2. fejezet /2. – Családi örökség

Mint azt megígértem, itt is van a mai adag adrenalin :)...nagyon remélem elnyeri a tetszéseteket :)...a következő friss időpontját még nem tudom megmondani, de annyit megsúghatok, hogy megismerkedhettek egy teljesen új szereplővel, természetesen a saját szemszögéből...és a következő fejezet már kicsit vidámabb is lesz, nem ilyen melodramatikus :D...

Puszi és Jó olvasást!

„Drága Samanthám!

Tudom, vannak dolgok, amiket nem könnyű elfogadni. Elhiheted, nekem sem könnyű most. A gondolat, hogy búcsú nélkül hagyjalak itt téged, soha fel sem merült bennem. Szeretném, ha tudnád, senki sem hozott annyi napfényt az életembe, mint te, az elmúlt tizenkét évben. Amióta megismertelek, úgy éreztem, mintha a saját lányom lennél.

Tudtam, hogy egyszer lejár az időnk és elkövetkezik ez a pillanat is. Reméltem, hogy nem túl hamar, de nem volt szerencsém. Ennek ellenére, nagyon boldog perceket köszönhetek neked, és felettébb hálás vagyok, hogy a szívem mélyén mindig az édesanyádnak érezhettem magam. Nem könnyű jó tanácsokat adni egy tizenöt éves, érzékeny lánynak, mint amilyen te is vagy. A mai világban főleg nem. Mégis érzem, megbirkózol majd a feladattal.

Mondhatnám úgy is, hogy néhány részlettől eltekintve, egy cipőben járunk. Én is nagyon fiatalon veszítettem el az édesanyámat, és édesapámmal az emlékek elől költöztünk ide, a világ végére, amikor hat éves voltam.   Apám mindent megtett azért, hogy teljes életet élhessek, mégis sokáig éreztem úgy, hogy hiányzik az életemből egy szerető édesanya. Szerencsém volt, mert összebarátkoztam a szomszédban lakó fiatal lánnyal, Marlával. Bár tizenhét év korkülönbség volt köztünk, olyan volt, mint egy huszonhárom éves kamasz. Rengeteget játszottunk együtt. Ő volt az, akivel mindent meg tudtam beszélni.

Ahogy telt az idő, szépen lassan felcseperedtem, ő pedig férjhez ment és szült egy kisfiút. Nagyon vágyott egy kislányra is, de három évvel a fiú születése után meghalt. Mindenkit megdöbbentett a hír (kivéve engem, aki a megelőző éjszaka óta szorongva vártam a jeleket), hiszen gyönyörű, erős, egészséges nő volt. Ekkor már én is férjnél voltam, és volt egy két éves kislányom. Tudom, hogy erről sosem  meséltem neked, és szerettem volna elmondani valakinek, amit annyi éven keresztül titkolnom kellett a külvilág elől. Semmi sem hiányzott kevésbé, mint a nyakörv. A huszonegyedik születésnapom előtt néhány nappal találtam a küszöbömön egy kísérőlevéllel, abban a dobozban, amit tegnap magad is láthattál. Marla említette, hogy utazás előtt áll, így nem lepődtem meg, rögtön tudtam, hogy ő hagyta a lábtörlőn a kis csomagot. Amikor a levél végére értem, hitetlenkedve meredtem az előttem hullámzó sorokra. Először én sem tudtam, mit kezdjek a hirtelen rám háruló felelősséggel, de úgy éreztem tartozom neki ennyivel, azok után, amit értem tett, a barátságunk emlékére.

Amikor Marla meghalt, a férje elköltözött és magával vitte a három éves kisfiút is. Három évvel később megszületett a másik kislányom is. Miután sikerült elaltatnom őket, sokszor bóklásztam éjszakákon keresztül, egyedül az üresen maradt házban. Évekig jártam a kihűlt szobákat ismerős illatok, emlékek után kutatva. Mire a lányaim felcseperedtek, már hozzászoktam a kilétemmel járó éjjeli őrjáratokhoz. Connie-val is sikerült megszoknunk egymást, és már szinte sosem bújt a szekrény alá, ha a nyakörv után nyúltam. Nem gondoltam, hogy újra felborulhat a hosszú idő után végre ránk találó nyugalom, de a nagyobbik lányom hirtelen kórházba került. Az orvos azt mondta, semmi baja, de mi láttunk, hogy valami nincs rendben. Nagyon megijedtem. Amikor rájöttem, hogy a lányom miattam van bajban, meggyőztem a férjemet, vigye el mindkettejüket, amilyen messzire csak tudja, és ne jöjjenek vissza. Életem legnehezebb döntése volt, de tudtam, csak így óvhatom meg a családomat. A történtek után nyakig elmerültem a feladatomban. Ott segítettem, ahol tudtam, és fáradhatatlanul kutattam az életemet megkeserítő szörnyeteg után. Észre sem vettem, idő közben milyen magányos lettem.

Rá néhány évre egy fiatal pár költözött a szomszédba, és az akkor huszonhárom éves férfiban rögtön felismertem az édesapádat. Egy gyönyörű, tizenkilenc éves lányt hozott Ivybridge-be, és napok alatt belakták a régóta magányosan álló házat. Irigykedve néztem, milyen fiatalok és boldogok, de nem mertem közel kerülni hozzájuk. Tudtam, a barátságom veszélyes lehet bárkire. Mégsem lehettem elég óvatos. Amikor édesanyád eltávozott, eltűnt a házból minden élet. Éjjelente sokáig hallgattam, amint apád álomba sírja magát, és talán te nem is emlékszel, de hónapokig nem tudott a szemedbe nézni. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy te is csonka családban nősz majd fel, mint ahogyan ő, és nem tudta nem észrevenni a hasonlóságot közted és édesanyád között.

Sokszor volt, hogy Connie-ként belopództam a résnyire nyitva hagyott ablakon, és néztem, ahogy álomba sírod magad. Egyik este hirtelen felültél az ágyban, s szemeddel a sötétséget kutattad. Pont abba a sötét sarokba néztél, ahonnan figyeltelek. „Mama?” – kérdezted megszeppenve. Álmosan néztél újra és újra elnehezülő pilláid alól, s végül megadva magad a fáradtságnak visszadőltél a párnák közé. Abban a pillanatban magamra ismertem benned. Ahogy elnéztem a párnák és takarók közt megbúvó törékeny kis testedet, éreztem, hogy vigyáznom kell rád, nem hagyhatlak magadra. Te voltál az én ajándékom a sorstól. Ajándék az elvesztett családom helyett. Új célt adtál az életemnek. De innentől már te is ismered a történetet.

Nem csodálom, ha megrémített, amit tegnap hallottál. Nem hiába meséltem neked azt a sok mesét kiskorodban. Nem szép tőlem, hogy hirtelen csak annyit mondok, hasznukat veheted, és itt hagylak valamirevaló segítség nélkül, de erős lány vagy, mindig is az voltál. Véss jól az emlékezetedbe minden egyes történetet, amit az évek során meséltem, és a tegnap hallottakat is. Le nem írhatom, ez íratlan szabály. Tudom, hogy helyesen döntesz majd, és idővel megszokod az új életed. Egyszer majd megérted, van, amikor egy döntés örökre meghatározza a sorsod. És attól, hogy nekem nem minden sikerült úgy az életemben, ahogyan kislányként elképzeltem, úgy érzem boldog lehetek, mert a sok rosszért kárpótlásul megismerhettelek téged, és egy olyan világba csöppentem, amiről mások csak álmodoznak. Ne feledd: ha felkel a Nap, nem látjuk a Holdat. Szívből remélem, hogy sosem kell megtapasztalnod a Holdat, Drága Samanthám.

Szeretném, ha boldog lennél, és ígérd meg nekem, hogy sosem cselekszel meggondolatlanul, bosszúvágyból vagy haragból! Sose feledd, hogy igazán csak magadra számíthatsz, hiszen ebben a világban sok minden nem az, aminek látszik, de mindig vannak a világban, akikben szövetségesekre találhatsz. A szíved és a Hited elvezet hozzájuk.

Nagyon vigyázz magadra!

Végtelen szeretettel és hálával ölel:

a Te Sue nénid

U.i.: Connie nagyon hálás kis teremtés, csak bánj vele kedvesen. Esténként adj neki egy kis langyos tejet! Szereti a halat és a májkonzervet, de a legjobban annak örül, ha azt eheti, amit te is.”

Mire a levél végére értem, teljesen kikapcsoltam. Meredten bámultam az utolsó mondatot záró pontra. Éreztem, ahogy Connie megmoccan a kezem alatt, majd odakúszik az arcomhoz és egy mélyről jövő, kellemes morgás kíséretében hozzám dörgölőzik. Válaszul összekócoltam egyébként is kócos buksiját, és a szemközti falon lógó órára pillantottam. Egy perc és fél hét. Az ablakon már beszűrődött a hűvös reggeli fény, és tudtam, az ébresztő bármelyik pillanatban megtörheti a szobára telepedő, meghitt csendet. Nem vártam meg, míg meg is történik, hanem kipattantam az ágyból és előkotortam a telefonomat a földön heverő kabát zsebéből. A telefonnal együtt a tegnap talált üzenet is a kezembe akadt. Nem akartam most ezzel foglalkozni. Ráérek még kideríteni, kinek is szól az üzenet. Megcéloztam a sarokban álló szemetest, és amint hallottam a halk koppanást, máris elfelejtkeztem a kuka alján árválkodó papírgombócról. Kinyomtam az éppen felsípolni készülő ébresztőt és elindultam a fürdőszobába, hogy vállalható külsőt faragjak a tükörből visszanéző borzalomból.