Abigel - Pillangóhatás Novella 3.

Utolsó megálló

A fiatal nő lassan sétált végig a hosszú, fehér folyosón. A cipő fémsarka minden lépésnél élesen koppant a csempén. Óvatosan nyitott be a nővérszobába.

– Szia! – köszöntötte váltótársát a középkorú nő, aki már indulásra készen várta. – Én már itt sem vagyok. – Felkapta a táskáját, és kiviharzott a helyiségből.

– Jó éjszakát! – kiáltott utána.

– Neked is, Jenna! – intett vissza a másik, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

A nő nagyot sóhajtott, aztán besétált a szobába. Lepakolta a holmiját, levette a kabátját, végül gondosan megigazította az egyenruha gallérját. Érezte, hogy majd’ lecsukódnak a szemei, ezért elhatározta, hogy iszik egy kávét. Fáradtan odalépett a kávéfőző géphez, kinyitotta a felette lévő fehér szekrényt, és leemelte a henger alakú dobozt a polcról.

A forró itallal a kezében leült az asztalhoz, aztán a táskájából előkotorta a szokásos rejtvényújságot.

Csend volt a kórteremben, csak a három kislány nyugodt szuszogását lehetett hallani. Már órákkal ezelőtt beléptek az álmok országába. Egyedül az éjszakás nővér volt talpon az osztályon; figyelmesen válogatott a gyógyszerszekrényben, majd nekiindult a szokásos körútjának.

Jenna belépett a kislányok szobájába. Odasétált Rebeccához, aki békésen aludt a vaskeretes ágyban, és leemelte az infúziós üveget a fémkarikáról, óvatosan kicserélve egy másikra. A múlt héten távolították el a kislány gyulladt manduláit, hogy megszabadítsák az asztma kellemetlenségeitől, de a beavatkozás után kiszáradt a szervezete. A rózsaszín ajkakon már csak halványan látszódtak a folyadékhiány nyomai – szerencsére gyorsan sikerült pótolni. Holnapután haza is engedik.

A nővér sarkon fordult, továbbindulva a következő beteghez.

Három nap múlva a kislány izgatottan szorongatta édesanyja kezét, miközben rácsodálkozott a művészeti gimnázium felújított épületére.

A portán egy alacsony, rokonszenves nő fogadta a felvételizőket.

– Jó napot! A termet a folyosó végén balra találják.

– Jó napot! Köszönjük! – mondta az édesanya.

Rebecca megszeppenve motyogott valami köszönésfélét az orra alatt, miközben a nő kedvesen mosolygott rá.

A hatalmas teremben a fehér falakat csodaszép rajzok és festmények díszítették: portrék, tájképek és színes csendéletek. A ceruzák és az ecsetek katonás rendben várakoztak a padokon. A kislány, odalépve az első asztalhoz, ábrándozva húzta végig ujjait a ceruzasoron. A látvány még inkább felerősítette benne a vágyat, hogy ide járhasson, miközben a szíve a torkában dobogott az izgalomtól.

A rajztáblákra erősített üres lapok mellett mindenki megtalálhatta a saját nevét. A gyerekeknek a karácsonyi élményeiket kellett ábrázolniuk felvételi feladatként. A kislány lerajzolta a családját, középre a karácsonyfát, majd a játékvonat fa alatt körbefutó sínjeit.

Az édesanya remegő kézzel nyitotta fel a borítékot és hajtogatta szét a levelet.

– „Felvételt nyert…” – olvasta hangosan. – Rebecca! – kiáltott a lányáért izgatottan.

A lány eszeveszett gyorsasággal rohant le a lépcsőn.

– Siess, mert elkésünk! – figyelmeztette az édesanyja.

– Nyugi, anya! Még van fél óránk – mosolygott Rebecca.

– Kérlek! – forgatta meg a szemeit a nő. – Menjünk! – Megragadta a karját és magával húzta.

Az iskola épületéhez érve még egy biztató pillantást vetett a lányára.

– Ha végeztél, hívj! – figyelmeztette vagy ezredszerre. – Kéz és lábtörést!

– Rendben. Köszi, anyu!

Félelemmel vegyített izgalom lett úrrá rajta. A mappát, amely a záróvizsgára készített rajzokat és festményeket rejtette, görcsösen szorította a mellkasához.

Bárcsak már túl lennék rajta! – gondolta, miközben bizonytalan léptekkel megindult az épület felé.

– Levizsgáztam! – kiáltotta, mikor kinyitotta a kocsiajtót, és beült az édesanyja mellé. – Kitűnőt kaptam! – A boldogságtól szinte repülni tudott volna.

– Gratulálok! – harsogta a nő, miközben odahajolt a lányához, és melegen megölelte.

Rebecca boldogan fordult körbe a tükör előtt a bölcsészek sötétkék, szinte földig érő talárjában. A világoskék gallér tökéletesen illett a szeme színéhez. Végre! – gondolta elégedetten, miközben a lelkében vegyes érzések kavarogtak. Szomorú volt, hogy az egyetemi évek egy szempillantás alatt múltak el, még csak fel sem fogta. De ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy eljutott idáig.

– Indulhatunk, kicsim? – kérdezte az édesapja.

– Persze.

– Gyönyörű vagy – nézett végig a férfi meghatottan felnőtt lányán.

Rebecca rá mosolygott, majd elindult a kocsihoz.

A díszes aula plafonján vörös színű drapériák sorakoztak. A rokonok és a barátok a diákok mögött foglaltak helyet. Rebecca, mikor elhangzott a neve, fellépett a pódiumra, kezet fogott a dékánnal és átvette a diplomáját.

A lány békésen üldögélt a tóparton az egyik robosztus faasztalnál. A nyári szellő lágyan lengette vállig érő, sötétbarna haját. A távolba révedt, aztán hirtelen lázasan írni kezdett. A szavak villámgyorsan cikáztak az elméjében, a toll szinte füstölt a papíron. A képzeletében megjelentek a szereplők, miközben egyre csak jöttek az ötletek. Egy pillanatra sem emelte fel a tekintetét, amíg a tizedik teleírt oldal után mosolyogva be nem csukta a mintás füzetet.

***

A fiatal nő lassan sétált végig a hosszú, fehér folyosón. A cipő fémsarka minden lépésnél élesen koppant a csempén. Óvatosan nyitott be a nővérszobába.

– Szia! – köszöntötte váltótársát a középkorú nő, aki már indulásra készen várta. – Én már itt sem vagyok. – Felkapta a táskáját, és kiviharzott a helyiségből.

– Jó éjszakát! – kiáltott utána.

– Neked is, Jenna! – intett vissza a másik, majd eltűnt a lépcsőfordulóban.

A nő nagyot sóhajtott, aztán besétált a szobába. Lepakolta a holmiját, levette a kabátját, azután gondosan megigazította az egyenruha gallérját. Érezte, hogy majd’ lecsukódnak a szemei, ezért elhatározta, hogy iszik egy kávét. Fáradtan odalépett a kávéfőző géphez, kinyitotta a felette lévő fehér szekrényt, és leemelte a henger alakú dobozt a polcról. Döbbenten tapasztalta, hogy üresen tették vissza a helyére. Kétségbeesetten kutatta át a szekrényeket, hátha utánpótlásra lel, de végül tudomásul kellett vennie, hogy ma éjszaka koffein nélkül marad. Három-négy kávét is elfogyaszt egy műszak alatt. Hogy fogja kibírni így reggelig?! Kedvetlenül ült le az asztalhoz, aztán a táskájából előkotorta a szokásos rejtvényújságot.

Csend volt a kórteremben, csak a három kislány nyugodt szuszogását lehetett hallani. Már órákkal ezelőtt beléptek az álmok országába. Egyedül az éjszakás nővér volt talpon az osztályon; álmosan válogatott a gyógyszerszekrényben, majd nekiindult a szokásos körútjának.

Jenna belépett a kislányok szobájába. Odasétált Rebeccához, aki békésen aludt a vaskeretes ágyban, és leemelte az infúziós üveget a fémkarikáról, óvatosan kicserélve egy másikra. A kislány nyöszörgött egy pillanatig, aztán újra egyenletesen vette a levegőt. A múlt héten távolították el gyulladt manduláit, hogy megszabadítsák az asztma kellemetlenségeitől, de a beavatkozás után kiszáradt a szervezete. A rózsaszín ajkakon már csak halványan látszódtak a folyadékhiány nyomai – szerencsére gyorsan sikerült pótolni. Holnapután haza is engedik.

A nővér sarkon fordult, továbbindulva a következő beteghez. Nagyon nehezére esett legyűrnie a fáradtságát.

Kora reggel Rebecca édesanyja érkezett látogatóba. Rögtön észrevette, hogy valami nincs rendben: lánya arcán izzadságcseppek csillogtak. Tenyerét gyengéden a homlokára simította. A kislány tűzforró volt, hideg verejtékben úszott az egész teste. Azonnal megnyomta a nővérhívó gombot. Jenna váltótársa nem értette, mi történhetett. A lány már jól volt, másnap engedték volna haza.

A pillantása az infúziós palackra tévedt. Odalépett az állványhoz, és megfogta az üveget, hogy valóban jól látja-e rajta a feliratot. Nem szólt semmit, csak szakszerűen kikötötte a szárnyas tűből a csöveket.

– Hívom a doktor urat – mondta, és elsietett.

Az orvos pár percen belül már a kislányt vizsgálta, és gondterhelten rázta a fejét.

– Asszonyom, sajnálatos tévedés történt – fordult az édesanyához. – A lánya nem megfelelő infúziót kapott – közölte kimért hangon.

– Az meg hogy lehet? – kérdezte felháborodva a nő, miközben igyekezett úrrá lenni az idegességén.

– Ne aggódjon! Pár nap és rendbe jön – tért ki a válaszadás elől a férfi.

– Remélem is – mondta az édesanya fenyegetően. – Ki a felelős ezért? – emelte fel kicsit a hangját, ügyelve, hogy ne ébressze fel Rebeccát.

– Biztosíthatom, hogy elmarasztalom a tévedésért – ígérte a doktor, majd sietősen távozott.

A nő nem firtatta tovább a dolgot. Mi értelme lett volna? A baj már megtörtént, de szerencsére nem lett súlyosabb következménye.

Két nappal később Rebecca kétségbeesetten fordult a nőhöz.

– Anya?

– Tessék, kincsem!

– Ugye el tudok menni holnap a felvételire? – kérdezte reménykedve.

A nő gyengéd pillantással fürkészte az arcát.

– Sajnálom, kicsim. De még nem ment le teljesen a lázad. – Végigsimított a kislány haján, aki csalódottan nézett rá.

– Nem lehetne, hogy mégis? – könyörgött könnyes szemekkel.

– Meglátjuk – hagyta nyitva a kérdést a nő.

Rebecca izgatottan szorongatta édesanyja kezét, miközben rácsodálkozott a művészeti gimnázium hatalmas épületére. A tenyere nedves volt az izzadságtól. Még mindig magas láza volt.

A portán egy alacsony, rokonszenves nő fogadta a felvételizőket.

– Jó napot! A termet a folyosó végén balra találják.

– Jó napot! Köszönjük! – mondta az édesanya.

Rebecca megszeppenve motyogott valami köszönésfélét az orra alatt, miközben a nő kedvesen mosolygott rá.

A gyerekeknek a karácsonyi élményeiket kellett ábrázolniuk felvételi feladatként. A kislány megrajzolta, majd bizonytalan ecsetvonásokkal lefestette a családját, középre a karácsonyfát, aztán a játékvonat fa alatt körbefutó sínjeit. Lemondóan nézegette az elmosódott alakokat, a zöld fenyőn elterülő színes pacákat és az egyetlen fekete vonallá összefolyó szerelvényt. Szomorúan pillantott végig a hatalmas terem fehér falain, melyeken csodaszép rajzok és festmények függtek: portrék, tájképek és színes csendéletek. Bárcsak felvennének! – sóhajtotta, miközben ábrándozva végighúzta ujjait a rajztábla mellett heverő ceruzákon.

Az édesanya remegő kézzel nyitotta fel a borítékot és hajtogatta szét a levelet.

– „Sajnálattal közöljük…” – olvasta hangosan, majd egy csüggedt sóhaj hagyta el ajkait.

Rebecca lefelé tartott a kollégium lépcsőjén.

– Siess, mert elkésünk! – figyelmeztette Natalie.

– Nyugi! Még van fél óránk – mosolygott a lány.

– Kérlek! – fogta könyörgőre. – Menjünk! – Megragadta barátnője karját és magával húzta.

A iskola épületéhez érve lelassítottak. Félelemmel vegyített izgalom lett úrrá rajtuk. Natalie görcsösen a mellkasához szorította a jegyzeteit.

– Bárcsak már túl lennénk rajta! – suttogta remegő hangon.

– Ne izgulj! – bíztatta Rebecca, miközben átkarolta a vállát. – Minden rendben lesz!

A második emeleti teremben már gyülekeztek a diákok. Natalie és Rebecca az egyik hátsó padban foglaltak helyet.

– Jó reggelt mindenkinek! – lépett az osztályfőnökük a terembe. A középkorú nő végignézett az aggodalomtól falfehér arcokon. – Kérem, hogy az első öt a névsorban álljon készen! Hamarosan kezdünk. – Megigazította a szemüvegét, majd magára hagyta a rémült társaságot.

– Becca! Leérettségiztünk! – ugrott Natalie Rebecca nyakába.

– Le – helyeselt egyszerűen a lány, azután szorosan átölelte barátnőjét.

Rebecca boldogan fordult körbe a tükör előtt a közgazdászok fekete, szinte földig érő talárjában. A királykék gallér tökéletesen illett a szeme színéhez. Végre! – gondolta elégedetten, miközben a lelkében vegyes érzések kavarogtak. Szomorú volt, hogy az egyetemi évek egy szempillantás alatt múltak el, még csak fel sem fogta. De ugyanakkor büszkeséggel töltötte el, hogy eljutott idáig.

– Indulhatunk, kicsim? – kérdezte az édesapja.

– Persze.

– Gyönyörű vagy – nézett végig a férfi meghatottan felnőtt lányán.

Rebecca rá mosolygott, majd elindult a kocsihoz.

A díszes aula plafonján aranyszínű drapériák sorakoztak. A rokonok és a barátok a diákok mögött foglaltak helyet. Rebecca, mikor elhangzott a neve, fellépett a pódiumra, kezet fogott a dékánnal és átvette a diplomáját.

A lány békésen üldögélt a tóparton az egyik robosztus faasztalnál. A nyári szellő lágyan lengette vállig érő, sötétbarna haját, miközben próbálta összeszedni a gondolatait. A távolba révedt, de az elméjében uralkodó káosz csak nem akart csillapodni. Egyik leírt mondatot a másik után húzta át, de nem adta fel. A mintás füzetből kitépett, összegyűrt lapok jókora kupacban hevertek előtte.

A lány lassan végignézett a kirakaton túl látható tömegen. Ennyi ember és mindannyian miatta vannak itt, kíváncsiak rá és a megjelenő regényére. Mosolyogva gondolt vissza a tóparton eltöltött napokra és az írás közben érzett mámoros izgalomra. Határozottan a könyvesbolt igazgatója felé bólintott, aki szélesre tárta az üzlet ajtaját, szabad utat engedve a várakozóknak. Elsőként egy fiatal férfi nyújtotta oda izgatottan a kezében lévő könyvet a szerzőnek.

– Szia! Kinek lesz?

– Jasonnek – válaszolta zavartan.

Az asztal mögött ülő dedikálta a könyvet, majd visszaadta a tulajdonosának. A férfi érdeklődve nyitotta ki és olvasta el a benne szereplő sorokat: „Minden részlet csak egy állomás, a cél az utolsó megálló.”

----------------------------------------------

Kedves Abigel!

Gratulálok az ötlethez, és a kivitelezéshez is! Tehát a történt tanulsága, gyerekek: ha valaki a napi koffeinadagjáért reklamál, az nem tréfa! :D...

Félre a hülyeséggel...

Nagyon tetszett a gondolat, ahová az egész novella vezetett, és jól illesztetted a témához is.

Szépen végig vezetted, és nem volt unalmas a két variációt olvasni. Az azért fura volt, hogy egészen máshová vezetett mindkét útja, mint amiről maga az út szólt. De ez is egy lehetőség :)...

Köszönöm a munkádat és gratulálok! :)

hullócsillag