"Mindig biztos voltam benne, hogy a történetek a saját életüket élik,
és hogy a világ legfontosabb dolgai közé tartoznak."
/David Almond/

2010. augusztus 21., szombat

Darolynnak és Zorának :)...

... és persze mindenki másnak is, de elsősorban nekik, mert... mindjárt meglátjátok miért :D...

Szóval voltunk nyaralni éééééééés:



Kivííí :)... bezonyám... egy egész lugasnyi kivi... én is ilyen helyen akarok lakni, ahol kivi nő a kocsim felett ^^...
Egyébként, mint megtudtuk, van lány kivi és fiú kivi. Ha valaki szeretne kivit a kertjébe, akkor kell venni egy tő lány kivit, és egy tő fiú kivit, és ííígy lesz... a chocapic :D...
Szóval ennyit a kiviről :)...


A másik csodabogár, szó szerint:



Nos, ő a nemtudjuk milyen bogár, aki majdnem kolibri... lehet van valami bizarr rokoni összevisszafüggés :D... elég nagy, vagy tíz centis, és a szívókája kétszer akkora...
Vivikáéknál, mint megtudtam, van!! Aki tudja, mi a neve, kap egy virtuális simit ^^...

Szóval ez lett volna a meglepi :)...

Puszii
hullócsillag

Anasztázia


Új hóbort, kérem alássan!
Nem tudtam megállni... annyira szeretem ezt a mesét, hogy úgy döntöttem fel kell tennem :)...

Az első és utolsó emlékem az volt, hogy egy nyitott moziban láttam még nagyon kis koromban, és imádtam. És hogy az elején, hogyan szakad el a családjától, és a zenedoboz. Ennyi volt, ami rémlett. Évek óta kerestem, eszembe jutott rengetegszer, és most megnéztem. Egyszerűen imádom :)...
Anyukám pedig rögtön emlékeztetett, hogy Ráckevén láttuk egy autós moziban :)... milyen jó a memóriám...

Kedvenc benne a kiskutya, Pamacs és a denevér, kinek neve túl bonyis volt, hogy megjegyezzem... talán Bartek?? Nem tudom :D...

Nagyon-nagyon jók a zenék, és imádom ahogyan meg van rajzolva :)... azok a nagy csodálkozó szemek, és a mimikák :D... zseniális...

Néhány kép:












anastasia + dimitri

Szóval örök emlék, örök kedvenc ^^...
Aki meg akarja nézni katt ide :)...

2010. augusztus 19., csütörtök

25. fejezet - Az új szomszéd

Nos, itt is az új fejezet! A nagy találkozás :)... remélem tetszeni fog nektek...
Mint ahogyan ti is megszavaztátok - Mikkamakka szavaival élve - Samszög lett :)... eredetileg is annak szántam, így örültem neki, hogy többségben ti is így akartátok :)...


Puszii
hullócsillag



Alig aludtam el, valami éktelen zaj vissza is rángatott a valóságba. Nem csak az én szemeim pattantak fel, Connie is kiugrott karjaim közül, s mérgesen bámult ki az ablakon. Én is kibújtam a takaró alól, s kezemben a maradék teámmal, ráérősen az ablakhoz sétálam. Még mindig elég kótyagosan éreztem magam, a torkom kapart, és kezdtem beleizzadni a két réteg pizsamába. Az ablakhoz érve megakadt bennem a szusz, és Connie-val szinkronban morogtam a szomszéd kertben zajongó alakra.


- Zac?!

Amint megláttam azt a kócos, fekete fejét, rögtön magamhoz tértem. Mégis mi a francot keres itt, és miért ütlegeli Sue néni pincéjének lejáratát? Már aludni sem lehet rendesen ettől a pökhendi f*szkalaptól?!

Felkaptam a papucsomat, és lerohantam a lépcsőn. Egy szál pizsamában rontottam ki az udvarra - valójában két réteg, de ez mínusz fokokban vajmi keveset számított - , és meg sem álltam a ’betörőig’.

„Remélem majd a gyógyszereimet is fizeted, te barom!” – puffogtam magamban, és elnyomtam egy rámtörő köhögőrohamot.

- Zac?! – kiabáltam oda neki, mire megpördült és kezéből kirepült a faág, amivel a pincelejárat ajtaját próbálta hazavágni.

Nem ő volt.

- Oh, bocs! Azt hittem, ismerlek. Ugyanolyan a kabátotok – mentegetőztem, de aztán eszembe jutott, miért is jöttem le. – Te meg mégis ki vagy és mi a fészkes fenét csinálsz itt?! – vontam kérdőre.

A srác Zachary Logan szakasztott mása volt. Csak a szeme izzott ismerősen kéken. Alapjáraton a bőre valamivel sötétebb lehetett, de most, hogy lesápadt, jóval fehérebbnek és rémültebbnek tűnt, mint Zac életében bármikor.

- Affranc! Te élsz? – lépett hátra egy jó métert.

Néhány értetlenkedő pillantástól kísérve közelebb léptem hozzá, mire ő még két lépést hátrált. Kezdett vicces lenni.

- Naná, hogy élek, mégis mit gondoltál?

- Azt, hogy meghaltál? – kérdezett vissza bizonytalanul.

Nem nevettem. Úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. Ennyire szarul festenék? Gyorsan végigszántottam ujjaimmal a hajamon, hátha segít valamit, de a srác még mindig halálra váltam pislogott az elhajított faág irányába. Bunkó!

- Megszólalnál? – kértem, de ő továbbra is csak pislogott, bár mostmár legalább rám. – Na, jó. Nekem így is jó, de megkérhetnélek, hogy ne verd fel az egész utcát a csörömpöléseddel? Nem túl sokat aludtam az éjjel, a barátnőm nem veszi fel a telefont, ha hívom, és baromira nem hiányzik még pár plusz fok a testhőmérsékletemhez sem, szóval pihennem kéne – magyaráztam, magam is belezavarodva a gondolatmenetembe. – Francba is! Ne nézz már ilyen hülyén! Remélem, nem kirabolni akartad a szomszédomat! Ha még itt leszel, mire felérek és kinézek az ablakon, hívom a rendőrséget! – intettem búcsút és elindultam visszafelé.

Mérgesen vágtam be magam mögött az ajtót, és elindultam felfelé a lépcsőn. Te jó ég, itt már aludni sem lehet?! Úgy néz ki, már ide is eltévelyednek ezek a kisstílű bűnözők. Gondolatban épp ott tartottam, hogy elhelyezem a srácot ’Zac-féle idióták’ listámon, amikor kopogtattak. Lassan kifújtam a belélegzett levegőt, s visszafordultam. Nem kellett csalódnom. Amikor feltéptem, az ajtóban Zac-kettő állt.

- Mi van? – vetettem oda nem túl barátságosan, ami láthatóan nem esett túl jól neki.

- Kösz, megvagyok, azt leszámítva, hogy a leendő szomszédom épp most üvöltötte le a fejemet és vágta rám az ajtót – közölte az ajtófélfának támaszkodva.

Biztosan egy James Bond filmből leste, de ki kellett ábrándítsam. Valahogy nem hatott meg a színjátéka.

- Egyik szomszédom sincs felhatalmazva arra, hogy hajnalok-hajnalán felverjen. Beteg vagyok, fáradt és mint arra az imént te is rámutattál, úgy nézek ki, mint egy kísértet. Nem utolsó sorban, a hajnali fél öt nem éppen a legjobb időpont arra, hogy tiszteleted tedd az új szomszédodnál. Hülye azért nem vagyok! Szóval, szolgálhatok még valamivel, vagy megvárod, amíg elalszom a küszöbön? – kérdeztem némi cinikus éllel a hangomban.

- Egy tea jól esne. Kicsit hideg van idekint – mosolyodott el, jelentőségteljes pillantást vetve a kezemben markolászott bögrére.

A pupilláim kistányér méretűre tágulhattak, mert Zac-kettő pislogott még párat, aztán halkat sóhajtva legyintett.

- Áhh, semmi, hagyjuk! Félhullán kedvesebbnek tűntél – fordított hátat.

„Félhullán? Félhullán?!” – visították sértődötten a gondolataim. Bevágtam az ajtót és felcsörtettem az emeletre. Cseppet sem lepődtem meg, amikor kinéztem az ablakon és ő integetett vissza odalentről.

„Hiába vigyorogsz, attól még nem kapsz sütit” – szűrtem a fogaim közül, majd helyére rángattam a sötétítőt, és Connieval az ölemben visszadőltem az ágyra. Legszívesebben torkom szakadtából visítottam volna egyet, és egy kiadós hidegzuhany után átaludtam volna az egész napot. Jézusom! Egy vadidegen épp most próbált meg bekéredzkedni hozzám! Mi van, ha valami perverz csőcselék?! Szólnom kéne Nicknek, jutott eszembe, de aztán elvetettem az ötletet. A csőcselék nem hord ilyen drága kabátot. Majd csak eleszi innen a fene, ha már kellőképpen átfagyott. Méghogy új szomszéd! Sue néni háza évek óta üresen állt, és tudtommal nem hírdette sehol.

Újra kopogtattak. Felpattantam az ágyról, és kinéztem az ablakon. Zac hasonmása még mindig az udvaron ácsingózott, de amikor félrehúztam a függönyt, hogy kikukkoljak, felém kapta a fejét, és egy vállrándítás kíséretében - ami talán azt jelenthette: ’franc se tudja, ki az az ürge az ajtódban, de én tuti nem védelek meg’ - fejével a bejáratiajtó felé bökött.

Kelletlenül hátatfordítottam az ablaknak, és Connieval az ölemben lebattyogtam a lépcsőn.

- Igen? – nyitottam résnyire az ajtót, mire egy szőke mosolygós nő dugta be rajta az orrát.

- Helló! Emily Scott vagyok, az új szomszéd. A fiamat talán már ismered – mutatott a háta mögött vigyorgó alakra.

Ha jól láttam, azt tátogta: „Hülye azért nem vagyok!” Már éppen készültem egy hatalmasat fújni rá, akár egy dühös kismacska, de visszafogtam magam. Bármennyire nehezemre is esett bevallani, a nőre már nem tudtam neheztelni. A fia lefoglalta minden ellenszenvemet. Kiköpött Logan, csak kék szemekkel. Öntelt seggfej! – gondoltam. Connie némi mozgolódást követően, kiugrott az ölemből és eltűnt, mint mindig, amikor vendégek érkeznek.

- Samantha Fields – nyújtottam kezet szélesebbre nyitva az ajtót, lesúlytó pillantást vetve Zac-kettőre, aki próbált láthatatlanná válni a háttérben.

Emily zavartan pislogott a fia felé, aki túlságosan el volt foglalva pizsamás-zombi énem látványával, ezért nem akaródzott neki kezet nyújtani. Végül a nő feladta a próbálkozást, én pedig végleg elkönyveltem a srácot a Zac-félék közé.

- Nos, mi nem is akarunk zavarni – mosolygott Emily - , csak azt szerettem volna kérdezni, nincsen-e véletlenül valami fogalmad arról, hogyan lehetne kinyitni azt a pincét?

- Talán, ha kiolvad – mondtam, a hatás kedvéért tanácstalanul széttárva kezeimet.

Nem jártam messze az igazságtól, attól eltekintve, hogy határozottan lapult egy kis kulcs valahol a fiókomban, ami beleillik abba a zárba, ott a pinceajtón.

- Oh... értem...

- Télen az előző tulaj sem nagyon használta – folytattam. – Egyébként, legjobb tudomásom szerint évek óta üresen áll. Nem hiszem, hogy találnának odalent valamit...

...ami fontos lehet nektek, tettem hozzá magamban.

- Köszönöm. Akkor viszlát, Samantha! – intett maga előtt lökdösve újabb Zac-féle szerzeményemet.

„Miért? Miért? Miért?” – kérdezgettem magamtól kétségbeesetten, már az ajtót támasztva. – „Mondd, Istenem, miért nem elég belőle egy?!”

Bár, ahogy a házat elnéztem, beletellik még egy kis időbe, amíg beköltöznek. Hála az égnek! Legszívesebben felhívtam volna Becky-t, hogy elpanaszkodjam neki a történetet ’a’-tól ’z’-ig, de tartottam tőle még mindig nem venné fel a telefont.

Kifejezetten szarul éreztem magam, és amikor vetettem egy pillantást a fürdőszobatükörbe, meg kellett állapítsam, hogy kifejezetten szarul is nézek ki. A torok- és fejfájásomnak jól látható jelei mutatkoztak, még a legkisebb hajszálaimon is. Nem csoda, hogy a srác úgy megijedt tőlem.

Gondoltam, visszafekszem még pihenni, de épphogy magamra húztam a takarót, amikor újra kopogtattak. Nem hittem el, hogy komolyan képesek ilyenkor zargatni az embert. Magamban nyöszörögtem egy ideig, vártam egy kicsit, hátha apa is felébred rá, de meg sem pisszent odaát. Újfent kikászálódtam az ágyamból. Megfordult a fejemben, hogy felöltözhetnék, de elvetettem az ötletet. Hátha feltámad a lelkiismeretük, ha harmadszorra is szembetalálják magukat a pizsamámmal. Hiszen harmadszorra már csak nem véletlen, hogy PIZSAMA!! van rajtam. A hatás kedvéért fogtam egy papírzsepit is, és hatalmasat trombitálva nyitottam ajtót.

- Egen?

- De jó, hogy még nem aludtál vissza! – mosolygott rám Emily, míg Zac-kettő a háta mögött... RÖHÖGÖTT?! – Az a helyzet, hogy lefulladt a kocsi.

- Ühüm – vetettem be a leghitelesebb ’sajnálom, de nem értem’ pillantásomat.

- Nincs véletlenül a háznál egy akksi, amivel be lehetne bikázni? – kérdezte reménykedve.

Akksi? Bikázni?! Most már nem kellett erőlködnöm azon, hogy a lehető legbutábban nézzek.

- Akksi éppenséggel akadhat – követtem Emily futó pillantását a Saabunk felé - , de elkélne egy férfi is, aki ért az ilyesmihez, nem?- irányítottam a sértést Zac-kettő felé, s célt is ért.

- Nagyon vicces – húzta el a száját.

- Szóval megcsinálod? – kérdeztem, mire mintha vagy öt centit összement volna.

- Anya ért hozzá – húzta ki magát újra, mire rájöttem, fázik, ezért húzta az imént összébb magát.

Milyen ciki, gondoltam. Én itt kényelmeskedem majd a melegben, míg ők odakint fagyoskodva várják a segítséget. Ezen kívül Emily kezdett furcsán nézni rám. Nem hibáztatom. Úgy viselkedtem, mint egy idióta. De nem tehetek róla, hogy a Zac-félék ezt hozzák ki belőlem.

- Gyertek be! – adtam meg magam. – Apa nemsokára felkel. Majd ő segít.

- Kösz – villantotta ki hófehér fogait Emily, és belépett az ajtón.

Zac-kettő is villantott egy félénk mosolyt. Az ő fogai is legalább olyan tökéletesek voltak, mint az anyjáé, de ez sem hatott meg. Csak egy sértődött pillantást kapott viszonzásul.

- Merre mennétek?

„Jó messze! Jó messze!” – imádoztam magamban.

- Plymouth-ba.

„Franc!” Még a végén állandó fuvaruk lesz idáig.

- Apa is oda megy. Ha nem sikerül beüzemelni a kocsit, biztos elvisz titeket – mondtam, bár inkább megtartottam volna az infót magamnak.

- Az szuper lenne – hálálkodott Emily.

- Üljetek le nyugodtan a nappaliban – mutattam a szoba felé. - Kértek valamit inni? Van kávé és tea.

- Én innék egy teát – nézett rám félve Zac-kettő, akinek még mindig nem tudtam a nevét, és ez valamiért egyre jobban zavart.

- Rendben... Emily?

- Köszönöm, én is elfogadok egy teát.

Kimentem a konyhába, és feltettem egy kanna vizet, valamint egy kávét apának. Közben ki-kipislogtam a vendégeinkre, akik hol egymással susmorogtak, hol a nyakukat nyújtogatták a könyvespolc és a szoba egyéb berendezései felé. Mire, immár teástul, visszatértem a nappaliba, Connie elnyúlva dorombolt Emily ölében, s hagyta, hogy a hasát simogassa.

- Hű – csodálkoztam el meglepetésemben. – Senkinek sem hagyja, hogy a hasát simogassa. Rajtam kívül persze.

- Hát... szeretem a macskákat – vont vállat Emily, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy a macskák is viszont szeretik őt.

- Általában, ha idegen ember jön, elbújik valamelyik ruhásszekrényben – vallottam tovább.

Connie fittyet hányt bárminemű szólongatásra, még a reggeli szó hallatára sem mozdította füle botját se. Kezdtem Emily-re is pipa lenni. Az kell még, hogy elcsábítsa Connie-t. Ő az enyém.

Mintha csak meghallotta volna, letette Connie-t az öléből, és az egyik bögréért nyúlt.

- Köszönjük. Ez életmentő.

- Igen, kösz – helyeselt a srác is.

Ujjai kezdték visszanyerni eredeti színüket, s már a sápadtság is oszladozott arcáról. Connie befészkelte magát az ölembe, mire érthetetlen módon büszkeség fogott el. Hiszen a macskám végül mégis engem választott. Birtoklón a hátára helyeztem a kezem, hogy még véletlenül se essék félreértés. Connie az enyém. Furcsa dolog a féltékenység.

Odafent megszólalt apa ébresztője, majd el is hallgatott.

- Megyek, szólok apának, hogy ne alsógatyában flangáljon – pattantam fel, újra megzavarva Connie kényelmét.

Zac-kettő felnevetett. A nevetése legalább kedves volt. Nem olyan idegesítő, mint Zacé. Emily némán mosolygott, s szemei titokzatosan megvillantak, mintha valami lényeges információ birtokában lenne.

Felszaladtam az emeletre, s a fürdő felé menet éppen apába ütköztem.

- Jó reggelt! – köszöntem rá, s egy puszit nyomtam az arcára.

- Jó reggelt! – törölgette a szemét, mint aki délibábot lát. – Hát te? Ilyen korán?

- Ami azt illeti, vendégeink vannak – fintorogtam. - Szóval, mi lenne, ha most előbb felöltöznél, és utána jönnél le kávézni?

- Kész a kávé? – kérdezte meglepetten, mire bólintottam. - Megbeszéltük. Két perc.

Visszamentem a nappaliba, s leültem az egyik fotelbe. Emily és fia csendben szorongatták a bögréiket, s úgy néztek rám, mint a világ nyolcadik csodájára. Fellélegeztem, amikor meghallottam apa lépteit a lépcsőn. Kezdett kínossá válni ez a túlzott figyelem.

- Micsoda meglepetés! – ásított fel apám az ajtóban. – Helló, Emily! Matt! – biccentett vendégeink felé.

Ha mást nem is, valamit – valami egész hasznosat – sikerült kimenekítenem ebből a két kurta mondatból. Zac-kettő valódi neve Matt.

Dark Angel, Holdfény címet viselő pályázatára íródott versikém :)...

Holdfény



Fekszünk az ágyon,
s nem tudja talán senki más,
mi az, mire leginkább vágyom.
Senki más, csak az álmom és én.

Az álmom és én.
S lepedőmön csordogál
takaróm, az ezüstös fény.
Csordogál, s körülfon a hold.

Körülfon a hold.
Beburkol, mintha itt lennél,
s magából hűvös melegséget ont.
Mintha itt lennél velem.

Ha itt lennél velem,
tekintetem arcod köré
fonnám, hol egy makacs félelem
arcod köré füstös glóriát von.

Füstös glóriát von,
s szívedben mérges kételyt ébreszt.
Hidd el, szám akármit is mond,
kételyt ébreszt bennem is az ősz.

Az ősz
eljő, mint tavaszra a nyár,
s emlékemmel hiába törődsz,
e nyár illatát is majd eső mossa el.

Eső mossa el,
de nap szárítja majd bánatod,
ha sírsz, s a gond szél-szárnyra kel.
Bánatod, s bánatom ugyanaz.

Ugyanaz
a remény, a kétely, s mit érzel
- a félelem - közös. Ez nem panasz.
Mit érzel, enyém is, s így könnyebb a teher.

Könnyebb a teher.
Nem tudhatod ugyan, az idő győz majd,
vagy idő előtt a bánat lever,
de győz majd végül az, kinek győznie kell.

Kinek győznie kell
egy van csak. Az emlék örökké miénk.
Egy pillanat, ha szívünkbe fészkel,
örökké miénk, s csak szépíti az idő.

Csak szépíti az idő,
s minden magányos, őszi éjszaka
csatát nyer az emlék, midőn
az éjszaka betakar, s simogat a fény.

Simogat a fény,
kusza tincseinkkel játszik, őriz
míg alszunk, álmunk hol puha, hol kemény.
Őriz a holdfény, néma cinkosunk.

Néma cinkosunk.
Nem tudja senki más, hogy álmunk közös,
s éjről-éjre így találkozunk.
Álmunk közös. Tied és enyém.

Tied és enyém.
Lepedőmön csordogál
takaróm, az ezüstös fény.
Csordogál, s körülfon a hold.

Körülfon a hold.
Beburkol, mintha itt lennél,
s magából hűvös melegséget ont.
Mintha itt lennél velem.


Nemsokára lehet majd szavazni rá Dark Angel oldalán ;)... akinek tetszik, megköszönném! :)...

2010. augusztus 11., szerda

Hullócsillag meglepetése

Sziasztok!
Querida vagyok kölcsönbe egy másik blogról (illetve másik hatról, de ebbe most ne menjünk bele...), és Hullócsillag kérésének megfelelően most jól megleplek titket. :D Felkészültetek? Remek!
 Az első alaprajzon értelemszerűen Samék házának alsó szintje, a másodikon pedig (ha lehet még értelemszerűbben) Samék és Sue néni házának egymáshoz (és még sok  máshoz) viszonyított elhelyezkedése látható.
Remélem ezzel a kis meglepivel sikerült mindenkit kirángati az unalom ádáz mocsarából, és kibírhatóvá tenni azt a pár napot, amíg Csillagunk ismét visszatér a blogszférába...

Sam és Jackson háza (alsó szint)

Szóval, nyilacskánál van a bejárat (belépvén az ajtón már kijárat :P...), ezen az ajtón esett be Zac is. Belépve az előszobába jutunk. Balra egy kis komód van, fiókos. Rajta valami cserepes növényke, és Sam általában ide dobja le a kulcsát és a postát is.

Mellette balra nyílik a konyha. Nem túl nagy, van benne ami kell (remélem beleálmodtam mindent), asztal helyett csak egy vékonyabb pult középen, két bárszékkel (a két kis kerek akármi)... Az utcára néz egy ablak, függönyös :)...

Előszobából jobbra nyílik a nappali. Tágas, de nincs benne sok minden. Kanapé, két fotel, köztük az asztalka (inkább hosszúkás, mint széles)...Körben a falak mentén vitrinek, szekrények... A sarokban tv egy kis sarokpolcon... Körben nagy ablakok függönnyel, de sötétítő nincs, vagy nem túl feltűnő...

Bejárati ajtó mellett tárolják a cipőket.

Lépcső mellett el lehet menni hátra. Itt vannak a nagy, titokzatos lomos szekrények... Beépítettek és ha bemászol ki tudja visszatalálsz-e :D...

Hátul a használaton kívüli ajtó, és a lépcső alatt-mögött nyílik egy fürdő. Ide ment el Becky az utolsó alkalommal, amikor Sam azt hitte, haza ment. Semmi extra, két kisablak, egyik a mosdó és a tükör felett, másik a törölköző szárító felett. Sarokban zuhanykabin, fallal elválasztva a wc és (!!!) wc papír :D...mellette radiátor...

Nos ez a lenti rész...

A fenti még izgi, mert ahogy elképzeltem az baromira nem illik a lenti szintre :D...Na mindegy...



Samék és Sue néni háza

A másik képen Sue néni háza és Samék háza van. Hogy egymáshoz képest hogy vannak...Előttük megy a kis utca... Köztük asszem nincs kerítés, csak fű, már amikor... Hátul is csak egy kis vékony drótból, de néhol már kidőlt, meg elszakadt... Szinte nem is látszik a bokroktól és fáktól...Még több fa van oldalra és hátrafelé, és az utca másik oldalán is kezdődik az erdő... Ez a falu legszéle... Az erdőben nem messze folyik az Erme, rajta egy kis híd, amiről a falu a nevét kapta, mert be van nőve borostyánnal (Ivybridge)... Egyébként létező hely, csak kicsit megvariáltam a térképet :D...

A vonat a ház háta mögött megy, kicsit messzebb, nem az erdőben. A fák alatt láthatod a két műanyag széket, amin Sam anno Sue nénivel üldögélt... Az egyik törött össze Matt alatt...

Samék házának hátsó bejáratánál ott van a régi ruhásszekrény, ha még rémlik a bevezetésből, és az ajtó felett a kis lámparúd, amin Connie-Sam felugrott az ablakba. A legszélső fáról próbálkozott, kb. valahova a konyha falának magasságába ugrani, ami most nem sikerült...

Nagyjából ennyi :)...

2010. augusztus 6., péntek

24. fejezet - Minden gyanús, ami Iza?

Sziasztok! :)

Itt a friss, tessék csemegézni! :)...
Azt hiszem, hosszabb lett, mint szokott, ezzel is kárpótollak titeket az elkövetkező hosszabb kényszerszünetért :)...
A képen Matték háza látható, ilyesmi állapotban van most :)...

Queridának írtam, és ha vállalja a kihívást, kerül majd fel egy kis meglepi, hogy addig se unatkozzatok ;)...
Került fel egy szavazás is. Kíváncsi vagyok kinek a szemszögéből olvasnátok szívesebben a következő fejezetet, kommentben indokolni is lehet, hogy miért!! Gondoljátok meg jól, mert bár nem biztos, hogy megfogadom, ami kijön, de ha megindokoljátok, talán mégis... meg kíváncsi vagyok, na!
Iza képe pedig lecserélődött!! Inkább így képzeltem őt!

Puszii
hullócsillag




Alkut kötöttünk. Én nem húzom azzal, hogy berúgott, és anélkül, hogy szólnék, nem hagyom el Plymouth-t. Ő pedig cserébe hagyja, hogy iskolát válasszak és eljön velem a romhalmaz házunk kevésbé romhalmaz kertjébe napfelkeltét nézni. Tudom, részemről nem tettem túl nagy szívességet, de az, hogy még mindig kisiskolásként kezelhet elégtételként kell szolgáljon neki.


Anyám kicsit sem zavartatta magát amiatt, ami előző este történt, ellenben én fülem-farkam behúzva közlekedtem. Csak túl akartam élni a napot kínos találkozások nélkül, de a sors életlen svájci bicskával esett neki a maradék férfiasságomnak is.

Anyám, úgy öt körül, végre megkegyelmezett, és hajlandó volt rendes kaját is rendelni, börtönkoszton kívül. A gyomrom az egész napi, össz-vissz öt szelet pirítóst követően, már ordított valami után, amiben legalább egy kicsit több a szilárd, ehető rész, mint a légüres tér.

Szokás szerint vártam, hogy ajtót nyithassak a negyvenhármas, fekete ünneplőknek, talán éppen ezért nyeltem majdnem félre képzeletben már megkezdett vacsorámat, amikor Iza köszönt rám az ajtó túloldaláról.

- Helló, Matt! – mosolyodott el szélesebben, mint ami az ajtón befért.

Nem tudom, hogy csinálta, de egy pillanat alatt sikerült elfelejttetnie velem, azt a háromfejű sárkányt, akit a helyére vizualizáltam. Nem tehettem róla, anyám ültette a bogarat a fülembe.

- Öhm... – köszörültem meg a torkom. – Helló.

- Látom, mégiscsak kapsz ma enni – suttogta, miközben betolatott az ajtón, magával húzva a büfékocsit.

Csendben hallgatózott egy kicsit, majd köténye zsebéből elővett egy kis üvegfiolát - olyat, amiben kémia órán szokás ilyesztő dolgokat kotyvasztani – és felém nyújtotta.

- Egy kis gyógyszer másnaposságra – kacsintott rám.

- Kösz, Iza, de jól vagyok – suttogtam vissza. – Tényleg.

Próbáltam meggyőzni, de hajthatatlannak tűnt, így az üveg felé nyúltam.

- Legfeljebb odaadom anyának.

A fiola egy pillanatra megállt félúton, majd egy vállrándítás kíséretében a kezemben landolt.

- Ahogy gondolod. Nem nekem fog fájni a fejem.

Valóban. Már egy órája, hogy a soron következő szólista is színpadra készülődött, kínpadra hurcolva ezzel engem.

- Rendben, meggyőztél, köszönöm – adtam meg magam, Iza csábos pillogásának.

- Mattie, drágám! – tűnt fel anyám is a színen, mintegy varázsütésre. – Tudod, hogy a suttogás nem nagyon tartozik az erősségeid közé, amióta mutálsz. Szóval miről megy a susmus? – duruzsolta, s közben hol rám, hol Izára vetett szúrós pillantásokat.

Ez az a pont, ahol a svájci bicska vészesen közeledni kezdett...

Reménykedve pislogtam Izára, próbálva S.O.S. jelzéseket morzézni. Itt én nem nyerhetek. Ha megszólalok, tuti, hogy nem úszom meg szárazon. Anyám ma igazán paprikás hangulatában van.

- Csak hoztam Mattnek egy kis fejfájáscsillapítót – segített ki Iza.

- Matt? – tartotta anyám a tenyerét, mire kelletlenül beleejtettem a gyanúsan pirosas színű löttyöt.

Iza felsóhajtott, jelezve, köszöni, hogy elszúrtam a jótékonysági akcióját. A bicska már a fogait csattogtatta.

- Ó, igen. Persze, hiszen minden patikában ilyen helyes kis piros fiolákban árulják a „fejfájáscsillapítót” – mutatott rá anyám a feltűnő különbségre egy aszpirin és Iza ajándéka között, bár nem értettem, mire fel ez a nagy felhajtás.

- Saját készítmény. Családi recept – hangsúlyozta Iza, és én kezdtem megsajnálni.

- Matt, vidd be a vacsit! – kérte anyám, egy tökéletesen kivitelezett műmosollyal az arcán.

És a bicska lecsap. Hivatalosan is kislány lettem. Ha nem élek vele majd’ húsz éve, tuti beveszem, hogy ez nem parancs, így viszont kénytelen voltam eltűnni a büfékocsival a sarkamban. Hallottam, hogy folytott hangon magyaráznak valamit, elég ingerülten ahhoz, hogy végül mindketten néhány marék hajszállal kevesebbel fordítsanak hátat egymásnak.

- ... csak gondoltam segítek. Nyugodtan megkóstolhatod, nyugi, nem zúgsz belém! – hallgattam Iza élcelődését.

- Anya, kihűl a kaja! – kiabáltam ki, mire Iza felhorkant.

- Papucs! – morogta, még számomra is éppen hallhatóan, és becsapta maga után az ajtót.

Hazudnék, ha azt mondanám, éhségen kívül nem éreztem semmit gyomortájékon.

- Jó étvágyat! – bukkant fel anyám az ajtóban, majd kezében a kis üvegcsével eltűnt a mosdóban. – Máskor bármit ad neked ez a boszorkány – tért vissza immár üres kézzel - , add oda nekem!

- De anya! Ez csak egy hülye gyógyszer! Olyanok vagytok, mint az óvodások!

- Hidd el, Mattie, ismerem a fajtáját. Szóval?

- Mi szóval?

- Megígéred?

- Miért ígérném?

- Mert megnyugtatna. És mert még meggondolhatom magam napfelkelte-ügyben – váltott zsarolásra.

- Nyertél – húztam el a szám, bár kívülről úgy tűnhetett, csak egy falat húst rágok.

Nem ellenkeztem, bár úgy éreztem, anyám most kicsit túllőtt a célon. Mit kell rögtön Iza torkának ugrani azért, mert kedves akart lenni? Most, hogy ennyit gondolkodtam, hirtelen meg is fájdult a fejem, és az étvágyam is elment. Izának igaza volt. Mégiscsak szükségem lett volna arra a löttyre, bármily kevéssé is volt bizalomgerjesztő.



Késődélután összefutottam Jacksonnal, aki hosszadalmasan szabadkozott, amiért ki kellett hagyjuk a mai edzést. Végül úgy hozta a sors, hogy mégis bejött dolgozni, így belefért volna egy óra a ringben. Ehelyett elpanaszoltam neki az esténket, és hogy anyám és Iza közt nemhogy izzik, szabályosan lángol a levegő, és nem éppen szexuális értelemben. Jackson csak nevetett, aztán bokros teendőire hivatkozva elviharzott és ott hagyott nyakig a szarban.

Nem tudtam, mégis mit kezdhetnék anyámékkal, de abban biztos voltam, hogy nem fogom azért kerülni Izát, mert anyámnak herótja van tőle. Iza jó fej. Anyám jó fej. És erre kénytelenek lesznek mindketten rájönni, vagy százas, hogy előbb-utóbb megszököm.

Mire idáig jutottam, rájöttem, hogy hirtelen jött érzelgősségem oka csakis a rajtam elhatalmasodó fáradtság és kiújulóban lévő fejfájásom lehet. Miamiban sosem aludtam ennyit, mégsem voltam fáradt sosem. Úgy néz ki, ez a légkör leszívja az összes energiámat. Úgy döntöttem hamar lefekszem. Már anyám is az ágyában olvasott, hiszen megbeszéltük, hogy holnap megmutatom neki a kilátást a saját kis kertünkből. Legalább valami szépet is fel tud majd idézni, ha az elkövetkezendő egy hónapban a házunkra gondol, és most még vonatoznom sem kell.

Míg kimentem a mosdóba fogatmosni, azon agyaltam, hogyan hozzam szóba az Iza-témát, hiszen mégiscsak meg kellene ezt beszélni. Még a gondolat feléig sem jutottam, amikor észrevettem a kis piros fiolát kikandikálni anya neszeszeréből. Nem is az, hogy nem dobta ki, de még egy kicsi hiányzott is belőle! Két ujjam közé fogtam a bizonyítékot, és gusztustalanul önelégült vigyorral a képemen nyomtam anyám orra alá az üvegcsét.

- Te megkóstoltad?

Anyám, mint aki meg sem hallotta.

- És még élsz?! – tapogattam meg a homlokát gunyorosan.

- Haha, nagyon vicces. Inkább feküdj le, Matt! Fáradt leszel. Ha nem keltesz fel, nem lesz ki köszöntse a napot – szólt unottan, fel sem nézve az újságból.

- Á-á-álljunk meg egy szóra! Te megihatod, én meg nem?

- Figyelj, Matt! Semmit nem értesz, úgyhogy inkább aludj! – nézett most már rám. – A maradék a tiéd lehet - tette hozzá csak úgy mellékesen.

Halál komolyan gondolta, hogy ennyivel lerázhat, és ezen nevetnem kellett.

- Nem, anya, nem alszom! Miért csinálsz úgy, mintha velem lenne a baj, amikor láthatóan neked vannak fóbiáid?!

- Csak féltelek, Mattie! Na, jó... Nézd! – dugta orrom alá az újságját. – Tegnapelőtt tűnt el.

Hogy meglepődtem-e azon, amit láttam? Döbbenten álltam és meredtem az újságban virító képre.

- Hé, én őt ismerem! – ültem az ágy szélére, és kezembe kaptam a lapot. – Pedig nem tűnt egy elveszett csávónak – csináltam viccet az esetből, de elkapva anyám rosszalló pillantását, máris megbántam.

Az egyik oldalon képek voltak. Néhány Ivy-lakóról és a vonatos srácról.

- Zachary Logan. Legalább a nevét már tudom. Igazi seggfej név.

- Matt! – pirított rám anyám, aztán ennyiben is hagyta.

„ Aki látta a fent látható fiatalok, vagy szemtanúk bármelyikét, a november 24-e, délután négy órát követő időszakban, kérjük segítse a nyomozók munkáját és tegyen jelentést a plymouth-i rendőrőrsön, személyesen vagy telefonon. Köszönjük!” – állt a képek alatt.

Majd írtak pár sort egy lányról, akit állítólag láttak bemenekülni a srác elől a bozótba. Másokhoz neveket nem írtak, de gyanítom, hogy Jessica, vagy Jennifer, vagy ki lehetett az, a ’nője’. Ahhoz képest egész természetesen festett. Minden esetre az erdő nem éppen biztonságos randihely.

- Egy vonaton utaztunk – magyaráztam anyámnak. – Amikor megnéztem a házat...

- Igen, tudom, hol voltál aznap négy óra tájt. Már említetted – kezdte anyám. – Arra nem gondoltál, hogy téged is elvihettek volna? Hiszen, nézz rá, akár ikrek is lehetnétek!

- Anya, nyugi! Itt vagyok, egészben. Különben is, én nem rohangálok csajok után az erdőbe, és különben sem hinném, hogy valaki a 180-185 centi magas, barna, izmos, jóképű srácokra szakosodott.

- Ajj, Matt, veled nem lehet komolyan beszélni! – puffogott anyám, de nem tudta leplezni, hogy vette a poént.

- Különben is, hulla fehér a srác! Nekem meg tök jó színem van. Szóval biztonságban vagyok – pusziltam meg, és átvetődtem a másik ágyra. – Holnap azért bemehetnénk az őrsre. Jó éjt, anya!

- Meglátjuk. Jó éjt, Mattie! – köszönt el, mielőtt leoltotta a villanyt.



Hulla fáradtan ébredtem. Majd szívrohamot kaptam, amikor megszólalt mellettem az ébresztőm. Éppen a csuklyás alakról álmodtam, aki a félhulla lányt cipelte, amikor az a **** kivágta a magas cét. Viszont felismertem a lányt. Ő volt az, Zachary ’nője’, Jessica, vagy ’hogyishívták’, az újságból. Miért álmodom én a vonatos nőjével? És nem úgy volt, hogy az ’elit részen’ lakik?!

Kipattantam az ágyból, és éreztem, amint a fejem újra belesajdul. Mostanában nem tesz jót nekem az ébrenlét. Felkaptam anya ágya széléről a tegnap ott felejtett, piros löttyöt, és lehúztam. Anyám nem hazudott. Tényleg egész jó volt. Mire kiértem a vécére, a fejfájásom már el is illant. Ilyet szereznem kéne még Izától.

Gyorsan elintéztem a reggeli rutint, és rendeltem volna egy könnyű ’reggelit’, de még nem volt szobaszervíz. Hajnali fél kettőkor?! Tényleg csodálkozom?

Felébresztettem anyámat, és míg ő is összekészülődött, visszadőltem az ágyamra.



Negyed háromkor nekivágtunk az útnak. Még korom sötét volt, és egy kósza lélek nem mozdult az utakon. Hideg volt. Kurvásul fáztam. Persze a kocsiban pont most döglött be a fűtés, miért is ne.

Régi szokás volt, hogy anyámmal ilyenkor barchobáztunk, hogy el ne aludjon a volán mögött, ugyanis hiába kerestünk kávéautomatát.

- Szóval, tárgy?

- Nem.

- Személy?

- Igen.

- Férfi?

- Nem.

- Iza – nézett rám anyám unott fejjel.

- Igen. De kérlek az utat figyeld!

- Ilyenkor nincs senki...

- De könnyen nekimehetsz egy fának például... és nekem még nem akaródzik meghalni – magyarázkodtam.

- Tudod, hogy nem megyek neki. – Ami azt illeti, tényleg tudtam, mégis idegesített, hogy anyám oda se néz az útra, ha beszél hozzám. - Miért nem hagyod már legalább egy kicsit az Iza témát?

- Mert érdekel, miért vagy vele ilyen ellenszenves. Ő csak kedves akar lenni, te meg rögtön letámadod.

- Jajj, Mattie, nemár...

- Demár. Én már csak ilyen kíváncsi vagyok.

Síri csend és hulla szag. Ilyenkor mindig valami mellbevágó kijelentés következik.

- Ismerem Izát.

Tényleg mellbevágott. Egy pillanatra kihagyott a szívem is.

- Miért nem mondtad előbb?

Hiába. Ez volt a legelső kérdés, ami eszembe jutott.

- Mert nem tartottam fontosnak. És mert először még én sem tudtam. De ez bonyolult, Matt. Legyen elég, hogy tudom, milyen. Jobb, ha nem szűröd össze vele a levet.

- Ezt mégis, hogy érted?

- Úgy, hogy ne kerülj vele közelebbi kapcsolatba, mint amennyire muszáj.

- De hát, anya! Iza jó fej!

- Igen, most még az. Talán az is lesz. Talán nem. Magam sem tudom. De bízz bennem egy kicsit, Matt.

- És hogy lehet, hogy ismered?

- Ez hosszú történet. Majd egyszer, ha ráérünk, elmesélem...

- Aha.

- Na, én jövök. Kérdezz...

- Tárgy?...

Így ugrottuk át az Iza témát. Nem nyugtatott meg a honnan kérdésemre adott válasza, de tudtam, úgysem mondja el, ha nem akarja. Meg aztán, tök mindegy. A lényeg, hogy imseri Izát, és valamiért nem tartja jófejnek. Lehet anno lenyúlta a pasiját? De mégis, hogyan találkoztak? Valószínűleg csak akkor ismerte meg, amikor idejöttünk. Első nap reggelinél?

A kérdések csak jöttek és jöttek, miközben újabb és újabb válaszokat csak a barchobában kaptam.

Mire odaértünk pirkadni kezdett. Negyed négy tájt járhatott az idő, nem néztem pontosan mennyi, mert újfent lekötött a táj szépsége. Átengedtem anyámnak az épen maradt műanyag széket. Ha én ülök rá, úgyis biztosan széttörik. Helyet foglaltam a másik szék maradványain és néztem az egyre világosodó horizontot. Még azt is elfeledtem, hogy kocog a fogam.

- Tényleg szép – szólalt meg halkan anyám, egy jó fél óra múlva. – Máskor is megnézhetjük.

- Benne vagyok.

Ennyiben ki is merült a beszélgetésünk. Túlságosan lefoglalt az égbolt színeinek váltakozása, a hangok, melyek jelezték, a természet életrekel. Lassan a nap első sugarai is elértek hozzánk. Szokatlanul melegek és vakítóak voltak. A fákról olvadni kezdett a hó, és mi nevetve menekültünk ki alóluk.

Anyám félve lesett be az egyetlen nyitható ablakon.

- Tarts bakot! – kérte.

- Hogy mit? Te be akarsz menni? – hőköltem hátra. – Büdös van és tele van pókhálóval. Szerintem még egerek is vannak.

Anyám felnevetett.

- Ne nevess.

- Bocs, én tehetek róla, hogy ilyen pipogya alak lettél – vigyorgott tovább. – Akkor majd visszajövök egy létrával, és bemegyek egyedül.

- Na, jó. De én nem megyek utánad! Ha elkap egy szörny, nem mentelek meg, és viszem a kocsit is! – figyelmeztettem.

- Nem is tudsz vezetni – emlékeztetett anyám, már az ablakból.

- Ebben az esetben nem számítana – biztosítottam, mire újfent felkacagott és leugrott az ablak túloldalán.

- Na? – kiabáltam be, direkt túlaggodalmaskodva a helyzetet.

- Élek – jelentett anyám.

- Szuper! És mi a helyzet odabent?

- Büdös van, rengeteg pókháló és egérszar. Azt hiszem igazad volt.

- Na, jó! Húzz fel! Kíváncsi vagyok – rugaszkodtam neki az ablaknak, de akkor anyám egy sikkantás kíséretében az ablaknál termett és magával rántott a hóba.

- Mi a franc? – pattantam fel a kocsi felé iramodva.

Anyám követett.

- Nem tudom. Csak megijedtem. Valami megmozdult a sarokban. Szerintem egy egér, de nagyobbnak tűnt.

- Na, szép. És még te mondod rám, hogy pipogya alak? – torpantam meg, egy gyanús puffanást hallva.

Éppen kikanyarodtunk volna a ház sarkánál, amikor anyám egy hatalmasat esett.

- Mi a...?! – hebegte prüszkölve. – Valami van ott – mutatott a háta mögé.

Valóban volt ott valami. Félrekotortam az olvadozó havat és egy csapóajtót találtam.

- Valami pincelejáró-féle lehet – tájékoztattam, még mindig a földön fetrengő anyámat.

- Az – erősített meg.

- Kinyitjuk?

- Nincs lezárva? – csodálkozott el anyám.

Megpróbáltam kinyitni, de nem sikerült.

- De. Azt hiszem, le van – adtam fel.

- Várj! Mindjárt jövök. Talán van valami a csomagtartóban, amivel ki tudjuk nyitni – pattant fel anyám, és elsietett a kocsihoz.

Rég nem láttam ilyen izgatottnak. Mint egy óvodás kincskeresés közben. Tovább feszegettem az ajtót, de nem engedett. Látszólag nem volt rajta semmi lakat. Úgy nézett ki, mint ami szimplán befagyott. Hátra szaladtam egy vaskosabb faágért és ütlegelni kezdtem az ajtót. Lassan de biztosan haladtam a cél felé. Minden egyes ütés újabb centit tört meg az ajtónyílásra fagyott jégből.

- Zac?! – jött egy csípős hang a hátam mögül.

Úgy belemerültem a munkába, hogy meg sem hallottam a mögém settenkedő lépteket, s miközben én ijedtemben száznyolcvan fokos fordulatot vettem, az ág önálló életre kelt, és kirepült a kezemből.

- Oh, bocs! Azt hittem, ismerlek. Ugyan olyan a kabátotok – mentegetőzött Jessica, vagy ’hogyishívják’.

Utazom... Sok-sok fontos hír! :)...

Sziasztok!

Mint láthatjátok lezárult egy szavazás arról, hogy hogy tetszik nektek a blog új külseje :)... örömmel láttam, hogy többségben vannak, akiknek tetszett a változás :)... én is kezdek hozzászokni, és maradhatott a fejléc is, juhhúúú <3 :)...

Másodszor pedig, három hírem is van :)...
Az első: ma hozom a frisset! Most befejezem, és kerül is föl. Mivel a következőt még el sem kezdtem, mert megint beindult itthon - meg nem itthon is - a meló, ezért sajnos nem tudom letétbe helyezni senkinél :(...
Viszont!
Egy meglepivel segítek átvészelni ezt az időszakot, hogy addig se maradjatok hoppon :)... Ezt két embernek már elküldtem, és mivel tudom, hogy egyikük nem nagyon ér rá, ezért másikukat, Queridát fogom megkérni, hogy tegye fel nektek, ha tudja ;)...

A második hírem, Iza képe meg fog változni! Igaz, hogy kb. Halle Berry-ként képzeltem el, de nem is olyan rég rábukkantam a tökéletes Izára! Szóval csekkoljátok majd! ;)...

A harmadik hír pedig: lehet kirakok majd egy szavazást még ma, hogy kinek a szemszögéből akarjátok majd olvasni a következő részt... ezt csak amolyan tájékozódás képpen, meg kíváncsiságból... nekem egyik felé húz a szívem, deee... meglátjuk ;)...

Kb. tíz nap múlva jövök haza, kívánjatok leégéstől és esőtől mentes nagyon jó időt :D...
A következő fejihez pedig jó szórakozást, remélem tetszeni fog! :)

Puszii
hullócsillag

2010. augusztus 1., vasárnap

Alteregó novella Darolyntól :)...

Darolyn küldte nekem ezt a kis novellát. Amikor a pályázat volt, azt mondta, nem megy neki direktbe, de mostanra leírta, ami eszébe jutott erre a címre, és én nagyon örülök, hogy engedte megosztani veletek! :)...
Akinek kérdése van a történettel kapcsolatban, látogasson el Darolyn oldalára a válaszokért ;)...

Köszönöm Darolyn! :)...



Alteregó

Már megint késik. Tegnap este ellökött magától, azóta is a fotelben roskadok. Ennyi idő után is képes így itthagyni.

Mindig bocsánatot kér, mindig mondja, hogy nem gondolta komolyan, de rendre ugyanígy járok. Az én érzéseim nem változtak első találkozásunk óta. Az övé mindig változik. Mondja, és érzem is, mikor együtt vagyunk.

Nagyon jó csapatot alkotunk. Kiegészítjük egymást, amire ő nem képes, én megteszem helyette. Szinte minden éjjel együtt vagyunk.

Most… mintha… igen! Megérkezett!Hallom, ahogy bajlódik a zárral, kinyitja, majd becsukja az ajtót, és hallom közeledő lépteit.

- Hogy lehettem… - mondja mellém érve. Gyorsan felkap és magához szorítva lépeget fel-alá a szobában. – Ne haragudj! Tegnap éjjel nagyon kész voltam. Arra sem emlékszem, hogyan jutottam haza, arra meg pláne nem, hogy veled mit tettem. Ígérem, többet nem fordul elő!

Nem haragszom rá. Megtehetném, de semmi értelme. Sokkal jobban szeretem, mikor együttvagyunk, a hangulatváltozásai nem ingatják meg érzéseimet.

Most egészen csendes, kíváncsi vagyok, mit talált ki ma éjjelre.

***
Felhők gyülekeznek az égen. Mi fölöttük lebegünk, egymáshoz simulunk, és élvezzük a friss levegőt. Fúj a szél, már-már viharos erejű, de erre van szükségünk, hogy összetereljük a felhőket. Érzem, hogy gyűlik bennünk az energia. Mára nem tervezett nagy vihart, csupán csendesebb esőt, de ennek beindításához is nagy mennyiségű kezdőlöket kell.

Meleget érzek, rajtam is átvibrál az energia, ami belőle indul, végig a testén, majd a karja között koncentrálódik. Hozzásimulva érzem, hol tart a folyamat. Ki sem kell mondania, mit szeretne, az erő intenzitásából tudom, hogy mit kell tennem. Mert itt jövök én a képbe.

Benne termelődik az energia, de én segítem felszínre hozni. Rajtam keresztül tör utat magának a levegőben, ő pedig a cél felé irányítja.

Így megy ez már nagyon régóta. Nekem örökkévalóságnak tűnik, de múltkor mondta, hogy csupán tíz-tizenkét éve talált rám. Abban viszont egyetértünk, hogy nem akarunk megválni egymástól. Ezt minden éjjel mondja.

Ma még nem beszélt a megérkezése utáni bocsánatkérésen kívül. Nem tudom, mi gyötri. Mindenesetre nem zavarom meg a koncentrálásban.
***
Miután kiadós, de csendes esőt zúdítottunk a szomszédos országokra, hazarepülünk. Ebben is én segédkezem. Vagy inkább ketten hozzuk össze. Szeretem mozdulatait, ahogy karját maga mellett tartja, lábát hátranyújtja, fejét felszegi. A levegő csíp, de nem érdekel. Megszoktam már, és bármit kibírnék, hogy vele legyek.

Azt mondta, én vagyok a párja, a társa. Azt is mondta, hogy nélkülem nem tudna élni. Tisztában vagyok azzal, hogy az erejét mindennél előbbre helyezi, de ebben az esetben tényleg rám van utalva. Ha én nem lennék, nem tudná használni.

Pillanatoknak tűnő együttlét után megérkezünk. Most nem dob el magától, hanem végigfektet az ágyon. Végigsimít rajtam, és magamra hagy.

Mint minden hajnalban.

***
Jobb híján emlékezéssel ütöm el az időt. Felelevenítem találkozásunkat, és az utána következő néhány napot, ami mindkettőnknek örömmámorban telt. Azóta eltelt – elmondása alapján – tíz-tizenkét év. Ugyanúgy várom az estéket, mint az elején. Szinte mindig meg is érkezik, de vannak időszakok, amikor hosszú ideig nem jön értem. Ilyenkor nem tudom, mit csinál, sosem beszél róla.

Hirtelen zajt hallok. Mindig megijedek, mikor a házban hangos csörömpölés visszhangzik.

Közeledik a zaj. Azt hiszem, most nem a szomszédok azok, nem ő jön.

… és dühös. Hú, de rég volt dühös! Legszívesebben tapsikolva ugrálnám körbe a lakást, de inkább kíváncsian várom, milyen lesz ma.

- Ezt nem tehetik meg velem! – mondja mérgesen, miután becsapja az ajtót. – Merre vagy? – szólít. Megáll az ajtóban, és felderül, mikor meglát. – Legalább rád lehet számítani. – Magához ölel, és kivisz a szobából.

Folyamatosan morog, motyog, alig hallok valamit.

- Majd én megmutatom nekik! Nagyon megmutatom! Meg én! Tudom, hol laknak! Megtanulják, hogy figyeljenek oda jobban a kisemberre is! Mert az a kisember visszavághat. – Ez utóbbit már vigyorogva mondja, de szeme elárulja, hogy nem sok jóra számíthatnak, akárkikről is van szó.

Rekordidő alatt elkészülünk, és útnak indulunk. A városban szállunk fel, senki nem vesz észre minket. Nem akarnak észrevenni. Jelentéktelennek tűnünk a szemükben, nem tudják, hogy hamarosan akkora vihart kapnak a nyakukba, hogy teljesen megáll az élet.

Mert most dühös, én pedig örülök. Szeretem, mikor dühös, mikor nem rám dühös, mert ilyenkor könnyebben és nagyobb energiát ad le, sokkal látványosabb eredménnyel.

Félig kiterjesztett karral szállunk fel, már most érzem, ahogy melegszik, én is melegszem. Még mindig morog, de nem figyelek rá, inkább az erőre koncentrálok, hogy mit fogunk belőle alkotni. Körülöttünk már most gyűlnek a felhők, egyre sötétebbek, amit még a koromsötét éjszakában is lehet látni. Eltakarják a csillagok és a Hold fényét, és a mit sem sejtő földön maradt lények hamarosan megtudják, milyen, amikor ő igazán dühös.

Megállunk valahol a felhők felett. Oldalra nyújtott karral állunk, szokásosan hozzásimulok, és várom az utasításokat.

- Egyetlen barátom, mutassuk meg nekik, kinél van a hatalom! Nagyon nagy vihart erre a területre, hatalmas szeleket, villámot és dörgést, esőt és jeget, mindent, ami csak létezik! – kiáltja a lehűlő levegőbe.

Gyűlik az energiája, érzem, ahogy elektromosan pattogva kiterjed egész testére, majd rám is átragad, felületünkön apró szikrák jelennek meg. Már érzem, ahogy egyre nagyobb mennyiségben áramlik elő belőle, karjait egymáshoz közelíti, és a segítségemmel szétteríti az alattunk lebegő felhőkben. Azok egy pillanatig nem változnak, majd hatalmas villámlás kíséretében nekiáll szakadni az eső, dörögni az ég.

Ameddig ellátunk, egybefüggő felhőtakaró borítja az eget. Lejjebb ereszkedünk, hogy pontosabb utasításokat adjunk a viharnak. Villámok között cikázunk, menekülünk előlük, kergetjük őket. Esőáztatta testünk könnyen röppen egyik felhőrészről a másikra, annyi energiát termel, hogy most ezt is megtehetjük. Felemelő érzés, mikor a legnagyobb vihar közepén lebegünk, és tudjuk, hogy ezt mi idéztük elő. Ő nagyokat nevet, én csupán boldog vagyok. De ez a boldogság semmilyen szóval nem fejezhető ki. Át kell élni ahhoz, hogy tökéletlennek tartsunk minden szót. Azt az érzést nem lehet szavakkal körülírni, amikor tudom, hogy én vagyok a legrosszabb rémálom, ennek tudatában vagyok, és élvezem. Élvezem, hogy az én kezemben van az irányítás. Hogy semmit nem tehetnek ellenem.

Órákon át tartó égzengés után kissé megnyugszik. Már éppen indulnánk vissza, mikor az utolsó villám egyik nyúlványa elér minket. Fájdalom hasít belém, szisszenéséből tudom, hogy ő is megsérült. Az oldalunkat érte a villám, de nem tett bennünk akkora kárt, amit néhány nap pihenés ne tudna orvosolni.

Lassabban, mint eddig, de még sötétben hazaérünk. A bejárati ajtó melletti tükörben megnézzük a kissé füstös területet. Én őt nézem. Ritkán látom így magunkat.

Nem érzek semmit, rajta viszont aggodalmat fedezek fel. Miattam aggódik.

Óvatosan végigfektet az ágyon, és mellém fekszik. Látom rajta, hogy nagyon fáradt, minden erejét a viharba ölte, szeme majd’ lecsukódik.

- Holnap, ígérem, holnap megteszek mindent azért, hogy újra ép legyél – suttogja, majd leejti fejét.

Boldog vagyok. Még soha nem maradt velem, bármennyire is fáradt volt. A sérülés nem fáj, egyáltalán nem érzem. Csak arra tudok gondolni, hogy itt van velem.

Ha kell, minden éjjel megsérülök, csak hogy velem maradjon.

Darolyn Hawks
2010. július

A történetről készült meglepetés videó, amit nagyon köszönök Tynámnak!!! :)...

Érdemes végig hallgatni!! Van hozzá felirat! Menj a view subtitles-re!