"Mindig biztos voltam benne, hogy a történetek a saját életüket élik,
és hogy a világ legfontosabb dolgai közé tartoznak."
/David Almond/

2010. április 12., hétfő

9. fejezet - Hogyan tovább?




Ivybridge?
A földre ejtettem a kezemben tartott zsákmányt, nem törődve a lábam körül úszkáló sáros hóval és átkutattam a zsebeimet anya levele után. A bal zsebemben ott is volt az asztalon hagyott pénz, a szobakulcs és még néhány fontos, beiratkozáshoz szükséges dokumentum fénymásolatának díszes társaságában. Átlapoztam őket és meg is találtam, amit kerestem. „Ivybridge, Cole Lane 12.” - állt a kézzel írott lapon. Az új címünk. Elég unalmasan hangzott, a fejemben mégis szöget ütött egy gondolat: titokban megnézem jövendőbeli otthonunkat. Úgy döntöttem vissza sem megyek a hotelbe, majd megoldom útközben a ruhacserét. Valahogy. Mostmár csak egy kérdés maradt. Hogy jutok el Ivybird... vagy, hogy is hívják? Újra a táblára pillantottam. Ivybridge, olvastam le a feliratot. - Hello, bocs. Nem tudod véletlenül, hogyan jutok el innen Ivybridge-be? – tettem fel a kérdést hangosan is egy körülbelül velem egy idős, magas, fekete hajú srácnak, aki éppen a másik oldalra tartott, kezében az én reklámzacskóm egy ikertestvérével. Máris szimpatikus volt. - Mázlid van öreg! – vigyorodott el. – Épp oda tartok. A vonat egyenesen oda visz – mutatott abba az irányba, amerre feltehetően a vasútállomás lehet. - Akkor, ha nem nagy gond... – kaptam fel a cuccom – ...veled megyek. - Dehogy – rázta meg a fejét, majd szabad kezével hátratúrta a szemébe hullott tincseket.
Ahogy jobban megnéztem, sok mindenben hasonlítottunk. Kivéve, hogy az én bőrszínem több napsütésről árulkodott és néhány centivel magasabb volt nálam.
- És? Ivybridge-ben laksz? – kérdeztem útban az állomás felé. - Dehogy. A barátnőmhöz megyek – hangsúlyozta büszkén a barátnőm szót. - Aha. Az jó.
Először jutott eszembe Caroline, amióta felébredtem. Inkább a szembe jövő embereket kezdtem figyelni, hogy eltereljem a figyelmemet.
- Ennyire szörnyű?
- Ki? Ő? – nézett rám, mint valami idiótára. - Elég jó csaj, különben nem járnánk. - Ja nem. A hely. Ahogy azt mondtad, dehogy... nem hangzott valami jól...
Ennyire félreérthetően beszélnék? Vagy az akcentusom, jutott eszembe. Még csiszolnom kell.
- Ja, hát az igen – vigyorodott el újfent. – Elég unalmas. Azt mondják többen lettek öngyilkosak ott vagy őrültek meg, mint ahányakat a „város” eltemetett – gúnyolódott. - Szuper. – Más nem jutott eszembe csak ez. – Remek – motyogtam magamnak újra, miközben messzire rúgtam egy üres cigisdobozt. - És te? Minek mész oda? – kérdezte néhány perccel később. Latolgattam, nem volna-e jobb kitalálni valami nagymama látogatási projektet, vagy Isten tudja... Aztán végül az igazság mellett döntöttem. - Ott fogok lakni – néztem rá, és az arcomról leolvashatta minden, a helyzethez fűződő reményemet. - Húha... Szorri, haver, nem akartalak megrémiszteni. Ha megnyugtat, az ott lakók 80%-a nő... és az öngyilkosoké is – vigyorgott megint, és ez engem egyre jobban idegesített. Nem értettem, ebben mi a vicces.
- Legalább jó nők? – kérdeztem reménykedve, túltéve magamat az előbbi megállapításon. Elhatároztam, inkább én is a pozitív oldalról közelítem meg a dolgokat, hátha beválik.
- Hát a legjobb már foglalt. Le ne nyúld!! – mutatott rám fenyegetően egy elmaradhatatlan vigyor kíséretében. – Ha bejön a protkós nyugdíjas típus, akkor mázlid van. Egyébként maradj Plymouth-ban... vagy Plypmtonban. Még az is jobb választás. Betolta a váró ajtaját és a jegypénztárhoz sietett. Láthatóan jól szórakozott rajtam, de a jelen körülmények közt ez a legkevésbé sem tudott érdekelni. Minden gondolatomat lekötötték az előbb elhangzottak. Miután megvettük a jegyeket és átrágtuk magunkat a barátnő témán újra beállt a csend. Nem bántam, végre volt időm összegezni a hallottakat. Egy. Éppen az új otthonom felé tartok és bár még nem is láttam, máris mentes vagyok minden féle reménytől, hogy esetleg jól fogom itt érezni magam. Kettő. Örülhetek, ha túlélem itt anélkül, hogy bediliznék vagy fellógatnám magam egy fára, amíg anyám újra költözésre nem adja a fejét. Három. A városban - vagy inkább hívjuk falunak – lakó, nagyrészt nyugdíjas nénikék közt aligha találok magamnak barátnőt, tehát a csajozásról lemondhatok. Elég lehangoló tények. Ellenben a faluban tengődő, unatkozó George bácsik biztosan elvisznek majd horgászni és rengeteg időm lesz például... kertészkedni... - Remek - sóhajtottam fel alig hallhatóan. De mivel ősz vége van, tavaszig így is, úgy is felakasztom magam, tehát nincs itt min tépelődni. Elbizonytalanodtam. Biztosan látni akarom én azt a házat?! - Mennyi idő, amíg odaérünk? – kérdeztem már a vonaton. - Úgy egy óra. - Tudtam, hogy a világvége. - Ha jó csajokat akarsz látni, Plymptonnál nyisd ki jól a szemed. Sajnos az ellenkező irányba mennek, de az ablakból jó a kilátás. Ha Ivybe költöztök, jó ideig úgysem lesz más lehetőséged – gúnyolódott. A szimpátia, amit először éreztem már rég elpárolgott. Most éppen úgy éreztem, képes lennék megfolytani egy kiskanál vízben. A plymptoni szépségek pont olyan agyon szolizott, kiszőkített barbibabák voltak, mint a plymouth-iak és itt már tudtam, ha külsőre hasonlítunk is, az ízlésünk merőben eltér. Míg útitársam a peronról integető szőkeségekkel szórakozott, kihasználtam az időt az öltözésre. Felkaptam az újonnan vásárolt kabátot és a régi kettőt begyűrtem a helyére. Ugyanígy lecseréltem a cipőmet is. Az út többi részében nagyrészt az ablakon bámultam kifelé, és a változások nem kecsegtettek semmi jóval. A hátra lévő utat úgy húsz percnyire saccoltam, amikor a házak kezdtek ritkulni, majd legelők és szántóföldek vették át a helyüket. A távolban egy erdő körvonalait véltem felfedezni, amikor a plasztik tündérkék kedvence újra megszólalt. - Mindjárt ott vagyunk. Én a központ felé megyek. Szerencsére Jennifer az elit részen lakik. Tudod ott van vezetékes víz és normális wc. Az arcom feltűnő változáson mehetett keresztül, mert visítva nevetett vagy öt percig. - Bocs, haver, ezt nem hagyhattam ki! Ennyire nem gázos a helyzet. Talán. Te merre? – kérdezte folytatva az idegesítő mosoly-maratont. Nekem csak egy erőltetett vigyorra futotta. Haver?! Egyben már biztos voltam. Nem szeretném, ha ő lenne itt az egyetlen ismerősöm. Félek gyorsan a börtönben kötnék ki. Szerencsés esetben csak gyilkossági kísérlet vádja miatt. Bár, hogy ez kinek szerencsés, azon biztosan lenne kivel vitatkozzak. - Melyik suliba jársz? – kérdeztem hanyagolva az előző kérdést, igencsak rettegve a választól. - Plymouth-ba. A Grace-be. Elég frankó magánsuli.
Pontosan ettől tartottam. Anyám is éppen ezt a ’frankó’ sulit nézte ki nekem, de attól tartok a társaság már nem lesz ilyen hű, de ’frankó’.
- Én vagyok a focicsapat kapitánya – folytatta, mintha legalábbis valamilyen olimpiai eredményéről számolna be. Ciki, nem ciki, férfi létemre sosem bírtam a focit. Lehet azért, mert sosem volt apám, aki megtanított volna eltalálni egy labdát. - Aha. Akkor ragadnak a csajok, mi? – kérdeztem, mintha érdekelne. - Hát, ja, nem tagadom. Jenny, a nőm – nyomta meg újra a nőm szót - a szurkoló csapatot vezeti. Álom párosítás, mi? A legjobb... – hajolt közelebb félig felhúzott szemöldökkel. Ezzel elérte, hogy a beszélgetésünk alatt először viszonozzam a vigyorát őszintén. Habár én rajta röhögtem, ő ezt sikernek könyvelte el. - ...én őt irányítom, ő meg a szurkoló csapatot – lihegte, már az arcomba. - Így abszolút én vagyok a főnök. És ő még csak nem is vágja – röhögött újra, azon a sajátos, idegesítő módon, amit egy pávián is megirigyelt volna. A vonat közben egy erdő mellett haladt. Néhol már kisebb házak tűntek fel, piros cseréptetővel, zöld zsaluval az ablakokon. Tipikus falusi idill. - Megjöttünk – szakította félbe elmélkedésem a suli királya. - Aha. – Hála az égnek! Még egy ilyen ’poén’ és az út hátralevő részét a wc-ben töltöm hasmenésre hivatkozva. – Hát, akkor kösz a segítséget! - Nincs mit. Te melyik suliba jársz majd? – kérdezte miközben a kabátját vette és én úgy döntöttem, itt az ideje a kamuzásnak. - Még nem válaszotottunk. De megfontolom ezt a Grace-t. Kösz a tippet! – válaszoltam és nem sok hiányzott, hogy elröhögjem magam, látva királyi elégedettségét. Egy biztos. Ha anyám tüzes vassal kényszerít, akkor sem teszem be a lábam abba a suliba. - Hát, akkor viszlát, haver! – mondta és már ki is lépett az ajtón. Bármennyire is örültem ennek, még volt egy kérdésem. Utána futottam, és még éppen utólértem, leszállás közben. - Bocs, csak még annyi, hogy nem ismerős a Cole Lane utcanév véletlenül? Reméltem, tud segíteni, különben kénytelen leszek egy George bácsira vagy Nancy nénire bízni magam. Egyelőre még mindig ez tűnt a rosszabb opciónak. - Hát, bocs haver, de nekem az egyetlen ismerős név errefelé a nőmé – kiabált vissza már futás közben. Kiváncsi lettem volna arra a ’nőre’, de sajnos nagyon is el tudtam képzelni. Hidrogénszőke hajzuhatag, az sem biztos, hogy igazi. Sipákoló kiscica hang, álarcként ható, vastag smink és kilóméteres műkörmök kis szívecskékkel, benne a srác nevével. A nevét sem tudom. ’Haver’. Végül is, jobb is így. Mire feleszméltem, hogy kerítenem kéne egy embert, aki tudja, merre induljak, már az a pár leszálló utas is elpárolgott a peronról. Csak egy lány állt még tőlem pár méterre és a szemközti erdőt bámulta. Egészen meglepődtem, amikor leesett, hogy nem szőke. Még csak nem is barna. Lefogadom, ő az egyetlen lány a környéken, akinek még eredeti a hajszíne. Vagy a csaj nagyon extrém, amit nem csodálnék a szerencsémet elnézve. Mivel nem láttam más esélyt elindultam felé. Ha kiderül, hogy műkörme van, vagy használja a cukcsi, lávcsi, édi és puszcsi szavakat - bár kétlem, hogy a kérdésemre ezekkel a szavakkal reagálna - , megmondom anyámnak, hogy nem vagyok hajlandó itt élni. Akkor is, ha az arcára pókháló van festve és hat karika van az orrában. Ellenkező esetben, ez egy jel, hogy vannak még normális emberek a világnak ezen a csücskén is. Nagy levegőt vettem és megszólítottam. - Bocsi! Nem tudod véletlenül, merre keressem a Cole Lane-t? – kérdeztem, de vagy nem hallott, vagy nem akart hallani. – Bocsi! – próbálkoztam újra megkopogtatva a vállát, mire hirtelen megpördült és nem tudtam kellően leplezni, hogy a hajával pont a szememet találta el. - Te jó ég! Bocs! Nagyon sajnálom... a francba, jól vagy?... basszus, basszus, basszus! – szitkozódott, egy pillanatra hátat fordítva. Erre már nem tudtam nem elmosolyodni. - Nem ellened irányul! Általában vagyok ilyen béna – nézett újra rám, némi aggodalommal. Elvettem a kezem a szememről és pislogtam néhányat. Egy kicsit még fájt, de a nehezén túl voltam. Már nem könnyeztem. - Megmarad – jeleztem egy mosoly kíséretében, mire végre ő is elmosolyodott. – Igazából csak annyit akartam kérdezni, nem tudod-e, merre van a Cole Lane, de most már lehet elkélne egy orvosi rendelő is – próbálkoztam, hátha sikerül megnevettetni is, de durcásan összevonta a szemöldökét. Hát, tévedtem. Valószínűleg most kitör belőle a hisztérika. - Biztos vagy benne, hogy itt akarsz orvoshoz menni? – kérdezte incselkedve, miközben a sértődöttség legkisebb nyoma is eltűnt az arcáról. – Mire kivárod a sorod, az összes Nancy néni rád fújja az orrát és átgyalogol a lábadon a járókeretével. Nem tudtam elrejteni a meglepettségemet. Végre valaki, aki hasonlóan gondolkozik, mint én. Most, hogy már láttam is valamit, jobban szemügyre vettem a vörös hajzuhatag keretezte arcot. Nem volt egy feltünő jelenség, inkább amolyan természetes szépség. Szemei pajkosan csillogtak és szája szélén huncut mosoly csábított kitartóan. Ha a vörös lenne az esetem, helyben megkértem volna a kezét. Így csak elnevettem magam és újra megkérdeztem: - Tehát? Tudod merre van az utca? - Szóval lemondasz az orvosról? - Ha megmondod merre van a Cole Lane, nem rángatlak oda is magammal – folytattam a szópárbajt, de nem hagyta magát. - Tényleg? Miért, ha nem tudom elrángatsz? – Sínen vagyok. - Bizony. És a Nancy néniket kísérő unatkozó George bácsik rád vetik majd magukat, mint maci a lépesmézre – fenyegetőztem, de még szinte ki se mondtam, már is rájöttem, milyen szánalmasan hangzik. Ennyit a sínről. Hiába, kijöttem a gyakorlatból. Legnagyobb meglepetésemre, némi ijedt pislogás után elnevette magát és a főútra mutatott. - Arra. Szerencséd van. A barátnőm pont ott lakik. Elmész egyenesen a vasút mentén, ezen a főúton. És az első ’nagyobb’ kereszteződésnél továbbmész egyenesen. Az már a Cole Lane – mosolygott. – Én sajnos a másik irányba megyek. Sok sikert! – köszönt el és elindult a központ felé, amint azt Mr. Hódító már elmagyarázta. - Kösz. Remélem még összefutunk! – kiabáltam utána, mire a válla fölött még egyszer visszamosolygott. Ezt igennek veszem. Micsoda mázli. Már Mr. Hódítót sem találtam olyan vészesnek. Most, hogy messziről is jobban megnéztem a lányt, egész jó alakja volt, ez még a télikabát takarásában is látszott. Ha léteznének is Disney hercegnők, Arielle simán elbújhatna mellette. Elindultam a főút mentén és találgattam, vajon melyik házra hasonlít majd leginkább a mienk. Egyik sem nézett ki túl hívogatóan, de itt legalább volt kerítésük. Később már erről a luxusról is lemondtak. Az említett kereszteződéshez érve nagyot nyeltem és a szívem is erősebben kezdett verni. A Cole Lane elejére érve már azon aggódtam, vajon itt már fala sem lesz a házaknak? Szerencsére ilyen súlyos nem volt a helyzet, habár azt megállapítottam, a központ felé ennél tényleg csak elitebbek lehetnek a körülmények. Némelyik ház faláról potyogott a vakolat, és többekről hiányzott a fél tető. A kopár fák csak fokozták a horrorfilmbe illő hatást. A havat sehol sem takarították el, így áldottam az eszem, amiért átöltöztem már a vonaton. Az út egyik oldalán sorakozó házakat csak az út és egy keskeny sávnyi füves, most épp havas terület választotta el a másik oldalon elterülő erdőtől. Félelmetes egy hely.
A tizes szám elött megálltam egy pillanatra, és felkészültem a nagy találkozásra.
- Hát akkor indulás! – mondtam magamnak és futva indultam a tizenkettes felé. A cipőm orrát bámulva imádkoztam magamban, hiszen nem lehet olyan rémes. Anyám Miami után sosem költözne egy pókhálós egérlyukba. Éreztem, ahogy a tizenegyes ház árnyéka elsuhan felettem, de nem álltam meg, csak amikor újra árnyékban álltam. Egy jóval kisebb valami árnyékában. Ennyit a tündérmesékről.
A ház, ami előtt álltam, túltett a legrosszabb rémálmaimon is. Az udvart beterítő szűz hó volt az egyetlen szépség, amit felfedezhettem a parányi telken. Ha lehet a ház még kisebb volt, mint a feltehetően hozzá tartozó udvar. Falairól szinte már hiányzott a vakolat és a felső szintre akadály nélkül beeshetett a hó. Az egyik tetőre hajló faág utat talált magának és a réseken keresztül a padlástérben folyatatta a növekedést, majd jó pár méterrel odébb újra kibújt a hiányosan elhelyezkedő cserepek közt. Az ereszt látszólag a lélek tartotta egyben és a zsaluk is vészjóslóan nyekeregtek a fel-feltámadó szélben. Nagyon reméltem, hogy anyám még nem látta ezt a rémálmot, és amint elmesélem neki, mit láttam, meggondolja magát.
Bátortalanul lépkedtem közelebb a térdig érő hóban. Az hittem az ajtóra kúszó borostyántól nem látszik a kilincs, de tévedtem. Félrehúzva a makacs növényzetet, csak a helyén tátongó rozsdás lyukat találtam. Mindenképpen be akartam jutni, így körbesétáltam az omladozó falak mentén, nyitott vagy törött ablakot keresve, de nem jártam sikerrel. Oké, hogy nincs fűtés, de anyám azt nem mondta, hogy egyenlőre még ház sincs! Dühödten kezdtem rúgdosni a hátsó falon talált, utolsó ép felületet, amibe beleremegett minden ablak. A következő pillanatban az egyik megadta magát és hangos csattanástól követve kivágódott. Meredten álltam az ablak mellett és figyeltem a pókhálóval borított, penészfoltos keretet. Gondolhattam volna, hogy itt még az ablakok is kifelé nyílnak. Óvatosan merészkedtem közelebb és belestem a nyíláson. Sötét volt, de még így is látszottak a beszűrődő fényben lengedező pókhálók. Nem csak az ablakkeret volt penészes, az összes belső falból is áradt a jellegzetes szag. Már nem volt kedvem bemenni. Ki tudja mit találok még odabent. Mára épp elég volt ennyi. Lesújtva zuhantam a hátsó kertben álló műanyag karfás székek egyikére, ami a hirtelen súlytól rögtön összecsuklott alattam. Reményvesztve feküdtem tovább a roncsokon és élveztem a lemenő nap utolsó sugarait. Ha meleget nem is adott, legalább szép volt. Az egyetlen szép dolog a fehér hótakarón kívül. Nem tudom meddig feküdhettem ott a gondolataimba merülve, de azt vettem észre, hogy feljött a hold és a nadrágom teljesen átázott. Feltápászkodtam és leráztam a rám tapadt havat. Újabb elhatározásra jutottam: visszajövök és elkezdem rendbetenni a házat. Nem tudom, anyám mikorra tervezte, hogy látogatást tesz, de ha nem teszünk nagyon hamar valamit, ez a ház megadja magát a gravitációnak, és nem találunk a helyén csak egy rothadó kupacot deszkából, téglából, cserepekből és üvegszilánkból. És hiába utálom már most az egészet, itt legalább csend van. Ha ebbe belenyugszom, az iskola válszatás jogát talán sikerül kicsikarnom magamnak. Elindultam vissza a főútra, amikor az erdő szélén valami megmozdult. A falhoz lapulva figyeltem tovább, szapora lélegzetvételek közt. Nem vagyok gyáva, vagy ilyesmi, de ott azt hittem, helyben összehugyozom magam. Egy alak lépett ki a holdfényre. A magasnál is magasabbnak tűnt, arcát valami csuklya féleség takarta. Talán egy kapucni, nyugtattam magam. Visszább húzódtam a ház háta mögé, míg az alak átjött az úton, és a szomszéd telek felé igyekezett. A sötétben nem láttam jól, de úgy tűnt, cipel valamit. A ház elé érve egy lámpa gyulladt fel és fénye megvilágította a furcsa párost. A magas alak - nem tudtam eldönteni, az illető férfi-e vagy nő - egy fiatal lányt tartott a karjai közt. Végtagjai élettelenül lógtak a magas ölelő karjai közül. Arca sáros volt, de vonásai nyugodtnak tűntek, hosszú barna sörényét cibálta a szél. Nem hallottam a kulcs zörrenését, a zár kattanását, de néhány pillanattal később eltűntek az ajtó mögött. Dermedten álltam a ház takarásában. Tehát tényleg igaz a história az öngyilkos nőkről? Szapora lépésekkel indultam az állomás felé, vissza-visszapillantva a tizenhármas házra.

13 megjegyzés:

Dark Angel írta...

Nagyon jó lett, mint mindig!
Szegény Matt, mit kell kibírjon!
Mikorra várható a következő rész?
Kíváncsi vagyok a folytatásra! ;)

Nicky Graceheart írta...

Szia! :)

Nagyon cukcsi és édi. Lávcsi, puszcsi érte. xD

És akkor most magyarul és értelmesen: Nagyon jó lett, mint mindig. :) Ez a ház hogy-hogy ilyen állapotban van?? :O Komolyan ebbe fognak beköltözni? Most mit fog csinálni Matt? A következő fejezet is az ő szemszögéből lesz vagy most valaki máséból?
Jesszus, totál kíváncsi lettem. :D

Nickyy.

hullócsillag írta...

Köszi lányok!!:)
Hát majd kiderül milyen ház is ez, de aki figyelt már sejthetné, ejnye-ejnye...
Node lehet, csak nekem ilyen egyértelműek az összefüggések...annyit elárulhatok, hogy az egyes szereplők idősíkjai kapcsolódnak ;)...
A következő rész vagy Matt, vagy Sam...még kitalálom :)...valószínűleg Sam :)...

Tyna írta...

Hahh a sasszem beindult :)
"Általában vagyok ilyen béna." itt asszem hiányzik egy "nem" :)
Amúgy ez is nagyon tetszett bár néha sajnálom szegény Matt-et, hogy ilyen balszerencsés :)

hullócsillag írta...

Nem, nem hiányzik :P...egészséges önirónia akart lenni a leányzó részéről, aki mellesleg kedves ismerősünk :P...

Tyna írta...

Aztaaaa és tényleg, így már fexik :D

Mikkamakka írta...

Sziiija!

Van ebben a fejezetben egy rész, ami egy kicsit fura nekem.
"Néhol már kisebb házak tűntek fel, piros cseréptetővel, zöld zsaluval az ablakokon. Kerítés nélkül. Le merném fogadni, hogy ez az utolsó település a világon, ahol még létezik ilyen."
Ez úgy értendő, hogy az egyedi, hogy nincs kerítés, vagy a zöld zsalus ablak? Mert gyanítom, hogy az előbbi, viszont furán hat a kerítés 'hiányolása' egy olyan srác szájából, aki épp most jött Ámerikábul. Ott ugyanis a legtöbb kertvárosban szinte nem is látni kerítést. Megy az út, aztán a járda, 20 méter pázsit, majd a ház. A hátsó kertek már körbe vannak kerítve, viszont az már nem látszik. De elöl maximum egy kis jelképes, könnyen átléphető kerítés van, ha van kutya.
Egy olyan srácnak, aki most érkezett Miamiból, alighanem
az lenne fura, ahogy mondjuk egy magyarországi falu kinéz. Bár azt nem tudom, Angliában mik a szokások.

Csak ennyit akartam hozzáfüzni. Ja nem, még azt is, hogy a megfolytani nem helyes, mert "pontosjé". Megfolyt a festék, de megfojt a szeretetével. Érted... :)
És még azt is, hogy kár, hogy nincs több háttérinfónk (mmint nekünk, olvasóknak, te biztos tudod :)) Sue néni elköltözött családjáról, sem pedig Matt anyjának hirtelen jött Angliába költözhetnékéröl, de megfordult a fejemben, hogy Matt esetleg Sue néni unokája... és nem véletlenül költöznek épp abba a házba... :D

Kíváncsian várom a folytatást.
Szió!

hullócsillag írta...

Köszi...hát akkor ezt jól el*******...:D:D:D...
Fojtogatást javítom :D...
A többi titok :P...

Mikkamakka írta...

Bíztam benne, hogy legalább annyit írsz, hogy hideg, langyos, meleg, tűűűz :D, vagy valami, de azzal is tisztában vagyok, hogy ilyen titkokat nem teregethetsz ki csak úgy. :) Persze ha kiteregetnéd, én akkor is jönnék tovább olvasni, szerintem a többiek is, szóval ha csak ez az akadály... :P ;)

Figyi, a kerítéses dolgot "ignorálom" (ez olyan szörnyű szó, hogy már majdnem jó! :P), ne is törődj vele, biztos hátulnézetből látta a házakat, és az tűnt fel, hogy a hátsó udvar sincs lekerítve. :D *vállat von*

Az előzőben elfelejtettem szólni, hogy van itt egy olyan rész, amikor Plymptont Plypmtonnak írtad, az m és a p helyet cseréltek. És egyébként Plympton toldalékolása során nem kell kötőjel, csak Plymouth-hoz, mert ott van néma h. Szóval plymptoni, Plymptonba, stb., de Plymouth-ba.
Egyébként ugyanez a helyzet Sam és Zac esetében, de ez igazából egy másik fejezethez (az utolsóhoz) tartozik, majd ott részletezem, ha arra járok... :)
Cija...

hullócsillag írta...

...hát, akkor ha ez helyre billenti a lelki egyensúlyodat: hideg, langyos, meleg, tűűűz :D:D...istenem, hogy én milyen aranyos vagyok! :D...

Igen, sajna ezzel tisztában vagyok...sajátos, igen hülye szokásommá vált, hogy minden nevet, legyen az városé vagy emberé, így toldalékolok...nem tudom, miért...lehet a szememnek tetszik így jobban...nézd el nekem :)...ezalól kivétel a plymouth-i, plymptoni cuccos, mert azt szeretem helyesen írni, de a többi nem tetszik egybe :)...

Mikkamakka írta...

Milyen igazad van! Tudod mit, szóljunk a MTA-nak, hogy írják mán' át a magyar helyesírás szabályait, mer' úgy jobban néz ki! :D ;) :P
Amúgy a már emlegetett beépített helyesírás ellenőrzőm pont így működik, ránézek a szóra, és nem tetszik, ha nem helyesen van írva. Valami furmány lehet az agyamban, vagy csak a temérdek olvasás tette ezt velem, de egyszerűen zavarja a szememet, ha valami nincs helyesen. Az ok-okozati viszonyra még nem jöttem rá, de valahavolt középsulis koromban tagja voltam az Anyanyelvápolók Szövetségének. :D A stéber állat, mi? :D ;)

A hideg-langyos-stb. játék kapcsán pedig pontosan tetszik tudni, mire gondoltam, kéremalássan, szóval ne tessék gúnyolódni! :P
Egyébként a lelki egyensúlyomat talán a következő fejezet fogja helyrebillenteni, de az is lehet, hogy majd csak az, ha megtudom, hogy akkor most Matt Sue néni unokája-é, vagy senem. :)

hullócsillag írta...

:$...jajj ne haragudj...akkor majd átfutom az egészet és átirom, végülis igazad van...egyébként általában engem is zavar, csak nekem nincs radarom :D...

...lakat a számon ^^ ...

Mikkamakka írta...

Jaj, emiatt nehogy átírd, csak viccből írtam! Az anyanyelvápolást meg csak érdekességképpen említettem. Különben is, az már rég volt, tizenéve. :D

A történetről készült meglepetés videó, amit nagyon köszönök Tynámnak!!! :)...

Érdemes végig hallgatni!! Van hozzá felirat! Menj a view subtitles-re!