22. fejezet - Ha nem csal az emlékezetem...

Ajánlom Vivikámnak, aki már nagyon türelmetlenül várta ezt a részt ;)...a kép megint várat magára...
És még mindig nem jutottam el a találkozásig, de legkésőbb a 24. fejezet már biztos az lesz, ha nem a következőben :P...

Puszii
hullócsillag

- Affranc!

A szemem olyan hirtelen pattant fel, hogy pislogni sem volt időm... vagy mi... Szóval az álombeli énemnek pislogni sem volt ideje, és én már ébren is voltam.

- Azt a kurva... – káromkodtam el magam hangosan is, majd gőzerővel a fürdőbe vettem az irányt, ami – minő meglepetés – foglalt volt. – Anya? – dörömböltem be.

- Hmm? – jött odabentről a válasz, némi köpködéssel kísérve.

- Sürgősen szükségem van a klotyóra, asszem hányni fogok!

Halálosan komolyan gondoltam. Az epe már a torkomban liftezett, egészen pontosan azóta az elmaradt pislogás óta. Emellett az álom mellett a legfélelmetesebb rémálmom is pár hetes, bolyhos kutyakölyöknek tűnt.

- Anya! – dörömböltem újra, de már csak egy kézzel, mert a másik a vacsorámat próbálta lebeszélni a kellemetlen viszontlátásról.

- Anya, a francba, behányok, nem érted?!

- Neked is jó reggelt, Matt! – nyitott ajtót anyám.

- Kösz – löktem félre az útból, és megcéloztam a vécét.

- Ejnye-ejnye! Valaki csúnyán beivott tegnap... – gúnyolódott.

Szerencsére egy jól időzített öklendezéssel sikerült beléfolytanom a szót.

Szóval berúgtam? Megmagyarázná Ringo Starr dobszólóját a fejemben. Lehet hányingere az izmaimnak? Újabb roham szakította félbe a gondolataimat.

- Ó, Mattie! – gugolt volna mellém anyám, de elhessegettem.

Kell a francnak közönség, miközben kihányja a belét. Vacsoráztam egyáltalán? Az emlékeim furcsán homályosak voltak, de a wc csészében úszkáló akármi darabkák kiadós étkezésről regéltek. Emlékezz! – bíztattam magam. Koradélután boksz Jacksonnal, aztán... ennyi. A következő emlék... vacsora Izával. Igen, Iza rémlik. Mi az, hogy rémlik! Iza minden egyes hajszála tökéletesen megvan. Még jó! – fújtam ki magam. De hogy mi történt utána, vagy hogy ez mikor történt... feketelyuk.

- Anya? – szédelegtem ki az ajtón. – Rendelsz nekem valami kaját?

- Ó, kislányom, hát persze, hogy rendelek neked hamit. Csak nem másnapos valaki? – csicseregte változatlan hangnemben, így inkább én irányítottam magam a telefonhoz, miközben ő jót mulatott a nyomoromon.

- Mégis mi a franc történt tegnap?

- Berúgtál. Nem elég egyértelmű? – dőlt az ajtófélfának.

- De én sosem iszom. Utálom a bort.

- Bort? Honnan veszed, hogy bort ittál? – Úgy nézett, mint aki kétségbe vonja az épelméjűségemet.

Tényleg, honnan is veszem, hogy bort ittam?

- Nem tudom. Úgy rémlett. Fantasztikus... – sóhajtottam, míg ujjaim a szobaszervíz számát tárcsázták.

- Mit csinálsz? – húzta fel a szemöldökét anyám, mint aki nem látott még telefont.

- Mégis mit? Zongorázom. Haha – morgolódtam szinkronban a gyomrommal, miközben Boci, boci tarkát játszottam a számlapon. – Rendelek valami ehetőt, hogy legyen mit kihánynom. Sokkal mulatságosabb. Lehet találgatni, melyik darabka mi volt elő...

- Jó napot! Travelodge Hotel, szobaszervíz. Miben segíthetek? – szakított félbe Iza, de mielőtt válaszolhattam volna, anyám könnyedén kikapta kezemből a kagylót.

- Á, helló, Iza! Hogy telt a tegnap, milyen volt a koncert?

- Anya! Add vissza! – sziszegtem, de nem tett jót.

Elszédültem. Mi a fasz van velem? Kislánnyá változom? Tegnap is... Tegnap mi? – torpantam meg gondolatban már nem először. Ez a homály baromira nem frankó. Soha többé nem iszom. Alkoholt.

- Ó, nem, Matt sajnos nincs túl jól. A tegnap este kicsit hazavágta...

Úgy kiabált, hogy a fél emelet is azt hallgatta, hogyan rúgtam be tegnap este.

- Anya! – toporzékoltam, mint akit gyomorszájon vágtak. – Legalább rendelj nekem valamit!

- Igen, tudom, nem kellett volna hagynom, hogy ennyit igyon, de hát egyszer túl kell esni...

Izát majd később felhívom... Úristen! Iza végignézte a műsort. Tuti, nem élem túl. Lezuhantam a millió dolláros hokedlire. Ez a város egy őrültek háza. Vagy csak kezd fogni rajtam az átok. Be fogok dilizni, aztán colos ürgék takarítják majd el a hullámat.

- Anya, ha öngyilkos akarnék lenni, ügyelj rá, hogy ne ugorjak ki sehonnan. Inkább fulladjak vízbe, jó? Szeretek úszni... – beszélgettem inkább a tükörképemmel, mint anyámmal.

- Ó, hát ez szuperül hangzik. Hogy kettőkor a bárban? Rendben, ott leszek. Ezt mindenképp meg kell beszélnünk – hangsúlyozta az utolsó mondatot, mintha nem is önmagát győzködné.

- Anya!

Mindenképpen meg akartam kérni, hogy legyen olyan szíves nem kibeszélni a nyomoromat másokkal, akik ráadásul az én ismerőseim... is.

- Ó, és Matt szeretne... Mit is szeretnél, te ázott veréb... vagy inkább elázott? – fordult felém egy pillanatra nevetve... kinevetve.

Hallottam, hogy Iza szövegel valamit a másik oldalon.

- Semmit. Majd leme...

- Szeretne egy kis piritóst. És egy jó nagy bögre tejet. Mi jó még másnaposságra?

- ...gyek. – Kösz, anya. Remek.

- Viszhall, Iza! – csapta le anyám a telefont, miközben Iza még javában beszélt. - Nemsokára megjön a reggelid és az ebéded – indult meg a szoba felé.

- Mi?! Csak pirítóst rendeltél és tejet! Mi vagyok én?! A Mikulás?! Ja, bocs, nem. Még a Mikulás is kap LEGALÁBB SÜTIT! – húztam fel magam.

Megint öt éves vagyok. És kislány – jutott eszembe. Nem érdekelt. Anyámat se a monológom.

- Inkább börtöntöltelék! Így akarsz rávezetni, hogy szobafogságban vagyok? Mert akkor... – Nagylevegő. Kurva szédelgés.

- Mert akkor mi lesz? – rebegtette rám a pilláit anyám a szobaajtóból, mire újra felkavarodott a gyomrom.

- Utállak!

- Sajnálom.

Egész őszintének hangzott. Mintha még be is könnyezett volna, de a megcsörrenő telefon elvonta a figyelmemet.

- Halló? – kaptam fel, mert még másnaposan is rájöttem, hogy - rokonok és ismerősök híján, a világ végén - valószínűleg a hotelből keresnek.

Lehet, hogy a szakács, mert elfogyott a piritós, de valószínűbbnek tartottam – reméltem - , hogy Iza lesz az.

- Halló? – szólongattam tovább, bár már Ringo is rég felfogta, hogy megszakadt a vonal. – Megszakadt – közöltem anyámmal is, aki csak mindent tudóan bólintott.

- Szerintem zuhanyozz egyet, míg megjön a reggelid – vált szelídebbé a hangja. – És hidd el, a piritós az egyetlen dolog, ami nem sürgeti majd a viszontlátást.

- És hála neked, Iza – morogtam és eltűntem a fürdőben.

Lehajtottam a wc-tetőt – úgy éreztem, már biztonságos, tekintve, hogy nem maradt mi kijöjjön – és ráültem. Ringo még mindig püfölte a bőrt, de már szolídabban. Lehet félnem kellett volna, hogy nemsokára becsatlakoznak a többiek is, de reméltem tévedek és ez már a szám vége.

Nem tévedtem sokat. Mire végeztem a zuhannyal, már egész jól éreztem magam, de Ringo még nem hagyta el a terepet, csak kiakasztotta a ’Mindjárt jövök!’ táblát. Ez is valami.

Teljesen kiürült a fejem. Pont, mint a gyomrom, csak neki nem hiányoztak a valaha volt tartozékai. Odalent háború, idefent csend és békesség – gondoltam, amikor anyám bekopogott az ajtón.

- Elmentem. Fél óra és jövök.

Csak ennyit mondott, aztán hallottam, ahogy megnézi magát a tükörben – igen, hangja van – és becsukja maga után az ajtót.

Hová mehet ilyenkor... Milyenkor? Eszembe sem jutott még az órára nézni. A mobilom 13:51-et mutatott. Mennyit aludhattam? Tíz-tizenkét órát? Egyáltalán mikor feküdtem?

Furcsa, hogy álmomban anyám itta le magát a sárga földig – és soha, de soha többé nem gondolok rá, mit csinált még - , erre arra ébredek, hogy dobszólóznak a fejemben, lázadnak az izmaim és mindjárt két óra. Két óra...

Pillanatok alatt felpattantam az ágyról, ahová idő közben lefeküdtem, és előtúrtam a bőröndömet az ágy alól. A tetején ott volt a kabátom. Kimosva. Ez is kimaradt. Bár rémlett, hogy anyám hazahozta nekem. Tényleg, még meg sem kérdeztem, hogy tetszett neki a ház. Vagy igen? És honnan rémlik, hogy ott járt? Miért emlékszem csak részletekre abból, ami még a vacsora előtt történt? Meg kell tudnom, mit ihattam.

Felkaptam egy farmert és egy szürke pulcsit, belebújtam a papucsomba és kiléptem az ajtón. Cseppet sem zavartattam magam, amikor a liftből kiszállva szembe jött velem a pirítósom. Amíg a kocsit toló szőkeségre mosolyogtam, felmarkoltam a tányéron sorakozó két szelet kenyeret. Hozzám miért azt a savanyú képűt hozzák a negyvenhármas tappancsai? Igazságtalan az élet – haraptam bele a ’valószínűleg ez az ebédem is, de egész jó’ szeletbe.

Valami nem stimmelt, de csak sokadjára végig gondolva esett le, hogy ha a szőke nem hozzám tolta a kocsit, akkor valószínűleg megettem valakinek a reggelijét. Ki az akinek elég két szelet pirítós? Két szelet fokhagymás pirítós? Fokhagymás pirítós?! Tényleg egész jó - vontam vállat. Befogtam az orrom és begyűrtem a maradékot is. A gyomrom újfent felkavarodott az ismerős aromától, ami még így is az orromba bűzölgött, de sikerült figyelmen kívül hagynom. Aztán elhatároztam, hogy muszáj lesz ennem még valamit.

Bekanyarodtam az étkezőhöz, ahol már az ebédet szolgálták fel. Nagy volt a kísértés, de még nagyobb, hogy rajtaüssek anyámon és Izán. Nem beszélhetnek ki csakúgy. Mit képzel anyám? Hogy így beégethet – Jacksonon kívül – az egyetlen ember előtt, akit ismerek ebben a nyomoronc faluban és környékén? Jó, valójában magamat égettem be, már tegnap este, de most még jól ki is beszélik. Na, azt nem!

A bár felé vettem az irányt, ahol anyámék a találkozót megbeszélték. Már 14:07 volt, de csak a pultnál ült néhány prédára váró harmincas nő, és egy láthatóan tintás, alighanem szerelmi bánnattól legyűrt fickó. Tántoríthatatlanul bámult bele a mellette ülő nő dekoltázsába, miközben a gravitációról magyarázott valamit. Hát nem pofátlanság? Megfordult a fejemben, hogy beülhetnék végignézni az előadást, de már másikra volt jegyem.

Elindultam visszafelé a folyosón. Eszembe jutott ugyanis, hogy hátul, amerre a boxedzésre mentem, szintén volt egy kisebb bár, csak ott nem alkoholt, hanem minden féle alkoholmentes koktélt és turmixot lehetett kapni. Óvatosan vállon veregettem magamat, amikor megláttam anyám hátát az egyik igazinak tűnő műpálma mögött. Te jó ég, én most tényleg kémkedek?!

Odalopóztam. Iza nem egészen szemben, inkább átlósan foglalt helyet anyám mellett. Közelebb léptem, mintha a fát tanulmányoznám, de így sem hallottam semmit. Semmit. De még csak nem is beszéltek, csak bámulták egymást. Aztán Iza szája egyszercsak megmozdult.

- Igazad van – mosolyogta, de volt benne valami ilyesztő.

- Akkor ezt megbeszéltük. – Éreztem anyám hangján ugyan azt a gyilkos mosolyt. - És hidd el, tudni fogom, ha próbálkozol – fenyegetőzött.

Hogy mi?!

- Hidd el, erre még ráfázol – kontrázott rá Iza. – És nem úgy volt, hogy ezek a gének nem tudnak lerészegedni? – húzta ajkait gúnyos mosolyra, majd felpattant és eltűnt, szerencsére a másik irányban.

Mintha rámnézett volna egy pillanatra, amikor felállt. Kirázott a hideg. Ennek ellenére Iza még mindig gyönyörű volt, és nem csak én láttam annak. Az összes férfi szempár rátapadt, ahogy elhaladt az asztalok mellett. Kocsányon lógott a szemük. Az enyémek viszont döbbenten gúvadtak az asztalnál ülő nőre.

- Helló, Mattie! – szólalt meg anyám félhangosan, fel sem nézve egy pohár gyümölcsturmixból.

Ilyedten ugrottam meg. A fa összekócolta amúgy is rémült tincseimet.

- Szia, anya – léptem elő kicsit feszengve, de a ’teljesen nyugodt vagyok és baromi laza’ Matt képét mutatva. – Hát te?

- Ne csinálj úgy, mintha nem buggasztottál volna vagy három percig egy műpálma mögött.

- Oh – vontam le a tanulságot. – Szóval, mi volt ez a...

- ...csevej? – fejezte be anyám a mondatot.

- Persze, csevej... ha te így hívod... – motyogtam, de tudtam, hogy hallja. – Honnan...

- Túl erős a parfümöd – vágott hozzám egy feszes mosolyt, míg helyet foglaltam vele szemben. – Ettél?

- Igen.

Milyen parfüm? Nem is fújtam magamra semmit.

- Fokhagyma? – húzta fel a szemöldökét, mire fejetrázva szisszentem egyet, tagadási kísérlet képpen.

„C-ssz. Még a feltételezés is sértő!” – üzentem a tekintetemmel, de azt hiszem elszúrhattam valamit és egy „C-ssz, lebuktam..." lett belőle.

- Nem csak a parfümöd túl erős – nézett rám vádlón.

Ennyit a tagadásról. Már késő nem kinyitni a számat, túl sokáig volt nyitva az elmúlt három percben.

- Szóval? Mi volt ez Izával?

- Ó, semmiség. Volt egy kis nézeteltérésünk.

- Miattam?

- Ó, igen.

- Most meg mi ez az önelégült fej?

Az én önelégült fejemet még érteném, de anya...

- Az önelégült fejem – koccintotta poharát egy másik, üres pohárhoz. Höhö, nagyon vicces. – Nyertem – kacsintott, majd felhörpintette a maradék italát.

Összefutott a számban a nyál. Ott az a sok... finom... De nekem nem szabad! – emlékeztettem magam. Azok a pirítósok köszönik, nagyon jól érzik magukat odabent.

Gondolom Izára gondolt, amikor azt mondta nyert. Én is Izára gondoltam, csak kicsit másképp. Nem, nem úgy. Vagyis. Mi van, ha ő úgy, és anyám épp most hajtotta el? Mivan, ha...

- Miss Scott! A fokhagymás pirítósa. Elnézést, hogy megvárakoztattuk. Hozhatok esetleg valamit kárpótlásul?

- Öhm... – pillogott rám.

De nem csak ő. A szőke lány a büfékocsival igencsak szemrehányóan méregetett.

- Most mi van? – visszonoztam értetlenül, és hirtelen magam sem tudtam elsősorban kinek céloztam.

- Én nem rendeltem pirítóst – mosolygott vissza anyám a szőke lányra.

- De igen, hölgyem. Kettő óra ötre rendelte ide... a bárba... de elkeveredett – hangsúlyozta az utolsó szót egyenesen a két szép szememnek.

- Köszönöm, de nem rendeltem pirítóst – nézett anyám jelentőségteljesen a lányra, aki visszatette a tányért a kocsira és kipirult arccal távozott.

Vetettem egy pillantást a lány után – megjegyzem a többi férfi figyelemre sem méltatta, nem csoda, hogy én sem ismertem fel először - , és akkor leesett. Anya és az elveszett fokhagymás pirítós. Igazán jó sztori lenne, ha nem tudnám, hogy hazudott. Kérdőre is vonhattam volna, de...

- Elnézést, kisasszony! Hozhatok még valamit? – jelent meg egy másik pincér is.

Mi van itt? Anyám vonzza a jegyzettömböket?

- Esetleg még egy pohár tejet? – kérdezte a köténykés pasas, mire anyám idegesen felnevetett.

- Nem, köszönöm, nem kérek több banánturmixot – vigyorgott gyilkos-mézes-mázosan a srácra, mire az felkapta a poharat és távozott.

- Pirítós és tej? - kopogtattam a homlokom, amatőr mód tudatva anyámmal, hogy éppen nagyon gondolkodom. -  Ejnye-ejnye! Valaki csúnyán beivott tegnap... – vigyorodtam aztán el én is. De ez a vigyor legalább őszinte volt.