Artair McKnight - Pillangóhatás Novella 1.

A boszorkány pillangói

Alice a nevem. Alice Finnigan. Életem legkülönösebb napján a boszorkány erdejében jártam. Tudom mennyire bizarr ez az egész. De megtörtént. Soha senki sem foglalkozott a banyával. Kerülték őt. A falu vénjei hittek a sztoriban, beetettek minket, ha rosszak voltunk. Elmondták, hogy a boszi felfalja a gyerekeket. A fiúkat csak azért, mert éhes. A lányokat azért, hogy megőrizze korát, halhatatlanságát. Csakhogy mi, a huszonegyedik század gyermekei legyintettünk a mesére. Nem is meglepő hát, hogy hárman is jelentkeztek a felhívásomra. Persze mind fiúk. A többi lány nem akarta besározni a cipellőjét.

    Szóval négyen cuppogtattuk cipőnket a mocsaras erdőben. Én voltam a vezető, a legfiatalabb, és az egyetlen lány. Amúgy tizenhét éves vagyok. Most is. Tehát túléltem ezt a történetet.

    – Figyu, Alice, mi van, ha a banya tényleg gyerekeket zabál?

    Megtorpantam a csapat előtt. Az a zseléagyú Zack reszkető lábbal toporgott mögöttem. Egy kicsit megsajnáltam. De hát ő akart velünk tartani! Csak gőzöm sincs, miért.

    – Nem zabál. Ez csak egy mítosz. Egy skót, kis falusi mendemonda. Zagyvaság.

    – Vagy fel akarsz minket zabáltatni vele. Vagy a lánya vagy.

    Megvontam a vállam. Legyen gyereknap.

    – Vagy az.

    Zack csuklott egyet. Ránéztem a többiekre. A srácok bárgyún vigyorogtak. Nem értettem, mi a bajuk. Megfordultam, és haladtunk tovább. Szomorúfűzek és nyárfák övezték az ösvényünket. Közöttük hatalmas, sáros pocsolyák terültek el, és ha rájuk esett egy levél, nem úszott sehová. Odaragadt.

    Nem igazán érdekeltek ezek a fiúk. Ha értitek milyen szempontból gondolom… Egész úton a fociról, sportkocsikról és a csajokról beszélgettek. Engem nem vontak be. Szerencsére. Nagyon ritkán szóltak hozzám, és akkor is a bosziról kérdeztek. „Szerinted hány éves lehet?”, „Hogy néz ki? Szexi, vagy tipikus banyafejű?”, „A gyerekek csontjait használja fogpiszkálónak?”. Mintha én mindent tudnék! De nem, én sem ismertem a boszorkányt. Nem voltam a lánya. Engem két jó fej szülő nevelt. Bár ők sem mindig értékelték művészi elvontságomat. Ez is csak egy hóbort volt. Beszélgetni akartam a remete nővel. Biztos voltam benne, hogy tényleg él valaki az erdőben, hiszen egyesek látni vélték a házát. Csak azt nem hittem el, hogy egy rettenetes boszorkány. Talán ő is művész, aki a természetbe vonult ihletért! Ezt gondoltam, és nem érdekelt, hogy más mit gondol.

    Aznap hűvös volt a levegő és nyirkos. A gyenge napsugarak halványan és langyosan tűztek át a felhőkön, majd a fák lombjain. Vékony, fekete kabátban voltam, alatta lila pulcsit hordtam, és a lábamon egy kék, koptatott farmernadrág feszült. A sáros föld majdnem lehúzta fekete, fehér orrú tornacipőmet.

    Harry ordított. Kövérkés termetű srác, állandóan fal, és ha belelép egy mocsárba, nem csoda, hogy nem tud kijönni belőle.

    – Á, basszus, segítsetek már! – Harryt combközépig elnyelte a sár.

    – Mit keresel te ott? – ráncoltam a homlokom, és átvágtam a srácok között.

    Mindkét marha csak bambán nézett a szerencsétlenre, egyedül én akartam rajta segíteni. Furcsa, nem? Aki nagyon megijed, képtelen cselekedni. Megfogtam a karját, és nagy erőlködések során sikerült kihúznom a súlyos szutyokból.

    – Hú, kösz, Alice! – hálálkodott, s visszanézett a nagy sártócsára. – Nem vettem észre ezt a rakás ganéjt… a fenébe is! Nem bírom már, skacok, én eltiplizek innen! Nem érdekel már az a vasorrú bába.

    Nem vitatkoztam vele. Az ő döntése volt. Én egyedül is elmentem volna, de hát fel kellett ajánlanom egy ilyen lehetőséget. Plusz nem ártott néhány testőr. Na de ilyenek?

    Harry eltotyogott, csokit majszolva. Rápillantottam a másik két fiúra, de még mindig csak mosolyogtak. Zack kacsintott is. Megint a homlokomat redőztettem. Nem tudtam rajtuk kiigazodni. Minek örülnek? Elhagyott minket az egyik csapattag. Ráadásul Harry ismerte legjobban az autómárkákat. Azt hittem hiányozni fog nekik. De nem kellett csalódnom bennük, így is eldumáltak egymással.

    A mi falunk nem nőtt nagyra, és elég távol van Skócia nagyvárosaitól. Elég távol ahhoz, hogy totál mások legyünk, mint a városlakók. Saját kastélyunk van, szellemeink, boszorkányaink, sárkányaink, manóink, tündéreink, varázslóink, hóbortjaink és babonáink. Jó-jó, mi fiatalok kezdünk kinőni az ilyesmiből, kezdjük elfelejteni a legendákat. Rálegyintünk a nagyapók és nagyanyók meséire, és előkapjuk a laptopot, az mp3 lejátszót, a távirányítót, aztán szórakoztatjuk magunkat a fene nagy valósággal. Elég lehangoló.

    Tovább hűlt a levegő, ahogy egyre beljebb kutyagoltunk a mocsarak között átkanyargó ösvényen. Mogyoróbarna, hosszú hajamba belekapott a durva, hideg szél, és csípte a fehér arcomat. Összehúztam nagy, kék szememet, majd oldalra néztem. Elölről támadt a természet. Száradó levelek száguldoztak felénk, az egyik a kabátomra tapadt. Még azt is hallottam, ahogy Zack kocogtatta a fogát. Zselézett hajú, fárasztóan sekélyes gondolkodású srác volt. Tom szintúgy. Ő kullogott leghátul, zsebre tett kézzel. Furcsa, közelről rettenetesen büdös, zöld rágón csámcsogott, és percenként lufit fújt belőle. Zsíros haját oldalra nyalta, vastag nyakában vastag aranylánc lógott. Általában rappernek érezte magát, de most hála Istennek csak a ragacsballonokkal volt elfoglalva.

    Tom váratlanul felvisított. Olybá tűnt, hogy malacot nyúznak, de ez tényleg ő volt. Pördültem egyet, és elkerekedett szemmel láttam, hogy a szerencsétlen fiú egy faágról lógó zsákban hánykolódik. Zack éktelen hangon kacagott rajta, és eszébe sem jutott, hogy esetleg segítsen neki kiszabadulni. Hülyegyerek volt, nem tagadom, de nem mondtam volna az arcába, és amúgy sem akartam lógva hagyni. Úgyhogy elkértem Zacktől a svájci bicskáját, s elkezdtem vágni a kötélhálót. Miután végeztem, Tom nagy nyekkenéssel a sárba esett.

    – Ó, bakker, én is csupa genyó lettem! Alice, nem lehetett volna finomabban?! – nyafogott szokatlanul magas hangon.

    – Szívesen, máskor is – fintorogtam. – Akkor most te is elmész? Kimosod a gatyádat?

    Tom fülig elpirult.

    – Elmegyek. Nem is tudom, minek jöttem! Zack?

    A zselés hajú vagány láthatóan nem tudott dönteni. Hol rám nézett (még mindig bárgyún), hol pedig a barátjára. Elhittem, hogy nehéz helyzet. Velem nem beszélhet csajokról, kocsikról és a fociról. Vagy számítógépes játékokról. Ciki.

    Oké, annyit talán nem is gondolkodott. Hamarosan már csak egyedül kószáltam a lápos-mocsaras vidéken. Így be kell, hogy valljam, én is elkezdtem félni, vacogni. A nap aranyló golyóbisát eltakarta egy szürke pamacs. Esőfelhő. Elkezdtem parázni. Rettegtem, hogy eltévedek, és az erdőben kell aludnom. Pedig mindig azt hittem, hogy bátor vagyok, a legbátrabb nő a környéken. Nos, legalább ebből is tanultam.

    Hollók telepedtek a nyárfák ágaira, és vérmesen károgtak. El akartak üldözni, haragosak voltak. A szél egyre jobban feltámadt, csípő-szúró erővel és gyilkos vehemenciával kínzott engem. Ha idáig eljutottak volna a fiúk, akkor most tutira magamra hagytak volna. De én nem adtam fel. Büszke, makacs, ellenálló embernek születtem. Anyu is ilyen.

    Felhörgött egy állat. Nem tudtam miféle fenevad lehetett, de libabőrkeltő hangjától kilőttem magam, mint egy rakéta. Futottam. Emlékeztem rá a mesékből, hogy a boszorkány háza egy tölgyfákkal kerített tisztáson áll. De még sehol sem láttam tölgyfákat. Tornacipőmmel nagy fröccsenéseket loccsantottam a pocsolyákból, s a farmerem alja kezdte felvenni a környezet színét. Arra gondoltam, hogy pár pillanat múlva talán teljesen beleolvadok a környezetembe, a hollók meg fának fognak nézni. Mozgó, jajveszékelő fának.

    Aztán végre kiértem a fortyogó mocsártengerből, és megpillantottam egy szilárdnak tűnő földszeletet. Göcsörtös, vaskos törzsű tölgyek sorakoztak előttem, s körbezárták a tisztást. Megérkeztem. Örömittasan belebokszoltam a levegőbe (talán meg is szédítettem egy röpködő bogarat), majd szaladni kezdtem. Átsurrantam két óriási fa között, és máris a kéményéből gőzpamacsokat eresztgető, kúszónövényekkel átfont kőház elé érkeztem. Másnak képzeltem. Azt hittem, hogy olyan lesz, mint egy kísértetkastély. Fekete, bedeszkázott ablakú, omladozó átkos kégli. De nem, ez csak egy régi, skót kis házikó volt. Bár valóban nagyon ósdinak tűnt, amelyet lassan megfojtanak a folyondárok, borostyánok és egyéb növények.

    Ahogy közelebb lépdeltem a fából tákolt verandához (amely egészen újnak tűnt, és teljesen elütött a ház többi részétől), észrevettem, hogy a fekete ajtó előtt egy hasonlóan fekete, nagy szőrmók szuszog. Már akkor bizonyos lehettem benne, hogy ez nem csak egy összegöngyölt takaró. Ez valamilyen kutya. De tévedtem. Az állat lassan felegyenesedett, s felemelte nagy fejét. Szeme sárgán fénylett, hegyes fülét megremegtette, bajsza kiegyenesedett. Egy párduc volt, egy fekete párduc.

    Először persze marhára megijedtem, és a futást fontolgattam. De rájöttem, hogy tök felesleges. Egy ilyen nagymacska pillanatok alatt utolérne.

    – Szia! – integettem neki bambán, próbáltam megnyugtatni. Elég ostobán viselkedtem.

    – Üdv! – nyitotta ki a száját, és mélységes döbbentemre folytatta is a bemutatkozással. – P vagyok. P, mint párduc. Könnyű megjegyezni. Te meg Alice vagy, már vártunk.

    P-nek férfias, mély hangja volt. Apára emlékeztetett.

    – Te beszéltél az előbb? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

    – Nem, a sanghaji jó öreganyám.

    – Még tréfálkozol is?

    A párduc lejött a lépcsőről. Irtózatosan káprázatos mozgása volt. Még sosem láttam ilyen állatot. Még állatkertben sem. No és az, hogy beszélt… nem találtam szavakat.

    – Figyelj, kislány, ebédidő van. Nem nekem. Neked. Úgyhogy menj csak be, egyél! Anya már vár téged. Tudta, hogy jössz.

    – Anya?

    – Nem a tiéd. Bár vér szerint nem is az enyém. Na, menj! Kiálltad a mocsár próbáját. Nem ijedtél meg tőlem, és segítség nélkül idetaláltál. A szíved nemes, és jó. Meg a többi… Unom az útbaigazítást, a nyájaskodást, de valamit csak kell mondanom! Menj már!

    Valahogy éreztem, nincs más lehetőségem. Nem mertem elrohanni az ellenkező irányba. Kissé ellenszenves volt ez a párduc, kinek neve P. Hogy is kaphatott ilyen nevet?

    Kinyitottam az ajtót. Halkan nyikorgott, majd megszólalt egy csengő. Pont, mint a boltokban. Elmosolyodtam. Belülről kifejezetten kedves helynek tűnt. Átsétáltam a zöld tapétás, füstölőkkel illatosított előszobán, és a konyhába jutottam. Egy kerek asztalt találtam ott, s rajta három pite gőzölgött. Egészen nagy piték.

    – Ülj le, drágám! – ijesztett rám egy negédes hang a hátam mögött.

    Megfordultam, és szemben találtam magam az erdő boszorkányával. Kékes árnyalatú, fekete haját kontyba tűzte, fiatalos, lágy arcán piros mosoly görbült. Ezüstszínű szemét feketével húzta ki, de nem túlzóan. Nem az a topmodell fajta volt, de a fiúk tutira elkábultak volna tőle. Ébenfekete estélyit viselt, ujjain ékköves gyűrűk csillogtak.

    – Nahát, ne kéresd magad! – kuncogott vidáman, és kijjebb húzta az egyik párnázott széket.

    Még mindig nem tudtam szóhoz jutni. Leültem, ahogy kérte. Megfogtam a villát, és ettem, ahogy P kérte. Közben néha a nőre pillantottam. Ő is lassan falatozott. Bizarr helyzet volt, meg kell hagyni.

    Letettem a villát, és az asztalra könyököltem.

    – Az a párduc, P… azt mondta, hogy maga az anyukája.

    A boszorkány harsányan nevetett.

    – Aila vagyok, és a párduc nem a fiam. Csak szereti azt hinni. Ahogy én szeretem a pitéket. Mi csak pitét eszünk. Gyümölcsöset, mint ezt az almásat, zöldségeset, húsosat. Mindenfélét.

    Összeráncoltam a homlokomat. Furcsábbnál furcsább dolgokat hallottam. Állandóan pitét eszik? Mi van a gyerekekkel? Hogy őrzi meg a fiatalságát? Nem is eszik lányokat?

    – De mi ez az egész? Honnan tudta, hogy jövök? Honnan tudta a nevem? – Elég sok kérdés felmerült bennem.

    – Láttam – vont vállat.

    – A pitékben?

    – Nem, egy tükörben. Nézd, Alice, te egy különleges lány vagy! Kitaláltad, hogy megkeresel engem. Senki nem akart követni, csak pár fiú. Ők olyan kis senkik. Csak beléd vannak zúgva, kedvesem. Mit gondolsz, miért néztek rád olyan bárgyú boci szemekkel?

    Megráztam a fejem.

    – Nem tudtam – motyogtam elsápadva. – Az a srác nem jött velem, akit én szeretek.

    – Bran? – kérdezte Aila. Ettől még jobban elsápadtam, szédültem. – Gyermekem, Bran az én fiam. Bran, gyere enni!

    Ez már túl sok volt nekem. De Bran tényleg megjelent a konyha átjárójában. Barna haját oldalra söpörte, barna szemét rám szegezte, aztán szépen leereszkedett a harmadik székre. Úgy mosolygott, mintha mi sem történt volna. Azt hittem, az ő anyja meghalt.

    – Anyáék elváltak – magyarázta. – Tudod, Alice, én mindig is reméltem, hogy tetszem neked. Csak egy picit bátortalan vagyok.

    – Picit? – kacagott a boszorka. Ekkor paprikavörösre pirulhattam.

    Szívem választottja megköszörülte a torkát, ő is elpirult, de folytatta a magyarázást.

    – Anya mondta, hogy mit látott. Megkérte, hogy ne menjek veled, mert túl nagy segítség lennék. Tudod, ide csak úgy szabad eljutni, hogy az ember… kitalálja a dolgokat. Segítség nélkül. Ki kell állni a próbákat. Ez a szabály.

    – De mi volt a próba?

    Aila válaszolt:

    – Az, hogy elveszted az útitársaidat, félelem övez téged, és találkozol a párduccal. De te mindet kiálltad, drága lány! – A boszorkány egy pillanatra oldalra nézett, aztán derűsen fordult felém. – Tudod mi a legnagyobb titkom? – Megcsóváltam a fejem. – A pillangóhatás.

    Na, ez a szó volt az, amelyen a leginkább elcsodálkoztam. Most arról a bizonyos filmről fogunk beszélgetni? Meghív egy kis dvd-zésre?

    Bran mintha kitalálta volna, hogy mire gondolok.

    – Anya csak a tudományos kifejezésről beszél, nem a filmről. A hátsó kertben van egy pillangófarmja. Nagyon óvja. Mert…

    – …ha egy pillangó valahol megrebbenti a szárnyát, máshol hatalmas dolog történhet! – fejezte be Aila.

    – Nem értem, most mire gondol?

    – Ha megszületik a kertemben egy pillangó, a Másik Világban életre kel egy tündér.

    Elámultam. Nem tudom miért, de hittem neki. Ezüstös szeme megbabonázott. Bran felállt az asztaltól, és a kezét nyújtotta nekem. Azonnal tudtam, hogy meg akarja mutatni a kertet. Követtem. Pironkodva, nagyokat sóhajtozva, rózsaszínen látva. Képtelen voltam ellenállni. Megdelejezett a varázsuk. Hagytam, hogy kikísérjen egy piros ajtón. Odakint fehér kerítéssel határolták a nagy kertet. A szivárvány összes színét egy helyen láttam. A virágok bámulatosan tarkállottak, a pillangók telerajzották őket. Alig hittem a szememnek.

    Bran rám villantott egy mosolyt. De nem olyan bárgyú, idiótajellegűt, mint a többi fiú. Bran sokkal őszintébb volt ennél, sokkal kedvesebb… szebb.

    A kert végében egy kettévált törzsű tölgyfa állt. Közé szorítottak egy nagy, ovális tükröt. Tudtam, hogy a kelta mitológiában a tölgyfák voltak a legszentebbek.

    – Kövess, Alice, és ne félj!

    Bran átlépett a tükrön. Nem bukkant fel a másik oldalon, eltűnt.

    – Bran, várj! – kiáltoztam.

    Egy kicsit tényleg megijedtem, de nem maradtam ott. Nem akartam csak úgy várni, és várni. Átfutottam a tükrön. Mesevilágba léptem, a Másik Világba. Ez egy különleges történet, és nem is a mi szemünknek való. Valamiért túl csodálatos nekünk, hétköznapi embereknek. Én mégis átéltem. De ez egy olyan szent titok, olyan lenyűgöző varázslat, hogy el sem mondhatom. Talán majd egyszer. Egyszer még mesélek róla, hogy mi várt rám. De csak képzeljétek el! Képzeljetek el egy olyan helyet, ahol minden más! Minden kicsit kifordított! Például kékek a fűszálak, a levelek. Tündérkék röpködnek a bódító illatű levegőben, pillangók helyett.

    Aila nem boszorkány… Aila az erdő nimfája, a Másik Világ védőszentje. Egy különc Őriző. A titkok, a csodák, a mesék úrnője. Mi mást mondhatnék rá? Megszerettem, s beleszerettem a fiába. Nem volt más út. Nekem is őriznem kellett a Másik Világot.

    De ne csüggedjetek, láthattok még engem, ha akartok! Láthattok pillangók, vagy éppen tündérek között! De egy biztos, mindig Bran kezét fogom majd, és örömteli pillantással mosolygok rátok.

    Legyetek jók, s velem együtt őrizzétek a meséket!

-------------------------------------------------------------

Kedves Artie!

Gratulálok a munkádhoz, igazán kedves történet született, és átüt rajta a személyiséged, már amennyit én tudok rólad :)...

A Másik Világ létezésének gondolata igazán eredeti. Nekem úgy tűnt, úgy érted, hogy a tükör másik oldalán minden új értelmezést nyer. Aila boszorkány helyett nimfa, a pillangók tündérek... Valójában igazad lehet. Mindenben fel lehet fedezni a szépséget, csak nyitottnak kell lenni rá.

A pillangó-hatásnak te is új értelmezést adtál, és ez tetszett, bár sokáig tartott összetennem fejben, hogy tényleg köze legyen valamihez, és ne csak egy elnevezés legyen.

P karaktere nagyon tetszett, igazán eltaláltad, és Alice-é is nagyon eredeti. Abszolút átjön rajta a kamaszlány stílus.

Köszönöm a munkádat és gratulálok!

hullócsillag