Tia - Pillangóhatás Novella 6.

Csak EGY kívánság…

- Sok boldog születésnapot kicsim! – úszott be a konyha felől édesanyám mosolygós arccal. Kezében ott tartotta a gyönyörű szép tortámat, amit még közösen választottunk ki a cukrászdában. A marcipán figurából készült hasonmásom igazán élethűre sikeredett, de egy dologban mégis különböztünk, hogy az ő arcán őszinte, fülig érő mosoly tükröződött vissza, míg én savanyúan bazsalyogtam. A gyertyák lángolva táncoltak körülötte, én mégis a levakarhatatlan vigyorával néztem farkasszemet. Nem éreztem tisztességesnek a sorsot. Miért mindig a születésnapomon üt be a krach?

- El se hiszem, hogy ilyen hamar felnőttél prücsök – ölelt át apa tengernyi szeretetével. A karjaiban mindig menedéket leltem, akármilyen szörnyű volt is a helyzet. Elfelejtettem, hogy én tulajdonképpen egy kishal vagyok a vízben, a halászok és a többi ragadozó mindig körülöttem ólálkodik. Örökké vadásznak rám, nem tudok kikerülni a hálok garmadájából… sajnos.

- Kívánj valami szépet, meglátod, teljesülni fog – suttogta a fülembe mosolyogva, majd homlokon csókolt. De én nem kívántam semmit, akármilyen kölyökkutya arcot is öltött fel magára. Tovább ültem a tortát bámulva és a gyertyákat szuggerálva. 16, hát ezt is megéltem – sóhajtottam fel magamban és mérgesen méregettem tovább az idegesítően vihogó marcipánbábut. Semmi joga nem volt ezt tenni, ő nem tudatosult a rideg valósággal, mint az velem megtörtént. Az asztal sarkaiba kapaszkodtam felhevült indulattal, de mintha a dühöm kiterjedt volna a szobára is. A tárgyak mozogni kezdtek, s a szoba ringispírként indult el önálló útjára. A teremben mindenki elhalványult maszlaggá folyt össze, csak a gyertyák és önarcképem élesedett ki szemeim előtt, ők velem forogtak és nem a többiek ritmusát követték.

A torkomban éreztem a szívemet, zilált lettem a nem várt gyorsaságtól. Tisztában voltam vele, hogy ez egy ócska vízió és én tulajdonképpen a nappaliban ülök, szomszédok vesznek körül, - na meg a családom - mégsem bírtam elvonatkoztatni ebből a lehetetlenségből. A gondolataim külön utakon akartak járni, elegük volt a befalazott életmódból. Máshová vágytam, el egészen a messzeségbe.

- Katherine, K-A-T-H-E-R-I-N-E – hallottam meg anya hangját szaggatottan, mintha a normál beszéd helyett valaki lassítást nyomott volna a lejátszóra. Nyújtottan, már-már robot hangon ejtette ki a nevem. Lehunytam szemeimet és számolni kezdtem magamban. Ez régen is bejött, amikor éjjelente felébredtem és neszezést hallottam a szobámban. Addig számoltam a macimhoz bújva, míg a félelem el nem szállt és vissza nem tértem az álmaimba. A kis trükköm alig tarthatott néhány másodpercig, majd a végén egy fejrázással toldottam meg.

- Igen? – pislogtam ki szempilláim rejtekéből és anyára néztem. A kérdésözön jól látszódott a homlokán összefutó ráncain, amit szemeimmel próbáltam egyesével elsimítani. – Le fognak égni a gyertyák, ha nem kívánsz – nógatott a tortámra tekintve. Az unokatesóimon, a bátyámon, de szinte mindenkin az értetlenség látszott. Beleegyező nyögés keretében fújtam el elsőre az összeset, hogy ne nézzenek a kelleténél is bugyutábban rám, miközben egy csúnya kérés fogalmazódott meg a fejemben: Bárcsak meghalna David és soha többet nem látnám. Amint az utolsó füst is elgomolygott a plafon fele, az örömujjongás megkezdődött. Többé nem én voltam a középpontban, hanem a vígasság és a zene. Az egyetlen ember is csak én lehettem a mulatozók közül, aki észrevette, hogy egy erősebb fuvallat megemelte a függönyöket, majd ugyanolyan gyorsan útjára kelt, ahogy jött.

Nyugtató másnapreggel, végre – nyújtóztattam ki elgémberedett végtagjaimat, hogy az egész ágyam hosszát kihasználjam. Én lennék az egyetlen ember, aki a születésnapját valaha is gyűlölte? Lehetséges! Sosem tartoztam a normális, épelméjű emberek közé. Bennem valami biztos elromlott már a születésemkor. Miután végeztem a napi tornagyakorlatommal, felkászálódtam az ágyból és ugrándozva mentem ki a friss újságért, amit minden reggel én hoztam be a postaládából. Visszafele Lucky-t, az aranyos beagle kutyámat kedveskedve megcirógattam. Rögtön tudtomra is adta, hogy tetszik neki a hirtelen jött masszázs. Egészen szüleim hálószobájáig boldog mosoly fogott el a napsütés és csendesség miatt, míg kutató szemeim nem találkoztak a címlappal és egy ismerős fényképpel.

Szörnyű Tragédia!

Újabb borzalomhullám lepte el London utcáit. Ez a katasztrófa már nem az első, de nagyon reméljük, a legutolsó ilyen rövid intervallum alatt. A metrós kocsi újabb áldozata egy 17 éves fiú, David Holmes lett, akit a megállóhelynél az önműködős ajtók meggátoltak a peronra való leszállásban. A bajba esett fiút senki nem vette észre, így halálra gázolták a többtonnás kerekek. A meghibásodott szerelvényt már kivonták a forgalomból, de a gyászt nem lehet ilyen könnyedén csillapítani. Gyertyás megemlékezést tartanak a baleset helyszínén ma éjfélkor, hogy nyugalmat közvetítsenek a balesetben életét vesztett fiú lelke felé. Fájdalmas, hogy ebben az elmúlt két hónapban ez a harmadik ilyen baleset, amit egy mechanikai meghibásodás okozott. Vajon kellő odafigyeléssel meg lehetett volna állítani a katasztrófát? Ezt nem lehet tudni, az viszont bizonyos, hogy a rendőrök megkezdték a vizsgálatot emberi mulasztás gyanúja miatt.

Remegő kezekkel ejtettem ki kezemből az újságot. Zsongott a fejem a sok információtól. David Holmes… 17 éves… David Holmes… bajba került… David Holmes… balesetben életét vesztett fiú… David Holmes. David! – sikoltottam fel magamban, mikor eljutott a tudatomig, hogy ez nem lehet véletlenszerű egyezés. Túl sok volt nekem ez az információ. De hiszen ez képtelenség! – néztem vissza a földön heverő újságra, ami szétnyílva feküdt a parkettán, a szöveg alatt pedig egy sötét illusztráció volt beszúrva. Mikor ráfókuszáltam a fekete foltra, rájöttem, hogy egy metrószerelvényt akar ábrázolni, ami épp az olvasók felé közeledik. Akár csak az igaziak, ez is vészt sejtető hangon, csilingeléssel figyelmeztetett, hogy fussak el előle. Fülem csengeni kezdett magas frekvenciájától, szívbillentyűim pedig össze-vissza csapkodták szívemet a bordáimhoz a helyes ütemet meg sem találva, mint két dühös bokszoló. A vészcsengő egyre hangosabb lett, hatalma kiterjedt a látásomra is. A sárga pontok táncolva közeledtek felém, le kellett hunynom a szemem az íriszembe betóduló fénytől. Az összes érzékszervem felett elvesztettem az irányítást, mígnem minden csöndessé vált…

- Katherine, kislányom, Katherine – hallgattam anya lágyan hullámzó hangját. Olyan volt, mintha újra Kaliforniában járnék, az óceán egyenletesen nyaldosta meztelen lábamat, tajtékozva mesélt titkos gondolatairól. Annyira idilli környezet volt, ahonnan sosem akartam elszakadni, a részemet képezte a habzó kékség. Bőrömet a napsugár égette, ereje átjárta egész testemet, a fejtetőmtől bizseregtem egészen a lábujjamig. Lehunyt szemmel élveztem az energia útját, ahogy a két pólus találkozott. A kijózanító pofon áramütésként ért az arcomon. Még a bokám is belesajdult a fájdalomba.

- Gyerünk, térj magadhoz. Robert! – éreztem meg a fölöttem rázkódó testet. Nem értettem, hogy hova kerültem, hiszen előbb még olyan szép volt minden, de mostanra megváltozott. Sűrűn pislogva nyitottam ki lehunyt szemeimet. A napfény a szemeimet telítette meg élettel, míg egy test be nem árnyékolta az útját.

- Hál’ Istennek – fújta ki anya a levegőt és a tarkóm alá nyúlt. – Annyira megijesztettél – fonódott össze a tekintetünk. A félelem ott égett a szemeiben, ehhez kétség sem fért.

- Semmi baj, jól vagyok – erőltettem magamra egy mosolyt megnyugtatásképpen, de a következő pillanatban már fel is szisszentem a fejembe nyilalló fájdalomtól. 

- Tegnap is furcsán viselkedtél, de ez… nem akarsz valamit elmesélni? – kereste a tekintetemet, de én makacson tartózkodtam az elhatározásom mellett, miszerint Davidről soha senkinek nem fogok említést tenni. Aki képes volt ilyen mértékben átverni és átgázolni rajtam, azt annyira se méltatom, hogy beszéljek róla.

- Nincs mit elmesélnem, jól vagyok – keltem fel segítő kezét elütve magam elől, majd a szobámba vonultam és becsaptam az ajtót. Elegem volt már, hogy mindig a pszichológus fele kerekedett ilyenkor felül, ezt az oldalát nagyon nem szívleltem. Ahogy a kulcsot elfordítottam a zárban, kezdtem el igazán érezni, hogy a fejemet sikerült úgy igazán a padlóba vernem. Hasogatott és emiatt még az egyensúlyzavarom is előtört. Nagyszerű! Nyomorékot csinálok magamból egy pasi miatt, aki semmibe vett. Pedig annyira szerettem és elhittem, hogy én sem vagyok közömbös iránta – kuporodtam le a kör alakú szőnyegemre, ami olyan puha volt, akár egy plüssmackó. Fejemet belenyomtam a sűrű szövésű anyagba, és már utat is engedtem a könnyeimnek, amik az arcomon legördülve szívódtak fel a pamutban. Titkon reméltem, hogy őrültség, amit az imént olvastam, de a szívem legmélyén éreztem, nincs ekkora szerencsém. A lapon ott állt feketén-fehéren a halálhír, amit tovább tetézett David féloldalas mosolya.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire szerethettelek volna – hüppögtem remegő hangon jóval több, mint két órával később. Volt egy olyan pont, amikor magam is elhittem, hogy az összes sós cseppecskétől megszabadultam, míg az újabb zokogáshullám el nem kapott és magával ragadott a mélybe. Most viszont kezdtem érezni, hogy csillapodik a fejemen ülő fájdalom és képes vagyok úgy megmutatkozni a nyilvánosság előtt, hogy egy ideig kitartson a gondosan felöltött maszkom. Mert ez csupán az volt, semmi több. Anyát is sikerült rendszeresen becsapnom vele, pedig eleinte kétkedtem színészi tehetségemben, de hát úgy tűnik, neki még én is nehéz esett vagyok, csakúgy, mint hóbortos kliensei. És hát könnyebb volt arra válaszolnom számára, hogy miért nevetek a nap nagy részében, mint azt firtatnom, hogy miért sírok. Akkor biztos rám szállt volna, mint egy vérre kiéhezett cápa.

- Katherine, minden rendben? Ma még ki sem dugtad a fejed a szobádból, kezdelek nagyon félteni – kopogtatott be az ajtómon, amit én rögtön ki is tártam neki.

- Persze, csak lekötött egy nagyon érdekes könyv és nem figyeltem az időre – néztem át a válla fölött, mintha valami lekötné a figyelmemet, hogy ne kelljen a szemkontaktusba belemennem. – Csak nincs valami baj? – adtam az ártatlant.

- Nem, nincs – gondolkozott el egy pillanatra távolba révedő tekintettel. – Ismersz egy Mrs. Litwin nevezetű nőt? Nemrég keresett és mondta, hogy valami Anne-t keres. Mondtam neki, hogy ebben a háztartásban nem él ilyen egyén, de hát hajthatatlan volt.

- Nem anyu, nem ismerek – ráztam meg a fejem, az állarcomat is majdnem vele sodorva. - Tudod mit? Én visszamegyek inkább olvasni, valami csoda ez a könyv – erőltettem mosolyt magamra egészen addig fenntartva, míg a figyelmén kívül nem estem. Az ajtómmal szemben álló tükörbe néztem összetörten, miután újra bezártam az ajtót. A kéttonnányi alapozónak köszönhetően a vörös duzzanat eltűnt a szemem alól, most leginkább a pirosítóra szorultam volna rá. Porcelánfehér arcom a kelleténél is fehérebb volt, a szín eltűnt belőle. Mrs. Litwin? El se hiszem, hogy képes felkeresni ezek után – húztam ki magam bosszúsan a tükör előtt. Még jó, hogy anya semmit nem vette észre. Most az egyszer éreztem úgy – bár csúnya dolog volt – hogy jó dolog a válás. David anyja a leánykori nevét vette fel újra, miután kimondta a bíróság, hogy ismételten szabad.

Fel kellene hívnom – néztem az íróasztalomra elgondolkozva, ahol ott pihent a mobiltelefonom. – Nem, hülyeség… már mindegy… mit tudnék én tenni értük… - kóvályogtak gondolataim az egész szobát betöltve. Az egyik részem a másodperc töredéke alatt az ajtó felé repített, ám reálisabb énem leállított épp a megfelelő időben. Elvégre mit mondanék anyáéknak utána? Bocsi, el kellett temetnem örökre azt a pasit, aki a világot jelentette nekem néhány hétig, míg orvul hátba nem támadt? Vagy, hogy aljas dolgot kívántam és bejött? Leközölték a címlapon, nézzétek csak – és már dugom is anyáék szeme alá a cikket. Valószínűleg mindkettő monológomtól agybajosnak gondolnának – túrtam bele hajamba feldúltan.

Kétségbeesetten járkáltam fel-alá a szobában, harcolva saját magam ellen. Az érzelmeim percről-percre átalakultak, a meggondolatlanságok gátolatlanul élték reneszánszukat a fejemben. Kétszer meghallottam a nappaliban csörgő telefont, mire összerándult a gyomrom, a szívem pedig vad vágtába kezdett. Az ajtóra tapadt füllel hallgattam, amint anya az asszisztensével konzultál, majd visszaestem a gondolataimba, mikor az ólomsúly leesett megbéklyózott végtagjaimról. *A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk. Mekkora igazság volt, mennyire éreztem a rossz utóízét, mint mikor egy kivit majszoltam el a nyári melegben. Az elején édes volt, a lédús gyümölcs gond nélkül lekúszott a torkomon, de percek múltán a nyelvemen keletkezett kellemetlen, fanyar íztől elment a kedvem, hogy újra a kivi után nyúljak. Egy kicsit paradoxon volt, hogy az a gyümölcs, ami azelőtt az oltom csillapította, később kesernyés ízével mérgezett.

- Katherine, ebéd – hallottam meg a jól ismert felszólítást. Kénytelen-kelletlen jelentem meg az újonnan tapétázott helyiségben, hogy aztán bájcsevegjek szüleimmel és bátyámmal, aki szintén nem volt jó passzban. Úgy tűnik családi vonás ez minálunk, hogy mindig olyanba szeretünk bele, aki meg sem érdemli, rosszabb esetben észre se vesz.

- A hallgatagságod rendkívül zavaró ma, ennyire szörnyű volt a buli? – nézett rám apa fájdalmas grimasszal.

- Ma merengős kedvem van, bocsáss meg – próbáltam erőt sugározni felé, ami csak egy szerencsétlen igyekezetnek tűnt. Amikor a saját lelkem is dúl, nincs felesleges tartalékom.

- Azt észrevettem – pásztázott anya vagy fél percig, mikor is felvont szemöldökkel, testi kontaktussal ripakodtam rá, hogy ne másszon bele az intimszférámba.

- Ha megbocsátotok, most visszavonulnék, nem érzem magam túl jól – kerestem egy jó indokot, hogy ennem se kelljen és anya költői kérdéseire se szerváljam vissza a labdát.

- Rendben van, de később benézek – biztosított róla, hogy rajtam tartja a szemét. Egy belenyugvó sóhajjal hagytam ott a szótlan hármast és merültem vissza háborgó gondolataimba, egyenesen az ágyamba zuhanva. Azt hiszem a fárasztó gondolatfoszlányok úgy behálóztak, hogy egy-két órára el is aludhattam, de ebben nem voltam biztos…

Dudaszó mindenhol. Mögülem, előttem, de még közvetlenül mellettem is. Be kellett fognom a fülem, hogy pattanásig feszült idegeimmel ne mondjak valami igazán cifrát. A sor ráérősen haladt, a másodpercek is lomhán peregtek az óramutatón. Doboló lábbal adtam az ütemet, elképzelve, hogy éppen a gázra lépek.

- Nem előzhetnénk? – néztem ki az ablakon zaklatottan, miközben a taxisofőrhöz intéztem szavaimat.

- És mégis hogy szeretnéd kislány, az egész út el van dugulva. Hacsak nem kötöttél ET-vel közelebbi barátságot, vagy nincs a Mikulás a top tízes barátaid között, akkor ülj meg a fenekeden. Különben is, itt még egy buldózer nagyságú wc pumpával sem lennék képes elhárítani a dugulást.

- Sajnálom – pislogtam vissza a feszültségtől keletkezett könnyeket. Nem ő volt a hibás azért, mert egész London felbolydult, mint egy hangyaboly, ami új királynőt választ a régi helyére. Az a fránya Usher koncert, miért éppen ma kellett megtartani? A sok sipítozó kislánynak aztán holt mindegy, hogy egy nappal eltolják.

- Ennyire fontos? – nézett hátra a visszapillantóból a rosszkedvemet kiszúró taxis. Óceán kék szeme melegséggel töltött meg. Ahogy az arcát fürkésztem, konstatálnom kellett, hogy egyáltalán nem erre a szakmára termett karakteres arcával, igéző szemeivel és lezseren mosolygó ajkaival. Hangja az előbbihez képest sokkal lágyabban csengett, akár egy hűsítő tavaszi szellő.

- Még annál is fontosabb – suttogtam vissza a kérdő szemek gazdájának. – Talán még az életemnél is… - de ezt már kétlem, hogy hallotta volna.

- Nem ígérek semmit, de megpróbálok minél hamarabb kikecmeregni ebből a lélekvesztőből – kacsintott rám és a gázra lépett. Egész addig nem értettem, mire készül, míg a kocsi kerekei a járdán nem csikorogtak tovább.

- Jézusom – kapaszkodtam az ülésbe szétnyílt ajkakkal, azt várva, hogy mikor törik be a szélvédő egy nagy csattanás kíséretében, és gazdagodunk egy pót utassal, aki rosszkor volt rossz helyen.

- Nyugodtan szólíthatsz Matnek is – szélesedett ki vigyora, mikor meglátta falfehér arcomat.

- Sűrűn hágod át a szabályokat? – kérdeztem vissza, mintha meg se hallottam volna csipkelődését.

- Ahhoz nem elég gyakran, hogy elvegyék a jogsimat – szánta bíztatásnak, de a gyomromban keletkező kellemetlen érzéstől nem igazán párolgott el a félelmem.

- Itt is volnánk! Látod, épségben elhoztalak a végállomáshoz – húzódott mosoly önelégült arcára.

- Köszi – húztam ki a zsebemből a megtakarított pénzem egy részét és már az orra alá is nyomtam, hogy mielőbb a pályaudvaron lehessek. Még a tömeg előtt akartam elbúcsúzni tőle, és örökre lezárni az elmúlt hónapokat, amikor is boldognak éreztem magam. A mai napra virradva viszont végérvényesen szertefoszlott a dédelgetett tündérmesém, nem maradt más a helyén a hitetlenkedésen és gyászon kívül. Üveges szemekkel kerültem el az engem körülölelő homályos tömeget. Egyik-másik aurája néha érződött a bőrömön, amikor véletlenül beléjük ütköztem, de különösebben nem feszélyezett a közeledésük.

Az aluljáróba érve megcsapott a dohos és szmogos levegő, ami fullasztó volt a kinti, tisztább oxigénnel ellentétben. A tüdőmet mardosta az elszívott cigik miatti szag, kábultabbá váltam a levegőhiánytól. Ugyan ezt betudtam annak is, hogy időközben remegni és zihálni kezdtem a bennem rekedt feszültségtől, ami a felszínre kívánt mindinkább törni. A szájam széle meg-megrázkódott, de még sikerült feltartóztatnom könnyeimet a kapucnim anyagába törölve.

Ahogy a megállóhelyhez értem, a sok gyertya pislákoló fénye elhitette velem, hogy nem egy rossz álom része ez, hiába ámítanám tovább magam. Egész idáig reménykedtem, hogy valamit félreértettem és mikor ideérek, nem találok mást, csak pár utast, aki a metróra vár, de a gyász bizonyítékai ott feküdtek egymás hegyén-hátán a földön. A zokogás úgy tört fel belőlem, mint egy nyughatatlan gejzír, ami mindent el akar lepni. A mécsesekig botladozva eljutottam, majd összecsuklottam. A lábaim már nem bírták a megerőltető nehezéket, amit rájuk róttam. Mielőtt eljöttem volna otthonról, megígértem magamnak, hogy senki nem lát egyetlen kósza könnycseppet sem hullajtani. Most viszont úgy éreztem, a legnagyobb istenkáromlás lenne, ha a fogadalmamat betartanám. Ahogy a könnyáztatta szemeim találkoztak a róla készült képpel, a gyomrom fájón összeszorult. A lehengerlő mosolya, kusza hajtincsei mind-mind sármosabbá tették már ilyen fiatalon. Bárhogy próbáltam, nem bírtam nem szeretni. A sok telefon és internet beszélgetést nem tudtam semmissé tenni. Hiányzott, jobban, mint szerettem volna. Jobban, mint szabadott volna. Az a végzetes találkozás mégis rányomta mindkettőnk életére a bélyeget. Neki nem fájt, hiszen nem is látott, mikor azt a lányt ölelgette és csókolta meg csillogó szemekkel a pályaudvaron, de én azonnal éreztem a rajtam keltett sebet, mélyen belém ivódott a tövis mérge. Nem eresztett el még napok múltán se a hátbatámadás kelltette sokk, de azt hittem, mostanra képes leszek kiverni a fejemből, vagy legalábbis csillapítani a gennyedző sebet.

- Anne? – szólított meg az ismerős női hang a hátam mögül. Összerázkódtam a bizonytalan kérdéstől, de már nem volt menekvés, hogy felszívódjak. Lassan hátrafordítottam a fejem és ránéztem a szőke hölgyre. Élőben még nem láttam, csak együtt vele képek formájában.

- Én vagyok az – fúrtam bele szemeimet David anyukájának szemébe, hogy a reakcióját megfigyelhessem. Az Anne szót még a fia ragasztotta rám, csak így becézett az édesanyja előtt, mert szerinte a keresztnevem túl hosszú volt. Katherine, visszafelé olvasva „Eni” vagyis Anne.

- Jaj, kincsem – borult térdre előttem és szorosan magához ölelt. El sem bírtam képzelni, hogy modellalkatával hogy képes ilyen erővel szorítani. – Már azt hittem, hogy el sem jössz.

- Az igazat megvallva, én se hiszem el, hogy itt vagyok – mondtam magamban, mert kinyilatkoztatni ezt hangosan nem mertem. Éppen őt akartam elkerülni, ezt a találkozást semmilyen körülmények között nem akartam. Olyan kedves volt velem, mikor néhányszor beszéltem vele, el sem bírtam képzelni, a fia hogy lehetett neki a szöges ellentéte.

- Sokat jelent Davidnek, hogy itt vagy – simogatta vörös színű hajamat kedveskedve, mire elszakadt bennem az a vékony kis szálacska is, és nem bírtam megállni szó nélkül.

- Nem jelentettem neki semmit, egy bábu voltam a sakktáblájáról, amit galád módon kicselezett – fújtattam bosszúsan, egészen eltávolodtam az ölelő karoktól.

- Ne beszélj badarságokat, a fiam nálad jobban senkit sem szeretett még – villantak meg égszínkék szemei mérgesen.

- Akkor miért csókolt meg mást, ha olyan fontos voltam neki? – tört ki a hetek óta belém ivódott sérelem. Még mindig előttem égett a szörnyű látvány, amint az ajkai valaki máshoz tapadtak. Hogy csaphatott be ennyire? Nem voltam képes elhinni.

- Ha hiszed, ha nem, az orosz unokatestvére látogatta meg, akit alig lát évente egyszer. Bejelentés nélkül érkezett és pont aznap, mikor téged vártunk.

- És ezért rögtön forró üdvözletben kellett részesítenie, igaz? – horkantam fel a szánalmas próbálkozáson. Azért még nem ettem meszet!

- Ez a szokás náluk. Teljesen félreértetted. Az egy ártatlan szájra puszi volt.

- De… - kezdtem bele a soha be sem fejezett mondatba. Tátva maradt szájjal néztem vele farkasszemet. Ritkára szedett szemöldökei dühödten összehúzódtak és éreztem, hogy még közel sem tartunk a vita végénél.

- Hát ezért szüntetted meg velünk a kapcsolatot és Davidet csak úgy szó nélkül elhagytad? Én meg már nem tudtam, mi ütött belétek, hiszen olyan jól megvoltatok, de nem szóltam bele, vártam, hogy helyrehozzátok. Látom, hiába vártam – halkult el a hangja fájdalmában, majd újra nekiveselkedett a számonkérésnek. – Tudod, mennyi időmbe került, mire kinyomoztam a telefonszámodat? Mindent megmozgattam érted tegnap, hogy értesítselek róla. Érted? Mindent megtettem.

- Annyira sajnálom – gurultak le a kövér könnycseppek arcomon. Lehajtott fejjel szégyenkeztem magam miatt – Olyan buta voltam! Hogy is hittem, hogy Dav… - csuklott el a hangom végérvényesen.

- Az utolsó másodpercben is rád gondolt. Hozzád akart indulni, hogy elsimítsa a dolgokat – rázkódott meg a válla.

Magamhoz vontam csontos felsőtestét, de most én próbáltam meg megvigasztalni. Egy emberként sírtunk a dohos, sötét alagútban. Aki látott minket, elérzékenyült a látványunktól. Rá kellett jönnöm, hogy ez egy szörnyű tanulófolyamat része. Meg kellett tanulnom, hogy a szavaknak és gondolatoknak igen is nagy súlya van és a bizalom az egyik legemberpróbálóbb hatalom, ami képes gyógyítani, de néha halált is okozhat a szívnek. Nagy árat fizettem érte, de magamévá tettem ezt a két tapasztalatot. Némán nyomon követtem a járomcsontomról lefújt könnycsepp útját, ami pontosan David képén lelt vigasztalást. A szél felélénkült a sötét lyukból előbukkanva és magával cibálta a másik irányba a gyertyák fényét, hogy egytizedmásodpercig ő se érezze magát magányosnak, de az is megeshet, hogy csak tiszteletét akarta tenni az elhunyt előtt. Bármelyik is volt a helyes válasz, tudtam, mindkét variáció lehetséges…

*Idézet Paulo Coelho tollából

-----------------------------------------------

Kedves Tia!

Gratulálok a novelládhoz, valóban nagyon élethűre sikerült. Szépen vezetted végig a történetet, bár bevallom, néhányszor kicsit beleuntam a hosszú leírásokba, volt, hogy elég lett volna kevesebb is. Mégis úgy érzem, hogy amiről írtál, az megállja a helyét. Még ha konkrétan nem is kapcsolódott a megadott témához, azért ott volt a háttérben a pillangó-hatás :)...

Köszönöm a munkádat, és még egyzser gratulálok!

hullócsillag

nOémi - Pillangóhatás Novella 5.

Hétfő

(Igaz történet alapján)

2011.01.10. (Hétfő)

Hétfő

Miért legyek tavaszi jelkép,

ha kertemben nem repkednek

s nem is láttam lepkét.

Miért legyek boldogság íze,

ha kedvem nem egyezik rímre

s  nem is érdekel a színe.

Miért legyek optimista lény,

ha e királyságban nem is volt fény

s ennek ellenére, sose keresték.

Mondd hát, miért legyek én?

Elég a depressziósan borús ég,

Ha kell majd nekem az a fény,

Ígérem, elvetem az emlékét.

„Olyan, mint a többi nap, ugyan apró eltérésekkel, de kezdetben, hasonló volt. Borzalmas nap egy borzalmas hétfőn.”

Néha elgondolkodom, hogy nem-e Garfield szerepére hajtok? Hmm, de nem. Nem vagyok se macska, se haspók, csak kettő közös pontunk van. Ő is utálja a hétfőt, ahogy én is szeretek sokáig aludni.

Egy átlagos nap hatnegyvenötkor szól az ébresztő egy perces szundigombbal, de mára beiktattak egy irodalom nulladik órát, ami miatt tizenöt perccel előbb kellett felkelnem. „Sokszor elgondolkodtam, ha ez nem lett volna, talán máshogy lenne vége…” Kiszálltam az ágyból és bebaktattam tüntetőlegesen Debóra előtt a fürdőbe. Lemostam arcomról a pattanástalanító tonikos krémet, aztán felkötöttem a hajam. „Ez az apró sorrendbeli felcserélés is pontosan mutatja, mennyire megváltoztat az a tizenöt perc alvás megvonás. Megjegyzem, este annyira izgultam az irodalomfeleléstől, hogy három óráig csak becsukott szemmel pihentem, aztán fél egy felé elvitt végre az álom.”

Igazából fogalmam sem volt, mit akarok felvenni. Szekrényem előtt álltam és a ruháimat figyeltem. Anya tegnap nem vasalt és csak olyan ruhadarabok kerültek a kezembe, melyeket gyűlöltem. – Ma minden borzalmas. – Nem mondtam ki, de kimondhattam volna. Hatnegyvenhatra csak eldöntöttem. Egy sima fekete nadrág és egy rózsaszín kockás blúz. „Abszolút nem egy extra választás, nem is tetszett.”

Mikor már a kakaómat ittam, azután, hogy elkészítettem a tanszereimet, plusz magam, anya már elment, apával nem is találkoztam. Debóra meg nyugodtan készülgetett, általában ő szokott rohangálni és én a helyében lenni. „A nővérem már gimnazista, ezért neki félkor kezdődik a tanítás, de ma én mentem előbb.” Becsomagoltam néhány zsepit, végülis tél van, majd a kabátot magamra kapva elindultam „egy borzalmas napba, melynek egy perce se volt olyan, amilyennek lennie kellett volna.”

„Általában, míg az iskolába érek (kerékpárral) zeneszámokat dúdolgatok, mert azaz igazság, hogy elég messze lakom a sulitól, kábé negyed óra (ugyancsak kerékpárral). Nyolcadikra már sikerült kifejlesztenem, hogy becsengetés előtt pont hét perccel érjek oda. Nem tudom, hogy csinálom, pedig vagy ezerszer előfordult, hogy elaludtam. Ma is el kellett volna. Ezt a bölcsességet már reggel tudtam, amikor még nem ütött be a mennykő.

Pontosan nem tudok visszaemlékezni, hogy ezen a napon mi volt a zenelistám élén, de úgy gondolom ez csak részinformáció. A lényeg az, hogy ma elkéstem, mert otthon hagytam a biciklizáram, ezért az iskola udvarára kellett vinnem a kerékpárt.”

Az épületben csak néhány gyerek volt, az ügyeletes tanár pedig sehol. Mellettem a lépcsőn egy fiú ült. Nem tudtam a nevét csak azt, hogy minden nap látom. Nálam úgy egy- két évvel fiatalabb. A többi gyerek beszélgetett. Megnéztem az órám, láttam, hogy késtem, de nem sokat.

- Mentek fel már emberek? – fordultam a fiú felé. „Az osztályom az emeleten volt, ezért kérdeztem.”

- Öm, igen. – bólintott. Láttam rajta megilletődött.

„Milyen fura” gondoltam magamban. Milyen régen volt, mikor én ültem ezen a lépcsőn és tőlem kérdezték pont ezt. Ugyanis alsóosztályosként anyu hozott és előfordult már az is, hogy hétkor, amikor még nincs is nyitva a suli, akkor tett ki a főbejáratnál. Hát igen, rég volt.

- Kösz. – duruzsoltam és rámosolyogtam.

Megindultam felfelé és próbáltam már semmire sem gondolni.

- Csókolom.

Felém fordult az irodalom tanár. Semmi mosoly az arcán, semmi jó indulat. „Itt vér fog folyni.”

Leültem a barátnőim (Frida és Agnes) előtti padba. Nagyban tanultak.

- Az igazi ország és Európa. – adta ki a feladatot Mrs. Rybak.

Nem is nézett rám, felhívta az egyik osztálytársamat és elkezdte a feleltetést. Lepakoltam, kinyitottam az irodalom könyvet, fellapoztam és megálltam a Babits versciklus lapjánál. Mérgesen fújtam ki a levegőt. „Ez a legnehezebb.” Gondolom egy ötösnek, már ezt kell tudni. „Nem tudtam elképzelni, miért hivatott be engem is kora reggel. Az ötösöm, én úgy tudtam, nem forog veszélyben.”

Körbenéztem mielőtt belemélyedtem volna a versekbe. Alig voltunk egypáran. Még néhányan érkeztek utánam, de így se vészesen sokan. „De azt, hogy én nekem miért kellet ott lennem, azt még most se tudom.” Irodalom az egyik kedvenc tantárgyam. Nem egy kimondott ötös vagyok, de ebből abszolút arra álltam. Még órai munkára is kaptam érdemjegyet.

- Ki jön? – kérdezte a tanárnő.

Felnéztem, senki sem szólt, engem bámult.

- Nem te?

- Azt hiszem, de én. – válaszoltam bizonytalanul.

- Rendben, akkor kezd.

Letettem a könyvet.

- Babits Mihály önmagát forradalmi költőnek tartotta, de ebben a versciklusban kimondottan elítélte a haza önzését, a nacionalizmust…

A szavak csak úgy folytak ki a számon. Szememmel próbáltam egy pontot kiszúrni a falon, hogy ne a tanárnőre kelljen néznem. Amikor mégis rátévedt a tekintetem, nyugtalanító érzés fogott el. Talán azért, mert nem tudtam semmit se leolvasni márvány arcáról.

Néha- néha beleszólt abba, amit mondtam, sőt az is megtörtént, hogy elvette a szavam jogát és helyettem mondta el, amit én is tudtam. Ettől állandóan összezavarodtam. Nem veszélyesen, de idegesített.

A felelésem végén, így szólt:

- Sokat beszélsz, de mintha semmit se mondanál.

Hm. Pszichoanalizál. Folyton ezt teszi. Állandóan nyaggat minket, hogy mennyire rosszak vagyunk. „Egyébként ő az osztályfőnököm is.”  Karácsonyra minden osztálytársammal együtt egy- egy személyre szóló levelet kaptunk tőle. Az enyém így szólt:

Köszönöm, hogy segítesz nekem a munkákban, de sok kérésem is van. A legfontosabb, hogy légy szabálytisztelőbb, igyekezz betartani a házirendet. Jó lenne, ha első szóra szót fogadnál. Többet, szorgalmasabban, alaposabban kellene tanulnod, lazult a szorgalmad. A tanórákon pedig sokkal fegyelmezettebben kellene viselkedned. Neked is jobb érzés lenne, ha a viselkedésed minta lehetne, és ha visszatérne a régi szorgalmas Nora.

Szeretettel osztályfőnököd: Enikő néni

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok.

Hát nem mondom kellemes karácsonyom volt. Abban a tudatban töltöttem, hogy az osztályfőnököm egy lincselő suhancnak tart. „Megjegyzem: ez nem így van.”

A hatásszünetet megtartotta. Reméltem, hogy nem mond semmi többet, mert Enikő néninél az a módi, hogy mindig jobban jársz, ha nem mond érdemjegyet. Ha folytatja, akkor rosszabbat kapok, mint szeretnék. Egy fajta terrorizálási mód az, hogy nem árulja el, ha ötös a feleletem, hogy szorongjak még egész órán át. Így hát reméltem, hogy tovább megy, de nem tette.

- A feleleted jó, de nem eléggé.

Visszhangzott az elmémben az amit mindig szokott mondani újabban állandóan. Én nem akarom lerontani a jegyeitek, pont a felvételi előtt… és innentől mi folytattuk. Mi, akiket kínzott. csak a feleltetlek még háromszor és megadom nagykegyesen a rosszabb jegyet.

- Remek, felelhetek holnap is. – dühöngtem, mikor megszólalt a fel-/háromnegyedes csengetés és odajött hozzám Reni.

- Szia.

- Hello.

- Frida mesélte, hogy Enikő néni szívatott.

A táskámat leraktam a helyemre és kipakoltam belőle a történelem tanszereket. „Az első igazi órám ugyanis az volt.”

- Ja, úgy tűnik, most engem vett célba. – fintorogtam. – Juppi.

- Figyelj! Négyes kaptál nem?

- De.

- Na, akkor kétesre állsz. Feletetni fog az ötösért és arra tanulj nagyon alaposan.

- Reni, én erre is nagyon alaposan tanultam.

Éreztem, hogy sírni fogok. Nem értem miért, de van néha, hogy a sok igazságtalanság miatt legszívesebben azt tenném. Utáltam, ha mások beskatulyáznak olyannak, amilyen egyáltalán nem vagyok. Én nem vagyok szabályszegő, se szorgalmatlan, mégis annak állít be folyton. Vannak napok, mikor legszívesebben felkiáltanék, de nem teszem, mert gyerek vagyok és a tiszteletlenséghez nincs jogom. Az utóbbi időben, mikor beleestem a kiskamasz korszakba, viszont kifejlesztettem egy nagyon jó taktikát: a bunkóságot, ám az a probléma, hogy ezt csak a szeretteimen mertem gyakorolni, pedig ők nem érdemelték meg.

A kezem rátévedt a csokira, amit Reninek vettem névnapja alkalmából. A történelemmel együtt kikaptam.

- Tessék. Boldog Névnapot.

Elhúzta a száját. Egy mosolyt akart formálni, de nem értettem miért nem megy neki. Általában csodás, meleg a mosolya, aztán észrevettem, hogy nedves a szemem.

- Köszi. – mondta végül és megölelt.

„Agnes mellett ülni olyan, mintha egyedül lennék. Csak nagy ritkán szoktunk beszélgetni például matekon és nyelvtanon. Azokon, melyeken csoportmunka van. Persze, ha nem értek valamit, tőle mindig megkérdezhetem és bioszon szinte róla másolom a dolgozatokat. De akkor is néha jó lenne, ha nem tennénk úgy, mintha a másik ott se lenne. Így visszagondolva is már lassan két éve padtársak vagyunk, de mintha semmi emlékem nem lenne erről az időről. Sokszor fura érzés fog el, ha erre gondolok, hogy Agnes ül mellettem.

Nincs legjobb barátnőm csak sok barátom. Frida a pénteki barátom, mert akkor vagyunk csak mi ketten együtt. Ilyenkor általában horrorfilmeket szoktunk nézni vagy ha más is jön, akkor mesefilmet. Fridával talán azért vagyok jóba, mert ő is a városban él és nem valamelyik mellékes faluba. Na meg azért, mert teljesen más, mint én.

Agnes ugyan három- négy utcával lakik csak arrébb, nem szoktunk találkozni, mert bármikor hívom, ő nem ér rá. Így már egy ideje letettem arról, hogy megkérdezzem.

Reni az a barátom, akiben sok a közös vonásunk. Nagyon kedves és nagyon hülye tud lennI. Vele igazán el tudok beszélgetni komolyabb dolgokról is, de mintha neki se mondhatnék el mindent.

Becca a legidétlenebb mindközül a fonott hajával és művészi hajlamával. Néha nem tudom eldönteni, hogy ufó-e vagy csak Becca. A zene az élete. Így vele csak a suliban tudok találkozni, mert csellóval kel és fekszik nap mint nap. Neki még ha akarnám sem tudnám elmondani legféltettebb titkaim, mert tudom, hogy hülyeség amit mondok, de gyerekes. Egyszer elmondtam neki, hogy a szomszédom meghalt, pedig csak negyvenöt éves volt és ő nevetni kezdett, azóta nem próbálkozom megkeresni a lelkét, csak jól érzem magam vele.

És Sara. Ő vele a legfurcsább a kapcsolatom. Kábé napi három mondat. Pedig régen nagy barátnők voltunk, de az erősebb társadalmi rétegek megjelenése óta, eltávolodtunk és azóta csak az iskolában találkozunk.

Sok barátom volt, de ezen a nap nem számított. Beszűkült a látóterem és csak a gonoszságot éreztem.”

A történelem gyorsan elment. Bár egész órán folytak a könnycsatornáim és őszintén nem értettem miért. Hisz értelmetlen tűnt Enikő néni miatt sírni. „De valahogy ez a nap, ez úgy összejött, ahogyan már régen nem és nem jó értelemben. Plusz az a vicc, hogy ekkor még nem is történt semmi.” A történelem tanár ugyan megkérdezte, miért bőgök, de csak megráztam a fejem és azt mondtam:

- Semmi.

Ő csak bólintott és tovább ment.

„Emlékeztek, mikor azt mondtam Agnes mellet ülni olyan, mintha egyedül lennék. Tényleg egész töri órán sírtam, de ő átnézett rajtam. Amikor Renivel beszélgettem, megeredt és azóta nem tudtam elzárni. Csak a szavak voltak bennem. Sokat beszélsz, de mintha semmit se mondanál. Igazságtalannak tartottam minden szavát és ez keserített el, de nem akartam sírni. Gyenge voltam, megadtam mindenkinek, amit akart, a show-t.”

„Tízóraira elült bennem végre a bú. Ugyan nem álltam neki a kajámnak, mégis kezdtem elhinni, hogy mára vége a borzalomnak. Szép dolog a hit, de én nem tartoztam a hívők közé.”

- Valószínűleg matekon kell lemennünk. – nyámmogta két falat közt Becca.

Tök nyugodtan mondta, mintha mi se történt volna.

- Hova? – kérdeztem izgatottan. Ez nem pozitív izgatottság volt, inkább csak félelemmel vegyült.

Nem szólt, mert az előbbi falattal küszködött.

- Hova kell mennünk? – kérdeztem újra.

- Az orvosi vizsgálatra. – magyarázta Frida, Becca helyett.

Hangja tiszta közönyösség, nem is nagyon izgatta és én pontosan tudtam miért. Alapjáraton Frida, nem egy szégyenlős típus, a nyári táborban is a szoba közepén öltözött át. Nem ez volt a fő oka. Év elején sportorvosi vizsgálaton voltunk mind a ketten meg még Sara is, hogy le tudjanak igazolni a helyi gimnázium kézilabda csapatához. Ezen a vizsgálaton szinte Éva kosztümben kellett lenni és a legjobb dolog az egészben az, hogy az orvos egy bunkó férfi volt. Fú, pedig még apám sem látott így, mióta vannak emlékeim. Azok után már teljesen semleges lett ő és én is az ilyesfajta vizsgálatokra. Ráadásul az iskolaorvosok nők.

- Ja... – kezdtem. – Tök elfelejtettem.

- Aha. – duruzsolta Agnes. – Én is.

Mindenki el volt a kajájával. Becca megkínált a száz zsemléje egyikével, de elutasítottam. Nem voltam éhes, ha zaklatott vagyok, nem tudok enni. A beszélgetés tovább suhant a maga pályáján, mindannyian csatlakoztak egy- egy okossággal és még Sara is megtisztelt jelenlétével majd hozzájuk hasonlóan ő is közbe szólt, csak az én tekintettem révedt el.

A sarokban, az ablakpárkánynál álltak az úgy nevezett HMCS –ék (aki nem tudná: Helyi Menő Csávók). Nem utálom az osztályom egyik gyerekét se, de néha annyira megtudnám pofozni ennek a klikknek az összes tagját. (Max, Pearl, Figo és Simon) Főbb ismertetőjük: sose tanultak, másokat cikiztek és nem hobbijuk, hanem lételemük volt a tahóság. Ugyan Simonnal és Pearllel nem voltam annyira rosszban, de Maxet és Figot szívből gyűlöltem és ez a gyűlölet kölcsönös volt.

Engem néztek. Nem minket, hanem engem. Csak akkor fordultak el, amikor észrevettek, hogy én is őket firtatom. Nem próbálták leplezni, hogy bámultak, sőt inkább elkezdtek rólam dumálni. Ugyan messze voltak tőlem, de én tudtam szájról olvasni. Hosszú történet, hogy honnan tanultam meg. Elég annyi, hogy egy évvel ezelőtt még élt a siket déd mamám.

Maxet figyeltem a főkolompost. Eléggé elmorzsolta a szavakat, mégis ki tudtam venni a Nora, hülye, hisztis szavakat. Hát igen, tőlük nem lehetett mást várni. Mégis bántott, hogy ilyeneket mondanak rólam. Megpróbáltam elfordulni, tudomást sem venni róluk. Nap mint nap ezt csináltam. Elfutni a problémák elől. Ez volt a megoldás. Mást nem is ismertem. Bámultam őket és nem tudtam megérteni miért utálnak. Nem voltam harsány, nem voltam ribanc, semmi, amit utálhatnak, csak egy bajuk lehetett velem, ember voltam és éreztem, ők bánthatnak.

Aztán becsengettek.

„A matek óra több rétegű volt, nem lehet egyben elmesélni. Vagy a robbanástól kezdem vagy alaposan kielemezek minden percet, mert ez az óra volt, amikor megkaptam a legnagyobb pofont. A négy éves elnyomás a megkülönböztetés, hogy nem vagyok tökéletes és a szemrehányások, hogy szép se vagyok, még okos se. Akkor abban a percben kirobbantak belőlem. Nem tornádóként csak magamban, mert elfutottam és nem hagytam, hogy más is lássa, hogy más is lásson.”

Sejtettem már az első pillanattól kezdve, amikor a HMCS-ék engem néztek, fintorogtak és artikulálva sutyorogtak Próbáltam nem figyelni rájuk, de vonzotta undoruk a tekintetemet. Láttam, amit nem akartam látni őket. Nem vagyok az a nézős fajta, próbáltam kerülni a kontaktus minden formáját állandóan, de ma valamiért nem. Talán Enikő néni szemétsége miatt vagy csak az a tizenöt perc.

Ahogy figyeltem őket és láttam a megformált szavakat (nyomorék, barom,…) Kimelegedtem, hirtelenjében fülledt lett a tér, idegesítettek és éreztem, hogy megint rákezdek a sírásra. Nem akartam, de valahogy még is. Szinte fizikai fájdalmat okoztak, hogy igazságtalanul vádoltak, hogy nem is tettem semmit, mégis utáltak. Én sosem az elfogadásukra vágytam, csak arra, hogy hagyjanak békén. Had legyek a szürkepont a színes lapon. Had nevessek a barátaimmal és had feledjem el, hogy ők is mellettem állnak cifrázó színekben. A melegség bekúszott a pulcsim alá, talán a szégyen elpirulása lehetett. De miért szégyelltem magam? Mert ők rajtam nevettek. És akkor? Hm. Kit álltatok? Számított, hogy nevetnek rajtam. Zavart és legszívesebben kirohantam volna az ajtón. Max pont a szemembe nézett és láttam benne az undort. Sosem gondoltam magam ronda lánynak. Nem is vagyok az. Nem egy vékony lány, de dundi se. Olyan átlagos. Kissé magas voltam, de Reni így is magasabb nálam. Viszont akkor, rondának éreztem magam. Nyirkosnak és az is voltam. Izzadtam. Levettem a pulcsim, mert már nem bírtam, de ez volt a baj.

Agnes mellettem csak írt. Csinálta a feladatot. Én is nekiláttam. Próbáltam elterelni a figyelmem és túlélni ezt a napot. „De a borzalmat nem lehet elkerülni, mint már most tudom.”

Tíz perc múlva a tanár kihívott a táblához. Én érdektelenül ballagtam oda a sírás fázisából átestem a közönyösségbe. Úgy éreztem felesleges bármit is tennem, mindig bántani fognak a tanárok is és a gyerekek is. Megkönnyebbítem az életem, ha végre beletörődöm.

Azt kérte rajzoljak be egy érintőt a felvázolt körnek. Megtettem. Éreztem, ahogy a melegség átjár. Éreztem ahogy a szemek engem figyelnek. Hogy is tudnék elbújni, ha mind néznek. A tanár bólogatott és mellettem a tahó csapat nevetett. Megkért a tanárnő, hogy mondjam el mi a fő érdekessége ennek. Elmondtam. Nem voltam pontos, ezért kijavított, de csak a szakszavakat nem használtam, amiket tanultunk. Hát igen ez nem az én napom. Megköszönte, de nem küldött a helyemre. Én azért elsétáltam, mert a mellettem lévő negatív kisugárzások bántottak. Visszatértem Agneshez és leültem. Az órára koncentráltam, de a szemem megint odatévedt. Nem tudom, hogy fakír vagyok-e vagy csak hülye, de kínoztam magam azzal, hogy tudomást vettem a környezetemről. „Most már tudom, hogy minden mozdulatom téves volt, hogy hiba volt azt képzelnem, talán békén hagynak. De mint az ember legjobb tulajdonsága, később mindig okosabbak vagyunk.”

Láttam, hogy sutyorognak. Először nem tudtam, hogy mit. Aztán láttam, ahogy Max a nevemet artikulálja és a hónaljára mutat. Ekkor már sejtettem, de nem akartam elhinni. „Minden olyan homályos már. El akartam felejteni és úgy látszik ez egy kicsit sikerült.” Aztán Max, Pearl és Bard szemei rajtam a gúny, a nevetés és az undor egyvelegével. A legfájdalmasabb pontomat támadták meg. A büszkeségem az egyetlen, amit támadni tudtak, amit ma már egy felnőtt is megostromolt.

Ők láttak engem, én pedig őket, csak ők azt is látták, hogy én elpirulok, elszégyellem magam és bánt és számít. Lehajtottam a fejem. Hallottam a nevetésük, hallottam még ha most nem is nevettek. (Bár nehéz lenne elhinni.)

Fájt. Nagyon fájt. Egyszerűen ez az egész nap úgy összejött. Elegem van! Nem akarok itt lenni, el akarok tűnni. Csak nem akarok itt lenni. Nem. Nem. Nem. Most már sírtam. Nyertek. Nyertek ők, nyert Mrs. Rybak. Nyert mindenki, mert én vesztettem. De ez nem egy játék, hanem az életem és ez volt, ami igazán fájt, hogy ezt már soha nem felejtik el. Én leszek az izzadt lány. Ettől a gondolattól, ha nem is sírtam még, de rákezdtem vagy erősebben vagy…

- Nora, jól vagy? – kérdezte Evelin néni, a matek tanárnő.

Megráztam a fejem. Majdnem kimondtam, hogy igen, semmi gond, de nem tettem. Kit akartam ezzel megint áltatni? Oly sokszor kérdezték már ezt tőlem és mindig hazudtam és ők elhitték nekem, mert nem is érdekelte őket igazából. Ha érdekeltem volna őket, nem mentek volna tovább, nem mondják, hogy rendben, hanem tettek volna valamit, de senki se tett. Egyedül voltam és anyát akartam. Mindig, mindig ellöktem magamtól. Mondtam, hogy szeretem, de oly sokszor hangzott már hazug szónak, de most át akartam ölelni, hallani a hangját, hogy nem lesz semmi baj, hogy itt vagyok, megvédelek. Hallani akartam. Már az is elég lett volna.

- Nem. – szüppögtem. – Kimehetnék?

- Persze. Ha rosszul vagy, ne kérdezz, csak menj.

És én rohantam a pulcsimmal és a telefonommal.

Nem figyeltem másokra, az ajtót sem csuktam be magam mögött, csak futottam. Anyához futottam. „Hülyének gondoltam mindig, ha valaki az anyját maminak szólítja, de abban a percben, elduruzsoltam egyet. Nem tudom megmagyarázni a jelentőségét, csak azt tudtam, hogy sokkal bensőségesebb a Mami, mint az anyu.”

Berobbantam a mosdóba. A legtávolabbi sarkába mentem és lekuporodtam a földre. Most már fáztam. Magamra vettem a pulcsim és a telefonomért nyúltam. Névjegyzék. Lecsöppent a könnyem és ekkor ébredtem rá, hogy hisztérikusan sírok. Nem magamban. Nem. Már hangosan. „Abban a pillanatban, amikor anyu számát kerestem csak az volt bennem, hogy mennyit sírok, hogy egésznap csak könnyezik a szemem, hogy meg sem tud igazán száradni.” Megtaláltam anyát és csörgettem. Első után felvette.

- Anyu. – szüppögtem. Nem tudtam leállni. – Anyu. Haza akarok menni.

Nem szólt.

- Anyu.

- Mit kaptál? – kérdezte végül. Azt hitte jegy miatt sírok.

Tudta, mennyire komolyan veszem a tanulást és mennyire fáj az igazságtalanság. Tudta, de azt nem, hogy nem csak amiatt.

- Négyest. De ne-nem… - nem bírtam befejezni.

Ha kimondom valóssá válik, ha leírom megmarad és soha nem tudom elfelejteni és én csak ezt akarom. Elfelejteni vagy elfutni előle. Elfutok.

- Haza akarok menni anya. Borzalmas. – „Igen. Ekkor mondtam ki először, napom egyetlenszavas jelzőjét.”

- Mi történt? – kérdezte.

Megilletődtem. Arra számítottam, hogy megnyugtat vagy azt mondja, érted megyek. Tudom, hogy ez se segített volna hosszútávon, hogy pont anyám visz haza, de akkor csak arra vágytam, hogy valaki, akit igazán szeretek mondja azt, hogy szeretlek, szép és okos vagy.

- Ez a nap…

Nem tudtam befejezni, mert Agnes lépett be. Letettem a mobilt és a földről néztem fel rá pirosra sírt szemekkel.

- Jöttek a védőnők. – próbálta kerülni a tekintetem.

„ Ó istenem, hogy abban a percben mennyire vágytam egy ölelésre. Csak azt szerettem volna, ha valaki kimutatja, hogy nem vagyok nyomorék. Szeretetre vágytam. De Agnes olyan volt, aki csakugyan sokat kapott. Ő nem volt tökéletes, egy kicsit több volt rajta, mint az átlagon és ezért csúfolták. Többet mint engem. Ő valamilyen szempontból erősebb volt nálam, sosem sírt. Mondjuk egy kicsit előnyben volt. Azáltal, hogy ő mindig ilyen volt és már megszokta, de én nem.”

Ahogy mondtam, nem nézett rám, úgy tett, mintha én nem is a földön ülnék megrökönyödve, hanem állnék. El is bámult felettem. Hm. Ha csak egyszer próbálná meg nem blokkolni magában a fájdalmat. Sírni velem.

- Me-mennünk kell a-a vizsgálatra. – dadogta. Legalább valamit kiváltottam belőle - gondoltam.

Bólintottam. Mondani akartam valamit, de ahogy Agnes küszködött az érzelmek elfojtásával én a szavakkal, azokkal a szavakkal, melyekkel megrázhattam volna.

- Oké. – mondtam végül.

Szinte teljesen megfeledkeztem eddig anyáról. A fülemhez emeltem és bele szóltam.

- Mennem kell.

Kinyomtam.

Üzenetek:

Én – 09:24 címzett: Anya

Haza akarok menni

Én – 09: 29 címzett: Anya

Anya kérlek

Én – 09:33 címzett: Anya

Csak ma, Kérlek, anya csúfolnak. Félek tőlük.

Anya – 09:33 címzett: Én

Kicsim, bírd ki. Semmi rossz nem történhetett, ami nem múlik el holnapra

- Hogy vagy?

Letettem a telefonom. A Mamival SMS-eztem. Próbált lelket ölteni belém, de csak még hisztérikusabb lett a bőgésem.

Felpillantottam Reni arcába. Nem tudtam abbahagyni. Annyira kicsípte már a szemem, hogy az is fizikai fájdalmat okozott, hogy csillapítsam. A torkom már rég kiszáradt és csuklásszerű roham jött rám, ha egy újabb SMS-t írtam.

Reni komolyan gondolta, hogy mondjam el mi a bajom. Nem olyannak tűnt a hangja, mint a tanároké, vagy anyáé. Talán aggódott értem, de ezt nem tudtam megfejteni.

Azt sem tudom miért, megint csak hazudtam. Pedig itt lett volna az alkalom, hogy kiadjam magamból.

- Megvagyok.

- Miért mentél ki? – ő nem hagyta.

Szortyintottam.

- Rosszul lettem. – ez legalább már nem hazugság.

Mintha várta volna, hogy folytassam, de én nem tettem. Fájt. Túl sok volt ez az egész.

Egy újabb SMS-t írtam. Bár jól esett, hogy Reni idejött, nekem a mami kellett. „Csak később tudtam meg, hogy anya nem segíthet nekem. Nem mintha megpróbálta volna.”

Én – 09:36 címzett: Anya

Te ezt nem érted. Anyuuu bántanak állandóan. Elegem van és haza megyek, ha nem is engednek.

Komolyan gondoltam, amit írtam. Féltem, halálosan féltem visszamenni az osztályba. Még nem esett rám a sor, de féltem már most.

- De miért akadtál ki ennyire? Nem Enikő néni szívatása miatt ugye?

- Nem. – leheltem, a sírástól elment a hangom.

- Akkor?

Ránéztem újra az arcába. „Sosem voltunk annyira szoros barátságban, de ez nem indok. El kellett volna árulnom akkor. Ő megértett volna. Ő nem Mami, aki azt se tudja, hogy min megyek keresztül napokon át, de bevallom őszintén szégyelltem magam. Nem voltam tökéletes és nem akartam, hogy ezt más is megtudja.”

- Csak összejött ez a nap. –duruzsoltam egyfajta beszélgetés lezárásaként.

Reni annyiban hagyta és többen is leültek a székekre, amelyeken mi is ültünk. A rendelőben váltották egymást az osztálytársaim. Én a névsor vége felé voltam ezért újra a telefonomért nyúltam, mert vészesen ragaszkodtam a mamihoz. „Mint később kiderült, nem anyához, hanem a szeretethez.”

Én – 09:42 címzett: Anya

Anya légyszi. Nem bírom, nem akarok mártír lenni, de ezt már nem bírom. Elegem van az egészből. Legyen vége.

Én – 09:46 címzett: Anya

Szükségem van rád

Anya – 09:48 címzett: Én

Délután megbeszéljük, légy erős ne hisztizz.

Én – 09:51 címzett: Anya

Kellesz. De akkor már mindegy.

Belenyugodtam, hogy a mami nem fog rajtam segíteni, de attól még nem mondom, hogy jobban éreztem magam vagy, hogy abba tudtam hagyni a sírást.

Rám került a sor végül. Csak két lány volt mögöttem még. Levetkőztem fehérneműre. Nem éreztem magam zavarban. Talán belőlem is kiölték a szégyenlősséget, de arcom piros volt és megpuffadt, ahogy a szemeim is vörösen izzottak. Megérintettem a bőröm, szinte lángolt. Az utolsó üzenetem akkor küldtet, mielőtt beléptem volna a rendelőbe.

Ez csak olaj volt a tűzre. Az Orvosnő látta az arcom és mikor megkért, hogy feküdjek fel a műbőrágyra, így szólt:

- Miért sírsz Nora? – ismert, ő volt a háziorvosom.   

Elfojtani, mint már mondtam nem tudtam a szomorúságom jelét. Így sírva feleltem minden kérdésére. Persze mindig az mondtam, hogy nincs semmi probléma, de a tetteim nem ezt sugallták. Megmértek rajtam mindent, amit csak lehet, aztán mikor kifelé mentem, így szólt az Orvosnő:

- Nora, kedvesem, ne sírdogálj. Holnap jobb lesz, ne fuss a bajok elől.

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt ő mondta-e vagy én képzeltem, de csak bólintottam és kimentem.

Félve léptem be a terembe. Nyelvtan óra zajlott és a fiúk ott ültek. Amint beléptünk ők felálltak és váltottak minket. Rajtuk volt a sor a vizsgálaton. Megkönnyebbültem miután leültem a helyemre és nem találkozott a tekintetem senkivel.

Enikő néni kiadta a feladatokat nekünk, akik nem feleltek. Két lányt ugyanis kínzott a rosszabb jegyért. De én nem álltam neki. Nem. Megint közönyösségbe, estem, mint azelőtt. Nem érdekelt semmi. A szemeim elrévedtek, akár egy zombié. Láttam, hogy szemügyre vesz. Vártam, hogy ő is felteszi a kérdést, de nem tette. Hm. Fura is lenne, ha az osztályfőnökömhöz fordulhatnék lelki bajokba.

Egy SMS-em jött.

Debóra – 10:01 címzett: Én

Szia mi van? Anyu írt. Hívj vagy írj aggódom.

Én – 10:04 címzett: Debóra

Bántanak szar a suli, szar minden. Haza akarok menni. Debi én úgy félek.

Debi a nővérem visszarántott a búsulásba és megint könnyezett a szemem, mint már oly sokszor ma. Szemem sarkából láttam, hogy Agnes figyeli minden lépésem, de nem tett semmit. „Mondjuk mit tehetett volna?”

Debóra – 10:06 címzett: Én

Ki bánt? Mivel? Mitől félsz?

Akaratlanul is a sarokba néztem, de hál’ istennek, nem nézett senki vissza rám, nem voltak itt.

Én – 10:10 címzett: Debóra

Hát tőlük. Folyton csúfolnak. Debi én ezt már nem bírom.

Debóra – 10:014 címzett: Én

Nyugodj meg szivem. Gondolj a tegnapi filmre. A kisujjadhoz sem érnek fel. Ne foglakozz senkivel. Szeretlek.

Igen. Ez kellett nekem. A szeretet. Debi, a nővérem. „A film melyet említett, arról szólt, hogy egy lányról borzalmas dolgokat pletykáltak, de ő ezt az előnyére fordította.”

Most már a megnyugvástól folyt az orrom is. Agnes adott két zsepit, mert az enyém elfogyott. Ez volt az egyetlen jel arra, hogy lát engem sírni, de semmi más. Egy másik esetben, talán örültem volna ennek, de ma nem. Éheztem a szeretetre.

Debi üzenete, ugyan kissé megnyugtatott, de még nem oszlatta el a bajt.

Én – 10:20 címzett: Debóra

Sajnálom. Szeretlek de az a helyzet bármennyire is próbáltam tagadni. Nekem számít. Pedig mindig azt hittem, hogy nem.

Nem mondtam el neki se mi fájt valójában, de alapból többet árultam el, mint bárki másnak.

Debóra – 10:014 címzett: Én

Tudom, de szedd össze magad. Most kaptam rajzból egy egyest. XD nevess velem.

Nevettem volna én szívesen, de azt hiszem elfelejtettem, hogy kell.

„Az informatikától általában tartok, mert olyankor, nagyobb lehetőségük van azoknak cikizni. De ma szerencsére nem értek vissza a vizsgálatról. Kezdtem elhinni, hogy talán jóra fordulnak a dolgok.” Már megnyugodtam kissé, hogy nem lesz semmi para és nekiálltam egy feladatnak is, melynek az utolsó simításainál tartottam, amikor megjelent Debóra, a nővérem az ajtóban. Beatrix nénihez szólt:

- Jó napot! A húgomhoz jöttem. Beszélhetnék vele?

A tanárnő bólintott, de megkérdezte, hogy mi a baj. A tesóm megrázta fejét és azt mondta semmi. Végig nézett a termen és megtalált a szemével. Én mintha kilőttek volna, felpattantam és feléje futottam. Arrébb sétáltunk az ajtótól és végre, végre, végre megöleltem. Annyira hiányzott ez, nagyon, nagyon. A változás kedvéért újra sírni kezdtem, de mintha ez alap dolog lenne már, mint a lélegzet.

- Jaj, Debi. – suttogtam a vállába. - Köszönöm.

- Mi történt? Ki csúfol? – kérdezett és kérdezett, de nem figyeltem rá, csak öleltem. Annyira hiányzott.

Beatrix néni sétált ki a teremből és odajött hozzánk.

- Mi történt?

Én nem szóltam.

- Csak nem érezte jól magát.

- De mi a baj?

Debi elengedett, én háttal a falnak dőltem és örömömben is sírtam.

- Semmi, csak egy rossz nap. Ma minden úgy összejött.

- Szóljak Enikő néninek?

Hirtelen ráztam meg a fejem, talán túl gyorsan is. Egyáltalán nem akartam, hogy az a nő az én magán életembe vájkáljon. Még csak az kellene! Kikényszerítené belőlem a kérdéseire a válaszokat, vagy ha mégis ellenállnék, bolondnak állítana be mások előtt, hogy ha nincs semmi bajom, miért rendezek ekkora a műsort.

- Nem kell. – szólt Debi.

- Rendben.

- Mindjárt visszamegyek.

- Beszéljetek nyugodtan és Nora fel a fejel. – mondta és visszasétált a terembe.

Én visszafordultam a nővéremhez, ő megfogta az arcom. Két kezébe vette úgy beszélt hozzám.

- Idefigyelj! Ők ott bent senkik hozzád képest. Ne sírj! – átölelt újra. – Nem lesz semmi baj.

Átkaroltam én is őt és hinni próbáltam neki. Talán egy kicsit sikerült. A lényeg, jól esett.

„Az utolsó óra német. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy képes voltam bízni a barátaimban, az anyámban, a nővéremben és a szerencsében. Gondolom ezer, meg ezer történetet olvastatok már arról, hogy egy tizennégy éves lány élete jelentéktelen dolgait képes úgy ábrázolni, mintha armageddon közeli élményben lett volna része. Tekintve a kedvenc kabát/cipő/pulcsi/póló/táska tönkretevésétől egészen a csúfos megjegyzésekig. Hogy az én történetem miben lenne más? Hol van benne a tanulság? Nem tudom. Nekem csak egy borzalmas hétfőm  volt, ami borzalmas véget vetett... de ne fussunk ennyire előre. A németóránál tartottunk.”

„Ha nem tanulsz meg máson nevetni, rajtad nevetnek.” Ha valamit megtanultam négy év alatt míg felsős éveimet töltöttem egy nevesincs kis városban, akkor az az, hogy ha nem tanulsz meg máson nevetni, rajtad nevetnek. Milyen egyszerű, nem? Mi lett volna, ha ezt ma reggel is észben tartottam volna, mikor kikászálódtam az ágyból, mikor úgy döntöttem, nem futok el a nap elől.

- Der Arzt sagt: Machen Sie den Oberkörper frei! Ich untersuche Sie. Er hört uns die Lungen ab…

A szavak gondolkodás nélkül folytak ki ajkaim közül. Épp feleltem, de nem is gondolkodtam azon, amit mondok. Tegnap este bemagoltam és képes voltam úgy előadni, mint egy robot, agyalás nélkül. Az már más, hogy nem értettem.

Mikor végeztem Mrs. Rybak, az osztályfőnököm, az a k jelzős tanár csak bólintott és végre nem szólt semmit.

Mára megtanultam, hogy ha meghúzom magam, mint Agnes, talán nem keveredek csúfolások középpontjába. Viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy Mark, Pearl és a többi talpnyaló kifelé nézegetnek az ablakon. Erőt vettem magamon, azt mondtam most már elég, nem különbek nálam és nem akarom azt figyelni hogyan szórakoznak az utcán elhaladó szerencsétlen embereken.

Elfordítottam a tekintetem. Azt gondoltam sikerült. Végre nem érdekelt mások véleménye. Nem jutottak eszembe pontosan Debóra szavai, de úgy éreztem ő is hasonlót mondott. Büszke voltam magamra. Tényleg.

Elmélkedésemet egy sziréna szakította félbe. Először távolról hallatszott valahonnan a tizenegy emeletesek felől, aztán egyre közelebbről és közelebbről, végül már csak azt vettem észre, hogy itt van. Egy mentő kocsi állt meg az ablak alatt. Mrs. Rybak engedélye nélkül pattantak fel a helyükről társaim és az ablakhoz nyomultak leselkedni, ahogy én is tettem. Nekem nem jutott hely. Nem láttam mi történt, ellenben Agnessel, aki legelöl állt. Fura volt, hisz ő mellettem ült ráadásul nem az ablakhoz közeli oldalon, de nem volt időm ezen filózni, mert megfordult és elképedve rám bámult, amikor megtalált tekintetével a tömegben.

Nem értettem miért néz rám így, de aztán egyre többen utánozták és kezdett ez kicsit nyomasztóvá válni főleg a ma történtek után. Nem akartam hirtelen sztár lenni, de nem is voltam az. Arra már nem emlékszem végül is hogy kerültem ablak közelségébe mert nagy volt a tülekedés. Még Mrs. Rybak is elől állt és megdöbbenve figyelt. A lényeg csak annyi, hogy ott álltam és láttam. Mindent láttam. A karácsonyra kapott kék pólómat, ami elszakadt. Az úttestet, melyen százával álltak emberek és a testvérem, akinek szőke haját vörösre festette a vér.

„Azt mondják, ha valaki súlyos sokk hatása alá kerül két dolog történhet vele. Az egyik, hogy teljesen lefagy, se kép se hang, talán még el is ájul. A másik pedig, hogy sebes iramban kezd az agya kattogni, összefüggések sorozatát oldja meg. Ezért szokták a katonákat is stressz  alatt tartani. Velem a második dolog történt. Egyből összeállt a kép.”

Ha egy dolog is máshogy történt volna, ha ma reggel nem kellett volna előbb felkelnem, nem lettem volna nyűgös. Ha ma reggel nem kaptam volna egy megveszekedett négyest abból, amit kívülről fújtam, akkor nem törtem volna le, mint a bili füle, nem szállt volna igazságtalanság a kedvembe, s akkor nem pityeregtem volna történelmen, se matekon és bírtam volna a gyűrődést, mikor kicsúfoltak a seggfejek, mert ez örökös harc, nem lehet előle elfutni, ahogy én próbáltam. Vannak amiket el kell fogadnunk, s ha ezt előbb tudtam volna, nem hívogattam volna anyát, s ha Agnes nem nézett volna keresztül a problémámon. Megvigasztalt volna  vagy csak pofon vágott volna, észhez térített volna, mert ha neki sikerül, akkor nekem is. Ha ma nem lett volna orvosi vizsgálat, nem lett volna alakalma rá, hogy SMS-eket küldözgessek anyunak. S ha ő nem lett volna olyan jó anya, hogy törődik velem, nem írt volna a tesómnak, s Debóra akkor nem látogatott volna meg informatika órán. S ha már minden így történt, akkor csak ott, amikor ott volt velem, ha tovább húztam volna az időt és elmondtam volna neki mi történt, később lépett volna le az utcára és nem gázolta volna el egy autó. De túl sok a volna. Minden apró mozdulat számít, mert igenis, ha csak egy dolog másképp alakult volna, most nem kéne a nővéremnek egy hordágyon feküdnie.

Hülye vagyok, gyerekes.

A telefonom jelzett, hogy ideje lenne iskolába menni, de egy rossz álom kavargott bennem. Jel, hogy jobb lenne, ha nem mennék iskolába, de tudtam sosem merném megtenni. A problémáink elől nem lehet elfutni. Kiszálltam hát az ágyból és elindultam egy borzalmas hétfőbe, de úgy éreztem, hogy kezemben van a sorsom, én alakíthatom. Odasétáltam a szekrényemhez kivettem egy fehér pólót és a kedvenc farmerem, aztán Debóra előtt  tüntetőlegesen besuhantam a fürdőbe.

-------------------------------------------------------

Noémi, drága!

Nem tudom, hogy személyes élményen alapul, vagy másén, és hogy mennyi belőle az igazság, de nagyon megfogott a történeted. Nem untam olvasás közben, végig kidolgozott volt, és nagyon tetszettek a lány gondolatai. Igazán élethű képet festettél egy tini lány lelki világáról, és a történet végét sem éreztem túlzásnak, hiszen valóban megtörténhet ilyesmi... bárkivel, bármikor.

Hiába szólt hétköznapi dolgokról és gondolatokról, mégis elvarázsolt, és végig izgalomban tartott, hogy mit is akarsz kihozni ebből.

Ami nem tetszett, hogy nem értettem, miért emelsz ki gondolatokat idézőjelben és dőlt betűkkel, hiszen az egészet E/1-ben írtad J... Egy kicsit néhol még mindig zavarosan fogalmazol, de az előző pályázat óta is rengeteget fejlődtél, és nagyon jó gondolataid vannak. Egy viszonylag sablonos helyzetet is úgy tudsz megírni, hogy annak saját íze van J...

Gratulálok!

hullócsillag

Piroseper - Pillangóhatás Novella 4.

Ha tudták volna…

Alberta Mendezt majd szétvetette a boldogság. Felnézett a frissen vásárolt, Szellemháznak csúfolt öreg épületre, melyet egészen apró korában szemelt ki magának. Mindenki meggondolatlanságnak nevezte tettét, de a lány megmakacsolta magát, és csak azért is meg akarta mutatni, hogy egy normális otthont tud varázsolni ebből a koszfészekből. Mostanra sikerült annyi pénzt összespórolnia, hogy ne kelljen hitelt felvennie a ház megvásárlásához és felújításához. A deszkákon már rég megkopott a fehér festék, az alagsorban egerek és ki tudja milyen kártevők tanyáztak, több helyen is beázott a mennyezet, mégis úgy érezte, hogy itt kell élnie. Nem akart addig beköltözni, amíg nem lesz teljesen kész a ház, de a körülmények másképpen alakultak. Öccse családjánál nem maradhatott tovább, így is tovább vette igénybe a vendégszeretetüket, mint ahogy illett volna. Albérletet pedig nem akart kivenni, sem egy lepukkant motelben meghúzni magát. Végül is pár hétig kibírja egy padlón fekvő matracon. Csak néhány mosolyt kellett a költöztetőkre villantania, és azok behordták a dobozokat. Minden a lehető legjobban alakult. Vidáman felszökellt a lépcsőn, és amikor belépett az ajtón, megbotlott a küszöbben.

Fabio Fernandez elhatározta, hogy pihenőnapot vesz ki. Úgy érezte, ha aznap hozzá kell érnie bármilyen dróthoz, rosszul lesz. A bajt jobb megelőzni, ezért mindenkinek érdeke, hogy kipihenje a felgyülemlett stresszt. Öt percenként a konyhában függő, sajt alakú órára pillantott; várta, hogy elmúljon kilenc óra. Addig is, a reggeli napilapban próbált elmerülni. Bosszankodott, hogy kutyája gusztustalan nyálfoltot hagyott a vezércikk legérdekesebb részénél. A vékony papír átázott, és átütött a másik oldalon lévő írás, teljesen olvashatatlanná téve néhány sort. Forró teát kortyolgatott, és néha elköhögte magát, hogy tüdejét felkészítse a nagy alakításra. Amikor eljött a kitűzött idő, megbízója számát tárcsázta. Alberta, egy közös ismerősükön keresztül találta meg a villanyszerelőt. A nő néhány csörgetés után felvette, és kedvesen szólt a telefonba. Amint Fabio meghallotta a hangot, minden erejét beleadva köhögőrohamot imitált. Annyira jól sikerült, hogy egy pillanatra tényleg úgy érezte, hogy kiköpi a tüdejét. Amikor végre lélegzethez jutott, sóhajtozott egy sort, majd beleszólt a telefonba. A lehető legbágyadtabb hangon elmesélte, hogy micsoda szörnyű betegség terítette le az éjszaka, és így sajnos nem tud aznap egyetlen konnektort sem kicserélni. Alberta nagyon megértő volt, úgy tűnt mintha a jókedvét ez a kellemetlenség sem tudná elvenni. Megegyeztek egy új időpontban, Fabio mentegetőzött kicsit, majd sűrű bocsánatkérések közepette elbúcsúzott és azt hazudta, hogy elmegy aludni. Az elnémult telefont ledobta maga mellé a konyhapultra, és az újságban megkereste a mozimellékletet. Gondolatban megveregette a vállát a nagyszerű alakításáért.

Alberta lemondós napnak keresztelte el azt a bizonyos keddet. Nem csak a villanyszerelő halasztotta el az aznapi munkát, hanem a barátnője is beadta a kulcsot. Juanat még sosem látta ennyire szerelmesnek. Úgy tervezték, hogy némafilm estét tartanak, muffint sütnek, és bort isznak, de az a Raul előállt egy romantikus vacsorameghívással, Juana pedig nem tudott ellenállni a lehetőségnek. Alberta nem akarta lelombozni barátnője jókedvét, amúgy is rájárt a rúd férfitéren. A csajos estét áttették egy másik napra, de ez nem változtatott azon, hogy itt ragadt a romos házban. Néhány percig elveszetten álldogált a millió doboz között, nem igazán tudta eldönteni, hogy hol kezdje a kipakolást. A csendet egérkaparászás törte meg, ezért ez hamar megoldotta a dilemmát. Emlékezett, hogy valahol látott egy telefonkönyvet a házban, így annak kutatására indult. A konyhában kezdte, egyesével kihúzkodta a fiókokat és nyitogatta a szekrényajtókat. Végül az előszobában talált rá, néhány cipő alatt. Véletlenszerűen felütötte, majd tudatosan rágcsálóirtó hirdetést kezdett el keresni. De az összes olyan oldalt, amelyen valami érdemlegeset találhatott volna, korábban már kitépte, amikor a téli csizmáit tömködte. Felegyenesedett és csípőre vágta a kezét, méregette a doboztömeget, de fogalma sem volt, melyikben lehetnek azok a csizmák. Aztán legyintett, egy éjszakát végül is kibír, van néhány egércsapdája, majd holnap délután megnézi Juana telefonkönyvét.

Benita Rodrigez csak kora délután jutott el oda, hogy letudja a napi futás adagját. Olcsó sportcipője minden lépésnél csikorgott a járdán, rózsaszín plüssmelegítője rátapadt az izzadságtól. Reggel hallotta a szomszédasszonytól, hogy valaki beköltözött a Szellemházba, ezért arrafelé vette az irányt, hátha meglátja az új lakót. Amikor elérte az omladozó épületet lassított, és szerencséjére a közösség legújabb tagja, éppen akkor bukkant fel az ajtóban. A nő elmosolyodott és Benita felé intett, aki pedig két levegővétel között visszaintegetett neki. Már az utca végén tartott, amikor eszébe jutott, hogy a nőt akár meghívhatná az aznap esti összejövetelre. Megállt és nyújtani kezdett, hogy végiggondolja ezt a lehetőséget. Éjszaka mindenki náluk lesz, kivéve a távolságtartó Harriséket. Az új lakó így egy csapásra megismerhetné az egész szomszédságot. Lesz latin zene és tánc, talán hajnalig abba sem hagyják a mulatságot. De aztán mégis elvetette az ötletet, mert úgy érezte nagy szemétség lenne belökni őt a mély vízbe. Majd szép lassan megismeri a környéket, a helyében Benita is jobban örült volna ennek a megoldásnak. Elhatározta, hogy másnap, amint sikerül felkelnie, átjön hivatalosan is bemutatkozni. Abbahagyta a nyújtást, és hazafelé indult, hogy a futástól felfrissülve neki álljon az előkészületek maradékának.

Mire lement a nap, a kaparászás az őrületbe kergette Albertát. Olyan hangosan hallgatta a tévét, hogy elnyomja a szörnyű hangzavart, de így nem tudott elaludni. Némi hánykolódás után, kikapcsolta a készüléket, de akkor újra a rágcsálók zajongása kúszott a fülébe. Felült a matracon és a kezébe temette az arcát. Valamelyik dobozban volt füldugója, de elképzelni sem tudta melyikben. Ekkor eszébe jutott az altató. Mezítláb átcsattogott a nappaliba. Mivel emlékezett rá, hol van a gyógyszeres doboz, még a félhomályban is azonnal megtalálta. A műanyag tégelyből kivett egy szemet, és víz nélkül lenyelte. Miután újra ágyba került, a zajok halk zümmögéssé szelídültek, majd az álom magával rántotta a sötétségbe.  

Konio, az egér, sosem volt tisztában létezésének mibenlétével. Icipici világát – mely helyileg a Szellemház területére korlátozódott –, a szagok és a hangok uralták. Ösztöneinek engedelmeskedve nap nap után élelem után kutatott, mindig a többiek nyomát követve.  Nem volt egy eszes egyed, társai éppen csak megtűrték maguk között. Azon a végzetes éjszakán mégis ő volt az egyetlen aki elkerülte a csapdákat. Senki se higgye, hogy egerünk váratlanul megtáltosodott, egyszerűen csak nem jutott neki egérfogó. A többiek sipítozva rohangáltak a tenyérnyi ketrecükben. Koniora is átragadt az idegességük, ő is eszeveszett száguldásba kezdett. A sötétben nem látott annyira jól mint világosban, de csöppnyi agyában felrémlett egy útirány. Szinte vakon nyargalt a kartondobozok tövében, még egy selyemsálon is megcsúszott, de társai sivítása egyre távolabb űzte őt. Az oly jól ismert, falba rágott lyukon át érkezett meg az egész házat behálózó folyosórendszerbe. A szobába legalább beszűrődött valamennyi fény, de a falak közötti résben teljes sötétség fogadta. Ismerve egerünk szellemi képességeit, nem túl meglepő, hogy az egyik elágazásnál rossz döntést hozott. Véletlenül egy félreeső járatba rohant, és beakadt egy zsinórgombolyagba. Többször is nekifutott, de nem jutott át rajta. Rágási inger kúszott az állkapcsába, fogait csattogtatva nekilátott az akadály megszüntetésének. Könnyedén átjutott az elöregedett műanyagon, a fémdrót pedig szinte magától tört. A vég egyetlen pillanat alatt érkezett el. Az irdatlan fájdalom csontig hatolt, és összehúzta a pirinyó izmokat. Konio úgy halt meg, hogy az égvilágon senkit nem érdekelt.

Roger Harris, aznap éjszaka is felkelt hólyagjának feszítő érzetére. Félálomban kikászálódott az ágyból, és észre sem vette, hogy a feleségéről lerántotta a takarót. A falat tapogatva kibotorkált a mellékhelyiségbe, és csukott szemmel végezte a dolgát. Szemhéján fény tört át. Először nem tulajdonított nagy jelentőséget a világosságnak, hiszen az utcai lámpák minden egyes éjjel sárgás színűre varázsolták a fehér falakat. Amikor kezet mosott, valami szokatlanra lett figyelmes. A tükörben cikáztak a fények. Az első gondolatára – amely egy esetleges ufó támadás volt –, az egész testében adrenalin áradt szét. Egy földönkívüliekről szóló dokumentumfilmre aludt el, így emberünket nem is hibáztathatjuk a kósza ötletért. A heves szívdobogás segített kitisztítani az elméjét. Felállt a vécé lehajtott ülőkéjére, és kibámult a kicsi fürdőszobai ablakon. A tűz látványától elfordította a fejét, mintha attól félt volna, hogy az üvegen keresztül megégeti. Az ablak résein beszivárgott a füst. A Szellemház lángolt. Aztán eszébe jutott a nő, aki aznap költözött be az épületbe. Nagy igyekezetében, a telefon felé menet, majdnem elvágódott a fényesre polírozott padlón.

Nando Sanchez szervezetében, az alkoholszint jóval magasabb volt a normálisnál. A kocsma bezárását követően, valahogy haza kellett jutnia, így beült brummogó Chevyjébe, és lassan kigördült az útra. Jó sofőrnek tartotta magát, akinek pár korsó sör egyáltalán nem árthat meg. A biztonság kedvéért elhatározta, hogy lassan megy, ráadásul ilyenkor már amúgy is alig van forgalom, néhány utcát mindenki ki fog bírni. Annyira pedig tényleg nem volt részeg, hogy egyszerre több útjelző táblát is lásson. Erősen kapaszkodott a kormányba, és minden eltompult idegszálával az útra koncentrált. Az egyetlen nagy kereszteződést kellett túlélnie, utána már szinte otthon is lesz. Hirtelen vijjogásra lett figyelmes, és azonnal a műszerfalon heverő mobiljára nézett. Nem tudta eldönteni, hogy az csörög-e, ezért utána nyúlt, hogy közelebbről is megnézze. A telefon kicsúszott a kezéből, utánakapott, de a mobil menthetetlenül a kocsi padlójára zuhant. Hangosan átkozódott egy sort. Úgy ítélte meg, hogy a sárgán villogó közlekedési lámpa még elég messze van, egyetlen autót sem látott közeledni, a telefonja pedig nem akarta abbahagyni a csörgést, ezért az utóbbit részesítette előnyben. Lehajolt érte, de a lábánál sötét volt, így tapogatózott az egyre hangosabban rikoltó készülékért. Egy pillanatra megmerevedett a felismeréstől. A rémület elöntötte minden porcikáját.  Amikor felkapta a fejét, és újra kinézett a szélvédőn, rájött, hogy menthetetlenül a kereszteződésbe gurult. Lassú reakcióidővel rátaposott a fékre, de a semmiből előbukkanó hatalmas krómszörnyeteg oldalról telibe találta a vezetőülést. Nando elvesztette az eszméletét, majd az életét is. 

Alberta Mendez füstmérgezésben halt meg. A mentősök szerint, ha az első tűzoltókocsi kiért volna időben, megmenthették volna. A nő öccse teljesen összeomlott, amikor meghallotta a hírt a kiérkező rendőröktől. A villanyszerelő Fabio Fernandezt teljesen lesújtotta Alberta halála, és megfogadta, hogy innentől kezdve sokkal komolyabban fogja venni a munkáját. Juana elájult, amikor közölték vele barátnője halálhírét. Szakított Raullal, majd idegösszeomlást kapott, és a következő néhány hónapot a pszichiátrián töltötte. Benita Rodrigez – hallva a közösség új tagjának elvesztését –, elhatározta, hogy attól a pillanattól kezdve, mindig az első gondolatát fogja megvalósítani. Futás közben a belső sugallata ellen cselekedett, és büntetésként élete végéig együtt kell élnie egy nő tragikus halálával.

Az eset mindig emlékeztetni fogja arra, hogy a döntések mennyire befolyásolják az emberi sorsokat.

--------------------------------------------------

Kedves Piroseper!

Gratulálok! :)

Amikor olvastam a történetedet Gabriel García Márquez jutott eszembe. Nemrég olvastam egy könyvét, és előtte is már jó párat, és nagyon hasonlított hozzá az élmény. A stílusod nagyon hasonló :)... Lendületes, magával ragadó, egy kicsit flegma, ami nagyon jót tesz az írásodnak. Egy kicsit ő is olyan, mintha kiparodizálná önmaga alkotását, a karaktereket, a történéseket. A történet kerek egész, nincs benne hiba. Kifejezetten tetszett, ahogy a szemszögek váltakoztak, és összekapcsolódtak. Konio, az egér volt nálam a csúcs, szuperül megfogtad „létének mibenlétét” :))...

A befejezés... nagyon hatásos, és való igaz: minden apró elhatározás óriási válozásokat hozhat a jövőben.

Köszönöm a munkádat és gratulálok!

hullócsillag