4. fejezet – Költözés...

Ismét bemutatok egy új szereplőt! :) Remélem szeretni fogjátok ezt a részt is! :)...várom a visszajelzéseket! ;)...

puszi; hullócsillag :)...

- Jaj, Matt! Kértem, hogy a pezsgős poharakat a másik dobozba csomagold! Ez a  nappaliba megy, az üveg vitrinbe. Matt?! Hallod egyáltalán, hogy hozzád beszélek?!

Igazság szerint hallottam is, meg nem is. De nem volt kedvem reagálni. Anyám mindig is túlpörgött mindent, ahogy akkor is. Még volt szűk két hét a költözésig, de ő már csomagolt. Hiszen minek várni, ha amit nem használunk, már most is elrakhatjuk? Hát persze! Miért is ne tegyük tönkre még jobban ezt a kevés időt, amíg még itt lehetünk! Egyébként sem volt túl sok cuccunk. Simán elég lett volna pár nappal előtte összepakolni. De miért is ne éljünk addig is dobozok között? Ó, bocsánat, ő teljesen jól van! Csak nekem megy tökre az életem. Újfent.

- Matt? Hát itt vagy! – billegett be az ajtón az emlegetett, ölében néhány kartondobozzal. – Nem hallottad, hogy neked kiabálok? Jól vagy? – nyújtogatta a nyakát a pakk mögül.

- Nem, anya, nem vagyok. Azt hiszem, sétálok egyet – pattantam fel, nyomatékot adva szándékomnak, de elállta az utamat.

- Nem segítenél legalább egy kicsit? Egész nap itt fenn gubbasztasz és nem csinálsz semmit...

- Majd három nappal az indulás előtt segítek! Semmi értelme így sietni! – vágtam hozzá ingerülten. - És most, ha megbocsátasz...

Felkaptam a pulcsimat, odébb toltam őt a küszöbről, és kisétáltam az ajtón. Csak úgy fortyogott bennem a düh, a kétségbeesés a szívemet marcangolta. Miért van, hogy az anyám mindig csak magával törődik? Meg sem tudom számolni, hányszor költöztünk már a munkája miatt! Sosem elég jó neki semmi. Az sosem számít, hogy én már éppen beilleszkedtem, és nagyon is jól érzem magam ott, ahol vagyunk. De most főleg nem értem. A világ egyik legjobb helyén van állása, mégis egy jelentéktelen kisvárosban akar munkát vállalni. Mi ez az egész?

Észre sem vettem, hogy merre indultam, amikor kiléptem a kapun, csak akkor eszméltem, amikor már a tengerparton álltam és éreztem, ahogyan a hűs hullámok a vádlimat simogatják. Itt akartam leélni az életem. Hogyan is mehetnék el innen minden fájdalom nélkül? Miami Beach sokak álmainak netovábbja, én pedig éppen ezt a földi paradicsomot készültem elhagyni, mert az anyám hirtelen meghibbant. Szikrázó napsütés, pálmafák és homokos tengerpart helyett tizenöt centis hó és egy eldugott kis porfészek, valahol a százholdas pagony szélén. Megnéztem a Google Earth-ön. Anglia déli része csupa erdő és eső. Felemelő lehet ott élni. Bár még nem láttam a házat, Miaminál csak rosszabb lehet. Először azt hittem, valami baj történt, de megnyugtatott, hogy nincs semmi gond. Aztán arra gondoltam, hogy akkor biztosan csak viccel, de másnap kénytelen voltam belátni, hogy nem álmodtam. Tényleg csomagol. Már csak fél évem lett volna itt az iskolából, és leérettségizem. Mindig ilyenkor jön rá a költözhetnénk. Legutóbb öt éve, amikor nyolcadikos voltam. Fényévekre költöztünk a barátaimtól és az addig megszokott életemtől. Most is itt kell hagynom mindent, amit az elmúlt években megszerettem. A barátaimat, az időjárást, a szörföt, a pálmafákat, a naplementét... és Caroline-t. Caroline-t az édes kis gödröcskéivel, amik akkor bújnak elő, amikor igazán nevet valamin. A bársonyos bőréből áradó virágillatot. A párnámon hagyott aranyló hajszálakat. Sosem gondoltam, hogy akár egyetlen kis hajszál hiánya is okozhat ilyen elviselhetetlen ürességet. A pulcsit a földre ejtettem, kibújtam a pólómból és a nadrágomat is ledobtam egy, a homokból kiemelkedő kőtömbre. Itt már nem látott senki. Ezt a partszakaszt sűrű növényzet és a part menti sziklák takarták, éppen ezért sokszor jártam ki ide Caroline-nal egy kis éjszakai fürdőzésre, vagy Brandonnel, ha éppen úgy hozta kedvünk. A zoknimat gyorsan a cipőmbe gyűrtem, majd villám gyorsan ledobtam az alsómat is és a hullámok közé vetettem magam.

A víz jéghideg volt mégsem fáztam. Kellemes borzongás futott végig a testemen, és én egyre beljebb és beljebb úsztam, míg a pálmafák apró, bólogató fűszálakká nem zsugorodtak az esti szélben. Mikor csinálhatom én ezt, ha elköltözünk? Hová tudok egy kicsit elvonulni, ha arra lesz szükségem? Egy olyan kis faluban nincs egy zug, ahová az ember feltűnés nélkül elbújhat. A gondolatok visszhangot vertek a fejemben, és én gyorsan a víz alá buktam előlük. Egy pillanatra minden elcsendesedett, és csak élveztem a felettem átbukó hullámok tompa csobogását, a levegőbuborékok sistergő hangját, amint a felszínre törtek. Felfeküdtem a vízre és hagytam, hogy vigyen, amerre akar. A csillagokat néztem és arra gondoltam, még azok is közelebb vannak annál, mint ahová megyünk. Onnan legalább idelátni és vissza. Telefonálhatnék Caroline-nak, hogy együtt nézzük a teliholdat. Vajon onnan is teliholdnak látszik, ami itt az? Sosem voltam jó ezekben a dolgokban.

Ahogy elmerültem az égbolt, és a gondolataim végtelenségében, hirtelen megszületett bennem a döntés. Kiúsztam a partra és magamra kapkodtam a ruháimat. Képes lettem volna bármire, hogy itt maradhassak. Érte bármire. Amikor elmondtam neki, hogy költözünk, csendesen fogadta. Nem hisztizett, nem is sírt. Mindig erős volt. Érzékeny, de erős. Láttam a szemében a bánatot, és hogy nem hiszi, amit mondok: hogy visszajövök hozzá. Sosem jutott még eszembe, hogy elhagyjam az anyámat, de ettől a pillanattól elég érettnek éreztem magam ahhoz, hogy eldöntsem, mi a jó nekem. Futólépésben tettem meg az utat egészen az utca elejéig. Ott egy pillanatra megtorpantam. Mi van, ha már alszik?  Dehogy alszik, hiszen még csak nyolc óra sincs! Ne légy gyáva Matt! Megadtam magam a fejemben csengő hangnak, és bekanyarodtam a sarkon. Sosem remegett még így a térdem, és ezelőtt sosem éreztem még igazán azt a furcsa érzést, amire azt mondják: a torkomban dobog a szívem. Ahogy közeledtem, ez az érzés egyre csak erősödött. A ház elé érve vettem néhány sípoló, mély levegőt, beütöttem a négyjegyű kódot, és amikor engedett a nyomásnak, beléptem az elegáns társasház kapuján. Ilyen lassan még sosem másztam meg ezt a négy emeletet. Mi lesz, ha alszik? És ha nemet mond? Mi lesz, ha nemet mond? Ezek a gondolatok ostromoltak belülről, de nem hagytam magam megfélemlíteni. Nem futamodhattam meg. Az ajtó előtt állva még egyszer végig gondoltam a mondani valóm, és már éppen a csengő felé nyúltam, amikor meghallottam. Az övé legédesebb mosolyhoz tartozó, legszebben csengő hang a világon. Ezer közül is felismertem volna. A következő pillanatban hallottam megcsörreni, majd megfordulni a kulcsot a zárban, és megfagyott a vér az ereimben. Az ajtó melletti falhoz lapultam. Ennyire gyáva lennék? A kilincs megmozdult. Nincs menekvés. Húzd ki magad, Matt! Légy férfi és kérdezd meg, amit akarsz!

Az ajtó kinyílt és ott álltunk szemtől szembe. Hárman. Kettejük arcán ugyan az a riadt tekintet, ugyan az a pír. Az enyémen düh és félelem. Még mindig nem hittem a szememnek. Olyan volt ez, mintha csak egy rémálomba csöppentünk volna.

- Megmagyarázom – hallottam Caroline hangját, de már nem csengett sehogy, legfeljebb riadtan.

- Várom - mondtam halkan, de legszívesebben ordítottam volna.

Néztem az iszapzöld szemekbe, és éreztem a torkomba kúszó csalódottságot. Ez lenne a lány, akiért feláldoztam volna az életem? Aztán Brandonre néztem, de ő csak a cipője orrát tanulmányozta. Gyáva féreg - gondoltam, és éreztem, ahogy a kezem ökölbe szorul.

- Mióta? – kérdeztem határozottan, mire mindketten felkapták a fejüket.

- Csak néhány napja. Mióta tudjuk, hogy elmész – hangzott a túlságosan egybehangzó válasz.

- Mióta? – tettem fel újra a kérdést, mire megint csak a földet nézték.

Nem volt szükségem többé a válaszra. Az öklöm magától lendült, és valamikori legjobb barátom elterült a lábtörlőn.

- Legalább nézz a szemembe, ha már elárultál! Akkor talán nem ér ilyen baleset! - ordítottam, most már magamból kikelve.

Hármasával szedtem a lépcsőfokokat. Még láttam, amint Caroline rémülten Brandon fölé hajol, de nem érdekelt. Reméltem legalább az orra eltört. Azon voltam, hogy minél hamarabb hazaérjek. Utálom ezt a helyet. Utálom Floridát. Utálom egész Amerikát. Minél hamarabb, minél messzebb, csak ez éltetett. Hamar hazaértem és rögtön a nappaliba vettem az irányt. Felkaptam egy papírdobozt és sietve pakolni kezdtem. Anyám keze megállt a levegőben és tágra nyílt szemekkel figyelt.

- Mikor indulhatunk leghamarabb? – kérdeztem elnyomva hangomban a remegést.

- Caroline? – próbált kérdezősködni.

- Koncentrálj! Mikor tudunk leghamarabb elindulni? – tettem fel ismét a kérdést.

- Hát, az nem olyan egyszerű...

- Össze tudunk pakolni holnapig?

- Talán...

- Akkor hívd fel a szállítókat. Holnap indulunk – adtam ki az utasítást, és biztos voltam benne, hogy anyám megkönnyebbült sóhajjal fogadta a hirtelen változást.