Tia - Pillangóhatás Novella 6.

Csak EGY kívánság…

- Sok boldog születésnapot kicsim! – úszott be a konyha felől édesanyám mosolygós arccal. Kezében ott tartotta a gyönyörű szép tortámat, amit még közösen választottunk ki a cukrászdában. A marcipán figurából készült hasonmásom igazán élethűre sikeredett, de egy dologban mégis különböztünk, hogy az ő arcán őszinte, fülig érő mosoly tükröződött vissza, míg én savanyúan bazsalyogtam. A gyertyák lángolva táncoltak körülötte, én mégis a levakarhatatlan vigyorával néztem farkasszemet. Nem éreztem tisztességesnek a sorsot. Miért mindig a születésnapomon üt be a krach?

- El se hiszem, hogy ilyen hamar felnőttél prücsök – ölelt át apa tengernyi szeretetével. A karjaiban mindig menedéket leltem, akármilyen szörnyű volt is a helyzet. Elfelejtettem, hogy én tulajdonképpen egy kishal vagyok a vízben, a halászok és a többi ragadozó mindig körülöttem ólálkodik. Örökké vadásznak rám, nem tudok kikerülni a hálok garmadájából… sajnos.

- Kívánj valami szépet, meglátod, teljesülni fog – suttogta a fülembe mosolyogva, majd homlokon csókolt. De én nem kívántam semmit, akármilyen kölyökkutya arcot is öltött fel magára. Tovább ültem a tortát bámulva és a gyertyákat szuggerálva. 16, hát ezt is megéltem – sóhajtottam fel magamban és mérgesen méregettem tovább az idegesítően vihogó marcipánbábut. Semmi joga nem volt ezt tenni, ő nem tudatosult a rideg valósággal, mint az velem megtörtént. Az asztal sarkaiba kapaszkodtam felhevült indulattal, de mintha a dühöm kiterjedt volna a szobára is. A tárgyak mozogni kezdtek, s a szoba ringispírként indult el önálló útjára. A teremben mindenki elhalványult maszlaggá folyt össze, csak a gyertyák és önarcképem élesedett ki szemeim előtt, ők velem forogtak és nem a többiek ritmusát követték.

A torkomban éreztem a szívemet, zilált lettem a nem várt gyorsaságtól. Tisztában voltam vele, hogy ez egy ócska vízió és én tulajdonképpen a nappaliban ülök, szomszédok vesznek körül, - na meg a családom - mégsem bírtam elvonatkoztatni ebből a lehetetlenségből. A gondolataim külön utakon akartak járni, elegük volt a befalazott életmódból. Máshová vágytam, el egészen a messzeségbe.

- Katherine, K-A-T-H-E-R-I-N-E – hallottam meg anya hangját szaggatottan, mintha a normál beszéd helyett valaki lassítást nyomott volna a lejátszóra. Nyújtottan, már-már robot hangon ejtette ki a nevem. Lehunytam szemeimet és számolni kezdtem magamban. Ez régen is bejött, amikor éjjelente felébredtem és neszezést hallottam a szobámban. Addig számoltam a macimhoz bújva, míg a félelem el nem szállt és vissza nem tértem az álmaimba. A kis trükköm alig tarthatott néhány másodpercig, majd a végén egy fejrázással toldottam meg.

- Igen? – pislogtam ki szempilláim rejtekéből és anyára néztem. A kérdésözön jól látszódott a homlokán összefutó ráncain, amit szemeimmel próbáltam egyesével elsimítani. – Le fognak égni a gyertyák, ha nem kívánsz – nógatott a tortámra tekintve. Az unokatesóimon, a bátyámon, de szinte mindenkin az értetlenség látszott. Beleegyező nyögés keretében fújtam el elsőre az összeset, hogy ne nézzenek a kelleténél is bugyutábban rám, miközben egy csúnya kérés fogalmazódott meg a fejemben: Bárcsak meghalna David és soha többet nem látnám. Amint az utolsó füst is elgomolygott a plafon fele, az örömujjongás megkezdődött. Többé nem én voltam a középpontban, hanem a vígasság és a zene. Az egyetlen ember is csak én lehettem a mulatozók közül, aki észrevette, hogy egy erősebb fuvallat megemelte a függönyöket, majd ugyanolyan gyorsan útjára kelt, ahogy jött.

Nyugtató másnapreggel, végre – nyújtóztattam ki elgémberedett végtagjaimat, hogy az egész ágyam hosszát kihasználjam. Én lennék az egyetlen ember, aki a születésnapját valaha is gyűlölte? Lehetséges! Sosem tartoztam a normális, épelméjű emberek közé. Bennem valami biztos elromlott már a születésemkor. Miután végeztem a napi tornagyakorlatommal, felkászálódtam az ágyból és ugrándozva mentem ki a friss újságért, amit minden reggel én hoztam be a postaládából. Visszafele Lucky-t, az aranyos beagle kutyámat kedveskedve megcirógattam. Rögtön tudtomra is adta, hogy tetszik neki a hirtelen jött masszázs. Egészen szüleim hálószobájáig boldog mosoly fogott el a napsütés és csendesség miatt, míg kutató szemeim nem találkoztak a címlappal és egy ismerős fényképpel.

Szörnyű Tragédia!

Újabb borzalomhullám lepte el London utcáit. Ez a katasztrófa már nem az első, de nagyon reméljük, a legutolsó ilyen rövid intervallum alatt. A metrós kocsi újabb áldozata egy 17 éves fiú, David Holmes lett, akit a megállóhelynél az önműködős ajtók meggátoltak a peronra való leszállásban. A bajba esett fiút senki nem vette észre, így halálra gázolták a többtonnás kerekek. A meghibásodott szerelvényt már kivonták a forgalomból, de a gyászt nem lehet ilyen könnyedén csillapítani. Gyertyás megemlékezést tartanak a baleset helyszínén ma éjfélkor, hogy nyugalmat közvetítsenek a balesetben életét vesztett fiú lelke felé. Fájdalmas, hogy ebben az elmúlt két hónapban ez a harmadik ilyen baleset, amit egy mechanikai meghibásodás okozott. Vajon kellő odafigyeléssel meg lehetett volna állítani a katasztrófát? Ezt nem lehet tudni, az viszont bizonyos, hogy a rendőrök megkezdték a vizsgálatot emberi mulasztás gyanúja miatt.

Remegő kezekkel ejtettem ki kezemből az újságot. Zsongott a fejem a sok információtól. David Holmes… 17 éves… David Holmes… bajba került… David Holmes… balesetben életét vesztett fiú… David Holmes. David! – sikoltottam fel magamban, mikor eljutott a tudatomig, hogy ez nem lehet véletlenszerű egyezés. Túl sok volt nekem ez az információ. De hiszen ez képtelenség! – néztem vissza a földön heverő újságra, ami szétnyílva feküdt a parkettán, a szöveg alatt pedig egy sötét illusztráció volt beszúrva. Mikor ráfókuszáltam a fekete foltra, rájöttem, hogy egy metrószerelvényt akar ábrázolni, ami épp az olvasók felé közeledik. Akár csak az igaziak, ez is vészt sejtető hangon, csilingeléssel figyelmeztetett, hogy fussak el előle. Fülem csengeni kezdett magas frekvenciájától, szívbillentyűim pedig össze-vissza csapkodták szívemet a bordáimhoz a helyes ütemet meg sem találva, mint két dühös bokszoló. A vészcsengő egyre hangosabb lett, hatalma kiterjedt a látásomra is. A sárga pontok táncolva közeledtek felém, le kellett hunynom a szemem az íriszembe betóduló fénytől. Az összes érzékszervem felett elvesztettem az irányítást, mígnem minden csöndessé vált…

- Katherine, kislányom, Katherine – hallgattam anya lágyan hullámzó hangját. Olyan volt, mintha újra Kaliforniában járnék, az óceán egyenletesen nyaldosta meztelen lábamat, tajtékozva mesélt titkos gondolatairól. Annyira idilli környezet volt, ahonnan sosem akartam elszakadni, a részemet képezte a habzó kékség. Bőrömet a napsugár égette, ereje átjárta egész testemet, a fejtetőmtől bizseregtem egészen a lábujjamig. Lehunyt szemmel élveztem az energia útját, ahogy a két pólus találkozott. A kijózanító pofon áramütésként ért az arcomon. Még a bokám is belesajdult a fájdalomba.

- Gyerünk, térj magadhoz. Robert! – éreztem meg a fölöttem rázkódó testet. Nem értettem, hogy hova kerültem, hiszen előbb még olyan szép volt minden, de mostanra megváltozott. Sűrűn pislogva nyitottam ki lehunyt szemeimet. A napfény a szemeimet telítette meg élettel, míg egy test be nem árnyékolta az útját.

- Hál’ Istennek – fújta ki anya a levegőt és a tarkóm alá nyúlt. – Annyira megijesztettél – fonódott össze a tekintetünk. A félelem ott égett a szemeiben, ehhez kétség sem fért.

- Semmi baj, jól vagyok – erőltettem magamra egy mosolyt megnyugtatásképpen, de a következő pillanatban már fel is szisszentem a fejembe nyilalló fájdalomtól. 

- Tegnap is furcsán viselkedtél, de ez… nem akarsz valamit elmesélni? – kereste a tekintetemet, de én makacson tartózkodtam az elhatározásom mellett, miszerint Davidről soha senkinek nem fogok említést tenni. Aki képes volt ilyen mértékben átverni és átgázolni rajtam, azt annyira se méltatom, hogy beszéljek róla.

- Nincs mit elmesélnem, jól vagyok – keltem fel segítő kezét elütve magam elől, majd a szobámba vonultam és becsaptam az ajtót. Elegem volt már, hogy mindig a pszichológus fele kerekedett ilyenkor felül, ezt az oldalát nagyon nem szívleltem. Ahogy a kulcsot elfordítottam a zárban, kezdtem el igazán érezni, hogy a fejemet sikerült úgy igazán a padlóba vernem. Hasogatott és emiatt még az egyensúlyzavarom is előtört. Nagyszerű! Nyomorékot csinálok magamból egy pasi miatt, aki semmibe vett. Pedig annyira szerettem és elhittem, hogy én sem vagyok közömbös iránta – kuporodtam le a kör alakú szőnyegemre, ami olyan puha volt, akár egy plüssmackó. Fejemet belenyomtam a sűrű szövésű anyagba, és már utat is engedtem a könnyeimnek, amik az arcomon legördülve szívódtak fel a pamutban. Titkon reméltem, hogy őrültség, amit az imént olvastam, de a szívem legmélyén éreztem, nincs ekkora szerencsém. A lapon ott állt feketén-fehéren a halálhír, amit tovább tetézett David féloldalas mosolya.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire szerethettelek volna – hüppögtem remegő hangon jóval több, mint két órával később. Volt egy olyan pont, amikor magam is elhittem, hogy az összes sós cseppecskétől megszabadultam, míg az újabb zokogáshullám el nem kapott és magával ragadott a mélybe. Most viszont kezdtem érezni, hogy csillapodik a fejemen ülő fájdalom és képes vagyok úgy megmutatkozni a nyilvánosság előtt, hogy egy ideig kitartson a gondosan felöltött maszkom. Mert ez csupán az volt, semmi több. Anyát is sikerült rendszeresen becsapnom vele, pedig eleinte kétkedtem színészi tehetségemben, de hát úgy tűnik, neki még én is nehéz esett vagyok, csakúgy, mint hóbortos kliensei. És hát könnyebb volt arra válaszolnom számára, hogy miért nevetek a nap nagy részében, mint azt firtatnom, hogy miért sírok. Akkor biztos rám szállt volna, mint egy vérre kiéhezett cápa.

- Katherine, minden rendben? Ma még ki sem dugtad a fejed a szobádból, kezdelek nagyon félteni – kopogtatott be az ajtómon, amit én rögtön ki is tártam neki.

- Persze, csak lekötött egy nagyon érdekes könyv és nem figyeltem az időre – néztem át a válla fölött, mintha valami lekötné a figyelmemet, hogy ne kelljen a szemkontaktusba belemennem. – Csak nincs valami baj? – adtam az ártatlant.

- Nem, nincs – gondolkozott el egy pillanatra távolba révedő tekintettel. – Ismersz egy Mrs. Litwin nevezetű nőt? Nemrég keresett és mondta, hogy valami Anne-t keres. Mondtam neki, hogy ebben a háztartásban nem él ilyen egyén, de hát hajthatatlan volt.

- Nem anyu, nem ismerek – ráztam meg a fejem, az állarcomat is majdnem vele sodorva. - Tudod mit? Én visszamegyek inkább olvasni, valami csoda ez a könyv – erőltettem mosolyt magamra egészen addig fenntartva, míg a figyelmén kívül nem estem. Az ajtómmal szemben álló tükörbe néztem összetörten, miután újra bezártam az ajtót. A kéttonnányi alapozónak köszönhetően a vörös duzzanat eltűnt a szemem alól, most leginkább a pirosítóra szorultam volna rá. Porcelánfehér arcom a kelleténél is fehérebb volt, a szín eltűnt belőle. Mrs. Litwin? El se hiszem, hogy képes felkeresni ezek után – húztam ki magam bosszúsan a tükör előtt. Még jó, hogy anya semmit nem vette észre. Most az egyszer éreztem úgy – bár csúnya dolog volt – hogy jó dolog a válás. David anyja a leánykori nevét vette fel újra, miután kimondta a bíróság, hogy ismételten szabad.

Fel kellene hívnom – néztem az íróasztalomra elgondolkozva, ahol ott pihent a mobiltelefonom. – Nem, hülyeség… már mindegy… mit tudnék én tenni értük… - kóvályogtak gondolataim az egész szobát betöltve. Az egyik részem a másodperc töredéke alatt az ajtó felé repített, ám reálisabb énem leállított épp a megfelelő időben. Elvégre mit mondanék anyáéknak utána? Bocsi, el kellett temetnem örökre azt a pasit, aki a világot jelentette nekem néhány hétig, míg orvul hátba nem támadt? Vagy, hogy aljas dolgot kívántam és bejött? Leközölték a címlapon, nézzétek csak – és már dugom is anyáék szeme alá a cikket. Valószínűleg mindkettő monológomtól agybajosnak gondolnának – túrtam bele hajamba feldúltan.

Kétségbeesetten járkáltam fel-alá a szobában, harcolva saját magam ellen. Az érzelmeim percről-percre átalakultak, a meggondolatlanságok gátolatlanul élték reneszánszukat a fejemben. Kétszer meghallottam a nappaliban csörgő telefont, mire összerándult a gyomrom, a szívem pedig vad vágtába kezdett. Az ajtóra tapadt füllel hallgattam, amint anya az asszisztensével konzultál, majd visszaestem a gondolataimba, mikor az ólomsúly leesett megbéklyózott végtagjaimról. *A várakozás fáj. A felejtés is fáj. De minden szenvedés közül a legrosszabb, ha nem tudjuk, hogy döntsünk. Mekkora igazság volt, mennyire éreztem a rossz utóízét, mint mikor egy kivit majszoltam el a nyári melegben. Az elején édes volt, a lédús gyümölcs gond nélkül lekúszott a torkomon, de percek múltán a nyelvemen keletkezett kellemetlen, fanyar íztől elment a kedvem, hogy újra a kivi után nyúljak. Egy kicsit paradoxon volt, hogy az a gyümölcs, ami azelőtt az oltom csillapította, később kesernyés ízével mérgezett.

- Katherine, ebéd – hallottam meg a jól ismert felszólítást. Kénytelen-kelletlen jelentem meg az újonnan tapétázott helyiségben, hogy aztán bájcsevegjek szüleimmel és bátyámmal, aki szintén nem volt jó passzban. Úgy tűnik családi vonás ez minálunk, hogy mindig olyanba szeretünk bele, aki meg sem érdemli, rosszabb esetben észre se vesz.

- A hallgatagságod rendkívül zavaró ma, ennyire szörnyű volt a buli? – nézett rám apa fájdalmas grimasszal.

- Ma merengős kedvem van, bocsáss meg – próbáltam erőt sugározni felé, ami csak egy szerencsétlen igyekezetnek tűnt. Amikor a saját lelkem is dúl, nincs felesleges tartalékom.

- Azt észrevettem – pásztázott anya vagy fél percig, mikor is felvont szemöldökkel, testi kontaktussal ripakodtam rá, hogy ne másszon bele az intimszférámba.

- Ha megbocsátotok, most visszavonulnék, nem érzem magam túl jól – kerestem egy jó indokot, hogy ennem se kelljen és anya költői kérdéseire se szerváljam vissza a labdát.

- Rendben van, de később benézek – biztosított róla, hogy rajtam tartja a szemét. Egy belenyugvó sóhajjal hagytam ott a szótlan hármast és merültem vissza háborgó gondolataimba, egyenesen az ágyamba zuhanva. Azt hiszem a fárasztó gondolatfoszlányok úgy behálóztak, hogy egy-két órára el is aludhattam, de ebben nem voltam biztos…

Dudaszó mindenhol. Mögülem, előttem, de még közvetlenül mellettem is. Be kellett fognom a fülem, hogy pattanásig feszült idegeimmel ne mondjak valami igazán cifrát. A sor ráérősen haladt, a másodpercek is lomhán peregtek az óramutatón. Doboló lábbal adtam az ütemet, elképzelve, hogy éppen a gázra lépek.

- Nem előzhetnénk? – néztem ki az ablakon zaklatottan, miközben a taxisofőrhöz intéztem szavaimat.

- És mégis hogy szeretnéd kislány, az egész út el van dugulva. Hacsak nem kötöttél ET-vel közelebbi barátságot, vagy nincs a Mikulás a top tízes barátaid között, akkor ülj meg a fenekeden. Különben is, itt még egy buldózer nagyságú wc pumpával sem lennék képes elhárítani a dugulást.

- Sajnálom – pislogtam vissza a feszültségtől keletkezett könnyeket. Nem ő volt a hibás azért, mert egész London felbolydult, mint egy hangyaboly, ami új királynőt választ a régi helyére. Az a fránya Usher koncert, miért éppen ma kellett megtartani? A sok sipítozó kislánynak aztán holt mindegy, hogy egy nappal eltolják.

- Ennyire fontos? – nézett hátra a visszapillantóból a rosszkedvemet kiszúró taxis. Óceán kék szeme melegséggel töltött meg. Ahogy az arcát fürkésztem, konstatálnom kellett, hogy egyáltalán nem erre a szakmára termett karakteres arcával, igéző szemeivel és lezseren mosolygó ajkaival. Hangja az előbbihez képest sokkal lágyabban csengett, akár egy hűsítő tavaszi szellő.

- Még annál is fontosabb – suttogtam vissza a kérdő szemek gazdájának. – Talán még az életemnél is… - de ezt már kétlem, hogy hallotta volna.

- Nem ígérek semmit, de megpróbálok minél hamarabb kikecmeregni ebből a lélekvesztőből – kacsintott rám és a gázra lépett. Egész addig nem értettem, mire készül, míg a kocsi kerekei a járdán nem csikorogtak tovább.

- Jézusom – kapaszkodtam az ülésbe szétnyílt ajkakkal, azt várva, hogy mikor törik be a szélvédő egy nagy csattanás kíséretében, és gazdagodunk egy pót utassal, aki rosszkor volt rossz helyen.

- Nyugodtan szólíthatsz Matnek is – szélesedett ki vigyora, mikor meglátta falfehér arcomat.

- Sűrűn hágod át a szabályokat? – kérdeztem vissza, mintha meg se hallottam volna csipkelődését.

- Ahhoz nem elég gyakran, hogy elvegyék a jogsimat – szánta bíztatásnak, de a gyomromban keletkező kellemetlen érzéstől nem igazán párolgott el a félelmem.

- Itt is volnánk! Látod, épségben elhoztalak a végállomáshoz – húzódott mosoly önelégült arcára.

- Köszi – húztam ki a zsebemből a megtakarított pénzem egy részét és már az orra alá is nyomtam, hogy mielőbb a pályaudvaron lehessek. Még a tömeg előtt akartam elbúcsúzni tőle, és örökre lezárni az elmúlt hónapokat, amikor is boldognak éreztem magam. A mai napra virradva viszont végérvényesen szertefoszlott a dédelgetett tündérmesém, nem maradt más a helyén a hitetlenkedésen és gyászon kívül. Üveges szemekkel kerültem el az engem körülölelő homályos tömeget. Egyik-másik aurája néha érződött a bőrömön, amikor véletlenül beléjük ütköztem, de különösebben nem feszélyezett a közeledésük.

Az aluljáróba érve megcsapott a dohos és szmogos levegő, ami fullasztó volt a kinti, tisztább oxigénnel ellentétben. A tüdőmet mardosta az elszívott cigik miatti szag, kábultabbá váltam a levegőhiánytól. Ugyan ezt betudtam annak is, hogy időközben remegni és zihálni kezdtem a bennem rekedt feszültségtől, ami a felszínre kívánt mindinkább törni. A szájam széle meg-megrázkódott, de még sikerült feltartóztatnom könnyeimet a kapucnim anyagába törölve.

Ahogy a megállóhelyhez értem, a sok gyertya pislákoló fénye elhitette velem, hogy nem egy rossz álom része ez, hiába ámítanám tovább magam. Egész idáig reménykedtem, hogy valamit félreértettem és mikor ideérek, nem találok mást, csak pár utast, aki a metróra vár, de a gyász bizonyítékai ott feküdtek egymás hegyén-hátán a földön. A zokogás úgy tört fel belőlem, mint egy nyughatatlan gejzír, ami mindent el akar lepni. A mécsesekig botladozva eljutottam, majd összecsuklottam. A lábaim már nem bírták a megerőltető nehezéket, amit rájuk róttam. Mielőtt eljöttem volna otthonról, megígértem magamnak, hogy senki nem lát egyetlen kósza könnycseppet sem hullajtani. Most viszont úgy éreztem, a legnagyobb istenkáromlás lenne, ha a fogadalmamat betartanám. Ahogy a könnyáztatta szemeim találkoztak a róla készült képpel, a gyomrom fájón összeszorult. A lehengerlő mosolya, kusza hajtincsei mind-mind sármosabbá tették már ilyen fiatalon. Bárhogy próbáltam, nem bírtam nem szeretni. A sok telefon és internet beszélgetést nem tudtam semmissé tenni. Hiányzott, jobban, mint szerettem volna. Jobban, mint szabadott volna. Az a végzetes találkozás mégis rányomta mindkettőnk életére a bélyeget. Neki nem fájt, hiszen nem is látott, mikor azt a lányt ölelgette és csókolta meg csillogó szemekkel a pályaudvaron, de én azonnal éreztem a rajtam keltett sebet, mélyen belém ivódott a tövis mérge. Nem eresztett el még napok múltán se a hátbatámadás kelltette sokk, de azt hittem, mostanra képes leszek kiverni a fejemből, vagy legalábbis csillapítani a gennyedző sebet.

- Anne? – szólított meg az ismerős női hang a hátam mögül. Összerázkódtam a bizonytalan kérdéstől, de már nem volt menekvés, hogy felszívódjak. Lassan hátrafordítottam a fejem és ránéztem a szőke hölgyre. Élőben még nem láttam, csak együtt vele képek formájában.

- Én vagyok az – fúrtam bele szemeimet David anyukájának szemébe, hogy a reakcióját megfigyelhessem. Az Anne szót még a fia ragasztotta rám, csak így becézett az édesanyja előtt, mert szerinte a keresztnevem túl hosszú volt. Katherine, visszafelé olvasva „Eni” vagyis Anne.

- Jaj, kincsem – borult térdre előttem és szorosan magához ölelt. El sem bírtam képzelni, hogy modellalkatával hogy képes ilyen erővel szorítani. – Már azt hittem, hogy el sem jössz.

- Az igazat megvallva, én se hiszem el, hogy itt vagyok – mondtam magamban, mert kinyilatkoztatni ezt hangosan nem mertem. Éppen őt akartam elkerülni, ezt a találkozást semmilyen körülmények között nem akartam. Olyan kedves volt velem, mikor néhányszor beszéltem vele, el sem bírtam képzelni, a fia hogy lehetett neki a szöges ellentéte.

- Sokat jelent Davidnek, hogy itt vagy – simogatta vörös színű hajamat kedveskedve, mire elszakadt bennem az a vékony kis szálacska is, és nem bírtam megállni szó nélkül.

- Nem jelentettem neki semmit, egy bábu voltam a sakktáblájáról, amit galád módon kicselezett – fújtattam bosszúsan, egészen eltávolodtam az ölelő karoktól.

- Ne beszélj badarságokat, a fiam nálad jobban senkit sem szeretett még – villantak meg égszínkék szemei mérgesen.

- Akkor miért csókolt meg mást, ha olyan fontos voltam neki? – tört ki a hetek óta belém ivódott sérelem. Még mindig előttem égett a szörnyű látvány, amint az ajkai valaki máshoz tapadtak. Hogy csaphatott be ennyire? Nem voltam képes elhinni.

- Ha hiszed, ha nem, az orosz unokatestvére látogatta meg, akit alig lát évente egyszer. Bejelentés nélkül érkezett és pont aznap, mikor téged vártunk.

- És ezért rögtön forró üdvözletben kellett részesítenie, igaz? – horkantam fel a szánalmas próbálkozáson. Azért még nem ettem meszet!

- Ez a szokás náluk. Teljesen félreértetted. Az egy ártatlan szájra puszi volt.

- De… - kezdtem bele a soha be sem fejezett mondatba. Tátva maradt szájjal néztem vele farkasszemet. Ritkára szedett szemöldökei dühödten összehúzódtak és éreztem, hogy még közel sem tartunk a vita végénél.

- Hát ezért szüntetted meg velünk a kapcsolatot és Davidet csak úgy szó nélkül elhagytad? Én meg már nem tudtam, mi ütött belétek, hiszen olyan jól megvoltatok, de nem szóltam bele, vártam, hogy helyrehozzátok. Látom, hiába vártam – halkult el a hangja fájdalmában, majd újra nekiveselkedett a számonkérésnek. – Tudod, mennyi időmbe került, mire kinyomoztam a telefonszámodat? Mindent megmozgattam érted tegnap, hogy értesítselek róla. Érted? Mindent megtettem.

- Annyira sajnálom – gurultak le a kövér könnycseppek arcomon. Lehajtott fejjel szégyenkeztem magam miatt – Olyan buta voltam! Hogy is hittem, hogy Dav… - csuklott el a hangom végérvényesen.

- Az utolsó másodpercben is rád gondolt. Hozzád akart indulni, hogy elsimítsa a dolgokat – rázkódott meg a válla.

Magamhoz vontam csontos felsőtestét, de most én próbáltam meg megvigasztalni. Egy emberként sírtunk a dohos, sötét alagútban. Aki látott minket, elérzékenyült a látványunktól. Rá kellett jönnöm, hogy ez egy szörnyű tanulófolyamat része. Meg kellett tanulnom, hogy a szavaknak és gondolatoknak igen is nagy súlya van és a bizalom az egyik legemberpróbálóbb hatalom, ami képes gyógyítani, de néha halált is okozhat a szívnek. Nagy árat fizettem érte, de magamévá tettem ezt a két tapasztalatot. Némán nyomon követtem a járomcsontomról lefújt könnycsepp útját, ami pontosan David képén lelt vigasztalást. A szél felélénkült a sötét lyukból előbukkanva és magával cibálta a másik irányba a gyertyák fényét, hogy egytizedmásodpercig ő se érezze magát magányosnak, de az is megeshet, hogy csak tiszteletét akarta tenni az elhunyt előtt. Bármelyik is volt a helyes válasz, tudtam, mindkét variáció lehetséges…

*Idézet Paulo Coelho tollából

-----------------------------------------------

Kedves Tia!

Gratulálok a novelládhoz, valóban nagyon élethűre sikerült. Szépen vezetted végig a történetet, bár bevallom, néhányszor kicsit beleuntam a hosszú leírásokba, volt, hogy elég lett volna kevesebb is. Mégis úgy érzem, hogy amiről írtál, az megállja a helyét. Még ha konkrétan nem is kapcsolódott a megadott témához, azért ott volt a háttérben a pillangó-hatás :)...

Köszönöm a munkádat, és még egyzser gratulálok!

hullócsillag