3. fejezet – Reggeli lecke...

Tőlem, Nektek, sok-sok szeretettel :)...várom a kommenteket ;)...

- Becky!

Hát, ez igazán furcsa.

- Becky! – hallottam már másodjára a nevem. Már megszoktam, hogy vannak hülye álmaim, de ez a fejhangon sipítozó víziló igazán mulatságosan festett.

- Becky! – fújtatott továbbra is dühösen.

Lehet, meg kellene kérdeznem, minek kiabál, amikor itt állok az orra előtt.

- Most meg hová mész? – hallottam a saját értetlenkedő hangomat, de ő csak meredt rám azokkal a nagy, buta szemeivel.

Hmm, de hát ez hülyeség! Már, hogy nézhetne engem, hogyha egyszer magamra hagy? Igen, szemmel láthatóan egyre távolodik. Hát, ez igazán remek!

- Rebecca Sharidan! – sipította újra.

Ezt a hangot ismerem. Ismerem, ismerem, ismerem! Honnan ismerem? – törtem rajta a fejem.

- Lennél olyan szíves és kikapcsolnád ezt a kegyetlen ketyerét?!

Hűha, anya igazán dühösnek hallatszik! De, anya?! – döbbentem rá.

- Anya?! – hallottam újra saját magam. - Te hogy kerülsz ide? – kérdeztem a testtelen hang után kutatva, de körülöttem minden homályba borult.

Hiába kerestem a vízilovat, csak egy poháralátétnyi szürke pacát fedeztem fel valahol a ködben, mélyen alattam.

- Még mindig itt lakom, édes lányom, de ha így folytatod, te hamar a kapun kívül találhatod magad!

- Aha – motyogtam álomittas hangon. - De miért ment el a víziló??...

- Aúú... – szisszentem fel, és fázósan összehúztam magam az ágy végében. – Anya, tudod, hogy ezt utálom!

Egy pillanat alatt az utolsó csepp álom is kiment a szememből, és mérgesen néztem  az anyám kezében lógó takarómra.

- Add vissza!Megfagyok... – halkult el a hangom lemondóan. Átváltottam a könyörgő pillantásomra, de anyát ez sem hatotta meg.

- Órák óta hallgatom, ahogy ez a vacak a fürdőszobában nyekereg!

- He?!...

- A mobilod... Negyed óránként felébresztett. Gondoltam most már szólok, hogy valószínűleg kiadós csúszásban vagy.

- Mi? De hát...

Kigúvadt szemekkel meredtem a párnám alatt terpeszkedő... semmire. Hiába tapogatóztam továbbra is, hűlt helye volt. "Píííp... píííp..." - hallottam újra az ismerős dallamot, mire anyám az ölembe dobta a szaporán villogó, őrülten berregő bűnöst.

- Elhallgattatnád végre? - nézett rám szemrehányóan, mire az orra alá tartottam a telefont és az egyik gombra mutattam.

- Anya, bemutatom a kis piros gombot – mondtam mézes-mázos hangon, majd anyára mutattam. - Kis piros gomb, ő itt az én okos anyukám.

És igen! Becky-anyu, egy-null! - nyugtáztam elégedetten, amint anyu szája mosolyra görbült.

- Szerintem siess – mondta immár nevetve.

Azannya! Hát ez pokolian nem vicces! - néztem megkövülten a kezembe tartott telefonra, amin az idő éppen akkor váltott pontosan nyolcra. Épp ebben a pillanatban kezdődik el az első órám. Rakétát meghazudtoló gyorsasággal lőttem ki a fürdőszoba irányába, majdnem felborítva az ajtóban ácsorgó édesanyámat.

- Igazán megkegyelmezhettél  volna, és szólhattál volna kicsit hamarabb! – kiabáltam ki a nyitott ajtón, számból kiálló fogkefével.

- Igazán megkegyelmezhettél volna, és eszedbe juthatott volna magaddal vinni azt a vackot az ágyikódba! – élcelődött anyám az ajtófélfa mögül kukkolva, mire vágtam egy grimaszt és lespricceltem a kezemben tartott jéghideg vízzel.

-  Hé, állítsd le magad! Tiszta víz lettem...

- Jajj, anya! Ez nem a Niagara – fordultam felé szemforgatva.

- De nekem még szándékomban állt visszafeküdni, ugyanis ha nem lenne egy ilyen okos és figyelmes kislányom, aludhattam volna délig.

Kinyitottam a fiókomat és kihalásztam a szükséges túlélő készletet.

- Nem tudom, miről beszélsz – húztam fel az orrom, de nem tudtam visszafojtani az arcomra kívánkozó vigyort. – Hogyhogy délig? Nem dolgozol? – kérdeztem, amikor láttam, a poénkodásom cseppet sem hatotta meg.

- Szabit vettem ki...

- Eldobom az agyam! - szakítottam félbe. - Képes vagy itthon szunyálni és lábat lógatni, amíg ÉN keményen dolgozom a világ megmentésén?! – néztem rá tettetett megdöbbenéssel, és visszafordulva a tükör felé majdnem kiszúrtam a szemem a szempillaspirállal, mire anya újra felnevetett.

- Írói válság - jelentette ki, mintha ez nyilvánvaló lenne. - És mégis mivel akarod megmenteni a világot? – kérdezte gúnyolódva. – Vicceket mesélve vonulsz a Green Peace élén, míg az összes környezet ellen vétkező halálra nem röhögi magát? – húzta fel a szemöldökét lazán az ajtónak dőlve.

- Jó, jó... vettem az adást! De mégis, hogy aludjak, ha az anyám éjjelente háromig veri a klaviatúrát? – vágtam vissza, s pontosan tudtam, hogy eltaláltam a gyenge pontját. Most jön a „nem tehetek róla, az ihlet nem jön gombnyomásra” szöveg...

- Tudod, hogy nem tehetek róla. Ez nem így működik – nézett rám bűnbánóan. Hát nem megmondtam? – És ne fogd rám, mert akkor sem feküdnél le időben, ha nem kalimpálnék.

Hát igen. Magam előtt sem tagadhattam többé, hogy a „nyolc éve nem szoktam hozzá az időeltolódáshoz” címzetű mentségem már évek óta elég gyenge lábakon áll. Elővettem a pirosítót, átsimítottam az arccsontomon és már készen is álltam az indulásra. Korgó gyomorral azonban még eszem ágában sem volt elindulni.

- Egyforma a szemem? – pislogtam csábosan.

- Aha.

- Akkor én rohanok is. Még talán elcsípem...

- Minek sietsz annyira? – szakított félbe, és én alig tudtam visszatartani az arcomra kikívánkozó önelégültséget. - Már így is, úgy is elkéstél. Legalább egyél valamit. Majd elmész a következő vonattal.

- Igazad van – nyomtam egy puszit az arcára, hogy csillapítsam a hirtelen rám törő bűntudatot, amiért megint sikeresen hipnotizáltam. Leszaladtam a lépcsőn, és a hirtelen meglepetéstől kényszeredetten felnevettem.

- Nem is értem, mit hittem – néztem anyámra, s reméltem nem csípte el a hangomban bujkáló büszkeséget.

- Még mindig azt hiszed, túljárhatsz anyád eszén? – húzta fel a szemöldökét a nap folyamán már ki tudja hanyadjára. És még csak nyolc óra tizenöt perc. - Tiszteld a mestered! – ült ki arcára a jól ismert, elégedett mosoly.

- Hát, ne félj! Máris minden reményem szertefoszlott... mára – tettem hozzá a némileg gúnyos megjegyzéshez, és az eszembe véstem anya egyenlítését. Leültem az asztal mellé és falni kezdtem a tányéromon rémüldöző, művészi gonddal elkészített tükörtojásokat. Nem is értem, hogy nem éreztem meg már előbb az illatát. Anyám elégedetten nyugtázta, amint az utolsó falatig eltűntettem az egészet.

- Köszönöm – nyomtam egy puszit az arcára, már minden hátsó indíttatás nélkül. – Máskor azért felébreszthetsz hamarabb. Félre ne értsd! Igazán művészi és ízletes a tükörtojásod, de ha lehet, ütemezzük át keddre – kacsintottam. - A ma reggeli órámat kivételesen imádom.

- Tudom. De jó lenne, ha tizenkilenc éves létedre magadtól is fel tudnál kelni időben. Gondoltam egy kis lecke nem árt – mondta némi éllel, de tudtam igaza van.

- Ugye nem volt mérgezett? - utaltam a reggelinkre tettetett rémülettel. - Mert, ha az ínycsiklandó reggeli is a „nevelés” része... azt kell mondjam, a módszereid elég sajátosak – kiabáltam a mondat második felét már az előszobából, miközben a gyorsírásban szerzett gyakorlatomat próbáltam átültetni a cipőfűzőkötés művészetébe.

- Ez a te nagy szerencséd! – nevetett.

Belebújtam a kabátomba, felkaptam a táskám, majd a nyitott ajtóból még visszaszóltam.

- Három körül jövök!

- Becky...

Hallottam, amint utánam szól, de én már sprinteltem is az állomás felé. Tudtam, mit akar mondani, de ez a reggel olyan jól kezdődött. Nem kellett ide a lelkizés, most nem akartam elérzékenyülni. Mondhatni sosem akartam elérzékenyülni. Épphogy elértem a vonatot, és miután a vonat befutott Plymptonba, még bő tíz percem volt, hogy beérjek a következő órámra.