20. fejezet - Egy kis bunyó...

Sziasztok Kedves, Türelmes, Világ legjobb Olvasói! :)

Megjött a következő fejezet! Remélem, ti is legalább úgy örültök neki, mint én :)...
Nagyon sajnálom ezt a hosszú kényszerpihenőt, biztosan lesz még ilyen, de remélem nem túl hamar. Mindenesetre most belelendültem, és remélem, ez a lendület még kitart egy ideig.

Várom a véleményeteket szeretettel!
Az esetleges hibákért bocsi, már késő van :)... Jelezzétek, kijavítom!

Puszii
hullócsillag

- Boksz?

Na jó, kicsit valóban kétségbe estem. Bármit kinéztem volna Jacksonből - végső esetben még azt is, hogy egy szamurájkarddal akar majd felszeletelni - , de hogy a saját két kezével verjen péppé... Ez durva.

- Nem olyan vészes – nevetett, és a kezembe nyomott egy kupac ruhát és egy magasszárú tornacipőt.

Aha. Biztos. Utoljára általánosban verekedtem. Jobban mondva szarrá vertek. Az orrom úgy bedagadt, hogy két hétig nem láttam ki mögüle. Igaz, Jackson célja valószínűleg nem az, hogy kinyírjon. Bár, ki tudja? Vicces lenne, ha kiderülne, hogy megorrolt rám, amiért rástartoltam Izabelle-re.

- Ugye nem Iza bérelt fel egy halálos menetre?

Kiröhögött. Komolyan kiröhögött.

- Iza? Ne viccelj!

- Szuper. Akkor még ne mondjam le a délutáni programomat, ugye?

- Ne szarj be, kölyök! Ez csak boksz. Nem a harmadik világháború – vigyorgott Jackson, és belebújt a saját atlétájába.

Az övé kék, az enyém piros. Reméltem, hogy méretben is különbözik, ezért feszül annyira a mellkasán. A pulcsi alatt nem látszott, hogy ilyen izmos.
Megálltam a tükör előtt. Én határozottan... barna voltam. Volt egy olyan érzésem, hogy ezzel nem fogom legyőzni. Rám fér egy kis edzés, az biztos.

- Kész vagy?

- Az attól függ... – fintorogtam a tükörképemre.

- Akkor harcra fel! – intett egy ajtó felé, az öltöző másik végében.

A cuccomat bevágtam az egyik szekrénybe. A farmerem zsebében pirosan villogott a telefonom. Nagy volt a kísértés, hogy rávágjam az ajtót, de még nagyobb, hogy megnézzem, hány nem fogadott hívásom van anyámtól. Jól tippeltem. Rekord. Huszonhét hívás és egy sms alig fél óra alatt.

„Matt! Ugye nem csinálsz semmi hülyeséget?”

Nem írtam vissza, hogy: „De. Éppen most veretem szét a fejem a szakáccsal.” Inkább visszadobtam a telefont a szekrénybe, és követtem Jacksont a ringbe.

Mire számítottam? Mondjuk egy ablaktalan, 6*6-os szobára, ahol ugyan bűz van, de legalább két embernél több nem fér be, hogy végignézze a haláltusámat.
Ehhez képest a terem, amibe beléptünk, inkább hasonlított egy arénára. Még az oroszlán szag is stimmelt. Képzeletben megsimogattam a fejem. Bravó, Matt. Remélem mindenki felismeri bennem Izabella telefonos zaklatóját, és máris teljes a paletta.

Az egyik hosszanti fal mentén bordásfal húzódott, a szemközti oldalon tucatnyi férfi és nő ült, hosszú, tornatermi padokon. Beszélgettek és lihegtek. A férfiak valamivel többet lihegtek, a nők valamivel többet beszéltek. Miért nem lepett meg?

Szerte a teremben rengeteg kondigép, minden másodikon egy-egy őrülten teperő alak.

- Nem fura a vendégek közt edzeni?

- Üdv a személyzeti edzőteremben, Matt!

- Na, ne már!

El is felejtettem, hogy a személyzeti bejárón jöttünk ide. Most, hogy mondta, felfedeztem egy-két ismerős arcot. Az egyik fekvenyomón például a szobaszervízes srác szenvedett. Hát, igen, ahhoz a büfékocsihoz elkél a karizom. Haha.

A terem óriási volt, és majdnem tele. Szinte hihetetlen volt belegondolni, hogy ezek az emberek mind a hotelben dolgoznak. Ilyen plusz szolgáltatások mellett én is szívesen dolgoznék itt.

- És amíg ti itt sziesztáztok, odafent megáll az élet?

- Ez főleg csak a délelőttös műszak. Meg az olyan szerencsétlenek, mint én.

Ezt nem nagyon értettem. A kérdőjel kiülhetett az arcomra is.

- Van három órám ebédelni és pihenni. Az ebédidőben. Akkor általában nincs szükség rám. Egyébként pedig itt vagyok kb. reggel héttől egészen estig. Változó. Mikor, meddig. Leteszem ide a vizeket – lebegtetett meg az orrom előtt egy üveget. Kettő is volt nála. Az egyik minden bizonnyal az enyém.

- Kösz.

- Nos, akkor mozgasd át magad! Ajánlom az ugrókötelet – mutatott a terem végében kígyózó kupacra. - Használd nyugodtan a gépeket is. Amelyik csak szimpatikus. Fél óra múlva találkozunk itt.

A kezembe nyomott egy törölközőt és eltűnt a kondi-dzsungelben.

Fél óra múlva? Tényleg ki akar nyírni? Hiába számolgattam, az utóbbi fél évem összes testedzése nem tett ki fél órát. Hirtelen el is szégyelltem magam.

Körülsétáltam a teremben, bizonytalanul méregetve a különböző kínzómasinákat, de nem soknál merült fel a kölcsönös szimpátia esete. Az ugrókötélen egy pillanatig elgondolkoztam, de a második pillanatban két középkorú nő hajolt le egy-egy darabért. „Az Istenit, Matt, férfi vagy!” – háborodtam fel magamon, és megcéloztam egy törölközőnyi szabad területet.

Miután kellőképpen átmozgattam magamat, még maradt tizenöt hasznos percem a találkozó előtt. Hiába. Nem vagyok túl tapasztalt a témában. Az egyetlen biztonságosnak és mérsékelten nevetségesnek tűnő gép a futópad volt. Szintén nem túl férfias, de nagy előnye volt, hogy hátrébb, az egyik sarokban foglalt helyet egy jó nagy kupac matrac mögött. Benyomtam a tizenkét perces programot, és neki láttam megváltani a világot. Majdnem sikerült.

Hat percnél már kivolt a belem. Sípolt a tüdőm, és görcsölt a vádlim. Az előttem tornyosuló matracok azonban a láthatatlanság biztonságos érzését keltették bennem. „Nem fáj, nem fáj semmim, tök jól vagyok!” – dúdolgattam biztatólag, bár külső szemlélőt inkább emlékeztethettem egy kivénhedt hiéna haláltusájának utolsó perceire. Mindenesetre elég jól sikerült, mert már majdnem el is hittem.

- Minden rendben, Matt? – futott be Jackson, valahonnan a hátam mögül.

Kezében ugrókötél lógott, mégis egészen férfiasan festett. Vajon, hogy csinálta? Minden esetre fejben, máris a pokol legalsóbb bugyráig átkoztam magam. Az izzadságtól még jobban kirajzolódtak az izmai, de a fáradtság semmilyen jelét nem láttam rajta. Ellenben engem majdnem elvitt a futószalag.

- Leszámítva, hogy leszakad a lábam, és nem kapok levegőt? – csináltam viccet a dologból.

Jackson vetett egy pillantást a „műszerfalra”, és nyomkodott rajta valamit.

- Mondtam, hogy ugrókötelezz. Ez se rossz, csak érdemes kicsit alacsonyabb fokozaton kezdeni – mutatott rá Jackson a probléma gyökerére.

- Nem tehetek róla, hogy előttem egy öttusázó edzett ezen a kínpadon – bosszankodtam.

- Azt azért nem hiszem. Ne tévesszen meg a neve, az öttusázók nem ötös fokozaton nyomják.

Remek. Akkor én most mégis mit is csinálok? Lehet inkább terhestornára kéne járnom.

A gép sípolt, jelezve a futam végét, és én már ott sem voltam. Jackson hiába harcolt becsületesen, nem tudta elrejteni, hogy felettébb mókásnak találja abbéli próbálkozásom, hogy egy nap alatt Rambót faragjak magamból. Remegett a térdem. Halál cinkes. Inkább leültem egy kicsit. Lehúztam az üveg vizet, és élveztem testem mozdulatlanságát. A törölköző csöpögött az izzadságtól. Legszívesebben visszamentem volna a szobába aludni. Persze csak egy kiadós zuhany után.

Vajon anyám elindult már, hogy megkeressen? Nagyon reméltem, hogy nem. Ha nem ment teljesen agyára a költözés, akkor tudja, hogy úgyis visszamegyek. Ez az sms is... Jó, hogy nem ítélt rögtön egy hét szobafogságra! Nevetséges. Kíváncsi leszek, mikor fogad mellém testőrt.

Feltápászkodtam és intettem Jacksonnak, hogy mehetünk. A ring ott állt nem messze tőlünk. Véleményem szerint nem eléggé eldugottan, de nekem már ígyis-úgyis mindegy volt.

- Szóval, vedd fel ezeket! – dobott felém egy pár bokszkesztyűt. Szerencsére elkaptam. – Először ütünk párat a zsákokon. Aztán, ha már megy, megnézzük, mit kezdünk egymással.

Elég fenyegetően hangzott.

- És egyébként általában egyedül edzel?

- Nem. Általában van partnerem.

- Á, értem. Kiütötted?

- Nem – nevetett - , csak úgy döntött, jó fej lesz, és átengedi a terepet neked – vigyorodott el még szélesebben.

- Iza?

- Iza. Nem semmi a csaj. A múltkori edzésen akkorát kaptam tőle, majdnem kiugrott az állkapcsom.

- Na, jó. Inkább üssük a zsákot, jó? – vigyorodtam el én is. – Egyébként, hogy néz ki ez az Iza?

- Érdekelne, mi? – kacsintott Jackson, és kóstolgatni kezdte a plafonról lógó fekete csomagot.

- Hát, most már eléggé.

- Találgass! – ütött egyre nagyobbakat. – Közben figyeld, mit csinálok!

Figyeltem. Majd kiesett a szemem, de nem sok bonyolult mozdulatot láttam. Ütsz és kész. Vagy neked fáj, vagy a zsáknak. Jackson eddig még elég jól bírta, bár, ahogy a tapasztalataim súgták, ez nem jelentett semmit rám nézve.

- Hát... Szőke?

- Nem.

- Az hogy lehet? Akkor máris összedőlt a róla kialakított kép.

- Hát... pedig... határozottan... nem szőke – lihegte Jackson az ütések között.

- Olyan Cameron Diazos nőre tippeltem.

- Akkor már inkább... Halle Berry – szuszogta.

Halle Berry? Dehát ő fekete! Hát, ezt jól elképzeltem.

- Az sem rossz – nyögtem ki végül, bár egy világ omlott össze bennem.

Még szerencse, hogy világokból bőven van a fejemben másik. Minden napra egy mese, vagy hogy is szól a fáma.

- Te jössz!

Megállította a zsákot, és átengedte a terepet. Bal láb elöl, jobb láb hátul. Eddig minden szép és jó. A kesztyű nehezebb volt, mint gondoltam, de ennyire még futotta az erőmből. Eszembe jutottak a pórul járt mozihősök, akiket – jobb esetben - orrba vágott a visszacsapódó ’üsdmeg-bábú’. Még jó, hogy ez csak felül lengedezik. Először csak óvatosan pofozgattam, és túléltem. Ez egészen fellelkesített.

Meg lettem dicsérve. Jackson kifejezetten jó fej volt. Végig hülye viccekkel fárasztott, és mesélt egy-két ’ütős’ sztorit Izáról.

Kiderült, hogy talán mégsem vagyok reménytelen. „Ide nekem az oroszlánt is!” – gondoltam, és követtem Jacksont a ringbe.

Furcsa érzés volt felállni a köteleken belülre. Igazság szerint még rendes meccset sem láttam soha. Ezért lehet, hogy amolyan megtiszteltetés félét éreztem.

- Na jó. Akkor, figyelj rám! Fejre nem ütünk. Köldök alá sem. Rúgásért, harapásért seggberúgás jár. És ne feledd, hogy én vagyok a szakács! – vigyorgott újfent Jackson.

- Azt hiszem, ezzel meggyőztél – villantottam meg én is mind a harminckét fogam.

Kis ütésekkel kezdtünk. Egy idő után megfájdult a vállam, de az istenért sem vallottam volna be. Azért azt kell, hogy mondjam, egész jól bírtam. A kezdeti öklözés után, már voltak kisebb ütésváltások, védések. Jackson mutatott egy-két praktikus mozdulatot, technikát. Nem gondoltam, hogy ennyire élvezni fogom.



Kettő körül járhatott, amikor kijöttünk a zuhany alól. Egy évezrednyi mocsok jött le rólam. Soha ilyen fáradtnak és erősnek egyszerre még nem éreztem magam.

- Kösz, Jackson!

- Nincs mit. Tetszett?

- Naná.

- Akkor örülök. Ha gondolod, holnap megismételhetjük – ajánlotta fel.

- Ha Iza nem bánja.

- Izával csak kedden és csütörtökön eddzünk együtt. Holnap úszni mennék.

- Úszni? – csillant fel a szemem egy pillanatra, de aztán átgondoltam. Úszni egyedül is tudok. – Persze, rendben. Nekem jó a holnap.

Végülis a beiratkozással még ráérek. Addig is távol tartom anyámat az aggodalmaskodástól.



A délután eseménytelenül telt. Anyám nem volt a szobában, amikor visszatértem. Hagyott egy levelet, hogy elment a kabátomért. Azonnal elaludtam. Álmomban anyám egy hosszú fekete hajú nővel bokszolt. Fekete szeme volt és hosszú, éles karmai átlyukasztották a kesztyűjét. Az egyik fa alatt a vonatos srác feküdt, kitekert karral. Lehet agyamra ment az edzés.

Ajtócsapódásra keltem, aztán a fürdőszobában megnyitották a csapot. Anya haza ért. Jó fél órát áztatta magát a csap alatt. Megkordult a gyomrom. Igaza volt. Nem ettem reggel óta.

- Szia, anya! – kopogtam be.

- Szia, Mattie! – lépett ki az ajtón.

Nem tettem szóvá a becézést. A reggeli feszült hangulatnak nyoma sem volt, nem akartam elrontani a hangulatot. Szemei fáradtan csillogtak.

- Mit szólsz egy kiadós vacsorához? – kérdeztem.

- Benne vagyok. De olyat rendelj, ami hamar kész van.

- És mi lenne, ha lemennénk?

Látszott rajta, hogy egy pillanatra meglepődött.

- Ha téged nem zavar.

- Tojok rá.

Nevetett. Kezei közé fogta az arcom, és kaptam egy puszit a homlokomra. Most nem zavart. Biztosan menstruál, ezért a hullámvölgyek. Ezt sosem tudtam követni. Ahogy elhúzta, végig simítottam a kezén. Halkan felszisszent.

- Ez mi? – akadt meg a szemem a majd húsz centis vágáson.

- Beleakadtam egy szögbe. Az a ház tényleg egy romhalmaz – húzta meg a vállát. – De már kerítettem munkásokat. A jövőhéten elkezdik a munkát.

- Elég csúnya. Nem volt rozsdás? – nézegettem még mindig a sebet.

- Semmiség. Holnapra hűlt helye lesz – mosolygott.

Hittem neki, bár nem úgy nézett ki, mint egy sima hámsérülés.

- Elhoztam a kabátodat. Majd kimosom.

- Szuper.

- Akkor mehetünk enni?

- Persze, csak kezet mosok – indultam befelé az ajtón, de megállított.

- Majd odalent. Eldugult a lefolyó.