I. helyezett - Bells

Az író megjegyzése: Daniel „Álomhegy” valahol mindenkiben megvan. Azt hisszük, hogy el tudunk fogadni valamit, amikor pedig ott állunk előtte, rájövünk, nem akarjuk, hogy megtörténjen.

„Minden napodat éld úgy, mintha az lenne az utolsó.”

Kötelező zeneanyag hozzá =)...

alteregó.
by I.R.

- Hiába mondod el még ezerszer, akkor sem értem miért kéne mennem.
- Mert ez az első bálod. Nem hagyhatod ki.
- Dehogynem. Pontosan azt teszem.
- Daniel Mary Traumberg, készülődj, ez parancs!

Elnevettem magam anya akaratosságán. Sosem láttam még ilyennek. Máskor, bezzeg ha könyörögtem se engedett el szórakozni.

Hogy mi ez a hirtelen váltás? Semmi vidám oka nincs rá. Mit is kezdhetne egy anya a halálos beteg lányával? Hát engedi élni, amíg lehet.

Igen, halálos beteg voltam. Rákos. Alig volt pár hónapom hátra. Az orvosok már nem ajánlották a kemoterápiát sem, szerintük csak elrontaná a hátralevő időt. Engem valahogy meg sem lepett, amikor közölték a diagnózist. Igen. Meghalok tizenhat évesen. És akkor mi van? Az élet megy tovább. A többi tizenhat éves felnő, családot alapít, gyerekei születnek, majd meghalnak. Igen, irigylem őket. De azzal segítek magamon? Nem hiszem. Inkább leélem azt, ami még hátra van, és megpróbálom boldogan itt hagyni ezt a világot. Nem. Nem akarok meghalni. De számít, hogy én mit akarok? Nem nagyon.

Viszont anyám teljesen ki volt bukva. Lassan egy hónapja, hogy minden éjjel arra riadok fel, hogy sír a szobájában. Nappal eltakarta a jeleket, ám a szemeiben lévő fájdalmat semmivel sem tudta palástolni. Nem haragudtam rá. Valószínűleg minden anya így reagálna. Csak sajnáltam, hogy miattam szomorú. És hogy nem tudok ellene mit tenni.

Félretettem ezeket a már annyiszor végigtanulmányozott gondolatokat és az előttem heverő halványlila estélyire pillantottam. Az első és utolsó bálom. Miért is ne?

Gyorsan ledobáltam magamról a ruháimat és belebújtam a puha anyagú ruhába. Elrendeztem magamon, aztán az egész alakos fali tükör elé álltam. Tökéletes passzolt. Kiemelte arányos alakom, amit sok korombeli lány irigyelt volna. A ruha felül szűkített volt, a szoknyarésze viszont lágy harangként vette körbe hosszú lábaimat. A betegségnek jele sem volt a testemen. Szökésbarna hajamat kiengedtem, így most lágy hullámokban hullott a vállamra. Bőröm ugyancsak irigylésre méltóan sima volt. Nagy sötétbarna szemeimet sűrű szempilla keretezte. Arcvonásaim mindenkit egykor modell édesanyámra emlékeztettek. Igen, van benne valami.

Nem sminkeltem magam. Nem volt rá szükségem. Csak a telt ajkaimra tettem egy kis szájfényt és készen is voltam.

- Daniel – hallottam a lépcsőfordulóból anyám hangját. – Készen vagy?
- Igen, mindjárt megyek – kiáltottam vissza.

Magamhoz vettem egy külön erre az alkalomra vásárolt lila kézitáskát. Még azelőtt vettem, mielőtt rám törtek volna a rosszullétek. Mielőtt kiderült volna, gyógyíthatatlan betegségben szenvedek. Gyógyszerrel enyhítik a tüneteket. Meg nem ment, de legalább nem érzem úgy magam minden percben, mint aki mindjárt összeesik.

Leszaladtam a lakkozott falépcsőn. Az utolsó fokon egy doboz állt. Vigyorogva felemeltem és megráztam, mint egy gyermek, aki élete első ajándékát kapja. Anya az ajtófélfának dőlve figyelte a reakciómat.

- Cipő? – kérdeztem felvonva a szemöldököm.
- Nézd meg.

Elmosolyodtam és kinyitottam. Egy gyönyörű magassarkú volt. Színben passzolt a ruhámhoz, szóval tökéletes ma estére.

- Köszönöm – suttogtam. – De…
- Igen. Tudom. Nem szereted, ha állandóan ajándékokat veszek.
- Tudod, hogy nincs mit mondanom a többieknek…
- Mondd azt, hogy az első bálodra kaptad. Mert ez az igazság.

Igen, anya szeretett úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Amióta kiderült mi a bajom, - szóval nagyjából egy hónapja– minden apró-cseprő dologra képes ajándékokat venni. Nem is lett volna kellemetlen, ha meg tudtam volna magyarázni a barátaimnak.

Mert igen. Ők nem tudták. Talán ez volt a legnehezebb része. Megtartani a látszatot. Én kértem anyut, hogy ne mondjuk el senkinek. Megpróbáltam folytatni a régi életem, miközben egy újat kezdtem. Tudtam, ha elmondom, másképp néznek majd rám. Ő a kislány, akit sajnálni kell, mert hamarosan meghal. Még ha nem is szándékosan, ezt tették volna mindannyian. Ezért a betegségről senkinek se szóltam, a hiányzásokat influenzával magyaráztam, a gyengeséget pedig utóhatással. A gyógyszerszedést virágporra való allergiával az ajándékokat pedig anyám hóbortjával. A betegséget úgy fogtam fel, mint egy titkot, amit senki sem tudhat meg, különben az emberek másképp fognak tekinteni rá. Mint Superman vagy a Macskanő. Bár nem voltam szuperhős, ha a titkom kiderülne, megkülönböztetett lennék.

Édesanyámon kívül, csak apám tudott a rákról. A szüleim hároméves koromban elváltak. Apám visszaköltözött Németországba, és maximum évente egy lapot küldött, hogy boldog születésnapot kívánjon, természetesen az időpontot sosem találta el. Azóta azonban, mióta értesült róla, hogy hamarosan meghal az egyetlen lánya, naponta hívogat telefonon, és megígérte, hogy jövő hónapban meglátogat.
Nem haragudtam rá. Ki tudja, mit érez ilyenkor egy ember? Lehet, hogy bűntudata van, amiért tizenhárom éven keresztül elhanyagolt és most szeretné kijavítani a hibáját. Néhány hónap néhány év ellenében. Kevésnek tűnhet, de érdekes módon tudtam értékelni. Legalább megpróbálja.

- Gyönyörű vagy – vigyorgott rám anya, szemében büszkeség csillogott.

Felkaptam a fehér bőrkabátom, amit ezelőtt héten kaptam egy ötösért… Mondtam, hogy túlzásba viszi.

- Helen anyukája értünk jön. Szia! – mondtam és két puszit nyomva az arcára kimentem a ház elé.

Pár perc múlva meg is érkezett a sötétkék Volkswagen. Helen az iskola szépe volt. Hosszú, derékig érő búzaszőke haja, és égszínkék szeme volt. Arca akár egy angyalé. Most egy halványrózsaszín térd alá érő kisestélyit viselt. Visítva ugrott ki a kocsiból.

- Vááá remekül nézel ki – sikította és megölelt.

Sokan utálták, csak mert szép volt, én azonban szinte rögtön jóba lettem vele, miután ugyanabba a középiskolába iratkoztunk. Azóta is a legjobb barátnőm. De még ő sem tudta a titkomat.

- Te is – viszonoztam a bókot.

Helen erre majomkodva pofát vágott, aztán beszálltunk a hátsó ülésre. Helen anyja egy apró, de annál gyönyörűbb asszony volt. Mosolyogva üdvözöltük egymást és pár átlagos kérdés után, elindultunk a St. Alice középiskola felé.

Helen össze-vissza csacsogott a suliban terjengő pletykákról. Arról, hogy ki-kivel jön vagy, hogy kit nem engednek el. Mosolyogva bólogattam. Örültem, hogy ilyen vidám és ennyi mondanivalója van, mert nekem nem volt sok kedvem a beszédhez. Apró szúrást éreztem a bal karomban, ami nem volt jó előjel. Még szerencse, hogy hoztam magammal gyógyszert.

A suli előtt hatalmas tömeg gyűlt össze. Mindenki várt valakire. Hárman pont a kapu előtt, épp ránk. Tim, Rick és Joy, a barátaink. Ugyanolyan visítással fogadtak kettőnket, mint Helen engem. Miután üdvözöltük egymást, egymás kezét szorongatva elindultunk befelé, az első tanévzáró bálunkra.

Tim egy magas, fekete hajú srác volt, egy évvel idősebb nálunk. Mióta csak idejárunk, velünk van. Egész helyes volt, de nem volt az esetem, bármennyire is szerette volna.

Rick az osztálytársunk volt, afféle a többi fiú által kiközösített „stréber”. Mi viszont megtaláltuk a szórakoztató oldalát.

És itt volt Joy. Egy igazi egzotikus szépség. Fiatal kora ellenére rengeteg udvarlója akadt. Sötét, göndör haja megfelelő keretbe foglalta mandulavágású szürke szemét és enyhén sötét bőrárnyalatát.

Így, mi öten voltunk a suli legösszetartóbb barátai. Voltak még, akik szerettek volna hozzánk csapódni, de végül mindig csak öten maradtunk. És ez így volt jó. Mindent elmondtunk egymásnak. Ha valami nem tetszett a másikon, vagy a viselkedésében volt kivetnivaló.

Viszont egy dolgot nem tudtak. Hamarosan csak négyen maradnak. Talán hamar elfelejtenek és pótolnak egy gólyával. Vagy évekig gyászolnak, végül elfelejtenek. Mindegy hogyan, végül feledésbe merülök. Rosszul esett, mégis tudtam, így helyes. Senki sem fog örökké gyászolni. Talán emlékeznek majd rám. Elég ennyi.

- Nézd! Ott van Jack Wiser – mutatott Helen egy magas, sötét hajú srácra.

Amióta csak beléptünk a suli kapuján, odavolt érte. S bár Jack világosan az értésére adta, hogy csak „arra” kéne neki, Helen nem adta fel, hogy egyszer még magába bolondítja. Mint a filmekben, szokta mondogatni.

A bált az iskola tornatermében rendezték. Gagyi zene és üdítőitalok. Mégis ez minden középiskolás álma. Az iskolai bál. Ahol életre szóló szerelmek szövődhetnek. „Mint a filmekben.” Örültem, hogy mindenki el volt foglalva magával, így félrehúzódhattam és bevehettem egy szem gyógyszert a karfájásomra.

- Allergia? – szólalt meg mellettem egy mély hang.

Felnéztem és a legszebb szempárral néztem szembe, amit valaha láttam. A végzős Benjamin Hethar.

- Igen – bólintottam és próbáltam úgy mosolyogni, „mint a filmekben”, mikor a főhősnő megpróbál bevágódni a főhősnél.

- Az nem kellemes – állapította meg Ben, aztán ő is elvett egy üdítőt.

Sötétbarna haját kikopott lila csík tette különlegessé. Emlékszem, mennyit nevettünk rajta Helennel, mikor beállított lila taréjjal. Arca kissé még gyerekes, de épp emiatt volt annyira vonzó. Magas, kidolgozott alakja volt. Több sportágban is kiemelkedő volt, de leginkább a küzdősportokban jeleskedett. Természetesen mindenkivel jóban volt az iskolában. Köztük az iskola legnagyobb k-ival is… ahogy Helen szokta nevezni őket.

Nem úgy tűnt, mint aki el akar menni.

- Hogy tetszik a bál? – kérdezte kedvesen.

Megfordultam és végignéztem az épp lassú számra ringó párokon.

- Rémes – suttogtam, mire Ben hangosan felnevetett.
- Igen, egyetértek.
- Hol van a barátnőd? – csúszott ki a számon.

Tudtam, hogy Ben egy Sandra nevű, hirtelenszőke csajjal járt, aki korban sokkal jobban illett hozzá, mint én.

- Szakítottunk – felelt, mire még jobban átkoztam azt a nagy számat.
- Sajnálom.
- Nem számít – mosolygott, aztán arra hivatkozva, hogy megkeresi a haverjait eltűnt.

Hosszan bámultam utána. Nem lenne egyszerűbb leszólítani és megmondani, hogy tetszik? Mit veszthetek?

- Csak nem Benjamin Hethart láttam épp elmenni mellőled? – ugrándozott mellém Helen.
- De – sóhajtottam. – Én meg szépen elbaltáztam…
- Mert?
- Szakítottak a barátnőjével…
- Jézusom! Ez remek! Várj, leadom a drótot – azzal már ott sem volt.

Hát igen. Ez Helen. Kis pletykafészek volt, de emellett imádnivaló. Ismét éreztem a szúrást a karomban. Hát nem volt elég egy szem orvosság? Próbáltam figyelmen kívül hagyni. Nem szedhettem sok gyógyszert. Inkább belemerültem a párok elemzésébe. Váltakozva csendültek fel a pörgősebb és lassú számok. Épp Chris Isaac Wicked Game című száma indult, mikor megint meghallottam a hangját.

- Táncolunk?

Rámosolyogtam. Egyből elfelejtettem, hogy fáj a karom. Bólintottam és felé nyújtottam a kezem, hogy a táncparkettre vezessen. Mikor a tömeg közepén voltunk megállt, szembe fordult velem és magához húzott. Életemben először táncoltam férfival, aki nem a rokonom volt. Hihetetlen érzés volt. Most egyáltalán nem bántam, hogy eljöttem.

„No, I don't want to fall in love, With you” – énekelte Chris.

Éreztem Ben illatát és teljesen elmerültem benne. Zöld szemei mintha hipnotikus erővel bírtak volna, nem volt erőm elszakítani tőlük az enyémeket. Jó érzés járta át a testemet.

- Nagyon jól áll ez a ruha – hajolt közel Ben és a fülembe suttogott.
- Köszönöm.
Már épp vége lett volna a számnak, de valakinek nagyon tetszhetett, mert újraindította.
- Kezd megtetszeni ez a szám – mosolygott szívfájdítóan édesen Ben.
- Nekem is.

Egyre többen lettünk a táncparketten. Talán ennek volt köszönhető, hogy Bennel szinte egymáshoz passzírozódtunk, de nem volt ellenünkre.

Éreztem, mikor jött el a pillanat. Ben hihetetlenül lassan ajkát az enyémhez érintette. Mint az ősrobbanás, ha hasonlítanom kellett volna valamihez. Éreztem, ahogy átjárja mindenemet a jóleső bizsergés, amiről annyi könyvben írnak. Viszonoztam a csókját. Szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana.

Az iszonyatos fájdalom vetett neki véget. A kezem görcsbe rándult, én pedig felsikoltottam kínomban.

Ben nem értette mi történt. Értetlenül tartott, nehogy elessek.

- Daniel, mi a baj? – kérdezte idegesen.
- Fáj… fáj – suttogtam és éreztem, ahogy a fájdalom átterjed mindenhová a testemen.

Elvesztettem az irányítást. Többen megálltak körülöttünk és figyelték az eseményeket. Valaki egy tanár után kiáltott.

A gondolataim még tiszták voltak. Ne! Még ne! – kiáltottam magamban. Ne most! A titok hamarosan kiderül. Superman lelepleződik, a Macskanő elvét egy lépést. Vége. Úgy éreztem ez igazságtalan. Miért épp most? Most, amikor a legboldogabb vagyok. Nem akarok meghalni! Hallottam Helen hangját valahonnan távolról. Hallottam, hogy sír. Ben hangja idegesen csengett, szólongatott. Valakik helyet kértek. A barátaimat arrébb küldték, engem pedig lefogtak.

- Rákos – hallottam egyik tanárom hangját.

Aztán hallottam a susmorgást. Szinte láttam magam előtt Helen, Ben, Joy, Rick és Tim döbbent arcát. Hát mégsem mondott el mindent? Volt titka. De kinek nincs? Superman is jó ember volt, pedig voltak titkai. Nekem volt egy másik életem, amit nem voltam hajlandó elfogadni. Egy beteg, szánalmas kislány élete. Miért éltem volna abban, mikor volt egy normális életem.

Megszűnt a fájdalom. Már nem éreztem semmit. Lassan elernyedt a testem, én pedig az utolsó lélegzetemet vettem. Aztán minden elcsendesedett. Az utolsó, amit hallottam az Chris Isaac fájdalmas „No, I don't want to fall in love” kiáltása volt. Aztán, mint egy suhintás, eltűnt minden és én elmerültem a békés sötétségben.

----------------------------------------------------------------------------------------------

Hát Bells drágám!

Tudnod kell, hogy általában nem nagyon vagyok oda a szomorú befejezésekért. Főként azért, mert nagyon nehéz hitelesen, nem túlzásokba esve írni ilyesmiről. Neked sikerült!

Amíg olvastam, hihetetlenül izgultam. Mi lesz ebből?? Gyomorgörccsel, a normálisnál hevesebb szívdobogással, lélegzetvétel nélkül olvastalak. Nem volt benne akció, nem volt különösképpen pörgős, vagy izgalmas. Mégis. Danielért izgultam. Valahol éreztem, hogy talán ez lesz az a bizonyos utolsó bál.

Nagyon szépen felépítetted az anya viszonyulását ehhez a szörnyű dologhoz. Nagyon komoly dolog ez, és szomorú, mégis megmosolyogtam. Hát igen. Ilyen lehet, amikor az ember egyik szeme sír, a másik mosolyog.

Daniel érzelmeit is abszolút ’átjöttek’ :)...azt hiszem, ez még a csók, vagy akár Ben nélkül is így lett volna. Egyáltalán nem éreztem túlzásnak a már-már kötelező szerelmi szálat. Egy olyan plusz volt, ami jót tett a mondanivalónak, és még inkább elszomorított. Jó értelemben, már ha lehet ilyet mondani :)...

Tehát sok szó, mint száz, hiper-szuper irományt hoztál össze Bells drága. Csak annyit mondanék még: abszolút megérdemelted az első helyet!

GRATULÁLOK! :)...


-----------------------------------------------------------------------------------

alteregó.
by I.R.

Szerettem volna meg nem történtté tenni. Elfelejteni. Az agyam legmélyebb zugába üldözni. Minden erőmből ezt kívántam, mégsem mentem többre annál, hogy elkínzottan vergődtem padomon, mint egy partra vetett hal. Ezzel sikeresen felhívtam magamra az osztálytársaim figyelmét – nem mintha eddig nem rólam pusmogtak volna.

Körbenéztem a világoszöldre mázolt teremben. Mindenki engem bámult. Ha néha rápillantottam valamelyikükre, az elkapta a fejét és a padtársával kezdett sugdolózni. Senki sem figyelt szegény Mrs. Ferrettre, aki rendületlenül próbálta belénk tunkolni az irodalmat.

Vajon hányan látták? – tértem vissza az önsajnálatomhoz. Minimum a fél iskola. Remek. De mit tehetnék? Nem kobozhatom el a suliba járó összes diák mobilját, azzal az indokkal, hogy nem szeretném, ha tovább terjesztenék „a videót”. Két perc. Csak kettő. És semmi közöm hozzá. Véletlenül kerültem annak a rohamosan terjedő videónak a háttérbe, amin a suli legnagyobb k-ja épp magát ajánlgatja…

Nyögve a padra omlottam. Kéne egy új élet. Felvethetném anyámnál azt az ötletet, hogy költözzünk a világ másik felére… Vagy legalább egy új személyiség! – ugrott be. Új név és életstílus. Ötletemet írásban is megörökítettem. A padra a megszokott Jess felirat helyett… hm… Dorát firkáltam. Igen! Ahogy ízlelgettem a nevet egyre jobban tetszett. Őrültség, gondoltam fél perccel később. Ennyitől még nem tűnik el Jessica Sanchez. Attól még ugyanaz a szánalmas tizenhét éves lány maradok, aki eddig is voltam. Fejemet a pad hűsítő lapjára hajtottam és kérleltem a varázsló ősöket – akikről anya és nagyanya rengeteget mesélt - , hogy segítsenek. Hányszor hallottam nagyanyától, hogyha valami nem megy kérjem csak őket, mindenben segíthetnek. Eddig nem hittem benne, ám most reméltem nem hagynak cserben.

Hisz mi lehet annál rosszabb egy tizenéves lány számára, minthogy kiközösítve kell kijárnia a középsulit, elvesztve minden esélyt a barátokra. Nem sok minden – válaszoltam magamnak. Lehunytam a szemem és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni az egyre erősödő pusmogást. Közeledett az óra vége, ez érezhető volt.

Nem érdekel, mit mondanak. Mostantól Dora… Casual vagyok, tizenhét éves gimnazista.

Bárcsak…

Félálomban találgattam annak a régi „kívánságteljesítő” mondókának a sorait, amit még egészen kicsi koromban nagyi tanított. Egy sziú és egy navajó vers, valamint egy huron ima keveréke volt. Nagyi mindegyik törzshöz kötődött valamilyen módon. Pár perc böngészés az emlékek között és tökéletesen emlékeztem a versre.

„Megszentelem életem,
mert imát mondok.
Megszentelem életem,
az ég felé fordulok.
Megszentelem életem,
A Szellemet hívom.
Világokat teremtesz,
embereket megölhetsz,
nappalt világosíthatsz,
éjszakát befeketíthetsz.
Telet hozhatsz nyár helyett,
tavaszt küldhetsz ősz helyett,
ahogy te akarod, minden úgy lesz!
Halld a hangom a szent kör közepéről!
Nagy Szellem, nagyapám, azt mondod,
élet fakad majd keserű könnyeimből.
Sírok hát, zokogok,
de életet nem teremtek,
a fák nem hoznak virágot
ha könnyem hull tövükre.
Itt állok, a kör közepén,
a fák mind kiszáradnak.
Hívlak hát, Nagy Szellem,
téged, nagyapa, téged hívlak.
Talán egy kis gyökér
talán még mindig él!
Talán a szent fa egy ága
nem hajlott romlásba!
Talán levelet is hajt majd,
lombját megtöltik a madarak.
Hallgass meg, hallgass meg,
a Szent Körben állok!
Segíts meg, mutasd meg,
ösvényemet megtaláljam!”

Igen! Ez volt az! Mindig kirázott a hideg tőle… Emlékszem mennyi időbe telt, míg megtanultam tökéletesen. Most még a szavalás ritmusára is emlékeztem. Nagyanya mindig azt mondta különleges őseink voltak. Rengeteg kuruzsló és gyógyító. Hát most segítsetek! – kértem őket gondolatban. Közben kicsöngettek irodalomról és a terem lassan kiürült. Itt az idő! – bíztattam magamat. Annyira belelovalltam magam ebbe a mágikus mesébe, hogy talán ez volt az oka annak, hogy nem vettem észre a belépő végzős Ty Davist, aki mindent végignézett.

Elmerülve a gondolataimban ismételgettem a sorokat. Hirtelen éreztem a szellőt az arcomon és ez megrémített, mégsem hagytam abba a kántálást. Teljesen magával ragadott. Viszont a fejem az megfájdult tőle.

Őrültség! – ismételtem magamban, aztán sóhajtva véget vetettem a varázsnak. Éreztem, ahogy valami megszűnik körülöttem. Mintha kiléptem volna egy fullasztó teremből. Reméltem, hogy nem okoztam semmi maradandót. Anya sokszor figyelmeztetett, hogy a varázslás nem játék.

Kinyitottam a szemem és épp Ty fürkésző fekete szemébe bámultam. Ó, Istenem, de ciki! Gyorsan felkaptam a táskám és egy szó nélkül el akartam tűnni előle.

- Jó lett a hajad! – szólalt meg, mikor épp kiléptem az ajtón.

Nem értettem mire gondol. Utoljára nyáron voltam fodrásznál és közeledve a tanév végéhez a hajam inkább hasonlított egy szénakazalra, mint olyan frizurára, amit ép ember viselni mer.

- Kösz – vontam meg a vállam képzeletben.

Egész helyes, állapítottam meg. A fiú magasabb volt, bár csak pár centivel. Sötét haja a homlokába hullott. Arcát most fura mosoly uralta.

Köszönés nélkül léptem ki a teremből. A kínos bámulások és pusmogások helyett – legnagyobb döbbenetemre – mindenki mosolyogva üdvözölt. Megőrültek, állapítottam meg, miután Ms K is vigyorogva intett. ??? Mi a fene?

Bemenekültem a lényvécébe. Milyen mocskos játékot játszanak velem? Nem elég, hogy kinevetnek a hátam mögött, most már nyilvánosan is gúnyt űznek belőlem. Sóhajtva a csap alá tartottam az arcomat. Jól esett a hűs víz. Megtöröltem az arcom a kihelyezett papírkendővel és puszta kíváncsiságból, hogy mégis mi tetszhetett Tynak rajtam belenéztem a kissé magasra függesztett tükörbe.

Tátva maradt a szám. Te jó ég! Mi a … történt velem? Mindjárt elájulok. Mi ez? – emeltem fel két ujjal egyiket a fekete hajamba vegyülő szőke tincsek közül. Sosem festettem a hajamat egyrészt anyám kívánsága és a saját eszméim miatt. Most viszont… minden második tincsem szőke színben pompázott. Hogyan…

Ty. Tetszett neki. Hát igen, kissé feldobta az arcomat. De…

A varázslat! – csaptam majdnem a homlokomra. Meg akartam változni és sikerült. Jesszumpepi! Varázsoltam!!! Talán még örültem is volna, ha elfogadható magyarázattal tudtam volna szolgálni anyámnak. Kellett nekem buta mondókákat kántálni! Más akartam lenni és most tessék!

Nyílt a vécé ajtaja és egy csapat vinnyogó plázacica nyomult be rajta csupa rózsaszínben.

- Dora – ugrott mellém mindjárt az egyik. – De jó, hogy itt vagy. Épp most hallottam…

Dóra? – néztem rá értetlenül. Komolyan így hívott? Lassan felfogtam, hogy megteremtettem a saját alteregómat, nem csak képzeletben, hanem most más valóságos, fizikai értelemben is. Ez bizarr.

- Dora Casual? – szakította félbe az egyik szőke maca a másik pletykaáradatát.
- Azt hiszem – bólintottam belemenve a játékba.
- Sokat hallottam már rólad.
- Igen?

Régebben senki sem ismert. Az utóbbi időben is csak amiatt az idióta félreértés miatt ismertek fel.

- Igen. Azt hallottam te vagy Ty csaja – bólintott elismerően.
- Hát ezt meg honnan veszed? – döbbentem meg.

Ennyire sikeres lett volna a sikeres élet kívánság varázsigeszórás izé…?

- Mindenki erről pletykál…

Ekkor robbant ki a vita közöttük, hogy szerintük ki a leghelyesebb pasi a suliban. Ty és a focicsapat kapitánya küzdött az első helyért.

Kihasználtam az alkalmat és kislisszoltam mellettük. Amint kiléptem nem jutottam egy pillanat nyugalomhoz sem, ugyanis két erős kar rántott félre az ablakhoz.

- Mi a fenét terjesztesz kettőnkről? – hallottam meg Ty dühös hangját. – Ok, hogy megdicsértem a hajad, de ezzel még nem kértem meg a kezed.

És csak mondta és mondta és mondta…

Mikor befejezte végre, kifulladva lihegett előttem, kezét kétoldalt mellettem az ablakpárkánynak támasztva.

- Befejezted? – húztam fel gúnyosan a szemöldököm.
- Nem! – csattant fel. – Annyira nem is jó a hajad – bökte ki.

Forgattam a szemem, majd visszamosolyogtam a vécéből kilépő cinkosan kacsintó cicababákra.

- Nem én mondtam nekik – kezdtem, mikor újra ketten maradtunk a folyosón.

Talán mégsem volt annyira hatásos a sikeres élet varázslat, ha Ty nem tud arról, hogy járunk.

- Akkor ki a fene? – borzolta össze rövid, fekete haját a fiú, vagy már inkább férfi.
- Nem tudom. Azt hiszem csináltam valamit… - mondtam bizonytalanul.

Fogalmam sincs, miért éreztem késztetést arra, hogy elmondjam. Semmi köze hozzá.

- Aha! Tudtam, hogy mégis te voltál!
- Nem értesz. Nem mondtam senkinek, hogy járunk.
- Akkor?
- Azt hiszem… varázsoltam. – Meglepően könnyen elmondtam.
- He? – szökött a magasba Ty sűrű szemöldöke. Aztán mintha elgondolkozott volna. – Ezért állítja azt mindenki, hogy Dorának hívnak?

Bólintottam.

- Hogyan? Ez lehetetlen… - sosem hallottam dadogni.
- Én sem tudom pontosan.
- Mesélj el mindent! – kért érdeklődve, harag nélkül.

Már nem volt mérges. Inkább csak érdekelte mit és hogyan csináltam. De vajon nem néz majd őrültnek? Vagy szánalmasnak? De, valószínűleg. Rá nem hatott a varázs. Talán mert velem volt, mikor elmondtam? Ez és még ezeregy millió kérdés fogalmazódott meg bennem. Tudtam ki adhatna választ ezekre.

- Mennem kell – mondtam és gondolatban már otthon voltam.
- Na, ne. Ne hidd azt, hogy így itt hagyhatsz – kapta el a karomat Ty.
- Miért? Ja… mondd azt mindenkinek, hogy én találtam ki és csak viccnek szántam…
- Nem akarom.
- He? – most rajtam volt a sor, hogy meglepődjek.

Ty idegesen ráharapott az alsó ajkára, aztán pár perc habozás után hosszú léptekkel átvágott az aulán, ki az iskolából. Csak lestem utána… széles vállát és hosszú lábait. Mi a fene ütött bele?

Végül vállat vontam és elindultam utána. Kint, az iskola előtt, már jókora tömeg gyűlt össze az egymásra várakozó diákokból. A legtöbben vidáman integettek nekem és néhány fiú az új nevemet kurjantotta, miközben átvágtam a csődületen. Kénytelen voltam beismerni, hogy tetszik ez a hirtelen jött népszerűség.

Vigyorogva sétáltam anyám szürke kombijáig. Aztán észrevettem Tyler Davis szúrós tekintetét a parkoló túloldaláról. Egyből elpárolgott a jókedvem. A fiú pár percig még méregetett, aztán fejrázva beült a saját autójába.

Nem értettem mi baja. Egyszer az, hogy járunk, máskor az, ha nem… vagyis, a többiek hiszik azt. Ugyanis két órával ezelőttig soha nem volt közünk egymáshoz.

Beszálltam a régi Mercedesbe és sebességbe tettem. Hazafelé végig Tyon járt az eszem. Olyan volt, mint egy sértett kisgyerek, akinek semmi sem felel meg, s én hiába nem szerettem a hisztis fiúkat Tyt éppenséggel vonzónak találtam.

Mindegy, gondoltam és inkább az előttem álló beszélgetésre koncentráltam. Anya valószínűleg nem fog repesni az örömtől, nagyi viszont megértő lesz. Előre sejtettem a reakciójukat… és nem is tévedtem.

2. rész

Anya kiakadt.

- Nem is értem, hogy bízhattak erőt egy ilyen felelőtlen lányra. Hát nem mondtam elégszer, hogy vigyázz mit kívánsz – kezdte a kioktatást.

- Nem hittem, hogy ennyire komolyan kell vennem – forgattam a szemem. – Talán, ha ezt az egészet nem gyerekmesének állítjátok be, nem csinálok magamból Dorát.

Amint hazaértem tudtam a varázslat csak a suliban lévőkre hatott. Anya nem nevezett Dorának és nem is kérdezgetetett az „új pasimról”.

- Mi folyik itt? – hallottam meg a lépcső tetejéről Savannah James, vagy ahogy népe nevezte Lora hangját.

Amióta az eszemet tudtam velünk élt.

- Csak az, hogy az unokád megbabonázta az egész suliját – előzött meg anya a magyarázkodásban.

-Egy embert nem – fűztem hozzá.

Nagyi egy pillanatra meglepődött, aztán elmosolyodott.

- Ügyes – csapta össze a kezét, sötét szeme körül megjelentek a nevetőráncok.

Mintha egy napot sem öregedett volna a születésem óta.

- De anya – nézett rá elképedve anyám.

Mikor nagyi a folyosóra függesztett polchoz fordult, szemtelenül kinyújtottam anyámra a nyelvemet, mire ő tréfásan fügét mutatott. Legtöbbször inkább testvérekként viselkedtünk, mintsem anya és lánya.

- Hogy lehet megszüntetni a varázst? – kérdezte anyám.

- A varázslatot csak az oldhatja fel, aki elszórta – felelt nagyanyám és rámkacsintott.

Hazudott. Bármelyik nagyobb hatalmú varázsló feloldhatta volna, ezt még gyermekkoromban tanította. De most meghagyta a választást nekem.

- Tehát a kérdés az, hajlandó vagy-e megválni ettől a tévképzettől? – nézett rám anyám szigorúan.

Szívem szerint…? Tetszett ez az állapot, amibe most kerültem. Ki szeretne visszakapni egy olyan életet, amiben kiközösítik? Emellett Ty is csak akkor vett észre, mikor megváltoztam. Ha Jess lennék újra, valószínűleg el is felejtene. Mégis bólintottam.

- Szeretnék megszabadulni az alteregómtól – mondtam halkan.

Még ha mindenki utálni is fog és a suli legjobb pasija is elfordul tőlem, tettem hozzá gondolatban.

Anyám helyeslően bólintott, ám nagyi kételkedve méregetett.

- Biztosan ezt akarod? – kérdezte.
- Így helyes…
- Most ne gondolj erre! Ne anyád kívánsága miatt tedd meg. Gondolj magadra – szólt rám erélyesen. – Kövesd azt, amit a szíved diktál.

Hagyjam tovább fajulni a dolgokat? Ez a pár óra nem volt elég?

- Figyelj rám! – szólított meg nagyi és a vállamra fektette kezét. – Leírom azt a varázslatot, ami visszafordítja az előzőt. Csak akkor fog működni, ha valóban, teljes szívedből kívánod.

- Értem – bólintottam és zsebre vágtam a papírt. – Nagyi – szóltam utána, mikor el akart menni.

- Igen? – fordult vissza.

- Mi az oka annak, hogy azt az egyvalakit nem sikerült elvarázsolni?

- Ha jól sejtem… ő már amúgy is el volt varázsolva – mosolygott rám, aztán eltűnt az emeleten.

Nem értettem mit értett ez alatt, de megjegyeztem magamnak.

Magam sem tudtam mit akarok. Anyám neheztelő pillantása kísért a szobámba menet. Sajnáltam, de neki fogalma sem volt, miről kéne lemondanom. Nem tudott sem a videóról, sem a kiközösítésről.

A szobámba érve azonnal az ágyra rogytam. Sosem gondoltam, hogy ilyen helyzetbe kerülök majd. Ami eddig ábránd volt, most valósággá vált. Túl széppé. Olyan szépséggé, ami múlandó…

Megcsörrent a mobilom. Vagyis jött egy SMS-em.

Feladó: Tyler
Üzenet: Mondd el!!!:$

Forgattam a szememet. Ez sosem adja fel?

Bepötyögtem a választ: Elmondom majd személyesen.

Ezzel elhajítottam a telefont az ágy végébe és elfeküdtem. Megnehezíti a dolgom.

Pár pillanat és a mobil újra rezgett. Sóhajtva ültem fel.

Akkor engedj be! – szólt az újabb SMS.

Értetlenül néztem a kijelzőt. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő. A nyavalyás – pattantam fel az ágyamból. Az ajtóhoz rohantam mielőtt bárki kinyithatta volna. Próbáltam neheztelően nézni az lábtörlőn toporgó szépfiúra, de féloldalas mosolyától elfelejtettem miért is haragszom rá.

- Beengedsz? – nézett be mellettem a házba.
- Ja… persze – álltam félre az útból.

Mit kezdjek vele? – kérdeztem magamban. Anyu tűnt fel a konyhából.

- Ki az, Jess… - döbbenten hallgatott el meglátva Ty-t. – Óh, szia! – mosolygott rá, aztán jelentőségteljesen rámkacsintott.

- Anya, ő itt Tyler… egy srác a suliból – mutattam be.
- Csak Elena – nyújtott kezet anyám, mire Ty tisztelettudóan köszönt.
- Meg kell beszélnünk valamit – toltam Ty-t a szobám felé.

Nem néztem vissza anyára. Tudtam, hogy neheztel most, mert nem szóltam az „új barátomról”.
A szobám ajtaját kulcsra zártam. Ty tüzetesen körülnézett, aztán megfordult és rámmosolygott.

- Kezdheted.
- Mégis mit képzelsz? – törtem ki, mire kérdőn felvonta a szemöldökét. – Beállítasz ide és magyarázatot követelsz?
- Hát végül is a barátod vagyok – próbálta humorral elütni a dolgot.
- Dorának vagy a barátja – ellenkeztem.
- Ugyanaz.

Megráztam a fejemet.

- Dora népszerű, közkedvelt. Én viszont…
- Te vagy Dora is. Nem magadat cserélted ki, hanem a többiek előítéleteit. Mindegy mi a neved – mondta Ty.
- Ez csak varázslat, semmi több – kötöttem az ebet a karóhoz.

Ty közelebb jött és az állam alá téve ujjait felemelte az arcom.

- Jessica Sanchez. Ismered Clark Kentet? – kérdezte komolyan, mire elnevettem magamat.
- Személyesen még nem volt hozzá szerencsém.
- Szóval tudod ki ő.

Bólintottam.

- És Supermant ismered? – kérdezte.

Már tudtam mire akar kilyukadni és volt is benne valami.

- Superman Clark Kent. Te Jessica Sanchez egyben Dora Casual vagy. Az alteregód ugyanúgy a részed, mint Dr. Jekyllnek Hyde.

- Szép hasonlat – húztam el a szám.
- Hát igen… de érted mit akarok veled megértetni? – vált komollyá a hangja.
- Igen. Dora a részem. Lehet, hogy a varázslat nélkül is lehetnék ilyen…
- Biztosan – szorította meg bíztatóan a kezem Ty.
- Köszönöm – suttogtam lehajtott fejjel.
- Miért varázsoltál? – húzott az ágyamra Ty.

Leültünk és félig egymás felé fordultunk.

- Azért, hogy újra elfogadjanak – feleltem.
- Butus. Miért foglalkoztál velük? Buta, pletykás libák. – nevette ki őket.
- De… te is csak a varázslat után vettél észre – mondtam el a legnagyobb kétséget ébresztő tényt.

Ty erre hevesen rázni kezdte a fejét.

- Azóta figyellek, mióta beléptél a sulinkba – vallott színt.
- Tessék? – Azt hittem rosszul hallok.
- Igen. Azóta gyűjtöm a bátorságot, hogy megszólítsalak. Amikor a teremben megláttalak egyedül… nem is tudod milyen lehetőség volt az számomra. Azt hittem a tincsek eddig csak elkerülték a figyelmem… Így volt a legegyszerűbb – magyarázta mosolyogva. – Aztán jött az a pletyka is…

- Azta – nagyot néztem erre a vallomásra. – Szóval már Dora előtt tetszettem?
- Jessica önmagában is elvarázsolt – nevette el magát édesen Ty.

Erre én is elmosolyodtam és eszembe jutott nagyi magyarázata. Már el volt varázsolva. Tynak alteregó nélkül is ugyanúgy tetszettem. Vajon számít, hogy a többiek mit gondolnak?

- Örülök, hogy ezt elmondtad.
- Tudtam, hogy szükséged van rám és erre – bólintott Ty.
- Nekem most… el kell intéznem valamit – álltam fel az ágyról és a kezem már a zsebemben lévő papíron volt.
- Rendben – vigyorgott Ty és kinyitotta az ajtómat.

Mielőtt azonban elment volna, hirtelen elkapta a karomat és magához rántott. Nevetve estem széles mellkasának és felpillantottam rá. Fekete szemében, mintha láng lobogott volna. Lassan hozzám hajolt és megcsókolt. Mintha áramütés ért volna. Minden porcikám bizsergett tőle. El sem akartam engedni. Végül ő tolt el magától, bár láthatóan neki is nehezére esett.

- Intézd el, amit kell! Holnap találkozunk.
- Rendben – suttogtam elgyengülve.

Még egy apró csókot lehelt a számra, majd kacsintott és már itt sem volt.

Bágyadt mosollyal fordultam vissza. Elővettem a papírt a zsebemből. Leültem a szoba közepére és összegyűjtöttem minden gondolatomat. Igen, jó nekem alteregó nélkül is. A többiek megbékélnek majd velem, addig pedig Ty tart ki mellettem. Talán nem mindig kell egy másik személlyé válni, csak találni kell egy valakit, aki elfogad úgy, ahogy vagy.

Mosolyogva olvastam fel a visszafordító varázslatot:

„Nyugodt éjtől, pihenéstől
arcom most elfordítom,
a napba nézek, fehér égre,
lándzsám megszorítom.

Elindultak az Emberi Lények,
nyugatnak tartottak,
de néhányuk elfordult keletnek,
ahol éltek, oda visszatértek.
Visszatértek az Emberi Lények.

Térjetek vissza, ó, szívemnek álmai,
daloljatok a Nyár alkonyában,
lent a friss pataknál,
a mandulabozótban.

Menedékem barátok vállán lelem
mióta az ének véget ért ereimben.
Ég és föld megtagad engem,
mi segíthet: egy barát keze.

A magas, fehér csillagok… barátságtalanok!

Túl édes a menedék a remélőnek.
Gyertek vissza Álmaim, énekeljetek!
Daloljatok, zúgjatok, halljam,
míg testemben az élet felriad.

----------------------------------------------------------------------------------

Drága Bells!

Folytatom...

Az a vicces eset esett meg velem - amit egyébként sosem gondoltam volna, és lehet pimasz dolog is a többiekkel szemben - , hogy nem tudtam eldönteni, melyik sztorid a jobb!

Egyszerűen szóhoz sem jutottam, amikor elolvastalak.

Azt szeretem benned, hogy úgy mint már az előző novellád után is, volt min elgondolkoznom. Volt benne tartalom, egy-egy örök igazság.

Erre a történetedre is igaz minden, amit dícséretként felhoztam már az előbb. A gyomorgörcs, a szívdobogás, a légszomj. Gyönyörű, egész, kerek, egyedi, és van mondanivalója. A szerelmi szál hangsúlyos ugyan, de nem erőltetett.

Megvan benne minden, ami csak kell ahhoz, hogy egy történet így elvarázsoljon. És el is varázsolt. A mondani valók miatt. Azért mert elgondolkoztattál.

A probléma mindenkinek ismerős. Ki ne szeretett volna már valaki más bőrébe bújni? Egy kicsit más lenni?

„Tynak alteregó nélkül is ugyanúgy tetszettem. Vajon számít, hogy a többiek mit gondolnak?”

Tényleg nem számít. Imádtam Jessica-t. Tipikus nő :)...azt sem veszi észre, ami az orra előtt van...mindent túlbonyolít :)...

Szuper, hogy hagytad lebegni a történet végét. Nagyon tetszett. Felesleges lett volna tovább írni. Csak elrontotta volna.
Kiemelném még azt is, hogy mindkét esetben nagyon egyedien értelmezted a kikötött címet! Ez is nagyon tetszett!

Tehát megint csak GRATULÁLOK és örülök, hogy mind a kettőt elküldted! Nálam a töténetet tekintve abszolút első voltál! :)...