Hajnal

Sziasztok!

Aprócska hír: új versem került fel a Rímlelőre :)...

Estére várhatóan friss A játék nevén!

Puszi Nektek!

hullócsillag

Láthatatlan kötelék - Diana pályázatán elért első helyezett novellám! :)

Sziasztok!

Bocsánat a csúszásért, a karácsony már csak ilyen ;)...

Ilyen, olyan, és többek közt kellemes meglepetésekkel teli! :)

Harmadik alkalommal vettem részt Diana által hírdetett pályázaton.

Mind nagyon izgalmas és színvonalas verseny volt, ám ilyen öröm még sosem ért!

Novellám (a pályázat címéhez hasonlóan) a Láthatatlan kötelék címet viseli

és

ELSŐ HELYEN VÉGEZTEM VELE!! :)))...

Nagy öröm volt ez, így karácsony este pedig eggyel több meglepetés a fa alatt!

Köszönöm Dianának és Anyukájának a díjat, csak úgy dagadok a büszkeségtől!


És akkor jöjjön a pályamű, amivel kiérdemeltem a dobogó legfelső fokát :)...
(Még mindig nem hiszem el... amikor megláttam, elpityeredtem örömömben!)
De nem húzom az időt! Itt a novella, kíváncsi vagyok arra, ki, mit bogoz ki abból, ami nincs egyértelműen kimondva, és persze arra is, hogy hogy tetszik nektek! :)...
A többi alkotást eléritek itt, Diana oldalán!


Amíg olvastok, befejezem az Alteregó legújabb fejezetét, ami már majdnem publikálásra kész, és teszem is fel Nektek!
Mert nem felejtettem ám el, amit ígértem ;)...

Láthatatlan kötelék

Egészen kicsinek érezte magát. Szinte láthatatlannak. Napok óta nem evett, és bűzlött az utca porától. A szülei egyik pillanatról a másikra hagyták magára, amikor egy reggel teljesen egyedül ébredt.

-         Éhes vagyok – nyöszörögte a földre kuporodva, de a mellette elsétáló emberek többnyire ügyet sem vetettek rá.

Szemükben szánalom, félelem és undor csillant vegyesen, de segíteni senki sem akart.

A metró lejárata mellett egy madárijesztő külsejű öregúr kéregetett. Ő volt az egyetlen, aki megszánta néha egy kis ennivalóval. Még a kabátját is odaadta neki, és éjszakánként valami egészen furcsa nyelven álomba mesélte. Egy kukkot sem értett, de látta szemében azt a melegséget, amire vágyott, és a hangja megnyugtatóan csengett a hideg éjszakákon.

Egy különösen fagyos éjjel után örökre eltávozott. Nem ébredt fel többé. Ő csak ült és nézte, ahogy elvitték. Nem maradt utána más csak az óriási, koszlott kabát.

Kóborolni kezdett. Járta az utcákat és a tereket valami melegebb hely után kutatva, de hiába. A kabátból már nem maradt, csak néhány foszlott rongydarab, és úgy érezte, hamarosan beléfagy az élet. Nem akart úgy meghalni, mint az öregúr. Mindenki szeme láttára, kiszolgáltatottságát a nemtörődöm emberek orra alá dörgölve.

Akkor találkozott a lánnyal, amikor halni bújdosott. Az erdő felé sétált ráérősen, sötétszőke haja hetyke lófarokban ingázva ütötte a másodperceket. Úgy követte őt, mint akit hipnotizált a himbálózó hajzuhatag.

A lány, amikor észrevette, hogy követik, meggyorsította lépteit. Rémülten pislogott hátra rá, és kétségbeesésében futni kezdett. A kimerültségtől nem tudta tartani az iramot, és messze elmaradt a lány mögött.

-         Ne fuss el! – kiáltotta alig hallhatóan, mire az megtorpant.

Kérlelőn nézett az őt fürkésző mélybarna szemekbe. Alattuk koszos kis csíkokat húztak a könnyek. Megijedt. De hát ő nem akarta bántani! A lány bizonytalanul, távolságtartón méregette. Fejét szomorúan lehajtva kezdett hátrálni, amikor a lány szólásra nyitotta száját. Hangja angyali volt. Egy szomorú angyal hangja. Közelebb merészkedett és kezét nyújtotta felé. Így kezdődött a barátságuk.

A lány kedves volt, és melegszívű. Azt is tudta, hogy éhes és nincs hová mennie. Enni adott neki és puha, meleg fekhelyet a kerti fészerben. Minden nap közelebb kerültek egymáshoz. Hamar megtanultak olvasni a másik mozdulataiból, pillantásából. Hallgatták egymás történeteit, s bár nem értették egymás nyelvét, mindig tudták, miről beszél a másik. Sétákat tettek a közeli erdőben, sötétedésig játszottak, és a lány olyan szépen kacagott. Sosem hallott még ennél szebben csengőt, de nevetésébe szomorúság csendült. Esténként kijött hozzá a fészerbe, és ő az ölébe hajtotta fejét, míg mesélt. Jó illata volt, és finom ujjainak érintése jóleső melegséggel töltötte el a szívét. A lány új életet adott neki, már nem érezte magát egyedül.

Egy nap, a fészer kis ablakán keresztül, ismeretlen embert látott kijönni a lány házából. Nagydarab, izmos férfi volt, komor tekintettel, és a fészer felé tartott. Ő megijedt, és a kis házikó végébe menekült. Amikor a férfi benyitott, szemei lázasan pásztáztak a lomok közt, s amikor meglátta őt, percnyi döbbenet után kiabálni kezdett. Hiába próbálta elmagyarázni, hogy ő a lány barátja, a férfi csak ordított és lecsapott rá valami keménnyel. A második ütés oldalba találta. Hiába kiáltott segítségért, csak még jobban felbőszítette a férfit, aki rúgni kezdett, és kikergette őt menedékéből.

Az erdőben bújdosott és minden apró zajra összerezzent. Napokig nem látta a lányt. Aztán nemsokára újra eljött, és szótlanul könnyezve magához ölelte. Ő puszit nyomott a lány arcára, aki mennyei kacajjal ajándékozta meg érte, de érezte, hogy mosolya mögött még mindig ott bújkál a szomorúság.

Attól kezdve minden nap az erdőben találkoztak. A lány enni hozott neki, bekötözte sebeit, és kényelmes fekhelyet csinált egy száraznak tűnő sziklamélyedésben. Gyönyörű volt és kedves, s ő egyre inkább úgy érezte, nem tudna élni nélküle. Szívében eddig ismeretlen érzés csírázott.

Néha-néha, amikor a férfi nem volt otthon, a lány bevitte őt a házba, ahol meleg volt és otthon-illat. Egy helyen, a falban tűz pattogott, s felette képek lógtak a falon. A lány volt rajtuk a férfival és egy másik szőke nővel. Úgy gondolta a szülei lehetnek, hiszen a lány nagyon hasonlított a nőre. Ilyenkor mindig megfürödhetett, és meleg ételt kapott, amiért végtelenül hálás volt, aztán a lány ágyában hancúroztak órákon át. Estére azonban mindig hazatért a szülőnek vélt nő és férfi, s neki mennie kellett.

Az erdőben mindig magányosnak érezte magát. Gyakran álmodott a szőke tincsekkel, s a gyöngyöző nevetéssel. Reggelente dideregve ébredt, de szívében a melegség egyre csírázott, s ez éltette.

Az egyik ilyen estét követően nem ment vissza rögtön a szokott helyére, hanem a kertben húzta meg magát. Amikor a lány szülei hazatértek, az ablakhoz lopakodott, és onnan nézte, ahogyan a család vacsorázik. Összeszorult a szíve. A nő percenként simogatta meg a lány fejét, míg a férfi apróra vágta neki az ételt. Most nem tűnt olyan rémisztőnek, mint akkor, amikor úgy elbánt vele. Csendben, mosolyogva ettek, és ő érezte egymás iránt érzett szeretetüket. Hiányzott neki a családja.

A nő apró bogyókat szórt a lány elé, aki sorban lenyelte őket. Neki sosem adott a bogyókból, állapította meg magában. Vágyódva figyelte, amint a nő puszit nyom a lány homlokára, mire ő feláll, és a szobája felé szalad, de az apa szeme megakadt valamin, s magához intette. Sáros nyomok szaladtak a bejárattól a fürdőszobáig.

A hirtelen kiabálástól megijedt, s remegve futott egy bokor rejtekébe, de a kíváncsisága erősebb volt félelménél, s néhány pillanat múlva újra az ablaknál leskelődött.

A lány arcán vékony patakban folytak a könnyek, s a férfi szigorúan méregette. A nő féltőn ölelte magához a lányt, s a fülébe súgdosott megnyugtató hangon. A férfi pillantása is ellágyult, s lehajolt hozzájuk. A lány szemei szomorúan csillogtak, tekintete az ablak felé vándorolt. Pillantása azt üzente neki, nem játszhatnak többé.

Csalódottan indult vissza az erdőbe. Egész éjszaka álomtalanul hánykolódott. Telhetetlenül szippantotta magába a földre terített anyagok finom illatát, s gondolatai a ház körül jártak, míg végül mégis álomba szenderült.

Még ki sem nyitotta a szemét, máris rossz érzése támadt. Ismeretlen zajok és szagok vették körül. A föld hideg és kemény volt alatta. Egy út szélén ébredt, éles fádalommal a fejében. Kétségbeesetten kiabált, de nem volt a környéken senki. Az úton gépek száguldottak el iszonyú sebességgel. Minden egyes alkalommal összerándult.

Hiába keresett valami ismerős, bíztató jelet, idegen környéken járt. Nem tudta, hogy került oda, és hol lehet, csak egyet tudott biztosan: a lánynak szüksége van rá, s neki is a lányra. Elindult hát, amerre a szíve vezette.

Napokon át rótta az utakat, s még mindig nem bukkant ismerős jelekre. Csak az emberek voltak ugyanazok: ugyanúgy semmibe vették, mint azelőtt. Gyanakvón méregették, s messziről elkerülték. Néha megszánta valaki, s odaadta a felét annak, amit éppen rágicsált, de ettől inkább éhesebb lett, mintsemhogy csillapította volna éhségét.

A tizedik napon leesett a hó. Dideregve húzódott be félreeső kapualjakba, menedéket keresve a fagy elől, de mindenhonnan elkergették. Kiborította az éttermek kukáit élelem után kutatva, de még ezt is sajnálták tőle. Az élet s halál határán egyensúlyozott.

Álmai rémálmokba csaptak, s a lány mosolya helyett egyre csak könnyeket látott és szomorúságot. A rossz érzés napról-napra erősödött benne, de a lány hiánya tovább terelte útján.

A tizenharmadik napon látta meg az öreget. Ott ült a szokott helyén, a metrólejárat mellett, és maga elé bámult. Odasétált hozzá, és megbökte a karját, de érintése átsiklott rajta. Ijedten hőkölt hátra, s rémülten szólongatni kezdte, de az nem reagált, csak szomorkás tekintettel nézte a kezében tartott kabátot.

Szédelegve indult tovább a ház felé, de félúton már nem bírta a lába, s ott, ahol volt összeesett. A hó fagyos lehellete keresztül hatolt a bőrén, s érezte, ahogy lassul a szíve. A reggeli fejfájás lassan csiklandós viszketéssé enyhült, s már alig volt ura a testének, de még elhúzta magát az ismerős ajtóig.

Hangos puffanással dőlt a küszöbre. Néhány másodperc múlva egy könnyáztatta arc nyitott ajtót. Látását már köd homályosította, de az orrába kúszó gyenge illatot még felismerte. A nő volt az.

Zokogva borult mellé a küszöbre, s hólétől fagyos bundájába markolt. Másik kezével egy kabátot terített a hátára. A lány kabátját. Mancsai megrándultak a hirtelen melegre, s még egy utolsót szusszantott hálaképpen. Szemei előtt egy szőke tincs lebbent, s ő boldogan csaholva futott utána a fénybe.

Az én ajándékom Nektek! :)

Sziasztok Kedves Ismeretlen Ismerősök! :)

*

***

*****

*Először is*

*NAGYON*
*BOLDOG KARÁ-*
*CSONYI ÜNNEPEKET*

és

*BOLDOG ÚJ ÉVET KÍVÁNOK*
NEKTEK! :))

*Remélem mindenkinek nyugodt,*
**fenyőillatú karácsony estéje lesz, és**
***kipihenten, energiával teli vághatunk neki***
***a következő rejtélyes és bonyodalmakkal teli Újévnek!***

*Az én ajándékomat talán már említettem:*
**Karácsony mindhárom napján kaptok majd egy részt**
***valamelyik történetemből, úgyhogy érdemes lesz benézni, ha***
***** estimese gyanánt szeretnétek még olvasni valami izgalmasat. *****
**Egyik nap A játék nevére fog felkerülni a**
*következő rész, egy másik napon ide, az Alteregóra jön*
a következő, nem kevésbé izgalmas fejezet. A harmadik napon
*egy igen különleges Alteregó Bónusz résszel várlak majd Titeket, ami*
******* egy eddig ismeretlen szemszögből mesél majd, kicsit vissza-*******
ugorva az időben! ;) Hogy
milyen sorrendben követ-
kezik be mindez, az még
számomra is titok! :)) Puszii
hullócsillag
***********************************

Néhány szó a karácsony szellemében és egy kis meglepi részlet!! :P...

Sziasztok Lelkes és Lelketlen Olvasóim! :))

Nem, ez még nem a karácsonyi jókívánság-eső.

Majd jön az is, de most csak néhány hírrel jelentkezem! ;)...

Örömmel jelentem, hogy készen van a következő, extra hosszú (10 word-oldalas ;)) fejezet!

Még szerintem is nagyon izgi lett, és néhány válasz is elcsöppentve ;)...

A karácsony szellemében kérek mindenkit, aki olvasta, vagy olvassa a 29. fejezetet, hogy írjon egy rövid véleményt, mert akárki, akármit is mond, nagyon is számít és jólesik az ember lányának :D...

Ha nem akarnék véleményeket, megtartanám magamnak, és nem tenném közkinccsé az irományomat. Nem vágyom magasztalásra, ha valaki csak negatívummal járul hozzá a fejlődésemhez, örömmel fogadom, de tényleg!! :)...

A visszajelzések mindig erőt adnak a folytatáshoz... még azon ritka esetekben is, amikor nincs hozzá kedvünk, energiánk...

Amíg nem kapok egy kicsit több véleményt (az egynél több talán nem nagy kérés), addig nem teszem fel a friss részt. Punktum. Tudom, gyerekes, de elnézve a statisztikákat, még azt is látom, ki az, aki olvas nálam, mégsem ír kommentet, és néha biza' elszomorít :(...
Na, ki akarja, hogy szomorkodjak Karácsonykor? :P...


A ti ajándékotok pedig a 30. extra fejezet lesz. Ha sikerül megírnom, akkor lehet, hogy karácsony mindhárom napján kaptok frisset! :)...

Más téma:

Új év, új pályázat.

2011 beköszöntével útjára indítom második pályázatomat! :)

A címet még nem adom meg, de figyeljétek a kiírást január elsejétől!

Aki szeretné, hírdetheti majd, másoknak is szólhat, még meg is köszönöm!

Az utolsó bejegyzés mára:

A fejezetek aljára kiteszek egy olyan kis pipálgatós számlálót, fejeztek osztályzása névvel. Aki nem nagy kommentelő, vagy éppen nincs mit mondania, az tudja majd ott is osztályozni a fejezeteket.

Csak egyet kérek: ŐSZINTÉN!!

Eddig nem raktam ki, mert még mindig úgy gondolom, a kommentekben jobban átjönnek a vélemények, stb...

Szóval legyetek kegyetlenek, a kattintás névtelen! :D...

Persze ezek után is lehet bővebben véleményezni, senkinek nem harapom le a virtuális koponyáját, ha szófosása van, sőt!!

És akkor jöjjön a beígért részlet!!

Puszii

hullócsillag

"Gyorsan kipattantam az ágyból és a tükörhöz rohantam. Tényleg nem festettem valami jól, de legalább már az arcom kipirult. Mostmár inkább voltam ideges, mint rémült. Mit láthatott? Mennyit tudhat rólam? Egyre csak pattogtak fejemben a kérdések.

Lekaptam a fogasról a fürdőköpenyemet és magam köré tekertem. Éppen az övet fűztem a helyére, amikor Matt bevágódott az ajtón, és rám vetette magát.

-         Add ide! – kiabálta, és az övem után kapálózott. – Add ide!

-         Hülye vagy?! – akadtam ki. – Add már vissza! – rángattam a másik végét.

-         Amíg én itt vagyok, ugyan ki nem nyírod magad! Aztán azt csinálsz, amit akarsz! – ordította még mindig kétségbeesetten.

A kezem megállt a levegőben, és elengedte a kötöző végét. Mi a fenét károg ez nekem? Ki akart itt ön- vagy akárkigyilkos lenni? Kitört belőlem a visszafojtott hisztérikus kacaj.

-         Ez agyrém – motyogtam magam elé.

-         Nekem mondod? – kontrázott rá Matt.

-         Nem akartam kinyírni magam, te agyalágyult! Megengeded, hogy összefogjam magamon a köntösömet?"

29. fejezet - Szörnyella

Sziasztok!

Itt is az újabb rész... szép lassan terelgetem szeretett szereplőinket a bonyodalom mélye felé :P... bár aki szemfüles, az már kibgozhat egy-két dolgot! (Volt már akinek sikerült ;))

Várom a véleményeket, találgatásokat.

A következő részbe már bele is kezdek, az előzetest is kiteszem, mert nagyon kapcsolódik ehhez a részhez :)... úgyhogy vélhetően korábban jön majd, mint a mostani átlag...

Ó, és a zenelistán lévő első számra írtam a fejit :D... bár hangulatban nem annyira kapcsolódik, de mindenképp ajánlom, felpörget és nekem segített :)...

Jó olvasást!

Puszii

hullócsillag

Lerobogtam a lépcsőn és felkaptam a kabátomat. Veszem én a jelzést, sosem kellett sokáig célozgatni, hogy leessen a tantusz: nem vagyok kívánatos társaság. Csak éppen eddig nem sokszor fordult elő velem ilyesmi. Főleg nem „női” társaságban.

Ahogy kiléptem az ajtón, pofonvágott a szél. Miért akar ma még az időjárás is bántani? Nem elég, hogy Samantha zabos, még csendes magányomban is érnek atrocitások. Szép dolog, mondhatom!

Lassan cammogtam újra hátra, a ház mögé. Kifejezetten hűvös volt a levegő. A nap már felemelkedett, és a fák koronáján keresztül pislogott be újdonsült kedvenc helyemre. Ahogy megállapítottam, kilenc felé járhatott az idő. Letelepedtem a műanyag székbe és az ég felé fordítottam az arcomat. Hiába reméltem, hogy az agyam megmarad ebben a kezdeti üres állapotában, néhány perc múlva elárasztottak a gondolatok.

Caroline árulása már rég nem fájt annyira, mint a kezdetekben, a szívem mégis összeszorult a gondolatára. Aztán eszembe jutott Iza, és hogy anyám nem kedveli. Még mindig nem értettem, miért. Ő volt az első ismerősöm ezen a fura helyen, akiben semmi furcsát nem találtam. Persze azon kívül, hogy boxol, és minden valószínűség szerint kétszer annyi izmot cipel magával, mint én. Aztán ott volt az a Zac gyerek, az idióta humorával és béna röhögésével. Magam előtt láttam az újsághírdetést, és benne a róla készült képet. Tényleg hasonlít, töprengtem el, de anyám aggodalmaskodását akkor is túlzásnak tartottam. Szerencsétlen rossz időben volt rossz helyen, ennyi az egész.

Aztán eszembe jutott Samantha és az a néhány nappal ezelőtti incidens. Rá is feledkeztem. Félve pillantottam az erdő irányába, ahol aznap felbukkant az a furcsa, nyurga alak, kezében a bekómált Samanthával, de most egy levél sem rezzent. Csend volt. Ha paranoiás lettem volna, még az is felötlött volna bennem: túl nagy a csend.

Letörtem egy olvadozó jégcsapot a szék karfájáról, és azzal játszadoztam. Túl okos dolog nem volt tőlem. A jég előbb megolvadt, majd a kezemre fagyott. Felálltam. Azt terveztem, hogy visszamegyek a házba, és beülök a mikróba egy körre, amikor mozgásra lettem figyelmes.

A fejem felett megreccsent egy ág. Hazudnék, ha azt mondanám, szívem sem rebbent. Majd összecsináltam magam! Mozdulatlanul kutattam szememmel a fák csupasz ágait, de nem láttam semmit, csak a lefelé szállingózó hókupacok bizonyították, hogy nem halucináltam. Még mindig feltett szándékom volt épségben visszatérni a házba, így hátrálni kezdtem, de a szememet még mindig nem vettem le a fáról. Az egyik ágon újra megmozdult valami. Fekete volt, termetre nem túl nagy, mégis félelmetesen hatott, ahogy összegömbölyödve figyelt. Kettőt pislogott mielőtt újra megmozdult. Szemei világítottak az őt körülölelő sötétségből. Sebesen mozgott az ágak közt, én pedig minden egyes mozdulata után egy adag havat kaptam a nyakamba. Nem mertem levenni róla a szemem. Ide-oda szökellt az ágak közt, majd legnagyobb rémületemre elrugaszkodott.

Összehúztam magam, és kezemet a fejem fölé csapva vártam a becsapódást, de nem történt semmi. Óvatosan kigbogoztam magam karjaim közül és körbelestem. A műanyag széken ült és nagyokat pislogott. ÚGY pislogott. Mint aki éppen jót mulat a mujaságomon. Kék szemei csillogtak, fekete bundája nem különbben. Haragosan felé rúgtam egy adag havat.

- Hülye dög! – szidtam fennhangon. – Az első pillanattól tudtam, hogy nem leszünk haverok, te... Szörnyella de frász!... Rám hoztad a frászt! – ráztam felé fenyegetőn az ujjam, mintha arról próbálnám meggyőzni, hogy erősebb vagyok nála, és ha akarom ő már rég szőrmedísz a kandallóm előtt.

Samantha macskája sokatmondóan pislantott még kettőt, majd kényesen megrázkódott, megszabadítva bundáját egy kis hótól és hólétől. Ezután kecses ívben lehuppant a földre és ráérősen tovasétált.

- Hülye dög! – ismételtem magam dühösen.

A szívem majd kiugrott a helyéről. Hiába hangoztattam neki a tényt, hogy felesleges a riadalom, még jópár percig nem lassított a tempón. Ez a macska ki akar nyírni! Egyetlen előnye az volt, hogy a kezem immár nem fázott. A tenyerem nyirkos volt az izzadságtól. Hirtelen a ruháim is sokkalta jobban szigeteltek, mint előtte. Úgy éreztem magam, mint egy szaunában.

Visszahuppantam a székbe és Samantha ablaka felé néztem. Reméltem, hogy ott vigyorog önelégülten, és így lesz okom földbe döngölni, amiért majdnem sikeresen eltett láb alól, de senki sem figyelt. Onnan. Ellenben Szörnyella megállt a ház sarkánál és rám szegezte jégkék szemeit. Ijesztően mozdulatlan volt, most még csak nem is pislogott. Fogadni mertem volna, hogy levegőt sem vesz. Tüntetően a másik irányba fordultam és a pincelejáratot kezdtem el kutatni. Kis keresgélés után rá is akadtam. Minő meglepetés, fintorodtam el a képtelen gondolaton. Az lett volna a furcsa, ha arrébb vándorol, nem az, hogy még mindig ott van, emlékeztettem magam.

Fellöktem magam a székből és a csapóajtó felé vettem az irányt. Néhány lépés után megtorpantam. A ház felől furcsa motozás hallatszott. Gyanakodva kerestem a szőrcsomót, de nem láttam sehol. Rohadék kis dög! Az ablak résnyire nyitva volt, de nem úgy, ahogy hajnalban hagytuk. Valószínűleg a szél játszott vele. Óvatosan a ház felé léptem. Hiába sejtettem, hogy megint az az istencsapása macska szórakozik velem, remegett minden porcikám.

Lehet, hogy csak egerek, rémlett fel bennem anyám állítása, miközben még közelebb merészkedtem. Fél mm/sec sebességgel nyitottam szélesebbre az ablak egyik szárnyát, és félve dugtam be rajta az orrom. Amikor még két perc elmúltával sem akarta semmi, vagy senki sem lekapni a fejemről, felbátorodtam és még beljebb merészkedtem. A nyakamat nyújtogatva kutattam a sötétséget. Amint szokni kezdtem, körvonalazódott szemeim előtt a szoba. Éppen elmerengtem azon, vajon mitől csillan meg időnként az egyik oldalsó fal, amikor rádöbbentem, megint mekkora a csend. Visszatartottam a levegőt, és lassan húzódtam vissza az ablak innenső oldalára. Már éppen kifújtam magam, amikor nagy csattanással landolt valami az ablakpárkányon. Hirtelen mozdulattal csaptam be az ablakot.

- Aú! A francba! Nyomorult dög, nem tudsz nyugton maradni? – rivalltam az üveg mögött figyelő macskaszemekre.

Kinyitottam az ablakot, mire a szőrcsomó sértődötten prüszkölve ugrott le a hóba. Nehezemre esett megállni, hogy bele ne rúgjak egyet-kettőt. Kétségbeesetten méregettem az ujjamat, amire az imént sikerült ügyesen rácsuknom az ablakot. Kicsit megdagadt, de miután megállapítottam, hogy valószínűleg túlélem, kíváncsian fordultam újra az ablak felé. Még vetettem egy pillantást Szörnyellára, de úgy tűnt a továbbiakban más dolga akadt, mint az én ijesztgetésem. Felszaladt az egyik fa törzsén, majd néhány nyaktörő mutatvány után eltűnt a Samantha szobájával szomszédos ablakban.

Feltornáztam magam az ablakpárkányra, és óvatosan huppantam le a másikoldalon. Amint leléptem, éreztem, ahogy az egész helyiségben megmozdul az évek során lerakódott por. Lélegzetvételemre meglibbentek a szobát keresztül szelő pókhálók is. A ház félelmetesnek tűnt, akár egy elhagyatott kísértet kastély egy még elhagyatottabb szobája, a figyelmemet azonban csak egy dolog ragadta meg.

A jobb oldali falon, vékony üveglapok mögött, az eltelt időtől megfakult fényképek lógtak. Hát ezért csillogott a fal, döbbentem rá. Ahogy kezdtem hozzászokni a félhomályhoz, egyre több minden körvonalazódott a szemem előtt. A fényképek alatt egy rongyos kanapé maradványai feküdtek. Az agyam csak most kezdte felfogni, hogy szaga van. A testes penész és állott textil szag mellett egy kis egérszag is terjengett a levegőben. Az ablakkal szembeni falon megpillantottam a kívülről borostyánnal benőtt bejáratiajtót, a kanapéval szemközti falnál pedig egy gázrezsó és egy kis asztal állt, szék nélkül.

Hitetlenkedve keringtem körbe-körbe a szobában. Anyám tényleg itt akar élni? Mi ez, valami vicc?! A házikó, méreteit tekintve, még háznak sem volt nevezhető. Fele akkora sem volt, mint a hotelszobánk. Nem tudtam elképzelni, hogy anyám tényleg képes lesz az elkövetkező ki tudja, hány évben egy ilyen csöppnyi, közös helyiségen osztozni velem.

Idő közben elkavarogtam a fényképekkel borított falig. Az üvegekről mintha nem olyan rég, letakarították volna a szennyeződéseket. Érdeklődve hajoltam közelebb az egyik ilyen képhez, amin egy nő volt. A színeket néhol már kiszívta az eltelt idő és a körülmények, s a széle csúnyán megfolyt a nedvességtől, de még így is látszott, hogy a szemek egykor ibolyakéken fénylettek. Mosolygós, finom arca és sűrű vöröses-barnás haja volt.

Aztán egy másik fekete-fehér képre esett a választásom. Ezen már idősebb volt, de a mosoly felismerhetővé tette, még mindig ugyan olyan sejtelmesen ragyogott az arcán. Negyvenöt körül tippeltem, bár nem lepődtem volna meg azon sem, ha kiderül, hogy már ötven is elmúlt, amikor a kép készült. Olyan típusú nő volt, akire gyakran mondják: kortalan. Ahogy figyelmesebben megnéztem, észrevettem karjai alatt az ismerős műanyag szék karfáját, és háta mögött a fákat. A kép itt készült, az újdonsült kedenc helyemen.

Nem lepődtem meg különösebbképpen. Sejtettem, hogy a kis lak előző tulajdonosa néz vissza rám az üveglapok mögül. Még jónéhány hasonló képről köszönt vissza az arca, ám ami leginkább meglepett, az a fal közepén elhelyezkedő három kép volt. Ezek voltak a legmegkíméltebb állapotban. A kék szemek mellett egy másik, ismerős barna szempár is feltűnt. Samantha szemei voltak. Az első képen még egészen kicsi lehetett, míg az utolsó alig néhány éve készülhetett. A képeken egészen jó csaj-kezdemény volt, ám a szemein kívül semmi sem emlékeztetett mostani sápadt önmagára.

Szemeim tovább kutatták a képeket, és egy szintén ismeretlen emberekről készült, valószínűleg családi fotón akadt meg a pillantásom. A nő mellett fiatal, férfi szemmel is jóképű pasas állt. Magas volt, vagy két fejjel magasabb a nőnél. Melegbarna szeme, sötét, rövid haja volt és kócos szemöldöke. Ölében egy kétéves forma kislányt tartott, míg a nő kezei óvón simultak kerekedő pocakja köré. Igazán idilli kép volt. Hiába kutattam további fotók után, amin a létszám esetleg már négyre bővült, csak elárvult szegeket találtam a falba verve. Egykor képek lóghattak ott is, a keretek nyoma még látszott a falon hagyott tiszta foltokból, ám valaki elrakhatta őket magának. Samanthára gyanakodtam.

Kiporoltam a tincseim között megállapodó port, és nagyot sóhajtottam. Lesz mit megbeszélnem anyámmal, az biztos. Még egyszer végigjárattam tekintetem a szobán, és lemondóan legyintettem, amikor megláttam az egyik sarokban vérző, számomra óriásinak tűnő egértetemet.

- Hülye macska – vigyorodtam el fennhangon, és kimásztam az ablakon.

Jól esett a friss levegő és a haragom is elpárolgott. A fejemben sokasodtak a kérdések, amit fel akartam tenni Samanthának. Először is – számoltam az ujjamon - , mi a fenét keresett az erdőben akkor éjjel, és könyörgöm, ugye nem akart öngyilkos lenni? Másodszor: mi volt az a vadmacska harc anyámmal? Harmadszor: Ismerte- e a nénit? Nem, ez egyértelmű, hogy ismerte... Szóval, harmadszor: kije volt neki a néni? Negyedszer: miért vette el a képeket? És ötödször: miért ilyen bunkó velem?

Most, hogy ilyen szépen kiteregettem magam elé a bal kezem összes ujját, újra átgondoltam a dolgot. Ha nem akarom, hogy rám uszítsa Szörnyellát, és látni akarom még anyám arcát, amint meglátja a haldokló rágcsáló maradványait leendő otthonunk padlóján, akkor bizony jópár ujjamat vissza javallott hajtogassam a helyére. Így csak egy kérdés maradt, amit lehetségesnek tartottam feltenni a továbbiakban, mégpedig ujjaim néhány perccel későbbi jelentése szerint: a hármas. Igen vicces képet mutattam kinyújtott középsőujjal Samantháék küszöbén, így inkább gyorsan leejtettem magam mellé a kezem, mielőtt kihívnám magam ellen a sorsot.

Felvezető kérdésnek megteszi, aztán meglátjuk – gondoltam, és beléptem az ajtón. Átfutott rajtam, hogy bárki más is megtehetné ezt, amíg Samantha odafent édesdeden alszik, de rájöttem, hogy ez így nem igaz. Egyrészt Samantha valószínűleg sosem alszik édesdeden, ellenben még álmában is gőzölög az orrlyuka. Másrészt pedig, az ajtó feltehetően azért maradt nyitva, mert amikor kijöttem, nem zártam be magam után.

Gondolatban megpaskoltam a vállamat, majd megszabadulva néhány réteg ruházattól neki veselkedtem a lépcsőnek, és az előttem tornyosuló kérdés-hegyek felderítésének.

28. fejezet - Valami rossz növekszik bennem

Sziasztok Kedves, Drága Olvasóim! :))

Remélem nem vesztem még teljesen a feledés homályába... tudom, lassan jönnek a frissek, pedig igyekszem...

No, de itt a következő rész. Kicsit rövidebb, mint szokott, de gondoltam valamivel kedveskedek.

A következő rész előre láthatóan nem tudom, mikor jön :D... de kiteszem oldalra a rövid előzetest :)...

Aki jön ma Benina könyvbemutatójára, azzal találkozunk! ;)

Puszii

hullócsillag

Rémülten ültem az egyik fotelban, Mattel szemben. Idegességtől kihűlt ujjaimmal gyűrögettem a pizsamaalsóm szárát, és arra vártam, mikor von kérdőre, de úgy tűnt, ő legalább annyira tanácstalanul áll a történtek előtt, mint én.

- Szóval, ha megkérdezném...

- Nem tudom! – vágtam rá rögtön az előre kigondolt választ.

- Mit nem tudsz? Még nem is kérdeztem – nézett rám zavartan.

- Igen, tudom.

- Most akkor tudod, vagy sem? – húzta fel a szemöldökét idétlenül vigyorogva.

Idegesítőnek és feleslegesnek találtam a jelenlétét. Hamar túltette magát a sokkon. Tényleg azt hiszi, vicces?

Az incidens után apáék leléptek. Így is késésben voltak, mire elindultak. Hiába vetettem apára halálosan sértődött pillantásokat, nem értette meg, mit akarok mondani. Egyszerűen ennyi kalamajka után kicsit sem volt kedvem Mattet pesztrálni. Elég lett volna a saját gondjaimmal törődni, erre még egy nagyra nőtt, tapló óvodást is a nyakamba varrnak.

- Semmit sem tudok, jó? Csak... hagyj békén! – szólítottam fel kétségbeesetten.

- Ja, bocs, értem. Ennyi erővel haza is mehettem volna...

- Valóban – erősítettem meg.

Először fordult elő, hogy nem volt kedvem ellenkezni. Igen, haza mehetett volna, és akkor most mindenkinek könnyebb lenne. Így is van elég zűr az életemben, és most még az új szomszédság is rátesz egy lapáttal. Hirtelen az eszembe ötlött, hogy még a javamra is fordíthatom ezt az iskola keresős dolgot.

Nagyot sóhajtva néztem fel Mattre, aki durcásan piszkálta kanalával az asztalon maradt csésze aljára rakódott zaccot. Tényleg úgy festett, mint egy óvodás.

- Na, jó! Segítek - álltam fel. – Úgysincs jobb dolgom – tettem hozzá cinikusan.

- Tényleg? – eszmélt fel. – Pedig már lemondtam... a kávézacc azt mondja: „Ma nincs szerencséje. Talán egy másik életben” - dörmögte elváltoztatott hangon, amitől nevethetnékem támadt.

Természetesen jól lepleztem. Tettem néhány lépést a lépcső felé, de nem hallottam, hogy követne. Jól tippeltem. Még mindig a kanapén ült és onnan meredt rám.

- Most mi van?

- Hogyhogy mi van? Segítsek öltözni?

- Öltözni? – néztem vissza bambán. – Miért kéne átöltöznöm? Zavar a pizsamám?

- Öhh, nem. – Furcsán nézett rám, és értetlenül megrázta a fejét. Amikor az emelet felé vettem az irányt zavartan köhintett. - Azt hittem, elmegyünk körútra, vagy valami...

- Körútra?

- Tudod... Iskolanézőbe...

- Ja! – eszméltem fel. – Félreértettél. Én ki nem mozdulok, az biztos. A neten is mindent megtalálsz. – Azzal felcaplattunk apa szobájába.

Kicsit őrült a srác, ha tényleg azt hitte, hogy így indulok a városba. Bár, ki tudja, Miamiban mik a szokások...

Odafent levetődtem az ágyra, és magam elé vettem apa gépét. Nem nagyon szoktam használni, csak amikor valami fontos iskolai feladathoz kell. Egyéb kommunikációra ott a telefonom. Matt lecövekelt az ajtóban, és egyik lábáról a másikra állt. Idétlen látványt nyújtott egy huszonéves srác apa hálójának küszöbén toporogva.

- Talán gyere be – invitáltam be türelmetlenül.

Felbátorodva az engedélyemen beljebb lépett, és néhány tétova másodperccel később letelepedett volna mellém az ágyra, de még időben kapcsoltam.

- Hé, hé, bocsi! Vagy letolod a gatyád, vagy ide ülsz – mutattam az asztal előtt álló székre, jelezvén, hogy bizony némi segítséggel képes a helyváltoztatásra.

Apa kínosan ügyel az ilyesmire. Legnagyobb meglepetésemre Matt, arcán kaján vigyorral, elkezdte kigombolni a nadrágját. Hamar rájöttem, hogy hibáztam az előbbi kéréssel.

- Oké, oké, elkapkodtam a kijelentést! Húzd ide a széket! – böktem az említett tárgy felé vörösödő fülekkel.

Matten látszott, hogy élvezi a helyzetet. Pasi.

- Szóval? – néztem rá kérdőn. – Milyen a suli-ideálod?

- Suli-ideál? – nevetett ki. – A nőideál könnyebb lenne.

Most ezzel meg mit akar?

- Haha. Nagyon vicces.

- Nem célzásnak szántam.

És még mindig bunkó. Köszönöm az önbizalom-bombát. Így segítsen az ember. Felkucorodtam az ágy végébe és sértődötten kezdtem el keresgélni az iskolák között. Mostmár halálbiztos voltam benne, hogy nem akarok egy suliba járni vele. Bele is őrülnék.

- Tessék! – csaptam le elé ingerülten a laptopot. – Grace, Hele’s, Fortune, St. Geroge’s. Az utóbbi olyan hibbantaknak való, mint amilyen te vagy!

- Az első meg a hólyagoknak, mint Zac, ugye? Mondd csak, sikerült megtalálnod az összes szar sulit a környéken?

Ezt elég csúnyán elszúrtam, de még tartottam magam. Éreztem, hogy a vér az arcomba tolul, de nem hagytam magam eltántorítani.

- Miért hiszed, hogy mindenki olyan rosszindulatú, mint te? – csattantam fel.

- Nem én voltam, aki majdnem neki ugrott az anyámnak! – vágott vissza felemelve a hangját.

Nem találtam az összefüggést, de nem számított. Gondolhattam volna, hogy nem száll le egykönnyen a témáról. Csodálkozva és mérgesen meredtem Mattre. Összecsaptam az orra előtt a gépet, és kiviharzottam a szobából.

Feldúltan vetődtem a párnáim közé egy szobával arrébb. Mi történik velem? Egyre kuszább lesz minden, és én egyre kevésbé tudom kontrollálni az érzelmeimet. Sosem voltam ilyen harcias típus, inkább csendesen kivártam míg elül a vihar. De hogy még szelet is generáljak! Valami nagyon nincs rendben!

Félve emlékeztem vissza Emily dühös fújtatására, aztán arra a pár másodpercnyi néma csendre, ami alatt mindketten – sőt, mind a négyen – pislogva tértünk vissza a valóságba. Arcomat, ahogy éreztem, ugyanolyan vöröslő szégyenfoltok ékesítették, mint Emily-ét. Zavartan pislogtunk egymásra. Emily csodálkozó tekintetének emléke nem hagyott nyugodni.

Halk kopogtatás zavarta meg elmélkedésem. Megvetően szusszanva vettem tudomásul Matt nem kívánatos jelenlétét a szobámban.

- Figyelj... bocs, tényleg. Nem akartam bunkó lenni.

- Nem tehetsz róla, hogy ilyen a természeted, nem igaz? – undokoskodtam, bár magam sem tudtam, miért. Egyszerűen jól esett a szúrkálódás.

- Sajnálom, ha ilyennek látsz. Talán rosszul indítottunk – tárta szét a karját.

- Persze. Biztos az én hibám – fordítottam hátat durcásan, de ő nem tágított.

Néhány percig még toporgott az ágyam mellett, aztán hallottam, ahogyan kerekek surrognak végig a szőnyegen.

- Szóval nem mondod el? – kérdezte határozottan, miközben halkat nyikordult alatta a szék.

- Mit? – kérdeztem vissza értetlenkedve, bár jól tudtam, mire kíváncsi.

- Mi volt ez a „vadmacska harc” anyámmal? – kérdezett rá további körítés nélkül.

Így kimondva ijesztőbb volt, mint amíg csak fejben mérlegeltem. Valahogy valóságosabbá vált az egész. Mintha eddig lett volna rá valami remény, hogy meg sem történt az egész, csak álmodtam.

Vadmacska harc. Valamiért úgy éreztem, veszélyesen közel jár az igazsághoz. A bennem lakozó macska bőszen domborított, karmait kínzó lassúsággal élezte az agytekervényeimen. Megbolondulok.

- Nyugodtan elmondhatod – jött a hang a hátam mögül.

- „Nyugodtan elmondhatod” – gúnyolódtam nyivákolva. – Mi vagy te? Valami átkozott pszichológus? – törtem ki.

Lehet nemsoká tényleg szükségem lesz pszichológusra. Ha így folytatom biztosan. Hangokat hallok, elveszítem az időt. Mi kell még? Talán még egy névtelen levél, vagy önjelölt hulla és száz, hogy az agyam bemondja az unalmast.

- Nincs mit mondanom – közöltem szárazon a körénk ülő csenddel, és méginkább összehúztam magamon a takarót.

Hallottam, amint Matt feláll, majd becsukja maga után az ajtót. Marha jó. Most meg mit csinál? – ötlött még fel bennem a kérdés, aztán elnyomott az álom.

Könyvajánlás! :)

Sziasztok!

Megkésve bár, de törve nem! - ahogy mondani szokás :)...

Köszönöm Darolynnak, hogy gondolt rám, és kíváncsi a kedvenc könyveimre! :)

Egyszer már kaptam egy felszólítást ilyesmire, akkor három  könyvet kellett ajánlani, úgyhogy most összevonom a feladatot ezekkel. Ha megnyitjátok a Könyvtár címkét, megtaláljátok őket bővebben, róluk most csak említést teszek, ahogy egy általam később ajánlott könyvről is.

Általában az utoljára olvasott könyvek a legfrissebbek, úgyhogy én is ezekből fogok válogatni nektek :))...

Tehát a tízes listám a következő:

1.) Jostein Gaarder - A narancsos lány

Ő tőle van még egy könyv, amin meg is lepődtem, hogy az övé, amikor kitisztult bennem a kép. Kislányként imádtam, bár kicsit nehéz volt. A filozófiáról és filozófusokról szól egy izgalmas 'mese-köntösbe' bújtatva. A címe Sophie világa.

2.) Eleanor H. Porter - Az élet játéka

Hozzáfűznivalóm csak annyi, hogy tényleg imádni való :)...

3.) Mitch Albom - Öten a mennyországban

Neki is van még egy könyve, amit érdemes akár filmben is megnézni: Keddi beszélgetések életről és a halálról. Mindkét könyv letehetetlen :)...

4.) Hugh Laurie - A balek


Ezeket találhatod meg bővebben a Könyvtár címke alatt...
És akkor jöjjön az újabb hét könyv, vagy inkább író:


5.) Agatha Christie

Örök klasszikus, megunhatatlan kedvenc. Rengeteg könyvet olvastam tőle. Valószínűleg, az ujjaim véges száma miatt, a hajszálaimat is latba kéne vetnem a megszámlálásukhoz :)...
Aki nem ismerné, detektívregényeket ír. Egytől egyig szenzációsak.


6.) Paulo Coelho

Ha megengeditek az ő magyarul is megjelent könyveit felsorolnám :)... Amelyiket megcsillagozom, azt olvastam is. Mindet ajánlom ezerrel. Elgondolkodtató írások, mély tartalommal, hétköznapi misztikummal/varázslattal. Minden egyes könyvéből tanulsz valami újat az életről, a hozzáállásról. Erősebb leszel és magabiztosabb :) Ami két csillagot kapott, az extrán nyomot hagyott bennem...

* Egy mágus naplója/Zarándoklat
Az alkimista
** Brida
** A Piedra folyó partján ültem és sírtam
Az ötödik hegy
* A fény harcosának kézikönyve
** Veronika meg akar halni
Az ördög és Prym kisasszony
** Tizenegy perc
** A Zahir
A portobellói boszorkány
** A győztes egyedül van


7.) Rejtő Jenő - A tizennégy karátos autó

Ismét a szórakoztató irodalom egy remeke, méghozzá magyar!
Két idézet tőle: „Az élet olyan, mint egy nyári ruha mellénye – rövid és céltalan.” „A nő olyan, mint egy költői hasonlat – ha szép, az sem baj, hogy semmi értelme.”


Imádni való a humora, letehetetlen könyv volt, el is határoztam, hogy többet fogok olvasni tőle :)... Egyébként a nagypapám kedvenc írója, akinek a monogramja szintén R.J. :D...
Színházban láttam A néma revolverek városát... úgy emlékszem nagyon tetszett, csak már régen volt...


8.) Raymund Queneau : Az élet vasárnapja

Linkelem egy leírását, de ez elég gyér összefoglaló. Isteni a humora, Hugh Laurie-éhoz hasonlítanám. Nem az az angol humor, de pont az a fajta, amin folyamatosan vigyorogsz, és le sem tudod tenni :))...


9.) Cosovan Attila - Disco

"A könyv egy szakmese. Civilizációnkat egy képtelen helyzetben mutatja be, pénzügyi anomáliákról, a pénz korszerűtlenségéről, a megfoghatatlanból egyesek számára hirtelen örömteli valóssággá váló, míg másoknak, fájdalmas, mindent felemésztő jelenné váló virtuális fizetőeszközről. Marketingről és marketingmentességről, designról és tudatos fogyasztó viszonyáról, blöffről és igazi problémákról, tömeges együttműködésről, ember-föld-univerzum viszonyáról beszél." - Cosovan Attila

Ez a könyv rendhagyó a listámon. Nem jelent meg semmilyen kiadásban, szabadon terjeszthető, másolható, akármicsinálható...
Egy pár évvel ezelőtti előadáson voltam, egy designkommunkikációs cégnél, ahol az előadást követően Attila kezembe nyomott egy példányt. Azt mondta mindenkinek ad, aki megígéri, hogy elolvassa és véleményezi. Megígértem, és véleményeztem is, bár nem olyan bőven, mint szerettem volna. Ahhoz el kéne olvasnom még egyszer és közben jegyzetelni, mert a gondolatok egymást fúrják ki a fejemből olvasás közben.
Mindenkinek ajánlom, mert megdöbbentő információkat, furcsaságokat, igazságokat tudhat meg a pénz körül forgó világunkról. Mindenkinek el kellene olvasnia... szerintem...
Emellett pedig nagyon meglepődtem, amikor egy szaknyelven megírt, unalmas ömlengés helyett, egy szórakoztató, pörgős, vicces 'szakmesét' olvastam a lapokon. Tehát, katt ide, ha érdekel! ;)



10.) Spirit Bliss - Árnyékvilág

Tegnap este találtam meg az Árnyékvilág facebookos rajongói oldalán a bejegyzést.
Szeretet próba...
Igen, igen, én is elgondolkoztam, hogy mi lehet ez, és leesett az állam, amikor rádöbbentem: a kiadó és Spirit elhatározták, az egész könyvet megosztják a közönséggel... az interneten!! Annyira megörültem, és annyira megdöbbentett. Spirit elmondása szerint, aki szereti az írását, és szeretné a kezében tartani, úgyis megveszi. Akinek pedig jelenleg nincs pénze rá, annak is szeretne örömet okozni :)...
Tegnap este nekiálltam olvasni. hajnali ötkor kényszeredetten csuktam össze a laptopot, merthogy hatkor kelnem kellett... volna... talán nem kell mondanom, hogy a vége az lett, visszafeküdtem és elolvastam a maradék kb százhúsz oldalt...
Imádtam, és mindenkinek ajánlom!! Nem tudom, ki, hogy van vele, de én olyan büszke vagyok, és olyan jó érzéssel tölt el, hogy vannak bloggerinák, akik írónővé lépnek elő :)))... ez szuper érzés lehet... én is úgy látnám az írásomat nyomtatásban :)...
Na, de nem álmodozok, itt a link, betűkre éhes leányok és férfiak :)... aztán, akinek tetszett, és van miből, megveszi :)... Én meg fogom!!... valamikor biztos :)...


Más, de mégis kapcsolódó: Nem jön valaki holnap Benina és Spirit könyvbemutatójára? Ötkor kezdődik az Üllői úton, a SOTE étteremben :)...

Jó olvasást, és másza múzsát mindenkinek!

Puszii
hullócsillag

A játék neve: friss!

Sziasztok!

Fenn a harmadik fejezet A Játék neve történetemnél! :)

Köszönöm annak, aki benéz! Kétszer annyira annak, aki véleményezi is :)

Puszii

hullócsillag

Miss Samsun No.2.

Sziasztok!

Nos, mint ahogy ígértem :)...

Köszönöm a türelmeteket... tudom, hogy mostanság alig frisselek, és így talán már nem is emlékeztek a történetemre, mire jön az új fejezet... huhh, de ijesztően hangzik...

Szóval nem tudok változást ígérni, de azt igen, hogy igyekszem...

Ami a versenyt illeti:

Törökországban voltam tíz napot egy nemzetközi modell versenyen, ahol Budapestet képviseltem. Nagyon jól éreztem magam, sajnos helyezést nem értem el, de így is rengeteg élménnyel és tapasztalattal gazdagodtam :)...

Rengeteg szponzor látogatáson voltunk, iskolát, falut látogattunk. Mindenhol úgy fogadtak minket, mint valami hollywoodi sztárokat, sikongatva, tapsikolva... az utcán megálltak, tömegbe verődtek körülöttünk az emberek... királylány érzés volt :D...

Aki facebookon az ismerősöm, meg tudja nézni a videókat, képeket, amiket feltöltöttem, hivatkoztam... aki nem ismerősöm annak itt a linkem, nincsenek korlátozva a képeim :)

http://www.facebook.com/?ref=logo#!/profile.php?id=100000206714020

Remélem jót linkeltem :)

Puszii

hullócsillag

U.i: Nemsoká jön a friss, lehet, hogy előbb A játék nevéből lesz, és csak utána az Alteregóból :) igyekszemmm, csak sok a pótolni valóm a suliban!!!

Ja, és Darolyn, nem felejtettem el a könyvlistát sem!! :)

Miss Samsun

Sziasztok!

Gyors leszek. Akinek logok vmivel, bocsi. Törökorszagban vagyok jelenleg, nemsoka megyek haza. Ha akarjatok nezzetek meg a honlapot. www.misssamsun.com

Lehet este eloben is nezhetö lesz a show.

Jelentkezem, ha hazaertem.

Puszii

hullocsillag

27. fejezet - Válaszút előtt

Sziasztok!
Ez egy rövidebb fejezet lesz. Sajnos most csak ennyire futotta, no meg ennyit is szántam ide tulajdonképpen, ezen nincs mit ragozni :)...
A következő talán már jövőhéten jön. Matt vagy Sam lesz, még nem tudom melyik, de onnan folytatódik a sztori, ahol abba maradt :)...
Jó olvasást! Várom a véleményeket, találgatásokat ;)...


Puszii
hullócsillag

Amint becsuktam magam után a kaput, megszaporáztam lépteimet. Valami érthetetlen módon, minél távolabb akartam kerülni Samanthától, ám minél meszebb jutottam, annál inkább vágytam rá, hogy utánam jöjjön, magához öleljen, visszavonszoljon a házukba, betakargasson és a könnyeimet törölgesse, míg én alszom. Sosem vágytam még ennyire a törődésre, amit egyébként mindig elutasítottam.


Tudom magamról, hogy hajlamos vagyok az önzőségre. Milliószor kerültem már szembe ezzel a ténnyel, most mégis jobban fájt beismernem, mint valaha. Mindig azzal nyugtattam magamat, hogy nem magamért teszem, hanem a másikért. Hiszen neki is könnyebb az én terheim nélkül. Nem szeretek osztozni a saját bajaimon. Úgy gondolom, magam kell boldoguljak az életemmel.

Anya is sokszor mondta már, hogy aggódik, sosem lesz unokája, hiszen a kapcsolat, mint olyan, vagy ne adj isten a házasság, nem éppen nekem való a maga jóban-rosszbanjával. Nem sokszor gondolkodtam még el ezen, de ha megnézem a kapcsolataimat, mindig olyan srácokkal jártam, akiket nem érdekelt túlságosan az életem. Valószínűleg nem is beléjük voltam szerelmes, hanem abba a szabadságba és önállóságba, amit mellettük megélhettem. Ezeknek a kapcsolatoknak mindig akkor lett vége, amikor elvárták volna, hogy beavassam őket az életembe.

Az egyetlen ember, akit közelebb engedtem magamhoz, Samantha volt. Ő volt az, akivel megtaláltam az egyensúlyt a szabadság és a kötődés közt. Hiszen mindenkinek szüksége van valakire, akihez bajban fordulhat, még nekem is. De mindig volt egy határ. Nekem csak hallgatóság kellett, egy kis megértés. Ő sosem folyt bele, sosem akarta megoldani a gondjaimat, vagy aggodalmaskodott napokon át, mint ahogy azt sokan mások tették volna. Megértett. Bízott bennem, és abban, hogy megoldom. Talán ezért is féltem annyire attól, hogy nem állom ki a próbát.

A szívem mélyén tudtam, hogy igaza van, mégsem engedtem segíteni. Ő látta, hogy segítség nélkül nem tudok túllépni a múlton, de én nem hagytam neki, hogy segítsen. Nem jött utánam. Megérdemeltem. De ő nem ezt érdemelte volna. Nem tehettem azonban mást, minthogy elkerülöm, míg sikerül megvívnom ezt a harcot. Önmagammal.

Sosem gondoltam bele, hogy elveszíthetem. Ahogy azelőtt azt sem gondoltam volna, hogy egyik napról a másikra az édesapámat sem látom többé. Akkor, egyszer már ellöktem magamtól Samanthát, és Adrian karjaiba menekültem. Azok a karok hidegek voltak és kemények, én mégis azt választottam egy puha, meleg ölelés helyett. Mindig is a jég tartott a víz felszínén, máskülönben már rég elsüllyedtem volna az önsajnálat hívogató mocsarában. Kétségtelenül kényelmesebb megoldás lett volna. Azt az időt túlélte a barátságunk, és nagyon reméltem, hogy talán egyszer majd ezt is sikerül lezárnom, és Samantha ugyanúgy vár majd rám, mint akkor. Még az is önző, amit remélek. Már magam sem tudtam eldönteni, kitől várok többet. Önmagamtól, vagy a körülöttem élőktől.

A telefonom egynéhányszor villogva jelzett a kezemben. Fénye utattört a kesztyűmön át, és visszaverődött a hófehér havon. Zsebre vágtam, és tovább rúgdostam egy egyre növekvő hógolyót.

Furcsa volt nézni, ahogy egyre csak nőtt, minél tovább görgettem. Pont, mint a múltamból magammal hurcolt gondjaim. Újabb és újabb adag gond tapadt hozzájuk. Ha hazáig görgetném túlnőne engem is, aztán egyszercsak megroggyanna a súly alatt és maga alá temetne. Megráztam magam és rúgtam egy utolsót a golyóba, mire az darabjaira hullott.

A telefonom ismét villogni látszott, így elővettem, és a képernyőre néztem. Samanthára számítottam, de nem ő volt.

- Igen, anya? – szóltam bele a lehető legközömbösebb hangomon.

- Hála az égnek. Jól vagy? Sam azt mondta, már haza kellett volna érned! – aggodaémaskodott.

Máris a hideg futkosott a hátamon.

- Persze, jól vagyok, anya. Öt perc és otthon vagyok! – nyugtattam meg.

- Sam azt mondta, nem veszed fel a telefont...

- Nyugi, anya! Öt perc, oké? Szia – köszöntem el, és bontottam a vonalat.

Erre nem is gondoltam. Nehezebb lesz kerülni Samanthát, mint gondoltam. Sokkal nehezebb. És most inkább a fizikai részére gondoltam, mint az érzelmire. Nagyon jól tudtam, hogy az utóbbi lehetetlen vállalkozás. A gondolatra könnyek gyűltek a szemembe. De most nem sírhattam. Anya észrevenné, hogy valami baj van.

Az utolsó néhány utcasarkot futva tettem meg. Hagytam, hogy a szél lecsalja rólam a sálat, és keresztül fújjon rajtam. Valami olyasmit éreztem, mint amilyen a tisztító tűz lehet, csak az én testemet jeges kezek símogatták. A torkomban eddig egyre növekvő gombóc most zsugorodni kezdett. Mire a kapuhoz értem, már csak a hideg miatt remegtem, és ez jól esett. Elhatározásra jutottam.

Lélegzetvisszafojtva húztam be magam után az ajtót, és lábujjhegyen lopakodtam a szobám felé, de anya éberen őrködött. Nem is számítottam másra.

- Hiába erőlködsz! Még így is olyan vagy, mintha egy elefántcsorda próbálna átosonni a folyosónkon – köszöntött fáradt, de őszinte mosollyal.

- Köszönöm, anya! Holnaptól újra fogyókúrázom! – sértődtem meg, de tudtam, nem vesz komolyan.

- Meg ne halljam! – rázta felém fenyegetőn az ujját. - Beszéltél már Sammel?

- Igen, beszéltem – hazudtam szemrebbenés nélkül. – Ha nem baj, lefekszem. Fáradt vagyok.

- Látszik a szemeden. Valami baj van?

Még így is átlátott rajtam, bármennyire is siettem elrejteni a keserűség legkisebb nyomát is.

- Nem, nincs semmi. Csak fáradt vagyok. Ennyi az egész.

- Ühüm. Akkor... jóicakát! – simogatta meg a hajam, egy cuppanós puszi kíséretében.

- Anya! – szóltam utána. Majdnem elfelejtettem. – Reggel kitennéd a konyhaasztalra azokat az irataimat, amik nálad vannak? Születési papírok, meg ilyenek...

- Persze. Miért?

- Szökni készülök – forgattam meg a szemem. – Mégis miért? Csak elrakom én, hogy egy helyen legyen.

- Rendben, ha nem felejtem el. Jó éjt, Becky! – mosolyodott el, majd behúzta maga után az ajtót.

Aznap este mély álomba sírtam magam, és álmomban repültem. Az ismerős táj egyre messzebb és messzebb került, míg végül egyes-egyedül maradtam. Csak én és a csillagok.

A játék neve: friss!

Sziasztok!

Felkerült a második fejezet A játék neve című történetemhez!

Végre megjelenik benne Naomi és Querida karaktere is ;)...

Bocsi a késésért lányok....

Puszii

hullócsillag

A játék neve: folytatás :)...

Sziasztook!

Jó hírrel jövök! Ma még nem sikerült befejeznem, de holnapra készen lesz a következő fejezet

A játék neve

című történetemhez! :)...

Késő délután már biztosan fennt lesz, de lehet már korábban is :)...

Remélem még mindig vannak rá érdeklődők, és számíthatok a visszajelzésetekre! :)

Puszii

hullócsillag

Esedezem bocsánatotokért :)... /Valamint: Lenni, vagy nem lenni pályázat? Ez itt a kérdés!/

Sziasztok Kedves vissza-visszatérő és állandó Olvasóim! :)

Eljött a magyarázkodás ideje, de el ám! /Szóval, aki a személyes történetemre nem kíváncsi, lapozzon a kép alá! ;)... /

Sokadjára is elnézést kérek a hosszabb szünetért, nem így terveztem, de úgy néz ki, nekem sosem jönnek be az előre eltervezett dolgok :)... hol a technika szól közbe, hol csak szimplán az élet...

Mint tudhatjátok (azt hiszem, említettem), az ősszel elkezdtem egy divattervező / díszlet- és jelmeztervező sulit. Nagyon élvezem, imádom, álmaim munkája lesz az enyém, és ez nagyon-nagyon jó érzés! :)... így kicsit több időt vesz el az életemből, mint a corvinus tette azt annak idején, de ez így van rendjén...

Véglegesen és visszavonhatatlanul (nem mintha akarnám) felköltöztem a szobácskámba, ahol szerteszéjjel hevernek az anyagok, ollók, gombostűk, ujságkivágások... a sarokból figyel egy gyönyörű antik büszt... szóval nagyon kis otthonos...

Már terveztem is egy szoknyát, amit a munkálatok legeslegelejétől (szabásminta, anyagválasztás, szabás, varrás, stb...) én csináltam meg, és az első önálló alkotásom, amire nagyon büszke is vagyok ^^... igaz a buszra nehézkes fellépni benne, mert nem hagytam lépéshasítékot, és nem rugalmas az anyag, dehát no, van ilyen, majd javítjuk :D... teszek is fel egy képet róla :)...

Szóval végre nem csak alszom, hanem zajlik az élet, amibe nagyon szeretném belepasszírozni az írást is, és fogom is, de ígéreteket nem tudok tenni, mert rájöttem, hogy 50%-ban nem tudom betartani, és ez nem éppen tesz hitelessé a szemetekben :)...

Próbálok mindenesetre hetente frissíteni, ha más nem, valami aprósággal készülni, mint pl. Darolyn könyves felkérésének teljesítése, vagy valami egyéb nyalánkság...

FONTOS!



Teszek ki egy szavazást, amit egy hét múlva zárok majd le.

A kérdés a következő:

Írjak ki mosanában újabb pályázatot?

Nem akarok nagy nyereményekkel kecsegtetni, meg hat fokozatú bíráskodási rendszerrel, ugyan olyan egyszerű ki versengés lenne, mint a múltkori. Én fogom kiválasztani a nekem leginkább tetsző három művet, és tartok majd egy közönségszavazást is :)...

A díjat még kitalálom (tudom, tudom, gonosz vagyok, még az előzőt sem teljesítettem teljesen, hiszem a másik történetem eltűnt az éterben, DE! tervezem folytatni ígérem, fél fejezet már hónapok óta áll a 'fiókban', csak most minden szabad percemet leköti az Alteregó), próbálok ismét valami ötletessel előrukkolni, ami felkelti az érdeklődéseteket...

Szóval a pályázat címe már megvan. Ismét azt adnám meg, de most sokkal tágabb határai lennének :)... szerintem izgalmas...

Valamikor mindenképpen kiírnám, a kérdés az, hogy várjak-e vele!

Az Utolsó hírem csak egy kis csemege:

Nem tudom ki vette észre már (én még csak tegnap) a blog szerkesztőjében található statisztikák fület :)...

Nagyon kis okos, és ügyes!! Ajánlom figyelmetekbe!

Pillanatnyi, napi, heti, havi és májusig visszamenőleg az oldal összes statisztikai adatát nyomon lehet követni rajta! Még azt is, hogy melyik oldalakról látogatják a blogodat (ha rögtön a blogodat nyitják meg, azt nem látod, hogy ki, csak a számokban jelenik meg, de ha másik blogon kattintanak a linkedre, azt látod), melyik országokból, mikor, hányan olvasnak :)...

Nekem újdonság volt, gondoltam megosztom veletek is!

Köszönöm, hogy olvastok, várlak vissza titeket, és igyekszem eleget tenni az elvárásoknak! :)

Puszii

hullócsillag

26. fejezet - The girl next door...

Sziasztok!
Itt az új fejezet. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok, majd később magyarázkodom, most nem húzom az időt ;)...
Jó olvasást!

 - Te meg mégis ki vagy, és mi a fészkes fenét csinálsz itt?! – üvöltötte le a hajat a fejemről.

Egészen eddig azt hittem, ekkora hangulatváltáshoz legalább néhány sorsfordító percre vagy cselekedetre szükség van. Hogyishívják – időközben már a nevének vélt nevet is elfelejtettem – néhány másodpercig csak állt, s vörösen izzó szemeivel az arcomat fixírozta.

Lefagyhattam egy kis időre. Sosem láttam még kísértetet. Azt hiszem nyugodtan bevallhatom azt is, hogy sosem vágytam rá különösebben, és hogy magamban azt kívántam, bárcsak nálam lenne az a faág, akkor talán nem érezném magam olyan gyámoltalannak. Akivel előfordult már, hogy azt hitte kísértetet lát, biztosan megérti, milyen érzelmek vezéreltek, amikor...

- Affranc! Te élsz?! – ugrottam hátra.

Elsőre nem voltam benne egészen biztos, de most, hogy másodjára is lépett felém egyet, egészen közelről megfigyelhettem, amint a hó összepréselődik a papucsa alatt. Lehetséges ez? Hogy valakinek, aki nem is létezik, súlya van? Mondjuk, ha belegondolok, hamarabb is feltűnhetett volna, hogy lélegzik, és a legkisebb mértékig sem áttetsző...

- Naná, hogy élek, mégis mit gondoltál? - prüszkölte haragosan.

- Azt, hogy meghaltál? – feleseltem vissza, bár sejtettem, hogy a kérdése költői volt.

Mégis mit kellett volna hinnem? Amikor utoljára láttam, inkább látszott holtnak, mint élőnek.

Hogyishívják kisasszony, az élő és lélegző, most idegesen a hajába túrt és az én faágam felé vetett gyanúsan lapos pillantásokat. Elidőztem egy igen csak mókás gondolaton, miszerint résen kell lennem, ha nem akarom, hogy hamarabb érjen oda az egyetlen esélyemhez közelharc esetén. Sosem tudnék megütni egy lányt, ellenben ő... minél többet néztem, annál inkább el tudtam képzelni, ahogy nekem ugrik. Vetettem egy pillantást a körmeire, és megnyugodtam. Se nem túl nagy, se nem túl kicsi, de ahhoz még éppen kevés, hogy fegyverként használhassa ellenem. Még egy ok, hogy szem előtt tartsam a faágat.

- Megszólalnál? – ripakodott rám, mintha nem ő tervezett volna csúfos vereséget mérni rám. - Na, jó. Nekem így is jó... blablabla... ver... blabla... egész utcát blablabla... éjjel... blablabla... hiányzik... blabla... fog... gyűjteményemhez... blablabla... – hadarta.

A szavak, melyeket kihallottam a masszából, igencsak rémisztően hangzottak. Hirtelen óriásinak és rémisztőnek láttam a karmait. A szemem előtt alakult át törékeny áldozatból felbőszült vadmacskává. Úgy éreztem, ha szükséges lenne sem tudnék megmozdulni, hogy még előtte kaparintsam meg a botot. Nagyon reméltem, hogy anyám még az előtt visszaér valami jó naggyal és súlyossal, mielőtt rám veti magát.

- Francba is! Ne nézz már ilyen hülyén! Remélem, nem kirabolni akartad a szomszédomat! Ha még itt leszel, mire felérek és kinézek az ablakon, hívom a rendőrséget! – hallottam a hangját.

Nyeltem egy nagyot, és szippantottam egyet-kettőt a hajnali nyirkos levegőből, mielőtt újra kinyitottam volna a szemem.

- Matt! Hahó, Matt! – integetett anyám az orrom előtt. – Na, mi az? Dögös a csaj, mi? – kacsintott.

- Hogy mi? – néztem rá még mindig kicsit kábán. – Jajj, anya, nemár! Tudod, hogy nem bukom az olyan csajokra, akikben több az agresszióra való hajlam, mint egy csigában... de legalábbis, mint bennem – tereltem, mire anyám a homlokomra tette a kezét.

- Ugyanarról a lányról beszélünk? – fordult hogyishívják, a harcos amazon után, de ő eltűnt.

A két ház közti területen egy kócos kísértet baktatott, a papucsa mérgesen cuppogott utána. Már éppen igaza adtam volna anyámnak, de az ajtócsapódásba beleremegtek még az ablaküvegek is.

- Mondom én, hogy agresszív – kötöttem az ebet.

- Szerintem azt hitte, be akarunk törni – kuncogott anyám, meg sem hallva az aggályaimat. – Menj és kérj bocsánatot!

- Dehogy kérek! Ő támadott le engem...

- Matt! Hamarosan szomszédok leszünk, úgyhogy jobb lesz, ha tisztázzuk a félreértést, mielőtt kihívja a rendőrséget. Veled megyek, de először te kérsz bocsánatot, amiért idiótán viselkedtél – parancsolt rám anyám, és lökött rajtam egyet a szomszéd ház felé.

- Itt sem voltál – mordultam rá haragosan, válaszul a sértő feltételezésre.

- Mattie! Jobb a békesség. Kitől kérek kölcsön dugóhúzót, ha már az előtt rám csapja az ajtót, mielőtt kinyitotta volna? – magyarázta anyám maga előtt tolva engem.

- Akkor is! Szinte meg sem szólaltam! Ő ordítozott! – ellenkeztem, de hiába.

Miután nem voltam hajlandó bekopogni az ajtón, anyám ezt is megtette helyettem, majd lesétált a lépcsőn, és kiállt a képből. Csaló. Megfordult a fejemben, hogy én is a falhoz lapuljak, de mire összeszedtem a bátortalanságom már késő volt. Megmozdult a kilincs.

Nem tudom mi késztetett rá, de hirtelen zavaromban a kezem - ami eredetileg azért indult felfedező útra, hogy kapaszkodót találjon a hajamban - tőle nem várt lezserséggel landolt az ajtófélfán. Mire belegongoltam, milyen nevetségesen is nézhetek ki, már hogyishívják, a félreértések törékeny áldozata állt előttem szánakozó tekintettel.

- Mi van? – kérdezte, és látszott rajta, hogy untatom, ami a helyzetünket tekintve – Akkor is neki kellene bocsánatot kérni, nem nekem! – eléggé feldühített.

- Kösz, megvagyok, azt leszámítva, hogy a leendő szomszédom épp most üvöltötte le a fejemet, és vágta rám az ajtót – böktem ki meggondolatlanul.

Máris éreztem anyám dühös pillantásait a koponyámba fúródni, de nem volt időm helyesbíteni, mert hogyishívják - aki, mostmár biztos voltam benne, hogy legalábbis Bud Spencer hangdublőre inkognitóban - rázendített.

- Egyik szomszédom sincs felhatalmazva arra, hogy hajnalok-hajnalán felverjen! Beteg vagyok, fáradt, és mint arra az imént te is rámutattál, úgy nézek ki, mint egy kísértet...

Nem volt merszem helyesbíteni, hogy most valójában egy dühös kismacskára hasonlít leginkább, és anyám tekintete is csak megerősített benne, hogy nem sokat segítene a helyzetünkön.

- ... Nem utolsó sorban, a hajnali fél öt nem éppen a legjobb időpont arra, hogy tiszteleted tedd az új szomszédodnál. Hülye azért nem vagyok! Szóval, szolgálhatok még valamivel, vagy megvárod, amíg elalszom a küszöbön? – ért mondandója végére.

Időközben a kezem levándorolt az ajtófélfáról, és azt vettem észre, hogy az összes körmöm a saját hüvelykujjam húsába vájtam, nehogy elnevessem magam. Nem tudtam, hogyan reagálhatnék anélkül, hogy feladnám a komolyság fárasztó, ám kétségkívül szükséges látszatát. Segélykérő pillantásomra anyám csak bökött egyet hogyishívják felé. Követtem a pillantását, és megállapodtam egy bögre teán.

- Egy tea jól esne. Kicsit hideg van idekint – közvetítettem kívánságát, de amint kimondtam, anyám kissé színpadiasra véve a figurát, a fal tövébe zuhant. Feltételezem imádkozni.

Kivételesen hamar leesett, hogy megint elcsesztem.

- Áhh, semmi, hagyjuk! Félhullán kedvesebbnek tűntél! – mentettem a menthetőt, és sértődötten levonultam a lépcsőn.

Amint becsukódott az ajtó, anyám rögtön rákezdte.

- Félhullán? Teát? Most komolyan?! – suttogta az elfolytott nevetéstől rekedten. – Ó, te jó ég! Ha így akarsz barátokat szerezni, nem csodálom, hogy eddig nem voltál túl sikeres...

- Kösz, anya. Növeld csak az önbizalmamat...

- Na, jó... hé, most meg hová mész?! – pattant fel a fal tövéből, leporolva kabátjáról a rátapadt havat.

- Gondolom megyünk, nem? – álltam meg útban a kocsi felé.

- Viccelsz? Ezt helyre kell hozni! Mint mondtam, szükségünk lehet például... konzervnyitóra.

- Dugóhúzó volt.

- Mindegy. Szomszédok leszünk.

Odafent, mintegy varázsszóra megmozdult egy függöny, és az ablakban ott állt ő, az újdonsült szomszéd. „Hip-hip-hurrá!” – ironizáltam magamban, de azért a feszültséget oldandó, kényszerítettem az izmaimat, hogy mosolyogjanak. Anyám kedvéért még integettem is. Reméltem, kevésbé sikerült ijesztőre, mint a hasonló próbálkozásaim általában, de ő, kinek nem tudjuk nevét – s néha még a neme is kétséges - , motyogott valamit, majd egy igen csak agresszív mozdulattal berántotta a sötétítőt.

- Nagyszerű – vetettem oda anyámnak, válaszul legutóbbi okfejtésére. – Próbáld meg! Én még egyszer nem vállalom a kockázatot, hogy leharapja a fejem...

- Rendben – sóhajtotta és újra bekopogott az ajtón.

Előre kiszámítható módon mozdult a függöny, majd hogyishívják csodálkozva konstatálta, hogy valószínűleg nem én állok az ajtóban is. Nemtörődöm módon vállat vontam, majd intettem anyámnak, hogy abbahagyhatja a kopácsolást.

- Vigyázz, kész... rajt! – suttogtam a fülébe, amikor az ajtó résnyire nyílt.

- Igen? – állt meg az ajtóban hogyishívják, a nagyon feldúlt, egyetlen szúrós pillantásra méltatva engem, amit nem állhattam meg vigyorgás nélkül.

- Helló! Emily Scott vagyok, az új szomszéd. A fiamat talán már ismered – szakította meg néma párbajunkat anyám.

- Hülye azért nem vagyok – tátogtam gúnyosan, de ismét bakot lőttem.

- Samantha Fields – nyújtott kezet anyámnak, sértődötten végigmérve engem.

Legszívesebben világgá kiabáltam volna: „Ezt a meccset én nyertem, kisanyám!” Szerencsére, még mielőtt megtettem volna, anyám furcsa, somolygó arca visszazökkentett a valóságba. Szemével bökött néhányat a lány felé, akinek immár neve is volt, csakhogy a nagy örömködés közepette már el is felejtettem. Hamar feladta a jelbeszédet, látva, hogy így se, úgy se megy vele semmire.

- Nos, mi nem is akarunk zavarni – fordult ismét jövendőbeli dugóhúzó felelősünkhöz - , csak azt szerettem volna kérdezni, nincsen-e véletlenül valami fogalmad arról, hogyan lehetne kinyitni azt a pincét? – biccentett a lejáró felé.

- Talán, ha kiolvad – szögezte le őtishívjákvalahogy kisasszony barátságtalanul.

- Oh... értem – sóhajtotta anyám, feladva a reményt.

- Télen az előző tulaj sem nagyon használta – folytatta a lány. – Egyébként, legjobb tudomásom szerint évek óta üresen áll. Nem hiszem, hogy találnának odalent valamit...

- Köszönöm. Akkor viszlát, Samantha! – intett anyám búcsúzóul, de amint az ajtó bezárult, olyan erővel rántott vissza magához, hogy ha nem állít meg ugyanilyen magabiztosan, lefejelem.

- Nem mész sehová, te csökött agyú! Kár volt beléd gyerekként az a sok kakaó – Nem csak a szorításától gúvadtak ki a szemeim. Csökött agyú?! - Hogy erősebb nem lettél tőle az egy dolog, de hogy a felfogásodon sem sokat segített, az is holt biztos! – Nem vagyok biztos benne, hogy valaha volt-e már valaki ilyen kiábrándító véleménnyel az agyi kapacitásomról. – Ne mondd,... hogy nem ismerős a Sam Fields név! – pirított tovább anyám, és valóban kezdtem magam kétszersültnek érezni.

Leszámítva, hogy az ujjaim már – mind a huszan – jégkockába fagytak, elég égő volt a helyzet. Amint anyám kiejtette a nevet, megvilágosodtam.

- AZ a Sam Fields? AZ...? Ő lenne Jackson lánya? – hápogtam egy ideig a meglepetéstől.

- Okos – simogatta meg a fejemet anyám.

Nem nevettem. Tényleg ő a lánya? Nem is hasonlít. És mufurc is. Mi van, ha ő is boxol? Ennyit a körmökről. Mit számít, ha van két ökle, amit használni is tud?

- Szóval... elmondom, mi a terv...

- Ajjajj...

- A pasas jó fej, a lánya jó fej... csitt! – előzte meg a tiltakozásom. – Neked is jól jön egy barát, nekem se jönne rosszul. A jó szomszédi viszony...

- Iszony – vetettem közbe a havat rugdosva.

- ... a jó szomszédi VISZONY fontos... és a pasas jó fej... – Majd látva az arcomra kúszó rejtegethetetlen boldogságot, még hozzá tette: - Jól jön majd a segítség, ha beköltözünk, stb...

- Aha... tudom, hogy szeretsz tervezni, anya, de azért nem túlzás száz évekkel előre...? – nem tudtam befejezni, mert anyám lehajolt egy adag hóért és azzal fojtotta belém a szót.

- Ne szemtelenkedj, mert megbánod! – vetette rám magát, olyan gyorsan, hogy nem hogy védekezni, még meglepődni sem maradt időm.

Csurom vizesen, átfagyva tápászkodtam fel a földről, mint egy életre kelt hóember.

- Oké, benne vagyok – fújtattam. - Ha bejutunk jó fej leszek, DE... ha nem, akkor enyém a fürdő először, ha haza értünk.

- Oké – nyújtotta a kezét anyám, hogy felsegítsem.

- Oké – csaptam bele segítőkészen, mire ő újra a földre rántott.

Mire ismét összeszedtem magam, ő már az ajtóban állt. Fogtam egy hógolyót, s mögé lopózva a nyakába ejtettem, pont mielőtt az ajtó újra kinyílt volna.

- Egen? – dugta ki az orrát Samantha Fields, a markában zsebkendőt szorongatva.

Szinte már én éreztem magam kínosan. Már az első incidens után haza kellett volna menni.

- De jó, hogy még nem aludtál vissza! – mosolygott rá anyám, miközben a hógolyó csendesen olvadozva csordogált a nyakában. – Az a helyzet, hogy lefulladt a kocsi.

- Ühüm – reagálta Samantha bambán.

Nevetnem kellett. Nem csak a lány ábrázatán, hanem azért is, mert mindenre számítottam, csak a kocsis trükkre nem. Anno, még kölyökként, sokszor játszottuk el ezt anyámmal. A pasasok szívesen segítettek neki szerelni – persze a kocsi mindig első pöccre beindult - , anyám pedig hálából felajánlott valamilyen fogászati szűrést, vagy akármit. Ingyen és bérmentve. Új helyen így szerzett klienseket. Általában bevált, jobban, mintha ajándék kuponokat osztogatott volna.

- Nincs véletlenül a háznál egy akksi, amivel be lehetne bikázni? – kérdezte anyám mártír hangon, mire Samantha szemei még jobban elkerekedtek.

Azt hittem most fakad ki végleg, és ránk uszítja a fellelhető összes taknyos papírzsebkendőjét, de tévedtem. Valószínűleg csak értelmezte az imént hallottakat. Érthető, hogy hajnaltájt még nem fog úgy az ember agya. Az én agyam például már teljesen lefagyott. Nem beszélve az ujjaimról, a fülemről és az orromról. Még arra is rájöttem, vajon most miért is nem folyik Samantha orra.

- Akksi éppenséggel akadhat – pillantott most a ház előtt álló kék kocsi felé, majd ezidáig példátlanul kedves módon rám mosolygott - De elkélne egy férfi is, aki ért az ilyesmihez, nem?

Áú. Ez tényleg fájt.

- Nagyon vicces –biggyesztettem le a számat, de azért gondolatban húztam egy strigulát egykori hogyishívják, alias Samantha neve mellé.

- Szóval megcsinálod? – kérdezte gunyorosan.

Kezdett felmenni bennem a pumpa, de a jószomszédi (v)iszony kedvéért visszafogtam magam, pedig lehet jobban jártam volna, ha haza megyünk és végre feloldódhatok egy kád forró vízben. Anyám nyaka is egyre merevebben viselkedett, amin nem csodálkozom. Már azt vártam, mikor vág vissza, mert abban biztos voltam, hogy ez nem marad büntetlenül.

- Anya ért hozzá – tudtam le a témát gyorsan, mielőtt azt hiszi a nyelvem is lefagyott.

- Gyertek be! – vágta rá hirtelen. – Apa nemsokára felkel. Majd ő segít.

- Kösz –indult meg anyám befelé, de előtte még nyelvet öltött rám.

Hiába vettem elő a lehető leghálásabb mosolyomat, Samantha ugyan olyan mufurc maradt velem szemben.

- Merre mennétek? – kérdezte, bár inkább csak anyámtól.

- Plymouth-ba – válaszolt ő.

- Apa is oda megy. Ha nem sikerül beüzemelni a kocsit, biztos elvisz titeket – ajánlotta fel Samantha mindkettőnk - vagy az arckifejezéséből ítélve inkább mindhármunk - legnagyobb meglepetésére.

- Az szuper lenne – hálálkodott anyám.

- Üljetek le nyugodtan a nappaliban – mutatott a szoba felé vendéglátónk. - Kértek valamit inni? Van kávé és tea.

- Én innék egy teát – szólaltam meg elég csendesen és félénken ahhoz, hogy pofátlanság legyen visszautasítani.

Bár, ha felajánlotta, biztosan nem viccből, de azért ki tudja, jobb óvatosnak lenni.

- Rendben... Emily?

- Köszönöm, én is elfogadok egy teát – szerénykedett anyám.

Samantha kivonult a konyhába. Hallgattuk, ahogy vizet enged, valami zörgött, szörcsögött, utána egy másik valami - talán fém - koccant egy harmadik valamihez. Éppen azon agyaltam, hogy mi történhetett akkor este, és vajon tudja-e, hogy láttam őt, amikor anyám böködni kezdett.

- Matt! – suttogta.

Ahogy odafordultam, majdnem a szívbajt hozta rám egy szőrös fekete valami. Hátrahőköltem, mire ő a hirtelen mozdulattól megrémülve kikapart anyám térdén, és eltűnt a kanapé alatt.

- Bocs – néztem anyámra, mert ha valamiben, hát macskaügyben nagyon kényes volt.

- Semmi. Mindjárt visszacsalogatom – mondta, és leguggolt a kanapé mellé.

Furcsa, de már máskor is megfigyeltem, hogy anyám igen különös módon vonzza a macskákat. Más emberek, ha magukhoz akarnak csalogatni egy ilyen kétszínű dögöt, ciccegnek, meg sziszegnek, van hogy még párizsit is lengetnek a kis rózsaszínű, turcsi orruk előtt. Anyám csak leguggol és vár. Közben néha dorombol is. Én sosem tudtam, pedig kiskoromban sokszor próbáltam utánozni. Néhány másodperc kellett csak, hogy a fekete kis szőrcsomó újra anyám ölében henteregjen.

- Hű – torpant meg Samantha az ajtón belépve.– Senkinek sem hagyja, hogy a hasát simogassa. Rajtam kívül persze – csodálkozott.

- Hát... szeretem a macskákat – vont vállat anyám.

- Általában, ha idegen ember jön, elbújik valamelyik ruhásszekrényben – folytatta Samantha, majd elénk tette a két gőzölgő bögrét.

Anyámnak le kellett tennie a macskát, mert szerencsétlen Samantha már majdnem hozta a párizsit, hogy a szőrcsomó végre csak megmozdítsa a füle botját.

- Köszönjük. Ez életmentő – kortyolt bele anyám a teájába, mire én is elvettem a másikat.

- Igen, kösz – szorongattam a bögrét, és éreztem ahogy a vérem újra folyni kezd az ereimben.

Valahol megcsörrent egy óra, mire Samantha ledobta az öléből a szőrcsomót, akit ezidáig büszkén szorongatott, mint valami trófeát.

- Megyek, szólok apának, hogy ne alsógatyában flangáljon – vetette még hátra nekünk, majd felsietett az emeletre.

- Esküszöm, ez volt eddig a legemberibb megszólalása – vigyorogtam anyára. – Kicsit olyan, mint valami robot, nem? – kérdeztem.

- Mit vársz attól, akit egy robot nevelt? – élcelődött anyám.

- Nézzenek oda! Csak nem szóltál egy rossz szót az új szomszédra?

- Nincs abban semmi rossz...

Samantha még a mondat közepén visszatért, így nem tudhattam meg, mi az amiben nincsen semmi rossz, de lehet nem is bánom. Pár percig néma csendben ültünk, és egymást vizslattuk, mígnem az ajtóban megjelent Jackson álomittas alakja.

- Micsoda meglepetés! – ásított. – Helló, Emily! Matt! – biccentett felénk, mire anyám halkan felkuncogott mellettem.

- Hello, Jackson! – köszöntem vissza anyámmal szinkronban, mire nem átallottam könyékkel bordán bökni őt.

Míg anyám magához tért ámulatából (biztosan oda van az olyan pasasokért, mint Jackson, aki kócosra álmodta még a szempilláját is), addig engem Samantha mimikája kötött le. A lány zavarodottan állt a fotel mellett és a nevemet tátogta. Vajon kezdjek el félni? Aztán hirtelen magához tért, pislantott egyet és az apjához fordult.

- Apa, Emily-éknek bedöglött a kocsija. Megnéznéd, mi lehet a baj?

- Huhh – sóhajtott vészjóslóan Jackson. – A helyzet az... hogy valószínűleg nem lesz időm rá. Ilyenkor éppenhogy kávézni van időm. Aprópó, kávé! Kicsim... – nézett kérlelőn Samanthára, aki a konyhába ment, bizonyára kávéért. – Szóval, ha nektek megfelel, beviszlek titeket, és munka után... esetleg vissza jöhetnétek velem, és elvihetnétek akkor a kocsit – töprengett. - Vagy... mi lenne, ha nálunk vacsoráznátok? Én főzök – vonta meg a vállát nevetve.

Anyám bizonyára csillagokat látott örömében, és a Jackson feje körül kergetőző kócok nem győzték visszaverni a felé pattogó elektromos szikrákat.

- Nem hiszem, hogy menni fog – vágtam gyorsan közbe. – Ma el kell intéznem a suli ügyet. Még nem találtam megfelelőt.

- Jajj, Mattie... Matt – javított gyorsan anyám, látva a homlokomon ráncolódó vészjelzéseket. – Ráér. Majd holnap elintézzük – legyintett kicsinyesen.

- Nem anya, nem ér rá. Holnap már péntek, és addigra már tudnom kellene, hová akarok menni, hogy be tudjak iratkozni – húztam a számat.

- Egyszerű a megoldás – tárta szét a karját Jackson. – Matt itt marad. Sam ismeri a környék iskoláit, úgyhogy elmehettek megnézni, melyik szimpatikus. Este pedig visszahozom Emily-t is, és megünnepeljük ezt a szerencsés véletlent. És persze megszerelem a kocsitokat is... ha tudom.

- Rendben – pattant fel anyám. – Akkor mehetünk is – lelkesedett be.

- Köhm, Emily... azért felöltözhetek? – állította meg Jackson.

- Oh, persze... ruha, kávé... bocs – intett anyám, és vissza telepedett mellém a kanapéra.

A kezébe nyomtam a maradék teáját. Ennél nagyobb hülyét már ne csináljon magából. Mi a frász lelte?

- Tessék, apa! – tért vissza Sam egy csésze kávéval.

- Köszi, Sam! Látom már jobban vagy, így kérnénk tőled egy szívességet. Segítenél Mattnek iskolát választani?

Ekkor két furcsa dolog történt egyszerre. Először is Sam pupillái résnyire szűkültek, majd sarkon fordult, hogy felvonuljon – gondolom én - az emeletre, és ezzel a hirtelen mozdulattal kiverte Jackson kezéből a kávét, mire anyám felpattant és számomra ismeretlen okból eltorzult arccal ráfújt Samanthára.

Jackson és én csak álltunk döbbenten, gyökeret verve a szőnyegen át egészen Kínáig, vagy mi van a bolygó másik felén.