Egy átlagos tavaszi nap, a lágy nyárt idéző napsugarak simogatják az arcom és én átfordulok a másik oldalamra és átölelem a plüssmacim. Néhány másodperccel később a szomszéd beindítja a zenét, és a nyitott ablakomnak köszönhetően ezt nagyon is jól hallom. Reggel, és iskola, mit is tehetne egy 15 éves lány, egy gyönyörű tavaszi napon? Hát iskolába megy. Fintorodtam el. Megreggeliztem a müzlim, fogat mostam és megint elborzadtam a reggeli képemen. Néhány centivel a vállam alá ért a hajam és a belseje vörösre volt befestve. A szemem pedig tengerkéken csillogott. Felvettem egy Russel Brand feliratú vastag pántos topot és egy szaggatott csőszárú sötétkék farmert párosítva egy fehér tornacipővel. Felkaptam a táskám és benéztem anyu szobájába.
- Anyu elmentem. – Mondtam.
- Szia kicsim és vigyázz magadra. – Fordult át a másik oldalára, már csuktam volna be az ajtót.
- Ashley! – Szólt.
- Igen? – Néztem vissza.
- Nincsen fiúzás. – Kuncogott fel.
- Hát persze hogy nincs anyu. – Mosolyodtam el és elhagytam a házat. Ahogy kiértem az utcába két pillangó repkedett előttem. Furcsa volt, az egyik sötétkék, míg a másik rózsaszín volt, gyönyörűen járták a táncot a levegőben. Mint a jégtáncosok jég nélkül. Felsóhajtottam, és levettem szemem a pillangókról és tovább mentem. Mosollyal léptem oda a buszmegállóban a haverokhoz. A tömeg kinyílt és mindenki mosolyogva köszönt, ott volt egy ismeretlen is. Nem lehet több tizenhétnél és szőke haja kócosan áll össze vissza, barna szeme pedig gyönyörűen csillog.
- Ashley. – Szólt rám barátnőm és meglengette előttem kezét.
- Oh, bocs. – Mondtam az ismeretlennek.
- Ron. – Nyújtotta felém a kezét.
- Ashley, de már tudod. – Kuncogtam fel és elfogadtam a felém nyújtott kezet. – Mi szél hozott erre? – Kérdeztem mosolyogva.
- Most költöztünk ide a szüleimmel, eddig Kanadában laktunk, furcsa is hogy erre melegebb van. – Mosolygott, elképesztően mosolygott, mintha száz szikra pattogott volna közöttünk.
- Az… remek. – Mondtam, de a folyamatos mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról. Itt a busz. – Ülsz mellém? – Fordultam felé miközben a többiek elkezdtek felszállni.
- Persze. – Bólintott. Az út a legisleggyorsabban ment el, nagyon sokat megtudtam róla, az eddigi életéről és mindenről. Olyan volt mintha ezer éve ismernénk egymást. Ahogy nevetett, valami elképesztő volt, és a viccei, csak mosolyogtam rajtuk. A szívem az egész út alatt eszeveszetten dübörgött. Leszálltunk a buszról és a város zaja azonnal körül vett minket, egybe gyűltünk megint a haverokkal. Zac éppen Ronnak a helyi csajokat magyarázta és a többi srác a bandánkból is őt vette körül, név szerint Peter, Jackson, és Kellan. A bandában pedig hárman voltunk lányok. Kath, Kristen és én. Mivel külön nulladik óránk volt így elköszöntünk a srácoktól.
- Helyes srác. – Kuncogott fel Kath.
- Na jah és Ash le is csapta a kezünkről. – Mosolyodott el Kris.
- Nem is. – Mosolyodtam el és legyintettem.
- Á nem, csak a srác úgy néz rád mint az egyetlen létező csajra és úgy csorog a nyálad mint Krisnek Robert Pattinson után. – Foglalta össze Kath és közben óriási karmozdulatokkal magyarázta elvét.
- Igen is helyes srác. – Fonta karba Kris a kezeit, már nem rájuk figyeltem, csak megfordultam és Ron-t néztem aki megfordult, rá mosolyogtam és visszafordultam a csajokhoz.
- Ez mi volt? – Kérdezte Kris.
- Semmi. – Haraptam az ajkamba és indultam a suli felé, már csak a lányok nevetését halottam a hátam mögött. Az órák valami kínzó lassúsággal teltek el az ötödik órám volt, és ahogy én befejeztem a dolgozatom lassú léptekkel kivittem a papírt és a tanárnő orra alá csúsztattam. Felnézett szemüvege mögül és a szőke kontyolt hajából ami kilógott a füle mögé tűrte.
- Elmehet Evens. – Mondta és rám se figyelve letette a mappájára a lapot és tovább olvasgatott, felkaptam a táskám és kimentem. Néhány lézengő diák volt csak a folyosón, még fél óra volt vissza az órából. Kiérve a suliból a park felé vettem az utam. A város szívében egy fákkal tarkított hely. Szépen volt gondozva, ezért szerettem itt lenni és gondolkozni. Leültem a kedvenc padomra, ez volt a legcsendesebb hely, minden oldalát bokrok övezik és csak egy átjáró van ahol kegyelmesen ide lehet sétálni karlengetve. Ledobtam a pad mellé a táskám és csak behunytam a szemem hogy a fák lombjai közt átszűrődő napfény a bőrömet melengesse.
- Szép hely. – Halottam meg Ron hangját és tekintetem rákaptam, értetlen fejet vághattam, nagyon elgondolkozhattam, ha már kijött óráról és ide is talált. – A srácok mondták, hogy itt szoktál lenni, leülhetek? – Mutatott mellém.
- Persze. – Mondtam és fordultam kicsit felé mikor leült. A szeme valami csodálatosan csillogott, teljesen el lettem varázsolva és ő is csak engem nézett. Jött egy nagyobb szellő és beleborzongtam.
- Oh. – Vette le a bőrkabátját, és a hátamra terítette. – Nehogy megfázz. – Mondta és az arcomba lógó tincset kifésülte a fülem mögé. Olyan fura volt mintha már ezer éve ismerném ezt a srácot, úgy beszélgettünk a buszon is mint a legjobb barátok. Barátok. Csak barátok?
- Ashley. – Ejtette ki a nevem és olyan volt az ő szájából mint valami gyönyörű álom. Fejem felemeltem és a tekintete megbabonázott. Nem tudtam mit csinálok, vagy csak nem akartam tudni, ajkai közeledtek és amikor az enyémhez értek teljesen elvesztem. Mintha nem is ezen a világon lettem volna olyan volt, mint egy édes álom, egy álom, ami nem fog sokáig tartani. Erőt véve magamon elszakadtam ajkaitól, ő csak csukva tartotta a szemét.
- Sajnálom. – Suttogta és megértettem, talán azt, amit akkor megkeltet volna értenem amikor megláttam.
- Ne sajnáld. – Suttogtam ajkainak és megcsókoltam.
A hintaszékemben ültem és csodáltam az erdőt ahogy a lenyugvó nap megvilágítja és a aprófaházunk óriási árnyékot vet a rétre. Elmosolyodtam amikor Ron kicsoszogott és teát adott a kezembe és helyet foglalt mellettem. Már nem sok van hátra az életünkből, már kenyerünk javát megettük. De boldogok vagyunk, mindennap mosolygunk, sétálunk, és minden hétvégén eljönnek a gyerekeink az unokáinkkal. A réten két pillangó gyönyörű táncot járt. Sötétkék és rózsaszín, ilyet csak egyszer láttam az életembe, azon a gyönyörű reggelen. Felsóhajtottam és fejem Ron vállára hajtottam és elmosolyodtam.
-----------------------------------------------
Kedves Kacey! J
Egyszerű, kiszámítható, bájos, szinte mese. Valószínűleg ezért is nem untam olvasás közben, mert úgy is indítottad, és úgy is fogtam fel, mint egy mesét.
Mondhatnám, hogy lehetett volna benne kicsit több, lehetett volna izgalmasabb, de igazából a történetből többet nem lehetett kihozni.
Aranyos volt J
Köszönöm a munkádat és gratulálok! J
hullócsillag
1 megjegyzés:
Helló 8!
Nagyon édes történet, a szó legpozitívabb értelmében!!:D
Megjegyzés küldése