nOémi - Pillangóhatás Novella 5.

Hétfő

(Igaz történet alapján)

2011.01.10. (Hétfő)

Hétfő

Miért legyek tavaszi jelkép,

ha kertemben nem repkednek

s nem is láttam lepkét.

Miért legyek boldogság íze,

ha kedvem nem egyezik rímre

s  nem is érdekel a színe.

Miért legyek optimista lény,

ha e királyságban nem is volt fény

s ennek ellenére, sose keresték.

Mondd hát, miért legyek én?

Elég a depressziósan borús ég,

Ha kell majd nekem az a fény,

Ígérem, elvetem az emlékét.

„Olyan, mint a többi nap, ugyan apró eltérésekkel, de kezdetben, hasonló volt. Borzalmas nap egy borzalmas hétfőn.”

Néha elgondolkodom, hogy nem-e Garfield szerepére hajtok? Hmm, de nem. Nem vagyok se macska, se haspók, csak kettő közös pontunk van. Ő is utálja a hétfőt, ahogy én is szeretek sokáig aludni.

Egy átlagos nap hatnegyvenötkor szól az ébresztő egy perces szundigombbal, de mára beiktattak egy irodalom nulladik órát, ami miatt tizenöt perccel előbb kellett felkelnem. „Sokszor elgondolkodtam, ha ez nem lett volna, talán máshogy lenne vége…” Kiszálltam az ágyból és bebaktattam tüntetőlegesen Debóra előtt a fürdőbe. Lemostam arcomról a pattanástalanító tonikos krémet, aztán felkötöttem a hajam. „Ez az apró sorrendbeli felcserélés is pontosan mutatja, mennyire megváltoztat az a tizenöt perc alvás megvonás. Megjegyzem, este annyira izgultam az irodalomfeleléstől, hogy három óráig csak becsukott szemmel pihentem, aztán fél egy felé elvitt végre az álom.”

Igazából fogalmam sem volt, mit akarok felvenni. Szekrényem előtt álltam és a ruháimat figyeltem. Anya tegnap nem vasalt és csak olyan ruhadarabok kerültek a kezembe, melyeket gyűlöltem. – Ma minden borzalmas. – Nem mondtam ki, de kimondhattam volna. Hatnegyvenhatra csak eldöntöttem. Egy sima fekete nadrág és egy rózsaszín kockás blúz. „Abszolút nem egy extra választás, nem is tetszett.”

Mikor már a kakaómat ittam, azután, hogy elkészítettem a tanszereimet, plusz magam, anya már elment, apával nem is találkoztam. Debóra meg nyugodtan készülgetett, általában ő szokott rohangálni és én a helyében lenni. „A nővérem már gimnazista, ezért neki félkor kezdődik a tanítás, de ma én mentem előbb.” Becsomagoltam néhány zsepit, végülis tél van, majd a kabátot magamra kapva elindultam „egy borzalmas napba, melynek egy perce se volt olyan, amilyennek lennie kellett volna.”

„Általában, míg az iskolába érek (kerékpárral) zeneszámokat dúdolgatok, mert azaz igazság, hogy elég messze lakom a sulitól, kábé negyed óra (ugyancsak kerékpárral). Nyolcadikra már sikerült kifejlesztenem, hogy becsengetés előtt pont hét perccel érjek oda. Nem tudom, hogy csinálom, pedig vagy ezerszer előfordult, hogy elaludtam. Ma is el kellett volna. Ezt a bölcsességet már reggel tudtam, amikor még nem ütött be a mennykő.

Pontosan nem tudok visszaemlékezni, hogy ezen a napon mi volt a zenelistám élén, de úgy gondolom ez csak részinformáció. A lényeg az, hogy ma elkéstem, mert otthon hagytam a biciklizáram, ezért az iskola udvarára kellett vinnem a kerékpárt.”

Az épületben csak néhány gyerek volt, az ügyeletes tanár pedig sehol. Mellettem a lépcsőn egy fiú ült. Nem tudtam a nevét csak azt, hogy minden nap látom. Nálam úgy egy- két évvel fiatalabb. A többi gyerek beszélgetett. Megnéztem az órám, láttam, hogy késtem, de nem sokat.

- Mentek fel már emberek? – fordultam a fiú felé. „Az osztályom az emeleten volt, ezért kérdeztem.”

- Öm, igen. – bólintott. Láttam rajta megilletődött.

„Milyen fura” gondoltam magamban. Milyen régen volt, mikor én ültem ezen a lépcsőn és tőlem kérdezték pont ezt. Ugyanis alsóosztályosként anyu hozott és előfordult már az is, hogy hétkor, amikor még nincs is nyitva a suli, akkor tett ki a főbejáratnál. Hát igen, rég volt.

- Kösz. – duruzsoltam és rámosolyogtam.

Megindultam felfelé és próbáltam már semmire sem gondolni.

- Csókolom.

Felém fordult az irodalom tanár. Semmi mosoly az arcán, semmi jó indulat. „Itt vér fog folyni.”

Leültem a barátnőim (Frida és Agnes) előtti padba. Nagyban tanultak.

- Az igazi ország és Európa. – adta ki a feladatot Mrs. Rybak.

Nem is nézett rám, felhívta az egyik osztálytársamat és elkezdte a feleltetést. Lepakoltam, kinyitottam az irodalom könyvet, fellapoztam és megálltam a Babits versciklus lapjánál. Mérgesen fújtam ki a levegőt. „Ez a legnehezebb.” Gondolom egy ötösnek, már ezt kell tudni. „Nem tudtam elképzelni, miért hivatott be engem is kora reggel. Az ötösöm, én úgy tudtam, nem forog veszélyben.”

Körbenéztem mielőtt belemélyedtem volna a versekbe. Alig voltunk egypáran. Még néhányan érkeztek utánam, de így se vészesen sokan. „De azt, hogy én nekem miért kellet ott lennem, azt még most se tudom.” Irodalom az egyik kedvenc tantárgyam. Nem egy kimondott ötös vagyok, de ebből abszolút arra álltam. Még órai munkára is kaptam érdemjegyet.

- Ki jön? – kérdezte a tanárnő.

Felnéztem, senki sem szólt, engem bámult.

- Nem te?

- Azt hiszem, de én. – válaszoltam bizonytalanul.

- Rendben, akkor kezd.

Letettem a könyvet.

- Babits Mihály önmagát forradalmi költőnek tartotta, de ebben a versciklusban kimondottan elítélte a haza önzését, a nacionalizmust…

A szavak csak úgy folytak ki a számon. Szememmel próbáltam egy pontot kiszúrni a falon, hogy ne a tanárnőre kelljen néznem. Amikor mégis rátévedt a tekintetem, nyugtalanító érzés fogott el. Talán azért, mert nem tudtam semmit se leolvasni márvány arcáról.

Néha- néha beleszólt abba, amit mondtam, sőt az is megtörtént, hogy elvette a szavam jogát és helyettem mondta el, amit én is tudtam. Ettől állandóan összezavarodtam. Nem veszélyesen, de idegesített.

A felelésem végén, így szólt:

- Sokat beszélsz, de mintha semmit se mondanál.

Hm. Pszichoanalizál. Folyton ezt teszi. Állandóan nyaggat minket, hogy mennyire rosszak vagyunk. „Egyébként ő az osztályfőnököm is.”  Karácsonyra minden osztálytársammal együtt egy- egy személyre szóló levelet kaptunk tőle. Az enyém így szólt:

Köszönöm, hogy segítesz nekem a munkákban, de sok kérésem is van. A legfontosabb, hogy légy szabálytisztelőbb, igyekezz betartani a házirendet. Jó lenne, ha első szóra szót fogadnál. Többet, szorgalmasabban, alaposabban kellene tanulnod, lazult a szorgalmad. A tanórákon pedig sokkal fegyelmezettebben kellene viselkedned. Neked is jobb érzés lenne, ha a viselkedésed minta lehetne, és ha visszatérne a régi szorgalmas Nora.

Szeretettel osztályfőnököd: Enikő néni

Kellemes karácsonyi ünnepeket kívánok.

Hát nem mondom kellemes karácsonyom volt. Abban a tudatban töltöttem, hogy az osztályfőnököm egy lincselő suhancnak tart. „Megjegyzem: ez nem így van.”

A hatásszünetet megtartotta. Reméltem, hogy nem mond semmi többet, mert Enikő néninél az a módi, hogy mindig jobban jársz, ha nem mond érdemjegyet. Ha folytatja, akkor rosszabbat kapok, mint szeretnék. Egy fajta terrorizálási mód az, hogy nem árulja el, ha ötös a feleletem, hogy szorongjak még egész órán át. Így hát reméltem, hogy tovább megy, de nem tette.

- A feleleted jó, de nem eléggé.

Visszhangzott az elmémben az amit mindig szokott mondani újabban állandóan. Én nem akarom lerontani a jegyeitek, pont a felvételi előtt… és innentől mi folytattuk. Mi, akiket kínzott. csak a feleltetlek még háromszor és megadom nagykegyesen a rosszabb jegyet.

- Remek, felelhetek holnap is. – dühöngtem, mikor megszólalt a fel-/háromnegyedes csengetés és odajött hozzám Reni.

- Szia.

- Hello.

- Frida mesélte, hogy Enikő néni szívatott.

A táskámat leraktam a helyemre és kipakoltam belőle a történelem tanszereket. „Az első igazi órám ugyanis az volt.”

- Ja, úgy tűnik, most engem vett célba. – fintorogtam. – Juppi.

- Figyelj! Négyes kaptál nem?

- De.

- Na, akkor kétesre állsz. Feletetni fog az ötösért és arra tanulj nagyon alaposan.

- Reni, én erre is nagyon alaposan tanultam.

Éreztem, hogy sírni fogok. Nem értem miért, de van néha, hogy a sok igazságtalanság miatt legszívesebben azt tenném. Utáltam, ha mások beskatulyáznak olyannak, amilyen egyáltalán nem vagyok. Én nem vagyok szabályszegő, se szorgalmatlan, mégis annak állít be folyton. Vannak napok, mikor legszívesebben felkiáltanék, de nem teszem, mert gyerek vagyok és a tiszteletlenséghez nincs jogom. Az utóbbi időben, mikor beleestem a kiskamasz korszakba, viszont kifejlesztettem egy nagyon jó taktikát: a bunkóságot, ám az a probléma, hogy ezt csak a szeretteimen mertem gyakorolni, pedig ők nem érdemelték meg.

A kezem rátévedt a csokira, amit Reninek vettem névnapja alkalmából. A történelemmel együtt kikaptam.

- Tessék. Boldog Névnapot.

Elhúzta a száját. Egy mosolyt akart formálni, de nem értettem miért nem megy neki. Általában csodás, meleg a mosolya, aztán észrevettem, hogy nedves a szemem.

- Köszi. – mondta végül és megölelt.

„Agnes mellett ülni olyan, mintha egyedül lennék. Csak nagy ritkán szoktunk beszélgetni például matekon és nyelvtanon. Azokon, melyeken csoportmunka van. Persze, ha nem értek valamit, tőle mindig megkérdezhetem és bioszon szinte róla másolom a dolgozatokat. De akkor is néha jó lenne, ha nem tennénk úgy, mintha a másik ott se lenne. Így visszagondolva is már lassan két éve padtársak vagyunk, de mintha semmi emlékem nem lenne erről az időről. Sokszor fura érzés fog el, ha erre gondolok, hogy Agnes ül mellettem.

Nincs legjobb barátnőm csak sok barátom. Frida a pénteki barátom, mert akkor vagyunk csak mi ketten együtt. Ilyenkor általában horrorfilmeket szoktunk nézni vagy ha más is jön, akkor mesefilmet. Fridával talán azért vagyok jóba, mert ő is a városban él és nem valamelyik mellékes faluba. Na meg azért, mert teljesen más, mint én.

Agnes ugyan három- négy utcával lakik csak arrébb, nem szoktunk találkozni, mert bármikor hívom, ő nem ér rá. Így már egy ideje letettem arról, hogy megkérdezzem.

Reni az a barátom, akiben sok a közös vonásunk. Nagyon kedves és nagyon hülye tud lennI. Vele igazán el tudok beszélgetni komolyabb dolgokról is, de mintha neki se mondhatnék el mindent.

Becca a legidétlenebb mindközül a fonott hajával és művészi hajlamával. Néha nem tudom eldönteni, hogy ufó-e vagy csak Becca. A zene az élete. Így vele csak a suliban tudok találkozni, mert csellóval kel és fekszik nap mint nap. Neki még ha akarnám sem tudnám elmondani legféltettebb titkaim, mert tudom, hogy hülyeség amit mondok, de gyerekes. Egyszer elmondtam neki, hogy a szomszédom meghalt, pedig csak negyvenöt éves volt és ő nevetni kezdett, azóta nem próbálkozom megkeresni a lelkét, csak jól érzem magam vele.

És Sara. Ő vele a legfurcsább a kapcsolatom. Kábé napi három mondat. Pedig régen nagy barátnők voltunk, de az erősebb társadalmi rétegek megjelenése óta, eltávolodtunk és azóta csak az iskolában találkozunk.

Sok barátom volt, de ezen a nap nem számított. Beszűkült a látóterem és csak a gonoszságot éreztem.”

A történelem gyorsan elment. Bár egész órán folytak a könnycsatornáim és őszintén nem értettem miért. Hisz értelmetlen tűnt Enikő néni miatt sírni. „De valahogy ez a nap, ez úgy összejött, ahogyan már régen nem és nem jó értelemben. Plusz az a vicc, hogy ekkor még nem is történt semmi.” A történelem tanár ugyan megkérdezte, miért bőgök, de csak megráztam a fejem és azt mondtam:

- Semmi.

Ő csak bólintott és tovább ment.

„Emlékeztek, mikor azt mondtam Agnes mellet ülni olyan, mintha egyedül lennék. Tényleg egész töri órán sírtam, de ő átnézett rajtam. Amikor Renivel beszélgettem, megeredt és azóta nem tudtam elzárni. Csak a szavak voltak bennem. Sokat beszélsz, de mintha semmit se mondanál. Igazságtalannak tartottam minden szavát és ez keserített el, de nem akartam sírni. Gyenge voltam, megadtam mindenkinek, amit akart, a show-t.”

„Tízóraira elült bennem végre a bú. Ugyan nem álltam neki a kajámnak, mégis kezdtem elhinni, hogy mára vége a borzalomnak. Szép dolog a hit, de én nem tartoztam a hívők közé.”

- Valószínűleg matekon kell lemennünk. – nyámmogta két falat közt Becca.

Tök nyugodtan mondta, mintha mi se történt volna.

- Hova? – kérdeztem izgatottan. Ez nem pozitív izgatottság volt, inkább csak félelemmel vegyült.

Nem szólt, mert az előbbi falattal küszködött.

- Hova kell mennünk? – kérdeztem újra.

- Az orvosi vizsgálatra. – magyarázta Frida, Becca helyett.

Hangja tiszta közönyösség, nem is nagyon izgatta és én pontosan tudtam miért. Alapjáraton Frida, nem egy szégyenlős típus, a nyári táborban is a szoba közepén öltözött át. Nem ez volt a fő oka. Év elején sportorvosi vizsgálaton voltunk mind a ketten meg még Sara is, hogy le tudjanak igazolni a helyi gimnázium kézilabda csapatához. Ezen a vizsgálaton szinte Éva kosztümben kellett lenni és a legjobb dolog az egészben az, hogy az orvos egy bunkó férfi volt. Fú, pedig még apám sem látott így, mióta vannak emlékeim. Azok után már teljesen semleges lett ő és én is az ilyesfajta vizsgálatokra. Ráadásul az iskolaorvosok nők.

- Ja... – kezdtem. – Tök elfelejtettem.

- Aha. – duruzsolta Agnes. – Én is.

Mindenki el volt a kajájával. Becca megkínált a száz zsemléje egyikével, de elutasítottam. Nem voltam éhes, ha zaklatott vagyok, nem tudok enni. A beszélgetés tovább suhant a maga pályáján, mindannyian csatlakoztak egy- egy okossággal és még Sara is megtisztelt jelenlétével majd hozzájuk hasonlóan ő is közbe szólt, csak az én tekintettem révedt el.

A sarokban, az ablakpárkánynál álltak az úgy nevezett HMCS –ék (aki nem tudná: Helyi Menő Csávók). Nem utálom az osztályom egyik gyerekét se, de néha annyira megtudnám pofozni ennek a klikknek az összes tagját. (Max, Pearl, Figo és Simon) Főbb ismertetőjük: sose tanultak, másokat cikiztek és nem hobbijuk, hanem lételemük volt a tahóság. Ugyan Simonnal és Pearllel nem voltam annyira rosszban, de Maxet és Figot szívből gyűlöltem és ez a gyűlölet kölcsönös volt.

Engem néztek. Nem minket, hanem engem. Csak akkor fordultak el, amikor észrevettek, hogy én is őket firtatom. Nem próbálták leplezni, hogy bámultak, sőt inkább elkezdtek rólam dumálni. Ugyan messze voltak tőlem, de én tudtam szájról olvasni. Hosszú történet, hogy honnan tanultam meg. Elég annyi, hogy egy évvel ezelőtt még élt a siket déd mamám.

Maxet figyeltem a főkolompost. Eléggé elmorzsolta a szavakat, mégis ki tudtam venni a Nora, hülye, hisztis szavakat. Hát igen, tőlük nem lehetett mást várni. Mégis bántott, hogy ilyeneket mondanak rólam. Megpróbáltam elfordulni, tudomást sem venni róluk. Nap mint nap ezt csináltam. Elfutni a problémák elől. Ez volt a megoldás. Mást nem is ismertem. Bámultam őket és nem tudtam megérteni miért utálnak. Nem voltam harsány, nem voltam ribanc, semmi, amit utálhatnak, csak egy bajuk lehetett velem, ember voltam és éreztem, ők bánthatnak.

Aztán becsengettek.

„A matek óra több rétegű volt, nem lehet egyben elmesélni. Vagy a robbanástól kezdem vagy alaposan kielemezek minden percet, mert ez az óra volt, amikor megkaptam a legnagyobb pofont. A négy éves elnyomás a megkülönböztetés, hogy nem vagyok tökéletes és a szemrehányások, hogy szép se vagyok, még okos se. Akkor abban a percben kirobbantak belőlem. Nem tornádóként csak magamban, mert elfutottam és nem hagytam, hogy más is lássa, hogy más is lásson.”

Sejtettem már az első pillanattól kezdve, amikor a HMCS-ék engem néztek, fintorogtak és artikulálva sutyorogtak Próbáltam nem figyelni rájuk, de vonzotta undoruk a tekintetemet. Láttam, amit nem akartam látni őket. Nem vagyok az a nézős fajta, próbáltam kerülni a kontaktus minden formáját állandóan, de ma valamiért nem. Talán Enikő néni szemétsége miatt vagy csak az a tizenöt perc.

Ahogy figyeltem őket és láttam a megformált szavakat (nyomorék, barom,…) Kimelegedtem, hirtelenjében fülledt lett a tér, idegesítettek és éreztem, hogy megint rákezdek a sírásra. Nem akartam, de valahogy még is. Szinte fizikai fájdalmat okoztak, hogy igazságtalanul vádoltak, hogy nem is tettem semmit, mégis utáltak. Én sosem az elfogadásukra vágytam, csak arra, hogy hagyjanak békén. Had legyek a szürkepont a színes lapon. Had nevessek a barátaimmal és had feledjem el, hogy ők is mellettem állnak cifrázó színekben. A melegség bekúszott a pulcsim alá, talán a szégyen elpirulása lehetett. De miért szégyelltem magam? Mert ők rajtam nevettek. És akkor? Hm. Kit álltatok? Számított, hogy nevetnek rajtam. Zavart és legszívesebben kirohantam volna az ajtón. Max pont a szemembe nézett és láttam benne az undort. Sosem gondoltam magam ronda lánynak. Nem is vagyok az. Nem egy vékony lány, de dundi se. Olyan átlagos. Kissé magas voltam, de Reni így is magasabb nálam. Viszont akkor, rondának éreztem magam. Nyirkosnak és az is voltam. Izzadtam. Levettem a pulcsim, mert már nem bírtam, de ez volt a baj.

Agnes mellettem csak írt. Csinálta a feladatot. Én is nekiláttam. Próbáltam elterelni a figyelmem és túlélni ezt a napot. „De a borzalmat nem lehet elkerülni, mint már most tudom.”

Tíz perc múlva a tanár kihívott a táblához. Én érdektelenül ballagtam oda a sírás fázisából átestem a közönyösségbe. Úgy éreztem felesleges bármit is tennem, mindig bántani fognak a tanárok is és a gyerekek is. Megkönnyebbítem az életem, ha végre beletörődöm.

Azt kérte rajzoljak be egy érintőt a felvázolt körnek. Megtettem. Éreztem, ahogy a melegség átjár. Éreztem ahogy a szemek engem figyelnek. Hogy is tudnék elbújni, ha mind néznek. A tanár bólogatott és mellettem a tahó csapat nevetett. Megkért a tanárnő, hogy mondjam el mi a fő érdekessége ennek. Elmondtam. Nem voltam pontos, ezért kijavított, de csak a szakszavakat nem használtam, amiket tanultunk. Hát igen ez nem az én napom. Megköszönte, de nem küldött a helyemre. Én azért elsétáltam, mert a mellettem lévő negatív kisugárzások bántottak. Visszatértem Agneshez és leültem. Az órára koncentráltam, de a szemem megint odatévedt. Nem tudom, hogy fakír vagyok-e vagy csak hülye, de kínoztam magam azzal, hogy tudomást vettem a környezetemről. „Most már tudom, hogy minden mozdulatom téves volt, hogy hiba volt azt képzelnem, talán békén hagynak. De mint az ember legjobb tulajdonsága, később mindig okosabbak vagyunk.”

Láttam, hogy sutyorognak. Először nem tudtam, hogy mit. Aztán láttam, ahogy Max a nevemet artikulálja és a hónaljára mutat. Ekkor már sejtettem, de nem akartam elhinni. „Minden olyan homályos már. El akartam felejteni és úgy látszik ez egy kicsit sikerült.” Aztán Max, Pearl és Bard szemei rajtam a gúny, a nevetés és az undor egyvelegével. A legfájdalmasabb pontomat támadták meg. A büszkeségem az egyetlen, amit támadni tudtak, amit ma már egy felnőtt is megostromolt.

Ők láttak engem, én pedig őket, csak ők azt is látták, hogy én elpirulok, elszégyellem magam és bánt és számít. Lehajtottam a fejem. Hallottam a nevetésük, hallottam még ha most nem is nevettek. (Bár nehéz lenne elhinni.)

Fájt. Nagyon fájt. Egyszerűen ez az egész nap úgy összejött. Elegem van! Nem akarok itt lenni, el akarok tűnni. Csak nem akarok itt lenni. Nem. Nem. Nem. Most már sírtam. Nyertek. Nyertek ők, nyert Mrs. Rybak. Nyert mindenki, mert én vesztettem. De ez nem egy játék, hanem az életem és ez volt, ami igazán fájt, hogy ezt már soha nem felejtik el. Én leszek az izzadt lány. Ettől a gondolattól, ha nem is sírtam még, de rákezdtem vagy erősebben vagy…

- Nora, jól vagy? – kérdezte Evelin néni, a matek tanárnő.

Megráztam a fejem. Majdnem kimondtam, hogy igen, semmi gond, de nem tettem. Kit akartam ezzel megint áltatni? Oly sokszor kérdezték már ezt tőlem és mindig hazudtam és ők elhitték nekem, mert nem is érdekelte őket igazából. Ha érdekeltem volna őket, nem mentek volna tovább, nem mondják, hogy rendben, hanem tettek volna valamit, de senki se tett. Egyedül voltam és anyát akartam. Mindig, mindig ellöktem magamtól. Mondtam, hogy szeretem, de oly sokszor hangzott már hazug szónak, de most át akartam ölelni, hallani a hangját, hogy nem lesz semmi baj, hogy itt vagyok, megvédelek. Hallani akartam. Már az is elég lett volna.

- Nem. – szüppögtem. – Kimehetnék?

- Persze. Ha rosszul vagy, ne kérdezz, csak menj.

És én rohantam a pulcsimmal és a telefonommal.

Nem figyeltem másokra, az ajtót sem csuktam be magam mögött, csak futottam. Anyához futottam. „Hülyének gondoltam mindig, ha valaki az anyját maminak szólítja, de abban a percben, elduruzsoltam egyet. Nem tudom megmagyarázni a jelentőségét, csak azt tudtam, hogy sokkal bensőségesebb a Mami, mint az anyu.”

Berobbantam a mosdóba. A legtávolabbi sarkába mentem és lekuporodtam a földre. Most már fáztam. Magamra vettem a pulcsim és a telefonomért nyúltam. Névjegyzék. Lecsöppent a könnyem és ekkor ébredtem rá, hogy hisztérikusan sírok. Nem magamban. Nem. Már hangosan. „Abban a pillanatban, amikor anyu számát kerestem csak az volt bennem, hogy mennyit sírok, hogy egésznap csak könnyezik a szemem, hogy meg sem tud igazán száradni.” Megtaláltam anyát és csörgettem. Első után felvette.

- Anyu. – szüppögtem. Nem tudtam leállni. – Anyu. Haza akarok menni.

Nem szólt.

- Anyu.

- Mit kaptál? – kérdezte végül. Azt hitte jegy miatt sírok.

Tudta, mennyire komolyan veszem a tanulást és mennyire fáj az igazságtalanság. Tudta, de azt nem, hogy nem csak amiatt.

- Négyest. De ne-nem… - nem bírtam befejezni.

Ha kimondom valóssá válik, ha leírom megmarad és soha nem tudom elfelejteni és én csak ezt akarom. Elfelejteni vagy elfutni előle. Elfutok.

- Haza akarok menni anya. Borzalmas. – „Igen. Ekkor mondtam ki először, napom egyetlenszavas jelzőjét.”

- Mi történt? – kérdezte.

Megilletődtem. Arra számítottam, hogy megnyugtat vagy azt mondja, érted megyek. Tudom, hogy ez se segített volna hosszútávon, hogy pont anyám visz haza, de akkor csak arra vágytam, hogy valaki, akit igazán szeretek mondja azt, hogy szeretlek, szép és okos vagy.

- Ez a nap…

Nem tudtam befejezni, mert Agnes lépett be. Letettem a mobilt és a földről néztem fel rá pirosra sírt szemekkel.

- Jöttek a védőnők. – próbálta kerülni a tekintetem.

„ Ó istenem, hogy abban a percben mennyire vágytam egy ölelésre. Csak azt szerettem volna, ha valaki kimutatja, hogy nem vagyok nyomorék. Szeretetre vágytam. De Agnes olyan volt, aki csakugyan sokat kapott. Ő nem volt tökéletes, egy kicsit több volt rajta, mint az átlagon és ezért csúfolták. Többet mint engem. Ő valamilyen szempontból erősebb volt nálam, sosem sírt. Mondjuk egy kicsit előnyben volt. Azáltal, hogy ő mindig ilyen volt és már megszokta, de én nem.”

Ahogy mondtam, nem nézett rám, úgy tett, mintha én nem is a földön ülnék megrökönyödve, hanem állnék. El is bámult felettem. Hm. Ha csak egyszer próbálná meg nem blokkolni magában a fájdalmat. Sírni velem.

- Me-mennünk kell a-a vizsgálatra. – dadogta. Legalább valamit kiváltottam belőle - gondoltam.

Bólintottam. Mondani akartam valamit, de ahogy Agnes küszködött az érzelmek elfojtásával én a szavakkal, azokkal a szavakkal, melyekkel megrázhattam volna.

- Oké. – mondtam végül.

Szinte teljesen megfeledkeztem eddig anyáról. A fülemhez emeltem és bele szóltam.

- Mennem kell.

Kinyomtam.

Üzenetek:

Én – 09:24 címzett: Anya

Haza akarok menni

Én – 09: 29 címzett: Anya

Anya kérlek

Én – 09:33 címzett: Anya

Csak ma, Kérlek, anya csúfolnak. Félek tőlük.

Anya – 09:33 címzett: Én

Kicsim, bírd ki. Semmi rossz nem történhetett, ami nem múlik el holnapra

- Hogy vagy?

Letettem a telefonom. A Mamival SMS-eztem. Próbált lelket ölteni belém, de csak még hisztérikusabb lett a bőgésem.

Felpillantottam Reni arcába. Nem tudtam abbahagyni. Annyira kicsípte már a szemem, hogy az is fizikai fájdalmat okozott, hogy csillapítsam. A torkom már rég kiszáradt és csuklásszerű roham jött rám, ha egy újabb SMS-t írtam.

Reni komolyan gondolta, hogy mondjam el mi a bajom. Nem olyannak tűnt a hangja, mint a tanároké, vagy anyáé. Talán aggódott értem, de ezt nem tudtam megfejteni.

Azt sem tudom miért, megint csak hazudtam. Pedig itt lett volna az alkalom, hogy kiadjam magamból.

- Megvagyok.

- Miért mentél ki? – ő nem hagyta.

Szortyintottam.

- Rosszul lettem. – ez legalább már nem hazugság.

Mintha várta volna, hogy folytassam, de én nem tettem. Fájt. Túl sok volt ez az egész.

Egy újabb SMS-t írtam. Bár jól esett, hogy Reni idejött, nekem a mami kellett. „Csak később tudtam meg, hogy anya nem segíthet nekem. Nem mintha megpróbálta volna.”

Én – 09:36 címzett: Anya

Te ezt nem érted. Anyuuu bántanak állandóan. Elegem van és haza megyek, ha nem is engednek.

Komolyan gondoltam, amit írtam. Féltem, halálosan féltem visszamenni az osztályba. Még nem esett rám a sor, de féltem már most.

- De miért akadtál ki ennyire? Nem Enikő néni szívatása miatt ugye?

- Nem. – leheltem, a sírástól elment a hangom.

- Akkor?

Ránéztem újra az arcába. „Sosem voltunk annyira szoros barátságban, de ez nem indok. El kellett volna árulnom akkor. Ő megértett volna. Ő nem Mami, aki azt se tudja, hogy min megyek keresztül napokon át, de bevallom őszintén szégyelltem magam. Nem voltam tökéletes és nem akartam, hogy ezt más is megtudja.”

- Csak összejött ez a nap. –duruzsoltam egyfajta beszélgetés lezárásaként.

Reni annyiban hagyta és többen is leültek a székekre, amelyeken mi is ültünk. A rendelőben váltották egymást az osztálytársaim. Én a névsor vége felé voltam ezért újra a telefonomért nyúltam, mert vészesen ragaszkodtam a mamihoz. „Mint később kiderült, nem anyához, hanem a szeretethez.”

Én – 09:42 címzett: Anya

Anya légyszi. Nem bírom, nem akarok mártír lenni, de ezt már nem bírom. Elegem van az egészből. Legyen vége.

Én – 09:46 címzett: Anya

Szükségem van rád

Anya – 09:48 címzett: Én

Délután megbeszéljük, légy erős ne hisztizz.

Én – 09:51 címzett: Anya

Kellesz. De akkor már mindegy.

Belenyugodtam, hogy a mami nem fog rajtam segíteni, de attól még nem mondom, hogy jobban éreztem magam vagy, hogy abba tudtam hagyni a sírást.

Rám került a sor végül. Csak két lány volt mögöttem még. Levetkőztem fehérneműre. Nem éreztem magam zavarban. Talán belőlem is kiölték a szégyenlősséget, de arcom piros volt és megpuffadt, ahogy a szemeim is vörösen izzottak. Megérintettem a bőröm, szinte lángolt. Az utolsó üzenetem akkor küldtet, mielőtt beléptem volna a rendelőbe.

Ez csak olaj volt a tűzre. Az Orvosnő látta az arcom és mikor megkért, hogy feküdjek fel a műbőrágyra, így szólt:

- Miért sírsz Nora? – ismert, ő volt a háziorvosom.   

Elfojtani, mint már mondtam nem tudtam a szomorúságom jelét. Így sírva feleltem minden kérdésére. Persze mindig az mondtam, hogy nincs semmi probléma, de a tetteim nem ezt sugallták. Megmértek rajtam mindent, amit csak lehet, aztán mikor kifelé mentem, így szólt az Orvosnő:

- Nora, kedvesem, ne sírdogálj. Holnap jobb lesz, ne fuss a bajok elől.

Nem tudtam eldönteni, hogy ezt ő mondta-e vagy én képzeltem, de csak bólintottam és kimentem.

Félve léptem be a terembe. Nyelvtan óra zajlott és a fiúk ott ültek. Amint beléptünk ők felálltak és váltottak minket. Rajtuk volt a sor a vizsgálaton. Megkönnyebbültem miután leültem a helyemre és nem találkozott a tekintetem senkivel.

Enikő néni kiadta a feladatokat nekünk, akik nem feleltek. Két lányt ugyanis kínzott a rosszabb jegyért. De én nem álltam neki. Nem. Megint közönyösségbe, estem, mint azelőtt. Nem érdekelt semmi. A szemeim elrévedtek, akár egy zombié. Láttam, hogy szemügyre vesz. Vártam, hogy ő is felteszi a kérdést, de nem tette. Hm. Fura is lenne, ha az osztályfőnökömhöz fordulhatnék lelki bajokba.

Egy SMS-em jött.

Debóra – 10:01 címzett: Én

Szia mi van? Anyu írt. Hívj vagy írj aggódom.

Én – 10:04 címzett: Debóra

Bántanak szar a suli, szar minden. Haza akarok menni. Debi én úgy félek.

Debi a nővérem visszarántott a búsulásba és megint könnyezett a szemem, mint már oly sokszor ma. Szemem sarkából láttam, hogy Agnes figyeli minden lépésem, de nem tett semmit. „Mondjuk mit tehetett volna?”

Debóra – 10:06 címzett: Én

Ki bánt? Mivel? Mitől félsz?

Akaratlanul is a sarokba néztem, de hál’ istennek, nem nézett senki vissza rám, nem voltak itt.

Én – 10:10 címzett: Debóra

Hát tőlük. Folyton csúfolnak. Debi én ezt már nem bírom.

Debóra – 10:014 címzett: Én

Nyugodj meg szivem. Gondolj a tegnapi filmre. A kisujjadhoz sem érnek fel. Ne foglakozz senkivel. Szeretlek.

Igen. Ez kellett nekem. A szeretet. Debi, a nővérem. „A film melyet említett, arról szólt, hogy egy lányról borzalmas dolgokat pletykáltak, de ő ezt az előnyére fordította.”

Most már a megnyugvástól folyt az orrom is. Agnes adott két zsepit, mert az enyém elfogyott. Ez volt az egyetlen jel arra, hogy lát engem sírni, de semmi más. Egy másik esetben, talán örültem volna ennek, de ma nem. Éheztem a szeretetre.

Debi üzenete, ugyan kissé megnyugtatott, de még nem oszlatta el a bajt.

Én – 10:20 címzett: Debóra

Sajnálom. Szeretlek de az a helyzet bármennyire is próbáltam tagadni. Nekem számít. Pedig mindig azt hittem, hogy nem.

Nem mondtam el neki se mi fájt valójában, de alapból többet árultam el, mint bárki másnak.

Debóra – 10:014 címzett: Én

Tudom, de szedd össze magad. Most kaptam rajzból egy egyest. XD nevess velem.

Nevettem volna én szívesen, de azt hiszem elfelejtettem, hogy kell.

„Az informatikától általában tartok, mert olyankor, nagyobb lehetőségük van azoknak cikizni. De ma szerencsére nem értek vissza a vizsgálatról. Kezdtem elhinni, hogy talán jóra fordulnak a dolgok.” Már megnyugodtam kissé, hogy nem lesz semmi para és nekiálltam egy feladatnak is, melynek az utolsó simításainál tartottam, amikor megjelent Debóra, a nővérem az ajtóban. Beatrix nénihez szólt:

- Jó napot! A húgomhoz jöttem. Beszélhetnék vele?

A tanárnő bólintott, de megkérdezte, hogy mi a baj. A tesóm megrázta fejét és azt mondta semmi. Végig nézett a termen és megtalált a szemével. Én mintha kilőttek volna, felpattantam és feléje futottam. Arrébb sétáltunk az ajtótól és végre, végre, végre megöleltem. Annyira hiányzott ez, nagyon, nagyon. A változás kedvéért újra sírni kezdtem, de mintha ez alap dolog lenne már, mint a lélegzet.

- Jaj, Debi. – suttogtam a vállába. - Köszönöm.

- Mi történt? Ki csúfol? – kérdezett és kérdezett, de nem figyeltem rá, csak öleltem. Annyira hiányzott.

Beatrix néni sétált ki a teremből és odajött hozzánk.

- Mi történt?

Én nem szóltam.

- Csak nem érezte jól magát.

- De mi a baj?

Debi elengedett, én háttal a falnak dőltem és örömömben is sírtam.

- Semmi, csak egy rossz nap. Ma minden úgy összejött.

- Szóljak Enikő néninek?

Hirtelen ráztam meg a fejem, talán túl gyorsan is. Egyáltalán nem akartam, hogy az a nő az én magán életembe vájkáljon. Még csak az kellene! Kikényszerítené belőlem a kérdéseire a válaszokat, vagy ha mégis ellenállnék, bolondnak állítana be mások előtt, hogy ha nincs semmi bajom, miért rendezek ekkora a műsort.

- Nem kell. – szólt Debi.

- Rendben.

- Mindjárt visszamegyek.

- Beszéljetek nyugodtan és Nora fel a fejel. – mondta és visszasétált a terembe.

Én visszafordultam a nővéremhez, ő megfogta az arcom. Két kezébe vette úgy beszélt hozzám.

- Idefigyelj! Ők ott bent senkik hozzád képest. Ne sírj! – átölelt újra. – Nem lesz semmi baj.

Átkaroltam én is őt és hinni próbáltam neki. Talán egy kicsit sikerült. A lényeg, jól esett.

„Az utolsó óra német. Az egyetlen, amit sajnálok, hogy képes voltam bízni a barátaimban, az anyámban, a nővéremben és a szerencsében. Gondolom ezer, meg ezer történetet olvastatok már arról, hogy egy tizennégy éves lány élete jelentéktelen dolgait képes úgy ábrázolni, mintha armageddon közeli élményben lett volna része. Tekintve a kedvenc kabát/cipő/pulcsi/póló/táska tönkretevésétől egészen a csúfos megjegyzésekig. Hogy az én történetem miben lenne más? Hol van benne a tanulság? Nem tudom. Nekem csak egy borzalmas hétfőm  volt, ami borzalmas véget vetett... de ne fussunk ennyire előre. A németóránál tartottunk.”

„Ha nem tanulsz meg máson nevetni, rajtad nevetnek.” Ha valamit megtanultam négy év alatt míg felsős éveimet töltöttem egy nevesincs kis városban, akkor az az, hogy ha nem tanulsz meg máson nevetni, rajtad nevetnek. Milyen egyszerű, nem? Mi lett volna, ha ezt ma reggel is észben tartottam volna, mikor kikászálódtam az ágyból, mikor úgy döntöttem, nem futok el a nap elől.

- Der Arzt sagt: Machen Sie den Oberkörper frei! Ich untersuche Sie. Er hört uns die Lungen ab…

A szavak gondolkodás nélkül folytak ki ajkaim közül. Épp feleltem, de nem is gondolkodtam azon, amit mondok. Tegnap este bemagoltam és képes voltam úgy előadni, mint egy robot, agyalás nélkül. Az már más, hogy nem értettem.

Mikor végeztem Mrs. Rybak, az osztályfőnököm, az a k jelzős tanár csak bólintott és végre nem szólt semmit.

Mára megtanultam, hogy ha meghúzom magam, mint Agnes, talán nem keveredek csúfolások középpontjába. Viszont nem tudtam nem észrevenni, hogy Mark, Pearl és a többi talpnyaló kifelé nézegetnek az ablakon. Erőt vettem magamon, azt mondtam most már elég, nem különbek nálam és nem akarom azt figyelni hogyan szórakoznak az utcán elhaladó szerencsétlen embereken.

Elfordítottam a tekintetem. Azt gondoltam sikerült. Végre nem érdekelt mások véleménye. Nem jutottak eszembe pontosan Debóra szavai, de úgy éreztem ő is hasonlót mondott. Büszke voltam magamra. Tényleg.

Elmélkedésemet egy sziréna szakította félbe. Először távolról hallatszott valahonnan a tizenegy emeletesek felől, aztán egyre közelebbről és közelebbről, végül már csak azt vettem észre, hogy itt van. Egy mentő kocsi állt meg az ablak alatt. Mrs. Rybak engedélye nélkül pattantak fel a helyükről társaim és az ablakhoz nyomultak leselkedni, ahogy én is tettem. Nekem nem jutott hely. Nem láttam mi történt, ellenben Agnessel, aki legelöl állt. Fura volt, hisz ő mellettem ült ráadásul nem az ablakhoz közeli oldalon, de nem volt időm ezen filózni, mert megfordult és elképedve rám bámult, amikor megtalált tekintetével a tömegben.

Nem értettem miért néz rám így, de aztán egyre többen utánozták és kezdett ez kicsit nyomasztóvá válni főleg a ma történtek után. Nem akartam hirtelen sztár lenni, de nem is voltam az. Arra már nem emlékszem végül is hogy kerültem ablak közelségébe mert nagy volt a tülekedés. Még Mrs. Rybak is elől állt és megdöbbenve figyelt. A lényeg csak annyi, hogy ott álltam és láttam. Mindent láttam. A karácsonyra kapott kék pólómat, ami elszakadt. Az úttestet, melyen százával álltak emberek és a testvérem, akinek szőke haját vörösre festette a vér.

„Azt mondják, ha valaki súlyos sokk hatása alá kerül két dolog történhet vele. Az egyik, hogy teljesen lefagy, se kép se hang, talán még el is ájul. A másik pedig, hogy sebes iramban kezd az agya kattogni, összefüggések sorozatát oldja meg. Ezért szokták a katonákat is stressz  alatt tartani. Velem a második dolog történt. Egyből összeállt a kép.”

Ha egy dolog is máshogy történt volna, ha ma reggel nem kellett volna előbb felkelnem, nem lettem volna nyűgös. Ha ma reggel nem kaptam volna egy megveszekedett négyest abból, amit kívülről fújtam, akkor nem törtem volna le, mint a bili füle, nem szállt volna igazságtalanság a kedvembe, s akkor nem pityeregtem volna történelmen, se matekon és bírtam volna a gyűrődést, mikor kicsúfoltak a seggfejek, mert ez örökös harc, nem lehet előle elfutni, ahogy én próbáltam. Vannak amiket el kell fogadnunk, s ha ezt előbb tudtam volna, nem hívogattam volna anyát, s ha Agnes nem nézett volna keresztül a problémámon. Megvigasztalt volna  vagy csak pofon vágott volna, észhez térített volna, mert ha neki sikerül, akkor nekem is. Ha ma nem lett volna orvosi vizsgálat, nem lett volna alakalma rá, hogy SMS-eket küldözgessek anyunak. S ha ő nem lett volna olyan jó anya, hogy törődik velem, nem írt volna a tesómnak, s Debóra akkor nem látogatott volna meg informatika órán. S ha már minden így történt, akkor csak ott, amikor ott volt velem, ha tovább húztam volna az időt és elmondtam volna neki mi történt, később lépett volna le az utcára és nem gázolta volna el egy autó. De túl sok a volna. Minden apró mozdulat számít, mert igenis, ha csak egy dolog másképp alakult volna, most nem kéne a nővéremnek egy hordágyon feküdnie.

Hülye vagyok, gyerekes.

A telefonom jelzett, hogy ideje lenne iskolába menni, de egy rossz álom kavargott bennem. Jel, hogy jobb lenne, ha nem mennék iskolába, de tudtam sosem merném megtenni. A problémáink elől nem lehet elfutni. Kiszálltam hát az ágyból és elindultam egy borzalmas hétfőbe, de úgy éreztem, hogy kezemben van a sorsom, én alakíthatom. Odasétáltam a szekrényemhez kivettem egy fehér pólót és a kedvenc farmerem, aztán Debóra előtt  tüntetőlegesen besuhantam a fürdőbe.

-------------------------------------------------------

Noémi, drága!

Nem tudom, hogy személyes élményen alapul, vagy másén, és hogy mennyi belőle az igazság, de nagyon megfogott a történeted. Nem untam olvasás közben, végig kidolgozott volt, és nagyon tetszettek a lány gondolatai. Igazán élethű képet festettél egy tini lány lelki világáról, és a történet végét sem éreztem túlzásnak, hiszen valóban megtörténhet ilyesmi... bárkivel, bármikor.

Hiába szólt hétköznapi dolgokról és gondolatokról, mégis elvarázsolt, és végig izgalomban tartott, hogy mit is akarsz kihozni ebből.

Ami nem tetszett, hogy nem értettem, miért emelsz ki gondolatokat idézőjelben és dőlt betűkkel, hiszen az egészet E/1-ben írtad J... Egy kicsit néhol még mindig zavarosan fogalmazol, de az előző pályázat óta is rengeteget fejlődtél, és nagyon jó gondolataid vannak. Egy viszonylag sablonos helyzetet is úgy tudsz megírni, hogy annak saját íze van J...

Gratulálok!

hullócsillag