21. fejezet - A Csók

Sziasztok!

Meghoztam az új fejit! Gyors voltam? :P...
Várom a véleményeket, tippeket, sejtéseket, gondolatokat, mindent, ami felmerül bennetek! :)
Képet még nem találtam ide illőt, akinek van ötlete, küldheti e-mailben, megköszönöm :)...

Puszii
hullócsillag

- Eldugult? – próbálkoztam meg újra benyitni, de anyám újfent elállta az utat.

- El!

Olyan erőt sugárzott, hogy félelmetesebb volt, mint Jackson bokszkesztyűben. Mégis mitől fél? Ennél jobban talán még én sem tudom elrontani.

- Jól van. Le ne harapd a fejem! De nem kellene értesíteni valakit?

- Majd vacsora után, Matt. Kilyukad a gyomrom! – nyafogott a hasát simogatva.

Igazság szerint nekem sem sok hiányzott hozzá, így feladtam a harcot.

- A kezedet azért beköthetnénk valamivel... – próbálkoztam még, de egy intéssel belém folytotta a szót.

Felkapott egy hosszúujjú felsőt és intett, hogy mehetünk. Tuti menstruál.



Az étterem szinte zsúfolásig volt. Odabentről ínycsiklandozó illatok szállingóztak kifelé, és már mesziről láttam, amint piramis méretű ételhalmokkal megrakott tányérok egyensúlyozzák maguk után éhes vendégeiket.

- A francba, anya! Te tudtad, hogy svédasztalos kaja van? – torpantam meg.

- Persze. Én tegnap itt reggeliztem.

- Muszáj ezt ilyen önelégült fejjel közölnöd?

- Zavar?

- Ha ezt tudom, akkor tegnap esetleg jobban megfontolom, hogy lejöjjek-e...

- Nem megyünk inkább be, és eszünk, ahelyett, hogy itt nyafogsz, mint egy kislány? – gúnyolódott.

Ez talált. Sértődötten hátatfordítottam, és megindultam az illatáradat forrása felé. Méghogy kislány! Ha látta volna, délután milyen véres meccset vívtunk Jacksonnal! De valójában még meg sem kérdezte, hol voltam ma – jutott eszembe.

- Tényleg, anya! Miért kerestél? – fordultam vissza telefont formálva kezemmel a fülem előtt. - Tudtad, hogy rekordot döntöttél? – lövelltem felé legártatlanabb mosolyomat.

- Ne pimaszkodj! Örülj, hogy kapsz vacsorát! – somolygott ő is.

- Nem is érdekel, hol voltam?

- A lényeg, hogy jól vagy – simított végig a hátamon.

- Jó estét! – köszöntünk egyszerre az ajtóban álló szőkeségre.

- Jó estét, Hölgyem! Szép estét, Uram! Foglaltak asztalt ma estére?

Sosem értettem, hogy tudnak némelyek úgy beszélni, hogy közben folyamatosan mosolyognak. Biztosan iskolában tanulják.

- Azt hiszem, nem – válaszoltam, és némi balsejtelemmel néztem anyámra.

- Nagyon sajnálom, de tele vagyunk. Várniuk kell. Meginnának addig esetleg egy teát, vagy ajánlhatom valamelyiket vörösboraink közül?

Anyám feje felett óriási kérdőjel lebegett. Segítség képpen biccentettem egyet a tőlünk jobbra található bár felé, mire szemei felcsillantak. Mindig is imádta a vörösbort. Azért tőlem is megkérdezte:

- Szeretnél beülni?

- Hagy ne én döntsem el – zsörtölődtem, hiszen tudtam, ő már rég döntött. – Tudod, hogy nem vagyok se teás, se boros.

- Köszönjük – mosolygott vissza a nőre egy bólintás kíséretében.



- Hogy lehet, hogy egy ilyen hotelben nincs elég hely a vendégek vacsoráztatására? – suttogtam útban a bárpult felé.

- Az esti program miatt van. Mindenki végezni akar nyolc előtt – hallottam meg Jackson hangját a hátam mögül.

- Helló, Jackson! – pördültem meg. – Mi lesz este?

- Szia, Matt! – köszönt vissza, közben futó mosolyt villantva anyámra. – Táncos, zenés est, kérlek alássan...

- Öhm... Anya, ő itt Jackson. Hagy mutassam be az anyámat, Emilyt – fordultam Jackson felé is.

- Ha jól sejtem, nincs helyük – intézte szavait Jackson anyámhoz.

- Jól sejti – mosolygott vissza ő is kacéran.

Nem sok kellett hozzá, hogy prüszkölve felnevessek.

- Azt hiszem, ezen segíthetek. De csak, ha nem zavar, hogy már más is ül az asztalnál – fordult újra hozzám.

- Miért zavarna?

- Akkor ezt megbeszéltük – kacsintott, s intett, hogy kövessük.

- De a bor! – pislogott rám anyám kétségbeesetten.

- Odabent is van – szabadítottam ki a pulcsimat ujjai közül.

Ez hatott. Végre elengedett, és hajlandó volt követni Jacksont.

- Ki ez a pasas? – suttogta anyám a fülembe.

- Ő Jackson – vigyorodtam el, mire minden előzetes figyelmeztetés nélkül hátsón billentett.

Néhányan, az étteremből kifelé jövet, megrovó pillantásokkal illettek minket. Oldalra sandítottam. Anyám csak bájosan mosolygott. Szinte láttam a feje felett a glóriát. Egész csinos volt. A bor gondolatára a fáradtság nyomai is oszladozni kezdtek arcáról. Az én anyám – húztam ki magam büszkén vonulva az oldalán.

Jackson csak biccentett egyet az ajtóban álló szőkeségnek és már bent is voltunk. Csak a tálaló asztalok akkora területen foglaltak helyet, mint a miami házunk plusz a garázs. Cirka százötven négyzetméter. Talán még az sem okozna túl nagy felfordulást, ha váratlanul egy egész hadsereg toppanna be. Persze leülni nem tudnának, de ha kaja van, ki törődik ilyesmivel?

Jackson a hátsó traktusba vezetett minket. Az egyik asztalnál két öltönyös fickó ült. Az egyiknek szó szerint fülig ért a szája. Ilyesztően fest, amikor mosolygás közben látszik, hogy valakinek ki van-e húzva mind a négy bölcsességfoga. Ahogy elhaladtunk mellettük, éhes szemekkel mérték végig anyámat. Bevetettem a legszúrósabb pillantásom és anyám mögé álltam, hogy eltakarjam a takargatnivalót. Szerencséjük, hogy nem ők lesznek az asztaltársaságunk – gondoltam. Túl sok önbizalmat adott ez a mai edzés.

Egy másik asztalnál egy család vacsorázott. Az egyik kölyök éppen kenyérdarabkákkal lövöldözött, ügyet sem vetve anyja idegességtől égnek meredő hajára. Az apára már nem mertem ránézni. Féltem, hogy idő előtt robbanna ki belőlem a torkomat csiklandozó röhögőgörcs. Könnybelábadt a szemem. Hiába. A gyerek az gyerek. Akár strandpapucs, akár huszonkilences Gucci cipő van rajta.

A harmadik asztal első ránézésre üres volt, aztán - a könnyfátyolon át is láthatóan - megmozdult valami... Pislantottam kettőt, hogy visszanyerjem a látásomat, és javítottam előbbi észrevételemet. Az asztalnál megmozdult VALAKI.

Elegáns, fekete ruhája beleolvadt a kárpitba, ezért nem vehettem észre először. Haja hosszú sötét csigákban hullott a vállára, bőre olyan volt, mint a tejkaramella. A gyomrom hagosan megkordult a gondolatra, mire a nő elmosolyodott.

Azt hiszem, ha nem támaszkodom meg a székben, elájulok. Legszívesebben bebújtam volna az anyám szoknyája mögé. Még jó, hogy nadrág volt rajta. Tényleg ennyire ’gyerek’ lennék?

Tudtam. Tudtam, hogy ő az. Leszámítva a szőkeséget és körülbelül húsz évet, olyan volt, mint amilyennek elképzeltem. Darázs derekú, gazella lábú, mosolya pedig, mint harminckét igazgyöngy. Nem nézett ki harmincötnek se. Mégiscsak létezik Isten! Átsuhant az agyamon néhány igen perverz gondolat arra vonatkozóan, mit vált majd ki belőlem, ha végre megszólal.

- Helló, Iza! – köszöntötte őt Jackson.

- Szép estét, Jack! – vakított el újra a fehérség.

A karom libabőrös lett. Nem esem túlzásba, ha azt mondom, még a térdem is beleremegett. Ilyen lehet a szirének éneke.

- Helló, Matt! Örülök, hogy végre élőben is találkozhatunk – fordult hirtelen felém.

Nem csak engem lepett meg, anyám is érdeklődve figyelte a jelenetet. Tudott a kis akciómról, most mégis úgy nézett ránk, mint aki szellemet lát.

- Jól vagy, Matt? Olyan fehér vagy...

- Kösz, anya – haraptam össze a számat. - Jó estét, Izabella!

Jó szagú bazsalikom! Ez megint úgy hangzott, mint valami öt éves kislány. Ennyi erővel szerelmet is vallhatsz, te hülye! – szidtam magam, de Iza csak felkacagott.

A csigák táncot jártak arca körül, minthacsak olyan nagy, zöld, pattogós gumilabdán ültek volna.

- Ha felajánlhatom, tegeződjük – csilingelte, miután kezet fogott anyámmal is.

Mind bólintottunk, és helyet foglaltunk az asztal körül.

- Akkor én megyek is – törte meg a csendet Jackson. – Talán még ébren találom Samet.

- Tényleg, van valami újabb hír? – kérdezte Iza, de én csak a hangjára figyeltem, szavainak értelme nem jutott el az agyamig.

- Nincs. Még csomagolok egy kis kaját, aztán irány haza. Hosszú volt ez a nap.

- Jó utat! – intett Iza.

- Köszönöm, Iza. Neked pedig jó munkát! Ja, és Matt. Az edzést majd bepótoljuk máskor, mert holnap otthon maradok. Gondok vannak a lányom körül – sóhajtott.

Anyám, aki eddig a teremben cirkáló ’piramisokat’ figyelte vágyakozva, most Jacksonra kapta tekintetét. Elfojtottam az arcomra kívánkozó mosolyt.

- Persze. Semmi gond – válaszoltam Jacksonnak.

- Viszlát, Jackson! - köszöntünk el, és néztük, amint eltűnik az egyik fal mögött.

Egy darabig szótlanul, mosolyogva bámultuk egymást. Úgy éreztem magam, mint egy kisfiú, akit leadtak egy esküvői gyerekmegőrzőbe, és várja, hogy az a nagyon szimpatikus, kék masnis kislány megkérdezze: „Leszel a barátom?”. Reméltem, hogy Iza töri meg a csendet, de anyám - mint általában - megint keresztül húzta számításaimat.

- Hát, igazán kedves volt Jacksontól, hogy nem hagyott minket odakint ácsorogni.

- Ühümm – hümmögtünk kórusban Izával.

- Anya, mi lenne, ha valami ennivalő után néznél? – kérdeztem hirtelen felbátorodva.

Anyám talán megértette, hogy itt az idő lelépni – de lehet inkább csak megérezte a sajtszagot – , és kezébe fogta a tányérját.

- Azt hiszem én megyek, és vadászok magamnak valamit – állt fel haragos - mondhatni figyelmeztető - pillantást vetve Izára, és eltűnt az egyik hűtőpult mögött.

Csak reménykedtem benne, hogy most nem valami különlegesen büdöset választ.

- Szóval, Matt? Milyen volt az edzés? – mosolygott rám Iza, egy pohár fehérbor mögül.

- Remek. Jackson jó fej.

A fejem még mindig kóválygott a hangjától.

- Tudom – rázta hátra az arcába hulló, rakoncátlan tincseket.

Hiába próbáltam ellazulni, nem ment, amíg őt néztem. Ne légy már nevetséges, Matt! Férje van és két, majdnem felnőtt fia! – korholtam magam, de nem tudtam levenni róla a szemem.

- Bocs a múltkoriért – böktem ki, mire kuncogott egy sort.

- Semmi gond, Matt. Előfordul az ilyesmi.

- Ha nem tudnám, nem gondolnám magáról, hogy bokszol.

- Ennyire öregnek nézek ki? - ijedt meg.

- Dehogy! Harmincnak se.

Alig mondtam ki, már éreztem is, ahogy leég az arcomról a bőr. Ilyet mondani egy nőnek!

- Szerencséd! Alig harminc vagyok. Úgyhogy, ha megkérhetlek tegezz! – parancsolt rám játékosan.

Ja, hogy a tegezés... Hogy micsoda?! – esett le a tantusz. Harminc? Az meg, hogy? Éreztem, ahogy az előbbi kipirulásomat leváltja a döbbenet.

- Valami gond van?

- Á, dehogy. Csak számolgattam.

- Értem – mosolygott hamiskásan.

- Ha nem vagyok indiszkrét, hány évesek a fiai?

Furcsán lassan pislogott rám, és beletelt pár másodpercbe, mire leesett.

- Fiaid...

- Tizennyolc és huszonkettő – mosolyodott el. - De valójában mostohák. A két fiú a férjem előző házasságából született. Van egy kislány is, ő közös. Ő csak kilenc éves – csicseregte.

- Ó. Értem – reagáltam kissé kábultan.

Nem számítottam ilyen részletes beszámolóra, és egyre jobban szédültem. Talán az éhség.

Anyám közeledtét jelezvén érdekes illatok kezdtek terjengeni a levegőben. Nem egészen egy perccel később megjelent a jobb vállam felett egy óriási adag juhtúróval töltött rántottgomba, némi körettel és fokhagymaöntettel. Mögüle egy hatalmas kék szempár morzézott: S.O.S.

- Ha nem bírja a szarka...

- Pofa be, Matt! Inkább segíts letenni – nyöszörgött anyám egyik kezében a tányért, másikban egy pohár vörösbort egyensúlyozva.

- Ja, hogy te vagy az, anya! – álltam fel nevetve, míg ő vörösen izzó füstfelhőket eregetett a fülén keresztül.

Iza némán kuncogott az előadásunkon, majd ő is felállt, és elvette anyámtól az álla alá szorított szalvétákat és a hóna alá ékelődött borosüveget.

- Nem ciki többször fordulni, ugye, Iza? – kérdeztem tőle reménykedést színlelve.

Válaszul megrázta fejét, mire anyám haragos tekintettel mérte végig.

A választék nagyobb volt, mint a miami törzshelyünkön fagyiból. És ez nagy szó. Degeszre ettem magam. Anyám pedig fokhagymaszagút... na, mindegy.

Jól kibeszéltük a délutánomat, és a vádlimban kezdődő izomlázat. Kiderült, hogy Iza igazi Superwoman. Nem elég, hogy marha dögös, boxol és gyereket nevel, de fagylalt evés közben tud körmöt festeni és még énekel is. Fellép az esti rendezvényen.

Anyám a harmadik pohár bor után kezdett el vicceket mesélni. Az ötödik pohárnál elkezdett akadozni a nyelve, ezért nem nagyon értettük, mit mond, de Iza így is asztal alá könnyezte magát a nevetéstől.

- Sajnálom, de nekem mostmár mennem kell. Fél óra múlva színpadra kell lépnem. – nézett az órájára két vicc között Iza.

- Persze, menj csak – próbálkozott anyám, de nem hangzott túl kedvesen, így úgy döntöttem, inkább kisegítem.

- Anya azt akarta mondani, hogy semmi gond, köszönjük, hogy csatlakozhattunk és reméljük, hogy még találkozunk.

- Ebben biztos lehetsz – villantotta rám legszebb mosolyát Iza, és betolta maga után a széket. – Gondolom már nem jöttök le megnézni...

- Hát – léptem hallótávolságon kívül az asztaltól - , ha sikerül lefektetnem anyámat odafent, talán visszajövök. Egyébként nem részeges – pillantottam az említett felé, aki éppen visszalőtte a tányérban landoló galacsint a Gucci cipős kisfiúnak. - Ritkán iszik, és akkor mindig ez van. Sajnálom.

- Ne sajnáld, Matt. Az vesse rá az első követ, aki még sosem rúgott be – kacsintott rám és eltopogott a kijáratig.

Néztem, amíg eltűnt a szemem elől, aztán anyámhoz fordultam.

- Na, jó! Gyere, anya! Haza megyünk. Ideje lefeküdni – karoltam át a derekát.

- Lassan menjünk, jó? – nézett rám csillogó szemekkel.

- Jó, de kérlek, ne lehelj rám! – könyörögtem.

Félő volt, hogy a tömény fokhagymaszagtól beájulok, és akkor ki cipel, kit? Nem sokszor iszik, de akkor mindig becsiccsent és eszik valami igazán szagosat.

Még így is kifejezetten aranyos – állapítottam meg magamban. – Miért nem talál már magának egy rendes hapekot?

A liftben felfelé a gyerekkori altatómat dúdolgatta. Odafent megálltam az ajtó előtt, és kihalásztam anyám farzsebéből a mágneskártyát. Ahogy a derekához értem, csiklandósan felkacagott.

- Csitt, anya! Mások már alszanak – intettem rendre, mintha csak a lányom lenne, s nem én a fia.

Valójában a hotel kilencven százaléka a hallban pezsgőzött és táncolt. A zsibaj idáig felhallatszott.

Betámogattam anyámat az előszobába, és kulcsra zártam mögöttünk az ajtót. A hirtelen csendben és sötétben még intenzívebben éreztem a minket körülvevő szagokat.

- Fúj, anya, ez undorító! – nyomtam fel szánakozón nevetve a villanyt, és azzal a lendülettel belém is fagyott a szusz.

A fürdőszoba ajtaja tárva nyitva állt, és a padlón sáros összevisszaságban hevertek a felismerhetetlenségig roncsolódott ruhadarabok.

- A francba! – kiáltott fel anyám, majd berontott a fürdőbe és lerogyott a bokáig vizes padlóra.

Kikerekedett szemekkel emelgette a szétázott ruhakupacokat.

- Mi a fene történt itt, anya?

- Eltűnt – suttogta elhalón.

Olyan fehér lett, mint a fal, szája széle megremegett az idegességtől.

- Mi tűnt el?

- Nem... nem... nem... nem lehet... – ismételgette a fejét fogva.

- Megrémisztesz! – kiáltottam rá.

Tényleg megijedtem. Azt mondta eldugult a lefolyó. De ettől? Vagy valaki más volt, aki betört a szobába és ilyen mocskot csinált?

- A francba, anya, mondj már valamit!

- Maradj csendben, és ne mozdulj innen! – szólt rám dühösen.

Ha akartam volna, sem mozdulok. Gyökeret vert a lábam a küszöb előtt. Megkerülve engem a szobába lépett és felnyomta a villanyt. Semmi. Minden tiszta és a helyén van. Ő mégis körbejárt és benézett az ágyak alá. Nem értettem.

Valaki betört a szobánkba, hogy összemocskolja a fürdőszobát? És mi tűnt el?

- Anya, mi tűnt el? – kérdeztem halkan, de csendre intett.

Megint tíz évesnek éreztem magam. Én ezt nem bírtam. Fürödni akartam, és aludni egy kiadósat. Máris úgy éreztem magam, mint aki két napja le sem hunyta a szemét, pedig csak néhány órája, hogy felkeltem.

Beléptem a fürdőbe és egy kupacba dobáltam a földre hányt ruhákat. Köztük volt a kabátom, és anyám reggeli öltözéke. Tehát ezeket itt hagyta, miután haza jött és átöltözött – gondoltam végig logikusan.

A póló és a nadrág egyben volt, de a pulcsin és a kabáton ott éktelenkedett néhány rozsdafolt, és egy jókora hasíték ott, ahol anyám karját felsértette a szög. Olyan volt, mintha ollóval vágták volna fel. Orromhoz emeltem az anyagot, és megcsapott a vér szaga. Megtántorodtam. Sosem bírtam a vért. Tehát a foltok nem rozsdától, hanem vértől vannak. Még jobb. Kezdtem behisztizni.

- Anya? – kiáltottam ki, de nem jött válasz.

Lehuppantam a földre, bele a sáros vízbe, de nem érdekelt. Aztán észre vettem. Értetlenkedve kapkodtam a fejem az enyém és a másik megszólalásig ugyanolyan kabát közt.

- Anya! Miért hoztál haza kettőt? Én csak egyet hagytam el! – értetlenkedtem a sírás és az idegösszeomlás határán egyensúlyozva.

- Jól van. Odakint tiszta a levegő – rohant az ajtóhoz anyám. – Matt, kicsim, jól vagy? – nézett rám rémült tekintettel.

- NEM VAGYOK JÓL! – ordítottam a visszatartott sírástól reszelős hangon. – Miért van két kabátom?! – vontam kérdőre halálsápadt anyámat és a kád széle felé böktem, ahol ’A másik’ pihent.

Egy pillanatra ledöbbent, majd nagyon lassan a kádhoz lépett, és félre húzta a zuhanyfüggönyt. Nem volt túl sok időm szemlélődni, amíg visszarántotta, de arra éppen elég volt, hogy felfogjam, a csempe nem ketchuptól piros. De nem is rozsdától. Hisztérikus sikoly hagyta el a torkomat. Ma már nem először produkáltam feminim vonásokat, és ez valójában nagyon nem tetszett. Ez egy ilyen nap – nyugtattam magam. Nem voltam benne biztos, hogy látni akarom, mi van a kádban, de anyám rémült tekintete kíváncsivá tett. Bizonyára azt remélte, nem láttam semmit. Sajnos tévedett.

- Mit csináltál? Mi van a kádban? – kérdeztem síri hangon.

- Semmi. Csak víz. Még mindig rossz a lefolyó – bizonygatta biztonságosan helyére rángatva a függönyt.

- Mutasd! Ne hazudj nekem! – kértem remegő hangon.

Nem bírtam elviselni, hogy titkol előlem valamit.

- Ne gyere közelebb, Mattie, kérlek! Nem akarlak bántani! – fenyegetőzött, s megindult felém, hogy kitereljen a fürdőből.

De nem hagytam magam. Nekirontottam, és megpróbáltam kitépni helyéből a műanyag függönyt, mire az nagy reccsenéssel leszakadt, s mindketten a kádban kötöttünk ki. Tényleg volt benne egy kis víz. Éreztem, de a függönytől nem láttam semmit. Felemeltem a kezem, hogy kibogozzam magam, és újra megéreztem a vér szagát. A kád mögötti csempét véres maszatok csúfították el, egészen fel az ablakig. Nem volt sok, de nekem épp elég. Végig söpört rajtam a pánik. Anyámon keresztül taposva vetettem ki magam a kádból, de neki meg sem kottyant. Visszarántott és felém kerekedett.

- Nyugodj le, Matt!

- Nem... nem... nem... – ismételgettem most én megrögzötten, s a torkomat szorító félelemtől fuldokolni kezdtem.

- Bocsáss meg, Matt! – fogta két keze közé az arcomat.

Mielőtt megcsókolt apró kis szikrákat lehellt. A saját anyám megcsókolt. És fokhagyma szaga volt. Ez több volt, mint elég. Elájultam.