikrázó napsütés. A boldog kacajoktól és a fel-felhangzó duda szótól éreztem, ahogy a vérem felpezsdül az ereimben. Aztán odaértem a kis kávézó teraszához és egy pillanatra megtorpanva, elmerültem az engem vizslató sötét, csillogó szempárban...


- Mit bazsalyogsz kisunokám? – tett le elém a nagyi egy nagy tál fejteni való borsót. – Csak nem rabolták el a szívedet?...
- ...hát...azt hiszem szerelmes vagyok... – suttogtam magam elé boldogan, miközben a kezemben tartott borsószemek vidáman gurultak szerte padlón...

Hogy mi a tanulság? Nagyon sok minden...
Először is: ne félj a változástól, mert az álmaidtól fosztod meg magad!
Másodszor: Egyik jó dolgot követi a másik, csak hinned kell benne!
Végül, de nem utolsó sorban: csak úgy lehetsz boldog, ha nem próbálod becsapni önmagad! Hiszen hiába akarnál szandál lenni, ha egyszer csizma vagy! ;)...


**************************************************************************

Ez volt az első novella, amit olvastam a sok közül… magasra tetted a lécet vele.
Rettentően magával ragadó, ahogyan írsz. Mindig ámulatba ejt mennyire szépen és kiforrottan írsz. Nagyon tetszik, hogy egy rettentő hétköznapi problémát mutatsz be. Olyat, ami manapság az összes diákot foglalkoztat. Kiemeltem pár mondatot, amiben magam is teljes mértékben hiszek.
„Mindig is bennem volt, hogy írok majd legalább egy könyvet és most, hogy neki álltam egyszerűen el sem hiszem, hogy ilyen nagyszerű érzés látni, hogy ezt mind én írtam és hogy vannak, akiket megérintett valami, ami belőlem, tőlem származik.” – Tökéletes kivetülése annak, amit én is érzek.
„Ha belegondolok, mennyi mindent csinálhatnék még, amihez (szerintem) lenne tehetségem és kedvem, rájövök mennyi boldogságtól fosztom meg magam minden egyes múló perccel, amit olyasmivel töltök, amit utálok.” – Maga a teljes igazság. Mindent összevetve tetszett. /Dianának, a munkámhoz fűzött kritikája/





És akkor pár szót a megfogalmazódás körülményeiről, csak azért, mert érdemes! :)...

Ezt a novellát eredetileg nem a pályázatra írtam. Éppen az Integrál Akadémia nyíltnapjáról, egy Integrál pszichológia előadásról tartottam hazafelé. Az ott történtek annyira nagy hatással voltak rám, hogy a fellegek felett lebegtem és eső nékül is esőtáncot jártam, de közben forrott bennem a düh és folytogatott a kétségbeesés. A buszon nem bírtam tovább és elővettem a laptopomat, ami a folyamatos írási kényszer miatt, szinte már állandó útitársammá lett.

Magamnak írtam le a gondolataimat. Csak írtam és írtam, ami bennem volt és hosszú hónapok óta ki akaródzott jönni, de hülye mód magamba folytottam. Pedig mennyivel jobban jártam volna...

Tehát leírtam az érzéseimet, a pozitív és negatív vonzatokat, minden eshetőséget felvázoltam, hogy átlássam a döntésem lehetséges kimeneteleit.
Éreztem, hogy ezúttal nem vonulok vissza, mint már oly sokszor.

Tudtam, hogy a szüleim támogatnak majd, mégis nehezemre esett elképzelni, hogyan mondom majd el otthon: ott hagyom a tanulmányaimat...ekkor született meg bennem az elképzelés, hogy ezt a kis irományt fogom elolvastatni velük.

A részletekkel nem untatlak benneteket, a lényeg annyi, hogy épp ez idő tájt jelentkeztem Diana pályázatára is. Elhatározásom másnapján jutott eszembe az ötlet, hogy az eredeti gondolatokat meghagyva, de egy kicsit olvasmányosabbá téve ezt az írást küldjem be. Már csak a címmel kellett összehoznom, ami nem is volt olyan nehéz :)...

Ez lenne hát a történet története :)...
Az utolsó etap már csak fikció, de ki tudja :)...én szeretném valóra váltani...bár a nagyimnak azóta sem mertem elmondani, pedig ennek már lassan egy hónapja xD...

Anyukám azt tanácsolta, küldjem szét az egyetemi csoporttársaimnak is és ahová még tudom, mert szerinte (és szerintem is) ez egy sokakat érintő probléma!! Ti is nyugodtan mutassátok meg, ha érdemesnek találjátok! :)...

Köszönöm, hogy elolvastátok és várom a véleményeket, hozzászólásokat!

Puszi;
hullócsillag

5 megjegyzés:

Querida írta...

Oké, csak ma volt időm elolvasni a novellát, és... huh... mitökömér' menjek be ezek után neveléstörire?

hullócsillag írta...

Hinnye bébi, dehát te szeretted, amit tanulsz nem? (Oo)...

hullócsillag írta...

Jó így vissza gondolva egy-két bejegyzésedre...nem :D...

Névtelen írta...

Sziia!
A kiérdemelt különdíj ^^ Gratula először is ^^
Bár még árnyékába sem kerültem főiskolának vagy egyetemnek, és fogalmam sincs a vele járó nehézségekről, nagyon is elgondolkodtatónak találtam a novelládat. Egy nagyon jó ismerősöm egyszer azt mondta, 'csak egyszer kell helyesen döntened egész életedben'. Azt hiszem egy ilyen helyzetről beszélt :)
Szuper vagy, és kész ^^
Pussz, Paris

hullócsillag írta...

Köszi Paris :)...az ismerősödnek igaza van :)...bár ha jobban belegondolok, a jó döntések még nem biztos, hogy jó történéseket is vonnak maguk után...az viszont tuti, hogy csak egyszer kell rosszul döntened és b***hatod :(...de félreértés ne essék! Optimista vagyok!!! :D...

A történetről készült meglepetés videó, amit nagyon köszönök Tynámnak!!! :)...

Érdemes végig hallgatni!! Van hozzá felirat! Menj a view subtitles-re!