29. fejezet - Szörnyella

Sziasztok!

Itt is az újabb rész... szép lassan terelgetem szeretett szereplőinket a bonyodalom mélye felé :P... bár aki szemfüles, az már kibgozhat egy-két dolgot! (Volt már akinek sikerült ;))

Várom a véleményeket, találgatásokat.

A következő részbe már bele is kezdek, az előzetest is kiteszem, mert nagyon kapcsolódik ehhez a részhez :)... úgyhogy vélhetően korábban jön majd, mint a mostani átlag...

Ó, és a zenelistán lévő első számra írtam a fejit :D... bár hangulatban nem annyira kapcsolódik, de mindenképp ajánlom, felpörget és nekem segített :)...

Jó olvasást!

Puszii

hullócsillag

Lerobogtam a lépcsőn és felkaptam a kabátomat. Veszem én a jelzést, sosem kellett sokáig célozgatni, hogy leessen a tantusz: nem vagyok kívánatos társaság. Csak éppen eddig nem sokszor fordult elő velem ilyesmi. Főleg nem „női” társaságban.

Ahogy kiléptem az ajtón, pofonvágott a szél. Miért akar ma még az időjárás is bántani? Nem elég, hogy Samantha zabos, még csendes magányomban is érnek atrocitások. Szép dolog, mondhatom!

Lassan cammogtam újra hátra, a ház mögé. Kifejezetten hűvös volt a levegő. A nap már felemelkedett, és a fák koronáján keresztül pislogott be újdonsült kedvenc helyemre. Ahogy megállapítottam, kilenc felé járhatott az idő. Letelepedtem a műanyag székbe és az ég felé fordítottam az arcomat. Hiába reméltem, hogy az agyam megmarad ebben a kezdeti üres állapotában, néhány perc múlva elárasztottak a gondolatok.

Caroline árulása már rég nem fájt annyira, mint a kezdetekben, a szívem mégis összeszorult a gondolatára. Aztán eszembe jutott Iza, és hogy anyám nem kedveli. Még mindig nem értettem, miért. Ő volt az első ismerősöm ezen a fura helyen, akiben semmi furcsát nem találtam. Persze azon kívül, hogy boxol, és minden valószínűség szerint kétszer annyi izmot cipel magával, mint én. Aztán ott volt az a Zac gyerek, az idióta humorával és béna röhögésével. Magam előtt láttam az újsághírdetést, és benne a róla készült képet. Tényleg hasonlít, töprengtem el, de anyám aggodalmaskodását akkor is túlzásnak tartottam. Szerencsétlen rossz időben volt rossz helyen, ennyi az egész.

Aztán eszembe jutott Samantha és az a néhány nappal ezelőtti incidens. Rá is feledkeztem. Félve pillantottam az erdő irányába, ahol aznap felbukkant az a furcsa, nyurga alak, kezében a bekómált Samanthával, de most egy levél sem rezzent. Csend volt. Ha paranoiás lettem volna, még az is felötlött volna bennem: túl nagy a csend.

Letörtem egy olvadozó jégcsapot a szék karfájáról, és azzal játszadoztam. Túl okos dolog nem volt tőlem. A jég előbb megolvadt, majd a kezemre fagyott. Felálltam. Azt terveztem, hogy visszamegyek a házba, és beülök a mikróba egy körre, amikor mozgásra lettem figyelmes.

A fejem felett megreccsent egy ág. Hazudnék, ha azt mondanám, szívem sem rebbent. Majd összecsináltam magam! Mozdulatlanul kutattam szememmel a fák csupasz ágait, de nem láttam semmit, csak a lefelé szállingózó hókupacok bizonyították, hogy nem halucináltam. Még mindig feltett szándékom volt épségben visszatérni a házba, így hátrálni kezdtem, de a szememet még mindig nem vettem le a fáról. Az egyik ágon újra megmozdult valami. Fekete volt, termetre nem túl nagy, mégis félelmetesen hatott, ahogy összegömbölyödve figyelt. Kettőt pislogott mielőtt újra megmozdult. Szemei világítottak az őt körülölelő sötétségből. Sebesen mozgott az ágak közt, én pedig minden egyes mozdulata után egy adag havat kaptam a nyakamba. Nem mertem levenni róla a szemem. Ide-oda szökellt az ágak közt, majd legnagyobb rémületemre elrugaszkodott.

Összehúztam magam, és kezemet a fejem fölé csapva vártam a becsapódást, de nem történt semmi. Óvatosan kigbogoztam magam karjaim közül és körbelestem. A műanyag széken ült és nagyokat pislogott. ÚGY pislogott. Mint aki éppen jót mulat a mujaságomon. Kék szemei csillogtak, fekete bundája nem különbben. Haragosan felé rúgtam egy adag havat.

- Hülye dög! – szidtam fennhangon. – Az első pillanattól tudtam, hogy nem leszünk haverok, te... Szörnyella de frász!... Rám hoztad a frászt! – ráztam felé fenyegetőn az ujjam, mintha arról próbálnám meggyőzni, hogy erősebb vagyok nála, és ha akarom ő már rég szőrmedísz a kandallóm előtt.

Samantha macskája sokatmondóan pislantott még kettőt, majd kényesen megrázkódott, megszabadítva bundáját egy kis hótól és hólétől. Ezután kecses ívben lehuppant a földre és ráérősen tovasétált.

- Hülye dög! – ismételtem magam dühösen.

A szívem majd kiugrott a helyéről. Hiába hangoztattam neki a tényt, hogy felesleges a riadalom, még jópár percig nem lassított a tempón. Ez a macska ki akar nyírni! Egyetlen előnye az volt, hogy a kezem immár nem fázott. A tenyerem nyirkos volt az izzadságtól. Hirtelen a ruháim is sokkalta jobban szigeteltek, mint előtte. Úgy éreztem magam, mint egy szaunában.

Visszahuppantam a székbe és Samantha ablaka felé néztem. Reméltem, hogy ott vigyorog önelégülten, és így lesz okom földbe döngölni, amiért majdnem sikeresen eltett láb alól, de senki sem figyelt. Onnan. Ellenben Szörnyella megállt a ház sarkánál és rám szegezte jégkék szemeit. Ijesztően mozdulatlan volt, most még csak nem is pislogott. Fogadni mertem volna, hogy levegőt sem vesz. Tüntetően a másik irányba fordultam és a pincelejáratot kezdtem el kutatni. Kis keresgélés után rá is akadtam. Minő meglepetés, fintorodtam el a képtelen gondolaton. Az lett volna a furcsa, ha arrébb vándorol, nem az, hogy még mindig ott van, emlékeztettem magam.

Fellöktem magam a székből és a csapóajtó felé vettem az irányt. Néhány lépés után megtorpantam. A ház felől furcsa motozás hallatszott. Gyanakodva kerestem a szőrcsomót, de nem láttam sehol. Rohadék kis dög! Az ablak résnyire nyitva volt, de nem úgy, ahogy hajnalban hagytuk. Valószínűleg a szél játszott vele. Óvatosan a ház felé léptem. Hiába sejtettem, hogy megint az az istencsapása macska szórakozik velem, remegett minden porcikám.

Lehet, hogy csak egerek, rémlett fel bennem anyám állítása, miközben még közelebb merészkedtem. Fél mm/sec sebességgel nyitottam szélesebbre az ablak egyik szárnyát, és félve dugtam be rajta az orrom. Amikor még két perc elmúltával sem akarta semmi, vagy senki sem lekapni a fejemről, felbátorodtam és még beljebb merészkedtem. A nyakamat nyújtogatva kutattam a sötétséget. Amint szokni kezdtem, körvonalazódott szemeim előtt a szoba. Éppen elmerengtem azon, vajon mitől csillan meg időnként az egyik oldalsó fal, amikor rádöbbentem, megint mekkora a csend. Visszatartottam a levegőt, és lassan húzódtam vissza az ablak innenső oldalára. Már éppen kifújtam magam, amikor nagy csattanással landolt valami az ablakpárkányon. Hirtelen mozdulattal csaptam be az ablakot.

- Aú! A francba! Nyomorult dög, nem tudsz nyugton maradni? – rivalltam az üveg mögött figyelő macskaszemekre.

Kinyitottam az ablakot, mire a szőrcsomó sértődötten prüszkölve ugrott le a hóba. Nehezemre esett megállni, hogy bele ne rúgjak egyet-kettőt. Kétségbeesetten méregettem az ujjamat, amire az imént sikerült ügyesen rácsuknom az ablakot. Kicsit megdagadt, de miután megállapítottam, hogy valószínűleg túlélem, kíváncsian fordultam újra az ablak felé. Még vetettem egy pillantást Szörnyellára, de úgy tűnt a továbbiakban más dolga akadt, mint az én ijesztgetésem. Felszaladt az egyik fa törzsén, majd néhány nyaktörő mutatvány után eltűnt a Samantha szobájával szomszédos ablakban.

Feltornáztam magam az ablakpárkányra, és óvatosan huppantam le a másikoldalon. Amint leléptem, éreztem, ahogy az egész helyiségben megmozdul az évek során lerakódott por. Lélegzetvételemre meglibbentek a szobát keresztül szelő pókhálók is. A ház félelmetesnek tűnt, akár egy elhagyatott kísértet kastély egy még elhagyatottabb szobája, a figyelmemet azonban csak egy dolog ragadta meg.

A jobb oldali falon, vékony üveglapok mögött, az eltelt időtől megfakult fényképek lógtak. Hát ezért csillogott a fal, döbbentem rá. Ahogy kezdtem hozzászokni a félhomályhoz, egyre több minden körvonalazódott a szemem előtt. A fényképek alatt egy rongyos kanapé maradványai feküdtek. Az agyam csak most kezdte felfogni, hogy szaga van. A testes penész és állott textil szag mellett egy kis egérszag is terjengett a levegőben. Az ablakkal szembeni falon megpillantottam a kívülről borostyánnal benőtt bejáratiajtót, a kanapéval szemközti falnál pedig egy gázrezsó és egy kis asztal állt, szék nélkül.

Hitetlenkedve keringtem körbe-körbe a szobában. Anyám tényleg itt akar élni? Mi ez, valami vicc?! A házikó, méreteit tekintve, még háznak sem volt nevezhető. Fele akkora sem volt, mint a hotelszobánk. Nem tudtam elképzelni, hogy anyám tényleg képes lesz az elkövetkező ki tudja, hány évben egy ilyen csöppnyi, közös helyiségen osztozni velem.

Idő közben elkavarogtam a fényképekkel borított falig. Az üvegekről mintha nem olyan rég, letakarították volna a szennyeződéseket. Érdeklődve hajoltam közelebb az egyik ilyen képhez, amin egy nő volt. A színeket néhol már kiszívta az eltelt idő és a körülmények, s a széle csúnyán megfolyt a nedvességtől, de még így is látszott, hogy a szemek egykor ibolyakéken fénylettek. Mosolygós, finom arca és sűrű vöröses-barnás haja volt.

Aztán egy másik fekete-fehér képre esett a választásom. Ezen már idősebb volt, de a mosoly felismerhetővé tette, még mindig ugyan olyan sejtelmesen ragyogott az arcán. Negyvenöt körül tippeltem, bár nem lepődtem volna meg azon sem, ha kiderül, hogy már ötven is elmúlt, amikor a kép készült. Olyan típusú nő volt, akire gyakran mondják: kortalan. Ahogy figyelmesebben megnéztem, észrevettem karjai alatt az ismerős műanyag szék karfáját, és háta mögött a fákat. A kép itt készült, az újdonsült kedenc helyemen.

Nem lepődtem meg különösebbképpen. Sejtettem, hogy a kis lak előző tulajdonosa néz vissza rám az üveglapok mögül. Még jónéhány hasonló képről köszönt vissza az arca, ám ami leginkább meglepett, az a fal közepén elhelyezkedő három kép volt. Ezek voltak a legmegkíméltebb állapotban. A kék szemek mellett egy másik, ismerős barna szempár is feltűnt. Samantha szemei voltak. Az első képen még egészen kicsi lehetett, míg az utolsó alig néhány éve készülhetett. A képeken egészen jó csaj-kezdemény volt, ám a szemein kívül semmi sem emlékeztetett mostani sápadt önmagára.

Szemeim tovább kutatták a képeket, és egy szintén ismeretlen emberekről készült, valószínűleg családi fotón akadt meg a pillantásom. A nő mellett fiatal, férfi szemmel is jóképű pasas állt. Magas volt, vagy két fejjel magasabb a nőnél. Melegbarna szeme, sötét, rövid haja volt és kócos szemöldöke. Ölében egy kétéves forma kislányt tartott, míg a nő kezei óvón simultak kerekedő pocakja köré. Igazán idilli kép volt. Hiába kutattam további fotók után, amin a létszám esetleg már négyre bővült, csak elárvult szegeket találtam a falba verve. Egykor képek lóghattak ott is, a keretek nyoma még látszott a falon hagyott tiszta foltokból, ám valaki elrakhatta őket magának. Samanthára gyanakodtam.

Kiporoltam a tincseim között megállapodó port, és nagyot sóhajtottam. Lesz mit megbeszélnem anyámmal, az biztos. Még egyszer végigjárattam tekintetem a szobán, és lemondóan legyintettem, amikor megláttam az egyik sarokban vérző, számomra óriásinak tűnő egértetemet.

- Hülye macska – vigyorodtam el fennhangon, és kimásztam az ablakon.

Jól esett a friss levegő és a haragom is elpárolgott. A fejemben sokasodtak a kérdések, amit fel akartam tenni Samanthának. Először is – számoltam az ujjamon - , mi a fenét keresett az erdőben akkor éjjel, és könyörgöm, ugye nem akart öngyilkos lenni? Másodszor: mi volt az a vadmacska harc anyámmal? Harmadszor: Ismerte- e a nénit? Nem, ez egyértelmű, hogy ismerte... Szóval, harmadszor: kije volt neki a néni? Negyedszer: miért vette el a képeket? És ötödször: miért ilyen bunkó velem?

Most, hogy ilyen szépen kiteregettem magam elé a bal kezem összes ujját, újra átgondoltam a dolgot. Ha nem akarom, hogy rám uszítsa Szörnyellát, és látni akarom még anyám arcát, amint meglátja a haldokló rágcsáló maradványait leendő otthonunk padlóján, akkor bizony jópár ujjamat vissza javallott hajtogassam a helyére. Így csak egy kérdés maradt, amit lehetségesnek tartottam feltenni a továbbiakban, mégpedig ujjaim néhány perccel későbbi jelentése szerint: a hármas. Igen vicces képet mutattam kinyújtott középsőujjal Samantháék küszöbén, így inkább gyorsan leejtettem magam mellé a kezem, mielőtt kihívnám magam ellen a sorsot.

Felvezető kérdésnek megteszi, aztán meglátjuk – gondoltam, és beléptem az ajtón. Átfutott rajtam, hogy bárki más is megtehetné ezt, amíg Samantha odafent édesdeden alszik, de rájöttem, hogy ez így nem igaz. Egyrészt Samantha valószínűleg sosem alszik édesdeden, ellenben még álmában is gőzölög az orrlyuka. Másrészt pedig, az ajtó feltehetően azért maradt nyitva, mert amikor kijöttem, nem zártam be magam után.

Gondolatban megpaskoltam a vállamat, majd megszabadulva néhány réteg ruházattól neki veselkedtem a lépcsőnek, és az előttem tornyosuló kérdés-hegyek felderítésének.