28. fejezet - Valami rossz növekszik bennem

Sziasztok Kedves, Drága Olvasóim! :))

Remélem nem vesztem még teljesen a feledés homályába... tudom, lassan jönnek a frissek, pedig igyekszem...

No, de itt a következő rész. Kicsit rövidebb, mint szokott, de gondoltam valamivel kedveskedek.

A következő rész előre láthatóan nem tudom, mikor jön :D... de kiteszem oldalra a rövid előzetest :)...

Aki jön ma Benina könyvbemutatójára, azzal találkozunk! ;)

Puszii

hullócsillag

Rémülten ültem az egyik fotelban, Mattel szemben. Idegességtől kihűlt ujjaimmal gyűrögettem a pizsamaalsóm szárát, és arra vártam, mikor von kérdőre, de úgy tűnt, ő legalább annyira tanácstalanul áll a történtek előtt, mint én.

- Szóval, ha megkérdezném...

- Nem tudom! – vágtam rá rögtön az előre kigondolt választ.

- Mit nem tudsz? Még nem is kérdeztem – nézett rám zavartan.

- Igen, tudom.

- Most akkor tudod, vagy sem? – húzta fel a szemöldökét idétlenül vigyorogva.

Idegesítőnek és feleslegesnek találtam a jelenlétét. Hamar túltette magát a sokkon. Tényleg azt hiszi, vicces?

Az incidens után apáék leléptek. Így is késésben voltak, mire elindultak. Hiába vetettem apára halálosan sértődött pillantásokat, nem értette meg, mit akarok mondani. Egyszerűen ennyi kalamajka után kicsit sem volt kedvem Mattet pesztrálni. Elég lett volna a saját gondjaimmal törődni, erre még egy nagyra nőtt, tapló óvodást is a nyakamba varrnak.

- Semmit sem tudok, jó? Csak... hagyj békén! – szólítottam fel kétségbeesetten.

- Ja, bocs, értem. Ennyi erővel haza is mehettem volna...

- Valóban – erősítettem meg.

Először fordult elő, hogy nem volt kedvem ellenkezni. Igen, haza mehetett volna, és akkor most mindenkinek könnyebb lenne. Így is van elég zűr az életemben, és most még az új szomszédság is rátesz egy lapáttal. Hirtelen az eszembe ötlött, hogy még a javamra is fordíthatom ezt az iskola keresős dolgot.

Nagyot sóhajtva néztem fel Mattre, aki durcásan piszkálta kanalával az asztalon maradt csésze aljára rakódott zaccot. Tényleg úgy festett, mint egy óvodás.

- Na, jó! Segítek - álltam fel. – Úgysincs jobb dolgom – tettem hozzá cinikusan.

- Tényleg? – eszmélt fel. – Pedig már lemondtam... a kávézacc azt mondja: „Ma nincs szerencséje. Talán egy másik életben” - dörmögte elváltoztatott hangon, amitől nevethetnékem támadt.

Természetesen jól lepleztem. Tettem néhány lépést a lépcső felé, de nem hallottam, hogy követne. Jól tippeltem. Még mindig a kanapén ült és onnan meredt rám.

- Most mi van?

- Hogyhogy mi van? Segítsek öltözni?

- Öltözni? – néztem vissza bambán. – Miért kéne átöltöznöm? Zavar a pizsamám?

- Öhh, nem. – Furcsán nézett rám, és értetlenül megrázta a fejét. Amikor az emelet felé vettem az irányt zavartan köhintett. - Azt hittem, elmegyünk körútra, vagy valami...

- Körútra?

- Tudod... Iskolanézőbe...

- Ja! – eszméltem fel. – Félreértettél. Én ki nem mozdulok, az biztos. A neten is mindent megtalálsz. – Azzal felcaplattunk apa szobájába.

Kicsit őrült a srác, ha tényleg azt hitte, hogy így indulok a városba. Bár, ki tudja, Miamiban mik a szokások...

Odafent levetődtem az ágyra, és magam elé vettem apa gépét. Nem nagyon szoktam használni, csak amikor valami fontos iskolai feladathoz kell. Egyéb kommunikációra ott a telefonom. Matt lecövekelt az ajtóban, és egyik lábáról a másikra állt. Idétlen látványt nyújtott egy huszonéves srác apa hálójának küszöbén toporogva.

- Talán gyere be – invitáltam be türelmetlenül.

Felbátorodva az engedélyemen beljebb lépett, és néhány tétova másodperccel később letelepedett volna mellém az ágyra, de még időben kapcsoltam.

- Hé, hé, bocsi! Vagy letolod a gatyád, vagy ide ülsz – mutattam az asztal előtt álló székre, jelezvén, hogy bizony némi segítséggel képes a helyváltoztatásra.

Apa kínosan ügyel az ilyesmire. Legnagyobb meglepetésemre Matt, arcán kaján vigyorral, elkezdte kigombolni a nadrágját. Hamar rájöttem, hogy hibáztam az előbbi kéréssel.

- Oké, oké, elkapkodtam a kijelentést! Húzd ide a széket! – böktem az említett tárgy felé vörösödő fülekkel.

Matten látszott, hogy élvezi a helyzetet. Pasi.

- Szóval? – néztem rá kérdőn. – Milyen a suli-ideálod?

- Suli-ideál? – nevetett ki. – A nőideál könnyebb lenne.

Most ezzel meg mit akar?

- Haha. Nagyon vicces.

- Nem célzásnak szántam.

És még mindig bunkó. Köszönöm az önbizalom-bombát. Így segítsen az ember. Felkucorodtam az ágy végébe és sértődötten kezdtem el keresgélni az iskolák között. Mostmár halálbiztos voltam benne, hogy nem akarok egy suliba járni vele. Bele is őrülnék.

- Tessék! – csaptam le elé ingerülten a laptopot. – Grace, Hele’s, Fortune, St. Geroge’s. Az utóbbi olyan hibbantaknak való, mint amilyen te vagy!

- Az első meg a hólyagoknak, mint Zac, ugye? Mondd csak, sikerült megtalálnod az összes szar sulit a környéken?

Ezt elég csúnyán elszúrtam, de még tartottam magam. Éreztem, hogy a vér az arcomba tolul, de nem hagytam magam eltántorítani.

- Miért hiszed, hogy mindenki olyan rosszindulatú, mint te? – csattantam fel.

- Nem én voltam, aki majdnem neki ugrott az anyámnak! – vágott vissza felemelve a hangját.

Nem találtam az összefüggést, de nem számított. Gondolhattam volna, hogy nem száll le egykönnyen a témáról. Csodálkozva és mérgesen meredtem Mattre. Összecsaptam az orra előtt a gépet, és kiviharzottam a szobából.

Feldúltan vetődtem a párnáim közé egy szobával arrébb. Mi történik velem? Egyre kuszább lesz minden, és én egyre kevésbé tudom kontrollálni az érzelmeimet. Sosem voltam ilyen harcias típus, inkább csendesen kivártam míg elül a vihar. De hogy még szelet is generáljak! Valami nagyon nincs rendben!

Félve emlékeztem vissza Emily dühös fújtatására, aztán arra a pár másodpercnyi néma csendre, ami alatt mindketten – sőt, mind a négyen – pislogva tértünk vissza a valóságba. Arcomat, ahogy éreztem, ugyanolyan vöröslő szégyenfoltok ékesítették, mint Emily-ét. Zavartan pislogtunk egymásra. Emily csodálkozó tekintetének emléke nem hagyott nyugodni.

Halk kopogtatás zavarta meg elmélkedésem. Megvetően szusszanva vettem tudomásul Matt nem kívánatos jelenlétét a szobámban.

- Figyelj... bocs, tényleg. Nem akartam bunkó lenni.

- Nem tehetsz róla, hogy ilyen a természeted, nem igaz? – undokoskodtam, bár magam sem tudtam, miért. Egyszerűen jól esett a szúrkálódás.

- Sajnálom, ha ilyennek látsz. Talán rosszul indítottunk – tárta szét a karját.

- Persze. Biztos az én hibám – fordítottam hátat durcásan, de ő nem tágított.

Néhány percig még toporgott az ágyam mellett, aztán hallottam, ahogyan kerekek surrognak végig a szőnyegen.

- Szóval nem mondod el? – kérdezte határozottan, miközben halkat nyikordult alatta a szék.

- Mit? – kérdeztem vissza értetlenkedve, bár jól tudtam, mire kíváncsi.

- Mi volt ez a „vadmacska harc” anyámmal? – kérdezett rá további körítés nélkül.

Így kimondva ijesztőbb volt, mint amíg csak fejben mérlegeltem. Valahogy valóságosabbá vált az egész. Mintha eddig lett volna rá valami remény, hogy meg sem történt az egész, csak álmodtam.

Vadmacska harc. Valamiért úgy éreztem, veszélyesen közel jár az igazsághoz. A bennem lakozó macska bőszen domborított, karmait kínzó lassúsággal élezte az agytekervényeimen. Megbolondulok.

- Nyugodtan elmondhatod – jött a hang a hátam mögül.

- „Nyugodtan elmondhatod” – gúnyolódtam nyivákolva. – Mi vagy te? Valami átkozott pszichológus? – törtem ki.

Lehet nemsoká tényleg szükségem lesz pszichológusra. Ha így folytatom biztosan. Hangokat hallok, elveszítem az időt. Mi kell még? Talán még egy névtelen levél, vagy önjelölt hulla és száz, hogy az agyam bemondja az unalmast.

- Nincs mit mondanom – közöltem szárazon a körénk ülő csenddel, és méginkább összehúztam magamon a takarót.

Hallottam, amint Matt feláll, majd becsukja maga után az ajtót. Marha jó. Most meg mit csinál? – ötlött még fel bennem a kérdés, aztán elnyomott az álom.