kiscsillag - Pillangóhatás Novella 9.

Testvér-hatás

A kilátó legfelső szintjének korlátjánál álltam. Alattam száz méterre terült el a város, és a kikötő, és ha a tenger felé néztem, semmi mást nem láttam, csak végtelen mennyiségű vizet. De nem azért mentem, emlékeztettem magamat, hogy a kilátásban gyönyörködjek, ahogy máskor. Figyelmeztetnem kellett magamat, hogy azzal se foglalkozzam, hogy soha nem jöttem fel ilyen magasra, mert tériszonyom volt. Óvatosan felmásztam a betonfalra az egyik tartóoszlop mentén, és onnan néztem le, azt gondolva, hogy magasból talán a problémáim is kisebbnek látszanak majd.

Össze voltam törve. Egy utolsó reményem volt még; a félelmem. Nevetséges volt az egész életem. Szánalmas. Nem volt olyan dolog, amit meg mertem volna tenni. Így most – miközben előrébb araszoltam pár centit – azon kezdtem gondolkodni; vajon mitől félek jobban. Tovább élni a semmit sem érő életemet… vagy leugrani? A dilemmámat az okozta, hogy nem tudtam, mi is vár rám. Egyik lehetőség sem engedte látni a jövőt, és annak lehetséges változatait.

A lábam idegesítően remegni kezdett, így leguggoltam, hogy aztán leüljek a betonra. Semmiképp nem akartam elmozdulni onnan, anélkül, hogy döntöttem volna. De annyira nehéz volt! A gondolataim kuszák voltak; éreztem, hogy a félelemtől zsibbadt vagyok, ugyanakkor felismertem, hogy a lábam nem tudna megtartani. Nem figyeltem a körülöttem csapott zajokra, a saját szívem heves dobogása azonban ott verte ütemét a fülemben. Láttam a város nyüzsgését, de csak a forgatag színein ámultam.

Mintha csak a lelkiismeretem szólalt volna meg, meghallottam a telefonom csengését a zsebemből. Elfelejtettem, hogy nálam van. Ami furcsa, mert aki öngyilkos akar lenni, nem hurcolja magával a mobilját. Őt már nem érdekli, ki keresi. Talán mégsem volt olyan erős az elhatározásom? A tenni és nem tenni akarás marcangolt, a félelem összeszorította a gyomromat, és a torkomat. Alig kaptam levegőt a pániktól. Közben a telefon a kezemben rezgett, sípolt, villogott, minden lehetséges módon magára akarta vonni a figyelmemet. Lepillantottam a kijelzőjére, csak azért, hogy megnézzem, mennyi az idő. Nem foglalkoztam az üzenetekkel és hívásokkal. Teljesen ki kellett zárnom mindent.

Azért a menekülni vágyó felem megpróbált elcsábítani a gondolattal, hogy látták az üzenetemet, és kétségbeesve keresni kezdenek, de nem engedtem neki. Hirtelen ötlettől vezérelve előre hajoltam, lenéztem a mélyben hullámzó vízre, aztán kinyújtottam a kezemet is, és… hagytam kicsúszni a markomból a telefont. Nem éreztem megkönnyebbülést, ami igazán bosszantott. Azt is alig hallottam, ahogy a mobil a sziklafalhoz csattant, de biztos voltam benne, ha én lennék… amikor én zuhanok majd, nem állom meg sikítás nélkül.

Mintha az agyam minden fontos képet és gondolatot elő akart volna hozni, sorra villantak fel előttem az emlékek. Válogatás nélkül láttam a jó és rossz pillanatait életemnek, mintha egy pártatlan bíró próbált volna rávenni a döntésre.

Észre sem vettem, mennyi idő eltelt miközben a magasban ültem, és gondolkodtam, csak arra lettem figyelmes, hogy lassan egyre sötétebb lett. Ami azt jelentette, hogy már keresniük kellett. Ha azért nem is, mert hiányoztam, de szokatlan volt tőlem, hogy nem vagyok otthon. A szívem kihagyott egy ütemet heves vágtájában, ha arra gondoltam, a bátyám biztos aggódik miattam. És utáltam magamat érte, hogy felzaklatom, mégsem mozdultam meg. Ugyan miért mentem volna haza, mikor semmi nem várt ott? Haszontalannak, semmire kellőnek éreztem magamat, amiért életem eddigi huszonkét éve alatt nem sikerült elérnem semmit, mindenkinek csak a terhére voltam.

Könnyeim az arcomra száradtak a melegben. Rosszul éreztem magamat, szédültem, a gyomrom kavargott, a végtagjaim remegtek. Bárcsak egy kis szél lehűtené a testemet! Bárcsak történne velem valami ebben az átkozott életben!

A csendben szinte robbantak a hangok, amiket egy közeledő ember léptei vertek. Úgy megijedtem, hogy izzadságtól nedves kezem megcsúszott az oszlopon, én pedig tehetetlenül a szakadék felé dőltem.

A léptek – amik ijedt sikolyom után megkétszereződtek – már mögöttem dobbantak, mikor alig tudtam magamat megtartani. Vettem egy utolsónak szánt mély levegőt, mikor karok ragadták meg a derekamat, és visszahúztak a biztonságos peremre. Lenéztem a kezekre, amik megmentettek, és rájöttem, hogy itt van az egyetlen, akinek sikerülhet életben tartani; a bátyám. Aaron magához ölelt, én pedig hálásan a nyakához szorítottam a homlokomat. Ahogy a remegésem csillapodott még mindig Aaron erős testébe kapaszkodva felhúztam a lábaimat, és felálltam a korlátra.
- Gyere. Apáék már biztos nagyon aggódnak!- mondta testvérem.

Ahogy a szüleinkre gondoltam a harag újra elöntött. Ellöktem Aaront, rá akartam kiabálni, hogy ne mondjon ilyeneket, ne hazudjon nekem, de nem voltam elég erős, így ahelyett, hogy őt taszítottam volna el, én billentem meg. Kétségbeesetten pillantottam bátyámra, aki utánam kapott, de minden annyira lassan történt, hogy biztos voltam benne, nem fog elérni.

Hihetetlennek tűnt, de a tenger felől egy erős széllökés közeledett a part felé, pont mikor még láttam rá esélyt, hogy nem halok meg. Mintha csak egy hatalmas kéz simította volna meg a hátamat, a széllökés visszabillentett, épp csak annyira, hogy Aaron ujjai a csuklómra tudtak fonódni. Megszorított, és lerántott a párkányról. Keményen a testéhez csapódtam, mindketten a földre estünk, de nem számított. Lihegve, remegve a hűvös betonhoz szorítottam az arcomat.

Lefejeltem a földet, mikor Aaron ismét megragadta a kezemet, ahogy maga felé mozdított. A fülem csengésétől, és a homlokomban érzett fájdalomtól csak elmosódottan hallottam, mit mondott.
- Mégis mi a francot akartál csinálni?

Képtelen voltam válaszolni, csak néztem ismerős, kedves arcát, és éreztem, ahogyan a könnyek újra ellepik a szememet. Szégyelltem magam, próbáltam elfordulni, hogy ne kelljen látnom, miközben elmondja, mennyire csalódott bennem, de ezt sem hagyta. Felnyalábolt a földről, és az ölébe ültetett, aztán a hajamat és a hátamat simogatta, míg meg nem nyugodtam.

Természetesen, miután sikerült összeszednem magamat annyira, hogy képes legyek elbotladozni az autóig, haza kellett mennem. De már nem számított. Az, hogy végül a szerencse, és a bátyám mentett meg, nagy hatással volt az életemre. Úgy éreztem hatalmas a tartozásom, csak nem tudtam, kinek róhatnám le.

Később, mikor már képes voltam talpra állni, elkezdtem meteorológiával foglalkozni. Kutatásaim során ráakadtam egy tanulmányra. Edward Lorenz matematikus és meteorológus szerint, egy pillangó egyetlen szárnycsapása örökre megváltoztatná az időjárás folyamát.

A hála és a szeretet, ami elárasztotta a szívemet, megfogalmazta az én gondolatomat: egy pillangó szárnycsapása, amely széllökést is képes gerjeszteni és egy szerető báty gondviselése örökre megváltoztathatja egy lány életét.

---------------------------------------------------

Kedves kiscsillag!

Nagyon tetszett, ahogy megfogtad az érzelmek sokszínűségét, a kettősségeket, azt, ahogyan a lány a körülötte zajló világot és önmagát érzékeli. Jó volt a történet is, és abszolút nem gondoltam rá, hogy így vonsz párhuzamot a megadott témával, nagyon jó ötlet :)... Nekem nem is igazán hiányzott a végén a magyarázat, de biztosan én is odaírtam volna a helyedben, félve attól, hogy nem értik meg, ha nem teszem.

Kicsit féltem tőle, hogy ez az öngyilkososdi klisé lesz, de ilyen depressziós hangulatba sokan és sokszor kerülnek, ha le nem is ugranak, ebben biztos vagyok... Nem lett sem elcsépelt, sem hihetetlen, nagyon tetszett.

Gratulálok!

hullócsillag