7. fejezet - Látogató

Ahogy visszanyertem az eszméletemet, a szívem vad dübörgésbe kezdett. Vártam a csapást, de nem történt semmi. Rettegésemet kezdte felváltani a türelmetlenség érzése. Nem mertem kinyitni a szemem, csak füleltem. Furcsa volt a csend. Szokatlanul kellemes meleg vett körül és a fülembe csak egy ismerős szuszogás hangja tolakodott. Ahogy valami hideg és nedves ért a karomhoz sikoltva ültem fel...az ágyamban. Kezeim a takarómat szorongatták és Connie fürkésző pillantását éreztem az arcomon.

Amikor magamhoz tértem a meglepetésből, hogy a szobámban ébredtem, ilyedten tapogattam végig magamat. Mindenem megvan. Megnyugodtam. Connie a párnámon trónolt, onnan szuszogott kitartóan a fülembe. - Halálra akarsz rémíteni? – suttogtam élcelődve és megcirógattam a feje búbját. Kinyitotta égszín szemeit és hatalmasat ásítva nyújtózott egyet, majd közelebb kúszott és fejét a mellkasomra fektette. - Nagyon rosszat álmodtam Connie. Nem rugtalak le az ágyról az éjszaka? Értetlenül nézett, majd felpattant és eltűnt az ágy alatt. Az a medve olyan élethű volt. Még mindig éreztem a bűzét. Kirázott a hideg. Ha álmodtam, akkor nem volt semmi féle riasztás, nem szúrtam el semmit és...au...a franc...a fejem úgy sajog, mintha egész éjszaka húst kloffoltak volna vele. Mégis csak összetűzésbe keveredhettem az éjjel. Ha mással nem is, az ágytámlával biztosan. A kulcslyukon keresztül frissen főzött kávé illata lopódzott egészen az ágyamig. Ugyan az óra szerint még bő fél órám volt felkelni, nem tudtam ellenállni a csábításnak. Két tüsszentés közt kipattantam az ágyból és kicsit szédelegve elvonszoltam magam a küszöbig. - Connie? – szóltam vissza az ágy alatt rejtőzködő cicának – Na mi lesz, te tigris, nem kell a reggeli? Két kíváncsi szempár csillant a lelógó lepedő alól, majd Connie jelent meg és az ágy szélére ugrott, szájában a nyakörvvel. Egy pillanatra ledermedtem, majd sietősen kikaptam a kis hegyes fogak közül, de semmi. Fémes hideg volt, mint általában. - Te kis tolvaj! – feddtem meg játékosan az orrára legyintve. - Mit nézel, olyan búbánatosan? A nyakörvet a kis éjjeliszekrényre dobtam, és Connie után nyúltam, hogy ölbe vegyem, de kicsúszott a kezeim közül és újra eltűnt az ágy alatt. - Connie! – sóhajtottam. – Ehhez most fáradt vagyok! - Hiába. Négykézlábra ereszkedtem és benéztem az ágy alá. Egy pillanat alatt ugrottam lábra, majd óvatosan térdre erszekedtem és újra az ágy alá lestem. Nem, nem káprázott a szemem. Connie valóban egy nagy kupac, sáros ruhán trónolt, és szúrós szemekkel nézett egyenesen rám. Remegő kézzel nyújtózkodtam a kupac felé, majd Connie-val együtt kihúztam a szőnyegre. Bár ne tettem volna! A kupac kemény volt a rádermedt sártól, és izzadságtól bűzlött. Mindenre hasonlított csak ruhára nem. Egy halom felmosórongy és használt vécépapír is fenségesen festett volna mellette. Egy perc sem kellett és kitört a vulkán. Az éjszaka történtek szélsebesen peregtek le a szemeim előtt. Újra az erdőben futottam, Connie után. Aztán láttam magam kívülről, amint dühöngve taposom az avart, mintha csak szőlőt préselnék egy késő őszi, szüreti mulatságon. Majd láttam, amint kétségbeesetten kutatok a táskám után. Végül a medvét, amint elbődül és én eszméletemet vesztve zuhanok a földre, akár egy rongybaba. Értetlenül néztem Connie-ra, de ő meg sem mozdult. Továbbra is a kupac tetején ült mozdulatlanul, de szemét rajtam tartotta. Tekintetem a szobát pásztázta. Ha a nyakörv itthon van, a táskámnak is itt kell lenni. Meg is láttam az ágy lába mögül kilógó kabátujjat. Mostmár mérgesen néztem Connie-ra, de ő leejtette fejét valamire, ami kísértetiesen hasonlított egyik, valamikori pulóverem kapucnijára, és onnan nézett rám ártatlan tekintettel. - Te voltál! - mutattam rá az ujjamat rázva. – Hiába nézel így! Tudod te mit csináltál?! Majd megfagytam! És... és... – dadogtam az idegességtől. - ... és... azt hittem, ott fal fel az a dög! Egy pillanatra megakadtam. Hiszen, ha Connie elhozta a cuccomat, és én tényleg egyedül indultam útnak hazafelé... akkor az a medve... - Hogyan? – néztem most már újra értetlenül a kék szemekbe. – Hogyan tudtál legyőzni egy olyan nagyot? Mármint... a medve... hová tűnt? – kérdeztem továbbra is Connie-n tartva a szemem, de nem moccant, csak nézett fel rám, egyetlen pislogás nélkül. – Najó... nehogy azt hidd, hogy megúsztad ennyivel! – fújtam, és visszatoltam a bűzölgő kupacot az ágyam alá. Nem lehet, hogy Connie hazahozta a táskámat, és még értem is visszajött. Ez még neki is túl nagy távolság. Ennyi idő nem telhetett el, amíg a folyóhoz értem. És az a medve szemmel láthatóan dühös volt és... és nagyon éhes. De akkor, hogy kerültem haza? Mégis mi a fene történt az éjszaka?! Kicsörtettem a fürdőbe, hogy fogatmossak, de ahogy beléptem valami árulkodó jelet kezdtem keresni, hiszen este le is kellett fürödjek. Sehol egy sáros kóc, csak a reggeli szokásos kicsit kusza hajviselet, sehol egy horzsolás, csak a fejem fáj egy kicsit. Ez talán nem is csoda, hiszem, ha minden igaz, majdnem két méter magasról landolt a földön tegnap este. Lehet emlékezet kiesésem van? Lehet a saját két lábamon jöttem haza és fürdés után a szennyest az ágyam alá rejtettem apa elől. És apa, hogy nem rémült halálra, amikor haza értem? Még itthon van. Hallom, hogy a konyhában motoz. El kell csípjem mielőtt elmegy. Legalább az tisztázódjon, ő mennyit tud. Majdnem kettétörtem a fogkefét, olyan szorosan fogtam. Éreztem az ínyemből szivárgó vért, amit bizonyára a durva tisztálkodási technikámnak köszönhettem. Gyorsan kiöblítettem a szám és megtöröltem az arcom az ajtó mellett lógó kéztörlőbe. A tükörbe nézve még megállapítottam, hogy néhány apró karcoláson és a hatalmas karikákon kívül semmi sem árulkodik az estémről. Pompás. Nem elég, hogy nem emlékszem az éjszakám egy jelentős részére, még úgy is nézek ki, mint akivel felmostak. Gyorsan lealapoztam az árulkodó jeleket és a konyhába siettem. - Jó reggelt! - köszöntem a lehető legsemlegesebb hangon. Apa éppen a kávéját csinálta. - Jó reggelt! – mosolygott rám, ami meglehetősen furán vette ki magát. Minimum egy heti szobafogságra számítottam és életfogytiglani zsebpénz megvonásra. – Kérsz kávét? - Persze, köszi! – Olyan, mint aki nem tud semmiről. Ezt nem árt tisztázni. – Milyen volt a tegnapod? - Zűrös. Bocs, hogy olyan későn jöttem. Mire haza értem már aludtál is. - Ühümm. Eléggé elfáradtam. Mikor jöttél meg? - Úgy kilenc körül. Ezek szerint kilenckor már itthon húztam a lóbőrt? Ehhez képest hulla fáradtnak éreztem magam. Letette elém a gőzölgő kávésbögrét és leült velem szembe. Ahogy belekortyoltam, a forró ital parázsként égette a torkomat. - Apa? Nem érzem magam túl jól... lehetne szó arról... hogy itthon maradjak  ma? Pihenni egy kicsit. Már tegnap is... hhüpcci... – tártam szét a kezem a tüsszentés után, jelezve, a helyzet nem túl fényes. Apa röntgen szemeivel az arcomat vizsgálta, majd megadta magát. - Rendben. De holnapig gyógyulj meg, – mosolygott - nem szerencsés félévzárás elött sokat hiányozni. Kiitta az utolsó korty kávét és elindult, hogy felvegye a cipőjét. - A hűtőben találsz egy kis halat, tegnap hoztam, még egész friss. Főzhetsz mellé rizst. Ma megpróbálok korábban jönni, de tudod, milyen kiszámíthatatlan. – Gyors puszit nyomott a homokomra és elviharzott. Tényleg nem éreztem magam túl jól, habár külső jelei nem igazán mutatkoztak, a már említetteken kívül. A fejemben egy egész fúvós zenekar játszott, a rosszabb fajtából és úgy éreztem, bármelyik pillanatban kidobom a taccsot. Előhalásztam Connie tálját és kivettem a hűtőből a halat. Mire a mikró megtette a dolgát, Connie már a lábam körül sündörgött. - Jó étvágyat! – tettem le elé a tálat, mire hálásan dorombolt. Talán mégis megérdemli, hiszen az este történtek fényében én vagyok az, aki nem beszámítható. Én nem voltam éhes, így vissza vonszoltam magam az emeletre és kitúrtam a ruháimat az ágy alól. Egyenként, két ujjam közé csippentve szállítottam őket a fürdőszobáig. Hülye egy ötlet volt tőlem, mert amikor végeztem, a szobámtól a fürdőszobáig csinos kis sárcsík jelezte, hová száműztem a múlt éjszaka maradványait. De ez volt most a legkisebb gondom. Gyorsan kinyitottam az összes ablakot, hogy legalább a szag gyorsan kiszellőzzön, majd nekiálltam kimosni a pulcsimat. Az anyagba beleitta magát az erdő minden illata és bűze, kellemes és kellemetlen egyaránt. Eltarott vagy tíz percig, mire úgy-ahogy sikerült kitisztítanom. Ha így rakom a szennyesbe, talán már nem feltűnő. Apa talán nem is turkál a mosatlan közt. Éppen a nadrágom lett volna a soros, amikor a vekker jelezte a fél hetet. Sosem használtam a vekkert ébresztőnek. Szemöldökömet ráncolva néztem a tükörből visszacsodálkozó önmagamra. Nem volt időm ezen töprengeni, mert másodpercek múlva a telefonom figyelmeztetett, hogy sms-em jött. Lábujjhegyen végig szaladtam a folyosó piszkos padlóján, hogy megnézzem ki írt.

„Feküdj vissza. anyuval eléd megyünk, bevisz kocsival. van még fél órád. addig pont kitalálod, mivel hálálhatod meg! ;) Becky”

„Bocs, Becky, de elég szarul vagyok, nem megyek ma be. ne haragudj, hogy nem szóltam előbb. Pussz; Sam” – pötyögtem be gyorsan. Még jó, hogy rám írt, különben el is felejtek szólni. Tuti pipa lett volna, a tegnapiak után. Habár, tegnap pont ő hagyott egyedül aszalódni Nyurga óráján. Egy perc múlva újabb sms jött. „Hát akkor jobbulást, lógós! *durc* Du. belesek hozzád, ha lesz időm. Ok?” Direkt nem válaszoltam még, hagytam esélyt a visszautasításra. Visszamentem a fürdőbe és kimostam a többi ruhát is, aztán felmostam a folyosót és kitakarítottam a szobámat. Mire végeztem dél lett és én még mindig nem lettem okosabb a kiesett órákkal kapcsolatban. Gyorsan írtam egy sms-t Becky-nek, hogy inkább holnap látogasson meg, mert nem vagyok szalon képes, még elkapna valamit. Mert hogy terveim voltak. Nem voltam biztos benne, hogy bármit is találnék ott, de elhatároztam, hogy visszamegyek az erdőbe. Ki kell derítenem, mi lett a medvével. Ha még ott van, valaki segített rajtam. És az a valaki nem Connie volt. Lehet, hogy boszorkány vagyok és Connie sem egy átlagos macska, de ő sem bír el egy ekkora vadállattal. Nem beszélve arról, hogy teleportálni sem tud, legalábbis nem tudok róla. Így lehetetlen, hogy olyan gyorsan visszaért volna hozzám. A tegnapiból tanulva még két vastag harisnyát és egy termo pulcsit is hozzáadtam a szokásos rétegekhez. A szekrény mélyéről előtúrtam egy régi télikabátot is, mert a másikból még csöpögött a víz. Ellenálltam a kísértésnek, hogy leüljek ebédelni, habár a gyomrom hatalmasakat korgott. Most nem volt időm erre. És abban sem voltam biztos, hogy a szervezetem jelen állapotában bármit is befogadna. Már a bakancsomat fűztem, amikor rájöttem, hogy a sálamat nem láttam sehol. Nem volt az ágyam alatt, sem a táskámban. Hirtelen nem voltam benne biztos, hogy rajtam volt-e, amikor a medve rám támadt. Mindenesetre itthon nincs és ez épp elég probléma. Most kereshetek még sálat is. Felcsattogtam az emeletre, hogy elcsenjek egyet apa gyűjteményéből, de még a folyosó felénél sem jártam, amikor csöngettek. A hirtelen meglepetéstől majdnem elvágódtam a saját lábamban, aztán sikerült visszanyernem az egyensúlyomat és elindultam visszafelé. Biztosan Becky. Hiába írtam az sms-t, mindig is megvalósította, amit a fejébe vett. Nem először fordulna elő, hogy ellógja az utolsó órát miattam. Újra csengetett és megtoldotta egy a normálisnál kicsit erőszakosabb kopogással is. - Nyugi, egy pillanat és lent vagyok! – kiabáltam a lépcső tetejéről. Mégis, hogyan magyarázom ki, hogy nyolc réteg pulcsiban és bakancsban pácolom magam a huszonegy fokban? Gyorsan lehámoztam magamról a kabátot és néhány pulcsit és a bakanccsal együtt bedobtam őket az egyik tároló szekrénybe. Éppen újra megszólalt a csengő, amikor ajtót nyitottam, de nem Becky volt. Még csak nem is ismerősök.