23. fejezet – A másik én

Sziasztok!

Látom ez a tíz kommentes dolog nem jött be, és én nem szeretnék telhetetlennek tűnni, sem kibabrálni azokkal, akik mindig olyan szorgalmasan kommentelnek. Sokat számít már az is, hogy ti írtok, és ezt köszönöm! :)

Úgyhogy, ajánlom ezt a részt mindenkinek, aki kommentelt az előző fejezethez, és kiemelten Queridának, aki szorgosan aggódott Connie-ért ;)...

Puszii

hullócsillag

Egyedül maradtam. Ahogy Becky kilépett az ajtón, körülvett a csend. Kísérteties volt. Rossz érzésem támadt, és eszembe jutott, hogy követnem kellene, de...

Fogalmam sincs, mikor láttam utoljára Connie-t, kaptam észhez. Nem láttam már vagy harminchat órája. Utoljára kedd reggel etettem meg. Hogy nem jutott eszembe enni adni neki? Hogy felejthettem el, hogy van egy macskám, aki nélkül nem érek egy fabatkát sem?! Pedig még álmodtam is róla. Minden egyes alkalommal, amióta nem láttam. Tudtam, hogy valami nincs rendjén. Sosem fordult még elő, hogy napokra eltűnt volna.

Gyorsan átverekedtem magam az előszobában uralkodó káoszon, és kibontottam egy májkrémes konzervet Connie-nak. Leültem az egyik székre, és egy bögre teát kortyolgatva vártam, hogy megjelenjen.

„Bocsáss meg, Connie! Fejedelmi vacsit kapsz, csak gyere vissza!” – üzentem gondolatban, pedig tudtam, semmi értelme.

Úgy öt perccel később meguntam a várakozást, és felsiettem az emeletre, hogy feltúrjam a szobát valami árulkodó jel után, de sehol semmi. Egyetlen sértődött macskafarok sem kandikált ki, sem az ágy alól, sem a szekrény mögül. Továbbra is azon agyaltam, hogyan tudnám feltűnés nélkül követni Beckyt, de rá kellett jöjjek, gyalogosan már nem érném utol. Connie nélkül nem megy. Szükségem van rá. Nélküle már nem vagyok egész.

Rosszul éreztem magam amiatt, hogy elengedtem Beckyt. Nem volt még olyan késő, de az idő elég vacak volt, és Becky sem volt éppen beszámítható állapotban. Ha valami baja lesz, sosem bocsátom meg magamnak.

Ha vagy százszor nem próbáltam hívni, akkor egyszer sem. Nem vette fel, és az sms-ekre sem válaszolt, így kénytelen voltam felhívni Julie-t.

- Julie? Itt Sam – csevegtem ráérősen, amikor végre felvette a telefont.

- Szia, Sam! Mi a helyzet? Becky nálad van?

- Igen. Azaz, nem. Már elindult... Csak azt akartam kérdezni, hazaért-e már.

- Nem, még nem – váltott a hangja aggodalmasra. – Már haza kellett volna?

- Ó, nem! Biztosan csak lassan sétál. Nem olyan régen indult el – hazudtam. – Akkor jó éjt, Julie!

- Várj, Sam! Nem veszi fel a telefont? – rémült meg Julie.

Reménykedtem, de sejtettem, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Kellett nekem ráhozni a frászt.

- Ööö... nem próbáltam hívni. Gondoltam, már otthon lesz.

- Oh, értem. Akkor... majd szólok neki, hogy kerested...

- Rendben. Köszönöm, Julie! Jó éjt! – köszöntem el, némi lelkiismeretfurdalással.

- Jó éjt! – tette le a telefont.

Újra tárcsáztam Beckyt, de már foglalt volt. Reméltem, legalább az anyjának felveszi.

Már rég megbántam a kíváncsiságom. Ha nem kérdezősködöm, nincs ez a kirohanás. Reméltem, hogy csak erről van szó, múló hisztiről, de titokban nagyon féltem attól, hogy nem beszél majd velem egy ideig. Túl régóta tart nála ez az agyrém, és túl régóta tart a barátságunk ahhoz, hogy emiatt végetérjen.

Tudtam, hogy valahogy nekem kell segítenem neki túllépni ezen, de még nem tudtam, hogyan. Egyelőre azonban nem hagyhattam, hogy hülyeséget csináljon.

Az ablakhoz sétáltam és kitártam, hogy bejöjjön egy kis friss levegő, mert a szagok kezdtek elviselhetetlenné válni. Lehúztam a véres ágyneműt és beraktam a mosógépbe. Összeszedtem a lomokat a lépcsőről és az előszobaszőnyegről, és mindent visszadobáltam a tárolószekrényekbe. Zac ruháinak maradékát bezacskóztam és kivittem a kukába, s végül kiszedegettem a mosdókagylóból a két koktélpohár maradványait. Már csak a nappaliszőnyegen terpeszkedő limonádéfoltot és a mindenhol fellelhető vízfoltokat kellett eltűntetnem valahogy. Hiába fújtam a hajszárítóval vagy tíz percen keresztül, a limonádé kifogott rajtam.

„Nem érdekel” – vontam vállat gondolatban, s mérgesen hajítottam a fotelbe a hajszárítót.

Majd felszárad. Legalább a ház kezdett ismét otthon-szerű lenni.

Megszárítottam a hajamat is és megmelegítettem a kaját, amit apa hozott, még tegnap. Az egész napi stressztől, nem is éreztem, milyen farkas éhes vagyok. Eddig túl izgatott voltam ahhoz, hogy feltűnjön, de most már állni sem bírtam a fáradságtól és az éhségtől. Felvonszoltam magam a szobámba, és ágyba vittem a vacsit is. Tudtam, miről fogok álmodni, ha elalszom.

Connie ismét a temetőnél járt. Jobban mondva a temetőnél jártunk. Először láttam őt, amint kilép a bokrok közül. Próbáltam kiabálni, de megint nem hallott meg. Én sem hallottam magamat. Aztán egyszer csak én voltam ő.

Felriadtam. Nem vert ki a víz, mint előtte mindig, pedig most sokkal inkább meg lett volna rá az okom. Egy hang keltegetett. A saját hangom.

„Ébredj! Indulj!” – sürgetett.

Egy pillanatig értetlenül ültem a falhoz lapulva, majd pillantásom az éjjeliszekrényen csillogó nyakörvre esett.

Megráztam a fejem, és a falon függő tükör elé hajoltam. Szörnyen festettem. Az arcom ki volt pirulva, a szemem lázasan csillogott és alatta hatalmas karikák árulkodtak kialvatlanságomról. Álmosabb voltam, mint azelőtt, hogy aludtam volna. Ha nem harmadszorra álmodom, azt hiszem a láztól van. Forró voltam. Az órára néztem, de még mindig fél kilencet mutatott. A mobilomat hívtam segítségül. Tíz óra is elmúlt, és Becky még mindig nem hívott vissza. Füleltem kicsit, de odakint síri csend volt.

Nem akartam zajt csapni. Gondoltam, apa már biztosan haza ért, így mezítláb léptem ki az ágyból. Nem tudom, hogyan került a vacsorám a földre, de éppenséggel bokáig álltam egy nagy tányér spenótban.

Kimentem a fürdőbe lábat mosni, majd leszaladtam a lázmérőért, orrcseppért és egy csomag zsepiért. Ez a két nap téboly megtette hatását, pedig általában megúsztam a telet betegség nélkül. Folyt az orrom és még jobban kapart a torkom, mint tegnap reggel. Biztos voltam benne, hogy a tegnapi, majdnem pucér természetjárásom nem használt az egészségemnek, így visszafeküdtem, és beüzemeltem a lázmérőt.

Tíz perccel később döbbenten vettem tudomásul, hogy valóban. Harminckilenc fokos lázam van.

„Alig élek!” - pánikoltam be.

Tizenöt éves korom óta nem volt hőemelkedésnél nagyobb gond velem. Kibújtam a takaró alól, és még egy réteg ruháért indultam, amikor újra megszólalt a hang. Az én hangom.

„Indulj!”

Haragosnak tűnt. Újra a nyakörvre néztem, és megfordult a fejemben, hogy fel kellene csatolnom, akárcsak egy karkötőt.

„Igen!” – hallottam újra a hangot.

Ijesztő volt. Mintha magammal beszélgetnék, pedig most nem vártam választ. Sokszor van, hogy fejben vitatkozom önmagammal, de az sosem ilyen valóságos. Most úgy tűnt, mintha ketten lennék.

„Egyek vagyunk” – szólalt meg ismét a másik én.

Ismét megráztam magam, és nem törődve vele, kinyitottam a szekrényemet.

„Ne szarakodj!” – szidott le a saját hangom.

Ugrottam egyet meglepetésemben. Eddig sosem volt ennyire közönséges. Leginkább ahhoz volt hasonlítható, mint amikor apa kimondta: szar. Meglepett. Nem is értettem, miért beszélgetek velem. A karomba csíptem és egyszerre szisszentem fel és könnyebbültem meg, amikor éreztem a fájdalmat. Tehát én valódi vagyok. Anyagi és szellemi szinten egyaránt létező, hús-vér ember. Úgyhogy le lehet szállni rólam!

„Nem csevegek kísértetekkel, hallod?!”

Valóban nevetségesen hangzott, amint éppen azt mondom egy hangnak a fejemben, hogy nem beszélgetek vele.

„Indulj!” – sürgetett újra, mire elegem lett és felkaptam a nyakörvet, hogy a falhoz vágjam.

Amint megérintettem, valami furcsa bizsergés lett úrrá rajtam. A kezem magától tette a dolgát. Kinyitottam a kis fémkapcsot, és a csuklóm köré csavartam a tompán fénylő kis ékszert. Nem kellett összekapcsolnom. Magától kattant a zár, majd egy másodperc töredékéig azt hittem, elment az áram.

Legfeljebb pár másodpercig tarthatott a sötétség és az a furcsa érzés, hogy süllyedek, azután megéreztem talpam alatt a vastag, fagyott hótakarót. Éreztem, hogyan ostromol a hideg, esti szél, de nem fáztam. Erejét fitogtatta, kóstolgatott, játékos volt, mint egy kiskutya, aki folyton az ember lába körül sündörög egy-egy símogatásért. Erre a hasonlatra macska énemet kirázta a hideg. Hagytam, hogy símogasson.

Lassan elmúlt a torkomat kaparó fájdalom, a fáradtság is enyhülni kezdett, és éreztem. Éreztem, amint feltöltődöm energiával. Éreztem a hó és a nedves föld illatát, a bomló levelekét. Éreztem a levegő fagyos borzongását, a fények símogató remegését.

Aztán hallottam. Hallottam a szél kedves susogását, a jég olvadását, a föld sóhajait, a közelben megbúvó testek remegését, az apró szívek dobbanását, a levelek halk muzsikáját, s még milliónyi finom zörejt.

Kinyitottam a szemem, de már tudtam, mit fogok látni. Minden egyes fa, bokor, élő és élettelen dolog pontos helyét éreztem a levegőben kavargó illatokból és zajokból.

Jól tudtam, mi történt, s mégsem fogtam fel. Az érzékeim rég ráébresztettek arra, hogy megtaláltam Connie-t, mitöbb felvettem alakját. Ugyanaz a végeredmény, mintha rácsatolnám a nyakörvet, de most már tudtam, akkor is rátalálhatok, ha nincs velem. Miért is nem jutott előbb az eszembe? Mindig ettől féltem. Hogy nem lesz ott, ha egyszer szükségem lesz rá. Hirtelen gondtalannak éreztem magam és boldognak. Mintha egyszerre minden problémámra megoldást találtam volna. Otthon éreztem magam.

Sötét volt, mégis tökéletesen ki tudtam venni még a legtávolabbi levél erezetét is. Szemben álltam ’a halál kertjének’ kovácsoltvas kapujával. Pontosan olyannak láttam, mint álmomban. Be akartam lépni, át akartam ugrani, de az álmomban látottakkal ellentétben, a kapu most nem mozdult. Hidegen, feketén, mozdulatlanul állta utamat, mégis hívogatott.

Megijedtem. Mit csináltam? S most mégis mit képzelek? Ide jövök és belecsöppenek az álmomba?

„Ez a valóság” – hallottam meg a hangomat.

Önkéntelenül is arra kaptam a fejemet, ahonnan áloménem figyelt minket. Mostmár tudtam, miért láttam akkor Connie szemszögéből. Mert én voltam Connie. Épp, mint most. Nem csodálkoztam hát, hogy senki sem állt a bokrok alatt. Az a lány, aki álmában Connie-t kutatta, eltűnt, amikor én megérkeztem ide. Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy itt vagyok.

Közelebb léptem a kapuhoz, és vártam. Beenged valaha is?

„Hisz otthon vagy” – susogta a másik én, de nem hittem neki.

Túlontúl hihetetlennek tűnt, hogy egy kapu alagutat nyisson nekem. És mégis hová jutnék? És miért lennék itt kevésbé otthon, mint ott? Hiszen Ivyben élek születésem óta. És honnan tudom, hogy egyáltalán be akarok-e menni? Valamikor, úgy egy perccel ezelőtt, akartam. De most, hogy jobban belegondoltam, kétségeim támadtak. Kell még egy vészhelyzet a nyakamba pont most? Nem elég az, ami van? És mégis hogyan jutok be?

„Benned a kulcs” – hallottam ismét a másik ént.

A csillagok ragyogó fénybe vonták a kaput díszítő kétarcú égitestet. Kecses volt és biztonságot sugárzott. Bízni kezdtem, s végül győzött a kíváncsiságom. Hirtelen határoztam el magam és nekifutottam, még mielőtt meggondolhattam volna magam. Úgy gondoltam, egy próbát megér. Csukott szemmel rugaszkodtam el.

- A picsába! – Hangomat visszaverte az éjszaka, még a szél is beleremegett.

Fájt. Rettenetesen fájt. Nem értettem, mi történt, de két dologban biztos voltam. Nem nyílt ki a kapu, és újra emberi alakban voltam.

A seggemen landoltam a húsz centis hóban, egy szál pizsamában és mezítláb. Biztos voltam benne, hogy meghalok. A torkomat újra karmok szaggatták, úgy éreztem megfagyok, pedig a testem még mindig tüzelt. A jég olvadni kezdett körülöttem, átáztatva a körém csavarodott vékony anyagot. Akár csupaszra is vetkőzhetnék, gondoltam.

Hová tűnt Connie? Miért tette ezt velem már megint?

Nem mozdultam. Szó szerint odafagytam. A szél erőszakosan kócolta a hajam, s arcomba fújta hordalékát. Visított, karmolt, kegyetlen volt, akár egy prédáját marcangoló nagyvad. Az orrom hegyéig sem láttam. Szememet csípte a hideg, alig tudtam nyitva tartani.

Aztán valami megcsillant a holdfényben. A nyakörv ott hevert néhány lépéssel előttem. Odakúsztam, s remegő kézzel, reménykedve csavartam a csuklóm köré.

Nem történt semmi. Nem jött se a süllyedő érzés, sem a vak sötétség, bár azt aligha vettem volna észre, tekintve, hogy egyébként is az volt. Megint úrrá lett rajtam a félelem. Megszűnt volna a nyakörv hatalma?

„Nem szűnt meg, ne félj!” – suttogta a hangom megnyugtatón.

- De Connie átjutott, én pedig itt ragadtam – vitatkoztam ismét, mit sem törődve azzal, hogy partnerem csak egy hang a szélben. – Connie bent van a mennyországban, vagy ki tudja, hol... engem pedig kizártak! Miért büntetnek?

Igazán csalódott voltam és dühös.

„Még nem jött el az idő” – hallottam a választ.

Ő is csalódottnak hangzott. Többet akartam tudni, de már nem volt erőm tovább faggatózni.





Az ágyamban ébredtem. Nem álmodtam semmit, csak aludtam. Mélyen és nyugodtan. Két réteg tiszta, meleg pizsamában és vastag térdzokniban ébredtem. Valaki gondosan betakart. Melegem volt. Most rögtön emlékeztem mindenre, ami az éjszaka történt. Felültem és a telefonomért nyúltam. A kijelző hajnali négyet mutatott.

Habár a hideg már nem rázott, a torkom változatlanul kapart, való igaz, kevésbé hevesen. Az éjjeliszekrényemen egy bögre tea állt. Feltornáztam magam, és óvatosan belekortyoltam. Még meleg volt.

Megint gondoskodtak rólam. Még egy ’valaki’, akinek hálával tartozom. Vagy ugyanaz a ’valaki’ vigyázza minden lépésemet? Hirtelen ötlettől vezérelve kukkantottam be az ágy alá. Nem a megmentőmet kerestem, s nem lepődtem meg azon, amit találtam. A másik pizsamám sáros kupacba fagyott, de nem volt büdös, vagy véres. Szóval, most nem próbáltak megölni, vagy megenni. Kicsit azért megkönnyebbültem.

A kupac tetején megpillantottam egy kis, fehér valamit. Egy ideig csak néztem, majd félve nyúltam érte. Remegett a kezem, miközben széthajtogattam a papírcetlit.

„Rebecca jól van” – állt rajta ismeretlen kézírással.

Megnyugodtam. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem. Visszafeküdtem, és lehunytam a szemem, de még sokáig elkerült az álom. Igaz, nem is arra vágytam. Vissza akartam zuhanni abba az öntudatlan állapotba, amiből ébredtem, de a könnyedség nem hagyott pihenni.

Egész éjjel járt az agyam. Nem tudtam elaludni, habár hulla fáradt voltam. Már világosodott, amikor félálomban éreztem, hogy megmozdul az ágy. Végig simítottam Connie nedves bundáján. Bekucorodott mellém, s orrát a nyakamba bökte. Májkrém illata volt.

Díjözön :)...

Nagyon köszönöm a díjakat Kemrának!

Nagyon örülök nekik, éppen ezért is teszem ki őket. Tudom, kicsit önző dolog kitenni és nem adni tovább, de mint tudjátok, én is benina kampányával értek egyet.

Tehát még mindig arra kérek mindenkit, akinek díjat jut eszébe adni, hogy inkább dobjon meg egy kommenttel az utolsó fejezetemhez ;)... hiszen amíg nincs meg a tíz, nem jön a következő :P...

Puszil titeket:

hullócsillag

Fontos!

Sziasztok! :)

Örömmel jelentem, hogy mostantól beindulnak a dolgok. A bevezetés nehéz volt, mert össze kellett szedni a fonalakat, a gondolatokat, most azonban lassan elérünk oda, ahonnan - ugyan sok konkrét elképzelés nincs, de - sokkal könnyebb lesz követnem a fonalat. Az események már kapcsolódnak egymáshoz, visszautalnak, egymásból következnek, stb...

Szóval időm van, esetleg az ihlet késhet néha, de tervezem, hogy gyakrabban jön a friss, mondjuk hetente ( kivéve, amikor nyaralni megyek, de az is lehet, hogy megkérek valakit, akinek előzőleg elküldöm a részeket, ha kész lesz, hogy tegye fel az adagot, ne szenvedjetek hiányt :P...)

Ezen kívül ki fogok írni oldalra a soron következő fejezet tartalmából egy kis ízelítőt, ahogy megszületik a fejemben. Remélem így sikerül olyan kíváncsivá tegyelek titeket, hogy összegyűljön minimum tíz komment :P... mert tudom, hogy ennyien biztosan rendszeresen olvastok, és nagyon jól esne, ha minél többen jeleznétek vissza, de nem akarok telhetetlen lenni :)...a tíz egy szép, kerek szám, és nekem pont megfelel :)...

Nos, csak ennyit akartam. A kisebb hírek még mindig a Fontos! menüpont alatt jönnek majd, jobb oldalt. A nagyobbak a Hírek szemszög alatt, bejegyzésben, mint most is. Valahol jobb oldalt lesz az előzetes is :)... a következőt már teszem is ki :P...

Remélem, örültök! :)...

Puszii
hullócsillag

22. fejezet - Ha nem csal az emlékezetem...

Ajánlom Vivikámnak, aki már nagyon türelmetlenül várta ezt a részt ;)...a kép megint várat magára...
És még mindig nem jutottam el a találkozásig, de legkésőbb a 24. fejezet már biztos az lesz, ha nem a következőben :P...

Puszii
hullócsillag

- Affranc!

A szemem olyan hirtelen pattant fel, hogy pislogni sem volt időm... vagy mi... Szóval az álombeli énemnek pislogni sem volt ideje, és én már ébren is voltam.

- Azt a kurva... – káromkodtam el magam hangosan is, majd gőzerővel a fürdőbe vettem az irányt, ami – minő meglepetés – foglalt volt. – Anya? – dörömböltem be.

- Hmm? – jött odabentről a válasz, némi köpködéssel kísérve.

- Sürgősen szükségem van a klotyóra, asszem hányni fogok!

Halálosan komolyan gondoltam. Az epe már a torkomban liftezett, egészen pontosan azóta az elmaradt pislogás óta. Emellett az álom mellett a legfélelmetesebb rémálmom is pár hetes, bolyhos kutyakölyöknek tűnt.

- Anya! – dörömböltem újra, de már csak egy kézzel, mert a másik a vacsorámat próbálta lebeszélni a kellemetlen viszontlátásról.

- Anya, a francba, behányok, nem érted?!

- Neked is jó reggelt, Matt! – nyitott ajtót anyám.

- Kösz – löktem félre az útból, és megcéloztam a vécét.

- Ejnye-ejnye! Valaki csúnyán beivott tegnap... – gúnyolódott.

Szerencsére egy jól időzített öklendezéssel sikerült beléfolytanom a szót.

Szóval berúgtam? Megmagyarázná Ringo Starr dobszólóját a fejemben. Lehet hányingere az izmaimnak? Újabb roham szakította félbe a gondolataimat.

- Ó, Mattie! – gugolt volna mellém anyám, de elhessegettem.

Kell a francnak közönség, miközben kihányja a belét. Vacsoráztam egyáltalán? Az emlékeim furcsán homályosak voltak, de a wc csészében úszkáló akármi darabkák kiadós étkezésről regéltek. Emlékezz! – bíztattam magam. Koradélután boksz Jacksonnal, aztán... ennyi. A következő emlék... vacsora Izával. Igen, Iza rémlik. Mi az, hogy rémlik! Iza minden egyes hajszála tökéletesen megvan. Még jó! – fújtam ki magam. De hogy mi történt utána, vagy hogy ez mikor történt... feketelyuk.

- Anya? – szédelegtem ki az ajtón. – Rendelsz nekem valami kaját?

- Ó, kislányom, hát persze, hogy rendelek neked hamit. Csak nem másnapos valaki? – csicseregte változatlan hangnemben, így inkább én irányítottam magam a telefonhoz, miközben ő jót mulatott a nyomoromon.

- Mégis mi a franc történt tegnap?

- Berúgtál. Nem elég egyértelmű? – dőlt az ajtófélfának.

- De én sosem iszom. Utálom a bort.

- Bort? Honnan veszed, hogy bort ittál? – Úgy nézett, mint aki kétségbe vonja az épelméjűségemet.

Tényleg, honnan is veszem, hogy bort ittam?

- Nem tudom. Úgy rémlett. Fantasztikus... – sóhajtottam, míg ujjaim a szobaszervíz számát tárcsázták.

- Mit csinálsz? – húzta fel a szemöldökét anyám, mint aki nem látott még telefont.

- Mégis mit? Zongorázom. Haha – morgolódtam szinkronban a gyomrommal, miközben Boci, boci tarkát játszottam a számlapon. – Rendelek valami ehetőt, hogy legyen mit kihánynom. Sokkal mulatságosabb. Lehet találgatni, melyik darabka mi volt elő...

- Jó napot! Travelodge Hotel, szobaszervíz. Miben segíthetek? – szakított félbe Iza, de mielőtt válaszolhattam volna, anyám könnyedén kikapta kezemből a kagylót.

- Á, helló, Iza! Hogy telt a tegnap, milyen volt a koncert?

- Anya! Add vissza! – sziszegtem, de nem tett jót.

Elszédültem. Mi a fasz van velem? Kislánnyá változom? Tegnap is... Tegnap mi? – torpantam meg gondolatban már nem először. Ez a homály baromira nem frankó. Soha többé nem iszom. Alkoholt.

- Ó, nem, Matt sajnos nincs túl jól. A tegnap este kicsit hazavágta...

Úgy kiabált, hogy a fél emelet is azt hallgatta, hogyan rúgtam be tegnap este.

- Anya! – toporzékoltam, mint akit gyomorszájon vágtak. – Legalább rendelj nekem valamit!

- Igen, tudom, nem kellett volna hagynom, hogy ennyit igyon, de hát egyszer túl kell esni...

Izát majd később felhívom... Úristen! Iza végignézte a műsort. Tuti, nem élem túl. Lezuhantam a millió dolláros hokedlire. Ez a város egy őrültek háza. Vagy csak kezd fogni rajtam az átok. Be fogok dilizni, aztán colos ürgék takarítják majd el a hullámat.

- Anya, ha öngyilkos akarnék lenni, ügyelj rá, hogy ne ugorjak ki sehonnan. Inkább fulladjak vízbe, jó? Szeretek úszni... – beszélgettem inkább a tükörképemmel, mint anyámmal.

- Ó, hát ez szuperül hangzik. Hogy kettőkor a bárban? Rendben, ott leszek. Ezt mindenképp meg kell beszélnünk – hangsúlyozta az utolsó mondatot, mintha nem is önmagát győzködné.

- Anya!

Mindenképpen meg akartam kérni, hogy legyen olyan szíves nem kibeszélni a nyomoromat másokkal, akik ráadásul az én ismerőseim... is.

- Ó, és Matt szeretne... Mit is szeretnél, te ázott veréb... vagy inkább elázott? – fordult felém egy pillanatra nevetve... kinevetve.

Hallottam, hogy Iza szövegel valamit a másik oldalon.

- Semmit. Majd leme...

- Szeretne egy kis piritóst. És egy jó nagy bögre tejet. Mi jó még másnaposságra?

- ...gyek. – Kösz, anya. Remek.

- Viszhall, Iza! – csapta le anyám a telefont, miközben Iza még javában beszélt. - Nemsokára megjön a reggelid és az ebéded – indult meg a szoba felé.

- Mi?! Csak pirítóst rendeltél és tejet! Mi vagyok én?! A Mikulás?! Ja, bocs, nem. Még a Mikulás is kap LEGALÁBB SÜTIT! – húztam fel magam.

Megint öt éves vagyok. És kislány – jutott eszembe. Nem érdekelt. Anyámat se a monológom.

- Inkább börtöntöltelék! Így akarsz rávezetni, hogy szobafogságban vagyok? Mert akkor... – Nagylevegő. Kurva szédelgés.

- Mert akkor mi lesz? – rebegtette rám a pilláit anyám a szobaajtóból, mire újra felkavarodott a gyomrom.

- Utállak!

- Sajnálom.

Egész őszintének hangzott. Mintha még be is könnyezett volna, de a megcsörrenő telefon elvonta a figyelmemet.

- Halló? – kaptam fel, mert még másnaposan is rájöttem, hogy - rokonok és ismerősök híján, a világ végén - valószínűleg a hotelből keresnek.

Lehet, hogy a szakács, mert elfogyott a piritós, de valószínűbbnek tartottam – reméltem - , hogy Iza lesz az.

- Halló? – szólongattam tovább, bár már Ringo is rég felfogta, hogy megszakadt a vonal. – Megszakadt – közöltem anyámmal is, aki csak mindent tudóan bólintott.

- Szerintem zuhanyozz egyet, míg megjön a reggelid – vált szelídebbé a hangja. – És hidd el, a piritós az egyetlen dolog, ami nem sürgeti majd a viszontlátást.

- És hála neked, Iza – morogtam és eltűntem a fürdőben.

Lehajtottam a wc-tetőt – úgy éreztem, már biztonságos, tekintve, hogy nem maradt mi kijöjjön – és ráültem. Ringo még mindig püfölte a bőrt, de már szolídabban. Lehet félnem kellett volna, hogy nemsokára becsatlakoznak a többiek is, de reméltem tévedek és ez már a szám vége.

Nem tévedtem sokat. Mire végeztem a zuhannyal, már egész jól éreztem magam, de Ringo még nem hagyta el a terepet, csak kiakasztotta a ’Mindjárt jövök!’ táblát. Ez is valami.

Teljesen kiürült a fejem. Pont, mint a gyomrom, csak neki nem hiányoztak a valaha volt tartozékai. Odalent háború, idefent csend és békesség – gondoltam, amikor anyám bekopogott az ajtón.

- Elmentem. Fél óra és jövök.

Csak ennyit mondott, aztán hallottam, ahogy megnézi magát a tükörben – igen, hangja van – és becsukja maga után az ajtót.

Hová mehet ilyenkor... Milyenkor? Eszembe sem jutott még az órára nézni. A mobilom 13:51-et mutatott. Mennyit aludhattam? Tíz-tizenkét órát? Egyáltalán mikor feküdtem?

Furcsa, hogy álmomban anyám itta le magát a sárga földig – és soha, de soha többé nem gondolok rá, mit csinált még - , erre arra ébredek, hogy dobszólóznak a fejemben, lázadnak az izmaim és mindjárt két óra. Két óra...

Pillanatok alatt felpattantam az ágyról, ahová idő közben lefeküdtem, és előtúrtam a bőröndömet az ágy alól. A tetején ott volt a kabátom. Kimosva. Ez is kimaradt. Bár rémlett, hogy anyám hazahozta nekem. Tényleg, még meg sem kérdeztem, hogy tetszett neki a ház. Vagy igen? És honnan rémlik, hogy ott járt? Miért emlékszem csak részletekre abból, ami még a vacsora előtt történt? Meg kell tudnom, mit ihattam.

Felkaptam egy farmert és egy szürke pulcsit, belebújtam a papucsomba és kiléptem az ajtón. Cseppet sem zavartattam magam, amikor a liftből kiszállva szembe jött velem a pirítósom. Amíg a kocsit toló szőkeségre mosolyogtam, felmarkoltam a tányéron sorakozó két szelet kenyeret. Hozzám miért azt a savanyú képűt hozzák a negyvenhármas tappancsai? Igazságtalan az élet – haraptam bele a ’valószínűleg ez az ebédem is, de egész jó’ szeletbe.

Valami nem stimmelt, de csak sokadjára végig gondolva esett le, hogy ha a szőke nem hozzám tolta a kocsit, akkor valószínűleg megettem valakinek a reggelijét. Ki az akinek elég két szelet pirítós? Két szelet fokhagymás pirítós? Fokhagymás pirítós?! Tényleg egész jó - vontam vállat. Befogtam az orrom és begyűrtem a maradékot is. A gyomrom újfent felkavarodott az ismerős aromától, ami még így is az orromba bűzölgött, de sikerült figyelmen kívül hagynom. Aztán elhatároztam, hogy muszáj lesz ennem még valamit.

Bekanyarodtam az étkezőhöz, ahol már az ebédet szolgálták fel. Nagy volt a kísértés, de még nagyobb, hogy rajtaüssek anyámon és Izán. Nem beszélhetnek ki csakúgy. Mit képzel anyám? Hogy így beégethet – Jacksonon kívül – az egyetlen ember előtt, akit ismerek ebben a nyomoronc faluban és környékén? Jó, valójában magamat égettem be, már tegnap este, de most még jól ki is beszélik. Na, azt nem!

A bár felé vettem az irányt, ahol anyámék a találkozót megbeszélték. Már 14:07 volt, de csak a pultnál ült néhány prédára váró harmincas nő, és egy láthatóan tintás, alighanem szerelmi bánnattól legyűrt fickó. Tántoríthatatlanul bámult bele a mellette ülő nő dekoltázsába, miközben a gravitációról magyarázott valamit. Hát nem pofátlanság? Megfordult a fejemben, hogy beülhetnék végignézni az előadást, de már másikra volt jegyem.

Elindultam visszafelé a folyosón. Eszembe jutott ugyanis, hogy hátul, amerre a boxedzésre mentem, szintén volt egy kisebb bár, csak ott nem alkoholt, hanem minden féle alkoholmentes koktélt és turmixot lehetett kapni. Óvatosan vállon veregettem magamat, amikor megláttam anyám hátát az egyik igazinak tűnő műpálma mögött. Te jó ég, én most tényleg kémkedek?!

Odalopóztam. Iza nem egészen szemben, inkább átlósan foglalt helyet anyám mellett. Közelebb léptem, mintha a fát tanulmányoznám, de így sem hallottam semmit. Semmit. De még csak nem is beszéltek, csak bámulták egymást. Aztán Iza szája egyszercsak megmozdult.

- Igazad van – mosolyogta, de volt benne valami ilyesztő.

- Akkor ezt megbeszéltük. – Éreztem anyám hangján ugyan azt a gyilkos mosolyt. - És hidd el, tudni fogom, ha próbálkozol – fenyegetőzött.

Hogy mi?!

- Hidd el, erre még ráfázol – kontrázott rá Iza. – És nem úgy volt, hogy ezek a gének nem tudnak lerészegedni? – húzta ajkait gúnyos mosolyra, majd felpattant és eltűnt, szerencsére a másik irányban.

Mintha rámnézett volna egy pillanatra, amikor felállt. Kirázott a hideg. Ennek ellenére Iza még mindig gyönyörű volt, és nem csak én láttam annak. Az összes férfi szempár rátapadt, ahogy elhaladt az asztalok mellett. Kocsányon lógott a szemük. Az enyémek viszont döbbenten gúvadtak az asztalnál ülő nőre.

- Helló, Mattie! – szólalt meg anyám félhangosan, fel sem nézve egy pohár gyümölcsturmixból.

Ilyedten ugrottam meg. A fa összekócolta amúgy is rémült tincseimet.

- Szia, anya – léptem elő kicsit feszengve, de a ’teljesen nyugodt vagyok és baromi laza’ Matt képét mutatva. – Hát te?

- Ne csinálj úgy, mintha nem buggasztottál volna vagy három percig egy műpálma mögött.

- Oh – vontam le a tanulságot. – Szóval, mi volt ez a...

- ...csevej? – fejezte be anyám a mondatot.

- Persze, csevej... ha te így hívod... – motyogtam, de tudtam, hogy hallja. – Honnan...

- Túl erős a parfümöd – vágott hozzám egy feszes mosolyt, míg helyet foglaltam vele szemben. – Ettél?

- Igen.

Milyen parfüm? Nem is fújtam magamra semmit.

- Fokhagyma? – húzta fel a szemöldökét, mire fejetrázva szisszentem egyet, tagadási kísérlet képpen.

„C-ssz. Még a feltételezés is sértő!” – üzentem a tekintetemmel, de azt hiszem elszúrhattam valamit és egy „C-ssz, lebuktam..." lett belőle.

- Nem csak a parfümöd túl erős – nézett rám vádlón.

Ennyit a tagadásról. Már késő nem kinyitni a számat, túl sokáig volt nyitva az elmúlt három percben.

- Szóval? Mi volt ez Izával?

- Ó, semmiség. Volt egy kis nézeteltérésünk.

- Miattam?

- Ó, igen.

- Most meg mi ez az önelégült fej?

Az én önelégült fejemet még érteném, de anya...

- Az önelégült fejem – koccintotta poharát egy másik, üres pohárhoz. Höhö, nagyon vicces. – Nyertem – kacsintott, majd felhörpintette a maradék italát.

Összefutott a számban a nyál. Ott az a sok... finom... De nekem nem szabad! – emlékeztettem magam. Azok a pirítósok köszönik, nagyon jól érzik magukat odabent.

Gondolom Izára gondolt, amikor azt mondta nyert. Én is Izára gondoltam, csak kicsit másképp. Nem, nem úgy. Vagyis. Mi van, ha ő úgy, és anyám épp most hajtotta el? Mivan, ha...

- Miss Scott! A fokhagymás pirítósa. Elnézést, hogy megvárakoztattuk. Hozhatok esetleg valamit kárpótlásul?

- Öhm... – pillogott rám.

De nem csak ő. A szőke lány a büfékocsival igencsak szemrehányóan méregetett.

- Most mi van? – visszonoztam értetlenül, és hirtelen magam sem tudtam elsősorban kinek céloztam.

- Én nem rendeltem pirítóst – mosolygott vissza anyám a szőke lányra.

- De igen, hölgyem. Kettő óra ötre rendelte ide... a bárba... de elkeveredett – hangsúlyozta az utolsó szót egyenesen a két szép szememnek.

- Köszönöm, de nem rendeltem pirítóst – nézett anyám jelentőségteljesen a lányra, aki visszatette a tányért a kocsira és kipirult arccal távozott.

Vetettem egy pillantást a lány után – megjegyzem a többi férfi figyelemre sem méltatta, nem csoda, hogy én sem ismertem fel először - , és akkor leesett. Anya és az elveszett fokhagymás pirítós. Igazán jó sztori lenne, ha nem tudnám, hogy hazudott. Kérdőre is vonhattam volna, de...

- Elnézést, kisasszony! Hozhatok még valamit? – jelent meg egy másik pincér is.

Mi van itt? Anyám vonzza a jegyzettömböket?

- Esetleg még egy pohár tejet? – kérdezte a köténykés pasas, mire anyám idegesen felnevetett.

- Nem, köszönöm, nem kérek több banánturmixot – vigyorgott gyilkos-mézes-mázosan a srácra, mire az felkapta a poharat és távozott.

- Pirítós és tej? - kopogtattam a homlokom, amatőr mód tudatva anyámmal, hogy éppen nagyon gondolkodom. -  Ejnye-ejnye! Valaki csúnyán beivott tegnap... – vigyorodtam aztán el én is. De ez a vigyor legalább őszinte volt.

Matt és Emily hotelszobája :)...

Hoztam nektek egy kis meglepit a következő fejezet előtt!

A képen Matt és Emily hotelszobája látható. Alul, bal oldalt a bejárati ajtó, ahol belépve az előszobába jutunk :)...
Balra a tükör, a kisasztal és a hokedli-szerű kis ülőalkalmatosság. Jobbra a telefon, fogas és esernyőtartó.

Szemben van a fürdőszoba ajtó. Bent mosdó, wc, kád. Ami fontos. Kád előtt zuhanyfüggöny, felette a kis ablak :)... Extrákat most nem rajzoltam, ami nem fontos, de lehet szennyestartót, mosógépet is beleképzelni...

Előszobából jobbra (nincs ajtó) nyílik a szoba, ahol az ágyak és egy étkezőasztal található.

Tudom, 'luxushotelnek' szegényes, de ez csak vázlat. Nagyjából így képzeltem el, de a pontos elgondolás nem jött ki méretekben :D...az agyam nem méretez csak 'látja' a dolgokat...
Szóval minden nagyon ízléses, tágas, pasztell színek jellemzik. Az ablakok nagyok, egészen a radiátortól a mennyezetig érnek. Függöny alap. Ágyak, éjjeliszekrénnyel. Nem ilyen nyomorban, de itt így fért el. Ja, tudom, szekrény sincs. Mondjuk nem is szükséges nagyon, de azt is bele lehet képzelni. Minden hotelben van vmi...

Matt ágya a jobb oldali, ami előtt fal van. Itt fekszik akkor is, amikor Emily éjszaka hazaér kiborulva és zaklatottan telefonál neki, lezuhanva a hokedlire :)...pl...

Szóval valahogy így...

Remélem estére elkészülök a következő résszel... ha nem, addig nézegessétek, mi, hogyan történt ebben a kis lakosztályban :)...

Közönségszavazás lezárva! :)

Tudom, már jó ideje végetért, de csak most jutottam el odáig, hogy bejegyzésben gratuláljak is a győzteseknek :)...

Az Alteregó pályázat közönségszavazása szerint, a ti kedvenceitek

Abigel
Bells és
Vivika95

lettek öt-öt szavazattal!

Nagy-nagy GRATULA nekik!! :)...

Piros lámpa - Diana pályázatára íródott novellám

...nézte az ujja hegyéről csordogáló vért, amint a földre csöppent, s kígyózva tekergett tovább, bíborvörösre festve az út porát. Arcán egy könnycsepp gurult végig, s arra gondolt, történhetett volna másképpen is. Történhetett volna fordítva is.

Két ujja közé vett egy tincset a selymes, barna zuhatagból. Most más volt a fénye. Ami eddig szikrázott, most fakónak, fáradtnak tünt. Az arc sápadt és rideg, az ujjak fehérek és hidegek.

Vajon valójában léteznek őrangyalok? Bárcsak igaza lenne!

Sziréna hangja szelte ketté a pirkadat párás csendjét, és a csillagok könnyü, hideg harmatot könnyezve, felkavarták az egyre csak terjedő rézszín pocsolyát...
*** Valamivel korábban ***

- Hé, Alice! Hahó, föld hívja Alice-t! – legyezett a lány orra előtt Cecil.
- Oh, bocs – lehelte Alice, rá sem nézve barátnőjére. Tekintetét még mindig, az ajtón néhány másodperce belépő férfi tartotta fogva.

Nem volt különösebben jóképű, de a lány, amint meglátta, egész testében megremegett. A férfi az ajtóban állt, lazán zsebre dugott kézzel, és a tömeget pásztázta. Nem volt túl magas, de még éppen az a kategória, aki mellett egy százhetven centis nő is húzhat magassarkút. Arca szögletes volt, vonásai majdhogynem durvák, de haja megtörte az élek kemény összhangját, lágy, barna hullámokkal keretezve fahéj színű bőrét. A szeme lehet, hogy barna. Ilyen messziről nem lehetett kivenni.
Farmert viselt, fehér pólót és fekete bőrdzsekit. Furcsa, bizsergető érzés volt ránézni. Alice veszélyesen szépnek látta. Halkan felsóhajtott, miközben egyik kezével a pohara után kutatott.

- Hahó! – türelmetlenkedett Cecil.
- Várj... egy kicsit... várj! – rivallt rá Alice, jobb kezével továbbra is a bárpulton tapogatózva.
- Ezt keresed?
- Hm?
- Alice! – állt be a képbe Cecil, mire a lány összerezzent.
- Mit akarsz? – nyújtogatta nyakát az ajtó felé, de a férfi már eltűnt. – Nem láttad a poharamat?
- A kezedben van – bökött a lány Alice ölében nyugvó kezére. - Egyébként meg unatkozom. Ha ennyire nem érdekel, hogy itt vagyok veled, akár el is mehetek – duzzogott.
- Eltűnt! Ez is miattad van!
- Mondom, hogy a kezedben van! Persze, minden miattam van, mi? Én tűnök el mindjárt! Ezt már unom! Akárhányszor lejövünk, te mindig csak a pultnál ülsz, és...
- Nem a pohár! Ő!
- Ki?! – nézett Cecil a barátnőjére csodálkozva. - Mikor csinálunk már egyszer olyat is, amit én akarok?
- Dehát, azt is csináljuk. Itt vagyunk, nem?
- Persze, és egész este itt fogunk aszalódni?! Nem azért kértelek, hogy gyere el, hogy a társaságodban unjam magam halálra. Az megy egyedül is, kösz! Különben is, lehet te nem érzed, de ennek az ürgének itt szaga van! – fogta halkabbra a hangját, és a mellette ülő, erősen illuminált pasasra bökött. – Ha nem megyünk most rögtön táncolni, én eskü haza megyek! – rázta Alice felé józanabbik mutatóujját.
- Te komolyan nem láttad? – kérdezősködött Alice még mindig, figyelemre sem méltatva barátnője fenyegetőzését.
- Mit?
- Nem mit. Kit – nézett rá Alice álmodozón.
- Akkor kit? – fintorgott Cecil.
- Őt. Az előbb még ott volt – forgolódott tovább idegesen Alice.
- Nem.
- Mi nem?
- Nem láttam – dohogott továbbra is Cecil. - Már az agyad helyén is whisky van...
- Francba, Cessy! Miért kell mindig a legrosszabbkor közbelépned?
- Mi, hogy én?!
- Persze, hogy te! Cupidora nem panaszkodnék! – puffogott Alice, és lehúzta a maradék whiskyt.
- Na jó! Jössz táncolni, vagy sem?
- Tudod, hogy sohasem tánco...
- Igazán kár... – szakították félbe mentegetőzését.

Alice összerezzent a hangra. Reszelős volt, mégis lágy, mint a selyem. Mély, dallamos, nemes, mint a legédesebb vörösbor. Nagyot nyelt, mielőtt lassan megfordult.

Zöld. Gyönyörű smaragdszín – merült el a férfi mélyzöld tekintetében, majd pillantása a szájára vándorolt. Vajon mióta állt a háta mögött?

- Szóval nem táncolsz.

A férfi ajkai sajnálkozva formálták a szavakat, és Alice szinte érezte nyelvén a betűk édes, vörösbor ízét.

- Oh, hát...
- Semmi gond – mosolyodott el a férfi, és már fordított volna hátat, amikor Cecil utána szólt.
- Szívesen!

Alice szúrós pillantást lövellt barátnője felé.

- Tessék? – nézett rá értetlenül a férfi is.
- Úgy értem, Alice biztosan szívesen táncolna veled – egészítette ki mondanivalóját Cecil, kevésbé lelkesen. - Ha hagyod, hogy befejezze, a mondat úgy szólt volna: „tudod, hogy sosem táncolok erre a számra” – folytatta idétlenül hadonászva.
- Ó, értem – mosolyodott el hamiskásan a férfi, és Alice felé nyújtotta kezét.

A lány ösztönösen felugrott, és hátrált egy lépést. Maga sem értette, miért tette. Talán megijesztette a férfiból áramló energia.

- Meggondoltad magad? – lépett közelebb, kezét még mindig maga előtt tartva.
- Nem is ismerlek – suttogta.
- Táncolni csak szabad – bűvölte tovább a férfi.

Alice korábban még sosem tapasztalta ezt a fajta vonzalmat. Bármit megtett volna, és pont ez az érzés keltette benne ezt a gyomrát zsugorító, mérhetetlen félelmet. A férfi minden egyes porcikájával magához csalogatta. Tekintetét és lélegzetét is fogvatartotta.

- Rafael. Rafael Torrero – lépett még közelebb Alice-hez, és hatalmas markába zárta a lány hosszú, vékony ujjait.

Alice érezte, hogy térde újfent megtagadja a szolgálatot. A férfi lehellete a bőrét csiklandozta, feje kótyagos lett az imént elfogyasztott italtól. Elmerült a hosszú, fekete pillák keretezte, arany fényű tekintetben. Figyelte, ahogy a férfi tenyerében lüktet egy ér. Nagyon lassan. Nagyon halkan. Érintése meleg volt és puha. Az adrenalin úgy pumpált benne, hogy az az érzése támadt, rögvest elájul.

- Szóval? Táncolsz velem, Alice?

A lány vetett egy segélykérő pillantást barátnőjére.

- Egy pillanat, csak kiszaladunk a mosdóba – mosolyodott el Cecil, és karon ragadva Alice-t a mosdók felé vette az irányt. – Ne nézz hátra! – parancsolt rá a lányra, aki, bár alig állt a lábán, mégis megpróbált vissza-visszatekinteni Rafaelre.
- Francba, Cessy, megint el fog tűnni! – aggodalmaskodott.
- Dehogy tűnik el! Te komolyan nem láttad, hogy nézett rád?
- Nem tudom. Ugye vigyázol rám?
- Sokat ittál, de nem vagy hülye. Különben is, mit csinálhatna, amit nem kéne? – kacagott fel sokat sejttetően Cecil. - De persze, vigyázok... – vetette hátát a wc ajtajának.
- Ne hagyj egyedül! – szólt ki neki Alice.
- Nem vagy egyedül, te lökött... És ez a pasi egy Isten...

Alice is valami ilyesmire gondolt. Homlokát az ajtó másik oldalának támasztotta. Sosem ismerkedik szórakozó helyen. Mégis mi a francot csinál? Tudta, érezte, hogy nem szabad ma ide jönnie.

- Engedj ki! – dörömbölt ki Cecilnek. – Eressz már ki!
- Jó ég! Jól vagy? – állt félre útjából a lány.
- Persze, csak... inkább... haza kellene mennem... – támaszkodott meg a mosdó szélén, hangosan kapkodva a levegőt.
- Viccelsz?! Nem mész sehová, és én sem! Ha nem kell a pasi, miért csaptál le rá? Én szívesen táncoltam volna vele... Rosszul vagy?
- Nem tudom... nem tudom – sóhajtotta Alice, a tükörképét keresve a mosdó feletti tükörben.

Az egész kép pont olyan homályos és zavaros volt, mintha csak a gondolatai lettek volna, szélesvásznon. Barna, piros és barack színű foltok részeg keringője egy üveglapon.

Félt az újabb csalódástól. Mennyivel egyszerűbb lenne valami jel. Csak egy jel, hogy nem veszélyes. Mint egy közúti jelzőlámpa, ami zöld jelzést ad, ha a pasas neki való. A könyvekben mennyire egyszerűnek tűnik, de az életben már a női megérzésében sem bízhat az ember. A férfiak úgy alakítják Rómeót, hogy már erkélyt mászniuk se kelljen. Csak megvárják, míg Júlia leszenvedi magát. Mert előbb-utóbb megteszi. És előbb-utóbb szenved.

- Ha jelzek, azonnal gyere oda, és hozz ki a mosdóba! – nézett, nagyon komolyan hangsúlyozva a szavakat, Cecilre.
- És mi a jel?
- Nem tudom. Majd tátogok – vonta meg a vállát szórakozottan Alice, miközben kifelé bukdácsolt a mosdóból.

Körül sem kellett néznie, hogy érezze, Rafael ott áll az ajtó mellett. A küszöbhöz szegezte az ismerősen lágy, erotikus töltetű illat. A gyömbér, vertiver és nőszirom aromája, mint valami tömény, kínzóan édes pára, telítette tüdejét. És még valami lágy, valami őrjítően édes. Vágyott rá, hogy még közelebbről érezhesse, hogy körbe vegye, láthatatlan burokba zárja teste minden egyes milliméterét.

Érintése villámcsapásként érte. Tetőtől talpig libabőrös lett. Szíve kétségbeesetten verdesett, miközben a férfi kézen fogta, és maga után húzta. Látta, hogy Cecil vigyorogva követi őket a szemével. Mi olyan vicces?! Rafael lesz a végzete. Erre esküdni mert volna.

Beleremegett, amint megérezte derekán a hosszú, erős ujjak érintését.

- Szóval, Alice – húzta közelebb magához a férfi - , mindig ilyen szótlan vagy?
- Nem... vagyis... nem igazán... talán... – nézett fel Alice, hogy újra megszédüljön a fényesen csillogó szemek émelyítő mélységétől.

Nem is smaragd. Tengerzöld. Eltűnt az aranyló csillogás, és helyét valami mély, valami izzó, vöröses parázs vette át. Képzelődik. Szemügyre vette magát a fekete pupillákban. Ajkai elváltak, hosszú göndör tincseivel Rafael ujjai játszadoztak. Arca kipirult, mellkasa ütemtelenül emelkedett és süllyedt a férfi óvatos szorításában. Szégyenlősen szakította el róla tekintetét.

- Mi az?
- Semmi.
- Úgy tűnik, mintha nem szívesen táncolnál velem – engedte le karjait Rafael.

Alice megijedt. Működésbe lépett a macska-egér játék. A szerepek leosztva. Ő volt az egér.

- Dehogy... semmi baj... tényleg...
- Akkor... – suttogta, és újra karjaiba vonta a lányt.

Lehelete édes volt, megint ugyanaz az a bódító illat, de most felismerte. Vanília illata volt. A lányt zavarta a folytonos szemkontaktus. Úgy érezte nem bírná tovább, így inkább kihátrált öleléséből. Pár másodpercig farkasszemet nézett a férfi értetlenkedő tekintetével, majd a körülötte nyüzsgő, összesimuló, a zene ritmusára tekergő párokat kezdte figyelni.

- Miért nem nézel rám? – tette fel a kérdést Rafael.
- Zavarba hozol – sütötte le szemeit Alice.
- Baj?

Összevonta sűrű, barna szemöldökét, és alóluk hunyorgott le a lányra. Alice elmosolyodott. Olyan volt, mint egy édes, puha kutyakölyök.

- Gyönyörű vagy – suttogta már a fülébe a férfi.

Alice felsóhajtott. Karjait Rafael nyaka köré fonta és hagyta, hogy testük még szorosabban simuljon egymáshoz. Arcát nyakába fúrta, mélyen belélegezve tökéletes illatát. Minden tökéletes volt rajta. Akár egy tündérmesében.

Megijesztette a hirtelen felismerés. Újra nagyot szippantott a férfit körülölelő testes vanília illatból. „Most” - formálta ajkaival a néma szavakat arra, ahol Cecil állt, és újra elhúzódott. Rafael csalódottan fúrta ujjait mézbarna tincsei közé.

- Mindjárt visszajövök – tátogta vissza a lány.

A mosdóban hideg vizet engedett egy zsebkendőre, és megtörölte vele az arcát.

- Mi a fenéért nem engeded, hogy megcsókoljon? – faggatózott bosszúsan Cecil. – Nem vagy normális!
- Cess, Cess, hallgass! Rájöttem! Angyal!
- Mi?! – meredt döbbenten barátnőjére Cecil.
- Ő az. Az őrangyalom! Hogy nem vettem észre már az elején? Amikor bejött. Emlékszel? Én láttam, te nem...
- Persze, mert valószínűleg nem arra figyeltem!
- ...és olyan hirtelen eltűnt...
- Jaj már, Alice, ne csináld, megijesztesz!
- ... és... vanília illata van! – hangsúlyozta meggyőződését Alice.
- Te jó ég, túl sok hülye fantasztikumot olvasol, és az agyadra ment!
- Vonz, mint a legerősebb mágnes!
- Persze. Engem is vonzana...
- Nem érted? Ilyen vágyakozást halandó emberi lény nem válthat ki senkiből!
- Túl sokat ittál!
- Nem igaz! Nem látod azt sem, ami a szemed előtt van!
- De, nagyon is látom, hogy piás vagy és tiszta hülye! Hiszel az angyalokban?
- Hiszek.
- Hülye vagy! Miért nem elég, hogy egy eszméletlenül jóképű pasas odáig van érted?! Miért kell mindig túlkomplikálnod?! Angyalok nem léteznek! Legalábbis nem jelennek meg cigifüstös bárokban, hogy felszedjék a védencüket!
- Rafael a neve! Mint a gyógyító arkangyalé! És zöld a szeme!
- Véletlen! A tündérmeséknek könyvekben a helyük! A valóságban nem léteznek!
- Véletlenek nem léteznek! – vágott vissza Alice. – És a valóságban vanília illatú, eszméletlenül szexi pasasok sem, akik odáig vannak értem! – kiabálta még, és kirontott az ajtón, hogy megkeresse Rafaelt.

A férfi majdnem ugyanott állt, ahol hagyta. Kicsit hátrébb, hátát a falnak döntötte, és onnan figyelte, amint Alice keresztülbotladozik a tömegen. Mosolygott. Angyali, szikrázó mosollyal. Homloka köré aranyosan csillogó glóriát vontak a fények. Alice szentül hitte, hogy igaza van. Rafael finoman magához vonta, de már nem próbálta megcsókolni a lányt, csak élvezte a látványt. Nagyon közelről, pislogás nélkül figyelte, ahogy Alice pillantása ide-oda rebben szájáról a szemére és vissza. Mint egy ijedt pillangó. És ő nem akarta elijeszteni. Hallgatta rémült szívverését, amint óvatosan megnedvesítette gyönyörű, cseresznyeszín ajkait.

Hiába szerette volna Alice mindennél jobban, a férfi nem csókolta meg. Szerette ezt a játékot. Míg tükörképét vizslatta a férfi izgalomtól csillogó szemeiben, egyik kezét a mellkasára csúsztatta, ahol a szíve kitörni készült börtönéből. Igen. Élvezte a játékot, de már nem akarta játszani. Egészen más játékra vágyott. Egy egészen új játékra.

Angyal – zakatolt fejében a gondolat, és élvezte, hogy a férfi tűzforró testéhez simulhat. Nem hallott mást, csak az ajkaik közül kiáramló párás, meleg levegőt, és két, egymással versenyt futó szívverést.

- Tudom a titkod – suttogta a férfi fülébe, amikor az átkarolta a derekát.
- Tényleg? – suttogta vissza a férfi meglepetten.
- Angyal vagy, ugye?
- Ha úgy szeretnéd, az vagyok.
- Tudtam – ajándékozta meg Rafaelt egy ragyogó mosollyal.

Ez éppen elég ok volt a bizalomra. Rafael smaragdszín szemei zöld jelzést adtak a lánynak.
Alice érezte, hogy tarkóján égnek állnak a pihék. A férfi ajkai finoman súrolták a füle alatti vékony bőrt. Alice hangosan felsóhajtott, s nagyot nyelve hátravetette fejét. Az apró, puha érintések nyomán felforrósodott a bőre. Őrületbe kergette, ahogyan a férfi milliméterről-milliméterre bársonyos, vanília illatú csókokkal lepte el a nyakát, majd finoman beleharapott.
„Csókolj meg!” – akarta mondani, de amint levegőt vett, hogy szólásra nyissa száját, valami lágy és édes lezárta a szavak útját. Rafael csókja olyan volt, akár a méz. Simogató, halk, émelyítő. Olyan, amiből az ember minél többet kap, annál többet akar.
Karjait szorosabbra fonta a férfi nyaka körül, s bizonytalanul remegő kézzel a hajába túrt. Rafael beleremegett. Ajkai szabadon eresztették a lányét, hogy levegőhöz jussanak. Alice elmosolyodott. Csukott szemhéján keresztülhatoltak a körülöttük verdeső, villódzó, színes fények. Mint egy személyre szóló tűzijáték.

- Ne induljunk el haza? – kérdezte Alice még mindig csukott szemmel.
- Szívesen hazakísérlek – válaszolta Rafael, s homlokát a lányéhoz szorította.

Alice kinyitotta szemét. Ilyen közelről még szédítőbben hatott rá a férfi íriszén kavargó milliónyi zafíros árnyalat.

- Hozzád haza?

Mutatóujjával kacéran végigsimított a férfi alsó ajkán.

- Tudod, Alice... gyönyörű vagy és őrjítően szexi... de talán majd máskor... – mondta a férfi, lágy csókot lehellve Alice ujjára. A lányt újra elbódította a vanília.

Angyal – gondolta újra Alice, amikor kiléptek az utcára. A hűvös, hajnali levegő frissítően hatott rá, de messzire még mindig elég homályosan látott. Csak Rafael arca lebegett szemei előtt kristálytisztán.

- Mutasd meg a szárnyad! – kérlelte játékosan susogva Alice.
- Hogy mi? – lepődött meg a férfi.
- Mutasd a szárnyad, Rafael!
- Hogy lenne már szárnyam? – hárított Rafael nevetve.
- Minden angyalnak van – incselkedett tovább a lány.
- És ha nem vagyok angyal, és nincsenek szárnyaim, akkor már nem is kellek?
- Ne tagadd! Tudom, hogy az vagy, már bevallottad – emlékeztette a férfit.
- Márpedig egyszerű földi halandó vagyok, aki megőrül érted – csókolta meg a lányt.
- Hazudsz! – tartott ki Alice.
- Dehogy! Tényleg megőrülök...
- Nem úgy... Mutasd a szárnyad!
- De ha egyszer nincs...
- Tudom, hogy ki vagy.
- Rafael Torrero – nyújtotta nevetve a kezét, de Alice elhessegette.
- Smaragd színű a szemed.
- És?
- És vanília illatod van.
- Tényleg?
- Igen. Ne játszd a hülyét, Rafael! Gyógyítani is tudsz, ugye?
- Dehogy tudok! Még ragtapasz sincs nálam – kacagott fel gyöngyözőn Rafael.
- Hazudsz! – állította még mindig Alice a férfi arcát fürkészve.

Egy lámpa valahol zöldre váltott, és egy másik ugyanekkor pirosra.

- Ments meg, Rafael! – kiáltotta a lány, s kiszakította magát a férfi ölelő karjai közül.
- Ne hülyülj, Alice! – nyúlt utána a férfi, de már késő volt.

Alice az úttestre lépett. Szeme csukva volt, elvakították az ábrándok. Szemhéján keresztül erős fehér fény tört utat magának.

- Rafael? – suttogta elhalón.

Erős rántást érzett a karján, s valami keménynek ütközött. A válla belesajdult, amint megmozdult. Kinyitotta szemét. A fények túl élesek voltak, még mindig összefolytak a színek, csak Rafael arca ragyogott tündöklőn. A férfi ott feküdt az úttest közepén, haja glóriaként terült szét markáns arca körül. Az egyik mellékutcából kerekek csikorgó hangja szivárgott a hajnal titokzatos csendjébe.

Alice mosolyogva nézte a mozdulatlan testet.

- Tudom, hogy meggyógyulsz! Mindjárt jobban leszel! – hajolt a férfi fölé, s óvatosan kezébe vette angyala arcát.
- Ébredj már fel, Alice! – sziszegte a férfi, fájdalomtól könnybelábadt szemekkel. – A földön nincsenek angyalok.
- De vannak... vannak angyalok... te is az vagy, Rafael...
- Túl sokat vársz, Alice! – suttogta még, mielőtt szemei lecsukódtak.
- Nem... nem, Rafael! Ne játssz velem! – suttogta Alice rekedten, vértől vöröslő kezeit gyűrögetve.

Valóban angyal volt. Az ő személyes őrangyala.

Nézte az ujja hegyéről csordogáló vért, amint a földre csöppent, s kígyózva tekergett tovább, bíborvörösre festve az út porát. Arcán egy könnycsepp gurult végig, s arra gondolt, történhetett volna másképpen is. Történhetett volna fordítva is. Rafaelnek köszönheti, hogy él. S Rafael neki köszönheti, hogy halott.

Két ujja közé vett egy tincset a selymes, barna zuhatagból. Most más volt a fénye. Sápadtvörösre színezte a vér. Ami eddig szikrázott, most fakónak, fáradtnak tűnt. Az arc sápadt, színtelen, az ujjak fehérek és hidegek.

Vajon valójában léteznek őrangyalok? Azt kívánta, bárcsak igaza lenne!

Egy lámpa valahol zöldre váltott, s egy másik ugyanekkor pirosra, de senki sem mozdult. Sziréna hangja szelte ketté a pirkadat párás csendjét, és a csillagok könnyű, hideg harmatot könnyezve, felkavarták az egyre csak terjedő rézszín pocsolyát, vérző glóriát vonva a földön fekvő férfi homloka köré.

- Nem kellenek szárnyak. Maradj velem! Szárnyak nélkül – suttogta zokogva a lány, arcát a meleg, vértől ragacsos tincsek közé fúrva, míg a lámpák újra köntöst cseréltek.


***********************************************************************************


Tudom, tudom...lehet felesleges...mégis...mint mindig, most is akad hozzáfűznivalóm, ez már csak ilyen hülye szokás nálam :)...

Sokszor bennem van egy-egy iromány megszületését követően, hogy vajon "átment-e" az üzenet?

Nem meglepő hát, hogy bennetek is felmerült:
"Csak én gondolom, hogy...? Vajon jól érzem, hogy...? Csak én látom bele...? Csak nekem tűnik úgy...?"
S még millió kérdés.

Nem csak nektek tűnik úgy :)... Minden, ami felmerült bennetek, valószínűleg jogos. Még az is, amibe én magam bele sem gondoltam.

***

Kicsit bele akartam mászni ebbe a témába. Félálomban jött az ötlet, nem tudom, minek a hatása. Talán annak, hogy én is rengeteg változáson, tapasztaláson mentem keresztül az utóbbi időben :)...

Szóval diszkó. Vagy akárhogy is hívjuk...
Férfiak. Nők. Alkohol. Cigifüst. Zaj. Bűz.
Nők. Férfiak. Színek. Illatok. Érzékek. Csodák.

Létezik szerelem első látásra? Létezik női megérzés?
Léteznek manapság csodák?

Velem sokszor előfordult már, hogy valaki nagyon megfogott. Ismeretlenül. Tudatlanul. Tudattalanul.
Szóval sokszor - vagy inkább sokakkal, nagyon ritkán - megesik, hogy valakivel egy pillanat alatt megtaláljuk az összhangot. Vágyódunk. Vonzódunk. Pedig lehet, hogy nem is tetszik? Lehet. Mégis. Én már csak a kémiára fogom.

Általában igen rövid idő alatt kiderül, hogy a pasi egy gyökér, és csak Rómeót játszik, de most nem ez a lényeg. Hiszen ki tudja, Rafael milyen volt...

A hangsúly Alice viselkedésén van. A túlságosan nagy elvárásokon. Azon, hogy vajon képes-e az ember lánya feldolgozni, ha hirtelen valamiféle csoda pottyan az ölébe. Vagy hiába a csoda, mert nem tud hinni benne? Mert nem tud hinni benne.

Vagyis inkább úgy mondanám, hogy rögtön még többet képzel bele. Megspékeli egy kis fantasztikummal, meghinti egy csipetnyivel az olvasott tündérmesékből. Nem rosszindulatból. Azért, hogy védje magát a csalódásoktól. Vagyis tudat alatt inkább attól, hogy ha csalódik, akkor se ő legyen a hibás. Hiszen egy angyalról ki hinné, hogy rossz is lehet? Kicsit naív, nemkicsit sebezhető...túlságosan álmodozó...

Nem tudom érthető-e...folytatom...

"...bár a szerelem maga is vmiféle természetfeletti dolog, a főhős ennél is tovább megy, ő már egy magasabb dimenzióra vágyik kompletten, tehát nem csak holmi párkapcsolat formájában, ami csak egy kis szelet ebből..." - írta az egyik előolvasóm :)...

Milyen igaz. Vajon van olyan nő, aki titkon nem vágyik a tökéletesre? Vajon miért olyan sikeresek a Twilight-hoz hasonló történetek? :)...nem magyarázom...azt hiszem, szükségtelen...

"...a 'való élet' ebben a füstös bárban konkrétan is megjelenik. A jelen világ züllöttsége, alkohol, tömeg, dohányfüst, nagyon jó kontrasztja a tisztább dolgoknak, ahol valószínűleg az angyalok lakoznak..." - szintén az előbbi olvasó észrevétele :)...

Szintén igaz. A történet végén talán csak az marad meg, amit mi meg akarunk tartani belőle. A románc. Mindaz, ami tökéletes. Pedig, ha körülnézünk, mindez egy eléggé valóságos, bűnös helyen játszódik.
"Ez egy bűnös hely, ez egy bűnös város." :D:D... Bocs, ezt muszáj volt...
Szóval: Részeg fazonok tekeregnek kordinálatlanul borogatva egymásra a söröket és egyéb alkohol tartalmú nedűket, pénz, szex, drogok, rock 'n' roll...

Ennek az őrületnek a közepén elevenedik meg Alice kis tündérmeséje. Lehet másoknak is van. Sőt, biztos. De most Alice-ről van szó. És lehet 'a mások' ugyan ilyen részeg, tekergő párosnak látja Alice-t és Rafaelt. Hát nem bizarr?

Elég egy kis elkeseredettség, egy kis ital, és máris hajlamosak vagyunk beleélni magunkat a tündérmesébe, távol a valóság fertőjétől.

***

Aztán van itt nekünk ez a piros lámpa dolog.

Egyszer megjelenik akkor, amikor Alice a férfiakon, a csalódásokon töpreng. Azon, hogy mennyivel egyszerűbb lenne, ha átlátnánk rajtuk, ha látnánk, hogy veszélyesek-e számunkra.
Másodszor pedig, amikor a történet végén, ugye, amikor váltják egymást a pirosak és zöldek.

Kicsit olyan ez, mint amikor a gimiben irodalom órán boncolgatja a tanárnő, hogy mit gondolt az író, amikor azt a bizonyos sort írta...valószínűleg teljesen mást, mint amire ő gondol, miközben olvassa...de ez benne a jó...ezt a pár sort én írtam, mégis sokszor belezavarodom...azért folytatom...

Én arra gondoltam, miközben pötyögtem, hogy a piros lámpa mindkét (?) esetben veszélyt jelez, míg a zöld biztonságot, szabad utat enged.
Rafael szeme is zöld. Aztán később megjelenik benne az a vöröses izzás (szenvedély? parázs?), amit Alice is észrevesz, de már nem tulajdonít neki jelentősséget. Vajon figyelmeztetés volt?
Alice, a végén, amikor a kocsi elé ugrik, mint bika a piros posztóra ugrik a veszélyre, mint utolsó menedék. Az igazát akarja, bizonyítani, mert veszélyben érzi a saját valóságát.
Tehát a színek itt is jelentést kaptak az én fejemben.

Aztán a végén a lámpák váltakozása. A zöldhöz mindig tartozik egy piros is. Lehet nem is egy. Lehet nem csak egy zöldhöz. Ciklikusság, ismétlődés, folytonosság. Végtelenség.

És ott van még a kérdés. Vajon Rafael jó volt? 'A' nagy lehetőség, amit Alice elszalasztott? Ki tudja. És ki tudja, hány nagy lehetőséget szalasztunk el életünk során, mert telhetetlenek vagyunk azzal, amit kapunk.

Számít, hogy Rafael valójában jó volt-e? Hiszen Alice végül tényleg a saját "őrangyalává" tette őt, ahogy többen is észrevettétek.
Akár jó volt, akár csak egy újabb Rómeó, sosem tudhatjuk meg, mi lett volna, ha... s végül mégiscsak hős lesz.

***

Végül még egy dolog. Cecil. Volt, aki félreértette. Cecil nem akarta lerázni Alice-t. Tipikusan az a páros, aminek az egyik fele pörögne, de a másik kicsit visszahúzza. Cecil menne táncolni. Alice ábrándozik.

Cecilnek megtetszett Rafael. Ő akart vele táncolni. Gondolkoztam rajta, hogy átírom a "Szívesen!"-t "Én szívesen..." re. Talán kevésbé lett volna félreérthető. De úgy már nem lenne ugyanaz.

Aztán Cecil kicsit irigy lesz, mert Alice hülyeségei, és az, ahogy az ábrándjai miatt egyre távolabb kerül Rafaeltől "kiakasztják". Ő látja azt, amit Alice nem. Hogy lehet belőle valami szárnyak nélkül is. Félti Alice-t, attól, hogy elszalasztja a lehetőséget.

***

Igen. Ilyen valóban előfordulhat sajnos, ha nem is ilyen durva minőségben, és állítom, hogy elő is fordul, nem kevésszer. Egye meg a fene azokat a telhetetlen női agytekervényeinket! :)...



Köszönöm Dianának a lehetőséget, köszönöm, hogy elolvastatok, és főként köszönöm azoknak, akik voltak olyan kedvesek és átnézték az irományomat beküldés előtt, azaz Darolynnak, Vivikának, Queridának és Ancsinak! :)...Várom a véleményeket, akinek van, meg ideje is van írni pár sort ;)...

Puszii
hullócsillag

Ui.: Jajj, és gondolom nem baj, ha kiírom, amit megtudtam :)...a pályázaton hatodik helyen végeztem, ami nem is olyan rossz, tekintve, hogy tizennyolcan indultunk ;)...köszönöm!!!...