19. fejezet - Egy kis segítség...

Sziasztok!

Ezt a fejezetet Bellsnek ajánlom, merthogy megjelenik a karaktere :)...ugyan már megismerhettük őt korábban, de név szerint nem, és úgy döntöttem, hogy ő lesz Iza :P...na ki sejti, ki lesz ő?...a fejiből kiderül :)...
Nem túl hosszú rész, de gondoltam kettészedem a fejezetet, hogy tudjak nektek hozni frisset, mert már régen volt...

Jó olvasást!!
Puszii






Anya egész éjszaka dumált. Hol a nagyihoz, hol valami Fredhez. Eddig nem tűnt fel, hogy álmában beszél, de ezen nem csodálkozom, mivel mindig külön szobában aludtunk, már egészen kicsi korom óta.

Alig egy órája alduhattam, amikor megcsapott a paradicsom és a friss sonka illata.

- No, mi az álomszuszék? – kuncogott anya. – Térj magadhoz! Dolgunk van.

Nem tudom, honnan vette, hogy ébren vagyok. Biztosan az orrom árult el.

- Ajj, anya, egész éjszaka nem tudtam aludni. Nem kaphatnék még úgy...fél napot? – próbálkoztam a fülemig húzva a takarót.

- Rosszat álmodtál?

- Nem. Elaludni sem tudtam a motyogásodtól – hunyorogtam rá a paplan alól.

- Motyogtam? – kerekedtek el a szemei. – Mit?

- A franc se figyelt rá. Aludni próbáltam ugyanis... Ki az a Fred?

- Ohh... – Egy pillanatra mintha zavarba jött volna, de valószínűleg csak elgondolkozott. – Nem tudom. Nem jut eszembe Fred nevű ismerős...

- Nézzenek oda! Idegen pasikkal álmodunk? – bosszantottam, mire hozzámvágott egy kispárnát. Hogy az ágyáról, hogy vette el, az elkerülte a figyelmemet.

- Szóval... – pattantam fel. - ...hol az a reggeli? – néztem az anyám kezében egyensúlyozott tányérra.

- Előbb mosakodj meg. Az enyémet még amúgy sem hozták meg – tette le a tányért az asztalra.

Míg a fogamat mostam, azon gondolkoztam, vajon várjam-e meg, mit tervez anya mára, vagy hozakodjak elő a ház-témával. Végül az előbbinél maradtam.



- Szóval...mit is tervezel mára? – kérdeztem már az asztalnál ülve.

Anya valami egészen furcsa zöld trutymót evett, és erősen fokhagyma illata volt.

- Hát...gondoltam, mivel tegnap vásárolni voltál, ezért ma elmehetnénk a sulidba. Jut eszembe...a régi kabátodat kimosatnám, ha nem baj. Majd akaszd a kilincsre! – bökött a bejárati ajtó felé, míg én a cigányútra tért paradicsomdarab ellen küzdöttem.

Hiába harákoltam, még nálam is makacsabbnak bizonyult.

- Matt, valami baj van? – nézett rám anya, mire jeleztem neki, hogy elkélne egy kis segítség.

Rémült szemekkel vizslatott, majd akkorát ütött hátamra, hogy azt hittem, ott pusztulok.

- Áá, anya! Azért agyonütni nem kell! – rivalltam rá, mire sértődötten felmordult.

- Akkor máskor majd hagyom, hogy megfulladj, jó?

- Nem kell, de ekkorát sem kell ütni... Franc se gondolná, hogy ekkorát tudsz... – morgolódtam a hátamat tapogatva.

Erre megint elkomolyodott, majd felállt, és kisétált a fürdőbe. Fene se érti a nőket.

- Anya! – kiabáltam utána. – Asszem a kabátomat elhagytam...vagyis ott...

- Ott? – jött ki hozzám a kezét törölgetve, értetlenkedő pillantásokat lövellve felém.

- Ott...na jó...tegnap...vásárlás után...elmentem oda...

Nem tehetek róla, de nem bírtam bevallani. Nem mintha olyan nagy dolog lenne, de ki tudja, mit tervezett anyám. Még a végén kiderül, hogy lelőttem a meglepetést. Mondjuk, ahogy az a ház kinéz... Örülhet, hogy nem együtt mentünk el megnézni, mert lehet, hogy azt nem élte volna túl egészben...

- Oda? – szaladt még magasabbra a szemöldöke.

Egészen úgy nézett ki így, mint akinek ki akar esni a szeme. Elnevettem magam.

- Most mi van? – kérdezte sértődötten.

- Semmi.

- Aha, persze...semmi... – fordult el, s az ágyára dobált ruhákat kezdte pakolászni.

- Most mi van?

- Semmi.

Becsületesen küzdöttünk a nevetőizmaink ellen, de végül nem bírtuk tovább.

- Szóval? Hol jártál tegnap? – kérdezte még mindig nevetve.

- A házunknál – válaszoltam én is két vigyor közt.

Lesz, ami lesz – gondoltam, de anya egészen úgy reagált, mint a legrosszabb rémálmaimban.

- Te elmentél a házunkhoz?! – kapott a fejéhez. – Soha...soha többet ne menj arra nélkülem! Megértetted?! – rázta felém a mutatóujját.

- Mi?! Anya, nem vagyok már két éves! Mit aggodalmaskodsz annyit?! Ez már beteges! – pattantam fel, és a lehető leghangosabban csaptam be magam után a bejárati ajtót.

Elegem van! A tököm tele van vele! Mindig ez van! Miért nem tudja már felfogni, hogy felnőttem?!
Leszaladtam a három emeletnyi lépcsőn, és nem törődve az engem vizslató tekintetekkel a telefonhoz siettem.

- Jó napot! Travelodge Hotel, szobaszervíz. Miben segíthetek? – szólt bele az ismerős hang.

- Jó napot, kisasszony! Itt Matt. Tudja...rajtam röhög a fél hotel... – kezdtem ingerülten, miközben körbenézelődtem a hallban, hátha meglátom őt.

- Ó, helló, Matt! Sajnálom, nem tehetek róla, de a párbeszédünknek jó páran szem-, és fültanúi voltak. De gondolom, nem ezért hívott...

- Valóban nem... – vettem halkabbra a hangom, még mindig az alkalmazottakat fürkészve. – Van ebben az átkozott hotelben olyan szolgáltatás, amit kevesen vesznek igénybe és levezeti a fesz...felesleges energiákat? – kérdeztem.

Leginkább egy jó kis bunyóhoz lett volna kedvem. Soha életemben nem voltam az a bunyós típus, de úgy éreztem, ha nem verek be valakinek egy hatalmasat, azt az én fejem bánja.

- Hát akad. Például a konditerem, de ott ilyenkor elég sokan vannak.

- Akkor azt felejtsük el. Valami más esetleg? – kérdeztem, de lélekben már lemondtam róla.

- Várj egy pillanatot...és ne keress, nem fogsz megtalálni – mondta, és bontotta a vonalat.

Én is letettem. Honnan tudta, hogy keresem, ha ő nem lát? Biztos valamelyik kamerán figyel – jutott eszembe, és elkezdtem kamerák után kutatni.

Inkább el kellett volna mennem sétálni, vagy futni egy kört a hotel körül. De nincs nálam a kabátom, eszméltem rá. Tüdőgyulladást azért nem akarok kapni. Jó kis bosszú lenne.

Már vagy két perce várakoztam, és éppen úgy határoztam, visszamegyek, és inkább futok még pár kört a lépcsőházban, amikor megcsörrent a telefon.

- Igen? – kaptam fel.

- Mennyire bírod a küzdősportokat? – kérdzete az angyali hangú, többgyermekes családanya.

Még mindig röhögnöm kellett a szerencsétlenségemen.

- Tudtam, hogy magára számíthatok! – lelkesedtem fel. – Kinek az orrát törhetem be?

- Hát, ha lehet ne legyen túl durva, Matt! Jackson felelős az ebédjéért, nem is említve a többi, ki tudja hányszáz vendéget.

- Köszönöm...

- Iza...

- Köszönöm, Iza. Szép neve van – tettem hozzá mosolyogva. – Akkor ezt most betudom bocsánatkérésnek – incselkedtem, már megint elfeledkezve magamról. - Sőt, ha Jackson jó fej lesz, még az is lehet, hogy vacsorára lemerészkedem az étterembe.

- Örülök, hogy segíthettem, Matt! – mondta nevetve, és lelki szemeim előtt újra megjelent a hófehér gyöngysor-mosoly.

- Viszhall! – köszöntem el, és lecsaptam a kagylót.

Mindig gondoltam, hogy ez a nő egy valódi angyal. Izabella – ismételgettem magamban. Tényleg szép név.

Elindultam. Aztán meg is torpantam. Hogy én milyen hülye vagyok! Visszafordultam a telefonhoz, és újra tárcsáztam.

- Folyosó végén jobbra, le a lépcsőn, megint jobbra, és a legvégén. Jackson várni fogja. Váltóruha és cipő van lent... – kacagott rögtön, ahogy felvette.

- Kösz – motyogtam megsemmisülten. – Mondja, hogy ezt nem nézte végig senki!

- Hát, Matt...kevesebben, mint a múltkor...ha ez segít...

Hallottam, hogy folyamatosan mosolyog.

- Ez igazán megnyugtató. Remélem legalább azok, akik az előzőt még nem hallották, hogy teljes legyen az égés. A vacsorát visszavonom – álltam elő a nevetséges kis bosszúmmal.

Valahogy ez nekem nem megy mostanában.

- Visszhall, Iza, és mégegyszer kösz...

Letettem, és elindultam a folyosó vége felé. Idő közben kissé lehiggadtam, de elég volt újra anya hülyeségeire gondolnom, és máris felszaladt bennem a pumpa. Úgy kezel, mint egy kétévest...de maximum tíz.

Azt meg sem kérdeztem, milyen küzdősport. A karate-féle baromságokat nem csípem. Mondjuk most mindegy. Nem kell nekem mindenképpen szabályosan játszanom. Csak legyen valami, amit üthetek.

Elértem a folyosó végére, jobbra fordultam, és tényleg ott volt a lépcső. Nem tudom, miért hittem, hogy nem lesz. Mondjuk, félhetnék is, hogy a kamerákon keresztül figyelik minden lépésemet, és amikor végül benyitok a mosókonyhára, jót röhögnek, de Iza rendesnek tűnt. Nem hiszem, hogy kockára tenné az állását egy hecc kedvéért.

Végigfutottam a folyosón jobbra, és megtorpantam a kétszárnyú lengőajtó előtt. Jackson sehol, az ajtóra meg ki van írva, hogy vendégeknek a belépés tilos. Most akkor merre?

Gondoltam visszasétálok, és leülök a lépcsőre, amikor meglibbent az egyik szárny, és egy ’apámlehetne’ pasas állt meg velem szemben.

- Helló, Matt! – mosolygott barátságosan. – Talán meggondoltad magad? – célzott a távozásomra.

- Nem, dehogy!

Felé nyújtottam a kezem, amit ő el is fogadott.

- Matthew Scott.

- Jackson Fields. Örülök, hogy megismerhetlek, már sokat hallottam rólad... – kacsintott nevetve, és betessékelt az ajtón.

Új blogok!!

Sziasztok!!


Nos, csak két, nekem örömteli hírre szeretném felhívni a figyelmeteket!

Az elsőt már bizonyára sokan hallották:

Elindítottam egy újabb történetet A játék neve... címmel.

Ez egy teljesen más jellegű történet, mint az Alteregó. Nem misztikus, hanem teljesen hétköznapi (na persze! :P) emberekről szól, könnyedebb, kicsit glamúrosabb, amolyan 'limonádé' sztori, de ígérem, hogy nem lesz unalmas és elcsépelt, tele lesz izgalommal és humorral!! :)...

Történetem főszereplői Iza és Paris, az az visszavonulóban lévő modell és bébiszittere, valamint Querida, Audrey és Naomi. A főszereplőket az Alteregó-pályázat nyerteseiről neveztem el.
Bejegyzésről bejegyzésre követhetitek nyomon zűrzavaros, nagyvilági életüket, és annál is bonyolultabb (vagy éppen hogy nagyon is egyszerű?) kapcsolataikat egymással, mint barátokkal és vetélytársakkal, valamint pasikkal, gyerekekkel, kutyákkal, macskákkal, egerekkel :D...szóval lesz itt szó mindenről...

Köszönöm annak, aki legalább bekukkant! :)...


Másik hírem, hogy nyitottam egy újabb blogot Rím lelő címmel,
ahová a verseimet fogom felcsepegtetni :)...
Igaz, hogy ezt eslősorban magamnak hoztam létre, hogy valahol biztonságban tudhassam őket, de szívesen osztom meg bárkivel, akit érdekel.

Jó olvasgatást!


Puszi;
hullócsillag

18. fejezet - Amikor az álarc a porba hull...

Sziasztok! :)
Meghoztam az új fejezetet. Én nagyon szerettem írni, az egyik kedvenc részem (szerintem beillene önálló novellának is), remélem nektek is tetszik majd, de előre szólok, hogy nem túl vidám!
Mint a címben is benne van: Alteregó, mert mindenkinek van egy titka. Nos, Becky 'alteregójáról' ma lehull a lepel...
Még annyi, hogy az előző fejezeten történt egy-két apró helyesbítés.
A következő rész Matt szemszög lesz, és minél nagyobb az ösztönzés, annál hamarabb hozom. Aztán már nem kell sok, hogy összefussanak a szálak. Mármint a három főszereplő szálai ;)...
Jó olvasást, és várom a kommenteket!

Puszii
hullócsillag

Egy pár pillanatra elaludhattam. Amikor felriadtam, beletellett egy kis időbe, mire rájöttem, hol vagyok. Sam még mindig nem volt sehol. Már nem hallottam a vizet csobogni, de valaki neszezett odafent. Megfordult a fejemben, hogy le kellene lépnem, de talán megváltást vártam ettől a beszélgetéstől. Nem tudom.

A pulcsim tiszta víz volt a fejem alatt. Eddig észre sem vettem, hogy könnyezem. Az évek alatt fellépített fal most omladozni kezdett. Éreztem, ahogy a vidámság álarca mögött megbúvó félelem kényelmetlenül fészkelődik.

A sok tea is megtette hatását. A wc felé vettem az irányt, és közben azon törtem a fejem, hogyan adagoljam úgy a magyarázatokat Samnek, hogy a legkevesebb sebet tépjem fel az emlékeimen. Nem attól féltem, hogy nem ért majd meg, hogy elfordul tőlem. Hanem attól, hogy ő is olyanná válik majd nekem, mint Nick. Féltem, hogy nem akarom majd látni többet. Hogy gyűlölni fogom majd azért, mert arra az éjszakára emlékeztet, és látszik a szemében a szánalom. Pedig nem érdemli meg, hogy gyűlöljem.

Mire végeztem, már odalent állt a kanapé mellett, pizsamában, turbánnal a fején, és kezében egy takarót szorongatott.

- Héjj – suttogtam, és vigyázva megérintettem a vállát, mire hangosat sikoltva megperdült.

- Francba Becky! – gyűrte szívére a paplant. – Azt hittem elmentél! – Ölelt át.

- Hát...itt vagyok. – fejtettem le magamról szégyenlősen a karjait és lerogytam a kanapéra.

Gyűlöltem magamat és Nicket, amiért újra át kell éljem azt az éjszakát. Miért kell, hogy beavassam Samet is valami olyasmibe, amit évek óta próbálok leplezni? Miért kell, hogy egy felelőtlen lépés befolyásolja az egész életemet? Sosem akartam, hogy bárki is megtudja Nicken kívül. Elég volt őt távoltartani, hogy eltemethessem magamban a múltat, és a vidám és vicces Rebecca Sharidan lehessek.

- Csak wc-n voltam. – húztam az időt magyarázkodással.

- Lehúztad?

- Persze! – kaptam fel a fejem a feltételezésre.

- Jajj, nem azért... – mentegetőzött. - ...csak nem hallottam. Mindegy. – legyintett, és ő is mellém telepedett.

Egész higgadtnak tűnt, ahhoz képest, előzőleg mennyire megdöbbent. Hát persze. A mindig tökéletesen szabályosan élő Becky részegen vezetett. Kiábrándító lehet ilyesmit megtudni, amikor azt hiszed, a legjobb barátnőd feddhetetlen múltjának minden darabja nyitott könyv előtted.

Féltem megtörni a csendet. Kínos volt. Idegesen fészkelődve vártam, mikor kérdez már.

- Kell? – nyújtotta felém a takarót.

- Nem, kösz.

Nem erre a kérdésre vártam. Ő is idegesnek tűnt.

- Oké. – dobta át a takarót a fotelba. – Akkor...elmondod?

- Ühümm. – karoltam át hatalmasat sóhajtva a kanapéra felhúzott lábaimat.

Azt sem tudtam, hol kezdjem.

- Emlékszel Adrianre? – vágtam bele végül a közepébe.

- A drogos? – lepődött meg.

- Igen, ő.

Bámultam az asztalon álló bögréket, és hagytam, hogy az emlékképek szépen lassan előbújjanak börtönükből.

- Akkor még vele voltam. Tudod, a problémás korszakom. Egy buliban voltunk. Jól bepiált...a hülye haverjai meg hagyták volna, hogy hazavezessen. Én is ittam, de hát ugye nem annyit, csak egy pár pohárral. Azt mondta, ha nem vezetek én haza, akkor ő vezet. – magyaráztam a térdemet kapargatva.

- Ennyi? – nézett rám csodálkozva.

- Hát...nem. – néztem fel és a gyomrom féktelen remegésbe kezdett. – Tudod, anya nem tudta, hogy vele vagyok. Ki is akadt volna. Négy évvel volt idősebb nálam, és én halálosan szerelmes és hülye voltam. De ezt tudod... – legyintettem. - Anya azt hitte, nálad alszom. – sütöttem le a szemem.

- Nálam? Te jó ég Becky, és mi lett volna, ha felhív és én elárullak?

Te jó ég Sam, ha tudnád, amit én, nem ezen aggódnál! - gondoltam elkeseredetten.

- Talán az lett volna a legjobb. – fogtam remegő tenyerembe a fejem.

- Miért? Nem csináltál semmi olyat, amit nem csinál meg mindenki más is, legalább egyszer az életben. – vígasztalt. – Jó, persze meglepődtem, nem úgy ismertelek, mint aki részegen vezet, de nem nagy ügy! Mármint, nem esik jól, hogy nem mondtad el nekem...de talán még helyesen is tetted...hiszen lehet...ha hagyod vezetni, abba bele is halhatott volna! – magyarázta Sam, és éreztem, ahogy süllyed velem a világ.

- Várj még...még nem fejeztem be. – szakítottam félbe akadozó hangon, még mielőtt túlságosan beleéli magát a hepiendbe.

- Te jó ég ne idegelj! Elütöttél valakit? – rémült meg.

Összeszorult a torkom.

- Nem. Elütni nem ütöttem el senkit, de...Adrian elkezdett fogdosni... – az eddig feledésbe kényszerített emlékek kíméletlenül törtek fel, és a szemem könnybe lábadt. - ...hirtelen azt sem tudtam, hova kapjak...én csak...én csak...

Láttam Sam-en, ahogy felidézi azokat az időket. Még általános iskola végén történt, apa halála után, hogy rossz társaságba keveredtem. Nagyon megviselt, hogy hirtelen csak ketten maradtunk anyával. Én naív voltam, Adrian pedig olyan kedves és megértő. Aztán kiderültek a piszkos dolgai is, de én már túlságosan belehabarodtam. Képtelen voltam elhinni, hogy ő rossz is lehet.

Sam nem tudott semmiről. Akkoriban csak azt látta, hogy az apával történtek miatt vagyok rosszul. Nem is érthette, hiszen életemben először eltitkoltam valamit előle. Aztán megjelentek az újságok, és csak annyit mondtam neki: ismerem, a barátom. Végig mellettem volt, és bíztatott, hogy nem lesz semmi baj. És melléfogott. Éppen, mint most.

- Héjj, Becky, nyugi! – simogatta a karomat, és én minden érintésére libabőrös lettem.

- Én csak...én csak nem akartam, hogy hozzám érjen! Akkor jöttem rá, hogy ő sem különb! Egy részeg, drogos disznó volt, Sam! És csak kihasználta, hogy nem vagyok jól! – kiabáltam a könnyeimet nyelve. – Nem gondoltam, hogy ez lesz belőle! Fogalmam sem volt, hogy...fogalmam sem volt...esküszöm, Sam...ÉN NEM AKARTAM, HOGY MEGHALJON!! – borultam zokogva Sam ölébe, aki levegőért kapkodott. – Én csak azt akartam, hogy vegye le rólam a kezét... – rebegtem.

- Te...te vezetted AZT a kocsit? – hallottam Sam hitetlenkedő suttogását.

Végre megértette. Akkor hetekig mindenki erről beszélt. Azok után lettem még rosszabbul, és Sam akkor már azt is tudta, hogy nem csak apám, hanem Adrian miatt is. De azt nem tudta, hogy akkor már nem aggódom érte. Nem érdekelt, hogy kómába esett, nem érdekelt, hogy esetleg nem lesz már ott nekem, nem érdekelt, hogy mi lesz vele, csak arra tudtam gondolni, hogy mit tett velem. És hogy én mit tettem.

- Odanyúltam...el...el akartam tolni a kezét...de...aztán...neki a fának... – zokogtam szorosan markolva és eláztatva Sam pizsamáját.

- Héj, Becky! Nem te ölted meg! Benne volt az újságban is, hogy túl sokat anyagozott...

- Hát nem érted?! – néztem rá dühtől ködös tekintettel. - LESZAROM, HOGY MI VAN ADRIANNEL!! DE UTÁNA HETEKIG NEM TUDTAM ANYA SZEMÉBE NÉZNI!! – fakadtam ki.

Már nem csak a kezem és a gyomrom remegett, hanem a hangom is. Harag volt bennem. Utáltam magamat.

- Apa balesete után...azok után, hogy tudtam, mit okozhat egy részeg sofőr...képes voltam piásan kocsiba ülni, Sam! Egy idióta fasz miatt!! Mi van, ha jön valaki szembe az úton?! Mi van, ha nem a fának ütközöm?! Mi lett volna azokkal, akik a másik kocsiban ülnek, és anyával, ha én is meghalok?!...

Nem szólalt meg, csak magához vont, és beterített a puha takaróval. Körém fonta karjait és addig símogatott és csitítgatott, amíg el nem múlt a csuklásom és a remegés.

- Nem tehettél róla, Becky – kezdte halkan Sam. – Csak jót akartál. Nem akartad, hogy valaki butaságot csináljon. Viszont nem értem, miért nem telefonáltál, hogy menjenek értetek? Vagy miért nem hívtál taxit?

- Hülye voltam Sam! Részeg. És naív. Bíztam magamban, és senki másban. Féltem, hogy anya megtudja, kivel voltam...nem gondoltam, hogy így még többet kell majd eltitkoljak előle...

- És Nick? – tette fel a legkényesebb kérdést Sam.

- Nick ott volt. Amikor magamhoz tértem, felhívtam őt...tudtam, hogy úgyis megtudná odabent, így egyszerűbbnek tűnt rögtön őt hívni a rendőrség helyett. – emlékeztem vissza. - Elintézte, hogy inkognitóban maradhassak, így az újságok sem írták meg a nevemet...olyan homályosan fogalmaztak, azt sem lehetett sejteni, hogy volt még vele valaki aznap éjjel.

- Hálás lehetnél Nicknek. – közölte szárazon Sam.

Valószínűsítem, hogy akkor jó pár dolgot átrendezett a fejében, és Nickről alkotott véleményében.

- Tudom. – remegett meg újra a hangom.

- Miért utálod?

- Azelőtt sem szerettem különösebben. Mindig csak kritizálta anyát. Semmi sem volt jó neki. Mindig mindenki gyanús volt, és hülye. – préseltem ki a szavakat.

Nehéz volt. Soha senkinek nem beszéltem még erről. Nick sem tudta, miért utálom. Egyszerűen csak azt hitte, hálátlan dög vagyok. Pedig legbelül szenvedtem.

- Aztán jött ez a baleset...és ő segített...és én még jobban megutáltam, amiért szeretnem kellett volna. Hidd el, megpróbáltam. De utálom, amiért rá kellett jöjjek, hogy én vagyok az, akit gyűlölnöm kell, és nem ő...és hogyha látom...mindig az az éjszaka jut az eszembe róla...az, hogy ő tudja a titkom...hogy ő előtte nem lehetek más, nem bújhatok el a vidám, vicces Rebecca álarca mögé...

- Szerintem Julie megértené.

- Nem! Soha nem tudhatja meg! – szögeztem le ijedten.

- Értem. - hallgatott el. - Akkor most engem is utálsz...

Az utolsó mondat inkább hangzott kijelentésnek, mint kérdésnek. Megráztam a fejem. Többre nem volt erőm. Megint gyűlöltem magamat. Pont, mint akkor, azon az éjszakán, és még jó pár azt követőn.

- Nem. - mondtam, de nem hangzott túl meggyőzően. Sajnálkozva néztem Sam szomorkás tekintetét. - De nem mondom, hogy most jobb. Amíg Nicken kívül nem volt senki, aki tudott erről...úgy csinálhattam, mintha nem is én lennék az a lány...aki felelőtlenül és bután viselkedett...

- Mindig sejtettem, hogy valahol mélyen elnyomsz magadban valamit.

- Igen? – ilyedtem meg.

- Ühümm...furcsa volt...hogy a problémák elől mindig elfutsz...hogy mindenből viccet csinálsz.

- Ez nem is igaz! – lepődtem meg.

- De igen. Mindig.

- Tényleg?

- Igen. – nézett rám, és látszott rajta, hogy nagyon komolyan gondolja. – Figyelj, Becky! Nem bújhatsz el mindig a gondjaid elől. Sosem fognak komolyan venni. És ha nem hagyod, hogy megoldódjanak, örökké utálni fogod magad valamiért, ami nem is érdemel ennyi figyelmet. Félni a félelemtől a legbutább dolog a világon, hiszen valójában nincs is mitől félned. Julie megértené...

- Nem, Sam! Te ezt nem értheted. Ez olyasmi, amit sosem bocsájtok meg magamnak. – álltam fel. – Ha nem baj, inkább hazamennék.

- Persze. – mosolygott rám, temérdek szomorúsággal szemeiben, és tényleg sajnáltam, amiért ilyen utálatosan kell viselkednem vele.

- Becky?

- Igen? – néztem vissza az ajtóból.

- Miért buktatott le Nick? Mármint, amikor megjött azt mondta te is benne vagy a slamasztikában...

- Ja. Igen. Néha kér tőlem egy-két apróbb szívességet. Ma délután is lett volna egy kis dolgom...sosem mondok nemet...úgy érzem ennyivel tartozom...és félek, hogy elárul anyának...de ma azt mondtam neki, nem érek rá, mert sokáig suliban leszek...

- Értem.

- Jó éjt, Sam!

- Jó éjt, Becky! – mosolyodott el, és ebben a mosolyban ott volt minden, amitől én valaha is féltem.

Félelem, szánalom és megbocsájtás.

17. fejezet - Bűnbe esés...

És itt is van a beígért friss!! :)...
Kicsit rövidebb a szokottnál, mert ugye sűrű is volt a hetem, meg ez egy ilyen rész, itt kellett abbahagyni, hagy tépjétek kicsit a hajatokat :P...
Még ma felkerül az első rész A játék neve... történetemhez is, aminek szereplői Iza, Paris, Querida, Audrey és Naomi, a pályázat díjazottjai!! ;)...

Puszaa,
hullócsillag :)...

- Becky! Becky állj már meg!!

Lecsoszogtam a lépcsőn és Becky után futottam. Már teljesen besötétedett. A hó átáztatta a papucsomat, mire a kapuig értem, és sikerült megállítanom őt.

- Ez meg mi a fene volt?! – csimpaszkodtam a karjába.

- Semmi. – motyogta, de még mindig nem nézett rám.

Megpenderítettem és...

- Ne mondd, hogy semmi!! Láttam, hogy néztél rá, és látom azt is, hogy sírsz!! – szegeztem neki a mutató ujjam.

Utóbbi megállapításomon magam is megdöbbentem.

Vissza kellett fogjam a hangomat, pedig legszívesebben az arcába kiabáltam volna, hogy jobb dolgom is akad annál, minthogy faggassam, és mégis, mit képzel, ki ő, hogy lefaragjon az egyébként is reménytelenül kevés időmből?!

Aztán rájöttem, hogy mégis ki ő, és sikerült felülkerekedni a hirtelen rám törő indulatokon.

Becky csak állt elkeseredett pillantásokat vetve arra, amerre az utat sejtette, és néha megrázta vastag lófarokba kötött, vörös loboncát.

- Na jó. Figyelj. – fogtam két kezem közé az arcát. - Emlékszel arra, amikor hetedikben Troy téged hívott el az évzáró bálba?

- Ühümm. – bólogatott bizonytalanul, mintha csak nem értené, mire is akarok kilyukadni.
Nem is érthette.

- Haragudtam rád? Pipa voltam? Megzsaroltalak, hogy nem leszek a barátnőd, ha elmész vele?!

- Nem. De neked nem is tetszett... – nyöszörögte gyanakvó pillantások közepette.

Na igen. Számítottam erre.

- De igen. Tetszett. Halálosan szerelmes voltam Troy Simpsonba!

- Há...há...dehát...

Megértette. Hápogott még egy ideig aztán zokogva a nyakamba ugrott. Jó pár percig állhattunk így, amikor a könnycseppek elkezdtek megfagyni az arcomon és a nyakamon.

- Szóval? Elő kell álljak még egy-két meglepő sztorival, vagy ismersz annyira, hogy tudd, ha ezt túléltem, nem okozhatsz akkora traumát, amitől féltened kellene?

- Volt még ilyen?... – szipogta elkerekedett szemekkel.

- Nem. – vallottam színt. – De most már muszáj lesz elmondanod, mi a baj, mert még két percig állok itt és többet el sem megyek.

Elgondolkozhatott, mert a ráncok vízszintes csodálkozóból, függőleges töprengőbe ugrottak a homlokán.

- Idefagyok. – magyaráztam, mire végignézett a papucsba bújtatott, de egyébként combközépig csupasz lábamon.

- Ohh... – csodálkozott el.

- Egy perc... – türelmetlenkedtem.

- De...ez... – kérette magát, és a sötétség ellenére biztos vagyok benne, hogy el is pirult.

- Na jó. Bemegyünk, főzök egy teát, megvárjuk míg Nicknek összefolyik a nyál a szájában, aztán kirúgjuk és mindent elmesélsz. Itt is alhatsz, majd felhívjuk Julie-t.

Elmosolyodott és kabátujjával elmaszatolta a könnyeit.

- Oké.

- Szuper! Akkor... – mutattam a ház felé. – ..csak előre!

***

Nicket hamar sikerült meggyőzni arról, hogy nincs több keresnivalója nálunk. Míg kint voltam felkutatta az egész házat Zac után, s nem meglepő módon, nem találta egyik szobában, szekrényben, a zuhanyfülkében, sőt, a szennyesládában sem.

Ugyan a véres ágyneműt már kicsit nehezebb volt kimagyarázni, de talán a Becky miatt érzett lelkiismeretfurdalása következtében (már, ha szokott neki lenni olyasmije), talán mert, mint kiderült, nem szereti a teát, végül feladta a kérdezősködést és elbúcsúzott.

Letelepedtünk a nappaliban, teát ittunk, és nem győztem elég kérdőn nézni Beckyre, aki nem győzte elég hatásosan kerülni a pillantásom.

- Nos? Megosztod velem még ma, azt az egetrengetően nagy titkot, amiről még Nick is tud, vagy...

- Csak Nick tudja. – nézett végre rám, majd újra a bögréjébe bámult.

- Ohh...na jó...legyen... – sóhajtottam. - Ígérem, ha elmondod, meghallgatom és utána se szó, se beszéd elmegyek lezuhanyozni. Rám fér, hmm?? Addig meg is szökhetsz, ha attól félsz, hogy visszajövet leharapom a fejedet.

- Részegen vezettem.

- Micsoda? MICSODA?!?!?!

- Zuhanyzás!! – parancsolta Becky.

- Neeem, vávávávárjál egy kicsikét! – pattantam fel a hajamat tépve. – Mióta van neked jogsid?!

- Nincs.

- Nincs?!

- Zuhany. - motyogta megsemmisülten.

A parancs már inkább hangzott könyörgésnek, engedtem hát a kérésnek és felcaplattam az emeleti fürdőbe.

Gyorsan a szobámból is összeszedtem a piszkos holmikat és beáztattam őket egy nagy lavórba. Azután lehámoztam magamról a pulcsit és a fürdőruhát, és beléptem a forróvíz alá. Éreztem, ahogy a hajamról a hátamra folyik a víz, és végigcsurog egészen le a bokámig. Felemeltem az arcomat és élveztem a meleget. Élveztem volna a csendet is, de a fejemben egymást kergették az abnormálisabbnál abnormálisabb gondolatok.

Becky részeg volt? Becky részegen vezetett?? Becky jogsi nélkül, részegen vezetett?!

Még forróbbra nyitottam a csapot, aztán hirtelen átváltottam jéghidegre.

A szívem belenyilallt. Összegörnyedtem. Ijedten ugrottam ki a víz alól. Francba, francba, a büdös francba!! Hát hülye vagyok én?! Attól, hogy ő hülye volt, én még nem kell kinyírjam magamat!

Visszaállítottam egy még elviselhetően meleg hőfokra és lekuporodtam a zuhanytálcára. Attól, hogy volt egy kis titka, még nem dől össze a világ, bíztattam magam. De miért titkolna ilyesmit? És miért zaklatja fel ennyire? Sosem láttam még ilyennek. Titokban abban reménykedtem, hogy mire leérek, hűlt helye lesz, de tévedtem. Amikor fél órával később, pizsamában, és törölközővel a fejemen beléptem a nappaliba Becky még mindig ugyan ott volt, ahol hagytam.

Elaludt. Álmában csorogtak a könnyei. Nem akartam felébreszteni. Felosontam apa szobájába és előbányásztam az ágyneműtartóból egy jó meleg takarót, de amikor visszatértem, hogy betakargassam, már hűlt helye volt.

I. helyezett - Bells

Az író megjegyzése: Daniel „Álomhegy” valahol mindenkiben megvan. Azt hisszük, hogy el tudunk fogadni valamit, amikor pedig ott állunk előtte, rájövünk, nem akarjuk, hogy megtörténjen.

„Minden napodat éld úgy, mintha az lenne az utolsó.”

Kötelező zeneanyag hozzá =)...

alteregó.
by I.R.

- Hiába mondod el még ezerszer, akkor sem értem miért kéne mennem.
- Mert ez az első bálod. Nem hagyhatod ki.
- Dehogynem. Pontosan azt teszem.
- Daniel Mary Traumberg, készülődj, ez parancs!

Elnevettem magam anya akaratosságán. Sosem láttam még ilyennek. Máskor, bezzeg ha könyörögtem se engedett el szórakozni.

Hogy mi ez a hirtelen váltás? Semmi vidám oka nincs rá. Mit is kezdhetne egy anya a halálos beteg lányával? Hát engedi élni, amíg lehet.

Igen, halálos beteg voltam. Rákos. Alig volt pár hónapom hátra. Az orvosok már nem ajánlották a kemoterápiát sem, szerintük csak elrontaná a hátralevő időt. Engem valahogy meg sem lepett, amikor közölték a diagnózist. Igen. Meghalok tizenhat évesen. És akkor mi van? Az élet megy tovább. A többi tizenhat éves felnő, családot alapít, gyerekei születnek, majd meghalnak. Igen, irigylem őket. De azzal segítek magamon? Nem hiszem. Inkább leélem azt, ami még hátra van, és megpróbálom boldogan itt hagyni ezt a világot. Nem. Nem akarok meghalni. De számít, hogy én mit akarok? Nem nagyon.

Viszont anyám teljesen ki volt bukva. Lassan egy hónapja, hogy minden éjjel arra riadok fel, hogy sír a szobájában. Nappal eltakarta a jeleket, ám a szemeiben lévő fájdalmat semmivel sem tudta palástolni. Nem haragudtam rá. Valószínűleg minden anya így reagálna. Csak sajnáltam, hogy miattam szomorú. És hogy nem tudok ellene mit tenni.

Félretettem ezeket a már annyiszor végigtanulmányozott gondolatokat és az előttem heverő halványlila estélyire pillantottam. Az első és utolsó bálom. Miért is ne?

Gyorsan ledobáltam magamról a ruháimat és belebújtam a puha anyagú ruhába. Elrendeztem magamon, aztán az egész alakos fali tükör elé álltam. Tökéletes passzolt. Kiemelte arányos alakom, amit sok korombeli lány irigyelt volna. A ruha felül szűkített volt, a szoknyarésze viszont lágy harangként vette körbe hosszú lábaimat. A betegségnek jele sem volt a testemen. Szökésbarna hajamat kiengedtem, így most lágy hullámokban hullott a vállamra. Bőröm ugyancsak irigylésre méltóan sima volt. Nagy sötétbarna szemeimet sűrű szempilla keretezte. Arcvonásaim mindenkit egykor modell édesanyámra emlékeztettek. Igen, van benne valami.

Nem sminkeltem magam. Nem volt rá szükségem. Csak a telt ajkaimra tettem egy kis szájfényt és készen is voltam.

- Daniel – hallottam a lépcsőfordulóból anyám hangját. – Készen vagy?
- Igen, mindjárt megyek – kiáltottam vissza.

Magamhoz vettem egy külön erre az alkalomra vásárolt lila kézitáskát. Még azelőtt vettem, mielőtt rám törtek volna a rosszullétek. Mielőtt kiderült volna, gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Gyógyszerrel enyhítik a tüneteket. Meg nem ment, de legalább nem érzem úgy magam minden percben, mint aki mindjárt összeesik.

Leszaladtam a lakkozott falépcsőn. Az utolsó fokon egy doboz állt. Vigyorogva felemeltem és megráztam, mint egy gyermek, aki élete első ajándékát kapja. Anya az ajtófélfának dőlve figyelte a reakciómat.

- Cipő? – kérdeztem felvonva a szemöldököm.
- Nézd meg.

Elmosolyodtam és kinyitottam. Egy gyönyörű magassarkú volt. Színben passzolt a ruhámhoz, szóval tökéletes ma estére.

- Köszönöm – suttogtam. – De…
- Igen. Tudom. Nem szereted, ha állandóan ajándékokat veszek.
- Tudod, hogy nincs mit mondanom a többieknek…
- Mondd azt, hogy az első bálodra kaptad. Mert ez az igazság.

Igen, anya szeretett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Amióta kiderült mi a bajom, - szóval nagyjából egy hónapja– minden apró-cseprő dologra képes ajándékokat venni. Nem is lett volna kellemetlen, ha meg tudtam volna magyarázni a barátaimnak.

Mert igen. Ők nem tudták. Talán ez volt a legnehezebb része. Megtartani a látszatot. Én kértem anyut, hogy ne mondjuk el senkinek. Megpróbáltam folytatni a régi életem, miközben egy újat kezdtem. Tudtam, ha elmondom, másképp néznek majd rám. Ő a kislány, akit sajnálni kell, mert hamarosan meghal. Még ha nem is szándékosan, ezt tették volna mindannyian. Ezért a betegségről senkinek se szóltam, a hiányzásokat influenzával magyaráztam, a gyengeséget pedig utóhatással. A gyógyszerszedést virágporra való allergiával az ajándékokat pedig anyám hóbortjával. A betegséget úgy fogtam fel, mint egy titkot, amit senki sem tudhat meg, különben az emberek másképp fognak tekinteni rá. Mint Superman vagy a Macskanő. Bár nem voltam szuperhős, ha a titkom kiderülne, megkülönböztetett lennék.

Édesanyámon kívül, csak apám tudott a rákról. A szüleim hároméves koromban elváltak. Apám visszaköltözött Németországba, és maximum évente egy lapot küldött, hogy boldog születésnapot kívánjon, természetesen az időpontot sosem találta el. Azóta azonban, mióta értesült róla, hogy hamarosan meghal az egyetlen lánya, naponta hívogat telefonon, és megígérte, hogy jövő hónapban meglátogat.
Nem haragudtam rá. Ki tudja, mit érez ilyenkor egy ember? Lehet, hogy bűntudata van, amiért tizenhárom éven keresztül elhanyagolt és most szeretné kijavítani a hibáját. Néhány hónap néhány év ellenében. Kevésnek tűnhet, de érdekes módon tudtam értékelni. Legalább megpróbálja.

- Gyönyörű vagy – vigyorgott rám anya, szemében büszkeség csillogott.

Felkaptam a fehér bőrkabátom, amit ezelőtt héten kaptam egy ötösért… Mondtam, hogy túlzásba viszi.

- Helen anyukája értünk jön. Szia! – mondtam és két puszit nyomva az arcára kimentem a ház elé.

Pár perc múlva meg is érkezett a sötétkék Volkswagen. Helen az iskola szépe volt. Hosszú, derékig érő búzaszőke haja, és égszínkék szeme volt. Arca akár egy angyalé. Most egy halványrózsaszín térd alá érő kisestélyit viselt. Visítva ugrott ki a kocsiból.

- Vááá remekül nézel ki – sikította és megölelt.

Sokan utálták, csak mert szép volt, én azonban szinte rögtön jóba lettem vele, miután ugyanabba a középiskolába iratkoztunk. Azóta is a legjobb barátnőm. De még ő sem tudta a titkomat.

- Te is – viszonoztam a bókot.

Helen erre majomkodva pofát vágott, aztán beszálltunk a hátsó ülésre. Helen anyja egy apró, de annál gyönyörűbb asszony volt. Mosolyogva üdvözöltük egymást és pár átlagos kérdés után, elindultunk a St. Alice középiskola felé.

Helen össze-vissza csacsogott a suliban terjengő pletykákról. Arról, hogy ki-kivel jön vagy, hogy kit nem engednek el. Mosolyogva bólogattam. Örültem, hogy ilyen vidám és ennyi mondanivalója van, mert nekem nem volt sok kedvem a beszédhez. Apró szúrást éreztem a bal karomban, ami nem volt jó előjel. Még szerencse, hogy hoztam magammal gyógyszert.

A suli előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Mindenki várt valakire. Hárman pont a kapu előtt, épp ránk. Tim, Rick és Joy, a barátaink. Ugyanolyan visítással fogadtak kettőnket, mint Helen engem. Miután üdvözöltük egymást, egymás kezét szorongatva elindultunk befelé, az első tanévzáró bálunkra.

Tim egy magas, fekete hajú srác volt, egy évvel idősebb nálunk. Mióta csak idejárunk, velünk van. Egész helyes volt, de nem volt az esetem, bármennyire is szerette volna.

Rick az osztálytársunk volt, afféle a többi fiú által kiközösített „stréber”. Mi viszont megtaláltuk a szórakoztató oldalát.

És itt volt Joy. Egy igazi egzotikus szépség. Fiatal kora ellenére rengeteg udvarlója akadt. Sötét, göndör haja megfelelő keretbe foglalta mandulavágású szürke szemét és enyhén sötét bőrárnyalatát.

Így, mi öten voltunk a suli legösszetartóbb barátai. Voltak még, akik szerettek volna hozzánk csapódni, de végül mindig csak öten maradtunk. És ez így volt jó. Mindent elmondtunk egymásnak. Ha valami nem tetszett a másikon, vagy a viselkedésében volt kivetnivaló.

Viszont egy dolgot nem tudtak. Hamarosan csak négyen maradnak. Talán hamar elfelejtenek és pótolnak egy gólyával. Vagy évekig gyászolnak, végül elfelejtenek. Mindegy hogyan, végül feledésbe merülök. Rosszul esett, mégis tudtam, így helyes. Senki sem fog örökké gyászolni. Talán emlékeznek majd rám. Elég ennyi.

- Nézd! Ott van Jack Wiser – mutatott Helen egy magas, sötét hajú srácra.

Amióta csak beléptünk a suli kapuján, odavolt érte. S bár Jack világosan az értésére adta, hogy csak „arra” kéne neki, Helen nem adta fel, hogy egyszer még magába bolondítja. Mint a filmekben, szokta mondogatni.

A bált az iskola tornatermében rendezték. Gagyi zene és üdítőitalok. Mégis ez minden középiskolás álma. Az iskolai bál. Ahol életre szóló szerelmek szövődhetnek. „Mint a filmekben.” Örültem, hogy mindenki el volt foglalva magával, így félrehúzódhattam és bevehettem egy szem gyógyszert a karfájásomra.

- Allergia? – szólalt meg mellettem egy mély hang.

Felnéztem és a legszebb szempárral néztem szembe, amit valaha láttam. A végzős Benjamin Hethar.

- Igen – bólintottam és próbáltam úgy mosolyogni, „mint a filmekben”, mikor a főhősnő megpróbál bevágódni a főhősnél.

- Az nem kellemes – állapította meg Ben, aztán ő is elvett egy üdítőt.

Sötétbarna haját kikopott lila csík tette különlegessé. Emlékszem, mennyit nevettünk rajta Helennel, mikor beállított lila taréjjal. Arca kissé még gyerekes, de épp emiatt volt annyira vonzó. Magas, kidolgozott alakja volt. Több sportágban is kiemelkedő volt, de leginkább a küzdősportokban jeleskedett. Természetesen mindenkivel jóban volt az iskolában. Köztük az iskola legnagyobb k-ival is… ahogy Helen szokta nevezni őket.

Nem úgy tűnt, mint aki el akar menni.

- Hogy tetszik a bál? – kérdezte kedvesen.

Megfordultam és végignéztem az épp lassú számra ringó párokon.

- Rémes – suttogtam, mire Ben hangosan felnevetett.
- Igen, egyetértek.
- Hol van a barátnőd? – csúszott ki a számon.

Tudtam, hogy Ben egy Sandra nevű, hirtelenszőke csajjal járt, aki korban sokkal jobban illett hozzá, mint én.

- Szakítottunk – felelt, mire még jobban átkoztam azt a nagy számat.
- Sajnálom.
- Nem számít – mosolygott, aztán arra hivatkozva, hogy megkeresi a haverjait eltűnt.

Hosszan bámultam utána. Nem lenne egyszerűbb leszólítani és megmondani, hogy tetszik? Mit veszthetek?

- Csak nem Benjamin Hethart láttam épp elmenni mellőled? – ugrándozott mellém Helen.
- De – sóhajtottam. – Én meg szépen elbaltáztam…
- Mert?
- Szakítottak a barátnőjével…
- Jézusom! Ez remek! Várj, leadom a drótot – azzal már ott sem volt.

Hát igen. Ez Helen. Kis pletykafészek volt, de emellett imádnivaló. Ismét éreztem a szúrást a karomban. Hát nem volt elég egy szem orvosság? Próbáltam figyelmen kívül hagyni. Nem szedhettem sok gyógyszert. Inkább belemerültem a párok elemzésébe. Váltakozva csendültek fel a pörgősebb és lassú számok. Épp Chris Isaac Wicked Game című száma indult, mikor megint meghallottam a hangját.

- Táncolunk?

Rámosolyogtam. Egyből elfelejtettem, hogy fáj a karom. Bólintottam és felé nyújtottam a kezem, hogy a táncparkettre vezessen. Mikor a tömeg közepén voltunk megállt, szembe fordult velem és magához húzott. Életemben először táncoltam férfival, aki nem a rokonom volt. Hihetetlen érzés volt. Most egyáltalán nem bántam, hogy eljöttem.

„No, I don't want to fall in love, With you” – énekelte Chris.

Éreztem Ben illatát és teljesen elmerültem benne. Zöld szemei mintha hipnotikus erővel bírtak volna, nem volt erőm elszakítani tőlük az enyémeket. Jó érzés járta át a testemet.

- Nagyon jól áll ez a ruha – hajolt közel Ben és a fülembe suttogott.
- Köszönöm.
Már épp vége lett volna a számnak, de valakinek nagyon tetszhetett, mert újraindította.
- Kezd megtetszeni ez a szám – mosolygott szívfájdítóan édesen Ben.
- Nekem is.

Egyre többen lettünk a táncparketten. Talán ennek volt köszönhető, hogy Bennel szinte egymáshoz passzírozódtunk, de nem volt ellenünkre.

Éreztem, mikor jött el a pillanat. Ben hihetetlenül lassan ajkát az enyémhez érintette. Mint az ősrobbanás, ha hasonlítanom kellett volna valamihez. Éreztem, ahogy átjárja mindenemet a jóleső bizsergés, amiről annyi könyvben írnak. Viszonoztam a csókját. Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana.

Az iszonyatos fájdalom vetett neki véget. A kezem görcsbe rándult, én pedig felsikoltottam kínomban.

Ben nem értette mi történt. Értetlenül tartott, nehogy elessek.

- Daniel, mi a baj? – kérdezte idegesen.
- Fáj… fáj – suttogtam és éreztem, ahogy a fájdalom átterjed mindenhová a testemen.

Elvesztettem az irányítást. Többen megálltak körülöttünk és figyelték az eseményeket. Valaki egy tanár után kiáltott.

A gondolataim még tiszták voltak. Ne! Még ne! – kiáltottam magamban. Ne most! A titok hamarosan kiderül. Superman lelepleződik, a Macskanő elvét egy lépést. Vége. Úgy éreztem ez igazságtalan. Miért épp most? Most, amikor a legboldogabb vagyok. Nem akarok meghalni! Hallottam Helen hangját valahonnan távolról. Hallottam, hogy sír. Ben hangja idegesen csengett, szólongatott. Valakik helyet kértek. A barátaimat arrébb küldték, engem pedig lefogtak.

- Rákos – hallottam egyik tanárom hangját.

Aztán hallottam a susmorgást. Szinte láttam magam előtt Helen, Ben, Joy, Rick és Tim döbbent arcát. Hát mégsem mondott el mindent? Volt titka. De kinek nincs? Superman is jó ember volt, pedig voltak titkai. Nekem volt egy másik életem, amit nem voltam hajlandó elfogadni. Egy beteg, szánalmas kislány élete. Miért éltem volna abban, mikor volt egy normális életem.

Megszűnt a fájdalom. Már nem éreztem semmit. Lassan elernyedt a testem, én pedig az utolsó lélegzetemet vettem. Aztán minden elcsendesedett. Az utolsó, amit hallottam az Chris Isaac fájdalmas „No, I don't want to fall in love” kiáltása volt. Aztán, mint egy suhintás, eltűnt minden és én elmerültem a békés sötétségben.

----------------------------------------------------------------------------------------------

Hát Bells drágám!

Tudnod kell, hogy általában nem nagyon vagyok oda a szomorú befejezésekért. Főként azért, mert nagyon nehéz hitelesen, nem túlzásokba esve írni ilyesmiről. Neked sikerült!

Amíg olvastam, hihetetlenül izgultam. Mi lesz ebből?? Gyomorgörccsel, a normálisnál hevesebb szívdobogással, lélegzetvétel nélkül olvastalak. Nem volt benne akció, nem volt különösképpen pörgős, vagy izgalmas. Mégis. Danielért izgultam. Valahol éreztem, hogy talán ez lesz az a bizonyos utolsó bál.

Nagyon szépen felépítetted az anya viszonyulását ehhez a szörnyű dologhoz. Nagyon komoly dolog ez, és szomorú, mégis megmosolyogtam. Hát igen. Ilyen lehet, amikor az ember egyik szeme sír, a másik mosolyog.

Daniel érzelmeit is abszolút ’átjöttek’ :)...azt hiszem, ez még a csók, vagy akár Ben nélkül is így lett volna. Egyáltalán nem éreztem túlzásnak a már-már kötelező szerelmi szálat. Egy olyan plusz volt, ami jót tett a mondanivalónak, és még inkább elszomorított. Jó értelemben, már ha lehet ilyet mondani :)...

Tehát sok szó, mint száz, hiper-szuper irományt hoztál össze Bells drága. Csak annyit mondanék még: abszolút megérdemelted az első helyet!

GRATULÁLOK! :)...


-----------------------------------------------------------------------------------

alteregó.
by I.R.

Szerettem volna meg nem történtté tenni. Elfelejteni. Az agyam legmélyebb zugába üldözni. Minden erőmből ezt kívántam, mégsem mentem többre annál, hogy elkínzottan vergődtem padomon, mint egy partra vetett hal. Ezzel sikeresen felhívtam magamra az osztálytársaim figyelmét – nem mintha eddig nem rólam pusmogtak volna.

Körbenéztem a világoszöldre mázolt teremben. Mindenki engem bámult. Ha néha rápillantottam valamelyikükre, az elkapta a fejét és a padtársával kezdett sugdolózni. Senki sem figyelt szegény Mrs. Ferrettre, aki rendületlenül próbálta belénk tunkolni az irodalmat.

Vajon hányan látták? – tértem vissza az önsajnálatomhoz. Minimum a fél iskola. Remek. De mit tehetnék? Nem kobozhatom el a suliba járó összes diák mobilját, azzal az indokkal, hogy nem szeretném, ha tovább terjesztenék „a videót”. Két perc. Csak kettő. És semmi közöm hozzá. Véletlenül kerültem annak a rohamosan terjedő videónak a háttérbe, amin a suli legnagyobb k-ja épp magát ajánlgatja…

Nyögve a padra omlottam. Kéne egy új élet. Felvethetném anyámnál azt az ötletet, hogy költözzünk a világ másik felére… Vagy legalább egy új személyiség! – ugrott be. Új név és életstílus. Ötletemet írásban is megörökítettem. A padra a megszokott Jess felirat helyett… hm… Dorát firkáltam. Igen! Ahogy ízlelgettem a nevet egyre jobban tetszett. Őrültség, gondoltam fél perccel később. Ennyitől még nem tűnik el Jessica Sanchez. Attól még ugyanaz a szánalmas tizenhét éves lány maradok, aki eddig is voltam. Fejemet a pad hűsítő lapjára hajtottam és kérleltem a varázsló ősöket – akikről anya és nagyanya rengeteget mesélt - , hogy segítsenek. Hányszor hallottam nagyanyától, hogyha valami nem megy kérjem csak őket, mindenben segíthetnek. Eddig nem hittem benne, ám most reméltem nem hagynak cserben.

Hisz mi lehet annál rosszabb egy tizenéves lány számára, minthogy kiközösítve kell kijárnia a középsulit, elvesztve minden esélyt a barátokra. Nem sok minden – válaszoltam magamnak. Lehunytam a szemem és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni az egyre erősödő pusmogást. Közeledett az óra vége, ez érezhető volt.

Nem érdekel, mit mondanak. Mostantól Dora… Casual vagyok, tizenhét éves gimnazista.

Bárcsak…

Félálomban találgattam annak a régi „kívánságteljesítő” mondókának a sorait, amit még egészen kicsi koromban nagyi tanított. Egy sziú és egy navajó vers, valamint egy huron ima keveréke volt. Nagyi mindegyik törzshöz kötődött valamilyen módon. Pár perc böngészés az emlékek között és tökéletesen emlékeztem a versre.

„Megszentelem életem,
mert imát mondok.
Megszentelem életem,
az ég felé fordulok.
Megszentelem életem,
A Szellemet hívom.
Világokat teremtesz,
embereket megölhetsz,
nappalt világosíthatsz,
éjszakát befeketíthetsz.
Telet hozhatsz nyár helyett,
tavaszt küldhetsz ősz helyett,
ahogy te akarod, minden úgy lesz!
Halld a hangom a szent kör közepéről!
Nagy Szellem, nagyapám, azt mondod,
élet fakad majd keserű könnyeimből.
Sírok hát, zokogok,
de életet nem teremtek,
a fák nem hoznak virágot
ha könnyem hull tövükre.
Itt állok, a kör közepén,
a fák mind kiszáradnak.
Hívlak hát, Nagy Szellem,
téged, nagyapa, téged hívlak.
Talán egy kis gyökér
talán még mindig él!
Talán a szent fa egy ága
nem hajlott romlásba!
Talán levelet is hajt majd,
lombját megtöltik a madarak.
Hallgass meg, hallgass meg,
a Szent Körben állok!
Segíts meg, mutasd meg,
ösvényemet megtaláljam!”

Igen! Ez volt az! Mindig kirázott a hideg tőle… Emlékszem mennyi időbe telt, míg megtanultam tökéletesen. Most még a szavalás ritmusára is emlékeztem. Nagyanya mindig azt mondta különleges őseink voltak. Rengeteg kuruzsló és gyógyító. Hát most segítsetek! – kértem őket gondolatban. Közben kicsöngettek irodalomról és a terem lassan kiürült. Itt az idő! – bíztattam magamat. Annyira belelovalltam magam ebbe a mágikus mesébe, hogy talán ez volt az oka annak, hogy nem vettem észre a belépő végzős Ty Davist, aki mindent végignézett.

Elmerülve a gondolataimban ismételgettem a sorokat. Hirtelen éreztem a szellőt az arcomon és ez megrémített, mégsem hagytam abba a kántálást. Teljesen magával ragadott. Viszont a fejem az megfájdult tőle.

Őrültség! – ismételtem magamban, aztán sóhajtva véget vetettem a varázsnak. Éreztem, ahogy valami megszűnik körülöttem. Mintha kiléptem volna egy fullasztó teremből. Reméltem, hogy nem okoztam semmi maradandót. Anya sokszor figyelmeztetett, hogy a varázslás nem játék.

Kinyitottam a szemem és épp Ty fürkésző fekete szemébe bámultam. Ó, Istenem, de ciki! Gyorsan felkaptam a táskám és egy szó nélkül el akartam tűnni előle.

- Jó lett a hajad! – szólalt meg, mikor épp kiléptem az ajtón.

Nem értettem mire gondol. Utoljára nyáron voltam fodrásznál és közeledve a tanév végéhez a hajam inkább hasonlított egy szénakazalra, mint olyan frizurára, amit ép ember viselni mer.

- Kösz – vontam meg a vállam képzeletben.

Egész helyes, állapítottam meg. A fiú magasabb volt, bár csak pár centivel. Sötét haja a homlokába hullott. Arcát most fura mosoly uralta.

Köszönés nélkül léptem ki a teremből. A kínos bámulások és pusmogások helyett – legnagyobb döbbenetemre – mindenki mosolyogva üdvözölt. Megőrültek, állapítottam meg, miután Ms K is vigyorogva intett. ??? Mi a fene?

Bemenekültem a lényvécébe. Milyen mocskos játékot játszanak velem? Nem elég, hogy kinevetnek a hátam mögött, most már nyilvánosan is gúnyt űznek belőlem. Sóhajtva a csap alá tartottam az arcomat. Jól esett a hűs víz. Megtöröltem az arcom a kihelyezett papírkendővel és puszta kíváncsiságból, hogy mégis mi tetszhetett Tynak rajtam belenéztem a kissé magasra függesztett tükörbe.

Tátva maradt a szám. Te jó ég! Mi a … történt velem? Mindjárt elájulok. Mi ez? – emeltem fel két ujjal egyiket a fekete hajamba vegyülő szőke tincsek közül. Sosem festettem a hajamat egyrészt anyám kívánsága és a saját eszméim miatt. Most viszont… minden második tincsem szőke színben pompázott. Hogyan…

Ty. Tetszett neki. Hát igen, kissé feldobta az arcomat. De…

A varázslat! – csaptam majdnem a homlokomra. Meg akartam változni és sikerült. Jesszumpepi! Varázsoltam!!! Talán még örültem is volna, ha elfogadható magyarázattal tudtam volna szolgálni anyámnak. Kellett nekem buta mondókákat kántálni! Más akartam lenni és most tessék!

Nyílt a vécé ajtaja és egy csapat vinnyogó plázacica nyomult be rajta csupa rózsaszínben.

- Dora – ugrott mellém mindjárt az egyik. – De jó, hogy itt vagy. Épp most hallottam…

Dóra? – néztem rá értetlenül. Komolyan így hívott? Lassan felfogtam, hogy megteremtettem a saját alteregómat, nem csak képzeletben, hanem most más valóságos, fizikai értelemben is. Ez bizarr.

- Dora Casual? – szakította félbe az egyik szőke maca a másik pletykaáradatát.
- Azt hiszem – bólintottam belemenve a játékba.
- Sokat hallottam már rólad.
- Igen?

Régebben senki sem ismert. Az utóbbi időben is csak amiatt az idióta félreértés miatt ismertek fel.

- Igen. Azt hallottam te vagy Ty csaja – bólintott elismerően.
- Hát ezt meg honnan veszed? – döbbentem meg.

Ennyire sikeres lett volna a sikeres élet kívánság varázsigeszórás izé…?

- Mindenki erről pletykál…

Ekkor robbant ki a vita közöttük, hogy szerintük ki a leghelyesebb pasi a suliban. Ty és a focicsapat kapitánya küzdött az első helyért.

Kihasználtam az alkalmat és kislisszoltam mellettük. Amint kiléptem nem jutottam egy pillanat nyugalomhoz sem, ugyanis két erős kar rántott félre az ablakhoz.

- Mi a fenét terjesztesz kettőnkről? – hallottam meg Ty dühös hangját. – Ok, hogy megdicsértem a hajad, de ezzel még nem kértem meg a kezed.

És csak mondta és mondta és mondta…

Mikor befejezte végre, kifulladva lihegett előttem, kezét kétoldalt mellettem az ablakpárkánynak támasztva.

- Befejezted? – húztam fel gúnyosan a szemöldököm.
- Nem! – csattant fel. – Annyira nem is jó a hajad – bökte ki.

Forgattam a szemem, majd visszamosolyogtam a vécéből kilépő cinkosan kacsintó cicababákra.

- Nem én mondtam nekik – kezdtem, mikor újra ketten maradtunk a folyosón.

Talán mégsem volt annyira hatásos a sikeres élet varázslat, ha Ty nem tud arról, hogy járunk.

- Akkor ki a fene? – borzolta össze rövid, fekete haját a fiú, vagy már inkább férfi.
- Nem tudom. Azt hiszem csináltam valamit… - mondtam bizonytalanul.

Fogalmam sincs, miért éreztem késztetést arra, hogy elmondjam. Semmi köze hozzá.

- Aha! Tudtam, hogy mégis te voltál!
- Nem értesz. Nem mondtam senkinek, hogy járunk.
- Akkor?
- Azt hiszem… varázsoltam. – Meglepően könnyen elmondtam.
- He? – szökött a magasba Ty sűrű szemöldöke. Aztán mintha elgondolkozott volna. – Ezért állítja azt mindenki, hogy Dorának hívnak?

Bólintottam.

- Hogyan? Ez lehetetlen… - sosem hallottam dadogni.
- Én sem tudom pontosan.
- Mesélj el mindent! – kért érdeklődve, harag nélkül.

Már nem volt mérges. Inkább csak érdekelte mit és hogyan csináltam. De vajon nem néz majd őrültnek? Vagy szánalmasnak? De, valószínűleg. Rá nem hatott a varázs. Talán mert velem volt, mikor elmondtam? Ez és még ezeregy millió kérdés fogalmazódott meg bennem. Tudtam ki adhatna választ ezekre.

- Mennem kell – mondtam és gondolatban már otthon voltam.
- Na, ne. Ne hidd azt, hogy így itt hagyhatsz – kapta el a karomat Ty.
- Miért? Ja… mondd azt mindenkinek, hogy én találtam ki és csak viccnek szántam…
- Nem akarom.
- He? – most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.

Ty idegesen ráharapott az alsó ajkára, aztán pár perc habozás után hosszú léptekkel átvágott az aulán, ki az iskolából. Csak lestem utána… széles vállát és hosszú lábait. Mi a fene ütött bele?

Végül vállat vontam és elindultam utána. Kint, az iskola előtt, már jókora tömeg gyűlt össze az egymásra várakozó diákokból. A legtöbben vidáman integettek nekem és néhány fiú az új nevemet kurjantotta, miközben átvágtam a csődületen. Kénytelen voltam beismerni, hogy tetszik ez a hirtelen jött népszerűség.

Vigyorogva sétáltam anyám szürke kombijáig. Aztán észrevettem Tyler Davis szúrós tekintetét a parkoló túloldaláról. Egyből elpárolgott a jókedvem. A fiú pár percig még méregetett, aztán fejrázva beült a saját autójába.

Nem értettem mi baja. Egyszer az, hogy járunk, máskor az, ha nem… vagyis, a többiek hiszik azt. Ugyanis két órával ezelőttig soha nem volt közünk egymáshoz.

Beszálltam a régi Mercedesbe és sebességbe tettem. Hazafelé végig Tyon járt az eszem. Olyan volt, mint egy sértett kisgyerek, akinek semmi sem felel meg, s én hiába nem szerettem a hisztis fiúkat Tyt éppenséggel vonzónak találtam.

Mindegy, gondoltam és inkább az előttem álló beszélgetésre koncentráltam. Anya valószínűleg nem fog repesni az örömtől, nagyi viszont megértő lesz. Előre sejtettem a reakciójukat… és nem is tévedtem.

2. rész

Anya kiakadt.

- Nem is értem, hogy bízhattak erőt egy ilyen felelőtlen lányra. Hát nem mondtam elégszer, hogy vigyázz mit kívánsz – kezdte a kioktatást.

- Nem hittem, hogy ennyire komolyan kell vennem – forgattam a szemem. – Talán, ha ezt az egészet nem gyerekmesének állítjátok be, nem csinálok magamból Dorát.

Amint hazaértem tudtam a varázslat csak a suliban lévőkre hatott. Anya nem nevezett Dorának és nem is kérdezgetetett az „új pasimról”.

- Mi folyik itt? – hallottam meg a lépcső tetejéről Savannah James, vagy ahogy népe nevezte Lora hangját.

Amióta az eszemet tudtam velünk élt.

- Csak az, hogy az unokád megbabonázta az egész suliját – előzött meg anya a magyarázkodásban.

-Egy embert nem – fűztem hozzá.

Nagyi egy pillanatra meglepődött, aztán elmosolyodott.

- Ügyes – csapta össze a kezét, sötét szeme körül megjelentek a nevetőráncok.

Mintha egy napot sem öregedett volna a születésem óta.

- De anya – nézett rá elképedve anyám.

Mikor nagyi a folyosóra függesztett polchoz fordult, szemtelenül kinyújtottam anyámra a nyelvemet, mire ő tréfásan fügét mutatott. Legtöbbször inkább testvérekként viselkedtünk, mintsem anya és lánya.

- Hogy lehet megszüntetni a varázst? – kérdezte anyám.

- A varázslatot csak az oldhatja fel, aki elszórta – felelt nagyanyám és rámkacsintott.

Hazudott. Bármelyik nagyobb hatalmú varázsló feloldhatta volna, ezt még gyermekkoromban tanította. De most meghagyta a választást nekem.

- Tehát a kérdés az, hajlandó vagy-e megválni ettől a tévképzettől? – nézett rám anyám szigorúan.

Szívem szerint…? Tetszett ez az állapot, amibe most kerültem. Ki szeretne visszakapni egy olyan életet, amiben kiközösítik? Emellett Ty is csak akkor vett észre, mikor megváltoztam. Ha Jess lennék újra, valószínűleg el is felejtene. Mégis bólintottam.

- Szeretnék megszabadulni az alteregómtól – mondtam halkan.

Még ha mindenki utálni is fog és a suli legjobb pasija is elfordul tőlem, tettem hozzá gondolatban.

Anyám helyeslően bólintott, ám nagyi kételkedve méregetett.

- Biztosan ezt akarod? – kérdezte.
- Így helyes…
- Most ne gondolj erre! Ne anyád kívánsága miatt tedd meg. Gondolj magadra – szólt rám erélyesen. – Kövesd azt, amit a szíved diktál.

Hagyjam tovább fajulni a dolgokat? Ez a pár óra nem volt elég?

- Figyelj rám! – szólított meg nagyi és a vállamra fektette kezét. – Leírom azt a varázslatot, ami visszafordítja az előzőt. Csak akkor fog működni, ha valóban, teljes szívedből kívánod.

- Értem – bólintottam és zsebre vágtam a papírt. – Nagyi – szóltam utána, mikor el akart menni.

- Igen? – fordult vissza.

- Mi az oka annak, hogy azt az egyvalakit nem sikerült elvarázsolni?

- Ha jól sejtem… ő már amúgy is el volt varázsolva – mosolygott rám, aztán eltűnt az emeleten.

Nem értettem mit értett ez alatt, de megjegyeztem magamnak.

Magam sem tudtam mit akarok. Anyám neheztelő pillantása kísért a szobámba menet. Sajnáltam, de neki fogalma sem volt, miről kéne lemondanom. Nem tudott sem a videóról, sem a kiközösítésről.

A szobámba érve azonnal az ágyra rogytam. Sosem gondoltam, hogy ilyen helyzetbe kerülök majd. Ami eddig ábránd volt, most valósággá vált. Túl széppé. Olyan szépséggé, ami múlandó…

Megcsörrent a mobilom. Vagyis jött egy SMS-em.

Feladó: Tyler
Üzenet: Mondd el!!!:$

Forgattam a szememet. Ez sosem adja fel?

Bepötyögtem a választ: Elmondom majd személyesen.

Ezzel elhajítottam a telefont az ágy végébe és elfeküdtem. Megnehezíti a dolgom.

Pár pillanat és a mobil újra rezgett. Sóhajtva ültem fel.

Akkor engedj be! – szólt az újabb SMS.

Értetlenül néztem a kijelzőt. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A nyavalyás – pattantam fel az ágyamból. Az ajtóhoz rohantam mielőtt bárki kinyithatta volna. Próbáltam neheztelően nézni az lábtörlőn toporgó szépfiúra, de féloldalas mosolyától elfelejtettem miért is haragszom rá.

- Beengedsz? – nézett be mellettem a házba.
- Ja… persze – álltam félre az útból.

Mit kezdjek vele? – kérdeztem magamban. Anyu tűnt fel a konyhából.

- Ki az, Jess… - döbbenten hallgatott el meglátva Ty-t. – Óh, szia! – mosolygott rá, aztán jelentőségteljesen rámkacsintott.

- Anya, ő itt Tyler… egy srác a suliból – mutattam be.
- Csak Elena – nyújtott kezet anyám, mire Ty tisztelettudóan köszönt.
- Meg kell beszélnünk valamit – toltam Ty-t a szobám felé.

Nem néztem vissza anyára. Tudtam, hogy neheztel most, mert nem szóltam az „új barátomról”.
A szobám ajtaját kulcsra zártam. Ty tüzetesen körülnézett, aztán megfordult és rámmosolygott.

- Kezdheted.
- Mégis mit képzelsz? – törtem ki, mire kérdőn felvonta a szemöldökét. – Beállítasz ide és magyarázatot követelsz?
- Hát végül is a barátod vagyok – próbálta humorral elütni a dolgot.
- Dorának vagy a barátja – ellenkeztem.
- Ugyanaz.

Megráztam a fejemet.

- Dora népszerű, közkedvelt. Én viszont…
- Te vagy Dora is. Nem magadat cserélted ki, hanem a többiek előítéleteit. Mindegy mi a neved – mondta Ty.
- Ez csak varázslat, semmi több – kötöttem az ebet a karóhoz.

Ty közelebb jött és az állam alá téve ujjait felemelte az arcom.

- Jessica Sanchez. Ismered Clark Kentet? – kérdezte komolyan, mire elnevettem magamat.
- Személyesen még nem volt hozzá szerencsém.
- Szóval tudod ki ő.

Bólintottam.

- És Supermant ismered? – kérdezte.

Már tudtam mire akar kilyukadni és volt is benne valami.

- Superman Clark Kent. Te Jessica Sanchez egyben Dora Casual vagy. Az alteregód ugyanúgy a részed, mint Dr. Jekyllnek Hyde.

- Szép hasonlat – húztam el a szám.
- Hát igen… de érted mit akarok veled megértetni? – vált komollyá a hangja.
- Igen. Dora a részem. Lehet, hogy a varázslat nélkül is lehetnék ilyen…
- Biztosan – szorította meg bíztatóan a kezem Ty.
- Köszönöm – suttogtam lehajtott fejjel.
- Miért varázsoltál? – húzott az ágyamra Ty.

Leültünk és félig egymás felé fordultunk.

- Azért, hogy újra elfogadjanak – feleltem.
- Butus. Miért foglalkoztál velük? Buta, pletykás libák. – nevette ki őket.
- De… te is csak a varázslat után vettél észre – mondtam el a legnagyobb kétséget ébresztő tényt.

Ty erre hevesen rázni kezdte a fejét.

- Azóta figyellek, mióta beléptél a sulinkba – vallott színt.
- Tessék? – Azt hittem rosszul hallok.
- Igen. Azóta gyűjtöm a bátorságot, hogy megszólítsalak. Amikor a teremben megláttalak egyedül… nem is tudod milyen lehetőség volt az számomra. Azt hittem a tincsek eddig csak elkerülték a figyelmem… Így volt a legegyszerűbb – magyarázta mosolyogva. – Aztán jött az a pletyka is…

- Azta – nagyot néztem erre a vallomásra. – Szóval már Dora előtt tetszettem?
- Jessica önmagában is elvarázsolt – nevette el magát édesen Ty.

Erre én is elmosolyodtam és eszembe jutott nagyi magyarázata. Már el volt varázsolva. Tynak alteregó nélkül is ugyanúgy tetszettem. Vajon számít, hogy a többiek mit gondolnak?

- Örülök, hogy ezt elmondtad.
- Tudtam, hogy szükséged van rám és erre – bólintott Ty.
- Nekem most… el kell intéznem valamit – álltam fel az ágyról és a kezem már a zsebemben lévő papíron volt.
- Rendben – vigyorgott Ty és kinyitotta az ajtómat.

Mielőtt azonban elment volna, hirtelen elkapta a karomat és magához rántott. Nevetve estem széles mellkasának és felpillantottam rá. Fekete szemében, mintha láng lobogott volna. Lassan hozzám hajolt és megcsókolt. Mintha áramütés ért volna. Minden porcikám bizsergett tőle. El sem akartam engedni. Végül ő tolt el magától, bár láthatóan neki is nehezére esett.

- Intézd el, amit kell! Holnap találkozunk.
- Rendben – suttogtam elgyengülve.

Még egy apró csókot lehelt a számra, majd kacsintott és már itt sem volt.

Bágyadt mosollyal fordultam vissza. Elővettem a papírt a zsebemből. Leültem a szoba közepére és összegyűjtöttem minden gondolatomat. Igen, jó nekem alteregó nélkül is. A többiek megbékélnek majd velem, addig pedig Ty tart ki mellettem. Talán nem mindig kell egy másik személlyé válni, csak találni kell egy valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy.

Mosolyogva olvastam fel a visszafordító varázslatot:

„Nyugodt éjtől, pihenéstől
arcom most elfordítom,
a napba nézek, fehér égre,
lándzsám megszorítom.

Elindultak az Emberi Lények,
nyugatnak tartottak,
de néhányuk elfordult keletnek,
ahol éltek, oda visszatértek.
Visszatértek az Emberi Lények.

Térjetek vissza, ó, szívemnek álmai,
daloljatok a Nyár alkonyában,
lent a friss pataknál,
a mandulabozótban.

Menedékem barátok vállán lelem
mióta az ének véget ért ereimben.
Ég és föld megtagad engem,
mi segíthet: egy barát keze.

A magas, fehér csillagok… barátságtalanok!

Túl édes a menedék a remélőnek.
Gyertek vissza Álmaim, énekeljetek!
Daloljatok, zúgjatok, halljam,
míg testemben az élet felriad.

----------------------------------------------------------------------------------

Drága Bells!

Folytatom...

Az a vicces eset esett meg velem - amit egyébként sosem gondoltam volna, és lehet pimasz dolog is a többiekkel szemben - , hogy nem tudtam eldönteni, melyik sztorid a jobb!

Egyszerűen szóhoz sem jutottam, amikor elolvastalak.

Azt szeretem benned, hogy úgy mint már az előző novellád után is, volt min elgondolkoznom. Volt benne tartalom, egy-egy örök igazság.

Erre a történetedre is igaz minden, amit dícséretként felhoztam már az előbb. A gyomorgörcs, a szívdobogás, a légszomj. Gyönyörű, egész, kerek, egyedi, és van mondanivalója. A szerelmi szál hangsúlyos ugyan, de nem erőltetett.

Megvan benne minden, ami csak kell ahhoz, hogy egy történet így elvarázsoljon. És el is varázsolt. A mondani valók miatt. Azért mert elgondolkoztattál.

A probléma mindenkinek ismerős. Ki ne szeretett volna már valaki más bőrébe bújni? Egy kicsit más lenni?

„Tynak alteregó nélkül is ugyanúgy tetszettem. Vajon számít, hogy a többiek mit gondolnak?”

Tényleg nem számít. Imádtam Jessica-t. Tipikus nő :)...azt sem veszi észre, ami az orra előtt van...mindent túlbonyolít :)...

Szuper, hogy hagytad lebegni a történet végét. Nagyon tetszett. Felesleges lett volna tovább írni. Csak elrontotta volna.
Kiemelném még azt is, hogy mindkét esetben nagyon egyedien értelmezted a kikötött címet! Ez is nagyon tetszett!

Tehát megint csak GRATULÁLOK és örülök, hogy mind a kettőt elküldted! Nálam a töténetet tekintve abszolút első voltál! :)...

II. helyezett - Paris

Alteregó

Paris Morgan tollából

„Meghökkentő, az ember lelkében mekkora szakadék tátonghat.
Reggel felkel, és még vallásosnak mondja magát, de aztán eljönnek a sötét órák,
amikor tagadni fogja a Teremtőt.
A fénytelenség egyet jelent a bűnnel és a vágyakkal.
Márpedig bűnössé válni nem lelkiismeret kérdés.”

Tudod hogy születik a sötétség? Egy visszaszámlálás az egész, ahol az idő a szívdobbanás ütemére fogy. Hunyd le a szemed és várj. Várd a pillanatot, amikor a tündöklő nap végre lehanyatlik a toronyházak, az erdő feketéje mögé, vagy elmerül a kék, hullámzó habokban. Szívd magadba a haldoklásának utolsó leheletét, és üdvözöld az éjt, az elemi erőt, a változást hozót, amikor semmi nem az, ami volt. Én magam is változom.
Fekete felhők kúsznak az égre, elveszik a hold és a csillagok fennkölt, beképzelt fényességét, hogy a tébollyal újra otthonossá tegyék a tájat. A város fényei azt hiszik dacolhatnak a fellegekkel, de az első mennydörgésre riadtan omlanak össze az áramkörök és olvasztják bele a lakóházak körvonalait a fenyegető sötétbe. Elfojtott suttogás járja át a szíveket, ahogy a fények kihunynak.

Te beleborzongsz, én dicsőítve köszöntöm a rettegést.

Villámfényre ébredek. A nyitott erkélyajtón heves széllökés söpri félre a függönyt. A délutáni forróságnak nyoma sincs, mely egész déltől a villát ostromolta. Feltápászkodom a könnyű selyempárnák közül, és magam köré tekerem a takaró zafírszínű anyagát, hogy meztelenségem palástoljam, ahogy az ajtóig sétálok.
Mélyen lenn a város koromsötétbe burkolózva bújik meg a sziklák védelmében, és várja az esőtlen ostrom végét. Heves széllökések kapják hátukra a tenger fehér hullámait, és döntik teljes erővel a málladozó sziklafalnak. Gyönyörű, és végtelenül romboló dallam indul útjára.
Tekintetem a magasba emelem, ahogy az üvegajtó keretének dőlök. Csillogó villám hasítja szét az ég egészét, de aztán újra feketére színeződik minden.
Az istenek háborognak odafenn, az élők imádkoznak idelenn.
Elmosolyodom.
Mögöttem a szoba hűlő melegében mozdul valami. Szórakozottan sétálok vissza az ágyhoz és a szélére telepedem. A párnák közé szorított arccal Adam alussza nyugtalan álmát. Egy pont olyan Adam, akivel a lavina elindult…

A kezdetekkor Isten, a nagy és rettenthetetlen Felség világot teremtett és a maga képmására embert helyezett bele. Férfit alkotott a föld porából és a vizek tisztaságából, és az Édenkert urává tette. Adam, az Úr tükörképére, éppoly erős, eltökélt, de naiv, és nagyravágyó lett, mint alkotója. A mű uralkodni vágyott mindenek felett, igába fogta az állatokat, megszelídítette a vadakat, hasznot hajtott a növények termékenységéből, és rabbá tette a kényére alkotott nőt, akit feleségének nevezett…
Lilith. A nő, akit Isten Adam akaratára alkotott. Földből a testet, és tűzből a szívet. A férfi ellentéte, és kiegészítője egyben. De a nagy alkotás, az első nő, sajnos sokkal tökéletesebbre sikeredett, mint gondolták volna…

Adam görcsösen markol a párnába. Az éj számomra szabadság, számára bűnhődés. Rémálmok gyötrik, démonok űzik el nyugodt gondolatait. Sajnálnám? Cseppet sem. Adam minden gyűlöletem forrása. Vad düh járja át minden porcikám, és átkozom őt, ahányszor csak arcára nézek. A jól ismert vonásokra, a gödröcskére az állán, vagy a haja aranyló barnájára.
- Eva - motyogja álmában. Szemhéja rebegni kezd, de nem ébred fel.
- Nincs itt - felelem neki csendesen. Eltorzult arcára nézek, de nem érzek mást, csak mardosó gyűlöletet. Csupán ezt az érzést hagyták meg nekem…

Isten érdeklődve nézte, ahogy Adam és Lilith birtokba veszi az általa teremtett világot.
A boldogság azonban csak látszólagos volt. A nő rajongással nézett a férfira, de az elutasító volt és követelőző. Számára ugyanolyan eszköz volt a nő, akár egy behódoltatott állat. Lilith jogot kért, de elutasíttatott.

A nő elhagyta Adamot, és menedéket keresett az Édenkert egy távoli zugában. Napok teltek el, de a férfi rátalált. Lilith megalázottá és kihasználttá vált.
Szabadulni vágyott. Az áhított cél pedig egyetlen szavába került…
Azon az estén minden megváltozott, ahogy Lilith szövetkezett a bukottal, Luciferrel. A két lázadó átkot mondott Adamra és születendő fiaira…

Lilith maga mögött hagyta az Édent.

- Lilith - leheli Adam alig hallhatóan, mire én felkapom a fejem. A szerelem egyetlen parányi lángja fellobban a szívemben, de a düh hatalmasabb nála.
- Itt vagyok - felelem és végigsimítok gondterhelt homlokán. - Gyűlöllek téged - suttogom a fülébe és csókot nyomok arcára. - Pont úgy, mint őt, és magamat - lehelem.
Feltápászkodom, és kifelé indulok. Jobban magamra csavarom a huzatot, hogy óvjon a széltől, és az olajfákkal szegélyezett ösvényen mezítláb és dideregve osonok fel a magaslat csúcsán elterpeszkedő oszlopsoros, düledékes rom felé.

Isten tajtékzott és dühöngött az árulást látván. Michaelt, Gabrielt és Razielt, három legfőbb angyalát küldte a szökevény után, akit csupán Lucifer pártolt. Az angyalok könnyűszerrel ráakadtak a tengerparti sziklák közt rejtőzködő Lilithre, és az Úr színe elé állították őt. A Teremtő sajnálta elpusztítani gyermekét, így alkut ajánlott neki. Ha visszatér Adam mellé, és gyermekeket ajándékoz a férfinak, szemet huny a történtek felett, és minden rossz forrásaként Lucifert bünteti meg. Lilith hajthatatlan volt, Lucifer kétes igéje a hatalmába kerítette szívét, és elutasította a nagylelkűséget. A mennydörgő fellegekkel, mellyel a pokol mélységei felé taszították őt, Isten hangja mondott rá utolsó ítéletet.
- „Amíg szerelemből fiad nem születik, naponta száz utódod haljon meg, mert az idők végezetéig élsz. Átkozzák neved, ha gyermeket ragad el a halál, és büntessenek téged a járványok pusztításáért. Légy te magad a sötét, fénytelen éj.”

Görögország mindig csábított. A vallásuk, a több istenbe vetett hitük több jóval kecsegtetett, mint maga az engem megalkotó Isten.
Honnan az ellenszegülésem? Én vagyok Lilith…
A villámfényben durva körvonalat vetnek a földre a romos szentély elszürkült oszlopai. A lépcsősor felett a faragott szobor talapzatának dőlve köpenyes alak mozdul.
- Már vártalak - mondja megtört hangján.
- Megtaláltad? - kérdezem türelmetlenül.
- Az üzletet hagyjuk későbbre - feleli ravasz mosollyal és eltűnik a szobor mögött.

Adam egyedül maradt. Elveszítette Lilithet, és vele valami egészen különlegeset magából. Tudatra ébredt, és bánkódni kezdett. Isten látta a férfi szomorúságát. Álmot bocsátott rá, kivette a férfi bordáinak egyik darabját, és a föld anyagával összegyúrva feleséget adott Adam mellé, aki engedelmes volt, és gyönyörű. Eva, aranyszőke hajával és meleg, barna szemeivel Lilith tökéletes ellentéte lett. Azonban Eva is hibázott. Hitt Lucifernek, pont úgy, mint nem is olyan sokkal korábban elődje…

- Hogy vagy Átkozott? - kérdezi a köpenyes néhány perccel később, amikor mindketten egy faragott oltár előtt állapodunk meg.
- Hogy vagy Bűnös? - kérdezek vissza.
A köpenyes felnevet, és végre hátraveti az arcát takaró sötét palástot. Szőke tincsei meghökkentő fénnyel fogják körbe angyali arcát, szemében eltökéltség tükröződik, miközben egy aranymarkolatos tőrt helyez a márványoltár közepére.
- Azért felöltözhettél volna - jegyzi meg gúnyosan, de közben mosolyog.
- Térjünk a lényegre Eva - felelem határozottan. Elengedem a fülem mellett a megjegyzését. - Hol van?
- Itt lesz, ne félj - mosolyog. A fáklyák villódzó fényében alakja gyermekinek tűnik. - Csak várnunk kell.
- Meddig? Szorít az idő - türelmetlenkedem. - Ha felkel a nap, már nem lehetek önmagam.

Attól a perctől, hogy Lilith ismét csak Luciferre számíthatott, kiszolgáltatottá vált. A bukott kihasználta a nő sebezhetőségét, és kétes ígéretekbe csalta.
A világ változott. Adam és Eva ideje lejárt, a gyermekeiknek kellett a helyükbe lépniük. Lucifer a bűn mélységeibe gázolt. Adam haldoklott, amikor Lucifer felkereste. Örök életet kínált a férfinak, aki kapva kapott a lehetőségen, és rábólintott az ajánlatra.
Lucifer kacagva hagyta elporladni Adam testét, majd átokkal a földre kötötte a férfi lelkét, hogy az soha ne szabadulhasson. Minden végigélt élet után egy újabb következett…
Lilith belátta, hogy a gonoszság mélységei mily kilátástalanok. Szabadulni próbált a fojtogató kötelékektől, melyek pártfogójához béklyózták...

Eva újabb elbukása után ő lett a harmadik, aki Adam sorsára jutott…

- Hogy van? - kérdezi Eva válasz helyett, és tekintetét az enyémbe szegezi.
- Hisz tudod.
- Kérlek - suttogja alázatosan.
Mélyet sóhajtok.
- Az átok hatásos, magad is láthatod. A fény távol tartja tőle a démonokat, de az éj… teljesen a hatalmukba kerítik.
Eva fájdalmasan fordítja el a fejét.
- Te legalább vele lehetsz - motyogja. Az első alkalom, hogy szánakozás fog el Eva iránt, aki ugyanúgy rajongott Adamért, mint én.
- Soha nem lehetek vele igazán - felelem.

Lucifer bűnös tervébe nem csúszhatott hiba.
Lilithnek minden életben rá kell találnia Adamre. Adamre, aki nappal, mint mindenki más, éli az életét, de ha lehanyatlik a nap, kínzó álmok bódítják el elméjét a múltról, a feladott Édenről, amik elől nem lehet menekülni. Szíve egyetlen nőhöz köti örökké, akit nem tudott megbecsülni.
Eva… soha nem láthatja újra Adam boldogságát, vagy szenvedését, nem osztozhat senki érzelmeiben. Örök magányra ítéltetett, és bolyongásra két világ között.
Lilith… gyűlöli a nappalokat, mert örökké lidérces, éber álomként nehezülnek tudatára, egy szerelemről, ami csupán emlékképként kísért. A sötétség óráiban válhat azzá, aki valójában egykor volt. Megcsömörlötten gyűlölni mindenkit - ennyit jelent számára önmagának lenni. Hibáztatni magát és Lucifert. Szeretni Adamet úgy, hogy a bukott átkának köszönhetően szívében nem élhet más, csak harag…

- Azért nem leányálom vele az élet - kacagok fel, palástolva elgyengültségem. - Tudod, hogy Lucifer…
- Mindig csak Lucifer, Lucifer, Lucifer… csak nem engem emlegetnek? - szól közbe egy fennhéjázva kacagó hang. Borostás, alacsonyabb férfi lép Aphrodité szentélyébe. - Mindig öröm, ha emlegetnek - folytatja. - Vajon mily különleges alkalom lehet ez, hogy e két lenyűgöző nőt együtt üdvözölhetem?

Ebben az életben vége szakad Lucifer uralmának. Ebben az életben minden változni fog.
Két boszorkány szövetkezik a bűnt hozó egykori angyal ellen, aki Isten ellen fordult.

Evára sandítok. Parányit bólint, és bogozni kezdi köpenye szalagját.
Megremeg a lelkem, de nem szabad vonakodónak tűnnöm, így legcsábosabb mosolyomat elővéve fordulok a férfihoz.
- Lucifer, drága Lucifer - kezdem mézes-mázas hangon. - Végre elvehetnéd, ami téged illet. -
A zafírkék selymet egy fekete palást követi a porba hullva.
- A jussom… Lilith és Eva - kacag Lucifer. - Mégis mivel érdemeltem mindezt? - kérdezi csillogó tekintettel és beletúr vérvörös tincseibe.

Beleborzongok Lucifer szavaiba, de Adam hanga csendül a fejemben. Egy pillanat hangjai, amikor mindketten önmagunk voltunk.
- „A hajad, akár az éj, de a szemedben a hajnal kékje csillog. A legszebb hajnal, ami egyszer újra velem fog ébredni.”
Egy pillanat hangjai, amikor rá kellett ébrednem, soha nem tudnám elengedni Adamet. Egy pillanat hangjai, amikor eldöntöttem, hogy visszaszerzem az életünk.

Útjára indul a téboly, ahol Lucifer az áldozat.
Kiontott vére a játékunk tétje...

------------------------------------------------------------------------------------------------

Paris, egyetlen Paris!! :)...

Ha azt mondom gyönyörű, és fantasztikus, és eszméletlen, mind kevés!! :)...
A tiéd vetekszik az első helyezett művekkel. Azért nem neked adtam mégsem, mert Bells történetei jobban megfogtak.
A történet kissé zavaros nekem. Nagyon ötletes, hogy a teremtéshez nyúltál vissza. Ügyes! Viszont a szerepek kicsit kuszák. Nem derül ki pontosan, hogy Lucifer „legyőzése” miért segít Eván és Lilithen? Nem derül ki (nekem), hogy akkor most Eva mivel is bűnhődik egészen pontosan. Tudom leírtad, és tisztának kellene legyen mégsem az. Eva és Lilith miért szövetkezik?
Adam-et értem. Azt is, hogy Lilith mindig újra és újra meg kell találja és így sem lehetnek együtt. De hogy jön a képbe Eva?
És hogyan is kapcsolódnak ők Luciferhez? Mármint azon kívül, hogy hozzá fordultak?
No de lehet csak el kéne még olvasnom jónéhányszor, hogy minden darabka a helyére kerüljön.

Jöjjenek inkább a dícséretek!

A nyelvezet egyszerűen eszméletlenül, őrjítően gyönyörű!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!! Komolyan mondom, hogy ez volt a legesleg gyönyörűbben megfogalmazott mű. Persze ez nem szemrehányás a többieknek, mert voltak, akiknek a történetéhez nem is passzolt volna ez a kicsit giccsesebb, kacifántos fogalmazás, de nálad fantasztikusan hatott!! Eszméletlenül szép mondataid, körbeírásaid vannak!! Olyanok, amiket nem olvastam még sehol. Eredeti, gyönyörűen összerakott műremek! :)...

Nagyon tetszett, ahogy egymásba fonódott a jelen és a hátteret mesélő ’hang’ (a múlt, talán ezt is Lilith szúrja közbe?). Tetszett a bevezetés, tetszett a zárás. Kivéve persze, hogy nem értem miért jó nekik, ha megszabadulnak Lucifertől? :D...kötözködés csak...de tényleg érdekelt volna...ettől helyre állna valami??...

Szóval, drága Paris, GRATULÁLOK a második helyhez!! Büszke lehetsz rá nagyon, nagyon erős és szép munka!! :)...

Jajj és még annyi, hogy a képet nem sikerült kiszednem a word doksiból :(...ha elküldöd mailben, beszúrom azt is :)...

Gratulaa!! :)...

III. helyezett - Querida

Alteregó

Miranda a tolla végét rágicsálva figyelte az ajtó felé közeledő alakot. Az idegennek láthatóan fogalma sem volt róla, hogy minden egyes mozdulata egyfős közönségének unaloműzését szolgálja, különben nyilván érdekesebb dolgokat produkált volna, mint a folyosón való végigbukdácsolás. Ügyetlenül, de gyorsan haladt, és már csak egy karnyújtásnyira volt a kilincstől, amikor a lány úgy határozott, hogy mégsem várja meg amíg benyit hozzá.
Miranda meglépett…

***

- Na, ki a kedvenc dobosod Annie bébi? – vonta fel a piercingesebbik szemöldökét Brian, és a csomagjaimat kerülgetve beslisszolt a fülkébe.
- Öhm, Ringo Starr? – kockáztattam meg fülig érő szájjal, és egy leheletnyit arrébb húztam a jegyzettömbömet, hogy legalább látszatra tegyek valamit a helycsinálás érdekében.
- Nem talált! Hacsak Ringo nem kelt fel hajnali hétkor, hogy ne kelljen egyedül vonatoznod.
- Hé, szerintem ezt az egy megállót már simán kibírtam volna nélküled. – nevettem. – Ami pedig Ringót illeti; felkelt. Épp most menekült el sikítva a rasztatincseid láttán. – öltöttem rá nyelvet, majd tüntetően kibámultam az ablaknak becézett mocskos üveglapon.
- Jaj, ne már, Ann! Ugye nem haragszol még mindig a tegnapi miatt?
Nem haragudtam. Igazából azt is elfelejtettem, hogy este összekaptunk, de ha már így felhozta a témát…
- Tudod, Brian, ha azt mondod egy lánynak, hogy fesse át zöldre a haját, mert feketén egyáltalán nem egyedi, akkor az hajlamos megsértődni.
- Jó, de mindig is tudtuk, hogy te nem vagy lány. Ezért is vettünk be a bandába. – vigyorgott, mire jól oldalba böktem a könyökömmel.
- De most komolyan, Ann – folytatta zavartalanul – a múltkor is láttam egy csajt a plázában, aki dettó ugyanúgy nézett ki mint te. Bezzeg, ha zöld hajad lenne…
- Várjunk csak! – vágtam közbe – Nem lehet igaz, hogy már mindenki látta az állítólagos hasonmásomat, csak én nem. Ez olyan igazságtalan! – duzzogtam.
- Nyugi, nem maradtál le semmiről. Vedd elő a tükrödet és bámulj bele totál debil pofával. Egyből meglátod, hogy néz ki. Átlagos, snassz, természetes a hajszíne…
- Brian, mindjárt megérkezünk. – szakítottam félbe gyorsan. - Gyerünk, hagyd a séróm ócsárolását, és kapd fel azt a bőröndöt, mert, hogy egyedül nem tudom leszenvedni a vonatról az fix.

***

Miranda félszegen rámosolygott a csomagjait lesegítő srácra, majd kissé tanácstalanul körbehordozta tekintetét a dohányfüstben úszó, erősen lepukkant előcsarnokon. Emlékei szerint még sosem szállt le ezen az állomáson, de nagyjából sejtette, merre lehetnek a mosdók, így hát abba az irányba kezdte vonszolni teletömött bőröndjét. A koffer kerekei minden egyes huplinál panaszosan megnyikordultak a jelentős túlsúly alatt.
Alig egy percnyi keresgélés után meg is találta, amire szüksége volt; egy szoknyás pálcikaemberrel ellátott viharvert ajtót. Óvatosan benyitott. A helyiség első ránézésre üresnek tűnt, csak egy sokat látott felmosórongy és egy kilyukadt vödör árválkodott ez egyik sarokban. A lány gyorsan előbányászta váltóruháját kézitáskája aljából, és már épp a farmerétől készült megszabadulni, amikor vécéöblítés eltéveszthetetlen zajai ütötték meg a fülét. Azonnal felhagyott a vetkőzéssel és lélegzetét visszatartva hallgatózott.
A következő pillanatban egy ártalmatlan, nagydarab, fiatal szőke nő oldalazott ki az egyik használaton kívülinek látszó fülkéből, és meglepetten Mirandára bámult.
- Ó, jé, te vagy az? – kérdezte csiripelő hangon– Hé, ha épp inkognitóba készülsz vonulni, nyugi, nem árullak el senkinek. – kacsintott, majd az agyonfirkált tükörben ellenőrizte, hogy a mozdulat nem tett-e kárt hibátlanul göndörödő szempilláiban.
- Öhm, tessék? – pislogott feszengve a lány.
- Az, hogy az együtteseddel koncertezni fogtok a hétvégi fesztiválon kisebbfajta hírességgé változtatott, ha nem vetted volna észre… Most majd lépten-nyomon felismernek az autogramvadászok – forgatta szemeit a szőkeség, és ujjával megkocogtatta a kéztörlő mellé kiragasztott hirdetményt. – Javaslom, szombatra kapd össze magad, mert ha a hónap első szabad estéjét zombi énekesek bámulásával akarnám tölteni, akkor a Halálos Döfés előadására váltottam volna jegyet. – tette hozzá vigyorogva, majd egy gyors, ám cseppet sem alapos kézmosás után kicsámpázott a helyiségből.
Miranda gyanakodva odalépett a fiatal bandát ábrázoló plakát elé, és alaposabban szemügyre vette. Befelé jövet csak egy futó pillantás erejéig fordított rá figyelmet, így akkor nem is látott rajta semmi rendkívülit. A rendezvényt hirdető neonszínű felirat hátteréből egy rasztahajú dobos, két erősen beszívottnak látszó gitáros és egy hosszú, fekete hajú, babaarcú énekesnő vigyorgott rá. A kép láttán a lány több ezres szókészletéből hirtelen csak egyetlen kifejezés ugrott be neki; BASSZUS!
Teljesen összezavarodva rontott ki a mosdóból, és ruhacsere nélkül, sebes léptekkel a kijárat felé indult. Találkoznia kell Joe-val. Minél előbb!

***

Joe, egy elcseszett, kopaszodó keresztapára emlékeztető férfi volt, aki az állomástól pár saroknyira bérelt irodát nem túl legális ügyletei lebonyolításához. Általában ő szokta felkeresni Mirandát, de ezen a héten túlságosan el volt havazva ahhoz, hogy egyáltalán kilépjen a négy, erősen penészesedő, fal közül. Legújabb rendőrségi feljelentésén agyalva, elmélyülten vakargatta az állát, amikor a feldúlt lány kopogtatás nélkül beviharzott a szobába.
- Joe?! Láttam!
- Mit, drágaságom? – pillantott fel a férfi az íróasztalát borító méretes papírkupac mögül.
- A plakátot! – dühöngött Miranda, és idegesen járkálni kezdett azon a kb. egy négyzetméteres szabad felületen, amit nem borítottak felcímkézett kartondobozok. Az ősrégi padlódeszkák fülsértő recsegéssel nyugtázták minden egyes lépését. – Az egész városban ott virít a képem! – fakadt ki természetellenesen sípoló hangon.
- Nézd, kicsilány, először is; nem a te képed, hanem valami idióta, kornyikáló tinibuboréké. Másodszor meg; erre most nem érek rá. Sok a dolgom, és neked is. – legyintett türelmetlenül Joe, és egy fekete aktatáskát tolt a megállás nélkül masírozó lány elé. – Ha volnál olyan szíves, és elintéznéd ezt még a reggeli órád előtt… Ja, és a csomagjaidat meg nyugodtan hagyd itt. Pont elférnek azon a helyen, ahol most állsz.

***

- Nem fogok elkésni, nem fogok elkésni, nem fogok elkésni… -mondogattam magamban, erősen reménykedve, hogyha elég sokszor elismétlem az állítást, akkor az a valószínűség törvényére alapozva előbb utóbb beteljesíti önmagát, különben…
…Különben megint nem tudom aláírni a katalógust és akkor végképp nem vizsgázhatok.
Hogy a fenébe röpülhetett el ennyire az idő? Az egyik pillanatban még a vasútállomáson voltam, a másikban pedig már iszonyatos késésben. Ez is a hülye pasik hibája! Igazából minden a hülye pasik hibája. Például Rob-é is, aki az előbb egy „ Halihó Annie! Hová rohansz?!” felkiáltással totál kizökkentett a gondolatmenetemből.
Úgy robogtam el a tanulmányi osztály előtt, mint akit egy rakás extraszomjas vámpírfiú üldöz, holott csak egy bazinagy bőrönd és néhány kevésbé feltűnő táska döcögött utánam nagy vidáman. Basszus, esküszöm, beszerzek egy utazótáskát… feltéve, ha ezek után még szükségem lesz rá… A főlépcső aljánál újabb „Helló Ann! Kerget a tatár?” beszólás érkezett, ezúttal Tracy McCormicktól. Tracy egy ringyó. Érjek csak be arra az idióta órára, utána jól megmondom neki a magamét. Egész eddig, vagy nagy ívben tojt a fejemre, vagy cikizett a „lúzernek is amatőr” bandám miatt, most meg, hogy mi leszünk az Lord of Music előzenekara, egyből nyalizni kezdett. Bár, azt mondjuk határozottan nem bántam volna, ha merő nyalizásból felvonszolja helyettem a bőröndöt a másodikra, de erre bezzeg nem mutatott hajlandóságot. Tágra nyílt szemekkel nézte a szenvedésemet, hogy még véletlenül se halasszon el egyetlen pillanatot sem, és le mertem volna fogadni, hogy csak azért nem örökíti meg az egész mutatványt a mobiljával, mert a sok home videótól betelt a memóriája. Tracyé is, meg a mobiljáé is.
Ötpercnyi megfeszített izommunka után nagy nehezen megérkeztem a pszichológia előadó elé. Próbáltam fülelni, hátha a kiszűrődő hangoktól (vagy épp azok hiányától) okosabb leszek, de ziháló lélegzetemen kívül nem hallottam más neszt. Kalapáló szívvel ragadtam meg a kilincset, és újrakezdtem a fohászkodást.

***

Késik. – állapította meg Miranda. Tíz perce ült a megszokott helyén, de a 153 arcon elhelyezkedő üveges szempárokon kívül semmi más szokatlanba nem ütközött a tekintete. A nap folyamán már másodszor kezdett el unatkozni, így hát ismét rágicsálni kezdte a tolla végét, s közben ujjaival ütemesen dobolt az ölébe fektetett fekete aktatáskán. Joe biztosan infarktust kapott volna, ha látja, milyen hanyagul kezeli a rábízott feladatot, de a plázai meló után igazán nem lehetett panasza a lányra. Miranda mindig pontosan teljesítette a megbízásokat, és most is pontosan három órája volt rá, hogy visszajuttassa az immáron kiürült táskát a lepukkant irodába…

***

A tanár komótosan helyet foglalt a katedrán. Diákjait szemmel láthatólag egy cseppet sem zavarta, hogy 20 perce tartania kellene az előadást. A legtöbb hallgató vagy a tananyagot olvasgatta, vagy kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé. Belőlük lesznek az igazán jó pszichiáterek – gondolta Hill professzor. Ezeket az embereket az sem tudná kizökkenteni, ha egy zsiráf masírozna be a terembe, és szambázni kezdene az orruk előtt. Egy olyan páciens pedig, aki 50 éve halott nagyanyjának hangját hallja a vécén ülve, meg se kottyan majd nekik…
Az egyik lány az első sorban azonban feltűnően unatkozott. Túlságosan feltűnően. Na, majd mindjárt megdolgoztatjuk egy kicsit – vonta össze őszülő szemöldökét a professzor, és az előtte fekvő névsorra pillantott.
- Miss Miranda Ann Hawkins! Elmondaná, kérem, mit tud az alteregókról?
A fekete hajú lány előbb összerezzent, majd lassan féloldalas mosolyra húzta ajkait.
- Hát persze, Hill professzor úr.

-----------------------------------------------------------------------------------

Querida, halvány lila szösszenetem! :)...

Szuper!! Ebben az irományodban is felfedezni véltem jellemzően Queridás kifejezéseket :)...persze...hiszen te írtad...humoros, stílusos, egyedi...
Tehát...szép munka! :)...

Külön dicséret azért, hogy engem biza átejtettél! Azt hittem, Miranda és Ann két külön nőci, de hát nem...be lettem csapva!!...szégyelld magad!! :P...

Egyetlen dolog furcsa nekem, de nem hiba, hiszen eltekinthetünk tőle...nem nagyon aggasztották az idő kiesések „egyik” lányt sem...meg hát, Briant sem igazán...tőle hogyan szabadult Ann/Miranda, amikor leszállt a vonatról? Vagy ő, mármint Ann/Miranda, tisztában volt vele, hogy kettős életet él?? Nem úgy tűnt!...

És mi ez a pláza projekt (ekkor látta Brian a plázában, ha nem tévedek :P), meg ez a piszkos meló Joe-val, meg az álruha?? Csak fúrja az oldalamat a kíváncsiság...ezek nélkül is meglepő a vég, leköt a sztori, a humor, a levegőben örömködő, tenyerét dörzsölgető titokzatosság :D...
...tetszett, az is, hogy például napokkal később, amikor újra elolvastam estek le a kapcsolások...itt gondolok pl. arra, hogy csak most, amikor újra, vagy ötödszörre is átböngésztem ,elemeztem az alkotásodat, esett le az összefüggés az első bekezdés közeledő alakja és a fülkébe lépő Brian között...szóval igen...nem egy egyszerű gondolatmenet a tied, figyelni kell, ha érteni akarod...csak azt írod, ami nagyon szükséges, a többi meg ránk van bízva...ügyes!! Úgy építetted fel a történetet, hogy ezt is megtehetted :)...

És voltam olyan pofátlan, hogy kényem-kedvemre, de főként a többiekére, feltettem ezt az alkotásodat is ;)... a másik kis „nemistudommit” ( ^ ^ ) ...szerintem igazán megérdemli ő is a publikációt!! :)...Remélem nem bánod, hiszen már amúgy is kitetted a téged figyelő tekintetek keresztüzébe...Szerintem haláli humoros és jellemzően Queridás bugyutaság! :D...

Nem utolsó sorban pedig tökéletesen lefedi az Alteregó témát! Én imádom! :)...

Nagy Gratulaa a helyezéshez!! :)...

----------------------------------------------------------------------------------

- Elnézést, mindjárt visszajövök. – mondta Clarke, és a partizó újságírókat kerülgetve a mosdó felé vette az irányt.

Már megérkezése óta kényelmetlenül érezte magát, de a teste csak most, a rendezvény végére, érte el azt a pontot, amit jobb helyeken kritikusnak szoktak nevezni. (rossz helyeken ezt úgy mondják; **********, a szerk.) Amúgy is sem igazán csípte az ilyen jellegű összejöveteleket, de komfortérzésének teljes meggyalázása valóságos rémálommá változtatta számára ezt a máskülönben egész elviselhetőnek ígérkező estét.

Meglehetősen paprikás állapotban csörtetett be az illemhelyre, majd egy gyors terepszemle után megállapította, hogy egyedül van, és vetkőzni kezdett. Miután hosszú percek megfeszített munkája árán sikerült mind a két réteg ruhát lehámoznia magáról, válla felett a terjedelmes tükörbe pillantott és jól megbámulta pucér fenekét. A formás testrészen húzódó két jól látható vörös csík igazolta aggodalmát. A piros bugyi még így, nadrágján kívül hordva is iszonyatosan a húsába vágott. Már épp elhatározta, hogy felhívja a szabóját egy kis igazításért, amikor velőtrázó sikoly harsant fel a szomszédos helyiségben.

- A picsába!!! – káromkodta el magát Superman, és elkezdte felrángatni a térde körül jojózó kellemetlen ruhadarabot…

III. helyezett - Ancsi

A tao te Queen …

0-10-ig:
Nagyjából csak arra emlékszel, hogyan szöktél meg többször is az óvodából. Gyerekkori traumáid aztán az egész életedet végigkísérik. Még hiszel a tündérmesékben.

10-20-ig:
Már nem írsz levelet a Télapónak. A szüleidnek és az iskolának akarsz megfelelni, de közben mégsem. Ez a skizoid állapot hatja át fiatal éveidet.

20-25-ig:
Csatlakozol különféle mozgalmakhoz és vallást váltasz. Irigyled a 30 éveseket és kiröhögöd az 50-eseket. Önéletrajzodban a nyári fagylaltárusítást is büszkén kiemeled, meg hogy szabadidődben gitározol. Önbizalmad határtalan, ahogy a lehetőségeid is.

Ruhákat a kínai piacon veszel. Szerencsére még bármit felvehetsz, jól áll rajtad minden. Hajad szabadon lobog, nem sminkelsz, mert nem tudod, hogy hogy kell.
Szeretnéd, ha már lenne 3 diplomád, nyelvvizsgáid és olyan cuccokban járhatnál, mint a 30 évesek.

Túl vagy az első 5 kapcsolatodon. Ekkor még biztos vagy abban, valamelyik visszatér, feleségül vesz és családotok lesz. El sem tudod képzelni, hogy beleszeress egy új arcba. Azon gondolkozol, hogy vajon melyik lesz az Igazi. (az első ötből)
Még hiszel abban, hogy tényleg létezik, hogy majd eljön érted és boldogan éltek, amíg meg nem haltok.

25-30-ig:
Továbbra is vannak álmaid, és már magadévá tetted új szokásaidat, amiket nem a szüleid aggattak rád. Önéletrajzodban már szükségtelen feltüntetned a fagylaltárusítást, mert több munkahelyed is volt. A gitározást letagadod.
Megvannak a diplomáid, az önbizalmad viszont már kicsit kevesebb. Újabb tanulmányokba fogsz. Hülyén érzed magad a kínai holmikban, de pénzed még mindig nincs menő cuccokra. Elkezded magad sminkelni.

Rájössz, hogy nem tér vissza egyik régi pasid sem. Arra is rájössz, hogy mennyivel jobb ez így! Barátnőid, iskolatársaid közül jópáran már férjhez mentek és gyerekeik vannak. Kicsit szabadkozol, mikor rákérdeznek családi állapotodra, de még nem érzed magad kellemetlenül. Egyedül szüleid, nagyszüleid előtt kell felelned tetteidért, hogy miért nem szállítod még le az unokákat.

Örülsz, hogy hátizsákkal utazgathatsz, nem kell felelned senkiért és szabadon kalandozhatsz.
Kezdesz belerázódni a kapcsolataid kuszaságába. Homályossá válik a Nagy Ő fogalma.

Mivel állandóan bulizol, nincs időd aggódni génállományod továbbörökítésén.
Hálát adsz a feminista mozgalomnak, hogy lehetővé tette neked mindezt. Sajnálod a kisgyerekes anyukákat, akik a babakocsival bajlódnak a parkban, miközben te épp a 60-as évek hippimozgalmát eleveníted fel a fűben.


30-35-ig:
Kezded kinőni a ruhásszerkényt, mert már nem csak a két váltás kínai ruhában jársz. Hetente porszívózol. Mindennap sminkelsz. Új sportágakat próbálsz ki, olyanokat, amihez korábban túl öregnek érezted magad.

Osztálytalálkozókon már kényelmetlenül feszengesz, mikor mindenki előveszi a családi albumot, neked meg a macskádról vannak fotóid. Komoly elhatározásokra jutsz. Életedben először nem bízod magad a véletlenre, dolgozni kezdesz a kapcsolataidért. Feleslegesen.

Közben jóindulatú ismerőseid azzal biztatnak, hogy neked már befellegzett, mert a „jobbakat már elkapkodták”. És hogy egyedül fogsz meghalni.

A randik sem olyanok már mint régen, kezdenek üzleti jelleget ölteni. A mozijegyed magadnak fizeted, főleg akkor, ha a pasinak jól megy, nehogy véletlenül csak az ingyen mozi miatt járj vele. Meg különben is mi másra lenne jó az emancipáció, ha nem arra, hogy őket szabadítsa fel még jobban. Elátkozod a feminista mozgalmat.

Azon gondolkozol, hol rontottad el, kihez kellett volna mégiscsak hozzámenni. Szerencsére az eszedbe jutnak azok a rémálmaid is, amikor egy idegen városban, menyasszonyi ruhában és mezítláb menekültél a téged üldöző násznép elől.

Kezdesz hinni a sorsban. Semmi sincs véletlenül. Nyilván még nem állsz készen a találkozásra az „Igazival”. Kifejlődik benned az önirónia képessége. Kedvenc filmjeid a Brigitte Jones naplója és a Szex és New York.

35-39-ig:
Megismerkedsz a hajfestékkel. A lakásod sem úgy néz már ki, mint egy kollégiumi szoba. A virágokat vázában tartod és nem meggybefőttes üvegben.
Ha nem is sikerült a garzont egy penthouse lakásra cserélned, legalább van pár IKEA bútorod, mint státusszimbólum. Kiszámolod, hogy húsz év alatt mennyi adót fizettél be és rájössz, hogy miért tartasz csak itt.

Mivel a korodbeli pasik kezdenek már hozzád képest is szarul kinézni, fiatalabbakkal ismerkedsz. Ők viszont tévesen azt gondolják, hogy majd kitartod őket, vagy pedig két lábon járó biológiai fegyvernek néznek, mint aki nonstop érett petesejtekkel áll lesben, hogy lecsapjon egy-egy vétlen donorra.
Egyik oldalról ők néznek rád ferde szemmel, másfelől a többgyerekes családanyák, akik szerint egy veszélyes szingli, de jó esetben is csak egy szerencsétlen apáca vagy. Bárminek is gondoljanak, azt sugallják feléd, hogy egy szerencsétlen apáca vagy.

Mivel már kimerítetted eddigi élőhelyed tárházában fellelhető hímeket, tágul a látóköröd és idegen populációkban kezdesz gondolkodni. Pont ekkor kitör egy vulkán Izlandon és a légijáratokat Európaszerte törlik, így ez a remény is szertefoszlik. Ekkor már hallottál az összeesküvés elméletekről, a gondolatok teremtő erejéről, meg hogy minden mindennel összefügg. Végső soron neked már mindegy mi történik, csak legyen rá tudományos magyarázat.

Látóköröd egyre tágul és már kiterjed az egész Univerzumra.
A földönkívüliek is bekerülnek a potenciális jelöltjeid közé.

39 után…..
Már nem hiszel az „Igazi”-ban, ahogy a földönkívüliekben sem.
A karriered eléri csúcsát. Mivel már többet tudsz a főnökeidnél, de nem tudod eléggé jól leplezni, az 50es férfiklímaxban szenvedő vezetőség lecserél a huszonéves, zöldfülű ám minden szempontból készségesebb munkaerőre.
Közben ismerőseid nagyrésze válik. A korodbeli nők és férfiak, akik elhitték, hogy minden örökké tart, pszichológushoz járnak.
A „boldogan élünk, míg meg nem halunk”-ot, a boldogan éltünk, amíg én nem találkoztam az úszómesterrel, ill. a párom egy pincérnővel – váltja fel. Rájössz, hogy az emberi kapcsolatok mennyire képlékenyek. Egyre jobban szereted a macskádat.

A család sem jár már a nyakadra az utódok miatt, a szüleid belefáradtak, a nagyszüleid meg annyira idősek, hogy fényes nappal összekevernek a dédunokáikkal. Ezt akár bóknak is vehetnéd, de nem rajtad múlik.

A körülmények eme kedvező alakulásával magánéleted – ha nem is a tervezett módon - de révbe ér.

Az osztálytalálkozókon ismét Te vagy a legmenőbb.

Hinni kezdesz az élet körforgásában.
Hirtelen roppant bölcsnek érzed magad. A női Lao Ce.
Fontolóra veszed, hogy belekezdesz a Tao te QUEEN megírásába.
Szerencsére vagy már van annyi eszed, hogy nem fárasztod magad ilyesmivel.

Előtör belőled az óvodás, aki annakidején mindenféle tudás és félelem nélkül simán megszökött az óvónéni és a bezártság elől….

-----------------------------------------------------------------------------------------------

Egyetlen Ancsulim!! :)...

Imádtam, kétség sem férhet hozzá :)...
Annyira, de annyira életszerű, hogy szinte már félek :)...Humoros volt, pörgős, reményt keltő és rémisztő egyszerre :P...
Én magam a 20-25-ös korosztályt képviselem, és hát, hogy rám mi igaz és mi nem...azt a fantáziátokra is bízhatom :D...minden estre nagyon jól szórakoztam olvasás közben...
Imádtam a macska és a gyerekkérdés evolúcióját, és persze megjelent a Szex és NewYork és Bridget Jones is, mint napjaink emancipált nőinek mintaképe, vagy éppen biztosítéka arra, hogy bizony létezik még nálunk szerencsétlenebb alak is kerek e világon :D...

És, hogy mi a tanulság?? Azt nem tudom...

...de a nő mindig nő marad, és olyan, hogy tökéletes, nem létezik! Természetesen rajtunk kívül ^^... Mindig van valaki, vagy valami, akire, vagy amire irigykedhetünk! Milyen unalmas is lenne tökéletesként egy szintén tökéletes világban, nem igaz?? ;)...

Gratula, köszönöm az élményt! :D...