"Mindig biztos voltam benne, hogy a történetek a saját életüket élik,
és hogy a világ legfontosabb dolgai közé tartoznak."
/David Almond/

2010. augusztus 6., péntek

24. fejezet - Minden gyanús, ami Iza?

Sziasztok! :)

Itt a friss, tessék csemegézni! :)...
Azt hiszem, hosszabb lett, mint szokott, ezzel is kárpótollak titeket az elkövetkező hosszabb kényszerszünetért :)...
A képen Matték háza látható, ilyesmi állapotban van most :)...

Queridának írtam, és ha vállalja a kihívást, kerül majd fel egy kis meglepi, hogy addig se unatkozzatok ;)...
Került fel egy szavazás is. Kíváncsi vagyok kinek a szemszögéből olvasnátok szívesebben a következő fejezetet, kommentben indokolni is lehet, hogy miért!! Gondoljátok meg jól, mert bár nem biztos, hogy megfogadom, ami kijön, de ha megindokoljátok, talán mégis... meg kíváncsi vagyok, na!
Iza képe pedig lecserélődött!! Inkább így képzeltem őt!

Puszii
hullócsillag




Alkut kötöttünk. Én nem húzom azzal, hogy berúgott, és anélkül, hogy szólnék, nem hagyom el Plymouth-t. Ő pedig cserébe hagyja, hogy iskolát válasszak és eljön velem a romhalmaz házunk kevésbé romhalmaz kertjébe napfelkeltét nézni. Tudom, részemről nem tettem túl nagy szívességet, de az, hogy még mindig kisiskolásként kezelhet elégtételként kell szolgáljon neki.


Anyám kicsit sem zavartatta magát amiatt, ami előző este történt, ellenben én fülem-farkam behúzva közlekedtem. Csak túl akartam élni a napot kínos találkozások nélkül, de a sors életlen svájci bicskával esett neki a maradék férfiasságomnak is.

Anyám, úgy öt körül, végre megkegyelmezett, és hajlandó volt rendes kaját is rendelni, börtönkoszton kívül. A gyomrom az egész napi, össz-vissz öt szelet pirítóst követően, már ordított valami után, amiben legalább egy kicsit több a szilárd, ehető rész, mint a légüres tér.

Szokás szerint vártam, hogy ajtót nyithassak a negyvenhármas, fekete ünneplőknek, talán éppen ezért nyeltem majdnem félre képzeletben már megkezdett vacsorámat, amikor Iza köszönt rám az ajtó túloldaláról.

- Helló, Matt! – mosolyodott el szélesebben, mint ami az ajtón befért.

Nem tudom, hogy csinálta, de egy pillanat alatt sikerült elfelejttetnie velem, azt a háromfejű sárkányt, akit a helyére vizualizáltam. Nem tehettem róla, anyám ültette a bogarat a fülembe.

- Öhm... – köszörültem meg a torkom. – Helló.

- Látom, mégiscsak kapsz ma enni – suttogta, miközben betolatott az ajtón, magával húzva a büfékocsit.

Csendben hallgatózott egy kicsit, majd köténye zsebéből elővett egy kis üvegfiolát - olyat, amiben kémia órán szokás ilyesztő dolgokat kotyvasztani – és felém nyújtotta.

- Egy kis gyógyszer másnaposságra – kacsintott rám.

- Kösz, Iza, de jól vagyok – suttogtam vissza. – Tényleg.

Próbáltam meggyőzni, de hajthatatlannak tűnt, így az üveg felé nyúltam.

- Legfeljebb odaadom anyának.

A fiola egy pillanatra megállt félúton, majd egy vállrándítás kíséretében a kezemben landolt.

- Ahogy gondolod. Nem nekem fog fájni a fejem.

Valóban. Már egy órája, hogy a soron következő szólista is színpadra készülődött, kínpadra hurcolva ezzel engem.

- Rendben, meggyőztél, köszönöm – adtam meg magam, Iza csábos pillogásának.

- Mattie, drágám! – tűnt fel anyám is a színen, mintegy varázsütésre. – Tudod, hogy a suttogás nem nagyon tartozik az erősségeid közé, amióta mutálsz. Szóval miről megy a susmus? – duruzsolta, s közben hol rám, hol Izára vetett szúrós pillantásokat.

Ez az a pont, ahol a svájci bicska vészesen közeledni kezdett...

Reménykedve pislogtam Izára, próbálva S.O.S. jelzéseket morzézni. Itt én nem nyerhetek. Ha megszólalok, tuti, hogy nem úszom meg szárazon. Anyám ma igazán paprikás hangulatában van.

- Csak hoztam Mattnek egy kis fejfájáscsillapítót – segített ki Iza.

- Matt? – tartotta anyám a tenyerét, mire kelletlenül beleejtettem a gyanúsan pirosas színű löttyöt.

Iza felsóhajtott, jelezve, köszöni, hogy elszúrtam a jótékonysági akcióját. A bicska már a fogait csattogtatta.

- Ó, igen. Persze, hiszen minden patikában ilyen helyes kis piros fiolákban árulják a „fejfájáscsillapítót” – mutatott rá anyám a feltűnő különbségre egy aszpirin és Iza ajándéka között, bár nem értettem, mire fel ez a nagy felhajtás.

- Saját készítmény. Családi recept – hangsúlyozta Iza, és én kezdtem megsajnálni.

- Matt, vidd be a vacsit! – kérte anyám, egy tökéletesen kivitelezett műmosollyal az arcán.

És a bicska lecsap. Hivatalosan is kislány lettem. Ha nem élek vele majd’ húsz éve, tuti beveszem, hogy ez nem parancs, így viszont kénytelen voltam eltűnni a büfékocsival a sarkamban. Hallottam, hogy folytott hangon magyaráznak valamit, elég ingerülten ahhoz, hogy végül mindketten néhány marék hajszállal kevesebbel fordítsanak hátat egymásnak.

- ... csak gondoltam segítek. Nyugodtan megkóstolhatod, nyugi, nem zúgsz belém! – hallgattam Iza élcelődését.

- Anya, kihűl a kaja! – kiabáltam ki, mire Iza felhorkant.

- Papucs! – morogta, még számomra is éppen hallhatóan, és becsapta maga után az ajtót.

Hazudnék, ha azt mondanám, éhségen kívül nem éreztem semmit gyomortájékon.

- Jó étvágyat! – bukkant fel anyám az ajtóban, majd kezében a kis üvegcsével eltűnt a mosdóban. – Máskor bármit ad neked ez a boszorkány – tért vissza immár üres kézzel - , add oda nekem!

- De anya! Ez csak egy hülye gyógyszer! Olyanok vagytok, mint az óvodások!

- Hidd el, Mattie, ismerem a fajtáját. Szóval?

- Mi szóval?

- Megígéred?

- Miért ígérném?

- Mert megnyugtatna. És mert még meggondolhatom magam napfelkelte-ügyben – váltott zsarolásra.

- Nyertél – húztam el a szám, bár kívülről úgy tűnhetett, csak egy falat húst rágok.

Nem ellenkeztem, bár úgy éreztem, anyám most kicsit túllőtt a célon. Mit kell rögtön Iza torkának ugrani azért, mert kedves akart lenni? Most, hogy ennyit gondolkodtam, hirtelen meg is fájdult a fejem, és az étvágyam is elment. Izának igaza volt. Mégiscsak szükségem lett volna arra a löttyre, bármily kevéssé is volt bizalomgerjesztő.



Késődélután összefutottam Jacksonnal, aki hosszadalmasan szabadkozott, amiért ki kellett hagyjuk a mai edzést. Végül úgy hozta a sors, hogy mégis bejött dolgozni, így belefért volna egy óra a ringben. Ehelyett elpanaszoltam neki az esténket, és hogy anyám és Iza közt nemhogy izzik, szabályosan lángol a levegő, és nem éppen szexuális értelemben. Jackson csak nevetett, aztán bokros teendőire hivatkozva elviharzott és ott hagyott nyakig a szarban.

Nem tudtam, mégis mit kezdhetnék anyámékkal, de abban biztos voltam, hogy nem fogom azért kerülni Izát, mert anyámnak herótja van tőle. Iza jó fej. Anyám jó fej. És erre kénytelenek lesznek mindketten rájönni, vagy százas, hogy előbb-utóbb megszököm.

Mire idáig jutottam, rájöttem, hogy hirtelen jött érzelgősségem oka csakis a rajtam elhatalmasodó fáradtság és kiújulóban lévő fejfájásom lehet. Miamiban sosem aludtam ennyit, mégsem voltam fáradt sosem. Úgy néz ki, ez a légkör leszívja az összes energiámat. Úgy döntöttem hamar lefekszem. Már anyám is az ágyában olvasott, hiszen megbeszéltük, hogy holnap megmutatom neki a kilátást a saját kis kertünkből. Legalább valami szépet is fel tud majd idézni, ha az elkövetkezendő egy hónapban a házunkra gondol, és most még vonatoznom sem kell.

Míg kimentem a mosdóba fogatmosni, azon agyaltam, hogyan hozzam szóba az Iza-témát, hiszen mégiscsak meg kellene ezt beszélni. Még a gondolat feléig sem jutottam, amikor észrevettem a kis piros fiolát kikandikálni anya neszeszeréből. Nem is az, hogy nem dobta ki, de még egy kicsi hiányzott is belőle! Két ujjam közé fogtam a bizonyítékot, és gusztustalanul önelégült vigyorral a képemen nyomtam anyám orra alá az üvegcsét.

- Te megkóstoltad?

Anyám, mint aki meg sem hallotta.

- És még élsz?! – tapogattam meg a homlokát gunyorosan.

- Haha, nagyon vicces. Inkább feküdj le, Matt! Fáradt leszel. Ha nem keltesz fel, nem lesz ki köszöntse a napot – szólt unottan, fel sem nézve az újságból.

- Á-á-álljunk meg egy szóra! Te megihatod, én meg nem?

- Figyelj, Matt! Semmit nem értesz, úgyhogy inkább aludj! – nézett most már rám. – A maradék a tiéd lehet - tette hozzá csak úgy mellékesen.

Halál komolyan gondolta, hogy ennyivel lerázhat, és ezen nevetnem kellett.

- Nem, anya, nem alszom! Miért csinálsz úgy, mintha velem lenne a baj, amikor láthatóan neked vannak fóbiáid?!

- Csak féltelek, Mattie! Na, jó... Nézd! – dugta orrom alá az újságját. – Tegnapelőtt tűnt el.

Hogy meglepődtem-e azon, amit láttam? Döbbenten álltam és meredtem az újságban virító képre.

- Hé, én őt ismerem! – ültem az ágy szélére, és kezembe kaptam a lapot. – Pedig nem tűnt egy elveszett csávónak – csináltam viccet az esetből, de elkapva anyám rosszalló pillantását, máris megbántam.

Az egyik oldalon képek voltak. Néhány Ivy-lakóról és a vonatos srácról.

- Zachary Logan. Legalább a nevét már tudom. Igazi seggfej név.

- Matt! – pirított rám anyám, aztán ennyiben is hagyta.

„ Aki látta a fent látható fiatalok, vagy szemtanúk bármelyikét, a november 24-e, délután négy órát követő időszakban, kérjük segítse a nyomozók munkáját és tegyen jelentést a plymouth-i rendőrőrsön, személyesen vagy telefonon. Köszönjük!” – állt a képek alatt.

Majd írtak pár sort egy lányról, akit állítólag láttak bemenekülni a srác elől a bozótba. Másokhoz neveket nem írtak, de gyanítom, hogy Jessica, vagy Jennifer, vagy ki lehetett az, a ’nője’. Ahhoz képest egész természetesen festett. Minden esetre az erdő nem éppen biztonságos randihely.

- Egy vonaton utaztunk – magyaráztam anyámnak. – Amikor megnéztem a házat...

- Igen, tudom, hol voltál aznap négy óra tájt. Már említetted – kezdte anyám. – Arra nem gondoltál, hogy téged is elvihettek volna? Hiszen, nézz rá, akár ikrek is lehetnétek!

- Anya, nyugi! Itt vagyok, egészben. Különben is, én nem rohangálok csajok után az erdőbe, és különben sem hinném, hogy valaki a 180-185 centi magas, barna, izmos, jóképű srácokra szakosodott.

- Ajj, Matt, veled nem lehet komolyan beszélni! – puffogott anyám, de nem tudta leplezni, hogy vette a poént.

- Különben is, hulla fehér a srác! Nekem meg tök jó színem van. Szóval biztonságban vagyok – pusziltam meg, és átvetődtem a másik ágyra. – Holnap azért bemehetnénk az őrsre. Jó éjt, anya!

- Meglátjuk. Jó éjt, Mattie! – köszönt el, mielőtt leoltotta a villanyt.



Hulla fáradtan ébredtem. Majd szívrohamot kaptam, amikor megszólalt mellettem az ébresztőm. Éppen a csuklyás alakról álmodtam, aki a félhulla lányt cipelte, amikor az a **** kivágta a magas cét. Viszont felismertem a lányt. Ő volt az, Zachary ’nője’, Jessica, vagy ’hogyishívták’, az újságból. Miért álmodom én a vonatos nőjével? És nem úgy volt, hogy az ’elit részen’ lakik?!

Kipattantam az ágyból, és éreztem, amint a fejem újra belesajdul. Mostanában nem tesz jót nekem az ébrenlét. Felkaptam anya ágya széléről a tegnap ott felejtett, piros löttyöt, és lehúztam. Anyám nem hazudott. Tényleg egész jó volt. Mire kiértem a vécére, a fejfájásom már el is illant. Ilyet szereznem kéne még Izától.

Gyorsan elintéztem a reggeli rutint, és rendeltem volna egy könnyű ’reggelit’, de még nem volt szobaszervíz. Hajnali fél kettőkor?! Tényleg csodálkozom?

Felébresztettem anyámat, és míg ő is összekészülődött, visszadőltem az ágyamra.



Negyed háromkor nekivágtunk az útnak. Még korom sötét volt, és egy kósza lélek nem mozdult az utakon. Hideg volt. Kurvásul fáztam. Persze a kocsiban pont most döglött be a fűtés, miért is ne.

Régi szokás volt, hogy anyámmal ilyenkor barchobáztunk, hogy el ne aludjon a volán mögött, ugyanis hiába kerestünk kávéautomatát.

- Szóval, tárgy?

- Nem.

- Személy?

- Igen.

- Férfi?

- Nem.

- Iza – nézett rám anyám unott fejjel.

- Igen. De kérlek az utat figyeld!

- Ilyenkor nincs senki...

- De könnyen nekimehetsz egy fának például... és nekem még nem akaródzik meghalni – magyarázkodtam.

- Tudod, hogy nem megyek neki. – Ami azt illeti, tényleg tudtam, mégis idegesített, hogy anyám oda se néz az útra, ha beszél hozzám. - Miért nem hagyod már legalább egy kicsit az Iza témát?

- Mert érdekel, miért vagy vele ilyen ellenszenves. Ő csak kedves akar lenni, te meg rögtön letámadod.

- Jajj, Mattie, nemár...

- Demár. Én már csak ilyen kíváncsi vagyok.

Síri csend és hulla szag. Ilyenkor mindig valami mellbevágó kijelentés következik.

- Ismerem Izát.

Tényleg mellbevágott. Egy pillanatra kihagyott a szívem is.

- Miért nem mondtad előbb?

Hiába. Ez volt a legelső kérdés, ami eszembe jutott.

- Mert nem tartottam fontosnak. És mert először még én sem tudtam. De ez bonyolult, Matt. Legyen elég, hogy tudom, milyen. Jobb, ha nem szűröd össze vele a levet.

- Ezt mégis, hogy érted?

- Úgy, hogy ne kerülj vele közelebbi kapcsolatba, mint amennyire muszáj.

- De hát, anya! Iza jó fej!

- Igen, most még az. Talán az is lesz. Talán nem. Magam sem tudom. De bízz bennem egy kicsit, Matt.

- És hogy lehet, hogy ismered?

- Ez hosszú történet. Majd egyszer, ha ráérünk, elmesélem...

- Aha.

- Na, én jövök. Kérdezz...

- Tárgy?...

Így ugrottuk át az Iza témát. Nem nyugtatott meg a honnan kérdésemre adott válasza, de tudtam, úgysem mondja el, ha nem akarja. Meg aztán, tök mindegy. A lényeg, hogy imseri Izát, és valamiért nem tartja jófejnek. Lehet anno lenyúlta a pasiját? De mégis, hogyan találkoztak? Valószínűleg csak akkor ismerte meg, amikor idejöttünk. Első nap reggelinél?

A kérdések csak jöttek és jöttek, miközben újabb és újabb válaszokat csak a barchobában kaptam.

Mire odaértünk pirkadni kezdett. Negyed négy tájt járhatott az idő, nem néztem pontosan mennyi, mert újfent lekötött a táj szépsége. Átengedtem anyámnak az épen maradt műanyag széket. Ha én ülök rá, úgyis biztosan széttörik. Helyet foglaltam a másik szék maradványain és néztem az egyre világosodó horizontot. Még azt is elfeledtem, hogy kocog a fogam.

- Tényleg szép – szólalt meg halkan anyám, egy jó fél óra múlva. – Máskor is megnézhetjük.

- Benne vagyok.

Ennyiben ki is merült a beszélgetésünk. Túlságosan lefoglalt az égbolt színeinek váltakozása, a hangok, melyek jelezték, a természet életrekel. Lassan a nap első sugarai is elértek hozzánk. Szokatlanul melegek és vakítóak voltak. A fákról olvadni kezdett a hó, és mi nevetve menekültünk ki alóluk.

Anyám félve lesett be az egyetlen nyitható ablakon.

- Tarts bakot! – kérte.

- Hogy mit? Te be akarsz menni? – hőköltem hátra. – Büdös van és tele van pókhálóval. Szerintem még egerek is vannak.

Anyám felnevetett.

- Ne nevess.

- Bocs, én tehetek róla, hogy ilyen pipogya alak lettél – vigyorgott tovább. – Akkor majd visszajövök egy létrával, és bemegyek egyedül.

- Na, jó. De én nem megyek utánad! Ha elkap egy szörny, nem mentelek meg, és viszem a kocsit is! – figyelmeztettem.

- Nem is tudsz vezetni – emlékeztetett anyám, már az ablakból.

- Ebben az esetben nem számítana – biztosítottam, mire újfent felkacagott és leugrott az ablak túloldalán.

- Na? – kiabáltam be, direkt túlaggodalmaskodva a helyzetet.

- Élek – jelentett anyám.

- Szuper! És mi a helyzet odabent?

- Büdös van, rengeteg pókháló és egérszar. Azt hiszem igazad volt.

- Na, jó! Húzz fel! Kíváncsi vagyok – rugaszkodtam neki az ablaknak, de akkor anyám egy sikkantás kíséretében az ablaknál termett és magával rántott a hóba.

- Mi a franc? – pattantam fel a kocsi felé iramodva.

Anyám követett.

- Nem tudom. Csak megijedtem. Valami megmozdult a sarokban. Szerintem egy egér, de nagyobbnak tűnt.

- Na, szép. És még te mondod rám, hogy pipogya alak? – torpantam meg, egy gyanús puffanást hallva.

Éppen kikanyarodtunk volna a ház sarkánál, amikor anyám egy hatalmasat esett.

- Mi a...?! – hebegte prüszkölve. – Valami van ott – mutatott a háta mögé.

Valóban volt ott valami. Félrekotortam az olvadozó havat és egy csapóajtót találtam.

- Valami pincelejáró-féle lehet – tájékoztattam, még mindig a földön fetrengő anyámat.

- Az – erősített meg.

- Kinyitjuk?

- Nincs lezárva? – csodálkozott el anyám.

Megpróbáltam kinyitni, de nem sikerült.

- De. Azt hiszem, le van – adtam fel.

- Várj! Mindjárt jövök. Talán van valami a csomagtartóban, amivel ki tudjuk nyitni – pattant fel anyám, és elsietett a kocsihoz.

Rég nem láttam ilyen izgatottnak. Mint egy óvodás kincskeresés közben. Tovább feszegettem az ajtót, de nem engedett. Látszólag nem volt rajta semmi lakat. Úgy nézett ki, mint ami szimplán befagyott. Hátra szaladtam egy vaskosabb faágért és ütlegelni kezdtem az ajtót. Lassan de biztosan haladtam a cél felé. Minden egyes ütés újabb centit tört meg az ajtónyílásra fagyott jégből.

- Zac?! – jött egy csípős hang a hátam mögül.

Úgy belemerültem a munkába, hogy meg sem hallottam a mögém settenkedő lépteket, s miközben én ijedtemben száznyolcvan fokos fordulatot vettem, az ág önálló életre kelt, és kirepült a kezemből.

- Oh, bocs! Azt hittem, ismerlek. Ugyan olyan a kabátotok – mentegetőzött Jessica, vagy ’hogyishívják’.

4 megjegyzés:

hhhhh írta...

Szia! Nagyon nagyon jó lett ez a fejezet is! :D
De kezdjük az elején! :D
A mostani Iza sokkal jobb, mint az előző! :D
Iza és Mattie anya kapcsolata kezd egyre jobban érdekelni! :D Vajon miért ilyenek egymással? Honnan ismeri valójában Izát? :D
Kérdések, kérdések, kérdések...
Jessica, vagy hogyishívják xD Kivi vagyok mi lesz velük a továbbiakban! :P :D
Nagon várom a kövit! :D
Puszim

Querida írta...

Querida vállalja, s önmagát rögtönzött téltatává lényegítve a megadott időpontban megörvendeztet majd titeket valamivel... amiről nem árulja el, hogy mi az, mert egyelőre még nem érkezett meg az email, és ő sem tudja pontosan :D...

Darolyn írta...

Helló! Na végre, hogy összeérnek a szálak:) És a sok rejtélyes köd is kezd felszakadozni. Persze, még mindig vannak homályos részek, de szépen lassan terelgetsz minket a megoldás felé. Legalábbis nagyon remélem. :))
A ház egy kicsit tényleg romos, de... nem túl kicsi? Olyan, mintha valami manólak lenne.
Iza: hát, oké, Halle Berry is jó volt, így is jó, mondjuk nálam máshogy néz ki. Mármint fejben. (Ezért jobb, ha először a filmet látom, utána olvasom a könyvet=>a szereplőt a színésznek képzelem el.)
A bicskás hasonlat tetszett, ahogy széthúztad, meg többször volt, hogy magamban felkiáltottam: Á-há.
Mondjuk ott, hogy Matt úgy néz ki, mint Zack. Hát... gondolom magasak, sötét a hajuk, de már a képek alapján is különböznek. De hogy Sam is összekeverte őket... tuti, hogy van valami a háttérben:)
És előkerült a "boszorkány" szó. Biztos, hogy nem véletlen:)
És mi lehetett a kisházban, amitől Emily megijedt? A medve? Zack? Connie? Eddig még ismeretlen lény?
Na, jó, még mindig sok kérdés van, de már észlelhető, hogy lassan a válaszok jönnek:)

Más: a következő szemszög. Gondolkodtam rajta, hogy Matt vagy Sam szemszögeit szeretem jobban, és rá kellett jöjjek, hogy mindkettőt. Mindkettő vicces, máshogy, de mindkettő jó. Viszont Samre szavazok (mindjárt fenn is benyomom), mert [...] szóval ő máshogy vicces, kicsit "hisztérikusabb", és valahogy egy hajszálnyival kíváncsibb vagyok az ő véleményére, érzéseire, meglátásaira a találkozás pillanatáról.
De ha Matt mellett döntesz, az sem gond, mert akkor meg kívülről láthatjuk, ahogy Sam "szerencsétlenkedik". Ne érts félre, nagyon bírom a karaktereidet, ÍGY bírom őket, amilyenek.

hullócsillag írta...

Sziasztok!

Queridám, látom, megtaláltad végül a puttyonyt :P... Nagyon köszi ezredszerre is! ;)...

Köszi a véleményeket :)...

Vivim, Iza és Emily ismeretségére is fény derül majd :)...

Darolyn, jujj, de sok kérdés... :D... örülök nekik... a ház valóban kicsi, de kétszintes... majd ki lesz az rittyentve ;)... meg aztán, ott az a pince is :P...
Matt és Zac. Hát, igen. Kb. egy magasak, és szinte csak bőr és szemszínben térnek el... najó, meg Mattnek kedvesebb az arca, de ez elsőre nem esik le...főleg nem háttal... lesz jelentősége,bezonyám... már van is ;)... boszorkány? hmmhmm...
És végül, hogy mi volt a házban? Két opció is van a fejemben, még bizonyalankodom :P...de nem szörnyeteg, medve, Zac vagy Connie :P... lehet tényleg csak egér, de lehet valami más... lehet nem is ijesztő :P...
A szemszög-szavazás Samet mutat, és ennek örülök, mert én is abban terveztem :)))...

Na, utálok ezen a klaviatúrán írni... úgyhogy visszatérek laptopostul majd :)...

Na puszii
hullócsillag

A történetről készült meglepetés videó, amit nagyon köszönök Tynámnak!!! :)...

Érdemes végig hallgatni!! Van hozzá felirat! Menj a view subtitles-re!