Valerin - Pillangóhatás Novella 11.

Pillangó-hatás

Én csak boldog akartam lenni...

Öt évesen...

-         Anya?

-         Tessék?

-         Miért nem mehetek ki az udvarra?

-         Mert azt mondtam.

Tíz évesen...

-         Anya?

-         Hm?

-         Kimehetek játszani a többiekkel?

-         Nem.

-         Miért?

-         Mert eleshetsz, megsérted magad, és sírni fogsz.

-         És az baj?

-         Igen.

-         Miért?

-         -

Tizenöt évesen...

-         Anya, megismerkedtem valakivel.

-         Hogy érted?

-         Egy fiúval. Nagyon kedves, a neve...

-         Nem találkozhatsz vele többé!

-         De hát... miért?

-         Mert összetöri a szíved, és sírni fogsz miatta!

Húsz éves vagyok. Éppen ma. Annyira vártam már ezt a napot, hogy azt el sem tudom mondani. Eddig együtt éltem a szüleimmel, mert máshová nem mehettem, de mostantól minden másként lesz.

Az iskolát leszámítva semmit nem láttam a városunkból, anyám szigorúan ügyelt rám, még a széltől is óvott, de mikor rákérdeztem az okára, mindig azt volt a válasz: Mert én azt mondtam!

Eddig beletörődtem abba, hogy mások irányítják az életem, de most már élni akarok! Úgy, ahogy akarok!

Csak boldog szerettem volna lenni...

-         Anya, mikor lesz boldog egy ember?

-         Ha talál valakit, aki boldoggá teszi.

A születésnapom reggelén fogtam a holmimat, és megszöktem otthonról. Nem volt bonyolult eljutnom egy pályaudvarra, ahol rögtön felültem az első vonatra, ami öt percen belül indult.

Az irány: New York.

Két évig tartott, mire rájöttem a dologra. Addig a napig fel sem tűnt, hogy, ha sírok, akkor csaknem minden városban elered az eső, ha egy parkban pörögni kezdek, tudjátok, addig, amíg hányingerem nem lesz, akkor valahol hatalmas szélvihar támad. Ha elesek, és felsértem a térdem, akkor messzi országokban megreped a föld, s egész házakat nyel magába.

A szüleim tudták ezt, de nem mondták el. Így akartak megóvni? Sosem fog kiderülni. Mire hazamentem, már nem voltak ott. A szomszédok szerint elvitte őket a bánat és az aggódás.

Pedig én csak boldog akartam lenni...

-         Azt hiszem, az Ön betegségére a Pillangó-hatás kifejezés illik a legjobban – kezdte az orvom, Andrew Butterfly. Nem vicc, tényleg ez a neve. Hát nem ironikus? -  Az orvostudományban még nem találkoztam ilyesmivel, eddig ez csak egy elmélet volt. – Végignézett rajtam. Aznap tudtam meg, hogy meghaltak a szüleim, szóval nem voltam valami jó hangulatban. – Eddig csak én tudom ezt az információt, és ha arra kér, senki mással nem osztom meg. Pedig ez hatalmas felfedezés...

-         Ne ossza meg mással. – Tudta, hogy ezt fogom válaszolni.

Nem telt bele három nap, a híradó beszámolt egy különös felfedezésről...

-         Nem szóltam senkinek! – bizonygatta a férfi, mikor kérdőre vontam.

-         Akkor mégis honnan tudták meg? – Tombolni lett volna kedvem, de tisztában voltam azzal, hogy egy kis kirohanás is több száz ember halálát okozhatja. Levágódtam a székre. – Istenem, miért velem történik mindez?

Nem vártam konkrét választ, de Andrew letérdelt mellém. Nagyon szép, barna haja volt, hozzá illő barna szemei, és olyan mosolya, amitől a legtöbb beteg elalél.

-         Sajnos nem mondhatom azt, hogy van megoldás a problémájára.

-         Akkor hogyan tudna segíteni? – Sóhajtott.

-         Miért jött ide? Ebbe a városba? – Most mondjam meg? Pont neki?

-         Munkát kerestem. – Hazug.

Három hónap múlva már egész ügyesen tudtam kontrollálni az érzéseimet, így szerencsére a híradók is leszálltak a témáról, mivel sehol nem történt földrengés, heves esőzés, vagy bármi ehhez hasonló.

Andrew segítségével állást kaptam a kórházban, mint nővér. Jól esett segíteni az embereknek, főleg olyanoknak, akiket én juttattam ebbe az állapotba.

Az énem egyik fele boldog volt, a másik viszont úgy érezte, hogy hiányzik valami. Vagy valaki.

Magam előtt már rég nem tagadtam, hogy szerelmes lettem, de nem tudtam mit kezdeni az érzéssel. Anya mindig óvott ettől, nehogy összetörjön a szívem, de egyszer csak szerencsét kell próbálni, nem igaz?

Így hát munka után bekopogtam a férfi irodájába, és megkérdeztem, hogy nem inna-e velem egy teát? Szélesen elmosolyodott, és azt válaszolta:

-         Ha maga nem teszi meg, én hozakodtam volna elő ezzel a kérdéssel.

A nap szikrázóan süt már hetek óta, s biztos forrásból tudom, hogy ez még sokáig így marad. Egész életemben a boldogságot kerestem, és végre megtaláltam. Az sem számít, hogy egy olyan emberben, akit úgy hívnak, hogy Pillangó.

És aki azt mondja, hogy ennek a betegségnek nincs gyógymódja, az téved.

A gyógyír: boldogság. Mert egy pillangó csak egy másik pillangóval lehet igazán boldog.

------------------------------------------------

Hmm, hmm, Valerin! J

Megosztott a novellád. Egyfelől voltak benne jó gondolatok, az alap ötlet is érdekes, a befejező mondat is nagyon tetszett valamiért. Másfelől kicsit klisésre sikerült a történet, nincs konkrét vezérfonal benne, kicsit szétesettnek éreztem olvasás közben, és bár tetszett az ötlet, nem értettem, hogyan kapcsolódik a lány betegsége a pillangó-effektushoz J... talán úgy, hogy ok-okozati összefüggés van mindkettőnél, de kicsit sántított a dolog.

Minden esetre aranyos, könnyed történetet alkottál, köszönöm. J

Gratulálok!

hullócsillag