Láthatatlan kötelék - Diana pályázatán elért első helyezett novellám! :)

Sziasztok!

Bocsánat a csúszásért, a karácsony már csak ilyen ;)...

Ilyen, olyan, és többek közt kellemes meglepetésekkel teli! :)

Harmadik alkalommal vettem részt Diana által hírdetett pályázaton.

Mind nagyon izgalmas és színvonalas verseny volt, ám ilyen öröm még sosem ért!

Novellám (a pályázat címéhez hasonlóan) a Láthatatlan kötelék címet viseli

és

ELSŐ HELYEN VÉGEZTEM VELE!! :)))...

Nagy öröm volt ez, így karácsony este pedig eggyel több meglepetés a fa alatt!

Köszönöm Dianának és Anyukájának a díjat, csak úgy dagadok a büszkeségtől!


És akkor jöjjön a pályamű, amivel kiérdemeltem a dobogó legfelső fokát :)...
(Még mindig nem hiszem el... amikor megláttam, elpityeredtem örömömben!)
De nem húzom az időt! Itt a novella, kíváncsi vagyok arra, ki, mit bogoz ki abból, ami nincs egyértelműen kimondva, és persze arra is, hogy hogy tetszik nektek! :)...
A többi alkotást eléritek itt, Diana oldalán!


Amíg olvastok, befejezem az Alteregó legújabb fejezetét, ami már majdnem publikálásra kész, és teszem is fel Nektek!
Mert nem felejtettem ám el, amit ígértem ;)...

Láthatatlan kötelék

Egészen kicsinek érezte magát. Szinte láthatatlannak. Napok óta nem evett, és bűzlött az utca porától. A szülei egyik pillanatról a másikra hagyták magára, amikor egy reggel teljesen egyedül ébredt.

-         Éhes vagyok – nyöszörögte a földre kuporodva, de a mellette elsétáló emberek többnyire ügyet sem vetettek rá.

Szemükben szánalom, félelem és undor csillant vegyesen, de segíteni senki sem akart.

A metró lejárata mellett egy madárijesztő külsejű öregúr kéregetett. Ő volt az egyetlen, aki megszánta néha egy kis ennivalóval. Még a kabátját is odaadta neki, és éjszakánként valami egészen furcsa nyelven álomba mesélte. Egy kukkot sem értett, de látta szemében azt a melegséget, amire vágyott, és a hangja megnyugtatóan csengett a hideg éjszakákon.

Egy különösen fagyos éjjel után örökre eltávozott. Nem ébredt fel többé. Ő csak ült és nézte, ahogy elvitték. Nem maradt utána más csak az óriási, koszlott kabát.

Kóborolni kezdett. Járta az utcákat és a tereket valami melegebb hely után kutatva, de hiába. A kabátból már nem maradt, csak néhány foszlott rongydarab, és úgy érezte, hamarosan beléfagy az élet. Nem akart úgy meghalni, mint az öregúr. Mindenki szeme láttára, kiszolgáltatottságát a nemtörődöm emberek orra alá dörgölve.

Akkor találkozott a lánnyal, amikor halni bújdosott. Az erdő felé sétált ráérősen, sötétszőke haja hetyke lófarokban ingázva ütötte a másodperceket. Úgy követte őt, mint akit hipnotizált a himbálózó hajzuhatag.

A lány, amikor észrevette, hogy követik, meggyorsította lépteit. Rémülten pislogott hátra rá, és kétségbeesésében futni kezdett. A kimerültségtől nem tudta tartani az iramot, és messze elmaradt a lány mögött.

-         Ne fuss el! – kiáltotta alig hallhatóan, mire az megtorpant.

Kérlelőn nézett az őt fürkésző mélybarna szemekbe. Alattuk koszos kis csíkokat húztak a könnyek. Megijedt. De hát ő nem akarta bántani! A lány bizonytalanul, távolságtartón méregette. Fejét szomorúan lehajtva kezdett hátrálni, amikor a lány szólásra nyitotta száját. Hangja angyali volt. Egy szomorú angyal hangja. Közelebb merészkedett és kezét nyújtotta felé. Így kezdődött a barátságuk.

A lány kedves volt, és melegszívű. Azt is tudta, hogy éhes és nincs hová mennie. Enni adott neki és puha, meleg fekhelyet a kerti fészerben. Minden nap közelebb kerültek egymáshoz. Hamar megtanultak olvasni a másik mozdulataiból, pillantásából. Hallgatták egymás történeteit, s bár nem értették egymás nyelvét, mindig tudták, miről beszél a másik. Sétákat tettek a közeli erdőben, sötétedésig játszottak, és a lány olyan szépen kacagott. Sosem hallott még ennél szebben csengőt, de nevetésébe szomorúság csendült. Esténként kijött hozzá a fészerbe, és ő az ölébe hajtotta fejét, míg mesélt. Jó illata volt, és finom ujjainak érintése jóleső melegséggel töltötte el a szívét. A lány új életet adott neki, már nem érezte magát egyedül.

Egy nap, a fészer kis ablakán keresztül, ismeretlen embert látott kijönni a lány házából. Nagydarab, izmos férfi volt, komor tekintettel, és a fészer felé tartott. Ő megijedt, és a kis házikó végébe menekült. Amikor a férfi benyitott, szemei lázasan pásztáztak a lomok közt, s amikor meglátta őt, percnyi döbbenet után kiabálni kezdett. Hiába próbálta elmagyarázni, hogy ő a lány barátja, a férfi csak ordított és lecsapott rá valami keménnyel. A második ütés oldalba találta. Hiába kiáltott segítségért, csak még jobban felbőszítette a férfit, aki rúgni kezdett, és kikergette őt menedékéből.

Az erdőben bújdosott és minden apró zajra összerezzent. Napokig nem látta a lányt. Aztán nemsokára újra eljött, és szótlanul könnyezve magához ölelte. Ő puszit nyomott a lány arcára, aki mennyei kacajjal ajándékozta meg érte, de érezte, hogy mosolya mögött még mindig ott bújkál a szomorúság.

Attól kezdve minden nap az erdőben találkoztak. A lány enni hozott neki, bekötözte sebeit, és kényelmes fekhelyet csinált egy száraznak tűnő sziklamélyedésben. Gyönyörű volt és kedves, s ő egyre inkább úgy érezte, nem tudna élni nélküle. Szívében eddig ismeretlen érzés csírázott.

Néha-néha, amikor a férfi nem volt otthon, a lány bevitte őt a házba, ahol meleg volt és otthon-illat. Egy helyen, a falban tűz pattogott, s felette képek lógtak a falon. A lány volt rajtuk a férfival és egy másik szőke nővel. Úgy gondolta a szülei lehetnek, hiszen a lány nagyon hasonlított a nőre. Ilyenkor mindig megfürödhetett, és meleg ételt kapott, amiért végtelenül hálás volt, aztán a lány ágyában hancúroztak órákon át. Estére azonban mindig hazatért a szülőnek vélt nő és férfi, s neki mennie kellett.

Az erdőben mindig magányosnak érezte magát. Gyakran álmodott a szőke tincsekkel, s a gyöngyöző nevetéssel. Reggelente dideregve ébredt, de szívében a melegség egyre csírázott, s ez éltette.

Az egyik ilyen estét követően nem ment vissza rögtön a szokott helyére, hanem a kertben húzta meg magát. Amikor a lány szülei hazatértek, az ablakhoz lopakodott, és onnan nézte, ahogyan a család vacsorázik. Összeszorult a szíve. A nő percenként simogatta meg a lány fejét, míg a férfi apróra vágta neki az ételt. Most nem tűnt olyan rémisztőnek, mint akkor, amikor úgy elbánt vele. Csendben, mosolyogva ettek, és ő érezte egymás iránt érzett szeretetüket. Hiányzott neki a családja.

A nő apró bogyókat szórt a lány elé, aki sorban lenyelte őket. Neki sosem adott a bogyókból, állapította meg magában. Vágyódva figyelte, amint a nő puszit nyom a lány homlokára, mire ő feláll, és a szobája felé szalad, de az apa szeme megakadt valamin, s magához intette. Sáros nyomok szaladtak a bejárattól a fürdőszobáig.

A hirtelen kiabálástól megijedt, s remegve futott egy bokor rejtekébe, de a kíváncsisága erősebb volt félelménél, s néhány pillanat múlva újra az ablaknál leskelődött.

A lány arcán vékony patakban folytak a könnyek, s a férfi szigorúan méregette. A nő féltőn ölelte magához a lányt, s a fülébe súgdosott megnyugtató hangon. A férfi pillantása is ellágyult, s lehajolt hozzájuk. A lány szemei szomorúan csillogtak, tekintete az ablak felé vándorolt. Pillantása azt üzente neki, nem játszhatnak többé.

Csalódottan indult vissza az erdőbe. Egész éjszaka álomtalanul hánykolódott. Telhetetlenül szippantotta magába a földre terített anyagok finom illatát, s gondolatai a ház körül jártak, míg végül mégis álomba szenderült.

Még ki sem nyitotta a szemét, máris rossz érzése támadt. Ismeretlen zajok és szagok vették körül. A föld hideg és kemény volt alatta. Egy út szélén ébredt, éles fádalommal a fejében. Kétségbeesetten kiabált, de nem volt a környéken senki. Az úton gépek száguldottak el iszonyú sebességgel. Minden egyes alkalommal összerándult.

Hiába keresett valami ismerős, bíztató jelet, idegen környéken járt. Nem tudta, hogy került oda, és hol lehet, csak egyet tudott biztosan: a lánynak szüksége van rá, s neki is a lányra. Elindult hát, amerre a szíve vezette.

Napokon át rótta az utakat, s még mindig nem bukkant ismerős jelekre. Csak az emberek voltak ugyanazok: ugyanúgy semmibe vették, mint azelőtt. Gyanakvón méregették, s messziről elkerülték. Néha megszánta valaki, s odaadta a felét annak, amit éppen rágicsált, de ettől inkább éhesebb lett, mintsemhogy csillapította volna éhségét.

A tizedik napon leesett a hó. Dideregve húzódott be félreeső kapualjakba, menedéket keresve a fagy elől, de mindenhonnan elkergették. Kiborította az éttermek kukáit élelem után kutatva, de még ezt is sajnálták tőle. Az élet s halál határán egyensúlyozott.

Álmai rémálmokba csaptak, s a lány mosolya helyett egyre csak könnyeket látott és szomorúságot. A rossz érzés napról-napra erősödött benne, de a lány hiánya tovább terelte útján.

A tizenharmadik napon látta meg az öreget. Ott ült a szokott helyén, a metrólejárat mellett, és maga elé bámult. Odasétált hozzá, és megbökte a karját, de érintése átsiklott rajta. Ijedten hőkölt hátra, s rémülten szólongatni kezdte, de az nem reagált, csak szomorkás tekintettel nézte a kezében tartott kabátot.

Szédelegve indult tovább a ház felé, de félúton már nem bírta a lába, s ott, ahol volt összeesett. A hó fagyos lehellete keresztül hatolt a bőrén, s érezte, ahogy lassul a szíve. A reggeli fejfájás lassan csiklandós viszketéssé enyhült, s már alig volt ura a testének, de még elhúzta magát az ismerős ajtóig.

Hangos puffanással dőlt a küszöbre. Néhány másodperc múlva egy könnyáztatta arc nyitott ajtót. Látását már köd homályosította, de az orrába kúszó gyenge illatot még felismerte. A nő volt az.

Zokogva borult mellé a küszöbre, s hólétől fagyos bundájába markolt. Másik kezével egy kabátot terített a hátára. A lány kabátját. Mancsai megrándultak a hirtelen melegre, s még egy utolsót szusszantott hálaképpen. Szemei előtt egy szőke tincs lebbent, s ő boldogan csaholva futott utána a fénybe.