Diara - Pillangóhatás Novella 7.

Láncreakció

Kiss Mónika az utcán sétálgatva próbálta jobb kedvre deríteni magát. Szombat volt, és nem volt dolga. Ez még nem lett volna baj, de programja sem volt. Utálta a hétvégéket, amikor nem kellett dolgoznia menni, mert ilyenkor nem tudott mit kezdeni magával. A dolgos hétköznapoknak legalább megvolt a szigorú rutinja, ami biztosította, hogy egyetlen pillanatot sem kell magányos élete fölött búslakodnia. Már éppen azon volt, hogy visszamegy az autójához és végső elkeseredésében elhajt a legközelebbi könyvtárhoz, hogy egy újabb romantikus regénnyel kényeztesse – kínozza – magát, amikor a szemközti cukrászda ajtajában egy fiatalasszony jelent meg egy kezét szorongató, három éves forma kislánnyal. A bongyor fürtök, a hatalmas, világító kék szemek, és a csöpp arcon felragyogó huncut vigyor láttán nem bírta türtőztetni magát. Arcizmai, mintha csak önállósították volna magukat, meghatott mosolyra húzódtak.

Kovács Tamás kilépett kis földszinti lakása ajtaján, hogy a megszokások rabjaként, a pár háznyira lévő családias étterem felé vegye az irányt, ahol minden hétvégén ebédelni szokott. Bezárta az ajtót, megfordult és miközben zsebre vágta a kulcsait, élénk tekintettel körülnézett a napsütötte utcán. Első pillanatban fel sem ismerte kolléganőjét a szigorú, már-már vénkisasszonyos kosztüm és a szoros konty nélkül. Úgy mérte végig, mint bármelyik másik csinos nővel tette volna, majd amikor eljutott a tudatáig, hogy a farmerba bújtatott formás lábak, a könnyű kis kardigán fedte gömbölyű mellek és a csókra csábító, szájfénytől csillogó ajkak a mindig zárkózott, morcos Kiss Mónikához tartoznak, elképedve megtorpant a járda közepén. Az egyetlen ami nem volt újdonság, az a szomorúan csillogó mogyoróbarna szempár volt. Tamás megrázta a fejét, hogy elhessegesse az elméjében megjelenő erotikus képsorozatot, és lelépett a járdáról. Nem bírta azonban megállni, és míg átvágott a kis utcán, vissza-, visszapillantott a tanácstalanul ácsorgó nőre. Majdnem felbukott a saját lábában, amikor a szoborszerűen merev arcot egy bátortalan, édes mosoly keltette életre. Mintha csak először próbálkoztak volna vele a szinte már sápadt bőr alatt dolgozó izmok. Tamás a váratlan élménytől kábán nem vette észre, hogy időközben veszélyesen közel került a szemközti járdán álló gyümölcsös standhoz. A következő pillanatban éles fájdalom nyilallt a sípcsontjába, ahogy nekiütközött az egyik tároló rekesznek, ami engedve a fizika törvényeinek arrébb csúszott a járda kövezetén, meglökve egy újabbat, melynek tetején táncba kezdtek a feltornyozott, pirospozsgás almák.

– Hé, Tomi, figyelj hová lépsz – figyelmeztette nevetve a mérleg mögött álló ötvenes férfi.

– Bocs, Józsi – kapta felé zavartan a fejét Tamás, sajgó lábszárát dörzsölve. – Elbambultam.

– Vettem észre. – A férfi arcára mindentudó kifejezés költözött, és fejével a cukrászda előtt álló nő felé bökött. – Csinos. Ismered?

– Igen, vagyis... a munkatársam. – Egyre zavartabb arcot vágott, majd bocsánatkérő pillantást vetett őszülőfélben lévő barátjára, és elvigyorodott. – Most mennem kell. – Azzal vett egy félfordulatot, és céltudatosan megindult Mónika felé.

Egyikük sem vette észre, hogy a megbolydult gyümölcskupac tetejéről egy alma önálló életre kelt, legurult a láda pereméig, ott megbillent, mintha nem tudná eldönteni, hogy hol jobb, a farekeszben, vagy az utca kövén. Végül egyik szintén elszabadult társa adta meg neki az utolsó lökést. A földre érve gurulni kezdett, egyre gyorsabban és gyorsabban pörögve a lejtős úton.

Néhány házzal lentebb Sípos Péter lehajtott fejjel, csilingelő hangok kíséretében hagyta el ki kis ajándékboltjukat. Legszívesebben szétvert volna valamit csalódottságában, de tudta, hogy azzal nem oldana meg semmit. Nem bírta kiverni a fejéből felesége szomorú tekintetét. Bár megpróbálta leplezni fájdalmát, a tíz év, amit együtt töltöttek, szinte lehetetlenné tette ezt. Péter mindenkinél jobban ismerte Mártát, és tisztában volt vele, hogy édesanyja nyakláncának zálogba tétele igencsak mélyen érinti. Látta rajta, hogy minden erőtartalékát felemésztette az igyekezet, hogy úgy tegyen, mintha nem rázná meg a dolog, és hogy meggyőzze őt, ő maga ajánlotta fel a becses örökséget pénzszerzés céljára. Péter oda sem figyelve lépkedett lefelé az utcán, fásult arccal maga elé bambulva, és akkor is csak önkéntelen reflexként pillantott a lábai elé, amikor érezte, hogy valamibe belerúgott. Azonnal érdeklődés csillant azonban a szemeiben, amikor a térkövek közötti résben furcsán ismerős, színes papíron akadt meg a tekintete. Lehajolt és egy összehajtogatott húszezres bankjegyet emelt ki a repedésből. Hitetlenkedve vizsgálgatta a papírpénzt, majd hirtelen hátraarcot vágott, újra feltépte az ajtót és átszáguldva a különböző dísztárgyakkal telezsúfolt polcok között, berontott az apró raktárba.

– Asszony, csoda történt! – rikkantotta el magát, és feleségét magasba emelve megpörgette a levegőben.

– Sípos Péter, azonnal tegyél le! – parancsolt férjére ellentmondást nem tűrő hangon az apró termetű, középkorú nő.

Meglepődött a hirtelen hangulatváltozáson, ugyanakkor anélkül, hogy tudta volna az okát, örült, hiszen idejét sem tudta, mikor látta utoljára akárcsak mosolyogni is a férjét.

– Rendben, leteszlek, de csak ha táncolsz velem – hangzott a váratlan ultimátum.

– Péter, te ittál? – nézett a férjére összehúzott szemmel. Aztán eszébe jutott, hogy az lehetetlen, hiszen egy perce sincs, hogy elváltak. – Mi ütött beléd?

Férje azonban ügyet sem vetett zavart megtorpanására, elkapta a kezét, másik tenyerét a hátára csúsztatta és forogni kezdett vele a szűk helyiségben, miközben dörmögve dúdolta Strauss Kék Duna keringőjét.

Péter tisztában volt vele, hogy csak átmeneti megoldást nyújt a talált pénz, de bizakodott. Talán az az egy hónap haladék, amit kapnak általa, elég lesz, hogy kitaláljon valami végleges megoldást a gondjaikra.

Eközben az alma Péter cipője orrától újabb lendületet kapva gurult a térköveken. Elérte a kereszteződést, és megtorpanás nélkül haladt tovább, átpattanva a járda alacsony peremén, ki az autóútra.

Egy fekete autó, izzadó sofőrrel a kormánya mögött, feltartóztathatatlanul száguldott a főúton. Hiába taposták a fekete cipőbe bújtatott lábak először kapkodva, majd teljes erőből a fékpedált, a sebességjelző ahelyett, hogy megindult volna lefelé, egyre magasabbra araszolt a kijelzőn.

A Takács fiú szemét előre szegezve, arcán üdvözült mosollyal tekert vadonatúj kerékpárján. Büszke volt magára, hogy ilyen hamar megtanult kétkerekűn biciklizni, és dacára annak, hogy édesanyja eltiltotta az utcán való gyakorlástól, ő eldöntötte, hogy eldicsekszik a barátainak. Első adandó alkalommal kisurrant az udvarról, felpattant a zöld járgányra és szívében ujjongó örömmel indult a belváros felé. Nem sokáig örülhetett azonban. Kis híján felüvöltött rémületében, amikor valami oldalról nekiütődött az első keréknek, kibillentve őt egyensúlyából. Ijedten kapta félre a kormányt és megpróbálta visszanyerni az irányítást biciklije felett. A mélyen bordázott kerékgumi alig súrolta az útpadkát, ez azonban bőven elég volt, hogy megdobja az egész vázat és a kétségbeesett kisfiút átrepítse a kormány felett. Zoli fájdalmas ütést kapott, amikor jobb válla, nekicsapódva egy közlekedési táblát tartó fémoszlopnak, megakasztotta zuhanását. Hallott egy halk reccsenést, szemét könnyek lepték el az újabb éles fájdalom hatására, de amikor földet ért, már semmit nem érzett. Eszméletét vesztve terült el a járdán. Nem látta a fekete Opelt, ami lassítás nélkül száguldott be a kereszteződésbe, és nem hallotta a fémes csattanást, ahogy a félrekapott kormánynak engedelmeskedve, a kocsi kipördült és lendületét vesztve nekicsapódott a szemközti postaládának.

Kolozsvári János homlokát törölgetve szállt ki a gépkocsiból, és a járművet ért károkkal mit sem törődve rohant át az úton a földön fekvő fiúhoz. Miközben lehajolt, hogy megvizsgálja, még mindig az a szörnyű kép villódzott a fejében, hogy képtelen megállni vagy kikerülni a kereszteződés felé tartó gyereket. Szakértő kezekkel végigtapogatta a végtagokat, felhúzta a kék szemeket elfedő szemhéjakat, majd amikor meggyőződött róla, hogy a bal alkar csonttörésétől eltekintve semmi komoly sérülése nincsen, végre elernyedtek feszült izmai. A gyerek mellé rogyott a kövezetre, és hallgatva az egyre hangosodó szirénát, hálát adott az égnek a szombati gyér forgalomért, és hogy a szőke kisfiú ügyetlensége megmentette mindkettőjüket egy sokkal nagyobb katasztrófától.

Az alma gellert kapva a küllőkről, egy közeli, szűk sikátor felé repült.

Judit lassan, komótosan válogatott a magasan járó napkorong ellenére is félhomályos sötétségbe burkolózó kukák között. Előző nap nem igazán járt sikerrel, és most minden idegszálával arra koncentrált, hogy találjon valamit, amivel csillapíthatja kislánya éhségét. Nem szokott kijönni a kertvárosba, de most nem volt más választása. Az étterem mögötti sikátor ígéretesnek tűnt, és hamarosan a kezébe akadt egy kartondoboz, tele kifőtt spagettitésztával. Elsüllyesztette foltos, rojtos szatyra mélyére, és ismét a szeméttároló fölé hajolt, amikor éles csörömpölés kíséretében betört a feje fölötti ablaküveg. Mozdulatlanná dermedt. Ideje se lett volna elmenekülni, egy fél pillanat sem telt el, kicsapódott egy keskeny ajtó, és egy magas, tagbaszakadt ürge lépett ki rajta. A rideg szürke szemek szinte felnyársalták.

– Mit képzel? – harsant a mélyen zengő, szigorú hang.

Judit ellenkezés nélkül tűrte, hogy a férfi megmarkolja a karját és behúzza az épületbe. Kétségbeesetten próbált kitalálni valami magyarázatot, hogy mit keresett az étterem mögött, de öltözékéből a vak is láthatta, hogy nem egy eltévedt vendég. Úgy döntött, megpróbálkozik a lehetetlennel, és a férfi könyörületére bízza magát.

– Kérem... – Hangja halk volt és esdeklő, de nem azért nem tudta befejezni a megkezdett mondatot, mert nem bírta, hanem mert félbeszakították.

– Főnök, ezzel törte be az ablakot. – A fehér kötényes fiatalember egy almát tartott a kezében. – Hívjam a rendőrséget?

A szürke tekintet szemmel követhető változásokon ment keresztül, amint megpillantotta, mit nyújt felé a konyhasegéd. A haragot először döbbenet váltotta fel, majd érdeklődés, ahogy végigmérte az asszonyt, akinek még még mindig szorította a karját. Judit meglepetten tapasztalta, hogy egyetlen pillanatra sem uralta undor, vagy megvetés a markáns arcot. Végül a rideg acél meglágyult, a férfi elengedte kinyúlt pulóver ujját, és határozott hangon válaszolt a kérdésre.

– Felesleges, nem ő volt.

A fiú minden további kérdés nélkül letette az almát a pultra, és ment a dolgára.

– Elnézést – fordult vissza a nőhöz. – Kérem, nem ülne le? Épp most főztem jó kis házi húslevest.

Judit utálta a szánalmat. Őt ne sajnálja senki. De a férfi tekintetében nyoma sem volt szánakozásnak, csupán kedvesség és emberség sugárzott belőle. És még valami, amit Judit nem tudott hova tenni. Megértés.

– Köszönöm, de nem akarok alkalmatlankodni.

– Ugyan már, itt nincs útban – mutatott a férfi sarokban megbújó apró asztalra. – Csak foglaljon helyet. Hozok egy tállal, amíg jó meleg.

Judit leroskadt a fehér székre. Nem volt ereje ellenkezni. Szüksége volt minden önuralmára, de nem vetett rá magát a gőzölgő levesre, csak lassan, apró kortyonként ette, kiélvezve minden egyes cseppjét. András csendben figyelte. Látta rajta az erőfeszítést, hogy legszívesebben habzsolta volna a finom házi kosztot, és tisztelet ébredt benne az ismeretlen nő iránt, hogy mégsem tette. Amikor azonban az adag felénél megállt és letette a kanalat, nem értette.

– Tudom, hogy így is sokkal tartozom, de ha nem túl nagy kérés, becsomagolná nekem a többit?

Az asszony hangja olyan halk volt, hogy András alig értette meg a szavakat. A tény, hogy nem mert ránézni, arról árulkodott, hogy nem szívesen kért.

– Egye csak meg nyugodtan – felelte. – Holnap is visszajöhet. Egy étteremben mindig akad mit enni. Egy adaggal több vagy kevesebb, nem számít.

A nő végre felemelte a fejét, és a férfinak elszorult a torka a zöld szemekben megcsillanó szomorúság és beletörődés láttán.

– Nem nekem lenne, hanem a kislányomnak. – Egy könnycsepp húzott világos csíkot a maszatos arcon.

András egy pillanatig sem gondolkozott tovább.

– Nézze, van egy üzleti ajánlatom – nézett egyenesen a fátyolos szemekbe. – Nekem szükségem lenne egy kisegítőre itt a konyhán. Mosogatás, zöldségpucolás, takarítás, ilyesmi... Magának és a kislányának pedig étel kell...

– Honnan tudta, hogy nem én dobtam be az ablakot? – szakította félbe Judit.

András először meghökkent, de aztán mégis válaszolt.

– Ön megette volna az almát. Vagyis, nyilvánvalóan elvitte volna a lányának – javította ki magát, az új információk birtokában.

Judit mosolygott és bólintott. – Köszönöm.

Mindeközben Mónika és Tamás egymással szemben ültek az étterem egyik sarokasztalánál és elmélyülten beszélgettek, mit sem sejtve arról, hogy hány ember életét változtatta meg egy olyan apró, mindennapos dolog, mint egy meleg mosoly – és egy alma.

-----------------------------------------------

Kedves Diara!

Nem tagadom, az eddig olvasottak közül eddig ez fogott meg leginkább. Nem volt benne nagy izgalom, nem volt különösebbképpen kacifántos, mégis. Az alma, mint a történet gerince, nagyon érdekes ötlet, és ez volt, amitől különleges lett a történeted. Másrészt pedig a megfogalmazás is szép és kedves. Gratulálok!

hullócsillag