26. fejezet - The girl next door...

Sziasztok!
Itt az új fejezet. Sajnálom, hogy ennyit kellett várnotok, majd később magyarázkodom, most nem húzom az időt ;)...
Jó olvasást!

 - Te meg mégis ki vagy, és mi a fészkes fenét csinálsz itt?! – üvöltötte le a hajat a fejemről.

Egészen eddig azt hittem, ekkora hangulatváltáshoz legalább néhány sorsfordító percre vagy cselekedetre szükség van. Hogyishívják – időközben már a nevének vélt nevet is elfelejtettem – néhány másodpercig csak állt, s vörösen izzó szemeivel az arcomat fixírozta.

Lefagyhattam egy kis időre. Sosem láttam még kísértetet. Azt hiszem nyugodtan bevallhatom azt is, hogy sosem vágytam rá különösebben, és hogy magamban azt kívántam, bárcsak nálam lenne az a faág, akkor talán nem érezném magam olyan gyámoltalannak. Akivel előfordult már, hogy azt hitte kísértetet lát, biztosan megérti, milyen érzelmek vezéreltek, amikor...

- Affranc! Te élsz?! – ugrottam hátra.

Elsőre nem voltam benne egészen biztos, de most, hogy másodjára is lépett felém egyet, egészen közelről megfigyelhettem, amint a hó összepréselődik a papucsa alatt. Lehetséges ez? Hogy valakinek, aki nem is létezik, súlya van? Mondjuk, ha belegondolok, hamarabb is feltűnhetett volna, hogy lélegzik, és a legkisebb mértékig sem áttetsző...

- Naná, hogy élek, mégis mit gondoltál? - prüszkölte haragosan.

- Azt, hogy meghaltál? – feleseltem vissza, bár sejtettem, hogy a kérdése költői volt.

Mégis mit kellett volna hinnem? Amikor utoljára láttam, inkább látszott holtnak, mint élőnek.

Hogyishívják kisasszony, az élő és lélegző, most idegesen a hajába túrt és az én faágam felé vetett gyanúsan lapos pillantásokat. Elidőztem egy igen csak mókás gondolaton, miszerint résen kell lennem, ha nem akarom, hogy hamarabb érjen oda az egyetlen esélyemhez közelharc esetén. Sosem tudnék megütni egy lányt, ellenben ő... minél többet néztem, annál inkább el tudtam képzelni, ahogy nekem ugrik. Vetettem egy pillantást a körmeire, és megnyugodtam. Se nem túl nagy, se nem túl kicsi, de ahhoz még éppen kevés, hogy fegyverként használhassa ellenem. Még egy ok, hogy szem előtt tartsam a faágat.

- Megszólalnál? – ripakodott rám, mintha nem ő tervezett volna csúfos vereséget mérni rám. - Na, jó. Nekem így is jó... blablabla... ver... blabla... egész utcát blablabla... éjjel... blablabla... hiányzik... blabla... fog... gyűjteményemhez... blablabla... – hadarta.

A szavak, melyeket kihallottam a masszából, igencsak rémisztően hangzottak. Hirtelen óriásinak és rémisztőnek láttam a karmait. A szemem előtt alakult át törékeny áldozatból felbőszült vadmacskává. Úgy éreztem, ha szükséges lenne sem tudnék megmozdulni, hogy még előtte kaparintsam meg a botot. Nagyon reméltem, hogy anyám még az előtt visszaér valami jó naggyal és súlyossal, mielőtt rám veti magát.

- Francba is! Ne nézz már ilyen hülyén! Remélem, nem kirabolni akartad a szomszédomat! Ha még itt leszel, mire felérek és kinézek az ablakon, hívom a rendőrséget! – hallottam a hangját.

Nyeltem egy nagyot, és szippantottam egyet-kettőt a hajnali nyirkos levegőből, mielőtt újra kinyitottam volna a szemem.

- Matt! Hahó, Matt! – integetett anyám az orrom előtt. – Na, mi az? Dögös a csaj, mi? – kacsintott.

- Hogy mi? – néztem rá még mindig kicsit kábán. – Jajj, anya, nemár! Tudod, hogy nem bukom az olyan csajokra, akikben több az agresszióra való hajlam, mint egy csigában... de legalábbis, mint bennem – tereltem, mire anyám a homlokomra tette a kezét.

- Ugyanarról a lányról beszélünk? – fordult hogyishívják, a harcos amazon után, de ő eltűnt.

A két ház közti területen egy kócos kísértet baktatott, a papucsa mérgesen cuppogott utána. Már éppen igaza adtam volna anyámnak, de az ajtócsapódásba beleremegtek még az ablaküvegek is.

- Mondom én, hogy agresszív – kötöttem az ebet.

- Szerintem azt hitte, be akarunk törni – kuncogott anyám, meg sem hallva az aggályaimat. – Menj és kérj bocsánatot!

- Dehogy kérek! Ő támadott le engem...

- Matt! Hamarosan szomszédok leszünk, úgyhogy jobb lesz, ha tisztázzuk a félreértést, mielőtt kihívja a rendőrséget. Veled megyek, de először te kérsz bocsánatot, amiért idiótán viselkedtél – parancsolt rám anyám, és lökött rajtam egyet a szomszéd ház felé.

- Itt sem voltál – mordultam rá haragosan, válaszul a sértő feltételezésre.

- Mattie! Jobb a békesség. Kitől kérek kölcsön dugóhúzót, ha már az előtt rám csapja az ajtót, mielőtt kinyitotta volna? – magyarázta anyám maga előtt tolva engem.

- Akkor is! Szinte meg sem szólaltam! Ő ordítozott! – ellenkeztem, de hiába.

Miután nem voltam hajlandó bekopogni az ajtón, anyám ezt is megtette helyettem, majd lesétált a lépcsőn, és kiállt a képből. Csaló. Megfordult a fejemben, hogy én is a falhoz lapuljak, de mire összeszedtem a bátortalanságom már késő volt. Megmozdult a kilincs.

Nem tudom mi késztetett rá, de hirtelen zavaromban a kezem - ami eredetileg azért indult felfedező útra, hogy kapaszkodót találjon a hajamban - tőle nem várt lezserséggel landolt az ajtófélfán. Mire belegongoltam, milyen nevetségesen is nézhetek ki, már hogyishívják, a félreértések törékeny áldozata állt előttem szánakozó tekintettel.

- Mi van? – kérdezte, és látszott rajta, hogy untatom, ami a helyzetünket tekintve – Akkor is neki kellene bocsánatot kérni, nem nekem! – eléggé feldühített.

- Kösz, megvagyok, azt leszámítva, hogy a leendő szomszédom épp most üvöltötte le a fejemet, és vágta rám az ajtót – böktem ki meggondolatlanul.

Máris éreztem anyám dühös pillantásait a koponyámba fúródni, de nem volt időm helyesbíteni, mert hogyishívják - aki, mostmár biztos voltam benne, hogy legalábbis Bud Spencer hangdublőre inkognitóban - rázendített.

- Egyik szomszédom sincs felhatalmazva arra, hogy hajnalok-hajnalán felverjen! Beteg vagyok, fáradt, és mint arra az imént te is rámutattál, úgy nézek ki, mint egy kísértet...

Nem volt merszem helyesbíteni, hogy most valójában egy dühös kismacskára hasonlít leginkább, és anyám tekintete is csak megerősített benne, hogy nem sokat segítene a helyzetünkön.

- ... Nem utolsó sorban, a hajnali fél öt nem éppen a legjobb időpont arra, hogy tiszteleted tedd az új szomszédodnál. Hülye azért nem vagyok! Szóval, szolgálhatok még valamivel, vagy megvárod, amíg elalszom a küszöbön? – ért mondandója végére.

Időközben a kezem levándorolt az ajtófélfáról, és azt vettem észre, hogy az összes körmöm a saját hüvelykujjam húsába vájtam, nehogy elnevessem magam. Nem tudtam, hogyan reagálhatnék anélkül, hogy feladnám a komolyság fárasztó, ám kétségkívül szükséges látszatát. Segélykérő pillantásomra anyám csak bökött egyet hogyishívják felé. Követtem a pillantását, és megállapodtam egy bögre teán.

- Egy tea jól esne. Kicsit hideg van idekint – közvetítettem kívánságát, de amint kimondtam, anyám kissé színpadiasra véve a figurát, a fal tövébe zuhant. Feltételezem imádkozni.

Kivételesen hamar leesett, hogy megint elcsesztem.

- Áhh, semmi, hagyjuk! Félhullán kedvesebbnek tűntél! – mentettem a menthetőt, és sértődötten levonultam a lépcsőn.

Amint becsukódott az ajtó, anyám rögtön rákezdte.

- Félhullán? Teát? Most komolyan?! – suttogta az elfolytott nevetéstől rekedten. – Ó, te jó ég! Ha így akarsz barátokat szerezni, nem csodálom, hogy eddig nem voltál túl sikeres...

- Kösz, anya. Növeld csak az önbizalmamat...

- Na, jó... hé, most meg hová mész?! – pattant fel a fal tövéből, leporolva kabátjáról a rátapadt havat.

- Gondolom megyünk, nem? – álltam meg útban a kocsi felé.

- Viccelsz? Ezt helyre kell hozni! Mint mondtam, szükségünk lehet például... konzervnyitóra.

- Dugóhúzó volt.

- Mindegy. Szomszédok leszünk.

Odafent, mintegy varázsszóra megmozdult egy függöny, és az ablakban ott állt ő, az újdonsült szomszéd. „Hip-hip-hurrá!” – ironizáltam magamban, de azért a feszültséget oldandó, kényszerítettem az izmaimat, hogy mosolyogjanak. Anyám kedvéért még integettem is. Reméltem, kevésbé sikerült ijesztőre, mint a hasonló próbálkozásaim általában, de ő, kinek nem tudjuk nevét – s néha még a neme is kétséges - , motyogott valamit, majd egy igen csak agresszív mozdulattal berántotta a sötétítőt.

- Nagyszerű – vetettem oda anyámnak, válaszul legutóbbi okfejtésére. – Próbáld meg! Én még egyszer nem vállalom a kockázatot, hogy leharapja a fejem...

- Rendben – sóhajtotta és újra bekopogott az ajtón.

Előre kiszámítható módon mozdult a függöny, majd hogyishívják csodálkozva konstatálta, hogy valószínűleg nem én állok az ajtóban is. Nemtörődöm módon vállat vontam, majd intettem anyámnak, hogy abbahagyhatja a kopácsolást.

- Vigyázz, kész... rajt! – suttogtam a fülébe, amikor az ajtó résnyire nyílt.

- Igen? – állt meg az ajtóban hogyishívják, a nagyon feldúlt, egyetlen szúrós pillantásra méltatva engem, amit nem állhattam meg vigyorgás nélkül.

- Helló! Emily Scott vagyok, az új szomszéd. A fiamat talán már ismered – szakította meg néma párbajunkat anyám.

- Hülye azért nem vagyok – tátogtam gúnyosan, de ismét bakot lőttem.

- Samantha Fields – nyújtott kezet anyámnak, sértődötten végigmérve engem.

Legszívesebben világgá kiabáltam volna: „Ezt a meccset én nyertem, kisanyám!” Szerencsére, még mielőtt megtettem volna, anyám furcsa, somolygó arca visszazökkentett a valóságba. Szemével bökött néhányat a lány felé, akinek immár neve is volt, csakhogy a nagy örömködés közepette már el is felejtettem. Hamar feladta a jelbeszédet, látva, hogy így se, úgy se megy vele semmire.

- Nos, mi nem is akarunk zavarni – fordult ismét jövendőbeli dugóhúzó felelősünkhöz - , csak azt szerettem volna kérdezni, nincsen-e véletlenül valami fogalmad arról, hogyan lehetne kinyitni azt a pincét? – biccentett a lejáró felé.

- Talán, ha kiolvad – szögezte le őtishívjákvalahogy kisasszony barátságtalanul.

- Oh... értem – sóhajtotta anyám, feladva a reményt.

- Télen az előző tulaj sem nagyon használta – folytatta a lány. – Egyébként, legjobb tudomásom szerint évek óta üresen áll. Nem hiszem, hogy találnának odalent valamit...

- Köszönöm. Akkor viszlát, Samantha! – intett anyám búcsúzóul, de amint az ajtó bezárult, olyan erővel rántott vissza magához, hogy ha nem állít meg ugyanilyen magabiztosan, lefejelem.

- Nem mész sehová, te csökött agyú! Kár volt beléd gyerekként az a sok kakaó – Nem csak a szorításától gúvadtak ki a szemeim. Csökött agyú?! - Hogy erősebb nem lettél tőle az egy dolog, de hogy a felfogásodon sem sokat segített, az is holt biztos! – Nem vagyok biztos benne, hogy valaha volt-e már valaki ilyen kiábrándító véleménnyel az agyi kapacitásomról. – Ne mondd,... hogy nem ismerős a Sam Fields név! – pirított tovább anyám, és valóban kezdtem magam kétszersültnek érezni.

Leszámítva, hogy az ujjaim már – mind a huszan – jégkockába fagytak, elég égő volt a helyzet. Amint anyám kiejtette a nevet, megvilágosodtam.

- AZ a Sam Fields? AZ...? Ő lenne Jackson lánya? – hápogtam egy ideig a meglepetéstől.

- Okos – simogatta meg a fejemet anyám.

Nem nevettem. Tényleg ő a lánya? Nem is hasonlít. És mufurc is. Mi van, ha ő is boxol? Ennyit a körmökről. Mit számít, ha van két ökle, amit használni is tud?

- Szóval... elmondom, mi a terv...

- Ajjajj...

- A pasas jó fej, a lánya jó fej... csitt! – előzte meg a tiltakozásom. – Neked is jól jön egy barát, nekem se jönne rosszul. A jó szomszédi viszony...

- Iszony – vetettem közbe a havat rugdosva.

- ... a jó szomszédi VISZONY fontos... és a pasas jó fej... – Majd látva az arcomra kúszó rejtegethetetlen boldogságot, még hozzá tette: - Jól jön majd a segítség, ha beköltözünk, stb...

- Aha... tudom, hogy szeretsz tervezni, anya, de azért nem túlzás száz évekkel előre...? – nem tudtam befejezni, mert anyám lehajolt egy adag hóért és azzal fojtotta belém a szót.

- Ne szemtelenkedj, mert megbánod! – vetette rám magát, olyan gyorsan, hogy nem hogy védekezni, még meglepődni sem maradt időm.

Csurom vizesen, átfagyva tápászkodtam fel a földről, mint egy életre kelt hóember.

- Oké, benne vagyok – fújtattam. - Ha bejutunk jó fej leszek, DE... ha nem, akkor enyém a fürdő először, ha haza értünk.

- Oké – nyújtotta a kezét anyám, hogy felsegítsem.

- Oké – csaptam bele segítőkészen, mire ő újra a földre rántott.

Mire ismét összeszedtem magam, ő már az ajtóban állt. Fogtam egy hógolyót, s mögé lopózva a nyakába ejtettem, pont mielőtt az ajtó újra kinyílt volna.

- Egen? – dugta ki az orrát Samantha Fields, a markában zsebkendőt szorongatva.

Szinte már én éreztem magam kínosan. Már az első incidens után haza kellett volna menni.

- De jó, hogy még nem aludtál vissza! – mosolygott rá anyám, miközben a hógolyó csendesen olvadozva csordogált a nyakában. – Az a helyzet, hogy lefulladt a kocsi.

- Ühüm – reagálta Samantha bambán.

Nevetnem kellett. Nem csak a lány ábrázatán, hanem azért is, mert mindenre számítottam, csak a kocsis trükkre nem. Anno, még kölyökként, sokszor játszottuk el ezt anyámmal. A pasasok szívesen segítettek neki szerelni – persze a kocsi mindig első pöccre beindult - , anyám pedig hálából felajánlott valamilyen fogászati szűrést, vagy akármit. Ingyen és bérmentve. Új helyen így szerzett klienseket. Általában bevált, jobban, mintha ajándék kuponokat osztogatott volna.

- Nincs véletlenül a háznál egy akksi, amivel be lehetne bikázni? – kérdezte anyám mártír hangon, mire Samantha szemei még jobban elkerekedtek.

Azt hittem most fakad ki végleg, és ránk uszítja a fellelhető összes taknyos papírzsebkendőjét, de tévedtem. Valószínűleg csak értelmezte az imént hallottakat. Érthető, hogy hajnaltájt még nem fog úgy az ember agya. Az én agyam például már teljesen lefagyott. Nem beszélve az ujjaimról, a fülemről és az orromról. Még arra is rájöttem, vajon most miért is nem folyik Samantha orra.

- Akksi éppenséggel akadhat – pillantott most a ház előtt álló kék kocsi felé, majd ezidáig példátlanul kedves módon rám mosolygott - De elkélne egy férfi is, aki ért az ilyesmihez, nem?

Áú. Ez tényleg fájt.

- Nagyon vicces –biggyesztettem le a számat, de azért gondolatban húztam egy strigulát egykori hogyishívják, alias Samantha neve mellé.

- Szóval megcsinálod? – kérdezte gunyorosan.

Kezdett felmenni bennem a pumpa, de a jószomszédi (v)iszony kedvéért visszafogtam magam, pedig lehet jobban jártam volna, ha haza megyünk és végre feloldódhatok egy kád forró vízben. Anyám nyaka is egyre merevebben viselkedett, amin nem csodálkozom. Már azt vártam, mikor vág vissza, mert abban biztos voltam, hogy ez nem marad büntetlenül.

- Anya ért hozzá – tudtam le a témát gyorsan, mielőtt azt hiszi a nyelvem is lefagyott.

- Gyertek be! – vágta rá hirtelen. – Apa nemsokára felkel. Majd ő segít.

- Kösz –indult meg anyám befelé, de előtte még nyelvet öltött rám.

Hiába vettem elő a lehető leghálásabb mosolyomat, Samantha ugyan olyan mufurc maradt velem szemben.

- Merre mennétek? – kérdezte, bár inkább csak anyámtól.

- Plymouth-ba – válaszolt ő.

- Apa is oda megy. Ha nem sikerül beüzemelni a kocsit, biztos elvisz titeket – ajánlotta fel Samantha mindkettőnk - vagy az arckifejezéséből ítélve inkább mindhármunk - legnagyobb meglepetésére.

- Az szuper lenne – hálálkodott anyám.

- Üljetek le nyugodtan a nappaliban – mutatott a szoba felé vendéglátónk. - Kértek valamit inni? Van kávé és tea.

- Én innék egy teát – szólaltam meg elég csendesen és félénken ahhoz, hogy pofátlanság legyen visszautasítani.

Bár, ha felajánlotta, biztosan nem viccből, de azért ki tudja, jobb óvatosnak lenni.

- Rendben... Emily?

- Köszönöm, én is elfogadok egy teát – szerénykedett anyám.

Samantha kivonult a konyhába. Hallgattuk, ahogy vizet enged, valami zörgött, szörcsögött, utána egy másik valami - talán fém - koccant egy harmadik valamihez. Éppen azon agyaltam, hogy mi történhetett akkor este, és vajon tudja-e, hogy láttam őt, amikor anyám böködni kezdett.

- Matt! – suttogta.

Ahogy odafordultam, majdnem a szívbajt hozta rám egy szőrös fekete valami. Hátrahőköltem, mire ő a hirtelen mozdulattól megrémülve kikapart anyám térdén, és eltűnt a kanapé alatt.

- Bocs – néztem anyámra, mert ha valamiben, hát macskaügyben nagyon kényes volt.

- Semmi. Mindjárt visszacsalogatom – mondta, és leguggolt a kanapé mellé.

Furcsa, de már máskor is megfigyeltem, hogy anyám igen különös módon vonzza a macskákat. Más emberek, ha magukhoz akarnak csalogatni egy ilyen kétszínű dögöt, ciccegnek, meg sziszegnek, van hogy még párizsit is lengetnek a kis rózsaszínű, turcsi orruk előtt. Anyám csak leguggol és vár. Közben néha dorombol is. Én sosem tudtam, pedig kiskoromban sokszor próbáltam utánozni. Néhány másodperc kellett csak, hogy a fekete kis szőrcsomó újra anyám ölében henteregjen.

- Hű – torpant meg Samantha az ajtón belépve.– Senkinek sem hagyja, hogy a hasát simogassa. Rajtam kívül persze – csodálkozott.

- Hát... szeretem a macskákat – vont vállat anyám.

- Általában, ha idegen ember jön, elbújik valamelyik ruhásszekrényben – folytatta Samantha, majd elénk tette a két gőzölgő bögrét.

Anyámnak le kellett tennie a macskát, mert szerencsétlen Samantha már majdnem hozta a párizsit, hogy a szőrcsomó végre csak megmozdítsa a füle botját.

- Köszönjük. Ez életmentő – kortyolt bele anyám a teájába, mire én is elvettem a másikat.

- Igen, kösz – szorongattam a bögrét, és éreztem ahogy a vérem újra folyni kezd az ereimben.

Valahol megcsörrent egy óra, mire Samantha ledobta az öléből a szőrcsomót, akit ezidáig büszkén szorongatott, mint valami trófeát.

- Megyek, szólok apának, hogy ne alsógatyában flangáljon – vetette még hátra nekünk, majd felsietett az emeletre.

- Esküszöm, ez volt eddig a legemberibb megszólalása – vigyorogtam anyára. – Kicsit olyan, mint valami robot, nem? – kérdeztem.

- Mit vársz attól, akit egy robot nevelt? – élcelődött anyám.

- Nézzenek oda! Csak nem szóltál egy rossz szót az új szomszédra?

- Nincs abban semmi rossz...

Samantha még a mondat közepén visszatért, így nem tudhattam meg, mi az amiben nincsen semmi rossz, de lehet nem is bánom. Pár percig néma csendben ültünk, és egymást vizslattuk, mígnem az ajtóban megjelent Jackson álomittas alakja.

- Micsoda meglepetés! – ásított. – Helló, Emily! Matt! – biccentett felénk, mire anyám halkan felkuncogott mellettem.

- Hello, Jackson! – köszöntem vissza anyámmal szinkronban, mire nem átallottam könyékkel bordán bökni őt.

Míg anyám magához tért ámulatából (biztosan oda van az olyan pasasokért, mint Jackson, aki kócosra álmodta még a szempilláját is), addig engem Samantha mimikája kötött le. A lány zavarodottan állt a fotel mellett és a nevemet tátogta. Vajon kezdjek el félni? Aztán hirtelen magához tért, pislantott egyet és az apjához fordult.

- Apa, Emily-éknek bedöglött a kocsija. Megnéznéd, mi lehet a baj?

- Huhh – sóhajtott vészjóslóan Jackson. – A helyzet az... hogy valószínűleg nem lesz időm rá. Ilyenkor éppenhogy kávézni van időm. Aprópó, kávé! Kicsim... – nézett kérlelőn Samanthára, aki a konyhába ment, bizonyára kávéért. – Szóval, ha nektek megfelel, beviszlek titeket, és munka után... esetleg vissza jöhetnétek velem, és elvihetnétek akkor a kocsit – töprengett. - Vagy... mi lenne, ha nálunk vacsoráznátok? Én főzök – vonta meg a vállát nevetve.

Anyám bizonyára csillagokat látott örömében, és a Jackson feje körül kergetőző kócok nem győzték visszaverni a felé pattogó elektromos szikrákat.

- Nem hiszem, hogy menni fog – vágtam gyorsan közbe. – Ma el kell intéznem a suli ügyet. Még nem találtam megfelelőt.

- Jajj, Mattie... Matt – javított gyorsan anyám, látva a homlokomon ráncolódó vészjelzéseket. – Ráér. Majd holnap elintézzük – legyintett kicsinyesen.

- Nem anya, nem ér rá. Holnap már péntek, és addigra már tudnom kellene, hová akarok menni, hogy be tudjak iratkozni – húztam a számat.

- Egyszerű a megoldás – tárta szét a karját Jackson. – Matt itt marad. Sam ismeri a környék iskoláit, úgyhogy elmehettek megnézni, melyik szimpatikus. Este pedig visszahozom Emily-t is, és megünnepeljük ezt a szerencsés véletlent. És persze megszerelem a kocsitokat is... ha tudom.

- Rendben – pattant fel anyám. – Akkor mehetünk is – lelkesedett be.

- Köhm, Emily... azért felöltözhetek? – állította meg Jackson.

- Oh, persze... ruha, kávé... bocs – intett anyám, és vissza telepedett mellém a kanapéra.

A kezébe nyomtam a maradék teáját. Ennél nagyobb hülyét már ne csináljon magából. Mi a frász lelte?

- Tessék, apa! – tért vissza Sam egy csésze kávéval.

- Köszi, Sam! Látom már jobban vagy, így kérnénk tőled egy szívességet. Segítenél Mattnek iskolát választani?

Ekkor két furcsa dolog történt egyszerre. Először is Sam pupillái résnyire szűkültek, majd sarkon fordult, hogy felvonuljon – gondolom én - az emeletre, és ezzel a hirtelen mozdulattal kiverte Jackson kezéből a kávét, mire anyám felpattant és számomra ismeretlen okból eltorzult arccal ráfújt Samanthára.

Jackson és én csak álltunk döbbenten, gyökeret verve a szőnyegen át egészen Kínáig, vagy mi van a bolygó másik felén.