12. fejezet - Mélypont

Egy rövidebb, kicsit unalmasabb, de lényeges összekötő feji!
Várom a véleményeket!
Puszii




Nem tudtam, hogy itt este már hiába várok a vonatra. Miamiban sosem volt gondom ilyesmivel. Ha messzebb kellett mennem, ott volt a kocsi, egyébként meg, az igencsak jelentős éjszakai élet miatt, akkor is buszra pattanhattam, ha hajnali háromkor támadt kedvem megenni egy pizzát valahol a belvárosban.

Gyorsan hívtam egy taxit, és haza vitettem magam. Éppen hogy ki tudtam fizetni.

Anyám nem volt a szobában, de a táskája az asztalon hevert. Biztosan lement vacsorázni. Levetkőztem, és ledobtam magam az ágyra. Pár percig csak a szoba csendjébe szűrődő apró zajokra figyeltem.

A folyosón egy büfékocsit toltak keresztül. Lehet, ugyan azt a szerencsétlen fickót vontatta maga után, aki reggel nálam is járt. Hallgattam a méregdrága porceláncsészékben utazó kiskanalak táncát, és szinte láttam magam előtt az óriási tányéron, nagy műgonddal elrendezett két szál sárgarépát és fodrosra metszett retket.
Az ablaküvegen át tompa visszhangot vert az odalent közlekedő kocsik kerekeinek surrogása. Minden egyes gumi cuppogva hagyta mintáját az utakon úszó sáros masszában. Hiába próbáltam legalább magamban feléleszteni a napfényt, de a kinti fagy nem csak a lábujjaimra volt veszélyes. A szívemig hatolt.

Sosem éreztem még magam ilyen szerencsétlenül. Néhány nap alatt elveszítettem a barátnőmet, s ezzel minden szerelembe vetett hitemet, az otthonomat, s a reményt, hogy valaha is találunk majd olyan helyet, amit ismét az otthonomnak hívhatok és a barátaimat, az érzést, hogy tartozom valahová a világban.

Furcsa volt azt érezni, hogy az egyetlen hely, ahol magamra találtam, a romos ház mögött volt, a hóban fekve. Az ég jeges kékjét kacéran kóstolgatták a lemenő nap vörös lángnyelvei, míg a fák kétségbeesetten nyújtózkodtak a magasba egyetlen, utolsó érintéséért. Úgy éreztem közéjük tartozom. Ott, elterülve a jéghideg földön, elcsúfítva a szűz hótakaró sima leplét, az én lelkem is felfelé kapaszkodott.
Úgy éreztem, amit a vonatos srác mondott, az csak hazugság lehet. Nem lehet, hogy valaki egy ilyen helyen akarja eldobni az életét.

Miamiban, Brandonnel, egyszer kipróbáltuk a füves cigit. Nálunk szívtuk el az erkélyen. Még jó, hogy anyám nem jött haza éjszakára. Nyitott ablaknál aludtunk, hogy kimenjen a ruháinkba és a hajunkba ivódott bűze. Hatása: nulla. Ehhez is ember kell. Van, akit a fű emel a fellegekbe, és van, akit nem csap be egy cigipapírba csavart gyomnövény.

Én mindig is a valós élvezetek rabja voltam. Miamiban ez volt a szörf, itt pedig - egészen ma estig - esélyt sem láttam rá, hogy valaha is megtalálom azt a valamit, ami majd megnyugtat, és ellazít, ha arra lenne szükségem. És már nagyon is erre volt szükségem. Már csak egyetlen bökkenő van. Nem vagyok holmi kisherceg, aki csak arrébb tolja a székét, és annyiszor nézi újra a naplementét, ahányszor csak akarja. Sosem jutott eszembe, hogy valaha is irigyeljem ezért, de most bármit megtettem volna érte, hogy másra se kelljen figyelnem.

Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy valaki az ajtó előtt toporog, majd kulcszörgés, és nyílik az ajtó.

Anyám volt. Az előszoba asztalon pihenő táskájához rohant. Arca gondterhelt, homlokára függőleges ráncokat húzott az aggodalom. Jól ismertem már ezt az arcot.

Felültem az ágyban, és onnan figyeltem tovább. Nem vett észre. Remegő kezekkel tárcsázott, és emelte füléhez a mobilját, miközben a fal mellett álló hokedlire roskadt, s homlokát szabad tenyerébe temette.

Egyszerre ugrottunk talpra, amikor a telefonom megszólalt mellettem. Anyám, amikor meglátott, halkat sikoltva rogyott le újra a kis hokedlire, de ezúttal elvétette, s a padlóra zuhant. Az utolsó pillanatban kaptam el, s ő remegve bújt meg az ölemben.

Éreztem szapora szívverését. Akár egy riadt őzike, úgy szedte a levegőt. Arcát mellkasomba fúrta, s derekam köré kulcsolódó karjai az utolsó szusszanásig kiszorították belőlem a levegőt. Egyik kezemmel óvatosan elengedtem a derekát, míg a másik az összekuszálódott szőke tincseket simogatta. Hátranyúltam, hogy lazítsak a szorításán, némi oxigénhez juttatva egyébként is lebénult agyamat, de a mozdulatra elengedett, és rám szegezte ártatlan, égszínkék szemeit.

A sűrű, hosszú szempillák alatt egy eddig ismeretlen félelem árnyéka játszott. Néhány pillanatig elkeseredetten állta kérdő tekintetem, majd szája széle megvonaglott, s szemhéjait szorosan összeszorítva bújt vissza az ölembe.

Nem értettem ki bánthatta, vagy mi történhetett. Sosem láttam még ilyen törékenynek. Alig húsz évesnek látszott. Külső szemlélőnek inkább tűntünk volna szerelmes párnak, mint anyának és az őt vígasztaló fiának.

Úgy tett, mintha egy hajszálat söpörne ki az arcából, de éreztem, ahogy a könnyei lecsorognak a könyökéig, majd a pólómra hullanak.

- Sajnálom – suttogta alig hallhatóan az átnedvesedett anyagba, és mostmár hagyta, hogy könnyei szabadon folyjanak le máskor mosolygós arcán.

- Héj, héj, héj... – emeltem fel fejét az állánál, kedvesen, finoman kényszerítve, hogy a szemeibe nézhessek. – Anya, mi a baj? Ki csinálta? Mi történt veled? – zúdítottam rá a kérdéseimet, visszafogva hangomban a felgyülemlő feszültséget.

Megrázta a fejét, s homlokát újra nekem döntötte. Sóhajai felmelegítették a tenyérnyi foltban átázott pólómat. Vékony karjai még mindig béklyóként tartottak fogva, de szorítása enyhült a kimerültségtől.

- Sajnálom – lehelte újra erőtlenül, mire végleg feladtam a próbálkozást.

Kibontottam magam az öleléséből, és feálltam. Egy pillanatra megdöbbenve nézett fel rám, majd megszólalt.

- Nem akartalak egyedül hagyni, Matt! Annyira sajnálom – csuklott el a hangja. - Úgy el voltam foglalva...a dolgainkkal...tudom, soha meg sem kérdeztelek...hidd el, nem így akartam...ha lett volna más választásom... – hadarta egy szuszra, meg-megakadva mondanivalójában.

- Héj, nyugi anya – fejtettem le térdemet markoló ujjait a nadrágomról. – Ebből semmit sem értek. Igaz, hogy nem rajongtam a folyamatos költözésért, de hidd el, nem haragszom!

- Nem? – nézett rám könnybe lábadt szemekkel. – Nem akartál elszökni? - kérdezte sírástól rekedt hangján.

- Elszökni?! – A döbbenettől leesett az állam. – Mégis miért szöknék el, anya?

- Hát... – hallgatott el bizonytalanul, s az asztalon fekvő zsebkendő csomag felé intett.

Adtam neki egyet, és felhúzott szemöldökkel leguggoltam vele szemben, míg ő a gyűrött papírba szipogott.

- Anya, én nem tudom, mi volt ez az egész, de szeretném, ha elmondanád – törtem meg a csendet, amikor már sokadszor törölte - feleslegesen - szárazra az arcát.

- Én...nem is tudom, Matt...csak...haza jöttem, és te nem voltál sehol...kérdezősködtem...és senki nem tudott semmit...csak...hogy korán elmentél vásárolni...és azóta nem jöttél vissza...az ég szerelmére, Matt...ne nézz így!... – sütötte le a szemeit, miközben ujjai a cipőfűzőjével játszadoztak.

Elkaptam a törékeny kezeket és finoman a tenyerembe szorítottam őket.

- Anya! Sosem haragudtam rád! Hidd el, sosem hagynálak el! Tudod, mi vagyunk a szupercsapat... – mosolyogtam rá, mire - ha a szája nem is - a szemei elmosolyodtak.

- Akkor sem, ha kiderülne, hogy egy alávaló, csaló, némber vagyok? – pislogott fel rám a szemébe hulló tincsek alól.

- Hidd el, egy alávaló, csaló, gazember vagy, és én így is imádlak! – néztem rá nevetve, annyi szeretettel, amennyit csak bele tudtam préselni ebbe a pár másodpercnyi pillantásba.

Szemei zavartan összeszűkültek. Várta a folytatást, vagy csak megsértődött, nem tudom, de a következő pillanatban átölelt, és a fülembe suttogta...

- De én vagyok a szupercsapat-kapitány!

Hallottam, hogy már a hangja is mosolyog. Nem szóltam egy szót sem, csak bólogattam.

Jól esett ez az ölelés. Az utóbbi idők feszültségei rányomták bélyegüket a kapcsolatunkra is. Utáltam a költözéseket, és magamban sokszor szidtam őt, amiért sosem gondol az én érzéseimre, de sosem hagytam volna el. Sosem gondoltam róla, hogy rossz anya. Születésem óta csak ő volt nekem, senki más. Mindig megvolt mindenem, amire szükségem volt, és soha sem mondott csak azért is - szülői fölényét fitogtatva vagy dacból - nemet.

Sosem kérdeztem, miért költözünk. Hittem benne, hogy megvan rá az oka. Talán az is közre játszott, hogy nagyon fiatalon maradt magára velem. Változatosságra volt szüksége? Ezért menekült a megszokás elől? Vagy csak az utazás vonzotta? Hiszen mindig, minden kis kacathoz úgy ragaszkodott. A munkája vált számára ilyen fontossá - vagy lehet, éppen hogy nyomasztóvá - egy idő után? Nem tudom, de olyan kötelék fűzött minket egymáshoz, ami biztos vagyok benne, hogy egyedülálló.

- Te vagy a kapitány! – simítottam végig a hátán mosolyogva, majd finoman eltoltam magamtól.

Szőke tincsei ezer felé meredeztek, akár egy rosszcsont kisangyalé. Ibolyaszín szemeit mély, fáradt karikák keretezték, de ez sem vont le arcának bájából.

Sosem tűnt többnek huszonötnél, pedig már harminckilenc is elmúlt. Általában a nővéremnek hitték, s ez ellen sosem tiltakozott. Sőt, ha jó kedve volt, még rá is játszott.

- Kösz, Mattie!

- Anya! Matt. Nem vagyok már öt éves. – szóltam rá dühösebben, mint amennyire érdekelt, de a szemöldökráncolás már kudarcba fulladt.

Nem tudtam nem nevetni durcás arckifejezésén. Lassan felálltam, s talpra állítottam őt is.

- Vacsoráztál már? – kérdeztem reménykedve, mert nekem már kopogott a szemem az éhségtől.

- Gondolod, lement volna bármi is a torkomon?! – nézett rám szemrehányóan. – De szerintem rendeljük föl!

- Miért? – kérdeztem gyanakodva, amikor nem nézett a szemembe. – Anya!

- Hát, csak... – kezdte vonakodva, még mindig kerülve a pillantásom.

- Nagyszerű – vágtam közbe morcosan. – Már mindenki tudja, hogy beégtem, ugye?

Nem válaszolt, csak sokat sejttetően somolygott.

- Itt eszünk, és te telefonálsz! – Zártam le a nem létező vitát.



Miután megvacsoráztunk, anyám bevette magát a fürdőbe, így ismét lemondhattam a korai fekvésről. Éjfél felé járt, mire végre beállhattam a zuhany alá. Élveztem a bőrömet bizsergető meleg sugarakat, és megint a kis házon járt az eszem. A naplementén. A vonaton megismert srácon. Az iskolán. A lányon, aki talán meghalt, talán nem.

Ennyire szörnyű nem lehet itt élni. Engem meggyőzött az a pár nyugodt perc, ott a ház mögött. Lehet egyszer még azt is tudom majd mondani rá: Otthon. Lehet.

- Szóltál, anya? – kiabáltam ki, reagálva a hallani vélt hangokra, de nem jött a válasz.

Mire kiértem már elaludt, pedig még meg akartam beszélni vele a házat. A suli ráér, de a házat minél hamarabb el akartam kezdeni.

Már éppen elaludtam volna, amikor anyám megszólalt álmában. Hangja nyugodt volt, s a végén elégedetten sóhajtott.

- Ne félj, anya! Már jó helyen vagyunk...vigyázok rá...most már biztonságban vagyunk...