Döntéseink következménye
„Bízz benne, hogy bárhogy is döntesz, az a helyes választás.”
Sosem hittem, hogy a sorsom előre meg van írva, hogy születésemtől, az első lélegzetvételemtől meg van írva az utam, amin lehetőségek nélkül, választás nélkül végig kell járnom. Úgy vélem, hogy van egy utam, ami tele van leágazásokkal. Ha úgy akarok akkor lefordulok az egyiken, ha ahhoz tartja kedvem akkor megyek tovább az egyenesen, egy másik lehetőséget keresve. Kettő-ezertíz december utolsó estéjén is döntöttem. Rossz utat választottam, de nem forgathatom vissza. Ez a pakliban van, viselem a következményeket. De az eszembe sem jutott, hogy egy rossz döntésem következményeinek áldozatai is lehetnek. Márpedig lettek, súlyosak. Nem kellett volna kocsiba ülnöm, nem kellett volna innom, nem kellett volna így döntenem. Úgy éreztem magam mintha agyonvertek volna, és tele lennék kék-zöld foltokkal, amik már nem fájnak annyira, de még magukon viselik a fájdalom nyomait. Minden porcikám ólomnehéznek tűnt, szemhéjam nem engedte, hogy kilessek a kinti világba. Egyesegyedül csak a fájdalom éreztette velem, hogy még élek. Ha aludtam újra és újra lejátszódott bennem a baleset, és ha éberség és álom között egyensúlyoztam csak arra tudtam gondolni, hogy mit tettem, hogy micsoda baklövést vétettem. Fogalmam sincs, hogy nappal lehetett-e vagy éjszaka, vagy, hogy hány napja, hete, hónapja lehetek ebben a sötétségben. Csak azt a tisztán észrevehető változást éreztem, hogy mindent éberebben érzek. A fájdalom nőtt, a fejfájás erősödött, lélegzetvételeim bizonyosabbak voltak ahogy a szívverésemet is magabiztosnak éreztem. Tenyerem alatt éreztem a lepedő anyagát, a takaró gyengéd nehezedését egészen a hasamig, a párna göröngyösségét ahogy körbevett a hátam közepétől a fejem búbjáig. A kézfejemből valami zavaró vacak jött, ahogy az orromból is. A csipogás és pittyegés egyre jobban bekúszott a tudatomba, amitől legszívesebben megőrültem volna. Valaki kapcsolja már ki! A szemhéjamon halvány fény szűrődött át, amitől nagy erőt véve magamon megpróbáltam kinyitni a szemeim. A vakító neonfény jelezte, hogy hadműveletem sikerült. Hihetetlen milyen fáradtnak és gyengének éreztem magam, legszívesebben azonnal vissza aludtam volna, pedig csak pár másodperce tértem magamhoz – már ha ezt az állapotot annak lehet nevezni.
- Felébredt - hallottam meg egy ismerős női hangot, gyengének tűnt és meggyötörtnek – Szólok az egyik nővérnek...vagy orvosnak. - Rá pár pillanat múlva az ajtó csukódott a bal oldalamon, és látóterembe bekerült egy fekete, felzselézett hajú, gyönyörű zöld szemű fiú. Jeremy. Szeme alatt lilás, kialvatlanságról árulkodó karikák éktelenkedtek, arcvonásai meggyötörtek voltak, a zselé nem tartotta már olyan jól tincseit így néhol már ügyetlenül a szemébe lógott. A lámpa fényében sápadtabbnak tűnt, de még így is gyorsabban dobogott tőle a szívem. A gép is gyorsabb ketyegésbe kezdett, Jeremy savanyúan elmosolyodott és gyengéden megszorította a kezem.
- Hogy vagy? - kérdezte halkan.
- Voltam már jobban is. - Pár pillanatig nem voltam biztos benne, hogy ki is mondtam a szavakat, én magam sem ismertem fel legelőször a hangom, inkább suttogás volt. Egy erőtlen, fáradt suttogás – Mióta vagyok itt? - A torkom eszeveszettül kapart, de meg akartam tudni pár dolgot, és szerelmem még nem tanulta meg a gondolatolvasás fortélyait.
- Két hete. - Arcvonásai mindent elárultak, és a bűntudatom csak nőtt és nőtt – Annyira örülök, hogy végre ébren vagy, ez a két hét...pokol volt.
- Annyira sajnálom! - leheltem – Én nem akartam ezt, hogy van...hogy van az a másik autós... - A torkom szörnyen szorítani kezdett ahogy eszembe jutottak a következmények, a gondolataim egyből a legrosszabb vizekre eveztek, a gép gyorsabban pittyegett és az oldalamba szúró fájdalom hasított, amitől akaratlanul is felnyögtem.
- Tudom Kicsim - csitított – Nem lesz semmi baj. - Mindig hittem neki, de most nem ment.
- Mi van a másikkal? - kérdeztem alig érthetően.
- Ő sincs jobb állapotban, mint te. De ne aggódj, nem csak te vagy a hibás, a másik sofőr is ittas volt.
- De én mentem át a másik sávba. - Éreztem ahogy a könnyeim végig folynak az arcomon – Én nem akartam, sajnálom...mindent...én...én... - nyögtem össze-vissza miközben a fájdalom az oldalamban csak erősödött – Jeremy én annyira félek. - Hangom alig volt több erőtlen tátogásnál, szerelmem pár pillanatig összerakosgatta a szótagokat.
- Nem kell félned, itt vagyok, nem kell félned - ismételgette, miközben egyik kezével az enyémet fogta míg a másikkal a hajam simogatta. Miután az orvos megvizsgált, ki hívta anyámat és Jeremy-t is a folyosóra, ez nem jelenthet sok jót. Már pár perce kint voltak mikor a függöny mögül – mely a másik ágytól választott el – mocorgás hallatszott, csoszogás, halk zizzenések.
- Jaj, bocsánat! - kapta szája elé a kezét, egy tizenhét év körüli, szőke lány, nem nézett ki jobban, mint amilyennek én éreztem magam. Szőke fürtjei csapzottan hullottak a vállára, a homloka vastagon be volt tekerve, de még azon is átütött a vér vöröses színe, egyik karja gipszben volt és ahol nem fedte kötés lila és zöld foltok fedték bronzszínű bőrét – Ugye nem ébresztettelek fel? - Hangja különlegesen lányos volt, de jól állt neki.
- Nem - mosolyodtam el erőtlenül – Ann vagyok. - Bemutatkozásom a torkom kaparása követte majd egy köhögő roham.
- Uramisten! - motyogta ijedten a fiatal lány, és gyorsan kitámolygott az ajtón „orvost vagy nővért!” kiabálva. Értetlenül meredtem az ajtóra, majd az orromba bekúszott a vér rozsdás szaga és megéreztem a meleget az ölemben, ahogy lepillantottam a lélegzetem elakadt és, ami eddig a tüdőmben volt sípolva jött ki, egy hatalmas vértócsa terebélyesedett előttem. A sokktól, vagy az ijedtségtől éreztem, hogy kezdem elveszíteni az eszméletem, még hallottam a hadaró utasításokat az orvostól míg végül teljesen elsötétült a világ.
- Őszinte leszek magával Mrs. Hamond, nem sok jót jósolok a lányának, komoly vérveszteséget szenvedett az utóbbi rohama után, és kétséges, hogy képes lesz-e befogadni a szervezete a beadagolt vért, illetve saját maga termelni. - Az orvos hangja komolyan, mégis részvéttel telien hatolt a rég beállt csendbe.
- Mennyi az esély, hogy túl éli? - Édesanyám hangja meg-megremegett az elfojtott sírástól. Magam előtt láttam finom vonású, sötétbarna, göndör tincsekkel keretezett arcát, könnyektől csillogó világosbarna szemeit ahogy az orvos előtt áll, egy sötétlila kosztümben – ez volt a kedvence, ha tehette ezt vette fel – ahogy a fekete, bőrtáskát szorongatja, amit még karácsonyra vettem neki.
- Ezt még nem tudom megmondani magának, egyelőre várunk, hogy mennyire regenerálódik a szervezete ezek után, de ebben a pillanatban negyven százalékot jósolok neki.
- Köszönöm Doktor úr - motyogta zilálva édesanyám.
Igen, határozottan emlékszem erre a beszélgetésre, mintha egy nagy sötét szobában lettem volna ahol csak az ő szavaik visszhangzottak, majd hosszú-hosszú órákon keresztül csak édesanyám szívfacsaró zokogása. Mikor újra megküzdöttem a szemhéjaimmal a neonlámpa már nem égett, helyette az éjjeliszekrényen álló kislámpa adta a halvány fényt. Az ablakon kipillantva csak az éjszakával találtam szembe magam, nagyon kivilágított város lévén a csillagok leghalványabb jele sem mutatkozott a sötét égen. Az autók, és a kinti világ zaja tompán szűrődött át a falakon ahogy a beérkező fények is az ablakon. Pár perc néma magam elé bámulás után a szomszédból újra motoszkálást hallottam.
- Kérlek Liz, ne hagyj itt. - A mély férfi hang szokatlan volt, hisz leginkább egy vékony, lányos hangra számítottam, de ami késik nem múlik.
- Nem fogok meghalni apu. – Ez már az ő hangja volt, ehhez a hangneméhez leginkább egy halvány, fáradt mosolyt tudtam elképzelni az arcán – Sok minden van amiért élni akarok, és fogok is. - A szívem újra összezsugorodott a gyomrommal együtt, én tettem ezt vele. Miattam került ide, és küzd az életéért.
- Pihenj - mondta végül az apa – Pihenned kell. - Nem tudom, hogy Liz követte-e apja tanácsát, vagy inkább utasítását, de én vissza aludtam, akaratom ellenére is.
- Jó reggelt, Kicsim. - Jeremy édes, fáradt mosolyára ébredtem – Hogy vagy? - kérdezte aggodalmasan.
- Hallottam mit mondott az orvos, fölösleges leróni a formasági köröket. - Könnyítettem meg a dolgot, arcáról lehullott az a halvány, vérlázító mosoly – mely annak idején egekbe taszította a pulzusom, és megjegyzem; most is -, helyét elgyötört, fáradt, igazi érzelmeit tükröző arca vette át.
- Az orvosok néha tévednek, meggyógyulsz, meg kell gyógyulnod, Ann. - Könnyeim újra kibuggyantak a szemem sarkából ahogy meghallottam végtelenül szomorú hangját. Vissza emlékeztem azokra a pillanatokra mikor önfeledten nevetett, arra az élettel teli hangra, amivel oly' sokszor megajándékozott. Nem akartam így hallani, így látni, és az a tudat, hogy ez az én hibám, az én bűnöm szörnyű volt.
- Megfogok, Jer, ne aggódj, megfogok - simítottam végig párnapos borostáján, mikor végre mozdulásra bírtam a kezem, halványan elmosolyodtam. Utáltam, ha ennyire szúrós az arca, és ezt ő is tudta. Viszonozva mosolyom kezem az övébe téve az arcához nyomta erőtlen ujjaim, és gondterhelten felsóhajtott miközben lehunyta szemeit – Mióta nem aludtál? - kérdeztem, a szeme alatti karikák erősebbnek tűntek.
- Pár napja - motyogta – De nem akartalak itt hagyni - mentegetőzött.
- Tudod jól, hogy ez fölösleges. Menj haza, és pihend ki magad! Neked és nekem sem jó, ha hullafáradt vagy, csak megnehezíted a dolgunk. - Próbáltam rábeszélni az igazamra, tudtam, hogy tudta, hogy igazam van.
- Nem vagyok fáradt! - ellenkezett.
- Jeremy, kérlek. Menj haza és pihenj. - Újra felsóhajtott.
- Rendben, este haza megyek. - Próbált alkudozni.
- Jer, most! Menj! Hess! - terelgettem – Ha valami van úgyis értesítenek, és nyugodtabb leszek, ha tudom, hogy kipihent vagy - erősködtem.
- Makacs vagy - nevetett fel mindennemű öröm nélkül – Hamarosan vissza jövök, ígérem.
- A-a, ismerlek. Ha kell valakit a kórház bejáratához állítok, hogy este hétig ne engedjen be!
- Értettem kisasszony - adott puszit a homlokomra – Akkor hét után jövök. - Látszott rajta a bizonytalanság, de végül rávette magát és haza ment.
- Nagyon súlyos a vérvesztesége. - Pár pillanatig azt hittem rólam beszélnek, de az ismerős férfi hang megcáfolta feltételezésem – Nem fogok hazudni Mr. May, a balesetkor Liz rengeteg vért vesztett és a szervezete nem termel újat.
- És mit lehet tenni? - kérdezte a férfi.
- Jelenleg egy lehetséges páciensünk van, aki nullás vérrel rendelkezik, de ő is kétes állapotban van. - Az agyam akaratlanul is pörögni kezdett, furcsán jó érzéssel töltöttel az általános iskola felső tagozata, még mindig emlékszem az oltások előtti napokra, az oltási könyvet beszedték a védőnő kérésére, ilyenkor mindenki a vércsoportjáról egyezkedett a többiekkel, így nem csoda, hogy én is megjegyeztem a nullás vércsoportom. Csak rólam lehet szó, hisz én vagyok kétes állapotban. Csak én tudok Lizen segíteni, jóvá tenni, amit elrontottam. Az ajtó pár perc néma csend után halkan kinyílt, és egy sötétbarna bőrkabátos férfi lépett be rajta, fekete hajában ősz tincsek gyülekeztek, arca borostás volt, mint a többi férfinak, barna szemei élettelenül csillogtak a lámpa fényében. Talán negyven év körüli lehetett, tőle örökölhette lánya bronzos bőrét. Mielőtt észrevehette volna, hogy ébren vagyok gyorsan lehunytam a szemem és alvást tettettem. A szék halkan nyikorgott a taposón ahogy a férfi közelebb húzhatta a széket az ágyhoz majd beállt az órákig tartó néma csend miközben én saját magammal vívtam harcot. Segíthetnék, jóvá tehetném, adhatnék vért. De az orvos maga mondta, hogy nekem is kétséges az állapotom, kockázatos lehetne egy következő vérveszteség, mi van ha belehalok? Mi lenne akkor anyuval és Jeremyvel, és a családom többi tagjával? Biztos haragudnának rám, és Jeremy... nem akarom, hogy szenvedjen, de...de pár év és kiheverné. Találna mást...anyu pedig leköltözne vidékre, a nővéremhez. Úgyis ott vannak az unokái, biztos ezt tenné, úgyis kellene neki egy kis pihenés, elszakadni a nagyvárosi rohanástól... Könnyen vagy nehezen, de kihevernének, elfelejtenének, csak egy kellemes emlék lennék, aki ha eszükbe jut pár pillanatig elszomorodnak, de aztán folytatódna az életük. Különben is, hogy tudnék felépülni és tovább folytatni az életem miközben Liz lehet, hogy elveszíti az életét? A digitális óra félhetet mutatott, Jer bizonyára már tűkön ül és várja, hogy indulhasson. A függöny mögül újra nyikorgás hallatszott majd később megjelent a férfi, nem nézett felém, nem vette észre, hogy ébren vagyok. Az agyam valamiért pánikolni kezdett, és hirtelen ötlettől vezérelve elkotyogtam magam.
- Én vagyok az. - Kételkedtem benne, hogy meghallotta, de végül felém fordult. Arcán értetlenség volt, így kényszerítettem magam, hogy beszéljek – Aki vért tudna adni Liznek. Adni akarok. - A férfi arcán hitetlenkedés ült ki, majd döbbenet.
- Hogyhogy? Hiszen miatta vagy itt... - A bűntudat kicsit megtörte testtartását.
- Ez nem igaz - ráztam meg erőtlenül a fejem – Én is hibás vagyok, én is ittam és én mentem át a másik sávba, de nem szándékosan, nem tudtam mit csinálok. Sajnálom, jóvá akarom tenni, kérem, segítsen, hogy segíthessek.
- De ez kockázatos számodra is. – Szinte már úgy éreztem, hogy leakar beszélni – Csak biztos akarok lenni benne, hogy nem fogod megbánni.
- Nem fogom. - mondtam magabiztosan, már amennyire tőlem telt a magabiztosság.
- Ann, biztos vagy benne? - kérdezte másnap, már vagy ezredszerre Jeremy.
- Igen! - vágtam rá sokadjára – Ne aggódj! - Mikor pár órája megláttam megrendültem vöröslőszemei miatt, soha nem láttam sírni, még csak nem is hallottam soha, hogy valamikor is sírt, hiszen a férfi önbecsülése sosem engedte – Ne félj, jó lesz minden - simítottam végig arcán – Csak várj meg, rendben?
- Bármeddig - mosolyodott el meggyötörten – Ott leszek, megvárlak, bármeddig várok, de gyere vissza hozzám - könyörgött.
- Futok - mosolyodtam el – Hány óra? - kérdeztem.
- Négy múlt egy perccel, Lizt már átvitték, mindjárt vissza jönnek érted is. - Szorítása erősödött a mondat végére, a szívem gyorsabban nyomta a tamtamot. Az éjszakát szinte átbeszélgettük Lizzel míg hozzátartozóink az orvossal egyezkedtek valahol másutt, és egyre biztosabb lettem a doglomban. Liz fantasztikus lány, szimpatikus és megérdemli, hogy éljen, energikus, elmesélte, hogy mit tervezett a jövőbe, hogy mennyi mindent ki akar még próbálni az életben, hogy mennyire szereti az apját és a családját és mennyire bánja, hogy olyan messze lakik tőlük. Jó volt hallgatni a hangját, feltöltött energiával és mindent más szemmel láttam. Reggel nyolc körül lehetett mikor az orvos velünk is egyeztetett és sokadszorra ismételte el a rám leső veszélyeket miszerint egy következő vérveszteséget nem biztos, hogy kibírnék. Lizt három körül átvitték egy másik szobába így mindketten nyugodtan tudtunk beszélgetni a rokonainkkal, nehéz volt édesanyám olyan megtörtnek látni és szerelmem elnyúzott arcvonásai csak tovább fokozták gyötrődésem. Az orvos, két ápolóval meg is jelent, és áttoltak a másik szobába, őszintén szólva nem értettem mi ez a nagy felhajtás, hiszen csak belém kellene szúrni egy tűt aztán azt átszúrni Lizbe. Vagy nem? Nem tudhatom, hisz nem vagyok orvos, bizonyára a doki jobban tudja a dolgát. Jeremyt nem engedték be, hogy az orvos és az ápolók gyorsabban tudjanak mozdulni, ha valami nem úgy sikerülne ahogy kell.
- Ann... - szólalt meg pár perc múlva Liz, mikor már mellette voltam egy-két méterre – Köszönöm. - Nem válaszoltam, csak bátorítóan rá mosolyogtam és vártuk, hogy az orvos hozzá kezdjen. Eleinte féltem, hogy Jer, vagy anyu nincs mellettem, de ahogy egymást követték az események szívből örültem, hogy nem látnak ilyen állapotban. Ahogy a tű elkezdte „lecsapolni” a vérem szörnyű köhögő roham jött rám, figyelmetlenül felültem amitől a tű szörnyen szúrni kezdett, de az volt a legkisebb gondom. Újra egy hatalmas vértócsa növekedett az ölemben és nem akart leállni, én meg fuldokoltam a véremben. Minden összemosódott, a fejem hasogatni kezdett, a szavak érthetetlenek lettek és egyre homályosabban láttam. Biztos voltam benne, hogy meghalok, de azt hiszem így kellett lennie.
Soha nem hittem, hogy a sorsom meg van írva, ki van jelölve az utam, nem, máig nem hiszem ezt el. Az életünk döntéseink sorozata. És csak akkor jövünk rá, hogy helyes volt-e, vagy sem mikor szembetaláljuk magunkat a következményekkel. Én döntöttem úgy, hogy elmegyek a szilveszteri buliba, én döntöttem, hogy iszok, én döntöttem, hogy autóba szállok, és szembe is néztem a következményekkel, én döntöttem úgy, hogy segíteni akarok Liznek és vért adok neki. De van valami amiről nem dönthetünk; a születésünk és a halálunk. Nem én döntöttem, hogy megszületek és a halálom időpontjáról sem én választok. Viszont a kettő közötti idő az én felelősségem, az én mocskom. És ha már egy rossz döntésem miatt mások is áldozatul estek akkor azaz én felelősségem, és jogomban áll arról dönteni, hogy jóvá teszem-e a hibám, vagy sem. Én jóvá akartam tenni, és remélem, hogy sikerült.
- Anyu! Végeztem az utolsó előtti fejezettel, most már ehetek sütit? - kiabált le a földszintre Lily, és összecsapta a vaskos kötetet melyet a téli szünetben ki kell olvasnia.
- És mi lesz az utolsó fejezettel? - Nyitott be az ajtón egy vörös hajú nő arcán bájos, engedékeny mosollyal.
- Sejtem a végét, de azt majd holnap kiolvasom - erősködött tovább Lily, de már tudta anyja válaszát.
- Rendben - sóhajtott az édesanya – Sipirc! - intett az ajtó felé ahol a lány már el is tűnt – De vigyázz mert még forró! - kiabált még lánya után és ő is lesietett a konyhába.
„Életünk során néha útkereszteződéshez érünk, és rákényszerülünk, hogy eldöntsünk, melyik úton akarunk tovább menni. És nem tudhatjuk előre, hogy a választott út gyönyörhöz, vagy fájdalomhoz vezet. Ha egyszer választottunk, már nincs visszaút.”
------------------------------------------
Kedves Bri!
Tetszett, ahogyan értelmezted a címet, és a történet is, amit kitaláltál köré. Kicsit szomorú és egysíkú volt ugyan, mégsem unatkoztam. Volt benne egy-két bukfenc, például nem hinném, hogy egy kétes állapotú beteg életét kockáztatnák az orvosok, szerintem ilyet nem lehet :)...
Leginkább az fogott meg, hogy a végkifejletet az olvasókra bíztad, ezzel is tovább gondolkodtatva őket.
Szép munka :) Gratulálok! :)
hullócsillag
