27. fejezet - Válaszút előtt

Sziasztok!
Ez egy rövidebb fejezet lesz. Sajnos most csak ennyire futotta, no meg ennyit is szántam ide tulajdonképpen, ezen nincs mit ragozni :)...
A következő talán már jövőhéten jön. Matt vagy Sam lesz, még nem tudom melyik, de onnan folytatódik a sztori, ahol abba maradt :)...
Jó olvasást! Várom a véleményeket, találgatásokat ;)...


Puszii
hullócsillag

Amint becsuktam magam után a kaput, megszaporáztam lépteimet. Valami érthetetlen módon, minél távolabb akartam kerülni Samanthától, ám minél meszebb jutottam, annál inkább vágytam rá, hogy utánam jöjjön, magához öleljen, visszavonszoljon a házukba, betakargasson és a könnyeimet törölgesse, míg én alszom. Sosem vágytam még ennyire a törődésre, amit egyébként mindig elutasítottam.


Tudom magamról, hogy hajlamos vagyok az önzőségre. Milliószor kerültem már szembe ezzel a ténnyel, most mégis jobban fájt beismernem, mint valaha. Mindig azzal nyugtattam magamat, hogy nem magamért teszem, hanem a másikért. Hiszen neki is könnyebb az én terheim nélkül. Nem szeretek osztozni a saját bajaimon. Úgy gondolom, magam kell boldoguljak az életemmel.

Anya is sokszor mondta már, hogy aggódik, sosem lesz unokája, hiszen a kapcsolat, mint olyan, vagy ne adj isten a házasság, nem éppen nekem való a maga jóban-rosszbanjával. Nem sokszor gondolkodtam még el ezen, de ha megnézem a kapcsolataimat, mindig olyan srácokkal jártam, akiket nem érdekelt túlságosan az életem. Valószínűleg nem is beléjük voltam szerelmes, hanem abba a szabadságba és önállóságba, amit mellettük megélhettem. Ezeknek a kapcsolatoknak mindig akkor lett vége, amikor elvárták volna, hogy beavassam őket az életembe.

Az egyetlen ember, akit közelebb engedtem magamhoz, Samantha volt. Ő volt az, akivel megtaláltam az egyensúlyt a szabadság és a kötődés közt. Hiszen mindenkinek szüksége van valakire, akihez bajban fordulhat, még nekem is. De mindig volt egy határ. Nekem csak hallgatóság kellett, egy kis megértés. Ő sosem folyt bele, sosem akarta megoldani a gondjaimat, vagy aggodalmaskodott napokon át, mint ahogy azt sokan mások tették volna. Megértett. Bízott bennem, és abban, hogy megoldom. Talán ezért is féltem annyire attól, hogy nem állom ki a próbát.

A szívem mélyén tudtam, hogy igaza van, mégsem engedtem segíteni. Ő látta, hogy segítség nélkül nem tudok túllépni a múlton, de én nem hagytam neki, hogy segítsen. Nem jött utánam. Megérdemeltem. De ő nem ezt érdemelte volna. Nem tehettem azonban mást, minthogy elkerülöm, míg sikerül megvívnom ezt a harcot. Önmagammal.

Sosem gondoltam bele, hogy elveszíthetem. Ahogy azelőtt azt sem gondoltam volna, hogy egyik napról a másikra az édesapámat sem látom többé. Akkor, egyszer már ellöktem magamtól Samanthát, és Adrian karjaiba menekültem. Azok a karok hidegek voltak és kemények, én mégis azt választottam egy puha, meleg ölelés helyett. Mindig is a jég tartott a víz felszínén, máskülönben már rég elsüllyedtem volna az önsajnálat hívogató mocsarában. Kétségtelenül kényelmesebb megoldás lett volna. Azt az időt túlélte a barátságunk, és nagyon reméltem, hogy talán egyszer majd ezt is sikerül lezárnom, és Samantha ugyanúgy vár majd rám, mint akkor. Még az is önző, amit remélek. Már magam sem tudtam eldönteni, kitől várok többet. Önmagamtól, vagy a körülöttem élőktől.

A telefonom egynéhányszor villogva jelzett a kezemben. Fénye utattört a kesztyűmön át, és visszaverődött a hófehér havon. Zsebre vágtam, és tovább rúgdostam egy egyre növekvő hógolyót.

Furcsa volt nézni, ahogy egyre csak nőtt, minél tovább görgettem. Pont, mint a múltamból magammal hurcolt gondjaim. Újabb és újabb adag gond tapadt hozzájuk. Ha hazáig görgetném túlnőne engem is, aztán egyszercsak megroggyanna a súly alatt és maga alá temetne. Megráztam magam és rúgtam egy utolsót a golyóba, mire az darabjaira hullott.

A telefonom ismét villogni látszott, így elővettem, és a képernyőre néztem. Samanthára számítottam, de nem ő volt.

- Igen, anya? – szóltam bele a lehető legközömbösebb hangomon.

- Hála az égnek. Jól vagy? Sam azt mondta, már haza kellett volna érned! – aggodaémaskodott.

Máris a hideg futkosott a hátamon.

- Persze, jól vagyok, anya. Öt perc és otthon vagyok! – nyugtattam meg.

- Sam azt mondta, nem veszed fel a telefont...

- Nyugi, anya! Öt perc, oké? Szia – köszöntem el, és bontottam a vonalat.

Erre nem is gondoltam. Nehezebb lesz kerülni Samanthát, mint gondoltam. Sokkal nehezebb. És most inkább a fizikai részére gondoltam, mint az érzelmire. Nagyon jól tudtam, hogy az utóbbi lehetetlen vállalkozás. A gondolatra könnyek gyűltek a szemembe. De most nem sírhattam. Anya észrevenné, hogy valami baj van.

Az utolsó néhány utcasarkot futva tettem meg. Hagytam, hogy a szél lecsalja rólam a sálat, és keresztül fújjon rajtam. Valami olyasmit éreztem, mint amilyen a tisztító tűz lehet, csak az én testemet jeges kezek símogatták. A torkomban eddig egyre növekvő gombóc most zsugorodni kezdett. Mire a kapuhoz értem, már csak a hideg miatt remegtem, és ez jól esett. Elhatározásra jutottam.

Lélegzetvisszafojtva húztam be magam után az ajtót, és lábujjhegyen lopakodtam a szobám felé, de anya éberen őrködött. Nem is számítottam másra.

- Hiába erőlködsz! Még így is olyan vagy, mintha egy elefántcsorda próbálna átosonni a folyosónkon – köszöntött fáradt, de őszinte mosollyal.

- Köszönöm, anya! Holnaptól újra fogyókúrázom! – sértődtem meg, de tudtam, nem vesz komolyan.

- Meg ne halljam! – rázta felém fenyegetőn az ujját. - Beszéltél már Sammel?

- Igen, beszéltem – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Ha nem baj, lefekszem. Fáradt vagyok.

- Látszik a szemeden. Valami baj van?

Még így is átlátott rajtam, bármennyire is siettem elrejteni a keserűség legkisebb nyomát is.

- Nem, nincs semmi. Csak fáradt vagyok. Ennyi az egész.

- Ühüm. Akkor... jóicakát! – simogatta meg a hajam, egy cuppanós puszi kíséretében.

- Anya! – szóltam utána. Majdnem elfelejtettem. – Reggel kitennéd a konyhaasztalra azokat az irataimat, amik nálad vannak? Születési papírok, meg ilyenek...

- Persze. Miért?

- Szökni készülök – forgattam meg a szemem. – Mégis miért? Csak elrakom én, hogy egy helyen legyen.

- Rendben, ha nem felejtem el. Jó éjt, Becky! – mosolyodott el, majd behúzta maga után az ajtót.

Aznap este mély álomba sírtam magam, és álmomban repültem. Az ismerős táj egyre messzebb és messzebb került, míg végül egyes-egyedül maradtam. Csak én és a csillagok.