8. fejezet - Csak egy kis flört...

Amikor bejelentettem, hogy amint lehet indulni akarok, arra számítottam, hogy anyám majd ellenkezni fog, de meg kellett lepődjek. Még a sulit sem hozta fel, ellenérvként. 

- Hiszen ez a két hét már nem számít! – mondta később. Egész éjszaka pakoltunk és bögre számra főztük a kávékat. Néma csendben. Életemben először éreztem hálát, amiért anyám nem faggatott, arról, mi történt. Hajnalban már minden készen állt az indulásra. A szállítók nyolcra jöttek és minden bútort és csomagot listára vettek. Anyám minden egyes költözéskor magával cipelte a fél életét. A bútorokat, a kocsit, az edényeket. Ha tehette volna, még a kertet és a szomszédokat is elcsomagolja. Csak két hátizsáknyi ruha és egy táskányi élelmiszer maradt, amit a kocsi és hajó útra vittünk magunkkal. Na és egy doboz. Tele fényképekkel és emlékekkel. Úgy terveztem, hogy néhányat elviszek Caroline-nak, még indulás elött, de tegnap óta ez feleslegessé vált. Ahogy megtartanom is. Jobb lesz mindent tiszta lappal kezdeni. Kértem anyámtól még tíz percet és újra lementem a partra, ahol néhány órával ezelőtt még sokkal tisztábban láttam a jövőt. Mielőtt a vízbe dobtam volna, mégegyszer leemeltem a doboz tetejét, hogy egy utolsó pillantással elbúcsúzzam a múltamtól. Már nem volt olyan nehéz, hogy el kell mennem. Talán a sors akarta, hogy ne kelljen elviselnem Brandon és Caroline árulását. Visszazártam a dobozt, ám korábbi tervemmel ellentétben nem dobtam a hullámok közé. Ki tudja, hol érnek partot. Egyébként sem szerettem volna ilyesmivel szennyezni a vizet. Egy gödröt ástam a sziklák tövében és abba temettem el a múltam. Pont ennyi járt neki. Egy jelöletlen sír, távol a jövőmtől. Mire visszaértem, anyám már indulásra készen járatta a kocsit. - Bemész még? – tátogta a vezető ülésről. Vetettem egy utolsó pillantást a házra és lassan megráztam a fejem. Beültem hátra, bekapcsoltam a biztonsági övet és a fülhallgatót tüntetően a fülembe dugtam. Néhány pillanattal később már a parti főúton száguldottunk. Egy ideig még elnéztem a nap fényében hintázó pálmafákat, a tenger partján kutyát sétáltató párokat és a hajnali szellőtől fel-felkavarodó homokot, de úgy éreztem, mintha a szél az én gyomromat is felkavarná. Inkább becsuktam a szemem és a fejemet az ülésre hajtottam, ahol szép lassan elnyomott az álom. Legközelebb már a kikötőben ébredtem. Hajóval utaztunk keresztül az óceánon egészen Angliáig. Anya ragaszkodott a hajóhoz, én szívesebben mentem volna repülővel. Hosszú és unalmas út volt. Hogy ne legyen időm gondolkozni, inkább aludtam. Csak néhányszor hagytam el a kabint, akkor is csak enni, vagy levegőzni egy kicsit. Bár félve attól, hogy tengeri beteg leszek, egyszerre sosem töltöttem a fedélzeten tíz percnél többet. A nyít vizen hideg volt és folyamatos szél fújt. Jó hasznát vettük az útra csomagolt meleg holmiknak. Reméltem, hogy a hideg csak az óceán hatása. Habár anyám előre felkészített, mégis csalódottan nyugtáztam, hogy a szárazföldön még rosszabb a helyzet. Megmondani sem tudom, mióta nem láttam havat. Miután megérkeztünk, visszakaptuk a kocsit és anyám rögtön Plymouth felé vette az irányt. Egész úton vacogtam, a két kabát és a fűtés ellenére is. Délutánra megérkeztünk a hotelbe. A Travelodge-ban szálltunk meg, hiába mondtam anyának, hogy nem kellene ilyen drága hotelbe mennünk. Nem volt a legfényűzőbb, Floridában ezerszer extrábbakkal is talákoztam, mégis úgy gondoltam, túlzás. Hiszen ott a házunk és én szívesen segítek a munkálatokban. Kérdeztem, miért nem megyünk rögtön a házunkhoz. Azt mondta, itt legalább van mit nézelődni, amíg be nem költözünk. Meg aztán a házban valószínűleg még fűtés sincs. Ez meggyőzött. Melegre vágytam, egy jó vacsorára és egy forró fürdőre. Anyám persze, ahogy megérkeztünk, rögtön bevetette magát a fürdőszobába. Én még szinte le sem tettem a csomagom, már hallottam a zuhanyrózsából csobogó vizet. Miután kipakoltam, úgy gondoltam, vacsora után majd lefürdöm és körülnézek egy kicsit, de megint elnyomott az álom. Délután kettőkor ébredtem, ruhástul, cipőstül, ugyan abban a pózban, ahogyan este ledőltem egy pillanatra, míg a fürdőre vártam. Vártam, hogy érkezzenek a megszokott simogató napsugarak a függöny résein keresztül, de azt hiszem hozzá kell szoknom, hogy itt egy kis erőtlen derengésnek is örülhetek, mint majom a farkának. Az éjjeli szekrényemen egy levél várt anyámtól. A városba ment, intézkedni munkaügyben. Vacsorára reméli visszaér. Ha akarok elmehetek az iskolámba, elintézni a beiratkozást, vagy akár sétálhatok is egyet a környéken. Vehetek magamnak egy melegebb cipőt és kabátot, mert ha ilyen idő lesz bizonyára szükség lesz rá. Már, ha nem akarok két kabátban járni. Pénz és kulcs az ajtó melletti asztalkán. Sosem volt túl sok esze. Habár egy ilyen hotelben nem valószínű, hogy túl sok tolvajjal találkozhatunk, mégis. Jobban elérhető helyre nem is tehette volna. A gyomrom panaszosan kordult egyet, így feltápászkodtam és a fürdőbe mentem egy gyors zuhanyra. A hosszú, forró fürdőről már lemondtam, nem akartam éhen halni. Miután sikeresen felöltöztem, eszembe jutott, azt sem tudom, mégis merre induljak, ha enni akarok. Az ajtó melletti falon lógott egy tábla, a telefonszámokkal. Az első szám az információ. Épp megteszi. Tárcsáztam. - Travelodge Hotel, információ. Miben segíthetek? – hallottam a vonal másik végéről, igencsak furcsa akcentussal. - Jó napot! Itt Matthew Scott a 313-as szobából. Megtudhatnám, hogyan juthatnék leghamarabb kajához? – a modorom feltehetően meglepte a férfit, mert egy pillanatra csak azt hallottam, amint levegőért kapkod, majd némi csend után egy nő hangját hallottam. - Jó napot, Travelodge Hotel, szobaszervíz. Miben segíthetek? – kérdezte és én már meg sem lepődtem a furcsa kiejtésén. Majdhogynem szórakoztatott. - Itt Matthew Scott a 313-asból... – kezdtem, az előzőnél is flegmábban – ...aki nagyon éhes. A nő felnevetett. - És mit hozhatunk, uram? - Egy Ham&Eggs jól esne – gondolkoztam el hangosan. – Igen, azt hiszem azt kérek. - Még valamit? - Köszönöm, nem. - Rendben, akkor tíz perc múlva, uram. És jó ét... - Várjon! Legyen kettő – szóltam bele gyorsan, még mielőtt elköszönhetett volna. - Kettő? – hallottam a vonal túloldalán értetlenkedő hangot. - Igen. Kettő. A reggeli. Tudja. Két személyre. – Vajon mi ezen olyan meglepő? Nem értettem. Angliában a férfiak helyett is a nők esznek? - Ó, hát persze. Azt hittem két perc, érti... Hogy, azt szeretné, két perc múlva vigyük fel. – Zavarában elhallgatott egy pillanatra. - Elnézést. Tehát, két adag Ham&Eggs érkezik a 313-as szobába, tíz perc múlva. – Újra felnevetett. - Köszönöm. Azt hiszem jól kijövünk majd.

Flörtöltem? Jól hallottam?? Köszönés nélkül tettem le a kagylót és az ajtó másik oldalán lógó tükör elé léptem. Hitetlenkedve bámultam magam, mire a tükörképem visszakacsintott. Mióta Caroline-nal összejöttem, nem volt lehetőségem flörtölésre és bájcsevejekre. Már el is felejtettem, milyen jó szórakozás. Ám be kellett valljam, ez a hang a vonal túloldalán angyali volt, ahogyan a hozzá tartozó nevetés is.

- Héjj, haver! Ez a Plymouth egész jó hatással van rád – mondtam, és közelebb léptem, hogy szemügyre vegyem az arcomon leledző több napos borostát. - Hogy te hogy le tudsz pukkanni! – háborodtam fel az igénytelenségemen. – Ideje borotvát ragadni – állapítottam meg újfent hangosan és a fürdőbe mentem, hogy megszabaduljak az arcomra nőtt bundától. - Máris jobb! – forgolódtam pár perccel később a fördőszobai tükör előtt, frissen borotválva. – Vagy húsz évet letagadhatnál... Minden valószínűséggel egész nap elbohóckodtam volna a tükörképemmel, ha nem érkezik meg a reggelim. Reméltem, hogy a telefon túloldalán ülő, kedves, mosolygós lány áll majd a küszöböm előtt. Felkészültem a nagy találkozásra, de amikor ajtót nyitottam a pillantásom egy pár, negyvenhármas körüli férfi cipőre esett. A tulajdonosa, egy huszas évei közepén járó, magas, barna férfi – pont az a típus, akiből milliónyi rohangál még az egész világon - behátrált, magával húzva a büfékocsit, majd unott hangon jó étvágyat kívánt és kiviharzott. - Szegény fazon! – mondtam a fejemet csóválva már a tányéromon pihenő óriási adag, gőzölgő sonkás tojásnak. Az illata beváltotta a hozzá fűzött reményeket, pillanatok alatt betermeltem. Miután végre sikerült jól laknom, újra a kezembe vettem anyám levelét, hogy elfoglaltságot keressek magamnak a nap további részére. Kizárt, hogy két héten belül betegyem a lábamat az új iskolámba. Ráérek még ezzel kínozni magam. Sétálgatni sem volt kedvem, de az igaz, hogy muszáj volt néznem egy melegebb kabátot és egy cipőt, ami túléli a kiképzést ebben a förtelmes időben is. Igazság szerint fogalmam sem volt, merre indulhatnék. Erre már a hotel kijáratánál jöttem rá. Valamiért nem volt kedvem sorba állni az információs pultnál, no és a reggeli incidens után, úgy éreztem a dolgozók nem vevők az amcsi dumámra. Egy perc sem kellett, hogy rájöjjek, kit kell hívnom. Visszamentem a hallba és reménykedve tárcsáztam a már ismert számot. Szinte még ki sem csengett, már felvették. - Jó napot! Travelodge Hotel, szobaszervíz. Miben segíthetek? – szólt bele az angyali hang, mire nagyot nyeltem. - Jó napot kisasszony, itt ismét Matthew Scott a 313-asból. - Miben segíthetek uram? Talán valami probléma volt a felszolgálással vagy... - Nem, kisasszony az ebéddel minden rendben volt – vettem elő a lovagias énemet, de aztán megmozdult bennem a kisördög. – Bár most, hogy mondja, egy valamit hiányoltam... - Mi lenne az uram? Pótoljuk a mulasztást, amint lehetséges. - Tudja, kisasszony - kezdtem a mondandómat és éreztem, beszéd közben elvigyorodok - a telefonszáma nélkül nem lehet tökéletes a reggelem. Síri csend volt a válasz. - Kisasszony? - Igazán kedves uram... öröm volt magával beszélgetni, de... azt hiszem, a férjem nem igen repesne az örömtől – válaszolt a hang kicsit megszeppenve, majd jóval határozottabban folytatta. – Nem akarok indiszkrét lenni uram, de egyébként is attól tartok, egy idős lehet a fiaimmal. Most rajtam volt a sor, hogy ledöbbenjek. Teljesen bambán álltam a telefon készüléket bámulva. Fel sem merült bennem, hogy a hang tulajdonosa nem egy tizenkilenc éves, gazella alkatú, őzike szemű tündér, hófehéren csillogó igazgyöngy fogsorral. Mégis mit gondoltam? Megérkezek az új otthonomba és Disney hercegnők potyognak az égből? - Uram? Van még valami amiben segíthetek? –zökkentett ki újra az elbűvölő hang az elmélkedésemből. Éreztem, hogy ég az arcom. Ekkora lúzert még nem hordott a hátán a föld. - Ó, elnézést kisasszony! Azt hiszem, nyugodtan szólíthat Matt-nek. És igen, lenne egy kérdésem – szólaltam meg már sokkal óvatosabban. - Igen, Matt? – kérdezte még mindig udvariasan, ám a mondat után elfolytott kuncogást hallottam. - Egy meleg kabátra és egy fagybiztos cipőre lenne szügségem. - Sajnálom Matt, de ilyesmivel nem igazán foglalkozunk. De mindenképpen felvetem a problémát a következő ötletbörzén. - Nem, kisasszony, erre semmi szükség. Te jó ég! Ez a nő azt hiszi, egy elkényeztetett úrikölyökkel áll szembem. Van egyáltalán olyan vendég, akinek ilyen extra igényei lennének? - Azt hiszem félreértett – folytattam gyorsan. - Egy bevásárló központra lenne szükségem. Vagy valami hasonlóra. - Á, értem. Az más. Ha kilép a bejáraton, forduljon jobbra. Menjen a körforgalomig, ott menjen át az út másik oldalára, amin eddig jött. Ha tovább sétál merőlegesen erre az útra, hamarosan elér a sétáló utcákig. Ott mindent megtalál. - Köszönöm, kisasszony! És elnézést... A holnapi viszonthallásra! – köszöntem el, és úgy éreztem menten elsüllyedek. - Igazán nincs mit, Matt. És mielőtt elindul, kösse meg a cipőfűzőjét, még elesik! – mondta nevetve és letette a kagylót. Lefagytam. Felváltra bámultam a cipőmet és a kagylót, majd mint egy őrült kapkodtam a fejem a recepciósok és a többi feltételezett alkalmazott közt, akik a hallban tartózkodtak. A nő látott engem. Végig nézte, ahogy felsültem. Mi van, ha tényleg bombázó és nem jöttem be neki, ezért felültetett? – fűztem tovább a szálat gondolatban. Kellett nekem borotválkozni. Az a minusz húsz év most igazán jól jött volna pluszban. Ez aztán a jó kezdés. Holnaptól, ha szeretnék sem ebédelhetek a hotel éttermében. Lehajoltam és megkötöttem a cipőmet, majd kivágtattam a hotelből és meg sem álltam a körforgalomig. Könnyen eltaláltam a sétáló utcákig. Már messziről látszott, hol kell keressem, mert minden másodpercben eszeveszetten vihogó, hidrogénszőke barbibabák tömkelege kanyarodott ki a sarkon, milliónyi reklámzacskó ölelésében. Fantasztikus. Miamiban pont az ilyenektől óvtuk egymást Brandon-nel, itt pedig egy utcában annyian nyüzsögtek, mint hangyák a bolyban. Elhatároztam, hogy bárhogy is legyen, végig nézem az összes boltot és csak az után választok, bár ez inkább volt betudható az újabb leégéstől való félelemnek, mint a megfontolt döntéshozatal irányti mérhetetlen vágynak. Mégsem mehetek vissza a hotelbe már fél óra múlva. Ezek után várnom kell. És szükségem lesz egy napszemüvegre is. De hiába minden elhatározás, hamar meguntam az élő-csacsogó reklámtáblák kerülgetését. Egy óra sem telt el és megvettem az első kabátot és cipőt, ami véleményem szerint megfelelt a céloknak. Haza felé tartottam, amikor a észrevettem a körforgalomban kihelyezett táblákat. Minden kijáratnál egy város neve volt olvasható, s az egyik olyannyira lekötötte a figyelmemet, hogy majdnem sikerült kilépnem egy busz elé. A zöld tábla egy kisváros felé hirdette az utat, nagy fehér betűkkel, és a név túlságosan ismerősen csengett: IVYBRIDGE.