10. fejezet - Repülj, ha tudsz!

Csak, hogy lássátok, milyen aranyos vagyok! :P...de tényleg jól esne egy-két szó attól, aki elolvassa a fejezeteket!! Hiszen tudjátok, hiába a díjak, ha az ember nem kap más visszajelzést, úgy érzi csak üres osztogatás volt az egész! :)...szóval jól esne, na...és kiraktam egy új szavazást is, jó lenne, ha minél többen válaszolnátok, sokat segítene! :):$...

Jó olvasást!:)
hullócsillag

Tágra nyílt szemekkel álltam az ajtó előtt. Becky-re számítottam, s helyette két, nem különösebben jóképű és cseppet sem fiatal férfival néztem farkasszemet. Gyorsan megráztam a fejem, megelőzve, hogy a benne megfogalmazódó forgatókönyvek túlságosan elvonják a figyelmemet, mielőtt még kérdőre vonnám a látogatóimat.

- Jó napot! – találtam meg végre a hangomat. – Segíthetek valamiben? – kérdeztem, s magam sem hittem, hogy így lenne. - Miss Fields? – kérdezte az egyik fickó, míg a másik cseppet sem barátságosan méregetett. - Csak Samantha – válaszoltam mosolyogva, de legszívesebben rájuk csaptam volna az ajtót. Nekem dolgom volt, ezektől a pillantásoktól pedig egyébként is a hideg futkosott a hátamon. - Nick Ferguson és Frederick Byron, Megyei Rendőrkapitányság. Feltehetnénk néhány kérdést? Egy pillanat alatt elhagytam az álarcom, s szinte láttam az arcomra kiülő rémületet. Megtalálták a döglött medvét, és most kikérdezik a környéken lakókat tudnak-e valamit, láttak-e valami furcsát? Vagy ne adj Isten az elmulasztott feladatomnak köszönhetően történt valami szörnyűség? Apát baleset érte? Becky-vel történt valami, útban hozzám? Ezernyi kérdés visszhangzott a fejemben, azt hittem mindjárt felrobbanok. Zavaromban még a kulcsot is kiejtettem a kezemből, miközben sűrű bólogatások közepette betessékeltem őket az ajtón. Hátuk  mögött lopva az előszobában lógó tükörbe pillantottam, és vörösen izzó arcomba söpörtem a hajamat. Nem mintha ez így utólag segített volna bármin is. A tenyerem megizzadt a hirtelen feszültségtől. A nappaliban ültettem le őket, majd megkérdeztem kérnek-e kávét, de a szándékom, hogy a kávéfőzéssel időt nyerjek, kudarcba fulladt. Kénytelen voltam leülni velük szemben, és rángatózó gyomorral várni, amíg végre kibökik, miért jöttek hozzám. - Tehát... – nyúlt a kabátja egy belső zsebébe az egyikük, aki eddig is beszélt hozzám. - ... ismeri ezt a férfit? – kérdezte. Az orrom alá dugta a zsebéből előbányászott, igen csak meg viselt állapotban lévő papírlapot. Fellélegeztem. A képen egy velem egy korú srác volt, akit nagyon is jól ismertem. Sötét haj és szemek, falfehér bőr és csábító tekintet, ami mögött, mint általában, csak egy újabb üres fafej lakozik. Vajon mit csinált már megint, hogy körözik? - Igen, sajnos ismerem – válaszoltam, és a kelleténél talán kicsit nagyobb lelkesedéssel kezdtem sorolni, ami eszembe jutott. - Zachary Logan. A suli sztárfocistája volt, valamint az osztálytársam. Nyáron átment a Grace-be, mert elfogytak a meghódítandó pompom lányok - szellemeskedtem - de előtte három évig a Haley-be járt, ahová én. Beképzelt fafej, megrögzött szoknyapecér, igen meggyőző dumával. Lefektette a fél évfolyamot. Nem is. Elnézést. A fél iskolát. De tudomásom szerint nem nagyon követett el bűncselekményt graffittitzésen és ittas vezetésen kívül – hadartam egy szuszra, észre sem véve, idő közben mennyire felbátorodtam. Zacharyről mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy kedveltem. Mivel azok közé a lányok közé tartoztam, akik nem dőltek be neki, minden alkalmat megragadott, hogy kicikizhessen. Jól esett most kicsit visszaadni a leckét. Nicket és Fredet azonban nem hozta lázba a monológom. Sokat mondó pillantást váltottak, majd újra engem kezdtek bámulni, amitől kivert a víz. Mit akarnak még? Mindent elmondtam, amit Zacről tudni érdemes. - Najó... – böktem ki, csak hogy mondjak még valamit – ... lehet füvezett is. Nem tudom. Nem tartoztam a sleppjéhez – tártam szét a kezem, jelezve, akár mehetnek is, belőlem többet nem húznak ki. Mindketten meglepetten néztek rám. - Mikor látta, vagy találkozott vele utoljára? – kérdezte Nick (vagy Fred?), még mindig pislogás nélkül. Atya ég! Komolyan azt hiszi, számon tartom minden egyes találkozásomat azzal a bájgúnárral?! De ez miért olyan fontos? - Fogalmam sincs, talán a nyáron... vagy még év elején Plymptonban. Ő ott lakik – feleltem határozottan, állva a fürkésző tekinteteket. Csak tűnjenek már el! Sötét lesz, mire sikerül elindulnom, pillantottam az ablak felé.

- Biztos ebben, Miss Fields?

- Hogy ott lakik? – kérdeztem vissza értetlenül. - Nem, Miss Fields. Abban, hogy nem látta nyár óta. Hallatszott, hogy egyre türelmetlenebb, így nem láttam értelmét ködösíteni. - Nem, Mr... - Ferguson. Reméltem, végre megtudom, melyikük melyik, de ezzel sokat nem segített rajtam. Fogalmam sem volt már, Nickhez vagy Fredhez tartozott-e a Ferguson vezeték név. - Mr. Ferguson... nézze. Fogalmam sincs, mit csinált Zac, és arról sem, pontosan mikor láttam utoljára, de az biztos, hogy nem láttam már ősidők óta. Mint mondtam, nem tartoztam a barátai közé. Mindent, amit tudok róla, elmondtam, de sajnos millió tennivalóm van, így, ha nincs több kérdésük... – elhallgattam, hátha veszik a célzást, és békén hagynak végre Zac Logannel. - És ha szabad kérdeznem, mi olyan sürgős, Miss Fields? Csak nem körmöt festeni készül? – kérdezett vissza Ferguson, merő gúnnyal a hangjában. Mi a fene? Ezek szórakoznak velem? Mi közöm van NEKEM ehhez az egészhez?! - Nem... nem... nem értem... miért faggatnak Zacről? – habogtam, mire Ferguson elégedetten nézett csendes társára. – Miért nem kérdezik a barátait? - Éreztem, hogy újra az arcomba szökik a vér. Le sem tagadhattam, hogy valami nem stimmel velem. - Zachary Logan tegnap eltűnt - közölte, mintha csak azt mondta volna, esik. Pillanatok alatt kiszáradt a szám, és kisebb köhögő roham jött rám. - Az édesanyja állítása szerint Ivybridge-be jött, de éjszaka nem ment haza - folytatta ugyanazon a semleges hangon, miközben az arcomat leste, hátha elárulom magam. - A barátnője, akihez elméletileg tartott, nem tud róla, hogy Zachary náluk járt volna. Ellenben több szemtanú látta őt, úgy három körül, amint a vasútállomás felől az erdő felé fut. És kitalálja, még mit láttak? - Sejtelmem sincs... – hörögtem még mindig fuldokolva. - Azt, hogy egy lány fut előle – jelentette ki, mintha pontosan tudnom kéne, miről beszél. – Kitalálja, Miss Fields, ki volt az a lány? Hangosakat harákolva vártam a választ. El voltam veszve. Valamivel vádoltak, és fogalmam sem volt, hogy mivel. Halvány lila gőzöm sem volt, mi a fene közöm lehet Zac eltűnéséhez, de mostmár nagyon is érdekelt. - Maga volt, Miss Fields. Maga futott Zachary elől, egyenesen be az erdőbe. Mostmár elég volt! Nem tudtam nem őrültként tekinteni az előttem ülő két alakra. Hisztérikusan felnevettem. - Szent szamár szar! Viccelnek ugye? – néztem rájuk mosolyogva. - Ez Becky tréfája, amiért úgy ott hagytam az állomáson tegnap, ugye? Vagy a kész átverés? Ferguson vonásai megkeményedtek, míg a másik, Nick vagy Fred - erre még mindig nem sikerült rájönnöm -, nem tudta leplezni, mennyire mulatságosnak találja a jelenetet. Gondoltam, ő az én emberem. - Háhááá, lebuktak! – vigyorogtam most már rá, mire a szórakozottságot döbbenet váltotta fel. – Mostmár elmondhatják, és nincs harag. A frászt hozták rám, már azt hi... - Miss Fields! - szakított félbe Ferguson kemény hangja. – Ügyes játék, nem mondom, de erre semmi szükség. Attól tartok, velünk kell jönnie. - Tessék? – habogtam végleg elveszítve a fonalat. Egy utolsó hajszál választott el a teljes idegösszeomlástól, és ez az ember éppen ezzel az utolsó hajszállal szórakozott. Egyben már biztos voltam: halálosan komolyan gondolja, hogy közöm van Zac eltűnéséhez. - Mr. Ferguson – kezdtem a tőlem telhető legnagyobb nyugalommal – , fogalmam nincs, mi folyik itt, de biztosíthatom róla, hogy erre semmi szükség. Én nem csináltam semmit. - Értem – mondta, de nem úgy nézett ki, mint aki ennyiben is hagyná. - Tehát azt mondja, hogy tegnap délután három körül az erdő felé futott, majd be is tért oda a nyomában Zachary Logan-nel, de nem látta, hogy a fiú követi? - ÉN CSAK A MACSKÁM UTÁN FUTOTTAM!! – pattantam fel a fotelből, ökölbe szorított kézzel. Ezt elrontottam. Megsemmisülten zuhantam vissza a puha karfák közé, és égő arccal néztem farkasszemet Fergusonnal, aki egy zacskót húzott elő egy újabb belső zsebből. - Ez sem ismerős, Miss Fields? A szívem hangosabban dübörgött, mint egy egész csordányi megvadult orrszarvú, amikor Ferguson előhúzta a zacskóból a felismerhetetlenségig rongyolódott sálamat. A tenyerem csuszamlóssá vált az izzadságtól, és éreztem, a homlokom is gyöngyözni kezd. Hogyan? Hol hagytam el a sálamat? Mi a fene történt tegnap este?! Zachary Logan az utolsó pillanatban a medve elé ugrott, és megpróbálta megfolytani a sálammal, míg én békésen ájuldoztam?! És hogy a fenébe kerültem haza?! A tudatlanság egyre bénítóbb erővel hatott rám. - Sajnálom, Miss Fields. Még mindig úgy gondolom, hogy velünk kell jönnie – állt fel Nick (vagy Fred) a kanapéról, és a másik követte. Az utolsó mondatra kirázott a hideg. Tehát így áll a dolog. Gyanúsított vagyok. Még mindig nem tudtam egészen pontosan, mivel is vádolnak. Gyilkossággal? Nevetséges. Abban azonban halál biztos voltam, hogy engem nem visznek innen sehová. - Ahhoz, hogy én ebből a házból kitegyem a lábam – sziszegtem már Fergusonnak, miközben az egyik fal felé hátráltam közeledő alakja elől – minimum egy varázslóra lesz szüksége, kedves Fred! – gúnyolódtam. - Nick! A Fred Ferguson valahogy jobban hangzott. - Akkor, kedves Nick! – gúnyolódtam egy pukedli kíséretében, majd futásnak eredtem. El kell érjem a szobát! A nyakörv. Kell a nyakörv! Ha elértem a szobát, nyert ügyem van. Megszököm és vissza sem jövök, míg le nem cseng ez az egész Logan história. Tettem egy kört az asztal körül, és kikerülve a szoborrá merevedett Fredet, a lépcső felé vettem az irányt. - Beléd meg mi a francos fene ütött? - hallottam Nicket, amint Fred tehetetlenségén bosszankodik, majd a nyomomba eredt. Nem kaphat el. Már csak az kell, hogy apa miattam égjen a munkahelyén. Elértem a lépcsőt, és őrült iramban szedtem a fokokat, egyre közelebb kerülve a szobámhoz. A szabadsághoz. Becky! Becky biztosan kiment valahogyan. Beckynek azt hazudtam, el kell intéznem valamit, jutott eszembe. A francba! Francba, francba, francba! Gyűlölöm, hogy mindig, mindenhol hazudnom kell! Már csak az kell, hogy a hazugságaim felszínre kerüljenek, és tuti végem. Hallottam Ferguson dübörgését karnyújtásnyira mögöttem. - Hiába menekül, Miss Fields! Hacsak repülni nem tud – köhögte az utolsó szavakat, levegő után kapkodva. - Nem is hinné, milyen közel jár az igazsághoz! – kiabáltam vissza meggondolatlanul a fordulóból.

Hiba volt. Míg hátra fordultam, nem vettem észre a szobámból kirohanó Connie-t, és hasravágódtam benne. Akár a filmekben. A következő pillanatban Nick rám vetette magát, és leszorított a földre.

- A játéknak vége, kislány! – lihegte, és arca gonosz vigyorba torzult, míg hátrafogta a kezemet. – Most repülj el, ha tudsz! Most már igazán féltem. Hiába rúgkapáltam és karmoltam, ahol csak értem, éreztem, amint a hideg fém a csuklómra szorul. Hiába próbáltam kiszabadulni, legalább nyolcvan kiló passzírozott a földhöz. Titokban abban reménykedtem, hogy Connie valahogy magára csatolja azt a vackot, de tudtam, ez lehetetlen. Ahogyan az is, hogy észrevétlenül váljak levegővé Ferguson szorító kezei közt. - Bepisilek! – suttogtam, megadva magam a nyomásnak, hátha enged a kérésnek, és kimehetek a mosdóba, de már a feltételezés is nevetséges volt. Ferguson megvetően horkantott. - Majd az őrsön kap pelenkát a kisasszony! – rántott talpra, és a lépcső felé húzottt. Ahogy rálépett az első fokra, teljes erőmből löktem rajta egyet a vállammal. Éreztem, ahogy meginog, és az utolsó pillanatban elkapja a karom. Fred tágra nyílt szemekkel figyelte az esést odalentről. Connie bizonyára talpra érkezett volna. Nicknek is volt mire támaszkodni. Én hiába küzdöttem a kezeimet hátra szorító bilincs ellen.