23. fejezet – A másik én

Sziasztok!

Látom ez a tíz kommentes dolog nem jött be, és én nem szeretnék telhetetlennek tűnni, sem kibabrálni azokkal, akik mindig olyan szorgalmasan kommentelnek. Sokat számít már az is, hogy ti írtok, és ezt köszönöm! :)

Úgyhogy, ajánlom ezt a részt mindenkinek, aki kommentelt az előző fejezethez, és kiemelten Queridának, aki szorgosan aggódott Connie-ért ;)...

Puszii

hullócsillag

Egyedül maradtam. Ahogy Becky kilépett az ajtón, körülvett a csend. Kísérteties volt. Rossz érzésem támadt, és eszembe jutott, hogy követnem kellene, de...

Fogalmam sincs, mikor láttam utoljára Connie-t, kaptam észhez. Nem láttam már vagy harminchat órája. Utoljára kedd reggel etettem meg. Hogy nem jutott eszembe enni adni neki? Hogy felejthettem el, hogy van egy macskám, aki nélkül nem érek egy fabatkát sem?! Pedig még álmodtam is róla. Minden egyes alkalommal, amióta nem láttam. Tudtam, hogy valami nincs rendjén. Sosem fordult még elő, hogy napokra eltűnt volna.

Gyorsan átverekedtem magam az előszobában uralkodó káoszon, és kibontottam egy májkrémes konzervet Connie-nak. Leültem az egyik székre, és egy bögre teát kortyolgatva vártam, hogy megjelenjen.

„Bocsáss meg, Connie! Fejedelmi vacsit kapsz, csak gyere vissza!” – üzentem gondolatban, pedig tudtam, semmi értelme.

Úgy öt perccel később meguntam a várakozást, és felsiettem az emeletre, hogy feltúrjam a szobát valami árulkodó jel után, de sehol semmi. Egyetlen sértődött macskafarok sem kandikált ki, sem az ágy alól, sem a szekrény mögül. Továbbra is azon agyaltam, hogyan tudnám feltűnés nélkül követni Beckyt, de rá kellett jöjjek, gyalogosan már nem érném utol. Connie nélkül nem megy. Szükségem van rá. Nélküle már nem vagyok egész.

Rosszul éreztem magam amiatt, hogy elengedtem Beckyt. Nem volt még olyan késő, de az idő elég vacak volt, és Becky sem volt éppen beszámítható állapotban. Ha valami baja lesz, sosem bocsátom meg magamnak.

Ha vagy százszor nem próbáltam hívni, akkor egyszer sem. Nem vette fel, és az sms-ekre sem válaszolt, így kénytelen voltam felhívni Julie-t.

- Julie? Itt Sam – csevegtem ráérősen, amikor végre felvette a telefont.

- Szia, Sam! Mi a helyzet? Becky nálad van?

- Igen. Azaz, nem. Már elindult... Csak azt akartam kérdezni, hazaért-e már.

- Nem, még nem – váltott a hangja aggodalmasra. – Már haza kellett volna?

- Ó, nem! Biztosan csak lassan sétál. Nem olyan régen indult el – hazudtam. – Akkor jó éjt, Julie!

- Várj, Sam! Nem veszi fel a telefont? – rémült meg Julie.

Reménykedtem, de sejtettem, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Kellett nekem ráhozni a frászt.

- Ööö... nem próbáltam hívni. Gondoltam, már otthon lesz.

- Oh, értem. Akkor... majd szólok neki, hogy kerested...

- Rendben. Köszönöm, Julie! Jó éjt! – köszöntem el, némi lelkiismeretfurdalással.

- Jó éjt! – tette le a telefont.

Újra tárcsáztam Beckyt, de már foglalt volt. Reméltem, legalább az anyjának felveszi.

Már rég megbántam a kíváncsiságom. Ha nem kérdezősködöm, nincs ez a kirohanás. Reméltem, hogy csak erről van szó, múló hisztiről, de titokban nagyon féltem attól, hogy nem beszél majd velem egy ideig. Túl régóta tart nála ez az agyrém, és túl régóta tart a barátságunk ahhoz, hogy emiatt végetérjen.

Tudtam, hogy valahogy nekem kell segítenem neki túllépni ezen, de még nem tudtam, hogyan. Egyelőre azonban nem hagyhattam, hogy hülyeséget csináljon.

Az ablakhoz sétáltam és kitártam, hogy bejöjjön egy kis friss levegő, mert a szagok kezdtek elviselhetetlenné válni. Lehúztam a véres ágyneműt és beraktam a mosógépbe. Összeszedtem a lomokat a lépcsőről és az előszobaszőnyegről, és mindent visszadobáltam a tárolószekrényekbe. Zac ruháinak maradékát bezacskóztam és kivittem a kukába, s végül kiszedegettem a mosdókagylóból a két koktélpohár maradványait. Már csak a nappaliszőnyegen terpeszkedő limonádéfoltot és a mindenhol fellelhető vízfoltokat kellett eltűntetnem valahogy. Hiába fújtam a hajszárítóval vagy tíz percen keresztül, a limonádé kifogott rajtam.

„Nem érdekel” – vontam vállat gondolatban, s mérgesen hajítottam a fotelbe a hajszárítót.

Majd felszárad. Legalább a ház kezdett ismét otthon-szerű lenni.

Megszárítottam a hajamat is és megmelegítettem a kaját, amit apa hozott, még tegnap. Az egész napi stressztől, nem is éreztem, milyen farkas éhes vagyok. Eddig túl izgatott voltam ahhoz, hogy feltűnjön, de most már állni sem bírtam a fáradságtól és az éhségtől. Felvonszoltam magam a szobámba, és ágyba vittem a vacsit is. Tudtam, miről fogok álmodni, ha elalszom.

Connie ismét a temetőnél járt. Jobban mondva a temetőnél jártunk. Először láttam őt, amint kilép a bokrok közül. Próbáltam kiabálni, de megint nem hallott meg. Én sem hallottam magamat. Aztán egyszer csak én voltam ő.

Felriadtam. Nem vert ki a víz, mint előtte mindig, pedig most sokkal inkább meg lett volna rá az okom. Egy hang keltegetett. A saját hangom.

„Ébredj! Indulj!” – sürgetett.

Egy pillanatig értetlenül ültem a falhoz lapulva, majd pillantásom az éjjeliszekrényen csillogó nyakörvre esett.

Megráztam a fejem, és a falon függő tükör elé hajoltam. Szörnyen festettem. Az arcom ki volt pirulva, a szemem lázasan csillogott és alatta hatalmas karikák árulkodtak kialvatlanságomról. Álmosabb voltam, mint azelőtt, hogy aludtam volna. Ha nem harmadszorra álmodom, azt hiszem a láztól van. Forró voltam. Az órára néztem, de még mindig fél kilencet mutatott. A mobilomat hívtam segítségül. Tíz óra is elmúlt, és Becky még mindig nem hívott vissza. Füleltem kicsit, de odakint síri csend volt.

Nem akartam zajt csapni. Gondoltam, apa már biztosan haza ért, így mezítláb léptem ki az ágyból. Nem tudom, hogyan került a vacsorám a földre, de éppenséggel bokáig álltam egy nagy tányér spenótban.

Kimentem a fürdőbe lábat mosni, majd leszaladtam a lázmérőért, orrcseppért és egy csomag zsepiért. Ez a két nap téboly megtette hatását, pedig általában megúsztam a telet betegség nélkül. Folyt az orrom és még jobban kapart a torkom, mint tegnap reggel. Biztos voltam benne, hogy a tegnapi, majdnem pucér természetjárásom nem használt az egészségemnek, így visszafeküdtem, és beüzemeltem a lázmérőt.

Tíz perccel később döbbenten vettem tudomásul, hogy valóban. Harminckilenc fokos lázam van.

„Alig élek!” - pánikoltam be.

Tizenöt éves korom óta nem volt hőemelkedésnél nagyobb gond velem. Kibújtam a takaró alól, és még egy réteg ruháért indultam, amikor újra megszólalt a hang. Az én hangom.

„Indulj!”

Haragosnak tűnt. Újra a nyakörvre néztem, és megfordult a fejemben, hogy fel kellene csatolnom, akárcsak egy karkötőt.

„Igen!” – hallottam újra a hangot.

Ijesztő volt. Mintha magammal beszélgetnék, pedig most nem vártam választ. Sokszor van, hogy fejben vitatkozom önmagammal, de az sosem ilyen valóságos. Most úgy tűnt, mintha ketten lennék.

„Egyek vagyunk” – szólalt meg ismét a másik én.

Ismét megráztam magam, és nem törődve vele, kinyitottam a szekrényemet.

„Ne szarakodj!” – szidott le a saját hangom.

Ugrottam egyet meglepetésemben. Eddig sosem volt ennyire közönséges. Leginkább ahhoz volt hasonlítható, mint amikor apa kimondta: szar. Meglepett. Nem is értettem, miért beszélgetek velem. A karomba csíptem és egyszerre szisszentem fel és könnyebbültem meg, amikor éreztem a fájdalmat. Tehát én valódi vagyok. Anyagi és szellemi szinten egyaránt létező, hús-vér ember. Úgyhogy le lehet szállni rólam!

„Nem csevegek kísértetekkel, hallod?!”

Valóban nevetségesen hangzott, amint éppen azt mondom egy hangnak a fejemben, hogy nem beszélgetek vele.

„Indulj!” – sürgetett újra, mire elegem lett és felkaptam a nyakörvet, hogy a falhoz vágjam.

Amint megérintettem, valami furcsa bizsergés lett úrrá rajtam. A kezem magától tette a dolgát. Kinyitottam a kis fémkapcsot, és a csuklóm köré csavartam a tompán fénylő kis ékszert. Nem kellett összekapcsolnom. Magától kattant a zár, majd egy másodperc töredékéig azt hittem, elment az áram.

Legfeljebb pár másodpercig tarthatott a sötétség és az a furcsa érzés, hogy süllyedek, azután megéreztem talpam alatt a vastag, fagyott hótakarót. Éreztem, hogyan ostromol a hideg, esti szél, de nem fáztam. Erejét fitogtatta, kóstolgatott, játékos volt, mint egy kiskutya, aki folyton az ember lába körül sündörög egy-egy símogatásért. Erre a hasonlatra macska énemet kirázta a hideg. Hagytam, hogy símogasson.

Lassan elmúlt a torkomat kaparó fájdalom, a fáradtság is enyhülni kezdett, és éreztem. Éreztem, amint feltöltődöm energiával. Éreztem a hó és a nedves föld illatát, a bomló levelekét. Éreztem a levegő fagyos borzongását, a fények símogató remegését.

Aztán hallottam. Hallottam a szél kedves susogását, a jég olvadását, a föld sóhajait, a közelben megbúvó testek remegését, az apró szívek dobbanását, a levelek halk muzsikáját, s még milliónyi finom zörejt.

Kinyitottam a szemem, de már tudtam, mit fogok látni. Minden egyes fa, bokor, élő és élettelen dolog pontos helyét éreztem a levegőben kavargó illatokból és zajokból.

Jól tudtam, mi történt, s mégsem fogtam fel. Az érzékeim rég ráébresztettek arra, hogy megtaláltam Connie-t, mitöbb felvettem alakját. Ugyanaz a végeredmény, mintha rácsatolnám a nyakörvet, de most már tudtam, akkor is rátalálhatok, ha nincs velem. Miért is nem jutott előbb az eszembe? Mindig ettől féltem. Hogy nem lesz ott, ha egyszer szükségem lesz rá. Hirtelen gondtalannak éreztem magam és boldognak. Mintha egyszerre minden problémámra megoldást találtam volna. Otthon éreztem magam.

Sötét volt, mégis tökéletesen ki tudtam venni még a legtávolabbi levél erezetét is. Szemben álltam ’a halál kertjének’ kovácsoltvas kapujával. Pontosan olyannak láttam, mint álmomban. Be akartam lépni, át akartam ugrani, de az álmomban látottakkal ellentétben, a kapu most nem mozdult. Hidegen, feketén, mozdulatlanul állta utamat, mégis hívogatott.

Megijedtem. Mit csináltam? S most mégis mit képzelek? Ide jövök és belecsöppenek az álmomba?

„Ez a valóság” – hallottam meg a hangomat.

Önkéntelenül is arra kaptam a fejemet, ahonnan áloménem figyelt minket. Mostmár tudtam, miért láttam akkor Connie szemszögéből. Mert én voltam Connie. Épp, mint most. Nem csodálkoztam hát, hogy senki sem állt a bokrok alatt. Az a lány, aki álmában Connie-t kutatta, eltűnt, amikor én megérkeztem ide. Még mindig hihetetlennek tűnt, hogy itt vagyok.

Közelebb léptem a kapuhoz, és vártam. Beenged valaha is?

„Hisz otthon vagy” – susogta a másik én, de nem hittem neki.

Túlontúl hihetetlennek tűnt, hogy egy kapu alagutat nyisson nekem. És mégis hová jutnék? És miért lennék itt kevésbé otthon, mint ott? Hiszen Ivyben élek születésem óta. És honnan tudom, hogy egyáltalán be akarok-e menni? Valamikor, úgy egy perccel ezelőtt, akartam. De most, hogy jobban belegondoltam, kétségeim támadtak. Kell még egy vészhelyzet a nyakamba pont most? Nem elég az, ami van? És mégis hogyan jutok be?

„Benned a kulcs” – hallottam ismét a másik ént.

A csillagok ragyogó fénybe vonták a kaput díszítő kétarcú égitestet. Kecses volt és biztonságot sugárzott. Bízni kezdtem, s végül győzött a kíváncsiságom. Hirtelen határoztam el magam és nekifutottam, még mielőtt meggondolhattam volna magam. Úgy gondoltam, egy próbát megér. Csukott szemmel rugaszkodtam el.

- A picsába! – Hangomat visszaverte az éjszaka, még a szél is beleremegett.

Fájt. Rettenetesen fájt. Nem értettem, mi történt, de két dologban biztos voltam. Nem nyílt ki a kapu, és újra emberi alakban voltam.

A seggemen landoltam a húsz centis hóban, egy szál pizsamában és mezítláb. Biztos voltam benne, hogy meghalok. A torkomat újra karmok szaggatták, úgy éreztem megfagyok, pedig a testem még mindig tüzelt. A jég olvadni kezdett körülöttem, átáztatva a körém csavarodott vékony anyagot. Akár csupaszra is vetkőzhetnék, gondoltam.

Hová tűnt Connie? Miért tette ezt velem már megint?

Nem mozdultam. Szó szerint odafagytam. A szél erőszakosan kócolta a hajam, s arcomba fújta hordalékát. Visított, karmolt, kegyetlen volt, akár egy prédáját marcangoló nagyvad. Az orrom hegyéig sem láttam. Szememet csípte a hideg, alig tudtam nyitva tartani.

Aztán valami megcsillant a holdfényben. A nyakörv ott hevert néhány lépéssel előttem. Odakúsztam, s remegő kézzel, reménykedve csavartam a csuklóm köré.

Nem történt semmi. Nem jött se a süllyedő érzés, sem a vak sötétség, bár azt aligha vettem volna észre, tekintve, hogy egyébként is az volt. Megint úrrá lett rajtam a félelem. Megszűnt volna a nyakörv hatalma?

„Nem szűnt meg, ne félj!” – suttogta a hangom megnyugtatón.

- De Connie átjutott, én pedig itt ragadtam – vitatkoztam ismét, mit sem törődve azzal, hogy partnerem csak egy hang a szélben. – Connie bent van a mennyországban, vagy ki tudja, hol... engem pedig kizártak! Miért büntetnek?

Igazán csalódott voltam és dühös.

„Még nem jött el az idő” – hallottam a választ.

Ő is csalódottnak hangzott. Többet akartam tudni, de már nem volt erőm tovább faggatózni.





Az ágyamban ébredtem. Nem álmodtam semmit, csak aludtam. Mélyen és nyugodtan. Két réteg tiszta, meleg pizsamában és vastag térdzokniban ébredtem. Valaki gondosan betakart. Melegem volt. Most rögtön emlékeztem mindenre, ami az éjszaka történt. Felültem és a telefonomért nyúltam. A kijelző hajnali négyet mutatott.

Habár a hideg már nem rázott, a torkom változatlanul kapart, való igaz, kevésbé hevesen. Az éjjeliszekrényemen egy bögre tea állt. Feltornáztam magam, és óvatosan belekortyoltam. Még meleg volt.

Megint gondoskodtak rólam. Még egy ’valaki’, akinek hálával tartozom. Vagy ugyanaz a ’valaki’ vigyázza minden lépésemet? Hirtelen ötlettől vezérelve kukkantottam be az ágy alá. Nem a megmentőmet kerestem, s nem lepődtem meg azon, amit találtam. A másik pizsamám sáros kupacba fagyott, de nem volt büdös, vagy véres. Szóval, most nem próbáltak megölni, vagy megenni. Kicsit azért megkönnyebbültem.

A kupac tetején megpillantottam egy kis, fehér valamit. Egy ideig csak néztem, majd félve nyúltam érte. Remegett a kezem, miközben széthajtogattam a papírcetlit.

„Rebecca jól van” – állt rajta ismeretlen kézírással.

Megnyugodtam. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőlem. Visszafeküdtem, és lehunytam a szemem, de még sokáig elkerült az álom. Igaz, nem is arra vágytam. Vissza akartam zuhanni abba az öntudatlan állapotba, amiből ébredtem, de a könnyedség nem hagyott pihenni.

Egész éjjel járt az agyam. Nem tudtam elaludni, habár hulla fáradt voltam. Már világosodott, amikor félálomban éreztem, hogy megmozdul az ágy. Végig simítottam Connie nedves bundáján. Bekucorodott mellém, s orrát a nyakamba bökte. Májkrém illata volt.