III. helyezett - Querida

Alteregó

Miranda a tolla végét rágicsálva figyelte az ajtó felé közeledő alakot. Az idegennek láthatóan fogalma sem volt róla, hogy minden egyes mozdulata egyfős közönségének unaloműzését szolgálja, különben nyilván érdekesebb dolgokat produkált volna, mint a folyosón való végigbukdácsolás. Ügyetlenül, de gyorsan haladt, és már csak egy karnyújtásnyira volt a kilincstől, amikor a lány úgy határozott, hogy mégsem várja meg amíg benyit hozzá.
Miranda meglépett…

***

- Na, ki a kedvenc dobosod Annie bébi? – vonta fel a piercingesebbik szemöldökét Brian, és a csomagjaimat kerülgetve beslisszolt a fülkébe.
- Öhm, Ringo Starr? – kockáztattam meg fülig érő szájjal, és egy leheletnyit arrébb húztam a jegyzettömbömet, hogy legalább látszatra tegyek valamit a helycsinálás érdekében.
- Nem talált! Hacsak Ringo nem kelt fel hajnali hétkor, hogy ne kelljen egyedül vonatoznod.
- Hé, szerintem ezt az egy megállót már simán kibírtam volna nélküled. – nevettem. – Ami pedig Ringót illeti; felkelt. Épp most menekült el sikítva a rasztatincseid láttán. – öltöttem rá nyelvet, majd tüntetően kibámultam az ablaknak becézett mocskos üveglapon.
- Jaj, ne már, Ann! Ugye nem haragszol még mindig a tegnapi miatt?
Nem haragudtam. Igazából azt is elfelejtettem, hogy este összekaptunk, de ha már így felhozta a témát…
- Tudod, Brian, ha azt mondod egy lánynak, hogy fesse át zöldre a haját, mert feketén egyáltalán nem egyedi, akkor az hajlamos megsértődni.
- Jó, de mindig is tudtuk, hogy te nem vagy lány. Ezért is vettünk be a bandába. – vigyorgott, mire jól oldalba böktem a könyökömmel.
- De most komolyan, Ann – folytatta zavartalanul – a múltkor is láttam egy csajt a plázában, aki dettó ugyanúgy nézett ki mint te. Bezzeg, ha zöld hajad lenne…
- Várjunk csak! – vágtam közbe – Nem lehet igaz, hogy már mindenki látta az állítólagos hasonmásomat, csak én nem. Ez olyan igazságtalan! – duzzogtam.
- Nyugi, nem maradtál le semmiről. Vedd elő a tükrödet és bámulj bele totál debil pofával. Egyből meglátod, hogy néz ki. Átlagos, snassz, természetes a hajszíne…
- Brian, mindjárt megérkezünk. – szakítottam félbe gyorsan. - Gyerünk, hagyd a séróm ócsárolását, és kapd fel azt a bőröndöt, mert, hogy egyedül nem tudom leszenvedni a vonatról az fix.

***

Miranda félszegen rámosolygott a csomagjait lesegítő srácra, majd kissé tanácstalanul körbehordozta tekintetét a dohányfüstben úszó, erősen lepukkant előcsarnokon. Emlékei szerint még sosem szállt le ezen az állomáson, de nagyjából sejtette, merre lehetnek a mosdók, így hát abba az irányba kezdte vonszolni teletömött bőröndjét. A koffer kerekei minden egyes huplinál panaszosan megnyikordultak a jelentős túlsúly alatt.
Alig egy percnyi keresgélés után meg is találta, amire szüksége volt; egy szoknyás pálcikaemberrel ellátott viharvert ajtót. Óvatosan benyitott. A helyiség első ránézésre üresnek tűnt, csak egy sokat látott felmosórongy és egy kilyukadt vödör árválkodott ez egyik sarokban. A lány gyorsan előbányászta váltóruháját kézitáskája aljából, és már épp a farmerétől készült megszabadulni, amikor vécéöblítés eltéveszthetetlen zajai ütötték meg a fülét. Azonnal felhagyott a vetkőzéssel és lélegzetét visszatartva hallgatózott.
A következő pillanatban egy ártalmatlan, nagydarab, fiatal szőke nő oldalazott ki az egyik használaton kívülinek látszó fülkéből, és meglepetten Mirandára bámult.
- Ó, jé, te vagy az? – kérdezte csiripelő hangon– Hé, ha épp inkognitóba készülsz vonulni, nyugi, nem árullak el senkinek. – kacsintott, majd az agyonfirkált tükörben ellenőrizte, hogy a mozdulat nem tett-e kárt hibátlanul göndörödő szempilláiban.
- Öhm, tessék? – pislogott feszengve a lány.
- Az, hogy az együtteseddel koncertezni fogtok a hétvégi fesztiválon kisebbfajta hírességgé változtatott, ha nem vetted volna észre… Most majd lépten-nyomon felismernek az autogramvadászok – forgatta szemeit a szőkeség, és ujjával megkocogtatta a kéztörlő mellé kiragasztott hirdetményt. – Javaslom, szombatra kapd össze magad, mert ha a hónap első szabad estéjét zombi énekesek bámulásával akarnám tölteni, akkor a Halálos Döfés előadására váltottam volna jegyet. – tette hozzá vigyorogva, majd egy gyors, ám cseppet sem alapos kézmosás után kicsámpázott a helyiségből.
Miranda gyanakodva odalépett a fiatal bandát ábrázoló plakát elé, és alaposabban szemügyre vette. Befelé jövet csak egy futó pillantás erejéig fordított rá figyelmet, így akkor nem is látott rajta semmi rendkívülit. A rendezvényt hirdető neonszínű felirat hátteréből egy rasztahajú dobos, két erősen beszívottnak látszó gitáros és egy hosszú, fekete hajú, babaarcú énekesnő vigyorgott rá. A kép láttán a lány több ezres szókészletéből hirtelen csak egyetlen kifejezés ugrott be neki; BASSZUS!
Teljesen összezavarodva rontott ki a mosdóból, és ruhacsere nélkül, sebes léptekkel a kijárat felé indult. Találkoznia kell Joe-val. Minél előbb!

***

Joe, egy elcseszett, kopaszodó keresztapára emlékeztető férfi volt, aki az állomástól pár saroknyira bérelt irodát nem túl legális ügyletei lebonyolításához. Általában ő szokta felkeresni Mirandát, de ezen a héten túlságosan el volt havazva ahhoz, hogy egyáltalán kilépjen a négy, erősen penészesedő, fal közül. Legújabb rendőrségi feljelentésén agyalva, elmélyülten vakargatta az állát, amikor a feldúlt lány kopogtatás nélkül beviharzott a szobába.
- Joe?! Láttam!
- Mit, drágaságom? – pillantott fel a férfi az íróasztalát borító méretes papírkupac mögül.
- A plakátot! – dühöngött Miranda, és idegesen járkálni kezdett azon a kb. egy négyzetméteres szabad felületen, amit nem borítottak felcímkézett kartondobozok. Az ősrégi padlódeszkák fülsértő recsegéssel nyugtázták minden egyes lépését. – Az egész városban ott virít a képem! – fakadt ki természetellenesen sípoló hangon.
- Nézd, kicsilány, először is; nem a te képed, hanem valami idióta, kornyikáló tinibuboréké. Másodszor meg; erre most nem érek rá. Sok a dolgom, és neked is. – legyintett türelmetlenül Joe, és egy fekete aktatáskát tolt a megállás nélkül masírozó lány elé. – Ha volnál olyan szíves, és elintéznéd ezt még a reggeli órád előtt… Ja, és a csomagjaidat meg nyugodtan hagyd itt. Pont elférnek azon a helyen, ahol most állsz.

***

- Nem fogok elkésni, nem fogok elkésni, nem fogok elkésni… -mondogattam magamban, erősen reménykedve, hogyha elég sokszor elismétlem az állítást, akkor az a valószínűség törvényére alapozva előbb utóbb beteljesíti önmagát, különben…
…Különben megint nem tudom aláírni a katalógust és akkor végképp nem vizsgázhatok.
Hogy a fenébe röpülhetett el ennyire az idő? Az egyik pillanatban még a vasútállomáson voltam, a másikban pedig már iszonyatos késésben. Ez is a hülye pasik hibája! Igazából minden a hülye pasik hibája. Például Rob-é is, aki az előbb egy „ Halihó Annie! Hová rohansz?!” felkiáltással totál kizökkentett a gondolatmenetemből.
Úgy robogtam el a tanulmányi osztály előtt, mint akit egy rakás extraszomjas vámpírfiú üldöz, holott csak egy bazinagy bőrönd és néhány kevésbé feltűnő táska döcögött utánam nagy vidáman. Basszus, esküszöm, beszerzek egy utazótáskát… feltéve, ha ezek után még szükségem lesz rá… A főlépcső aljánál újabb „Helló Ann! Kerget a tatár?” beszólás érkezett, ezúttal Tracy McCormicktól. Tracy egy ringyó. Érjek csak be arra az idióta órára, utána jól megmondom neki a magamét. Egész eddig, vagy nagy ívben tojt a fejemre, vagy cikizett a „lúzernek is amatőr” bandám miatt, most meg, hogy mi leszünk az Lord of Music előzenekara, egyből nyalizni kezdett. Bár, azt mondjuk határozottan nem bántam volna, ha merő nyalizásból felvonszolja helyettem a bőröndöt a másodikra, de erre bezzeg nem mutatott hajlandóságot. Tágra nyílt szemekkel nézte a szenvedésemet, hogy még véletlenül se halasszon el egyetlen pillanatot sem, és le mertem volna fogadni, hogy csak azért nem örökíti meg az egész mutatványt a mobiljával, mert a sok home videótól betelt a memóriája. Tracyé is, meg a mobiljáé is.
Ötpercnyi megfeszített izommunka után nagy nehezen megérkeztem a pszichológia előadó elé. Próbáltam fülelni, hátha a kiszűrődő hangoktól (vagy épp azok hiányától) okosabb leszek, de ziháló lélegzetemen kívül nem hallottam más neszt. Kalapáló szívvel ragadtam meg a kilincset, és újrakezdtem a fohászkodást.

***

Késik. – állapította meg Miranda. Tíz perce ült a megszokott helyén, de a 153 arcon elhelyezkedő üveges szempárokon kívül semmi más szokatlanba nem ütközött a tekintete. A nap folyamán már másodszor kezdett el unatkozni, így hát ismét rágicsálni kezdte a tolla végét, s közben ujjaival ütemesen dobolt az ölébe fektetett fekete aktatáskán. Joe biztosan infarktust kapott volna, ha látja, milyen hanyagul kezeli a rábízott feladatot, de a plázai meló után igazán nem lehetett panasza a lányra. Miranda mindig pontosan teljesítette a megbízásokat, és most is pontosan három órája volt rá, hogy visszajuttassa az immáron kiürült táskát a lepukkant irodába…

***

A tanár komótosan helyet foglalt a katedrán. Diákjait szemmel láthatólag egy cseppet sem zavarta, hogy 20 perce tartania kellene az előadást. A legtöbb hallgató vagy a tananyagot olvasgatta, vagy kifejezéstelen tekintettel bámult maga elé. Belőlük lesznek az igazán jó pszichiáterek – gondolta Hill professzor. Ezeket az embereket az sem tudná kizökkenteni, ha egy zsiráf masírozna be a terembe, és szambázni kezdene az orruk előtt. Egy olyan páciens pedig, aki 50 éve halott nagyanyjának hangját hallja a vécén ülve, meg se kottyan majd nekik…
Az egyik lány az első sorban azonban feltűnően unatkozott. Túlságosan feltűnően. Na, majd mindjárt megdolgoztatjuk egy kicsit – vonta össze őszülő szemöldökét a professzor, és az előtte fekvő névsorra pillantott.
- Miss Miranda Ann Hawkins! Elmondaná, kérem, mit tud az alteregókról?
A fekete hajú lány előbb összerezzent, majd lassan féloldalas mosolyra húzta ajkait.
- Hát persze, Hill professzor úr.

-----------------------------------------------------------------------------------

Querida, halvány lila szösszenetem! :)...

Szuper!! Ebben az irományodban is felfedezni véltem jellemzően Queridás kifejezéseket :)...persze...hiszen te írtad...humoros, stílusos, egyedi...
Tehát...szép munka! :)...

Külön dicséret azért, hogy engem biza átejtettél! Azt hittem, Miranda és Ann két külön nőci, de hát nem...be lettem csapva!!...szégyelld magad!! :P...

Egyetlen dolog furcsa nekem, de nem hiba, hiszen eltekinthetünk tőle...nem nagyon aggasztották az idő kiesések „egyik” lányt sem...meg hát, Briant sem igazán...tőle hogyan szabadult Ann/Miranda, amikor leszállt a vonatról? Vagy ő, mármint Ann/Miranda, tisztában volt vele, hogy kettős életet él?? Nem úgy tűnt!...

És mi ez a pláza projekt (ekkor látta Brian a plázában, ha nem tévedek :P), meg ez a piszkos meló Joe-val, meg az álruha?? Csak fúrja az oldalamat a kíváncsiság...ezek nélkül is meglepő a vég, leköt a sztori, a humor, a levegőben örömködő, tenyerét dörzsölgető titokzatosság :D...
...tetszett, az is, hogy például napokkal később, amikor újra elolvastam estek le a kapcsolások...itt gondolok pl. arra, hogy csak most, amikor újra, vagy ötödszörre is átböngésztem ,elemeztem az alkotásodat, esett le az összefüggés az első bekezdés közeledő alakja és a fülkébe lépő Brian között...szóval igen...nem egy egyszerű gondolatmenet a tied, figyelni kell, ha érteni akarod...csak azt írod, ami nagyon szükséges, a többi meg ránk van bízva...ügyes!! Úgy építetted fel a történetet, hogy ezt is megtehetted :)...

És voltam olyan pofátlan, hogy kényem-kedvemre, de főként a többiekére, feltettem ezt az alkotásodat is ;)... a másik kis „nemistudommit” ( ^ ^ ) ...szerintem igazán megérdemli ő is a publikációt!! :)...Remélem nem bánod, hiszen már amúgy is kitetted a téged figyelő tekintetek keresztüzébe...Szerintem haláli humoros és jellemzően Queridás bugyutaság! :D...

Nem utolsó sorban pedig tökéletesen lefedi az Alteregó témát! Én imádom! :)...

Nagy Gratulaa a helyezéshez!! :)...

----------------------------------------------------------------------------------

- Elnézést, mindjárt visszajövök. – mondta Clarke, és a partizó újságírókat kerülgetve a mosdó felé vette az irányt.

Már megérkezése óta kényelmetlenül érezte magát, de a teste csak most, a rendezvény végére, érte el azt a pontot, amit jobb helyeken kritikusnak szoktak nevezni. (rossz helyeken ezt úgy mondják; **********, a szerk.) Amúgy is sem igazán csípte az ilyen jellegű összejöveteleket, de komfortérzésének teljes meggyalázása valóságos rémálommá változtatta számára ezt a máskülönben egész elviselhetőnek ígérkező estét.

Meglehetősen paprikás állapotban csörtetett be az illemhelyre, majd egy gyors terepszemle után megállapította, hogy egyedül van, és vetkőzni kezdett. Miután hosszú percek megfeszített munkája árán sikerült mind a két réteg ruhát lehámoznia magáról, válla felett a terjedelmes tükörbe pillantott és jól megbámulta pucér fenekét. A formás testrészen húzódó két jól látható vörös csík igazolta aggodalmát. A piros bugyi még így, nadrágján kívül hordva is iszonyatosan a húsába vágott. Már épp elhatározta, hogy felhívja a szabóját egy kis igazításért, amikor velőtrázó sikoly harsant fel a szomszédos helyiségben.

- A picsába!!! – káromkodta el magát Superman, és elkezdte felrángatni a térde körül jojózó kellemetlen ruhadarabot…