1.fejezet – „A halál kertje”

Az első fejezetet Queridának ajánlom sok szeretettel!! És várom az építő jellegű kritikákat és a hozzáfűzéseket, véleményeket!:)...

- Szia, apu! – mosolyogtam vissza a számomra oly kedves arcra.

- Hölgyem! – hajolt meg a nyitott kocsiajtóban, mint valami londiner. Szemeit még mindig rajtam tartva betessékelt a kellemes melegbe. Miután becsukta az ajtót, sietve megkerülte a kocsit és bevetődött mellém a vezetőülésre. Bár sosem vártam tőle, hogy felhőtlenül boldog legyen ezen a kétségtelenül szomorú napon, ő mégis próbálta eltűntetni arcáról a szomorúság legkisebb jelét is. - Bocs, ha sokat vártál...

- Nem vészes – előzte meg a magyarázkodásom.

Még szerencse. Nem jutott eszembe jobb fedő sztori, minthogy elaludtam, és cseppet sem fűlött a fogam felesleges hazugságokhoz.

- Ühüm...

Ennél értelmesebb válasz, attól tartok jelenleg nem tellett tőlem. Túlságosan lefoglaltak a néhány perccel ez előtt történtek. Még mindig előttem volt a kép, ahogyan apa vállai - azok a széles és erős vállak, melyek már megannyiszor nyújtottak biztonságos, megnyugtató menedéket, ha padlóra kerültem - a motorháztetőre borulva rázkódnak a visszafojtott sírástól. Nem először éreztem, hogy irigylem tőle azt a pár könnycseppet. A zsebembe nyúltam, a kis műanyag tasak után tapogatózva.

- Tessék – ejtettem az ölébe a kis csomag zsebkendőt. Gyors, fájdalmas pillantást vetett rám, és eltűntette őket a kabátzsebében. Másik kezem a jobb zsebemben kutakodva kitapintotta a kis, gyűrött papír gombócot, és egyből eszembe juttatta a délutáni kis kirándulásomat. Vajon ki tehette oda az üzenetet? És kinek szánta? Ott kellett volna hagynom. De mégsem tehettem. Hiszen most már, hogy tudtam róla, felelőséggel tartoztam a jövőben történtekért. De mit keresett éppen ott? Azt hittem senki sem tud rajtam kívül a sírról. Semmi sem árulkodott róla, csak egyetlen fába vésett sor a jelöletlen nyughely felett. „Ha felkel a nap, nem látjuk a holdat.” Milyen igaz. Lehet mégis nekem szánták az üzenetet? De ki akarna rosszat? Hiszen nincsenek ellenségeim. Leszámítva persze egynéhány ártalmatlan rosszakarót a suliból. De hát ilyenek hol nincsenek? Márpedig az üzenet nem éppen volt kellemes, baráti vacsorameghívásnak tekinthető. - Hogy telt a napod? – kérdezte apa megtörve a gondolatmenetemet, és a hirtelen beállt csendet. - Aludtam, aztán sétáltam egyet Connie-val – válaszoltam, de a torkom, mint minden apró csúsztatásnál, most is összeszorult. Habár nem volt teljesen hazugság, azért bőven távol állt a valóságtól. „Sétáltam egyet Connie-val.” Na, persze! Mintha Connie csak úgy sétálgatna bárkivel is. Ezt még apa sem veszi be. - Aha – nyugtázta apám a beszámolót, és ennyiben ki is merült a beszélgetésünk. Már megszoktam. Mindig így van ez évente egyszer. Az út további részében csendesen ültünk egymás mellett, hallgatva a motor fel-felbúgó hangját. Néztem az elsuhanó fákat, a felettük elterülő végtelen eget, a madarakat, amint lusta szárnycsapásokkal legyezték a paplan szerű, puha felhőket, s az ég velük hullámzott, akár a tenger. Beleborzongtam a lemenő nap látványába. Ez volt a kedvenc napszakom. Sue nénivel sokszor kiültünk a hátsókertbe naplementét nézni. Négy éve is pont így volt ez. Akkor még nem tudtam, hogy az lesz az utolsó közös élményünk. Az ég most pontosan olyan volt, mint akkor délután. Ahogy a nap vöröslő fénye a fák tetejére ömlött, mintha perzselő lángnyelvek nyalogatnák a felhőket, narancsszínűre festve az ég alját, majd rózsaszínűre, ami végül tiszta, tökéletes égszínkékbe váltott. Számomra a naplemente Sue néni volt. Nyugalom, meghitt csend és ibolya illat. Az imádni való Sue néni. Mintha a nagymamám lett volna, vagy sokkal inkább az édesanyám. Sokáig csak ő volt nekem apán kívül, és azt hiszem, én is sokat jelentettem neki. Éreztem, ahogy apa lekanyarodik az út szélére, és hallgattam, amint a motor megnyugtató, halk duruzsolása elhalkul, majd teljesen megszűnik. Hirtelen körbeölelt minket a csend. Kinyitottam időközben lecsukódott pilláimat, s az engem vizslató meleg, barna szemekbe néztem. Félelemmel teli várakozás ült tekintetében. Végtelen szomorúság, vágyakozás és bíztatás. Bár nem voltam benne biztos, hogy nem inkább neki lenne-e szüksége egy kis biztatásra. Bizonytalanul, szinte észrevehetetlenül aprót bólintottam, mire szája sarkában megjelent az ismerős, keserédes mosoly. Egyszerre nyitottuk ki az ajtót és szálltunk ki. Idő közben sötétedni kezdett, és a csípős, hideg, esti levegő másodpercek alatt kiűzte fejemből a tompultság rám telepedő, fullasztó érzését. Csendesen, kézen fogva indultunk el a kis földúton, a sírok felé. Nem szóltunk egy szót sem. Ez amolyan kimondatlan megállapodássá lett az évek során. Míg apám felkészült a "találkozásra", az én fejemben megint az ismerős kérdések kavarogtak. Mit keresett az üzenet Sue néni sírján? És mit keresett bárki is Sue néni sírjánál? Nem értettem. Ahogy közeledtünk az alacsony vaskapu felé, kezdett úrrá lenni rajtam a szokásos izgalom, mint mindig, ha ezen a helyen jártunk. Ez a hely nem olyan volt, mint azok a nagyvárosi temetők a sok hideg márvány fejfával és temérdek műanyag virágkoszorúval. A kapu halkan nyikordult köszöntésképpen, és belépve máris megcsapta orromat a mérhetetlen nyugalom, az öregedő fák és a fagyott föld jóleső, édeskés illata. Jó néhány évtizedes kőtáblák árválkodtak a faluszéli kis telek elhanyagolt növényzete közt. Valamikor, nagyon régen, titkos randevúk színhelyéül szolgált a zegzugos, szertelenül burjánzó kert. Egy-egy csipkebokor alatt kis girbegurba lábakon álló padok bújtak meg. Megvetemedett, szúette deszkáikról az idő már évek óta leette a mázat, de sok helyen még ki lehetett venni az esetlen, eltorzult szívformákba vésett, egymásba fonódó monogramokat. Sue néni egyszer régen mesélte, hogy kislány korában sokat jártak ide a nővérével, amikor már kitavaszodott. Imádták a kertből áradó buja szépséget, naphosszakat bújócskáztak az elvadult rózsabokrok közt. Aztán néhány évvel később egy nő felakasztotta magát a kapuval szemközti fára. Ott temették el a halált hozó lombok alatt. Ezek után az emberek messzire elkerülték a kertet, és Sue néniéket sem engedték többet „ a halál kertjébe” játszani. A kanyargós út végén egy kitaposott kis csapás indult el balra, ami hatalmas csipkebokrok alatt vezetett utunk céljához. Ahogy befordultunk az ösvényre megpillantottuk a már jól ismert kőtáblát, és éreztem, ahogy apám szorítása erősebbé válik a kezemen. Csuklóján éreztem minden egyes szívdobbanását. Lélegzetvételei, akár egy riadt őzikéé. Nem mertem az arcára nézi, de e-nélkül is tudtam, mit látnék. Az elmúlt tizenhat év alatt bőven volt ideje az emlékezetembe vésődni. Apám keze lassan elengedte az enyémet, és ő elindult a sír felé, hogy lerakja a nagy csokor virágot, amiből előtte három szálat odaadott nekem. Fehér rózsa. A kedvenc virága. Túrós csusza, friss tejföllel és a zsírjában ropogósra pirított szalonnával. A kedvenc étele. Vörös és fekete. A kedvenc könyve. Tudom, mert mondták, de semmire sem emlékszem. Négy évesen már nem emlékeztem a hangjára, néhány hónap múlva az arcára sem. Majdnem hat évesen apával fényképalbumot nézegettünk, amikor hirtelen rámutatott az ismerős, fiatal nőre. „Na és ő kicsoda,  kincsem?” A nő barna haja kócos hullámokban ölelte körbe kislányos arcát. Apám átkarolta a derekát, s a gömbölyű vállak felett, áhítatos arccal nézett a kezében tartott alaktalan kis csomagra. Percekig meredten bámultam a képről rám nevető zöldes-barna szemekbe, majd megráztam és szégyenlősen apám mellkasába fúrtam a fejem. Apám azt hitte nem ismertem fel. De nem ez volt a baj. Elfelejtettem a nevét, arra pedig, hogy hangosan is kimondjam, anya, még mindig nem voltam képes. Most is riadtan álltam apám háta mögött, és nem éreztem semmi olyat, ami elvárható lett volna, amikor elolvastam a kőbe vésett szöveget. „Lena Fields, szerető édesanya és feleség. Élt 23 évet.” Apám a sírhoz hajolt, s gyengéd csókot lehelt anyám nevére. Az arcán vékony patakokban csorgó könny visszaverte a felkelő hold első, erőtlen sugarait. Már nem rázkódott. Ezek a könnyek nem dühösek voltak, egészen mélyről jöttek. Az emlékek és az igazi fájdalom könnyei voltak.

Bárcsak az én fájdalmaim is elfolyhattak volna a könnyeimmel! Kicsit több, mint négy éve, hogy utoljára sírtam. Talán akkor sikerült kipréselnem az utolsó cseppeket, bár való igaz, előtte sem sikerült méltó módon elsiratni az édesanyámat. Lehet Sue néni akkor magával vitte a maradék könnyemet, ahogy sok minden mást is. Azóta egyetlen november huszonharmadika sem telt el lelkiismeret-furdalás nélkül. Minden évben kimegyünk az elhagyatott kis temetőbe, lerakom a három szál rózsát a sírra és várok. Várok arra a torok szorító érzésre. Az érzésre, amikor az ember torka liftezni kezd, keze ökölbe szorul, szeme könnybe lábad és arcán megcsillannak az első apró igazgyöngyök. Tombolni akartam, haragudni Istenre, vagy bárki másra, őrjöngeni, mint egy normális, érző emberi lény, és végül odakuporodni apa mellé a sír tövébe, míg az utolsó cseppig ki nem jött az összes... az összes mi? Az összes fájdalom? Félelem? Harag? Talán az fájt a leginkább, hogy nem tudtam mit kellene éreznem. Mert nem éreztem semmit. Csak néztem a nevet és vártam, hogy történjen valami. Valami más. Vártam egy érzésre, ami eltér ettől az idegesítő ürességtől, és bebizonyítja végre, hogy nem vagyok kőszívű, hogy nekem is dobog a mellkasomban valami.

Nem tehettem róla, hogy három éves korom óta nem volt édesanyám. Elfelejtettem, mit jelent, milyen érzés azt mondani valakinek: Anya. Nem hibáztattam érte, hogy nem volt velem, hiszen nem tehetett róla. Nem önként hagyott el. Nem haragudtam és nem volt okom dühöngeni. Az egyetlen dolog, amit tehettem volna, hogy megőrzöm az emlékét. Ám én nem emlékeztem semmire, ami vele kapcsolatos. Ez volt, ami őszinte fájdalommal töltött el, és ami miatt rettenetesen éreztem magam. Apa, ha kiskoromban kérdeztem, mi történt anyával, mindig csak annyit mondott, az angyaloknak is szükségük van utánpótlásra. Sosem értettem, minek nekik utánpótlás, amikor örökké élnek, és különben is nekem nagyobb szükségem van rá itt a földön, mint az édesanyám. Azt hiszem azonban mégis hálás lehetek a sorsnak, hogy apám mindvégig mellettem volt. Attól a fényképes incidenstől kezdve nem nagyon beszéltünk az anyámról. Talán már akkor megértette, nehéz valakiről úgy beszélgetni, hogy nem is ismertük. És bár a szívemben ott volt a helye, üresen állt már évek óta.

Bár szemeim látszólag a sírfeliraton időztek, gondolataim önkéntelenül is újra és újra Sue néni és a rejtélyes levél felé kalandoztak, hiába próbáltam legalább erre a kis időre az anyámra gondolni. Zsebembe mélyesztett markomban ott volt rejtélyes üzenet. „Megtalálunk”. Csak ennyi. Semmi címzett, semmi feladó. Megtalálunk.

Apám kezét éreztem a vállamon, és amikor felnéztem rá, megnyugtató, halvány mosoly jelent meg az arcán. Letettem a három szál rózsát, búcsúzóul végig simítottam a durván kivájt betűkön, majd belekaroltam apámba, fejemet a karjára hajtottam és elindultunk vissza a kocsihoz.

Megtalálunk. Kit? Miért? Valaki rájött volna a titkomra, és most le akar buktatni? Nem ismertem olyasvalakit, akinek ez előnyére válna. Ahogy közeledtünk a kapu felé, úrrá lett rajtam a nyugtalanság. Nem értettem ezt az érzést, hiszen alig bírtam megmaradni az anyám sírja mellett. Mégis otthon érzem magam a kertben. Megnyugtatott a hatalmas fák és bokrok összevisszasága, a hideg föld és a múlt illata. Olyan volt, mint valami elfeledett földi paradicsom. Csak az a fa, szemben a kapuval. Attól rázott ki a hideg minden egyes alkalommal, ha rápillantottam. A nehéz vaskapu most máshogy nyikordult, mintha neki is nehezére esett volna a búcsú. Miután kiléptük rajta, halkan a helyére tettem, és elmosolyodtam, amikor éreztem, a kabátom ujja fennakadt egy-két kiszögellésen. Mintha csak azt akarta volna mondani: „Maradj még!”. Óvatosan lefejtettem a kényes szövetet a marasztaló tüskékről, és már épp a kocsi felé indultam, amikor az agyam leadta az utasítást a szememnek: „Nézz vissza, még nem mehetsz el!” Amikor jobban megnéztem a távozásomban hátráltató kacskaringós nyúlványokat, belém hasított a felismerés: ezt én már láttam valahol! És ha minden igaz, tudom is hol! A gyomrom hirtelen gombostű-fejnyire zsugorodott, és a szívem a torkomban kalimpált. Ha ez tényleg ugyanaz, mint amire gondolok... Futólépésben tettem meg a kocsi és a kapu közti távolságot, és alig vártam, hogy végre hazaérjünk.