11. fejezet - Semmi sem az...

Itt az új feji! Akit érdekel, a 10. fejezeten történt néhány kisebb változtatás!! Nem sok, de lényeges :)... Szerintem...
Puszii

Egy kocsiban tértem magamhoz. Legalábbis a hangokból és a zötykölődésből ítélve erre tippeltem. Hatalmasat eshettem, mert a mellkasom belefájdult, még a lélegzetvételbe is. Az utóbbi napok úgy látszik az emlékezetvesztés jegyében telnek. Kissé bosszantó volt huszonnégy órán belül már másodszor ébredni arra, hogy hála az égnek még élek. Mármint nem az bosszantó, hogy élek, hanem, hogy nem emlékeztem, hogyan menekültem meg az igen csak kilátástalan helyzetemből. Bár ez utóbbi esetben egyértelműnek tűnt, hogy mázlim volt. Már nem éreztem a bilincs szorítását, de azt igen, hogy valaki mellettem ül és figyel.

Hirtelen felpattanó szemeim összeszűkültek a világosságtól, majd egy kis keresgélés után megállapodtak, Nicken. Magamban jót nevettem, ahogy megláttam az arcára kúszó rémült kifejezést. Gondolom kicsit tartott attól, hogy amint felébredek, tíz körömmel esek neki. Esélytelennek láttam a mozgó jáműből való szabadulást, így csak kinyújtottam rá a nyelvem, és kibámultam az ablakon. Megnyugodott, és ő is így tett a másik oldalon. Néhány percen belül bekanyarodtunk a plymouth-i rendőrörs udvarára. Csak onnan tudom, hogy ki volt írva. Sosem voltam még börtönben. Fogolyként főleg nem. Fred kiszállt a vezető ülésről és hátra jött. Nickhez. Kinyitotta az ajtót, hogy kiszállhasson, majd átjött hozzám. Nem is értettem, miért nem Nick vezetett. Úgy tűnt, ő a főnök. Fred, bocsánatkérő tekintettől követve elővette a bilincseket. - Biztosan szükség van erre? – kérdeztem reménykedve, de Fred ellenkezést nem tűrve bólintott. Elhúztam a szám és kelletlenül ugyan, de szó nélkül odanyújtottam neki mind a két kezemet. A vállam belesajdult a hirtelen mozdulatba. - Ezért még százszor kérnek bocsánatot! – sziszegtem, amikor maga után húzott, keresztül a beton udvaron. Először egy kis irodába vitt, ahol felvették az adataimat. Kértem, hadd hívjam fel apát, de azt mondták semmi szükség rá, már beszéltek vele. Kíváncsi leszek, mikor jelenik meg a kapitányságon. A kihallgató szoba következett, ahol már várt rám Nick Ferguson. Az egyik karja körbe volt bugyolálva valami törölköző félével, és fel volt kötve a nyakába. Egyből megértettem a kocsiban tanúsított nyugtalanságát, és Fred segítőkészségét. Az elkövetkező percekben újra és újra el kellett mondanom, mit csináltam aznap délután, amikor szerencsétlenségemre éppen Zac előtt futottam be az erdőbe. - Igen, mint már mondtam – sóhajtottam látványosan szenvedve a kimerültségtől. Már vagy egy órája ismételgettem ugyan azokat a mondatokat. A fejem lüktetett a fájdalomtól és a folyamatos gondolkodástól, és a torkom is kapart. Megfáztam. - Igen, Miss Fields, és még legalább kismilliószor meg fogjuk kérdezni – nyugtatott meg Nick Ferguson, a maga sajátos stílusában. - Tehát forró csokit ittak, majd vonattal mentek haza, Ivybridge-be. És azután? - Megérkeztünk az állomásra és megláttam, hogy a kiscicám az úttest közepén ül – adtam elő újra a hattyú halálát. Ha ezt Connie hallaná... Valószínűleg macska létére a világ legszemrehányóbb tekintetével néznék farkasszemet, jöttem rá. Utálta, ha őt használom, hogy megpuhítsak valakit. Ez rendszerint apával jött össze, még régebben, amikor Connie-t rendszeresen altattam el az ölemben a késő esti filmek előtt. Apa aztán mindig megengedte, hogy addig nézzem a filmet, amíg Connie ilyen édesen szunyókál az ölemben, hogy ne kelljen szegényt felébreszteni. - Igen? – szakította félbe a nosztalgiázásomat Nick. - Elkezdtem futni utána, de ő bemenekült az erdőbe – vettem fel újra a fonalat. - Igen – bólogatott, és én már beleszédültem a látványba is. Valamint a kibírhatatlan éhségbe. Egész nap nem ettem semmit, és a gyomrom ezt nem is titkolta. Hangos morgásokkal szakította félbe Nick kérdéseit minden egyes percben, hiába csitítgattam hangosan, gondolva, hogy egy kis iróniával talán sikerül meghatni, még ezt a szőrös szívet is. - Igen. És ott aztán eltévedtem – folytattam az agyon ismételt történetet. - Igen – bólogatott ismét Nick. - És aztán jött a medve. - Medve? – kapta fel a fejét Nick, mire vállat vonva vigyorogtam. - Igen – pislogtam rá, mint aki nem érti, mi ezen a meglepő. - Eddig szó sem volt medvéről! - Tudom. De most már van. Mennyivel izgalmasabb, nem? – vágtam rá cinikusan, miközben a hasam egy újabb korgással figyelmeztetett, hogy még mindig elégedetlen a napi táplálékbevitelemet illetően. Baromira féltem ugyan, mégis utáltam az egész őrsöt, amiért ilyesmi megtörténhetett velem. - Ne találjon ki nekem meséket, Miss Fields, mert a vacsora kimarad, ha rajtam múlik! – nézett rám Nick szúrós szemekkel. - Nem mese. Tényleg volt medve – adtam az ártatlant, élvezve, hogy végre én vagyok, aki zsinóron rángatja a másik idegeit. - Hatalmas volt, és ordított, és... - És eddig miért nem szólt egy szót sem erről a hatalmas és ordító és... medvéről? – kérdezte gúnyosan, és láthatóan idegesen. Kezdett fáradni, és ezt én felettébb élveztem. Már több, mint egy órája faggatott, és még mindig nem jutott velem semmire. - Mert nem tartottam fontosnak. De most már meguntam újra és újra csak ugyan azt ismételgetni, és úgy gondoltam, itt az ideje feldobni egy kicsit a történetet a részletekkel. Hát nem jó, végre valami újat hallani? – kérdeztem lelkesen, és éreztem, hogy annak a bizonyos utolsó hajszálnak már nem kell sok. - Újat, mi? – ismételte a tolla végét rágicsálva. Látszott, már nem kell sok, hogy földhöz is vágja, és páros lábbal ugráljon rajta, mint egy hisztis kisgyerek. Nekem pedig éppen ez volt a célom. - Igen – mondtam egyszerűen, nagy, kerek szemeket meresztve. - Rendben, Miss Fields – nézett rám, mire máris érezni véltem a győzelem édes palacsintaízét a számban. A hasam újra kordult egy hatalmasat. – Akkor kezdjük elölről. De, hogy ne legyen unalmas, kezdje most onnan, hogy reggel felkelt. Gyűlöltem. A gyomrom szúró gombócba ugrott, ahogy a vacsora időpontja ismét elérhetetlennek tűnő távlatokba került. De még nem győzött, emlékeztettem magam. - Tehát onnan, hogy felkeltem – ismételtem, és meg sem próbáltam leplezni, hogy tervezek egyet, s mást, ami neki cseppet sem fog tetszeni. - Igen – nézett fel gyanakvóan. - Tehát felkeltem, és a fürdőszobába mentem mosakodni. Citromos mentás fogkrémmel mostam fogat – ástam magam a részletekbe, bár már magam is nagyon untam az előadást. - A sarki zuzmós apáé. Aztán visszamentem a szobámba és felöltöztem – meséltem színtelen hangon. - Először a piros pulcsimat vettem a sötétkék farmeremmel, aztán rájöttem, hogy... - Ugorjunk, Miss Fields! Mérges pillantást vetettem az unottan firkálgató férfira. Tehát a másik kezére sikerült esnem, találgattam. Igazán kár, gondoltam, majd folytattam. - Tehát rájöttem, hogy a piros és a k... - Azt mondtam ugorjunk! – ugrott fel Nick ököllel az asztalra csapva. – Ne játsszon velem, Miss Fields, mert egy életre bekasznizom! - Rendben – sunytam le a fejem, de belül ujjongtam. - Tehát felkelt, mosakodott, felöltözött, megetette azt a nyüves macskát... - Nem nyüves! – csattantam fel most én. – És még nem etettem meg! Sőt, most , hogy belegondolok, igazából fel sem keltem! – néztem Fergusonra, és láttam, hogy nem érti, amit mondok. – Le sem feküdtem! – tettem hozzá, utolsó döfésnek szánva. - Rendben, Miss Fields – állt fel. – Látom, ma már nem megyünk semmire. Holnap folytatjuk – mondta, és az ajtó felé indult. Most rajtam volt a sor. Hitetlenkedve pislogtam a távozó Nick után. - De hát, még be sem fejeztem... – szóltam utána elfúló hangon. - Tényleg itt kell éjszakáznom? - kérdeztem rémülten, már rég feladva a reményt, hogy megnyerjem a mai meccset. Nick halvány jelét sem mutatva, hogy hallotta volna, mit kérdeztem, kifordult az ajtón. - Ehhez nincs joguk, Nick! – kiabáltam utána. - Milyen jogon hurcoltak be, és tartanak fogva ebben a kócerájban? - Eszünk ágában sem volt fogva tartani, Miss Fields – hallottam valahonnan az ajtófélfa mögül. - Ha nem kapálózott volna ennyire, mi sem félünk, hogy elszökik a feltehetően egyetlen tanúnk. Maga erőszakolta ki ezt a bánásmódot – ejtette gúnyosan az utolsó szavakat. – S mivel úgy nézett ki, maga az egyetlen, aki újat mondhat, nem hagyhattuk, hogy egy ilyen drága segítség pocsékba menjen. - Tehát nem gyanúsítanak? – kérdeztem csodálkozva. - Egy szóval sem mondtuk. Eredetileg gyanún felül állt. De gondolhatja, milyen fényt vetnek magára a közelmúltban történtek. Mellesleg nemrég Fred beszélt a barátnőjével is, akivel hazafelé tartott.

Fred beszélt?? Csak ennyi esett le a mondatból, majd szép lassan az is, hogy Becky biztosan lebuktatott. Ahogy sejtettem. Mindenesetre a sok múltidő, ami az ártatlanságomra vonatkozóan hagyta el Nick száját, cseppet sem hangzott megnyugtatóan.

- Azt állította, hogy maga valami fontos elintézni valóra hivatkozva sietett el, szó sem esett semmiféle macskáról. Valamint, amikor megjelentünk a házában, hogy kérdőre vonjuk, fennhangon tiltakozott az ellen, hogy kihallgassuk. Mellesleg... ezt már akartam is kérdezni. Miért vált olyan zavarttá, amikor elővettem a sálját? - Mert elhagytam. És maguk megtalálták. Gondoltam ezzel is a bűnösségemet akarják bizonyítani. - Mostmár bevallhatom, Miss Fields, hogy a sálja a lépcső mellett hevert, amikor jöttünk. Sejtettem, hogy még hasznunkra válhat, ezért elraktam.

Nagyszerű. Ismét egy pont, ahol hülyét csináltam magamból.

- Amikor maga meglátta nálunk, holt sápadt lett. Talán ezek után volt okunk feltételezni, hogy nem őszinte velünk. Ahogy feltételezhetően a barátnőjével sem volt az. És nem utolsó sorban, úgy menekült előlem, mint akinek oka van rá.

Nem tudtam, erre mit mondhatnék. Jól elcsesztem. Egyszerre felgyülemlett bennem az elmúlt napok minden sérelme. - A francba, Mr. Ferguson, úgy nézek én ki, mint egy bűnöző? – kérdeztem síri hangon. – Azért rémültem úgy meg, mert a medve utánról egyetlen árva emlékem sincs az estémről. Azt sem tudom, hogyan jutottam haza. Most Nicken volt a sor, hogy elgondolkozzon. - Értem Miss Fields. Ha nincs ellenére, ezt a vitát folytassuk holnap – mondta és kiviharzott a teremből. Nem sokára Fred lépett be egy nagy tálca sonkás pirítóssal. Forró teát is hozott, és egy kék-fehér csíkos bögrét, amin nem tudtam nem mosolyogni. Bár félek, ez a mosoly inkább hasonlított ahhoz, mint amikor két éve kibontottam a nagyi karácsonyi ajándékát. Nem sok kedvem volt a sajátom helyett egy kényelmetlen tábori ágyon tölteni az éjszakát. - Ferguson mindig ilyen mogorva? – kérdeztem Fredet, mire ő megvonta a vállát. - Maga hisz nekem? – tettem fel a következő kérdést, miközben neki láttam volna egy hatalmas szelet pirítósnak, de Fred kivette a kezemből, mielőtt beleharaphattam volna. – Héjj! Csak azt ne mondja, hogy tényleg nem kapok vacsorát! – háborodtam fel. Fred halál nyugodtan harapott egyet a szelet kenyérből, majd teát töltött a csíkos bögrébe. Kikaptam a kezéből, és belekortyoltam. A tea kellemesen melegített, és éreztem, hogy a torkomat kaparó fájdalom már az első kortyokra enyhül. Fred hatalmas szemeket meresztve ült mellettem, majd magára mutatott, és a tálcán tornyosuló szendvicsekre. Nem értettem, mit akar. Nagyon bután nézhettem, mert az asztalon heverő tollért nyúlt, és írni kezdett egy szalvétára. - Hogyan nem törtem ki a nyakamat ma délután? – kérdeztem rá arra, ami az összes eddigi kérdés közül a leginkább izgatott. Fred továbbra is csak sejtelmesen somolygott, és folytatta az írást, majd elém tolta a szalvétát. „Fergusonnak mindenki gyanús. Én hiszek. A vacsora az enyém. Maga haza mehet.” Tágra nyílt szemekkel olvastam el újra és újra. Haza mehetek. Hát ezt jól megcsináltam. - Néha azért van, hogy megszólal, Fred? - kérdeztem tőle utolsó próbálkozásként. Nem értettem, hogyan lehet egy néma embert rendőrként alkalmazni. A szája széle mosolyra húzódott, és egy halk szusszanást is véltem hallani, de mire újra próbálkozhattam volna, Nick lépett be az ajtón. - Ha nem akar hazamenni, Miss Fields, csak szóljon. A rabok mindig örülnek a társaságnak. - Már jövök is – ugrottam fel egy utolsó pillantást vetve az étellel teli tálcára. A gyomrom már nem is korgott. Ezen a fázison már rég túlléptem. Követtem Nicket az udvarra.

- Tényleg azt hittem, lecsuknak – magyarázkodtam, de Nick mintha meg sem hallotta volna. – Nick? Kérdezhetek valamit? - Számít, ha megtiltom? – vágta hozzám mogorván, de én csak nevettem rajta. - Akkor... csak köszönöm. - Mégis mit, ha szabad megtudakolnom? - Hát, hogy elkapott – pislogtam a még mindig felkötözött kezére. - Ne nekem, Miss Fields. - Hogyan? – értetlenkedtem. - Köszönje Frednek! Életében először jól csinált valamit. Ha nem ugrik maga alá, a csinos kis arca szétkenődik az előszoba padlóján. A titokzatos, néma Fred. Ki nem néztem volna belőle, de már meg sem lepődtem. Ma semmi sem az, aminek látszik. Beszálltam a kocsiban ülő, ismeretlen rendőr mellé, búcsút intve Nicknek. - Még valami, Miss Fields – nyitotta ki a kocsiajtót. – Holnap délelőtt Fred megy magáért. Tízre készüljön el. Nem értettem. Most már késő van, de Ivyből holnap vonattal is bármikor ide jöhetek. - Szükség van erre? Szívesebben jönnék vonattal. - Holnapra tele lesznek a nevével a helyi lapok. Mint, ahogyan Loganével is – mondta magyarázat képpen. - Nem érdekel – feleltem egynesen a szemébe nézve, és puffogva becsaptam az ajtót. Mostmár sosem lesz nyugtom? Oké, hogy kapcsolatba hoztak ezzel az egésszel, de minek kell még a sajtót is bevonni? - Tényleg? – nyitotta ki újra az ajtót Nick, mit sem törődve az igényeimmel. Nem mintha ezt bármikor is reméltem volna tőle. - Tényleg. Majd felveszek egy szemüveget – mormogtam kibámulva a szélvédőn. – Minek a sajtó? - Csak biztosra akarunk menni. Hátha látta önöket valaki még az este folyamán. - Értem, Nick. – zártam le a vitát, és tüntetőleg biccentettem a sofőrömnek. - Szép álmokat, Miss Fields! – suttogta még, majd becsapva a kocsiajtót elcsoszogott. Az ablakon keresztül még láttam, amint Fred lép ki a bejáraton és Nick magyaráz neki. Vártam, hogy lebuktassa magát, de nem mozdult a szája, csak bólogatott. Lehet tényleg néma? Ahogy a rendőrautó bekanyarodott az utcába, már messziről láttam, hogy világít a bejárati ajtó feletti kis lámpa. Apám az ajtó előtt várt. Ahogy a lépcsőre léptem, a szája már is szólásra nyílt, de sikerült a tekintetemmel beléfolytani a kikívánkozó szavakat. - Kösz, apa. Majd holnap elmesélek mindent. Jóéjt! – pusziltam meg, és felvonszoltam magam a szobámba. Útközben tettem egy kis kitérőt a konyhába is, és felkaptam egy zacskó kekszet. Az ágyamra dőltem. Hat óra volt. Körülbelül egy óra lehetett, amikor Nick és Fred becsöngettek hozzánk. Öt órán keresztül éltem abban a hitben, hogy le akarnak csukni. Élveztem a csendet. Élveztem, ahogy elnyel az ágy. Így, mozdulatlanul, végre nem fájt semmim. Eszembe jutott Zac. Hiába nem voltunk túl jó viszonyban, mégis éreztem egy kis lelkiismeretfurdalást. Hiába győzködtem magam, hogy nem tehetek semmiről, valami azt súgta, igen is közöm van Zac Logan eltűnéséhez. És a memóriámon éktelenkedő fekete lyuk is csak ezt erősítette bennem. Egy darabig még bámultam a plafont, majd a szemem le-le csukódott. Úgy aludtam el, ruhában, kekszes zacskóval a kezemben, ahogy az ágyra dőltem.Álmomban a temetőben jártam. A kovácsoltvas kapu mintái életre keltek, és már messziről integettek. Addig csavarodtak és tekeregtek, míg az egész kapu egy hatalmas összefonódó nappá és holddá nem alakult. Connie átugrott a lobogó napsugarak közt, de a másik oldalon már nem ért földet. Levegővé vált. A szemem előtt vált semmivé. Hirtelen felriadtam. Egy árnyékot éreztem az arcomon. Kipattant a szemem, és ilyedten néztem körül a korom sötétben. A résnyire nyitott ablak előtt meglebbent a függöny. Úgy éreztem mindenki engem figyel. Mintha a sarokban ülő pókétól kezdve az ablak előtt álló fán lakó madarakéig az összes tekintet az én koponyámat fúrta volna. Megfájdult a fejem. Letöröltem a holmlokomra gyűlt izzadság cseppeket, és nagyon lassan feküdtem vissza, hogy az ágy nyekergése ne nyomhassa el a figyelmeztető zajokat, de síri csend volt. Csak a szívem vert őrült ütemet a takaró alatt. Valami hiányzott. Összeszorított szemekkel vártam, hogy újra elnyomjon az álom.