25. fejezet - Az új szomszéd

Nos, itt is az új fejezet! A nagy találkozás :)... remélem tetszeni fog nektek...
Mint ahogyan ti is megszavaztátok - Mikkamakka szavaival élve - Samszög lett :)... eredetileg is annak szántam, így örültem neki, hogy többségben ti is így akartátok :)...


Puszii
hullócsillag

Alig aludtam el, valami éktelen zaj vissza is rángatott a valóságba. Nem csak az én szemeim pattantak fel, Connie is kiugrott karjaim közül, s mérgesen bámult ki az ablakon. Én is kibújtam a takaró alól, s kezemben a maradék teámmal, ráérősen az ablakhoz sétálam. Még mindig elég kótyagosan éreztem magam, a torkom kapart, és kezdtem beleizzadni a két réteg pizsamába. Az ablakhoz érve megakadt bennem a szusz, és Connie-val szinkronban morogtam a szomszéd kertben zajongó alakra.


- Zac?!

Amint megláttam azt a kócos, fekete fejét, rögtön magamhoz tértem. Mégis mi a francot keres itt, és miért ütlegeli Sue néni pincéjének lejáratát? Már aludni sem lehet rendesen ettől a pökhendi f*szkalaptól?!

Felkaptam a papucsomat, és lerohantam a lépcsőn. Egy szál pizsamában rontottam ki az udvarra - valójában két réteg, de ez mínusz fokokban vajmi keveset számított - , és meg sem álltam a ’betörőig’.

„Remélem majd a gyógyszereimet is fizeted, te barom!” – puffogtam magamban, és elnyomtam egy rámtörő köhögőrohamot.

- Zac?! – kiabáltam oda neki, mire megpördült és kezéből kirepült a faág, amivel a pincelejárat ajtaját próbálta hazavágni.

Nem ő volt.

- Oh, bocs! Azt hittem, ismerlek. Ugyanolyan a kabátotok – mentegetőztem, de aztán eszembe jutott, miért is jöttem le. – Te meg mégis ki vagy és mi a fészkes fenét csinálsz itt?! – vontam kérdőre.

A srác Zachary Logan szakasztott mása volt. Csak a szeme izzott ismerősen kéken. Alapjáraton a bőre valamivel sötétebb lehetett, de most, hogy lesápadt, jóval fehérebbnek és rémültebbnek tűnt, mint Zac életében bármikor.

- Affranc! Te élsz? – lépett hátra egy jó métert.

Néhány értetlenkedő pillantástól kísérve közelebb léptem hozzá, mire ő még két lépést hátrált. Kezdett vicces lenni.

- Naná, hogy élek, mégis mit gondoltál?

- Azt, hogy meghaltál? – kérdezett vissza bizonytalanul.

Nem nevettem. Úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát. Ennyire szarul festenék? Gyorsan végigszántottam ujjaimmal a hajamon, hátha segít valamit, de a srác még mindig halálra váltam pislogott az elhajított faág irányába. Bunkó!

- Megszólalnál? – kértem, de ő továbbra is csak pislogott, bár mostmár legalább rám. – Na, jó. Nekem így is jó, de megkérhetnélek, hogy ne verd fel az egész utcát a csörömpöléseddel? Nem túl sokat aludtam az éjjel, a barátnőm nem veszi fel a telefont, ha hívom, és baromira nem hiányzik még pár plusz fok a testhőmérsékletemhez sem, szóval pihennem kéne – magyaráztam, magam is belezavarodva a gondolatmenetembe. – Francba is! Ne nézz már ilyen hülyén! Remélem, nem kirabolni akartad a szomszédomat! Ha még itt leszel, mire felérek és kinézek az ablakon, hívom a rendőrséget! – intettem búcsút és elindultam visszafelé.

Mérgesen vágtam be magam mögött az ajtót, és elindultam felfelé a lépcsőn. Te jó ég, itt már aludni sem lehet?! Úgy néz ki, már ide is eltévelyednek ezek a kisstílű bűnözők. Gondolatban épp ott tartottam, hogy elhelyezem a srácot ’Zac-féle idióták’ listámon, amikor kopogtattak. Lassan kifújtam a belélegzett levegőt, s visszafordultam. Nem kellett csalódnom. Amikor feltéptem, az ajtóban Zac-kettő állt.

- Mi van? – vetettem oda nem túl barátságosan, ami láthatóan nem esett túl jól neki.

- Kösz, megvagyok, azt leszámítva, hogy a leendő szomszédom épp most üvöltötte le a fejemet és vágta rám az ajtót – közölte az ajtófélfának támaszkodva.

Biztosan egy James Bond filmből leste, de ki kellett ábrándítsam. Valahogy nem hatott meg a színjátéka.

- Egyik szomszédom sincs felhatalmazva arra, hogy hajnalok-hajnalán felverjen. Beteg vagyok, fáradt és mint arra az imént te is rámutattál, úgy nézek ki, mint egy kísértet. Nem utolsó sorban, a hajnali fél öt nem éppen a legjobb időpont arra, hogy tiszteleted tedd az új szomszédodnál. Hülye azért nem vagyok! Szóval, szolgálhatok még valamivel, vagy megvárod, amíg elalszom a küszöbön? – kérdeztem némi cinikus éllel a hangomban.

- Egy tea jól esne. Kicsit hideg van idekint – mosolyodott el, jelentőségteljes pillantást vetve a kezemben markolászott bögrére.

A pupilláim kistányér méretűre tágulhattak, mert Zac-kettő pislogott még párat, aztán halkat sóhajtva legyintett.

- Áhh, semmi, hagyjuk! Félhullán kedvesebbnek tűntél – fordított hátat.

„Félhullán? Félhullán?!” – visították sértődötten a gondolataim. Bevágtam az ajtót és felcsörtettem az emeletre. Cseppet sem lepődtem meg, amikor kinéztem az ablakon és ő integetett vissza odalentről.

„Hiába vigyorogsz, attól még nem kapsz sütit” – szűrtem a fogaim közül, majd helyére rángattam a sötétítőt, és Connieval az ölemben visszadőltem az ágyra. Legszívesebben torkom szakadtából visítottam volna egyet, és egy kiadós hidegzuhany után átaludtam volna az egész napot. Jézusom! Egy vadidegen épp most próbált meg bekéredzkedni hozzám! Mi van, ha valami perverz csőcselék?! Szólnom kéne Nicknek, jutott eszembe, de aztán elvetettem az ötletet. A csőcselék nem hord ilyen drága kabátot. Majd csak eleszi innen a fene, ha már kellőképpen átfagyott. Méghogy új szomszéd! Sue néni háza évek óta üresen állt, és tudtommal nem hírdette sehol.

Újra kopogtattak. Felpattantam az ágyról, és kinéztem az ablakon. Zac hasonmása még mindig az udvaron ácsingózott, de amikor félrehúztam a függönyt, hogy kikukkoljak, felém kapta a fejét, és egy vállrándítás kíséretében - ami talán azt jelenthette: ’franc se tudja, ki az az ürge az ajtódban, de én tuti nem védelek meg’ - fejével a bejáratiajtó felé bökött.

Kelletlenül hátatfordítottam az ablaknak, és Connieval az ölemben lebattyogtam a lépcsőn.

- Igen? – nyitottam résnyire az ajtót, mire egy szőke mosolygós nő dugta be rajta az orrát.

- Helló! Emily Scott vagyok, az új szomszéd. A fiamat talán már ismered – mutatott a háta mögött vigyorgó alakra.

Ha jól láttam, azt tátogta: „Hülye azért nem vagyok!” Már éppen készültem egy hatalmasat fújni rá, akár egy dühös kismacska, de visszafogtam magam. Bármennyire nehezemre is esett bevallani, a nőre már nem tudtam neheztelni. A fia lefoglalta minden ellenszenvemet. Kiköpött Logan, csak kék szemekkel. Öntelt seggfej! – gondoltam. Connie némi mozgolódást követően, kiugrott az ölemből és eltűnt, mint mindig, amikor vendégek érkeznek.

- Samantha Fields – nyújtottam kezet szélesebbre nyitva az ajtót, lesúlytó pillantást vetve Zac-kettőre, aki próbált láthatatlanná válni a háttérben.

Emily zavartan pislogott a fia felé, aki túlságosan el volt foglalva pizsamás-zombi énem látványával, ezért nem akaródzott neki kezet nyújtani. Végül a nő feladta a próbálkozást, én pedig végleg elkönyveltem a srácot a Zac-félék közé.

- Nos, mi nem is akarunk zavarni – mosolygott Emily - , csak azt szerettem volna kérdezni, nincsen-e véletlenül valami fogalmad arról, hogyan lehetne kinyitni azt a pincét?

- Talán, ha kiolvad – mondtam, a hatás kedvéért tanácstalanul széttárva kezeimet.

Nem jártam messze az igazságtól, attól eltekintve, hogy határozottan lapult egy kis kulcs valahol a fiókomban, ami beleillik abba a zárba, ott a pinceajtón.

- Oh... értem...

- Télen az előző tulaj sem nagyon használta – folytattam. – Egyébként, legjobb tudomásom szerint évek óta üresen áll. Nem hiszem, hogy találnának odalent valamit...

...ami fontos lehet nektek, tettem hozzá magamban.

- Köszönöm. Akkor viszlát, Samantha! – intett maga előtt lökdösve újabb Zac-féle szerzeményemet.

„Miért? Miért? Miért?” – kérdezgettem magamtól kétségbeesetten, már az ajtót támasztva. – „Mondd, Istenem, miért nem elég belőle egy?!”

Bár, ahogy a házat elnéztem, beletellik még egy kis időbe, amíg beköltöznek. Hála az égnek! Legszívesebben felhívtam volna Becky-t, hogy elpanaszkodjam neki a történetet ’a’-tól ’z’-ig, de tartottam tőle még mindig nem venné fel a telefont.

Kifejezetten szarul éreztem magam, és amikor vetettem egy pillantást a fürdőszobatükörbe, meg kellett állapítsam, hogy kifejezetten szarul is nézek ki. A torok- és fejfájásomnak jól látható jelei mutatkoztak, még a legkisebb hajszálaimon is. Nem csoda, hogy a srác úgy megijedt tőlem.

Gondoltam, visszafekszem még pihenni, de épphogy magamra húztam a takarót, amikor újra kopogtattak. Nem hittem el, hogy komolyan képesek ilyenkor zargatni az embert. Magamban nyöszörögtem egy ideig, vártam egy kicsit, hátha apa is felébred rá, de meg sem pisszent odaát. Újfent kikászálódtam az ágyamból. Megfordult a fejemben, hogy felöltözhetnék, de elvetettem az ötletet. Hátha feltámad a lelkiismeretük, ha harmadszorra is szembetalálják magukat a pizsamámmal. Hiszen harmadszorra már csak nem véletlen, hogy PIZSAMA!! van rajtam. A hatás kedvéért fogtam egy papírzsepit is, és hatalmasat trombitálva nyitottam ajtót.

- Egen?

- De jó, hogy még nem aludtál vissza! – mosolygott rám Emily, míg Zac-kettő a háta mögött... RÖHÖGÖTT?! – Az a helyzet, hogy lefulladt a kocsi.

- Ühüm – vetettem be a leghitelesebb ’sajnálom, de nem értem’ pillantásomat.

- Nincs véletlenül a háznál egy akksi, amivel be lehetne bikázni? – kérdezte reménykedve.

Akksi? Bikázni?! Most már nem kellett erőlködnöm azon, hogy a lehető legbutábban nézzek.

- Akksi éppenséggel akadhat – követtem Emily futó pillantását a Saabunk felé - , de elkélne egy férfi is, aki ért az ilyesmihez, nem?- irányítottam a sértést Zac-kettő felé, s célt is ért.

- Nagyon vicces – húzta el a száját.

- Szóval megcsinálod? – kérdeztem, mire mintha vagy öt centit összement volna.

- Anya ért hozzá – húzta ki magát újra, mire rájöttem, fázik, ezért húzta az imént összébb magát.

Milyen ciki, gondoltam. Én itt kényelmeskedem majd a melegben, míg ők odakint fagyoskodva várják a segítséget. Ezen kívül Emily kezdett furcsán nézni rám. Nem hibáztatom. Úgy viselkedtem, mint egy idióta. De nem tehetek róla, hogy a Zac-félék ezt hozzák ki belőlem.

- Gyertek be! – adtam meg magam. – Apa nemsokára felkel. Majd ő segít.

- Kösz – villantotta ki hófehér fogait Emily, és belépett az ajtón.

Zac-kettő is villantott egy félénk mosolyt. Az ő fogai is legalább olyan tökéletesek voltak, mint az anyjáé, de ez sem hatott meg. Csak egy sértődött pillantást kapott viszonzásul.

- Merre mennétek?

„Jó messze! Jó messze!” – imádoztam magamban.

- Plymouth-ba.

„Franc!” Még a végén állandó fuvaruk lesz idáig.

- Apa is oda megy. Ha nem sikerül beüzemelni a kocsit, biztos elvisz titeket – mondtam, bár inkább megtartottam volna az infót magamnak.

- Az szuper lenne – hálálkodott Emily.

- Üljetek le nyugodtan a nappaliban – mutattam a szoba felé. - Kértek valamit inni? Van kávé és tea.

- Én innék egy teát – nézett rám félve Zac-kettő, akinek még mindig nem tudtam a nevét, és ez valamiért egyre jobban zavart.

- Rendben... Emily?

- Köszönöm, én is elfogadok egy teát.

Kimentem a konyhába, és feltettem egy kanna vizet, valamint egy kávét apának. Közben ki-kipislogtam a vendégeinkre, akik hol egymással susmorogtak, hol a nyakukat nyújtogatták a könyvespolc és a szoba egyéb berendezései felé. Mire, immár teástul, visszatértem a nappaliba, Connie elnyúlva dorombolt Emily ölében, s hagyta, hogy a hasát simogassa.

- Hű – csodálkoztam el meglepetésemben. – Senkinek sem hagyja, hogy a hasát simogassa. Rajtam kívül persze.

- Hát... szeretem a macskákat – vont vállat Emily, mintha mi sem lenne természetesebb annál, hogy a macskák is viszont szeretik őt.

- Általában, ha idegen ember jön, elbújik valamelyik ruhásszekrényben – vallottam tovább.

Connie fittyet hányt bárminemű szólongatásra, még a reggeli szó hallatára sem mozdította füle botját se. Kezdtem Emily-re is pipa lenni. Az kell még, hogy elcsábítsa Connie-t. Ő az enyém.

Mintha csak meghallotta volna, letette Connie-t az öléből, és az egyik bögréért nyúlt.

- Köszönjük. Ez életmentő.

- Igen, kösz – helyeselt a srác is.

Ujjai kezdték visszanyerni eredeti színüket, s már a sápadtság is oszladozott arcáról. Connie befészkelte magát az ölembe, mire érthetetlen módon büszkeség fogott el. Hiszen a macskám végül mégis engem választott. Birtoklón a hátára helyeztem a kezem, hogy még véletlenül se essék félreértés. Connie az enyém. Furcsa dolog a féltékenység.

Odafent megszólalt apa ébresztője, majd el is hallgatott.

- Megyek, szólok apának, hogy ne alsógatyában flangáljon – pattantam fel, újra megzavarva Connie kényelmét.

Zac-kettő felnevetett. A nevetése legalább kedves volt. Nem olyan idegesítő, mint Zacé. Emily némán mosolygott, s szemei titokzatosan megvillantak, mintha valami lényeges információ birtokában lenne.

Felszaladtam az emeletre, s a fürdő felé menet éppen apába ütköztem.

- Jó reggelt! – köszöntem rá, s egy puszit nyomtam az arcára.

- Jó reggelt! – törölgette a szemét, mint aki délibábot lát. – Hát te? Ilyen korán?

- Ami azt illeti, vendégeink vannak – fintorogtam. - Szóval, mi lenne, ha most előbb felöltöznél, és utána jönnél le kávézni?

- Kész a kávé? – kérdezte meglepetten, mire bólintottam. - Megbeszéltük. Két perc.

Visszamentem a nappaliba, s leültem az egyik fotelbe. Emily és fia csendben szorongatták a bögréiket, s úgy néztek rám, mint a világ nyolcadik csodájára. Fellélegeztem, amikor meghallottam apa lépteit a lépcsőn. Kezdett kínossá válni ez a túlzott figyelem.

- Micsoda meglepetés! – ásított fel apám az ajtóban. – Helló, Emily! Matt! – biccentett vendégeink felé.

Ha mást nem is, valamit – valami egész hasznosat – sikerült kimenekítenem ebből a két kurta mondatból. Zac-kettő valódi neve Matt.