15. fejezet - A dinka, a birka, plusz egy fő...

Remélem tetszik majd, bár tudom, elég későn hoztam...sajna befejezni nem volt már pofám a tervezett adagot, úgyhogy a fojti újabb fejezetben jön majd...

Pusziii

Be kell, hogy valljam, még élveztem is, hogy kicsit én aggódhatok Samért, és nem fordítva. Az elmúlt huszonnégy órában mást sem csináltam, mint telefonáltam. Kicsit pipa voltam rá, amiért átejtett, de örültem neki, hogy nincs komolyabb baja. Régen tartottunk már csajos délutánt. Leszámítva persze a forrócsokit Tessnél, de az inkább volt megvesztegetés a részemről, hogy elnézze a feledékenységemet.

A ház elé érve már éreztem, hogy valami nincs rendben. Az ajtó résnyire nyitva volt, és odabent valaki ész nélkül kacagott. Volt benne valami félelmetes. Inkább nem nyitottam be, csak becsengettem.

Egy pillanatra csend lett, majd hallottam a lépcsőn leszaladó lábak topogását. Sam lihegve tépte fel az ajtót, és nagyokat pislogott egy szalmakalap alól, aminek karimája minduntalan a szemébe hullott.

- Nem veszek semmit – mondta vigyorogva, egy percnyi nézelődés után, és már csukta is be az ajtót.

Belémfagyott a levegő. Amit láttam, bőven kimerítette az abszurdum fogalmát.

Sam egyrészes fürdőruhát viselt és a már említett sárga szalmakalapot. Tekintete homályos, mosolya az őrültek mosolya. Kezében hosszúkás koktélpoharat tartott, amiből vastag, rózsaszín szívószálon keresztül szürcsölte a limonádét. A pohár szélén kristálycukor volt és hagymakarika. Másik kezében pirosra színeződött zsebkendőt gyűrögetett. A kalap alól, hosszú, vizes csimbókokban lógott a haja. A mellére csöpögő víz egészen a derekáig terjedt a kinyúlt, fakózöld anyagon, és odalent vérvörösbe váltott.

Újra csengettem. Ezúttal kicsit tovább pislogott.

- Sam? Én vagyok. Becky – vázoltam a helyzetet, finoman tapógatózva, vajon mennyire súlyos a helyzet.

- Szia, Becky! Tudom – mondta vidáman szürcsölve a limonádét, mint aki az imént elhangzott, tájékoztató jellegű információkat teljességgel feleslegesnek tartja.

Tehát nagyon súlyos. Pár percig csak nézett, arcán ártatlan, gyermeki mosollyal, majd megkerült, betolt az előszobába, és hátát a csukott ajtónak vetve nagyot sóhajtott.

- Bocs. Kicsit nagy itt a felfordulás – vakarta meg a homlokát, és eltotyogott a konyha irányába.

Azt vettem észre.

Az előszoba szőnyeg tele volt a tárolószekrény több éve gyűjtögetett kacatjaival. Egymás hegyén-hátán hevertek a kinőtt és kiselejtezett ruhák, elhasználódott felmosórongyok, kicsorbult kertiszerszámok, felfújható matracok és lukas úszógumik.

- Sam? – kiabáltam hátra a konyhában tevékenykedő barátnőmnek.

- Hmm? – jött a válasz közvetlenül a hátam mögül.

Sam a vállam felett bámulta velem a káoszt. Amikor észrevettem, nagyot ugrottam ilyedtemben. Kuncogott egy sort, és a kezembe nyomott egy - a sajátjához hasonló - poharat.

- Tessék – indult a nappali felé. – Gyere. Leülünk? – kérdezte, miközben szemeit a szoba berendezésén járatta, olyan érdeklődéssel, mintha még sosem járt volna itt ezelőtt.

Tekintete zavaros volt és szórakozott. Félelmetes.

- Sam! Miért vagy csupa vér? És...a hajad...csupa víz és...mi történt? – szakadt fel belőlem.

Valamiért úgy éreztem, amíg nem bizonyosodom meg róla, hogy nem támad rám egy - a fürdőruhájába rejtett - konyhakéssel, nem fogok beljebb lépni. Idegesen markolásztam a poharamat. Nem mertem a számhoz emelni, mert féltem, még leharapnék egy darabot az üvegből.

Sam körbesétált a nappaliban, és kilesett minden ablakon.

- Csak strandoltunk. Bátyus még pihen. De később még kimehetünk – mosolygott, és egy adag vizet csavart hajából a poharába.

- Sam, neked nincsen bátyád – közöltem szárazon, miközben valami gyanús után kutattam a saját limonádémban. Bár, ha belegondolok, már a is hagyma eléggé a gyanús kategória.

- Gyere, ülj le! – mondta megint, egész karjával integetve.

- Nem lehetne, hogy inkább a szobádba... – és már fordultam is a lépcső felé.

Hiba volt. Sam kiejtette kezéből a kétes összetételű limonádét, és mutatóujjával fenyegetően felém szúrt a levegőben. Szemeiben eszelős fény csillant.

- Nem! – kiáltott rám, majd elgondolkozott. – Most festem a lépcsőt – mosolygott újra, egy vállrándítás kíséretében.

Tekintetem önkéntelenül is a lépcsőre vándorolt.

- A fokokat is? – kérdeztem csodálkozva, hiszen azok sárral és szertehajigált ruhával voltak beborítva.

Sam csak bólintott. Szemei a lépcső és köztem cikáztak. Elképzelni sem tudtam, hogy éppen mire gondol, de abban biztos voltam, hogy ezt a lépcsőt nem festi senki. Már éppen betudtam volna bomlott elmeállapotának, amikor fentről furcsa zajok szűrődtek a közénk ereszkedett, nyomasztó csendbe.

Samantha lába gyökeret vert a padlóba. Egész teste megfeszült és szemei, ha lehet, még gyorsabban járták körbe a plafont és engem. Olyan hang volt, mint amikor egy kutya visszaköhögi a mohósága miatt félrenyelt konzervmájkrémet.

- Nem! – hörögte Sam vészjóslóan.

Volt egy olyan, egészen apró sejtésem, hogy Sam nem azért kelt így ki magából, mert odafent szerte hever néhány szennyes alsónemű.

Nekiiramodtam. Pislogni sem volt ideje, én már a lépcső tetején jártam. Félve néztem körül, s végül megállapodtam Sam szobájának nyitott ajtaján. Centiről-centire küzdöttem le a köztünk lévő távolságot.

A küszöbhöz érve megreccsent mögöttem a lépcső. Félve néztem vissza Samre, de most más volt. Magánál volt. Szemeiben félelem ült, s könyörögve rázta meg kócos fejét.

- Segítenem kell. Segíteni pedig csak úgy tudok, ha bemegyek abba a szobába, és megtudom, mit rejtegetsz. De, ha szeretnéd, hívhatok szakembert. – vetettem sajnálkozó pillantást Samanthára, mire a szalmakalap megadóan hullott a földre elgyengült ujjai közül.

Torkomban dobogó szívvel léptem be az ajtón. Az elém táruló látványtól felfordult a gyomrom. Sípolva szedtem a levegőt.

Az ágy közepén Zachary Logan feküdt, körülötte csupa vér a párna.

- Ez...nem az aminek látszik... – hallottam Sam erőtlen suttogását a hátam mögül.

- Akkor mi? – fordultam felé, nyugalmat erőltetve remegő hangomra. – Csak azt ne mondd, hogy egy ilyen tuskóval... – csuklott el a hangom.

- Jó ég, Becky! Ez itt egy félholt pasas... – mutatott Zacre.

- Igen. De azt mondtad, nem az aminek látszik. Másra pedig már igazán nem tudok gondolni...

Szinte hallottam, ahogy leesik neki.

- Ohh...komolyan azt hiszed, hogy mi...te jó szagú...gondolod Zac csak úgy szívrohamot kapna szex közben? – kérdezte halál komolyan. – Becky, nem vagy normális! Tudod, ki ez itt? – szegezte az ujját az ágyra.

Feltehetően Zacre gondolt, tehát bólintottam.

- Az egyik legedzettebb pasas a földön! Nem hiszem, hogy lenne nő, aki tudna neki meglepetést okozni...és feltehetően alig van, akinek ő még nem okozott volna...- fintorgott. - ...akár mit is, egy a lényeg...tudod, hogy ki nem állhatom! Hogy gondolhattad, hogy egyáltalán hozzáérek?! – fakadt ki.

- Hát...jelen állapotodban, bármi lehetséges...azt hiszem... – motyogtam.

Éreztem, hogy ez most nem volt helyénvaló, de Samantha nem reagált. Se rosszallóan, se sehogyan máshogy. Követte a tekintetemet, és csodálkozva nézett végig a kopott fürdőruhán, vértől pirosas ujjain, végül tekintete megállapodott a rózsaszínű szívószálamon.

- Sam? – legyeztem az orra előtt, mire összerezzent, és feljebb emelte a fejét.

Zacet nézte. Ajkain ott ült a már jól ismert, tébolyult mosoly. Nagyot sóhajtottam, próbálva felkészíteni magamat az újabb menetre.

- Jó napot, nővér! – emelte rám a tekintetét.

Mellei közé gyömöszölte a véres papírzsebkendőt, és felém nyújtotta ragacsos ujjait. Meglepetten tántorodtam hátra.

- Mrs. Logan – mutatkozott be, miután félve, de elfogadtam a felkínált kezet.

- A...felesége? – A csodálkozástól még jobban elkerekedtek a szemeim. Ezt videóra kéne venni, és ha már jobban lesz visszajátszani, mert egyébként úgysem hinné el.

- Ó, nagyon kedves, asszonyom, de nem – kuncogott. - Az anyja vagyok – mosolyogta, és az ágy mellé lépett. – Így, ni! – pofozta fel Zac feje alatt a vérfoltos párnát.

Az ágy szélére ült, megcirógatta és elbűvölten nézte a sápatag arcot.

- Ugye, milyen helyesek?

Nem értettem, mire fel a többesszám, de az leesett, hogy Samnek túl sok jutott az elmúlt pár nap történéseiből.

- Sam? – kezdtem óvatosan, de ő rám se hederített.

Kimondatlan kérdésekre válaszolgatott, és nagyokat nevetett Zac hallhatatlan viccein.

- Sam! Nem vagy jól! – ráztam meg a vállát, mire dühösen ellökött magától.

- A fiam haldoklik! Még szép, hogy nem vagyok jól! – csattogta a szavakat, s homlokát haragos ráncok redőzték. Ismét félelmetes volt.

A fürdőszobába rohantam, és a poharam tartalmát hidegvízre cseréltem. Visszatérve az egészet Samantha fejére öntöttem. Meglepetten csapkodott, hápogott és tüsszögött, majd rám és az üres pohárra nézett.

- Jól vagy? – kérdeztem félve a sikertelenségtől.

- Jól - támasztotta fejét a tenyerébe, miután megtalálta helyét a világban. – Mi történik? – Hangja már-már sírósba váltott.

- Pihenned kellene – ültem mellé.

Fejét a vállamra hajtotta, és úgy bámulta a padlót. Végig simítottam a hátán, mire megborzongott. Magamhoz öleltem. Vizes haja átáztatta a pulcsimat, de most ez volt a legkevesebb.

- Hagyma? – Szánakozva nézett a pohár szélén málladozó karikára.

Halványan elmosolyodtam.

- Heather mégis megrendezi a Halloween bulit – tereltem a témát valami kellemesebbre. - A szünet előtti utolsó péntekre tervezi.

- De hát, az már december közepe...vége... – Továbbra is a padlót fixírozta. – Már majdnem farsang...

- Tudom...de nem élet az élet, a Heather-féle halloweeni mulatság nélkül, akár májusban, akár decemberben rendezi... – fintorodtam el, mire megvetően felszisszent, jelezve, hogy ezzel nem igazán ért egyet.

Csendben ültünk egymás mellett. Ő lógázta a lábát, én pedig figyeltem, ahogyan ő lógázza a lábát. Egy idő után beleszédültem. Mintha csak megérezte volna, hirtelen abbahagyta. Aztán ugyanolyan hirtelen pattant fel és túrta át az ágyat, Zacről is lerángatva a takarót.

- Hallod? – kérdezte. - Hol csörög?

Figyelmesen hallgattam a néma csöndet.

- Nem csörög semmi, Sam – próbáltam megnyugtatni.

- Biztosan Fred az... – kapott a hajához nyugtalanul.

- Fred? Búgóhangú Fred? – cukkoltam, de arcára megint kiült az a félelmetes egyszerűség, ami számomra, és úgy általában senkinek sem jelentett jót.

Kétségbeestem. Nekem ez nem való. Én nem bírom a feszültséget. De Sam már el is felejtette a telefont. Zacet nézte, és időről-időre, ide-oda kapkodta a fejét. Újabb adag vízért kellett volna szaladnom, de nem tudtam megmozdulni. Kővé dermedve ültem az ágy végében, és néztem Samantha vívódását.

- ...nem... – suttogta.

Kezeit a fülére tapasztva rázta a fejét, s tincseiből szertespriccelt a víz.

- ...nem... – mondta újra, de szemeit már Zac izmos combjain járatta.

Nyelvét éhesen futtatta végig szája szélén. Kezét combja mellé szorította, de ujjai türelmetlenül szaladtak a levegőben. Térdeit izgatottan hajlítgatta, mint egy ugrásra kész oroszlán, aki már kiszemelte az áldozatát, csak a megfelelő pillanatra vár. Mondhatni minden stimmelt, azt a kis bakit leszámítva, hogy Samantha nem oroszlán, Zac pedig csak egy hülye majom. Eszik az oroszlán majmot?!

Felpattantam, és a pohárral együtt újra a fürdőbe szaladtam. Remegő kézzel tartottam a csap alá, de még félig sem telt, amikor odabentről Zac ordítása hallatszott.

- Mi a f*sz?!

Egy nagy koppanás és lábak dübörgése.

A poharat a csap alá ejtettem, s a szobába futottam. Zac az ágytól legtávolabbi sarokba lapult, kezében a takarót szorongatva, és a földön fekvő Samanthát nézte pontosan azzal a miaf*sz tekintettel, aminek percekkel ezelőtt hangot is adott.

- Nyugi, Zac! Mindent elmagyarázok...amit tudok... – tettem hozzá belegondolva, hogy az a minden, amivel én szolgálhatok, talán tört része az egésznek.

- Kezdhetnéd rögtön azzal, hogy hol a f*szban vagyok, mi a f*szt keresek itt, az a csaj – mutatott Sam-re. - , mi a f*szt keresett rajtam abban az ágyban – mutatott az ágyra. - , és honnan a f*szból tudjátok, hogy ÉN ki a f*sz vagyok?! – robbant ki Zacből, és én megbizonyosodhattam hihetetlenül változatos szókincséről. Már csak egy kérdés motoszkált bennem: Mi a f*sz?!

- Ööö...huhh...várj...ezt meg kell emésztenem... – nyögtem, fél szememet a szőnyegen fekvő Samanthán tartva.

- Jaaa...mer’ aztán ku**a sok időm van ám az emésztésedre! – fintorgott lenézőn, és legszívesebben megmondtam volna neki, hogy felőlem aztán elmehet a f*szba, mert ha még sokáig kell elviselnem azt az önelégült képét, rövid úton igen közeli barátságba kerülhet emésztésem éppen esedékes tárgyával.

De mivel Zac éppen az volt, aki félő, hogy megfogadja a tanácsomat, kénytelen lettem volna egy számára elfogadható hangnemet megütni. Ha lett volna mit mondanom.

- Nem én voltam – csúszott ki.

- He? – nézett rám Zac birkamód.

- Vagyis...én nem voltam itt. Most jöttem.

- Fasza. Ruháim? – A takarót felgmán az ágyra dobta és ott állt egy szál...hát, majdnem f*szban, na...

Ha kibenléte nem szolgáltatott volna kellően súlyos ellenérveket, én is biztosan letepertem volna.

- Na? Most meg mi van? Nem dugni akarok, hanem a ruháimat – tárta szét a kezét, lazán köpködve a szavakat.

Samantha halkan felnyögött. Én csak álltam, feltehetően tátott szájjal, mert a hajamat valahogyan belekanyarította a huzat.

- Héj, vöröske, vagy akárki is vagy...mennék már, mert a nőm vár.

- Najó, Logan – tettem csípőre a kezem, és próbáltam a szememet is kellőképpen fenyegetően kicsire összehúzni. – Rebecca Sharidan vagyok, és három évig voltunk osztálytársak, te szexista barom! És hiába nézed a mellemet, mert nem arról fogsz felismerni, hiszen pechedre sosem láthattad, de az orrom talán nagyon is ismerős. Tudod, ez AZ az orr, amit sikerült jópárszor eltalálnod, azzal a sokak szerint hihetetlenül formás kétballábaddal. – Ha lehet még butábban nézett. - Ó, látom, ez neked túl bonyolult, tehát fogalmazok érthetőbben. Sikerült a pofámba rúgnod a bőrt. Tudod. Labda...

- Jah! – röhögött fel.

Vagy inkább röfögött. Samantha újra felnyögött.

- Örülök, hogy ilyen jól mulatsz, de ha nem bánod folytatom. Ő itt... – mutattam Samanthára, akinek lehetetlenül vörös feje ráébresztett arra a fatális tévedésemre, miszerint tőlem független okokból nyöszörög. – Bocs – léptem le a hajáról, és folytattam a Zachez intézett monológomat. – Tehát, ő itt, Samantha Fields. A pír most csalóka, és egy felszínes embert bizonyára megtévesztene, de te bizonyára rájöttél már, hogy őt is ismered - csattogtam, és nem is reméltem, hogy felfogja az iróniát. Én azért, a körülményekhez mérten, jól szórakoztam.

- Ok, örülök. Ruháim?

- Még nem végeztem – folytattam higgadtan, mire Zac pózt váltott és unottan cöccentett. – A kedves barátnőőőd... – nyújtottam el a szót. – ...kizárt, hogy tűkön ülve várjon, úgyhogy nem kell sietned. Most már mehetsz – vigyorodtam el elégedetten, látva, hogy Zac újra felöltötte a miaf*sz ábrázatot.

Kihasználva az időt, amíg értelmezi a 'kedves barátnő', és 'tűkön ülve' szókapcsolásokat, Samantha fölé hajoltam, aki még mindig mozdulatlanul feküdt, és szemeit az előtte elterülő, nem túl változatos horizonton járatta. Egyébként plafonnak hívják, de ez túlontúl egyszerű megfogalmazása lett volna a dolgok állásának.

- Khmm – hallatszott Zac eddigi legértelmesebb megnyilatkozása, kicsit közelebbről és hamarabb, mint vártam, ami azt eredményezte, hogy sikerült ilyedtemben Sam hajára tenyerelnem, ami pedig azt eredményezte, hogy Sam újra felnyögött.

Ez még nem is lett volna nagy baj, de ezzel egyetemben, most fel is ugrott, lefejelve engem, aki hirtelen megdöbbenésemben csatlakoztam a plafonőrséghez. Vajon ezt hívják láncreakciónak?

- Lúzerek – hallottam Zac hangját, valahonnan látókörömön kívülről, de feltételeztem, hogy Zac hangja Zachez is tartozik.

- Még egy szó – sziszegtem – , és ne várj több választ!

- Ruháim?

- Melyik kifejezés nem volt világos? – ültem föl a homlokomat tapogatva.

Egy púp. Vagy inkább horpadás. Mélyedés. Árok. Gödör. Egy egész völgy.

- Hmm? – néztem az előttem terjengő, Zac formájú homályra.

- Mi van Jenny-vel? – sípolta olyan fejhangon, amiről sosem hittem volna, hogy belőle jön, ha nem a saját szememmel nemlátom.

Mert hogy a látásomat még mindig jótékony homály fedte. Jótékony, mert nem hagyta, hogy Zac csupasz mivolta megbabrálja az én agyamat is.

- Hát, csak annyi, hogy ha vár is, már vagy két napja – szólalt meg valahol mellettem Samantha, teljesen józanul.

Zac álla leesett, én meg visszamentem plafonőrködni. Idefent lejárt a műszak. Legalábbis reméltem.

14. fejezet - Téboly

Fogalmam sem volt, mit tehetnék. Álltam, és néztem a Zac orrából csörgedező vért. Furcsa mód még az ízét is éreztem. Fel sem tűnt, hogy azért, mert sikerült húsig lerágnom a számról a bőrt. Igazából sajnálnom kellett volna, amiért ilyen állapotban van, de én inkább azt sajnáltam, hogy pont hozzám esett be. Szerencsétlenségére nem volt gyakorlatom ilyesmiben.

Feltúrtam az egész tárolószekrényt, mire végre a kezembe akadt egy pár gumikesztyű. Én ugyan hozzá nem érek!! Már csak az kell, hogy Nick a nyakamba varrja ezt az egész ügyet. Visszasiettem, és elkezdtem behúzni Zac-et, hogy legalább az ajtót be tudjam csukni. Meglepően könnyen ment. Miután meggyőződtem róla, hogy senki sem nézte végig tátott szájjal az utcáról az iménti műveletet, becsuktam az ajtót, és visszasiettem Zachez.

Hol a fenében lehet Fred?! Nagyon reméltem, hogy nem hagy cserben. Addig is, kellett valamit csinálnom. Mégsem heverhet itt, az út közepén. Mi van, ha apa hazajön, és itt talál az előszobaszőnyegen a reggeli Ivy day’s vérbe fagyott coverboyával?!

Most, hogy jobban szemügyre vettem, be kellett valljam: Zac, még így, tetőtől talpig sárba mártózva is legalább annyira jóképű volt, mint kőbunkó. Nem mintha ezzel ne lettem volna tisztában már lassan nyolc éve. Most mégis meglepett. Az arca nem csak sáros volt, de vizes is. Hogy mitől, egyelőre rejtély volt számomra, de most kifejezetten jól jött. Egyszerre vonzott és borzasztott el a lehetőség, hogy most azt tehetnék vele, amit akarok.

Szórakozottan lehúztam a gumikesztyűt, és mutatóujjjammal sávokat húztam a felázott iszaprétegbe. Művemet egy indián törzsfőnök is megirigyelte volna. Felkacagtam, majd ijdeten kapdostam a fejem, a hang forrása után kutatva. Furcsa volt, de úgy éreztem, nem én irányítom önmagamat.

Amikor leesett, mekkora hülyeséget csináltam a fürdőszobába siettem, és egy elefántra is elegendő fertőtlenített vattapamaccsal tértem vissza. Tudom, állapotára való tekintettel hülyeségnek tűnhet ilyesmire vattát pazarolni - majdnem olyannyira, mint mosogatás előtt körmöt festeni - , de mégsem bízhattam a véletlenre, hogy esetleg Fred betoppan és a sokktól lebénulva egészen véletlenül kicsúszik a száján egy basszameg. Nem vállalhattam ekkora kockázatot, hiszen attól a meglepetéstől, hogy Fred hangosan nyílvánít véleményt a jelenlétemben, egészen biztosan én is átpártoltam volna Zac földöntúli oldalára.

Ha most kívülről látnám a párosunkat, minimum arra gondolnék, hogy átiszapbirkóztam a túlvilágra. Mindenesetre, az arcfestés nyomait azonnal el kell tűntetnem. Még a végén azt hiszik, nem vagyok beszámítható állapotban. Bár, ha jobban belegondolok, erről nem kellett volna sokáig győzködni, se engem, se mást.

A kezeim maguktól mozogtak ujjaim közt a nedves, gyógyszertár szagú vattával. Elidőztek a sűrű szemöldökök felett és a vékony, de formás ajkak vonlán. Elbódított a vegyszer illata és a ruháiból áradó bűz.

Így mozdulatlanul egész elviselhető volt. Egy egészen más Zac. Tényleg van, akinél csak a halál segít, hogy az emberek észrevegyék, a vonásai mögött is rejtőzik szépség? Bár, ha belegondolok, ez a szépség igencsak a vonások előtt rejtőzött. Vagy nem is rejtőzött. De legalábbis, biztosan nem mögöttük.

Már éppen belezavarodtam volna a saját gondolatmenetembe, amikor eszembe jutott az az idétlen, hamisítatlan, Zac-féle röhögés. Talán a saját zavarodott kacajomat hallva, de ebben megint csak nem voltam biztos. Lehet ez is csak a képzeletem szüleménye, mint ahogy bizonyára a Zac arca körül táncoló szikrák is. Egész helyesek voltak. Elhúztam az ujjam a szemei előtt, és nyomában csillogott a levegő. Szívet rajzoltam a homlokára, és egy pöccintéssel szerterebbentettem őket. Lehet pöccintés nékül is ment volna. Megint Zac röhögését hallottam.

Máris elszállt minden szépségről rebesgetett illúzióm. Vajon volt már, hogy Zachary Logant nem azért csókolta meg egy lány, mert éppen röhögött? Nem mintha a röhögése ennyire csókra csábítana bárkit is, akibe szorult egy kis szépérzék, de a lehetőség, hogy így talán csendben marad, már igen csábító.

- ...csábító... – hallottam egy kacér suttogást, és mutatóujjam végig simított Zac alsó ajkán.

Ujjam nyomán újra felszikrázott a bőre. Furcsa egy halucináció. Eljátszottam vele, és nevettem a remegő kis fényfoltokon. Kacajom, visszhangjában hisztérikus éllel verődött vissza a falakról. Megijedtem. Ez nem én voltam. Próba képpen újra felkacagtam. Ugyan az a hang. Megvető és...éles. Ketté vágja a levegőt, amíg a fülemhez ér. Nem én vagyok.

- ...csak egy csók... – hallottam újra a suttogást. - ...csak egy...

Rémülten kapkodtam a fejemet.

Senki sem kényszeríthet arra, hogy megcsókoljam Zachary Logant! Senki!

- ...senki sem kényszerít...akarod... – suttogta újra a hang.

Én ugyan nem! - ráztam meg a fejem, miközben ujjaim görcsösen szorították Zac ingének gallérját. Ha még élne, éppen most folytanám meg.

Fogalmam sincs, hogy került az ölembe, de ott volt. Törökülésben ültem a padlón, és ő, félig ülő helyzetben, orra vérétől ragacsos arcát a mellkasomnak döntötte. Bár, aligha szabad akaratából. Zac jelenleg a kisujját sem tudta volna megremegtetni szabad akaratából, nem hogy rám mászni.

Hirtelen pattantam fel, és Zac feje hatalmasat koppant a padlón. Ha az eséstől nem kapott agyrázkódást, akkor ezek után már bizonyára ezt is elkönyvelheti a ’mai-napom-balszerencsés-fordulatai’ elnevezésű listára.

Rémülten bámultam a ronggyá ázott szőnyegre és Zac arcára, ami, ha lehet, még maszatosabb volt, mint érkezésekor. Idegesen túrtam a hajamba, leleplezve ezzel a rengeteg mennyiségű víz eredetét. Belestem a nappaliba. Fél három. Negyed órája lehet, hogy szóltam Frednek. Mi van, ha nem jön? Mi van, ha tényleg süket volt az a k***a telefonvonal?!

Csuklottam a visszafolytott indulatoktól, miközben a karjánál fogva próbáltam a testet felvonszolni a lépcsőn. El kell rejtenem! Ha Fred nem jön, előbb-utóbb lebuktatom magam valaki előtt. Néhány lépcsőfok után összecsuklott alattam a térdem, és majdnem lebukfenceztem a földszintre.

Újra megláttam őket. A kis huncut fénypontok ide-oda ugráltak Zac ajka és az enyém között. Éppen csak pár centire támaszkodtam meg tőle. Megbabonázva bámultam. Olyan volt, mint egy látomás. Egy maszatos arcú, ferde orrú, de szikrázó ajkú látomás.

- ...csak egy... – szólt újra a hang.

- NEM – FOGOM – MEGCSÓKOLNI!! – tagoltam félbeszakítva, s bár a hangom határozottan határozottnak indult, a végére már inkább tűnt szánalmas próbálkozásnak.

Elgyengültem.

Gyorsan felpattantam, és tovább vonszoltam felfelé a lépcsőn. Zac összepiszkolta az alig egy napja tisztára mosott folyosót, egészen a fenti fürdőig. Megnyitottam a csapot, melegvizet engedve a kádba. Fogalmam sem volt, mit kell ilyenkor csinálni, de csak nem okoz gondot lemosnom róla a mocskot.

Lehámoztam róla a felismerhetetlenségig rongyolódott nadrágot és felsőket, majd lefektettem egy tiszta törölközőre. Egy másik törölközőt a kádba mártottam, és óvatosan áttöröltem vele a nyakától kezdve, egészen a lába ujjáig.

Ott feküdt előttem, majdnem hogy ruhátlanul, és én újra egy másik Zacet láttam. Tiszta volt. Sebezhető, védtelen. Visszaélhetnék vele. Ha akarnék. De a fene se akart tőle semmit. Csak azt, hogy tűnjön már el az életemből. Ha lehet örökre. Nyomtalanul.

Kikerestem apám szekrényéből egy tiszta alsót, és villámgyorsan, oda se nézve, azt is lecseréltem. Imádkoztam, hogy ne most térjen - csodával határos módon - magához, és imáim most az egyszer meghallgattattak. Átcipeltem a szobámba, és a szekrényem és az ágy közé fektettem.

- Szép munka! – csaptam össze a tenyerem.

Megszédültem. A csattanás visszhangot vert, és a szoba képe lassan hullámzott a szemem előtt. Képtelen voltam tovább állva maradni. Letérdeltem, majd négykézlábra ereszkedtem. Felnéztem az órára. Fél kilenc. Hát persze! - esett le a tantusz. Végig tapogattam az ágyam szélét a mobilom után kutatva. Háromnegyed három múlt, és Fred még mindig sehol.

Az arcom furcsán bizsergett. Mintha figyelnének. Oldalra kaptam a fejem, de Zac szemei meg sem rebbentek. Arca nyugodt volt és...angyali. Bőrünk közt vad táncba kezdtek az ismerős kis szikrák, akár egy miniatűr tüzijáték. Megbolondultam?

- ...csak egy... – hallottam újra a hangomat.

Igen, csak én lehettem. Tisztán hallottam magamat. Egyszerre volt esdeklő és parancsoló.

A következő pillanatban éreztem az ízét a számban. Nem kellett kinyitnom a szemem ahhoz, hogy tudjam mi történik. Inkább görcsösen szorítottam össze a szemhéjamat, és próbáltam túltenni magam azon, hogy éppen egy hullát csókolok, nyakig vizesen és sárosan. Hiába próbáltam ellökni magamtól, úgy tapadtam a szájához, mintha élete utolsó megmozdulásaként pillanatragasztót lakmározott volna. A hányinger elhomályosította a gondolataimat.

Zac torkából furcsa hörgő hangok törtek fel, majd egy adag vért öklendezett a szőnyegre.

Tátott szájjal bámultam. Nem tudtam eldönteni, minek örömére járjak legelőször indián táncot. Annak, hogy végre eleresztett, és nem a számba köpködte a vért, vagy annak, hogy megmozdult! Zac Logan megmozdult! Úgy éreztem magam, mint egy elb****tt Hófehérke-történetben. Nem hittem a szememnek.

Láttam, hogy még nincs magánál, de hirtelen csak egyvalamire tudtam gondolni.

- Mi történt? – kérdeztem a kezét szorongatva, mire újabb adag vérrel áztatta el a nadrágomat.

Nem válaszolt. Persze. Miért is válaszolt volna? Egyelőre, úgy nézett ki, csak köpködni tud. Elfogott a lelkiismeret-furdalás. Miután letörölgettem arcáról a friss vért, neki veselkedtem, és feltornáztam az ágyra.

- Kérsz teát? – kuporodtam mellé a takaró szélére. – Vagy inkább kávét innál? – hallottam újra a hangomat.

A dvd-hez szaladtam, és felkaptam egy kupac lemezt.

- Mit néznél? – kérdeztem.

A hangom ilyesztően egyszerűen csengett. Zac újabb adag vért köpött a takaróra.

Alteregó pályázat!! :)

Sziasztok Kedves Bloggerinák és 'csak' Olvasók!


Örömmel jelentem be, hogy pályázatot hírdetek! ^^ ...jómagam eddig csak egy pályázaton indultam, de arra rögtön rájöttem, hogy ez milyen jó dolog...ha jól sejtem, ezzel mindenki így van, aki már indult ilyesmi megmérettetésen, vagy írt ki hasonlót! Mivel úgy tudom, mostanság nincs aktív pályázat, ezért úgy döntöttem, indítok egyet!

Tehát aktivizáljátok magatokat Ti is - akár eddig passzív Olvasóim is -, ha kedvet éreztek részt venni az én kis történetemben!

Méghozzá szó szerint! Na de erről később! :P...


A pályázat kikötései, paraméterei a következők:

Cím: Alteregó, no nem azért, mert ennyire fantáziátlan lennék, vagy ilyesmi, csak kíváncsi vagyok, ti vajon mire asszociáltok, amikor ezt a szót halljátok...
Műfaj: lehet akármi, nem kötötm ki, akár verset is küldhettek.
Téma: szintén nem kötöm ki, csak egyet kérek: ne Twilight Fanfic-eket írjatok!

A díjazásról: Az első helyezettnek szánok nagyobb díjat, ez pedig nem más, minthogy elnevezek róla egy szereplőt a történetben. A második és harmadik helyezettnek is kitalálok még valamit, erre várom az ötleteket. Nekik azért nem ajánlom fel ezt a lehetőséget, mert nem tudom, lesz-e még annyi új szereplő, akinek még nem kötött a neve.

A terjedelemről: Szintén nem kötöm meg. Ha valaki regényt ír és az élvezetes, elolvasom és értékelem...de ha ír nekem 200 oldal maszlagot, akkor elnevezem róla a főgonoszt!! :D...bár még egyelőre nincs kifejezetten főgonosz, de ezen ne múljon, igen kreatív tudok lenni, ha úgy hozza a szükség :P...
Határidő: május 13-ig várom a műveket, a jelentkezéseket is addig, folyamatosan várom! Ehhez szigorúan ragaszkodom, csupán, mert ez a dátum olyan szimpatikus ^^ ...az eredményeket pedig egy hétre rá hozom, május 21-én, mert ez is szimpatikus :)...és ígérem itt pedig én nem csúszom!! Ez még három hét, remélem elegendő! :)...

Még annyit hozzá tennék, hogy nem az én történetem folytatása a cél, hanem saját, a címszóval kapcsolatban felmerülő gondolataitok feltárása...még a misztikum sem kötelező! :)...

Sok sikert és várom a jelentkezéseket!!

A kész műveket pedig az szfincsi@citromail.hu -ra tessék küldeni!!

puszii
hullócsillag

13. fejezet – Jó zsaru, rossz zsaru...

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)

Itt is van a következő rész. Kárpótlásul a csúszásért, jó hosszú lett, remélem nem uncsi és megérte várni rá ;)...várom a kommenteket, véleményeket!

Puszii
hullócsillag

- Sam! Ébresztő! – hallottam apám hangját. – Idő van! – rántotta le rólam a takarót.

Az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy ma még lesz egy köröm Nickkel. Máris hulla fáradtnak éreztem magam. A fali órára lestem. Fél kilenc. Aztán pillantásom az apám kezében zörgő újságra esett.

- Szia apa – nyöszörögtem. – Most jobb? – kérdeztem egy ásítás közepette.

Értetlenül meredt rám.

- Most, hogy tudod, a lányodat gyilkossággal vádolják? – A Zac arcképével ékesített borítóra böktem. - Egyébként ártatlanul – tettem hozzá, mintegy mellékesen.

- Miről beszélsz? Egyébként sem vádolnak semmivel. Felfújod – sóhajtott apám, mire a szemöldököm az egekbe szaladt.

Szemernyi kétsége sincs affelől, hogy a hazug lánya, nem hazudott-e esetleg a rendőrségnek is? Néha igazán ésszerűtlen tud lenni.

- Akkor is mesélhettél volna – folytatta. – Szar volt a reggeli lapokból értesülni a saját lányom piszkos ügyleteiről – mondta vádlón, miközben az ágyam szélére ült.

A rugók fájdalmasan megnyikordultak a plusz súly alatt.

Szar? Apa igazán mérges lehet. Piszkos ügyletek? Hízelgő, de talán még nem csinált belőlem profit egyetlen kegyetlen félreértés. Aztán leesett. A reggeli lapokban?! Tehát egy csapásra híres lettem. Remek. Remélem, Nick nem vett komolyan, és Fred mégis értem jön.

- Hát mostmár tudod, bár feleslegesen... – Néztem apára. - Délutánra úgy is leesik nekik is, hogy semmi közöm az egészhez, és békén hagynak. Az a szemétláda Nick!! Annak örülne a legjobban, ha kiderülne, hogy én voltam! – háborodtam fel a tegnap este emlékére.

- Sam! Óvatosan az ilyen kijelentésekkel. Egyébként...

- Ne félj, jó haverok lettünk mi már Nickkel – húztam el a szám.

- Az lehet, de...

- Nyugi, apa! Minden oké.

Kibújtam a takaró alól, és a papucsom után tapogatóztam, amikor dudaszó hallatszott az ablak felől.

- Apa?... Már meghozták az újságot? – kérdeztem nagyon rosszat sejtve, de ő csak nézett rám a félreérthetetlen „nemmegmondtam?” nézésével. - Apa! – legyeztem az orra előtt.

- Ha nem szakítanál folyton félbe, pontosan öt perce szóltam volna, hogy már csak öt perced van elkészülni. De mivel nem vagy képes végig hallgatni, máris késésben vagy.

- Honnan tudtad, hogy kelnem kell?

- Nickolas Ferguson hívott. Ő mondta az újságot is.

- Értem - törődtem bele, hogy Nick tőlem függetlenül intézkedik az én ügyemben. - Akkor én most megyek fogat mosni. Addig engedd be Fredet. És vennél elemet az órámba? – kérdeztem a faliórára pillantva, ami még mindig fél kilencet mutatott.



Egy óra múlva már a kapitányságon voltam. Nem Fred jött értem, hanem a tegnap esti fuvarom. Úgy látszik, ő az ügyeletes. Cseppet sem hiányzott a napomból Nick marha elégedett hörcsögképe, ami a terembe lépve fogadott.

- Jó reggelt! – köszöntött nyájas hangon, amitől felfordult a gyomrom.

- Jól reggelt, Nick – hunyorogtam a gyenge, de retina-gyilkos napsugarak ablakon be-beszurkáló fényében. - És ma mi lesz a program? Visszakérdezi az elmúlt három hónap minden egyes másodpercét?

- Ne aggódjon, Miss Fields, amilyen ütemben halad a nyomozás, még az előző életére is kitérhetünk – vágott vissza szemforgatva. – De komolyra terelve a szót, remélem, ma nem akar minden áron kikészíteni, és akkor hamar végzünk. Nem is kíváncsi a nap sztárjára? – kérdezte, és a hangja gyanúsan vidámra váltott.

- Tudja, Nick...van egy olyan sejtésem, hogy akár érdekel, akár nem, maga mindenképpen az orrom alá dörgöli. Tehát, essünk túl rajta! – nyúltam az újságért.

- Csak, hogy lássa, nincs mindenki maga ellen, Miss Fields – nyújtotta felém Nick a lapot.

- Kivéve magát, ha nem tévedek.

- Pedig téved, Miss Fields. Én csak a munkámat végezném, ha maga nem lenne olyan felettébb csökönyös. Egyébként vannak egészen kényelmes magán lakosztályaink is – szellemeskedett.

Én csöppet sem tartottam viccesnek.

- Nyolcadik oldal... – segített ki, látva, hogy nem találom, amit feltehetően keresek. - Igazán nem előnyös ez a kép magáról, nem gondolja? – kérdzete, amikor végre megtaláltam a felhívást.

- Maga olyan figyelmes és udvarias, Nick! Keresve sem találnék kellemesebb társaságot a magáénál –nyávogtam egy csúfondáros mosoly kíséretében.

Nick jobbon keresztül vetett bal lába sértődötten rángatózni kezdett, miközben szemei a plafont méregették. Lehet a repedéseket kereste, hogy felmérje, a hazugságaim mekkora fenyegetettséget jelentenek az őskori épület számára.

A nyolcadik oldalon egy körülbelül fél éves fotó díszelgett rólam és mellettem Zacről, valamint néhány kisebb kép falubéliekről, mint szemtanúk. Zac hibátlanul festett, mint mindig, tökéletesre szabályozott műmosollyal az arcán. Bezzeg én. Akár egy alultáplált mókus. A szemeim ilyesztően nagyon voltak, az arcom pedig beesett és sápadt. Ha ezek után nem néznek bérgyilkosnak, akkor soha.

A cikkben néhány rövid mondatban felvázolták a helyzet állását, persze szigorúan a tényekre vonatkozóan. Feltehetően Nick tényeire, ugyanis a kb. tíz mondatból öt arról szólt, hogy ÉN valószínűsíthetően hol, mikor és miért tartózkodtam ott, ahol. Akár egy pletyka rovat. Köszönöm, Nick! A fotók alatt a következő szöveg virított:

„ Aki látta a fent látható fiatalok, vagy szemtanúk bármelyikét, a november
24-e, délután négy órát követő időszakban, kérjük segítse a nyomozók
munkáját és tegyen jelentést a plymouth-i rendőrőrsön, személyesen vagy
telefonon.
Köszönjük!”

- Nagyszerű! – Nick végre abbahagyta a falak állapotfelmérését, és rám nézett. – Gondolom, most örül a sok ivybridge-i nyugdíjasnak, akik fél percenként jelentik be, hogy éppen most vélték látni, amint elsétálok a kerítésük előtt egy véres baltát vonszolva magam után...

- Hmm... – gondolkozott el egy pillanatra Nick, majd még hozzátette. – Higyje el, Miss Fields, nem is gondolná, hányan látták már ma reggel egyszerre Plymouth-ban, Plymptonban és Ivybridge-ben. No de, ha jól sejtem, ma szeretne hamarabb hazaérni, mint tegnap – mondta a tegnapi jegyzeteket lapozgatva. - Foglaljon helyet, Miss Fields, és kezdje ahonnan akarja, nem szakítom félbe. Időnk, mint a tenger...

Ahha. Tehát ez a mai taktikája. Nem köt bele semmibe. Elhúztam a számat, és belefogtam a történetbe, onnan kezdve, hogy az átvirrasztott éjszaka után kivánszorogtam a fürdőszobába. Kivételesen nem fárasztottam Nicket a ruhaválogatás fáradalmaival, amiért láthatóan nagyon hálás volt.

Elmeséltem, hogy egyedül kellett végig ülnöm a filozófia órát, mert Becky elaludt. Hogy utána Tessnél forrócsokiztunk, és hogy a vonatról leszállva megpillantottam Connie-t. Persze néhol kénytelen voltam kicsit eltérni a valóságtól, de többnyire őszintén írtam le a történteket. Amikor újra belekezdtem abba, hogy megjelent a medve, Nick megvetően felhorkant.

- Még mindig köti az ebet a karóhoz, Miss Fields?!

- De, ha egyszer tényleg így történt! – néztem rá mérgesen, és most már komolyan az is voltam. Megint. – Miért nem hisz nekem? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Mert ebben az erdőben nincsenek medvék – nézett a szemembe még vagy egy percig, és láttam, a halálnál is komolyabban gondolja, amit mond. – Tegnap, hogy leellenőrizzük a beszámolóját, felhívtuk a nemzeti parkot és a vadőrséget is. Mind két helyen állították, hogy feltehetően lehetetlen, hogy itt medvével találkozzon bárki is.

- Feltehetően lehetetlen?! Maga ebben nem érez egy cseppnyi bizonytalanságot, Nick?! Némiképp ironikus, hogy olyasvalakiknek hisz, akiknek az a dolguk, hogy minél több turistát vonzzanak a nemzeti parkba.

Nem válaszolt csak tovább nézett, így tudatva, hogy ő ezt az egész helyzetet inkább kétségbeejtőnek találja, mint sem ironikusnak.

- Akkor mégis mit láttam, Mr. Ferguson?! Délibábot?! – kérdeztem gúnyosan.

Gondolatban már rég feladtam a harcot. Újra fáradt voltam és nyűgös, pedig még egy órája sem voltam itt. A tegnapi magabiztosságom már rég elhagyott. Fogalmam sem volt róla, mégis mit kellene mondanom. Néhány percig hallgattam az engem körülvevő sürgés-forgást és a percenként megcsörrenő telefonokat, hátha valaki kisegít, de hiába.

- Tehát... – kezdte Nick, felpillantva a kezében tartott papírokból. – Folytassuk onnan, hogy jött a medve, rendben?

- Tehát, végre elhiszi a medvét? – sóhajtottam fel megkönnyebbülve.

- Kénytelen leszek, ha hallani akarom a történet végét is – mosolygott hamiskásan, mire végleg összezavarodtam.

- Hová tűnt Rosszzsaru Nick? - kérdeztem kötözködve, de Józsaru Nick tekintete is elég meggyőzően parancsolt megálljt. – Rendben. Tehát, jött a medve, és én majd összepisiltem magam félelmemben. Aztán végülis...csak elájultam.

- És hogyan került haza?

- Hát, azt én is szeretném tudni – vágtam rá őszintén, mire Nick fújt egyet.

- És mégis...be tudná tájolni, mikor történhetett ez?

- Még kilenc előtt. Apám akkor ért haza, és akkor én már aludtam. – Mellesleg lefürdetve, tiszta pizsamába bújtatva - tettem hozzá fejben.

- Rendben, Miss Fields. Ezeket töltse ki – tolt elém egy kupac, semmi jót nem sejttető nyomtatványt. –, és haza mehet – csapta össze a tenyerét Nick és pakolászni kezdett az asztalon.

- Ez most komoly? – esett le az állam.

- Nem. Viccelek. - nézett rám, ezzel mint egy illusztrálva, hogy ő bizony sosem vetemedre ilyesmire. - Persze, hogy komolyan!

- Mármint...ezt mind komolyan ki kell töltenem?!

- Igen. Többet nem is fűznék hozzá, a lényeg az, hogy ha készen van, szóljon és egyelőre elmehet.
- Értem – méregettem ellenségesen a kupacot, majd felkaptam a tollat, és nekiláttam.

Fél órával később, az előttem tornyosuló papírhalom mögül már egészen Nick orráig leláttam. Persze ez túlzás, de nem értem, mire van odakint az a sok ember, ha a papírmunkát velem végeztetik.

Kicsivel később, végre elégedetten tettem fel az utolsó ékezetet is.

– Kész – adtam hangot abbéli örömömnek, hogy talán egy óra múlva már otthon is leszek.

Nick abbahagyta az asztalon való dobolást, és összerendezte a füzetnyi vastagságú laphalmazt.

– Hát, köszönöm, Miss Fields! Akkor a viszont látásra! - mutatott az ajtó felé. – Ha szükség lesz magára, még keressük. És ha eszébe jut még valami részlet, amivel feldobná a sztorit... – hallgatott el mosolyogva. – ...ne fogja vissza magát!

– Nick – szóltam vissza már az ajtóból. - , Fred bent van?

- Nincs. Szabadnapot kért. De holnap felhívhatja.

- És gondolja, hogy bele is szól majd a telefonba? – kérdeztem.

- Már miért ne szólna? – nézett rám Nick, igen csak furcsán.

Csak nekem tűnt fel, hogy Fred nem beszél velem?

- Azt hiszem, inkább bejövök majd. Kösz, Nick! – intettem és kiléptem az ajtón.

Nem akartam újabb okot adni rá, hogy Nick teljesen hülyének nézhessen, így inkább ráhagytam. Úgyis kiderítem, ha Fred valamiért pikkel rám. Csak az volt a fura, hogy egész jófejnek tűnt. Nem úgy, mint Nick.

Az ember azt hinné, egy különleges képességekkel rendelkező egyénnek, mint amilyen én is vagyok, vannak állandó feladatai, de sajnos - vagy nem - az életem az átlagosnál is átlagosabban alakult. Eddig.

Most, hogy végre volt időm, rájöttem, hogy igazából elég higgadtan kezeltem ezt a pár napot, még annak ellenére is, hogy tulajdonképpen pánikolhatnék, és üldözési mániám is lehetne.

Lássuk csak. Levél Sue néni sírján. Oké. Lehet, nem is nekem jött.
A furcsa minta a karkötőn és a kapun. Még ez is lehet merő véletlen. Lehet nem is ugyan az, csak az én kusza agyam párosította őket össze.
A feladat. Na ez már bonyolultabb. Igazából eddig eszembe sem jutott, hogy tulajdon képpen nekem volt egy feladatom, amit elszúrtam, annyira lekötött a medve-kérdés.
És már el is érkeztünk a medvéhez, ami megtámadott, de valaki megvédett és hazahozott. Mitöbb lemosdatott, elrejtette a rejtegetni valót, ágybadugott és ébresztőt állított nekem.

Ez így összefoglalva rémisztőbb, mint gondoltam. És akkor még nem esett szó a néma nyomozóról, aki mindenkivel beszél, csak velem nem. Bár én még Nickhez sem hallottam szólni, egy árva kukkot sem.

Mire a vonat Ivybe ért, már átrágtam magam az összes felmerülő összeesküvéselméleten, kezdve onnan, hogy Connie egy szuper képességekkel megáldott robotmacska, az ismeretlen K357 bolygóról, és miután végzett a medvével, hazacipelt, lefürdetett...de Connie utálja a vizet. Tehát ezt a verziót elvethetem. Hacsak nem ez is a jól felépített álca része.
Aztán az is lehet, hogy Zac talált rám, ő nyírta ki a medvét és ő cipelt haza. Neki meg nincs kulcsa. Zac is lehet szuperhős. Végül is itt az élő példa. Én vagyok a macskanő. Mért ne lehetne ő szupermen? De nem. Zac túlságosan feltűnősködő és extrovertált volt ahhoz, hogy titkoljon valamit. Szupermen szerény, kedves és tiszteli a gyengébbik nemet. Zacről ez igazán nem mondható el.

Hazaérve lerúgtam a cipőmet, és az emeletre siettem. Inkább a konyhába mentem volna, hogy bekapjak egy-két falatot, de a telefonom kitartóbban játszotta a Beckynek beállított csengőhangot, mint egy egész zenekar.

- Szia! – vetettem magam az ágyra a kihangosított telefon mellé.

- Jó ég, Sam! Mi a franc ütött beléd?! Tudod, hányszor hívtalak?! Azt mondtad, beteg vagy! És ma reggel, amikor megláttam az újságot...nem sok választott el attól, hogy a körző a nagylábujjamba álljon a padló helyett. Legalább egy e-mailt írhattál volna, ha már visszahívni nem voltál képes! Elég szemét húzás volt, hidd el nem akarlak bántani, de... – nagylevegő - ...pukkadj meg! – hadarta, és én azt hittem, sosem hagyja abba.

- Héjj, Becky, nyugi! – használtam ki a másodpercnyi szünetet. – A rendőrségen voltam, nem egy netcaféban, jó?

- Tudod, milyen érzés, amikor a száz hangposta üzeneted közül egyikre sem érkezik válasz? – sipította. – Aztán, amikor ma reggel...amikor a srácok...mindenki ott tömörült...az újság...és tudod, mit csináltak?! Fogadásokat kötöttek! Arra, hogy hány nap után találnak meg az öveden himbálózva a celládban! – kiabálta.

- Te mire fogadtál? – Próbáltam a saját fegyverével legyőzni, de a hangom nem volt olyan meggyőző. Lehet, féltem a választól?

- Sam! Ez nem vicces! – Szinte láttam a halántékán kidagadó ereket. Jó lesz leállnom és bocsánatot kérnem, ha nem akarom, hogy a legjobb barátnőm agyvérzést kapjon.

- Jó, jó, bocs, Becky! Itthon hagytam a telefonom, és tegnap nagyon későn értem haza. Azt sem tudtam, élek-e vagy halok.

- Hát azt én sem, ha már itt tartunk. Az a Frederick mondta, hogy jól vagy, aki utánad érdeklődött. Még ezt is idegenektől kell megtudnom?!

Fred beszélt. Becky hallotta Fredet beszélni. El sem hiszem.

- Itt vagy? – érdeklődött.

- Várj,várj,várj...milyen a hangja? – kérdeztem talán kicsit túlságosan is lelkesen.

- Micsoda? – hallottam Becky meglepett hangját a vonal végéről.

Igaz furcsa, hogy Fred hangjáról érdeklődöm, és nem arról, hogy Fred hangja vajon mit is kérdezett, és Becky mit felelt, de ez most cseppet sem érdekelt.

- Hát Fred hangja. Mi más?

- Jaaa...hát... – Mit kell ezen annyit agyalni? – ...olyan...mély.

- Kösz, Becky! - forgattam meg a szemem.

- Jó, hát most a franc se figyelt a hangjára! – csattant fel, ismét jogosan. – Biztosan maaarha szexi volt és fééérfias. - gúnyolódott elnyújtva az utoló szavakat. - Különben is, mit érdekel? Te nem beszéltél vele?

- Fred vagy ötven éves és cseppet sem szexi, legalábbis az én mércém alapján. És nem, nem beszéltünk. Vagyis...én próbáltam, de ő kukább volt egy kukánál.

- Hmm. Najó. Nem kérdezek. Csak annyit, hogy...jól vagy?!

- Persze, kösz.

- A kamudat nem úszod meg! – váltott ismét a ’sohanembocsátommegneked’ hangnemre. - Nem értem, miért nem mondtad, hogy segítsek. Két oldalról simán elkaptuk volna Connie-t.

- Hosszú lett volna magyarázkodni, bocs, Becky...

- Semmi gond. Ha veled megyek, nem verem ki annak a szexi, titokzatos idegennek a szemét, aki a ti utcátokat kereste. Bár ez neki biztosan előnyére vált volna. – elmélkedett, már inkább csak magához intézve a szavakat.

- Idegen?

- Egy srác. Elég jó pasi. De csak akkor mesélek, ha találkozunk!

Zsarolás! Szemérmetlen, aljas zsarolás! De Becky most igazán megengedhette magának. Ha mesélhet, cserébe legalább nem kérdezősködik sokat.

- Rendben. Gyere át.

- Nem vagy beteg? – értetlenkedett.

Istenem, Becky! Bárcsak ne lennél ilyen okos!

- De, persze. Beteg vagyok. Akkor ne gyere... – sóhajtottam, hogy végre megértse.

- Jó, akkor suli után máris indulok. És Sam...

- Igen?

- ...ezt nem úszod meg. Először te mesélsz!

Letette. Hát ez szép kis menet lesz.

Szia, Becky. Hogy telt a napod?...Ó, tényleg?...Hogy én? Kösz, jól. ...Connie? Igen tényleg ott volt. Tudod van ez a kis mellékes tulajdonságom. Semmiség tulajdonképpen. Csak a csodanyakörvem jelzett, hogy ideje megmenteni valakit...ja, és mellesleg csodamacskabőrbe tudok bújni...

Gyorsan ki kell találnom valamit.

A hátamra fordultam, és felkaptam magam mellől a reggeli újságot, amit apa hagyhatott az ágyamon. Jó lesz utána járni, miről is tudhat Becky abból az alig egy oldalas cikkből. Hiába próbáltam, nem tudtam a betűkre koncentrálni. A szemem minduntalan feladta a szolgálatot.

Álmomban újra a temetőnél jártam. A kapu kacskaringós mintái újfent életrekeltek, és Connie megint eltűnt, amint keresztül ugrott rajtuk. Hiába próbáltam utána kiabálni, egy hang sem jött ki a torkomon.

Hirtelen pattantak fel a szemeim, akár csak előző éjszaka. Megint úrrá lett rajtam az a furcsa érzés. Az a furcsa sejtelem, hogy valami hiányzik, valami nem jó.

Nem volt időm ezen töprengeni, mert valaki csengetett. Szélsebesen átfuttattam az agyamon az elmúlt órák történéseit, hogy valami utalást találjak arra, hogy vendéget várok.

Hát persze. Becky. A falióra még mindig fél kilencet mutatott. A mobilom után nyúltam. Mindjárt két óra. Jól elaludtam, és még mindig nincs meg a tökéletes, megdönthetetlen fedősztorim. Utálok hazudni, de van, hogy muszáj.

Kikászálódtam az ágyból, és leballagtam a lépcsőn. Átfutott rajtam, hogy mi van, ha megint Nick és Fred, a levakarhatatlan páros, de ők, Nicket ismerve, már újra csengettek volna. Meg aztán Fred szabin van, ha lehet hinnem annak, amit Nick modott.

Az ajtóhoz csoszogtam, és kikukucskáltam a kulcslyukon. Sötét volt. Mintha már kettőkor sötétedne. Vagy mintha a valaki, aki történetesen be akar jutni a házunkba, éppen az ajtónknak támaszkodna, amit történetesen ki akarok nyitni. Biztos, ki akarom nyitni?

Óvatosan lenyomtam a kilincset, és abban a pillanatban, ahogy az ajtó résnyire nyílt, éreztem, hogy a test az ajtónak feszül. Azt nem mondom, hogy simán eltolt engem, az előszoba szőnyeggel együtt, de arra elég volt, hogy a térdem őrült remegésbe kezdjen.

Már felkészültem, hogy nekem ront, de amikor az ajtó már kinyílt annyira, hogy a télapó is kényelmesen besétálhatott volna rajta - a szánjával egyetemben -, a test tompa puffanással elterült a szőnyegen. Épp, hogy félre tudtam ugrani, bár számára - azt hiszem - ez volt a kényelmetlenebb.

Álltam a nyitott ajtóban, a küszöbön egy hullának látszó ismeretlennel, és elfelejtettem levegőt venni. Miután túljutottam az első sokkon, ide-oda futkostam a telefon és a test közt, azon hezitálva, vajon a hátára fordíthatom-e, hogy megnézzem, él-e vagy inkább csak hal.

Hisztérikusan kapkodtam a levegőt, és hadonásztam a karommal. Végül a konyhába mentem egy pohár vízért, majd a fürdőszobába, és az egészet a fejemre öntöttem. Igaz egyszerűbb lett volna rögtön a zuhannyal kezdeni, de ebben az állapotban igazán nem hibáztathattam magamat a nehézkességemért.

Félve lestem ki az ajtón. Legnagyobb rémületemre a hulla még mindig ott volt. Minden kétséget kizáróan valódi és mozdulatlan. Hullább, mint valaha. Tehát nem bolondultam meg.

A magasságából, széles, izmos hátából és rövid fekete hajából ítélve férfi. A ruhája tépett volt és büdös. Hirtelen hihetetlenül erős késztetést éreztem, hogy megnézzem az arcát. Az orra bizonyára ripityára törött, jó ha a nyelvét nem harapta le. Bár ez – úgy tűnik - már holt mindegy. A magam ötvenkét kilójával neki veselkedtem a kábé százkilencven centi színizomnak.

Amikor végre a hátára fordult, nem sok híja volt, hogy újabb pohár víz helyett, ne a wécére rohanjak. Hányni. Nem az állapota miatt. Ugyan az orra kicsit véres volt és ferde, azért minden a helyén volt.

Miután a második pohár víz is a hajamon végezte, a telefonhoz rohantam és tárcsáztam a mentőket. Aztán letettem. Inkább Nicket. Az első csörgés után lecsaptam. Nem, nem hívhattam Nicket. Az egyetlen ember, akiben megbíztam, Fred volt. Hülyeség, tudom, de talán a tény, hogy nem beszél, elhitette velem, hogy mással sem fog. Idejön, visszahozza a halálból ezt a szerencsétlent, és szépen elmegy, anélkül, hogy egy szót is szólna.

Újra tárcsáztam Nicket. Megköszörültem a torkom, és próbáltam a legkevésbé hisztérikus hangon beleszólni.

- Nick? Itt Samantha Fields.

- Á, Miss Fields. Csak nem eszébe jutott még valami, amivel 'feldobná a sztorit'? – gúnyolódott.

- Nick. Kéne Fred száma. Meg tudja nekem adni Fred számát? - Próbáltam fékezni a tempón, de a nyelvem önálló életre kelt. Csodálkozom, hogy Nick egyáltalán megértette, amit mondtam.

- Ööö...egy pillanat... – komolyodott el a hangja, és hallottam, amint matat, talán egy papírokkal teli fiókban vagy jegyzetfüzetben. – Csak nincs valami baj, Miss Fields? Zaklatottnak hallom.

- Ó, semmi, Nick. Igazán – próbáltam túlszárnyalni eddigi teljesítményem. – Csak meg szeretném köszönni neki...tudja... - nevettem fel erőltetetten, de azt hiszem túlságosan is hisztérikusra sikeredett.

- Ó, igen, itt is van. Írja?

Miután sikerült leráznom Nick gyanakvó hangját, Fredet tárcsáztam, és közben azon imádkoztam: csak szóljon bele! Könyörgöm, csak szóljon bele! A harmadik csöngés után néma csend lett a vonalban. A szívem nagyot dobbant.

- Fred? – Hallgattam.

Semmi. Se szuszogás, se vakarózás, dudaszó vagy egyéb árulkodó jel.

- Fred, itt Samantha Fields. Hallom, hogy itt van...vagyis...nem hallom...éppen ezért...tudom, hogy hall engem! – váltottam ismét hisztérikusra. – Tegye félre végre azt a hülye makacsságát, és jöjjön ide, amilyen gyorsan csak tud! Azt hiszem...azt hiszem, az imént esett be az ajtómon Zachary Logan.

Design váltás :)...

Nos, lányok, lezárult a szavazás! Az eredményeket az oldal alján megnézhetitek!

Legtöbben erre a háttérre szavaztatok:




És erre is elég sokan mondtátok, hogy tetszik és ez legyen:



Nagyon köszönöm a segítséget!! Én még mindig nem tudok dönteni, de fontosgatom a váltást. Ha lesz, akkor e kettő közül fogok választani :)...
Addig is marad a régi, én már úgy hozzá szoktam...aztán majd meglátjuk! ;)...

Mégegyszer köszönöm nektek a segítséget!

Hugh Laurie: A balek

Itt is van hát az első, önálló könyvajánlásom!

"...olyan, mint Guy Richie filmjei, A Ravasz, az Agy, vagy éppen a Blöff. Vérbeli angol humor, csibészes gonosztevők. Nem túlzás azt állítani, hogy miközben azért mégiscsak egy feszültséggel teli, pergő, izgalmas krimit tart az olvasó a kezében, úgy érzi, a könyv mellé egy Monty Python előadásra is jegyet váltott. Mert szinte nincs olyan bekezdés, amin ne nyerítene önfeledten...szarkasztikusan ironikus humora zseniális ezek után érthető, honnan is merítette magának Dr. House karakterének legfőbb jegyeit." Forrásért katt ide

A sokak által csak Doktor House-ként ismert, Hugh Laurie első könyvéről van szó.

Jómagam már másodszor kezdek neki (az első kísérlet a cél előtt néhány fejezettel meghiúsult), de ugyan azzal az élvezettel olvasom, mint először. Humora valóban zseniális, párbeszédei pörgősek, meghökkentőek, eredetiek.
Legtöbbször utazás közben olvasok könyvet, s ilyenkor fél óra két percnek tűnik. Minden sorát megkönnyezem a visszafojtott nevetéstől. Egy kis ízelítő, hogy kedvet kapjatok:

" ...Voltam már börtönben. Csak három hetet, de amikor az embernek napi két sakkpartit kell lenyomnia egy tőszavakban beszélő West Ham-drukkerrel, akinek az egyik kezére a HALÁL szó van tetoválva, a másikra meg az, hogy HALÁL - mindezt olyan sakk-készlettel, amiből hiányzik hat gyalog, az összes bástya és két futó -, akkor hirtelen azon kapja magát, hogy elkezdi igen nagyra becsülni az élet apró örömeit. Azt például, amikor nem kell börtönben lennie... "



"- Mr. Lang - mondta ridegen. -, tudja maga hol van? - Láthatóan előre begyakorolt módon csücsörített a szájával.

- Úgy van, Mr. O'Neal, tudom. A C188-as szobában vagyok.

- Maga a Védelmi Minisztériumban van.

- Mmm. És micsoda szép helyen. Esetleg nem akadna néhány szék?

Haragosan meredt rám, majd odabiccentett Solomonnak, aki odament az ajtóhoz és egy 19. századi utánzatfélét vonszolt a szőnyeg közepére. Egy tapodtat se mozdultam.

- Foglaljon helyet, kérem, Mr. Lang.

- Köszönöm, inkább állnék. -vágtam vissza.

Ez láthatóan betalált. Régebben mindig ilyesmiket csináltunk az iskolában a földrajz tanárunkkal. Két félév után el is ment, hogy pap legyen a Nyugati-szigeteken.

- Elmondaná kérem, hogy mit tud Alexander Woolfról? - kérdezte O'Neal, majd könyökével az asztalon támaszkodva előre hajolt, és én megpillantottam egy felcsillanó aranyórát. Túlságosan arany színű volt ahhoz, hogy valódi arany legyen.

- Melyikről?

Elkomorult.

- Hogy érti azt, hogy melyikről? Hány Alexander Woolfot ismer?

Némán mozgattam a számat, magamban számolva.

- Ötöt. - böktem ki végül.

Ingerülten felsóhajtott.

- Annak az Alexander Woolfnak, akire az imént utaltam, volt...van egy háza a Lyall utcában, Belgraviában - magyarázta a szarkasztuikus okoskodásnak abban az egyedi hangnemében, amit előbb-utóbb minden íróasztal mögé szorult angol elsajátít.

- Lyall utca. Hát persze! - Hitetlenül ráztam a fejem. - Akkor hatot.

O'Neal Solomon felé lövellt egy pillantást, de onnan sem kapott segítséget. Visszafordult felém, arcán hátborzongató mosollyal.

- Magától szeretném megtudni, Mr. Lang, mit tud róla?

- Van egy háza a Lyall utcában, Belgraviaban. - mondtam ártatlanul. - Ez segít? "

És így tovább, és így tovább...betűről-betűre, szóról-szóra, mondatról-mondatra és fejezetről-fejezetre...

Aki szeretné feldobni a buszozással töltött unalmas órákat, ajánlom ezerrel!
Jajj és a vonalvezetése elég kusza és bonyis, úgyhogy nem árt nagyon figyelni. Én ezért is nem jutottam első alkalommal a végére, mert annyira belezavarodtam, hogy már csak a humora miatt olvastam. Még így is megérte, de remélem, most a történetből is leesik valami...

12. fejezet - Mélypont

Egy rövidebb, kicsit unalmasabb, de lényeges összekötő feji!
Várom a véleményeket!
Puszii




Nem tudtam, hogy itt este már hiába várok a vonatra. Miamiban sosem volt gondom ilyesmivel. Ha messzebb kellett mennem, ott volt a kocsi, egyébként meg, az igencsak jelentős éjszakai élet miatt, akkor is buszra pattanhattam, ha hajnali háromkor támadt kedvem megenni egy pizzát valahol a belvárosban.

Gyorsan hívtam egy taxit, és haza vitettem magam. Éppen hogy ki tudtam fizetni.

Anyám nem volt a szobában, de a táskája az asztalon hevert. Biztosan lement vacsorázni. Levetkőztem, és ledobtam magam az ágyra. Pár percig csak a szoba csendjébe szűrődő apró zajokra figyeltem.

A folyosón egy büfékocsit toltak keresztül. Lehet, ugyan azt a szerencsétlen fickót vontatta maga után, aki reggel nálam is járt. Hallgattam a méregdrága porceláncsészékben utazó kiskanalak táncát, és szinte láttam magam előtt az óriási tányéron, nagy műgonddal elrendezett két szál sárgarépát és fodrosra metszett retket.
Az ablaküvegen át tompa visszhangot vert az odalent közlekedő kocsik kerekeinek surrogása. Minden egyes gumi cuppogva hagyta mintáját az utakon úszó sáros masszában. Hiába próbáltam legalább magamban feléleszteni a napfényt, de a kinti fagy nem csak a lábujjaimra volt veszélyes. A szívemig hatolt.

Sosem éreztem még magam ilyen szerencsétlenül. Néhány nap alatt elveszítettem a barátnőmet, s ezzel minden szerelembe vetett hitemet, az otthonomat, s a reményt, hogy valaha is találunk majd olyan helyet, amit ismét az otthonomnak hívhatok és a barátaimat, az érzést, hogy tartozom valahová a világban.

Furcsa volt azt érezni, hogy az egyetlen hely, ahol magamra találtam, a romos ház mögött volt, a hóban fekve. Az ég jeges kékjét kacéran kóstolgatták a lemenő nap vörös lángnyelvei, míg a fák kétségbeesetten nyújtózkodtak a magasba egyetlen, utolsó érintéséért. Úgy éreztem közéjük tartozom. Ott, elterülve a jéghideg földön, elcsúfítva a szűz hótakaró sima leplét, az én lelkem is felfelé kapaszkodott.
Úgy éreztem, amit a vonatos srác mondott, az csak hazugság lehet. Nem lehet, hogy valaki egy ilyen helyen akarja eldobni az életét.

Miamiban, Brandonnel, egyszer kipróbáltuk a füves cigit. Nálunk szívtuk el az erkélyen. Még jó, hogy anyám nem jött haza éjszakára. Nyitott ablaknál aludtunk, hogy kimenjen a ruháinkba és a hajunkba ivódott bűze. Hatása: nulla. Ehhez is ember kell. Van, akit a fű emel a fellegekbe, és van, akit nem csap be egy cigipapírba csavart gyomnövény.

Én mindig is a valós élvezetek rabja voltam. Miamiban ez volt a szörf, itt pedig - egészen ma estig - esélyt sem láttam rá, hogy valaha is megtalálom azt a valamit, ami majd megnyugtat, és ellazít, ha arra lenne szükségem. És már nagyon is erre volt szükségem. Már csak egyetlen bökkenő van. Nem vagyok holmi kisherceg, aki csak arrébb tolja a székét, és annyiszor nézi újra a naplementét, ahányszor csak akarja. Sosem jutott eszembe, hogy valaha is irigyeljem ezért, de most bármit megtettem volna érte, hogy másra se kelljen figyelnem.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki az ajtó előtt toporog, majd kulcszörgés, és nyílik az ajtó.

Anyám volt. Az előszoba asztalon pihenő táskájához rohant. Arca gondterhelt, homlokára függőleges ráncokat húzott az aggodalom. Jól ismertem már ezt az arcot.

Felültem az ágyban, és onnan figyeltem tovább. Nem vett észre. Remegő kezekkel tárcsázott, és emelte füléhez a mobilját, miközben a fal mellett álló hokedlire roskadt, s homlokát szabad tenyerébe temette.

Egyszerre ugrottunk talpra, amikor a telefonom megszólalt mellettem. Anyám, amikor meglátott, halkat sikoltva rogyott le újra a kis hokedlire, de ezúttal elvétette, s a padlóra zuhant. Az utolsó pillanatban kaptam el, s ő remegve bújt meg az ölemben.

Éreztem szapora szívverését. Akár egy riadt őzike, úgy szedte a levegőt. Arcát mellkasomba fúrta, s derekam köré kulcsolódó karjai az utolsó szusszanásig kiszorították belőlem a levegőt. Egyik kezemmel óvatosan elengedtem a derekát, míg a másik az összekuszálódott szőke tincseket simogatta. Hátranyúltam, hogy lazítsak a szorításán, némi oxigénhez juttatva egyébként is lebénult agyamat, de a mozdulatra elengedett, és rám szegezte ártatlan, égszínkék szemeit.

A sűrű, hosszú szempillák alatt egy eddig ismeretlen félelem árnyéka játszott. Néhány pillanatig elkeseredetten állta kérdő tekintetem, majd szája széle megvonaglott, s szemhéjait szorosan összeszorítva bújt vissza az ölembe.

Nem értettem ki bánthatta, vagy mi történhetett. Sosem láttam még ilyen törékenynek. Alig húsz évesnek látszott. Külső szemlélőnek inkább tűntünk volna szerelmes párnak, mint anyának és az őt vígasztaló fiának.

Úgy tett, mintha egy hajszálat söpörne ki az arcából, de éreztem, ahogy a könnyei lecsorognak a könyökéig, majd a pólómra hullanak.

- Sajnálom – suttogta alig hallhatóan az átnedvesedett anyagba, és mostmár hagyta, hogy könnyei szabadon folyjanak le máskor mosolygós arcán.

- Héj, héj, héj... – emeltem fel fejét az állánál, kedvesen, finoman kényszerítve, hogy a szemeibe nézhessek. – Anya, mi a baj? Ki csinálta? Mi történt veled? – zúdítottam rá a kérdéseimet, visszafogva hangomban a felgyülemlő feszültséget.

Megrázta a fejét, s homlokát újra nekem döntötte. Sóhajai felmelegítették a tenyérnyi foltban átázott pólómat. Vékony karjai még mindig béklyóként tartottak fogva, de szorítása enyhült a kimerültségtől.

- Sajnálom – lehelte újra erőtlenül, mire végleg feladtam a próbálkozást.

Kibontottam magam az öleléséből, és feálltam. Egy pillanatra megdöbbenve nézett fel rám, majd megszólalt.

- Nem akartalak egyedül hagyni, Matt! Annyira sajnálom – csuklott el a hangja. - Úgy el voltam foglalva...a dolgainkkal...tudom, soha meg sem kérdeztelek...hidd el, nem így akartam...ha lett volna más választásom... – hadarta egy szuszra, meg-megakadva mondanivalójában.

- Héj, nyugi anya – fejtettem le térdemet markoló ujjait a nadrágomról. – Ebből semmit sem értek. Igaz, hogy nem rajongtam a folyamatos költözésért, de hidd el, nem haragszom!

- Nem? – nézett rám könnybe lábadt szemekkel. – Nem akartál elszökni? - kérdezte sírástól rekedt hangján.

- Elszökni?! – A döbbenettől leesett az állam. – Mégis miért szöknék el, anya?

- Hát... – hallgatott el bizonytalanul, s az asztalon fekvő zsebkendő csomag felé intett.

Adtam neki egyet, és felhúzott szemöldökkel leguggoltam vele szemben, míg ő a gyűrött papírba szipogott.

- Anya, én nem tudom, mi volt ez az egész, de szeretném, ha elmondanád – törtem meg a csendet, amikor már sokadszor törölte - feleslegesen - szárazra az arcát.

- Én...nem is tudom, Matt...csak...haza jöttem, és te nem voltál sehol...kérdezősködtem...és senki nem tudott semmit...csak...hogy korán elmentél vásárolni...és azóta nem jöttél vissza...az ég szerelmére, Matt...ne nézz így!... – sütötte le a szemeit, miközben ujjai a cipőfűzőjével játszadoztak.

Elkaptam a törékeny kezeket és finoman a tenyerembe szorítottam őket.

- Anya! Sosem haragudtam rád! Hidd el, sosem hagynálak el! Tudod, mi vagyunk a szupercsapat... – mosolyogtam rá, mire - ha a szája nem is - a szemei elmosolyodtak.

- Akkor sem, ha kiderülne, hogy egy alávaló, csaló, némber vagyok? – pislogott fel rám a szemébe hulló tincsek alól.

- Hidd el, egy alávaló, csaló, gazember vagy, és én így is imádlak! – néztem rá nevetve, annyi szeretettel, amennyit csak bele tudtam préselni ebbe a pár másodpercnyi pillantásba.

Szemei zavartan összeszűkültek. Várta a folytatást, vagy csak megsértődött, nem tudom, de a következő pillanatban átölelt, és a fülembe suttogta...

- De én vagyok a szupercsapat-kapitány!

Hallottam, hogy már a hangja is mosolyog. Nem szóltam egy szót sem, csak bólogattam.

Jól esett ez az ölelés. Az utóbbi idők feszültségei rányomták bélyegüket a kapcsolatunkra is. Utáltam a költözéseket, és magamban sokszor szidtam őt, amiért sosem gondol az én érzéseimre, de sosem hagytam volna el. Sosem gondoltam róla, hogy rossz anya. Születésem óta csak ő volt nekem, senki más. Mindig megvolt mindenem, amire szükségem volt, és soha sem mondott csak azért is - szülői fölényét fitogtatva vagy dacból - nemet.

Sosem kérdeztem, miért költözünk. Hittem benne, hogy megvan rá az oka. Talán az is közre játszott, hogy nagyon fiatalon maradt magára velem. Változatosságra volt szüksége? Ezért menekült a megszokás elől? Vagy csak az utazás vonzotta? Hiszen mindig, minden kis kacathoz úgy ragaszkodott. A munkája vált számára ilyen fontossá - vagy lehet, éppen hogy nyomasztóvá - egy idő után? Nem tudom, de olyan kötelék fűzött minket egymáshoz, ami biztos vagyok benne, hogy egyedülálló.

- Te vagy a kapitány! – simítottam végig a hátán mosolyogva, majd finoman eltoltam magamtól.

Szőke tincsei ezer felé meredeztek, akár egy rosszcsont kisangyalé. Ibolyaszín szemeit mély, fáradt karikák keretezték, de ez sem vont le arcának bájából.

Sosem tűnt többnek huszonötnél, pedig már harminckilenc is elmúlt. Általában a nővéremnek hitték, s ez ellen sosem tiltakozott. Sőt, ha jó kedve volt, még rá is játszott.

- Kösz, Mattie!

- Anya! Matt. Nem vagyok már öt éves. – szóltam rá dühösebben, mint amennyire érdekelt, de a szemöldökráncolás már kudarcba fulladt.

Nem tudtam nem nevetni durcás arckifejezésén. Lassan felálltam, s talpra állítottam őt is.

- Vacsoráztál már? – kérdeztem reménykedve, mert nekem már kopogott a szemem az éhségtől.

- Gondolod, lement volna bármi is a torkomon?! – nézett rám szemrehányóan. – De szerintem rendeljük föl!

- Miért? – kérdeztem gyanakodva, amikor nem nézett a szemembe. – Anya!

- Hát, csak... – kezdte vonakodva, még mindig kerülve a pillantásom.

- Nagyszerű – vágtam közbe morcosan. – Már mindenki tudja, hogy beégtem, ugye?

Nem válaszolt, csak sokat sejttetően somolygott.

- Itt eszünk, és te telefonálsz! – Zártam le a nem létező vitát.



Miután megvacsoráztunk, anyám bevette magát a fürdőbe, így ismét lemondhattam a korai fekvésről. Éjfél felé járt, mire végre beállhattam a zuhany alá. Élveztem a bőrömet bizsergető meleg sugarakat, és megint a kis házon járt az eszem. A naplementén. A vonaton megismert srácon. Az iskolán. A lányon, aki talán meghalt, talán nem.

Ennyire szörnyű nem lehet itt élni. Engem meggyőzött az a pár nyugodt perc, ott a ház mögött. Lehet egyszer még azt is tudom majd mondani rá: Otthon. Lehet.

- Szóltál, anya? – kiabáltam ki, reagálva a hallani vélt hangokra, de nem jött a válasz.

Mire kiértem már elaludt, pedig még meg akartam beszélni vele a házat. A suli ráér, de a házat minél hamarabb el akartam kezdeni.

Már éppen elaludtam volna, amikor anyám megszólalt álmában. Hangja nyugodt volt, s a végén elégedetten sóhajtott.

- Ne félj, anya! Már jó helyen vagyunk...vigyázok rá...most már biztonságban vagyunk...

Olasz Szandál - A Diana pályázatán különdíjat kapott novellám! :)

Először is nagyon köszönöm Dianának a díjazást, hihetetlenül boldoggá tett vele!

Az nevére kattintva elolvashatjátok a többi jelentkező pályaművet is, mind nagyon szuper lett! Itt pedig az enyémet szeretném megmutatni nektek, Diana kritikájával együtt! :)...a végén némi magyarázattal is szolgálok a 'szülés' körülményeire vonatkozóan :)...


És még annyit, hogy egy-két különbség felfedezhető e-között és a Diana oldalán olvasható szöveg közt, mert ugyan elküldtem neki a kijavítgatott verziót, véletlen nem azt rakta ki :)...de nem utólag javítgattam, hanem már a pályázat előtt!

Tehát a novella:

Olasz Szandál
by Hullócsillag


...hol is kezdjem...zsong a fejem a sok zsibongó gondolattól...egymás ellen kiabálnak,mégis mind ugyanazt visszhangozza...”telik az életed”...nem tudom, mi történhetett a mai este, ami miatt ilyen tisztán látok hirtelen, de a bennem érő bizonytalan, de egyre erősödő elhatározás, hogy végleg itt hagyom az egyetemet megrémít. Sosem gondoltam még ennyire komolyan, hogy holnap VÉGE. Felmegyek a TO-ra és amint lehet, megszűntetem a hallgatói jogviszonyomat. Régóta érlelődő döntés ez bennem és tudom, nem kerülhetem el, mert idővel utolér és minél később, annál jobban tönkre tesz majd.

*

Tegyük fel, hogy maradok. Tegyük fel.
Lenne ugyan némi időm dolgozni, de a kötelező órák miatt normális munkára nem, amivel esetleg összeszedhetem a pénzt, hogy jövő évben elkezdhessem a Modart divattervező szakát. Diákhitel nincs. Passzív félévre sincs. A szüleimet nem kérhetem, hogy félévente kétszázötvenezer forinttal támogassanak. Nem is kérném, nem is várom el. Ez az én harcom.

Tehát benne ragadok ebben az egyre mélyebbre húzó ragacsos masszában, ami majd elnyel, mint valami bűzös mocsár. Miután elvégzem az egyetemet, már, ha sikerül összekaparnom a kötelező hármas átlagot, amitől egyelőre fényévekre vagyok , nem beszélve a nyelvvizsgáról és a diplomáról, ameddig a szakdolgozaton keresztül vezet az út...tehát e hosszú, gyötrelmes út megtétele után, esetleg kézbe kapom a diplomámat - amit mellékesen legszívesebben cetlikre szaggatnék és lehúznék a klotyón...és utána magamat is – és el kell mennem dolgozni, hogy összekaparjak némi pénzt az életem újjáépítésére. Nehéz lesz épphogy hármas átlaggal, nulla szakmai nyelvtudással és nyilvánvaló szakmai elköteleződés híján, olyan helyet találni, ahová bejárva nem törnek elő rajtam öngyilkossági hajlamok.

És akkor még nem beszéltem az előttem álló két évről, mert úgy sem láthatom előre, mi lesz, de abban biztos vagyok, semmi olyan, amit ne tudnék nélkülözni, ami nélkül nem tudnám elképzelni az életem. Nem utolsó sorban pedig ez az egész iskola egy nagy KAMU. Nem beszélve arról, hogy amíg oda járok az én életem is egy nagy kamu. Én pedig nem vagyok hajlandó több, mint másfél millió forintot fizetni holmi kényelmetlen, fojtogató álarcért.

*

Az elmúlt hetekben boldognak érzem magam.
Olyan dolgokat tapasztaltam meg, amik rádöbbentettek az előttem álló rengeteg lehetőségre. Azok a dolgok, amik eddig is bennem voltak, csak eddig, magam sem tudom miért, elnyomtam őket, most elkezdtek a felszínre szivárogni.

Leírhatatlan érzés, ahogyan egy-egy kemény edzés után csorog az izzadság a homlokomról.

Rájöttem, hogy igenis tudok rajzolni és semmi sem akadályozná meg, hogy felvegyenek álmaim iskolájába és azt tanulhassam, amit mindig is szerettem volna.

Rájöttem arra, hogy miközben bőszen irigykedtem azokra az emberekre, akik mindig is tudták, mik akarnak lenni, merre tartanak, magam is pont ilyen ember voltam. Mindig is tudtam, hogy divattervező akarok lenni, most mégis egy közgazdasági egyetem folyosóján állok kisírt szemekkel. Gyávaságból.

Rájöttem, hogy ugyan még mindig mindenhonnan elkések, de nem akkor, ha olyasmiről van szó, amit igazán fontosnak tartok. Nem kések az edzésről, a castingokról, sem a rajzórákról és sosem vagyok fáradt ahhoz, hogy megírjak egy fejezetet a könyvemből, tehát, ha olyasmit csinálhatok, ami feltölt energiával.

És arra is rájöttem, hogy az írás örömet okoz. Nem hiába vezetek naplót általános iskolás korom óta, nem hiába kezdtem el az egyetem elején blogot írni és nem hiába lapul a párnám alatt egy kis könyv tele versekbe foglalt érzésekkel. Mindig is bennem volt, hogy írok majd legalább egy könyvet és most, hogy neki álltam egyszerűen el sem hiszem, hogy ilyen nagyszerű érzés látni, hogy ezt mind én írtam és hogy vannak, akiket megérintett valami, ami belőlem, tőlem származik. Már akkor is örömet okoz, hogyha csak egy ember van, aki feszülten várja a következő fejezetet. S azt hiszem, még csak nem is ezért éri meg a legjobban, bár kétségtelenül rengeteg önbizalmat ad, hanem azért, mert látom, hogy ezt a valamit én alkottam, a saját erőmből, a saját örömömből, a saját időmből. Boldogan.

Ha belegondolok, mennyi mindent csinálhatnék még, amihez (szerintem) lenne tehetségem és kedvem, rájövök mennyi boldogságtól fosztom meg magam minden egyes múló perccel, amit olyasmivel töltök, amit utálok.

Nem beszélve arról, hogy amit nem azért csinálok, mert boldogít, vagy mert elfogadom, hogy tényleg szükségem van rá ahhoz, hogy beépülve valamibe később boldogítson, az mind az önbizalmamat és az életerőmet szívja. Hogy is lehetnék büszke bármire is, ami elől ilyen sok ideje menekülök és amit elfogadok, hiába tudom nagyon jól, hazugság. Gyáva vagyok.

Gyáva vagyok, mert bár úgy tűnik, az egyetem a nehezebb út és tudom, hogy ez nem igaz, mégsem tudok elszakadni. Kívülállóknak úgy tűnhet, megfutamodom, mert nem bírom a tempót. Mert a könnyebb utat választom. De már tudom, hogy ez hazugság.

Az egyetem az, amit elvárnak tőlem. És én ezeknek az elvárásoknak váltam a rabjává. Sokkalta nehezebb út, azt választani, hogy megyek a szívem után, még ha majdnem mindenki hülyének néz is. Ehhez kell igazán bátornak lenni. A könnyebb út, hogy az engem körülvevő elvárásoknak éljek, engem sosem tenne boldoggá és félek az egész életem most siklana végérvényesen félre, ha hagynám lebeszélni magam...önmagam által...gyávaságból.

*

Most tegyük fel, hogy holnap felmegyek és otthagyom az egyetemet. Vagy passziváltatom magam.
Tegyük fel, hogy hirtelen szabad vagyok. Szabad, boldog „nő” rengeteg szabadidővel.

A napokban az édesapám talált nekem egy nagyon ígéretes állást. Stewardess-eket keresnek az EU egyes országaiba. Nem kevés fizetéssel. Először elborzadtam, amikor megláttam, hogy nyelvismeret kell. De ha jól emlékszem, amikor egyszer már szükségem volt arra, hogy beszéljek egy nyelvet (bár egyébként is szerettem volna megtanulni) sikerült is leküzdenem az akadályokat. Szinte nem is voltak akadályok. Mert szerettem. Mert volt vele célom.

Ha arra gondolok, hogy a diploma miatt magoljak szakszavakat és tanuljak nyelvet elfog a hányinger. Ha viszont arra, hogy némi idő és energia befektetésével beszélni fogok egy nyelvet, ennek köszönhetően lesz egy jól fizető állásom - amit valószínűleg szeretnék is - és összegyűlne a pénzem a jövő évi tandíjra, valamint a tanulmányaim után is mindenképpen hasznos lenne, hogy beszéljek angolul, akkor már örömmel állok a feladat előtt.

Mindemellett lenne időm azokra a dolgokra is, amik fontossá váltak az életemben. Táncra, írásra, rajzolásra, felkészülni a felvételimre...

Ha elsőre nem vesznek fel a másik iskolába? Bár bízom benne, hogy igen, mégis érhet még meglepetés. De akkor sem lenne baj, hiszen élvezettel csinálnám tovább az eddigi munkámat, félretenném a pénzt a tanulmányaimra, sokat utaznék...
Ha nem jönne össze ez a munka? Eddig nem is értem, hogy nem jutott eszembe a legkézenfekvőbb dolog, amit eddig is szíves-örömest csináltam: gyerekekre vigyázni. Most már időm is lenne rá, bőven.

Összefoglalva semmi kedvem a holnapi pénzügy zh-ra tanulni, hiszen nem fontos, úgysem érzem értelmét. Főleg, hogy minden zh 50%-a az előadásokból van és én nem tudok bejárni rájuk, mert akkor más kötelező órám van. A kettes határa 51%. Ezt mégis, hogy a bölömbika tökébe képzelték?? De ez őket nem érdekli. Vetessem magnóra. Köszönöm.

Nem érdekelnek a jövő heti leadandók és a két hét múlva esedékes prezentáció sem. Utálom. Biztosan tudom, hogy ennél bármi csak jobb lehet.

Nem tudom, hogy hihettem, hogy túljárhatok a saját eszemen. Hogy a hazugság, amiben éltem – vagyis még mindig élek – nem fog utolérni és maga alá temetni. Olyan ez, mintha azt mondanád Olaszországra: Olasz szandál. Pedig mindenki nagyon is jól tudja, hogy Olasz csizma. Nem szandál, hanem egy kib****tt csizma!! A csizmából pedig sohasem lesz szandál! Soha. Az egyre durvuló cipődivat ellenére sem. Még akkor sem, ha lenyirbálod azokat a részeket, amik csizmává teszik. Anélkül az egész szétesik.

*

A kérdés már nem az, hogy otthagyjam-e az egyetemet, hanem az, hogy mikor tudom ezt megtenni és hogyan van rá lehetőségem.
A legjobb az lenne,ha a negyedik félévre felvett hitelt visszafizethetném és onnantól már csak azon kéne agyalnom, hogy a maradék hétszázötvenezer forintot is minél hamarabb letudjam. Hogy elfelejthessem: képes voltam ezért a pocsék két évért ennyit fizetni.

*

Mély levegőt vettem, hogy végre kitisztuljon a fejem. Ha igaz az, hogy mindenki magának gyártja a problémáit, - tegyük fel, hogy igaz – akkor képesnek is kell lennie rá, hogy megoldja őket. Lassan lenyomtam a tanulmányi iroda kilincsét és beléptem az ajtón, hogy lezárjam az életem egy boldogtalan fejezetét és végre feloldozhassam magam a lelkiismeret furdalás alól, amit a gyávaságom miatt éreztem.

*****

- Szia nagyi! – öleltem meg az ajtóban izgalomtól csillogó szemekkel toporgó nagymamámat.
- Szia kisunokám! – mondta cinkos mosollyal és bezárta mögöttem az ajtót. Szemei sarkában egy boldog könnycsepp csillogott.
- Alig győztem kivárni, hogy halljak felőled. Anyádék semmit sem mondtak azon kívül, hogy jól vagy, hiába faggattam őket.
- Mondtam, hogy írok e-mailt, nagyi. Nem olvastad?
- Nem. Teljesen elfelejtettem. – sütött le szégyenlősen a kíváncsi égszínkék szemeket.
- Nem baj. Jobb is, hogy én mesélhetek.
- Hát igen, a mai technika csak megöli...
- Igen nagyi, tudom. Szóval...fantasztikus volt – vigyorogtam rá elégedetten, mire felnevetett.
- Azt látom, úgy csillognak a szemeid...gyönyörű vagy kisunokám... – nézett rám és a szemeiből sugárzó szeretet újra megdobogtatta az amúgy is szapora ütemet verő szívemet.
- Igen, már a csajok is mondták. Jót tett ez az egy hónap Olaszországban. Most érzem csak igazán, hogy jól döntöttem. Amikor felhívtak, hogy lenne egy hosszú távú munka Milánóban, el sem hittem, amit hallok. Rögtön felhívtam a főnökömet is és megkérdeztem nem lenne-e baj, ha kivennék egy hónap szabit. Nagyon jó fej volt, rögtön elintézte, hogy az oda-vissza utat kísérőként ledolgozhassam. Így még az útiköltséget is megspóroltam. Odakint minden napos pörgés volt, estére hulla fáradt voltam a napi 10-12 castingtól, de megérte. Boldog voltam és bár nagyobb munkákat nem sikerült elcsípnem, sok kisebb fotózásom is volt és két jelentősebb bemutató. Annyira élveztem, nagyi! Te azt el sem hiszed...
- Képeket hoztál?
- Huhh...hát...akartam...de otthon hagytam...legközelebb elhozom őket... – ígértem egy kis lelkiismeret furdalással.
- Mikor lesz a felvételid?
- Még két hét. Addig agyba-főbe rajzolom magam. – kuncogtam boldogan, miközben a nagyi elégedetten méregetett...

- És mit főzünk? – törtem meg a közénk ereszkedő cseppet sem frusztráló csendet.
- Mit szólnál a zöldborsó levesemhez? – kérdezte bizonytalanul.
- Imádom – mondtam boldog mosollyal, elnézve a nagymamám izgalomtól kipirult arcát.

Ez volt az első lecke. Megbeszéltük, hogy minden héten jövök és segítek takarítani. Ő pedig mindig megtanít nekem valamit a repertoárjából.

Mialatt előkészítette a hozzávalókat és a szükséges edényeket, én lélekben valahol egészen máshol jártam. Egy szűk, macskaköves kis utcán gyalogoltam. Körülöttem színes hangyabolyként nyüzsögtek az emberek és a zöld zsalus ablakokról visszatükröződött a délutáni szikrázó napsütés. A boldog kacajoktól és a fel-felhangzó duda szótól éreztem, ahogy a vérem felpezsdül az ereimben. Aztán odaértem a kis kávézó teraszához és egy pillanatra megtorpanva, elmerültem az engem vizslató sötét, csillogó szempárban...

- Mit bazsalyogsz kisunokám? – tett le elém a nagyi egy nagy tál fejteni való borsót. – Csak nem rabolták el a szívedet?...
- ...hát...azt hiszem szerelmes vagyok... – suttogtam magam elé boldogan, miközben a kezemben tartott borsószemek vidáman gurultak szerte padlón...

Hogy mi a tanulság? Nagyon sok minden...
Először is: ne félj a változástól, mert az álmaidtól fosztod meg magad!
Másodszor: Egyik jó dolgot követi a másik, csak hinned kell benne!
Végül, de nem utolsó sorban: csak úgy lehetsz boldog, ha nem próbálod becsapni önmagad! Hiszen hiába akarnál szandál lenni, ha egyszer csizma vagy! ;)...


**************************************************************************

Ez volt az első novella, amit olvastam a sok közül… magasra tetted a lécet vele.
Rettentően magával ragadó, ahogyan írsz. Mindig ámulatba ejt mennyire szépen és kiforrottan írsz. Nagyon tetszik, hogy egy rettentő hétköznapi problémát mutatsz be. Olyat, ami manapság az összes diákot foglalkoztat. Kiemeltem pár mondatot, amiben magam is teljes mértékben hiszek.
„Mindig is bennem volt, hogy írok majd legalább egy könyvet és most, hogy neki álltam egyszerűen el sem hiszem, hogy ilyen nagyszerű érzés látni, hogy ezt mind én írtam és hogy vannak, akiket megérintett valami, ami belőlem, tőlem származik.” – Tökéletes kivetülése annak, amit én is érzek.
„Ha belegondolok, mennyi mindent csinálhatnék még, amihez (szerintem) lenne tehetségem és kedvem, rájövök mennyi boldogságtól fosztom meg magam minden egyes múló perccel, amit olyasmivel töltök, amit utálok.” – Maga a teljes igazság. Mindent összevetve tetszett. /Dianának, a munkámhoz fűzött kritikája/

És akkor pár szót a megfogalmazódás körülményeiről, csak azért, mert érdemes! :)...

Ezt a novellát eredetileg nem a pályázatra írtam. Éppen az Integrál Akadémia nyíltnapjáról, egy Integrál pszichológia előadásról tartottam hazafelé. Az ott történtek annyira nagy hatással voltak rám, hogy a fellegek felett lebegtem és eső nékül is esőtáncot jártam, de közben forrott bennem a düh és folytogatott a kétségbeesés. A buszon nem bírtam tovább és elővettem a laptopomat, ami a folyamatos írási kényszer miatt, szinte már állandó útitársammá lett.

Magamnak írtam le a gondolataimat. Csak írtam és írtam, ami bennem volt és hosszú hónapok óta ki akaródzott jönni, de hülye mód magamba folytottam. Pedig mennyivel jobban jártam volna...

Tehát leírtam az érzéseimet, a pozitív és negatív vonzatokat, minden eshetőséget felvázoltam, hogy átlássam a döntésem lehetséges kimeneteleit.
Éreztem, hogy ezúttal nem vonulok vissza, mint már oly sokszor.

Tudtam, hogy a szüleim támogatnak majd, mégis nehezemre esett elképzelni, hogyan mondom majd el otthon: ott hagyom a tanulmányaimat...ekkor született meg bennem az elképzelés, hogy ezt a kis irományt fogom elolvastatni velük.

A részletekkel nem untatlak benneteket, a lényeg annyi, hogy épp ez idő tájt jelentkeztem Diana pályázatára is. Elhatározásom másnapján jutott eszembe az ötlet, hogy az eredeti gondolatokat meghagyva, de egy kicsit olvasmányosabbá téve ezt az írást küldjem be. Már csak a címmel kellett összehoznom, ami nem is volt olyan nehéz :)...

Ez lenne hát a történet története :)...
Az utolsó etap már csak fikció, de ki tudja :)...én szeretném valóra váltani...bár a nagyimnak azóta sem mertem elmondani, pedig ennek már lassan egy hónapja xD...

Anyukám azt tanácsolta, küldjem szét az egyetemi csoporttársaimnak is és ahová még tudom, mert szerinte (és szerintem is) ez egy sokakat érintő probléma!! Ti is nyugodtan mutassátok meg, ha érdemesnek találjátok! :)...

Köszönöm, hogy elolvastátok és várom a véleményeket, hozzászólásokat!

Puszi;
hullócsillag

FELHÁBORÍTÓ!!!

A következőket Zorám oldalán olvastam.

Mélységesen felháborítónak és gusztustalannak tartom, hogy ez megtörténhet!! Javaslom a karbantartóknak egy olyan rendszer bevezetését, ahol az ilyesmit le lehet követni!

Tehát:

"Kedves blog és írótársaim!

Felháborodva olvastam Kittike blogján, hogy két írótársunk történetét is valaki pofátlanul lemásolta és új blogon, sajátjaként tüntette fel. Ez már több, mint pofátlanság. Gyorsan meg is néztem az oldalakat és döbbentem láttam, hogy nem túlzás ez az egész, hanem maga a valóság és a történetek teljes mértékig meg egyeznek az eredetivel és még őket állították be másolónak, mikor már régebb óta írják a történetet és sokkal több feji van fenn nekik. Nem is tudok erre szavakat. De örömmel láttam, hogy a többi blog író és olvasó ki áll mellettük és le kezeli ezt a sunyi alakot. Én nem is tudom, mit tennék, ha velem fordulna ez elő. Teljes mértékig Alice és Yvi mellett állok.


Arra szeretnék kérni mindenkit, legyen elővigyázatos és tegyen ki felhívást a saját oldalára, hogy mások is értesüljenek erről a szégyentelen és becstelen dologról. Tartsunk össze!


Szerintem mindenki tudja, ahogy én is, mennyi munka fekszik egy fejezetben, főleg, ha az ember többet is ír, így nem is értem ennek a valakinek, hogy volt pofája ilyesmit csinálni. Miből gondolta, hogy senkinek sem fog feltűnni, mikor a blogoknak több száz rendszeres olvasója van? Amikor megszületik a fejemben egy történet igyekszem le ellenőrizni nem-e írta már meg valaki és ha nem találok semmit, akkor önt igazán formát. De ha esetleg a későbbiek folyamán még is bele ütköznék egy hasonlóba, akkor se lehetne teljesen egy forma, mert mindenki másképp ír, másképp fogalmazza meg és adja vissza a dolgokat, amik épp megfogalmazódnak a fejében. De azok a történetek nem hasonlóak, hanem teljesen ugyanazok. Ezen én is teljesen kiakadtam. Na jó nem ragozom tovább. Mindenki magam döntse el, hogy mit gondol erről az egészről.


Figyelem! Eddig ezeken a neveken ismerjük az illetőt, aki lemásolta Alice és Yvi történetét: Tami, Carli, Viv
Kérek mindenkit nagyon figyeljen oda és ha teheti kerülje el messzire!


Itt tekinthetitek meg miről is van szó:

Ez Alice oldala az eredeti történettel: http://boldogveg.blogspot.com/
Ez pedig a másolat:http://ennyitaboldogvegrol.blogspot.com/


Ez Yvi oldala az eredeti történettel: http://feketeangyalsaga.blogspot.com/
Ez pedig a másolat:http://alkonyatmaskepp.blogspot.com/ "

Én személy szerint azt javaslom, aki nagyon nem bírja ki, nézze meg a másolatokat, de egyébként nem kell növelni a látogatottságot! Valóban igaz, amit fentebb Zora is írt, hogy szóról-szóra másolták le a blogokat. Bár tudom, úgyis mindenki a saját szemének hisz majd.

Kommentet is felesleges hagyni, hiszen újat már nem tud mondani az ember. Ha részvétnyilvánítás céljából írtok is, lehordták már mind két helyen a sárga földig az illetőt, őt szarjátok le - már elnézést -, nem érdemel figyelmet!!! Írjatok inkább a sérült feleknek. Értesítve lettek a karbantartók is, hogy visszaélés történt, tehát...remélhetőleg ilyen többet nem fordul elő...

Megnyugtatás képpen pedig, Kedves Alice és Yvi, ez a lopás is csak azt bizonyítja: JÓK VAGYTOK! Bár való igaz én sem ilyen visszajelzésre vágyom, de szemetet senki sem lop!! És mindenki tudja, ki az eredeti!


Nem tudom ki, hogy, de én nagyon szomorú lettem. Az első bejegyzésem, amit utálok és legszívesebben ki sem tettem volna. Mostantól komolyan retteghetek tőle, mikor találom meg az én sztorimat is valahol??...

Könyvajánló 'díj'...

Az első 'díj', aminek értelmét is látom (persze, azon kívül, hogy rendkívül jól esik!!), így nagyon szépen köszönöm Vivika95, hogy gondoltál rám! :)...

Vivika oldalai:
Szívfájdalom
Renesmee Cullen's Story

Érzelmek viharában
A szív rejtett titkai

Befejezett Twilight Fanfic-ek

A játék menete:

1. Írd le, hogy ki adta tovább a logót, és linkeld őt!
2. Ajánlj röviden 3 számodra kedves könyvet!
3. Add tovább minimum 1, legfeljebb 3 embernek, és figyeld, ki mit ajánl – talán így találsz magadnak újabb kedvenceket!

1.) Még egyszer köszönöm Vivika95! ^^ ...


2.) Nagyon szívesen ajánlanék Paolo Coelho könyveket mindenkinek, de félek nem tudnék választani közülük és az ő nevét úgyis rengetegen ismerik már. Ezért esett a választásom három másik, nagyon izgalmas és számomra kedvenc könyvre! Mindet olvastam már nem egyszer!


* Jostein Gaarder: A narancsos lány

Éppen két napja, hogy újra elolvastam ezt a történetet.

Középpontjában a 15 éves Georg áll, aki nagyon fiatalon vesztette el az édesapját. Egy nap a családja egy köteg papírt ad át neki, mely egy régi piros babakocsiban porosodott, egy lezárt borítékban, évekig.
A levelet Georg édesapja írja a fiúnak, remélve, hogy így közelebb kerülhet hozzá, ha fizikailag nem is, legalább a felidézett emlékeken és egy történeten keresztül, ami a titokzatos narancsos lányról szól.

Vajon ki lehet a narancsos lány és milyen tanulságokkal gazdagodik Georg a történet elolvasásával? Teljesül-e apja szándéka? És mit felel Georg a legfontosabb kérdésre?

Mindenképpen olvassa el, aki szereti a rejtélyes, tanulságos könyveket és nem fél meghatódni! Érdemes!



* Eleanor H. Porter: Az élet játéka

"Milyen is egy gyermek? Olyan, mint aki egyenest az égből jött. Héberszójáték szerint: az eget szopja. Isten képe még torzítatlan benne. A világi okosság, a felnőttek mesterkedései még át nem formálták. Nem tud még semmiről és semmije sincsen. Hamvas, eredeti és közvetlen. Védettségben él, és mindenestül átadja magát azoknak, akik szeretik. Ámulva néz szét maga körül. Ami rossz, hamar elfelejti, s mindjárt fölfedez mindenben valamit, aminek örülhet. Örökké játszik, nem fárad bele napestig. Tudat alatt mindnyájunkban ott él még a hajdani gyermek, hacsak a nevelés, a világ elszürkítő hatása máris ki nem ölte belőlünk. E kis regényben nem a felnőttek világa öli meg a gyermekit, hanem megfordítva: egy hús-vér gyermek hódítja meg varázsával a felnőttek állig begombolkozott világát - szinte játszva. Mondanivalója - hogy örömre születtünk a világra - mindig és mindenütt érvényes." Forrásért katt ide

Egy azon könyvek közül, amit minden felnőtt kezébe kéne nyomni: Olvasd el és gondolkozz!!

Látszólag gyermekkönyv, úgy is kezdődik; egy elárvult kislányt befogad a gonosz nagynéni. Ám ez a könyv máshogyan szól az életről, mint minden eddigi, amit olvastam! Ahogy azt az ajánló is írja; egy hús-vér gyermek hódítja meg varázsával a felnőttek állig begombolkozott világát. Elolvastam, gondolkodtam. Azóta is gondolkozom. Engem elvarázsolt. Nem egyszer. Nem is kétszer ;)...



* Mitch Albom: Öten a mennyországban

"...felkavaró, bűbájos, és rabul ejtő történet, melyben a szerző úgy festi le és tárja elénk a mennyországot, mintha épp az imént tért volna meg onnan. Főhőse, Eddie, háborús veterán, aki tehetetlenül vergődik értelmetlennek vélt élete kelepcéjében egy tengerparti vidámpark karbantartó részlegének művezetőjeként... Napjaira a rutinmunka, a magány és szomorúság nyomja rá a bélyegét. Aztán egyszer, épp a nyolcvanharmadik születésnapján, Eddie egy véletlen balesetben meghal, miközben egy kislány életét próbálja megmenteni, akire rázuhanni készül egy gondola. Eddie az utolsó pillanatban kezében érzi a kislány kezét - azzal vége. Amikor a túlvilágon magához tér, kiderül, hogy a mennyország nem az éden pompás kertje, hanem az a hely, ahol az ember földi léte magyarázatot nyer, méghozzá öt olyan személy által világíttatik meg, akik ilyen-olyan szerepet játszottak az életében. Lehettek a közvetlen szerettei, de akár távoli ismerősök, sőt idegenek is. Ez az öt ember sorra ráirányítja a reflektort Eddie életének összefüggéseire. S ahogy a történet a döbbenetes végkifejlet felé közeledik, a főszereplő mind közelebb kerül a megválaszolandó és legfontosabb kérdéshez: vajon hősies erőfeszítés vagy teljes kudarc volt-e az élete? A válasz abból a forrásból érkezik, amelyre főhős és olvasó a legkevésbé számított, s a reveláció erejével hat, akárha valóban a mennyországba engedne bepillantást." Forrásért katt ide

Erről nem is érdemes bővebben. El kell olvasni.

Fantasztikus, megrendítő, egyszerre szívet melengető és szorongató. Késő éjszaka ültem neki és le sem tudtam tenni hajnalig, amíg el nem olvastam. Tehát aki teheti,inkább ne éjszaka kezdjen neki :)...


Tudom, három könyvről volt szó, de nem tehetem, hogy ne említsem meg még Mitch Albom egy másik könyvét, a Keddi beszélgetések életről és halálrólt.

Egyébként mindkét könyvből készült már film is. Leckék az életről címmel, Jack Lemmon fantasztikus alakításával és Öten a menyországból címmel, amit sajnos még nem volt alkalmam megnézni.


3.)

Kíváncsian várom, mit ajánl Darolyn, Paris és Zora!! ;)


Jó olvasást! ;)
hullócsillag


U.i.: Kedvem lett nyitni egy könyvtár címkét, ahol a kedvenc könyveimet fogom Nektek ajánlgatni ezerrel! Mostantól tehát lesz! És kattinthattok rá a szemszöglebontós címkék közt! ;)...