13. fejezet – Jó zsaru, rossz zsaru...

Sziasztok Kedves Olvasóim! :)

Itt is van a következő rész. Kárpótlásul a csúszásért, jó hosszú lett, remélem nem uncsi és megérte várni rá ;)...várom a kommenteket, véleményeket!

Puszii
hullócsillag

- Sam! Ébresztő! – hallottam apám hangját. – Idő van! – rántotta le rólam a takarót.

Az első dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy ma még lesz egy köröm Nickkel. Máris hulla fáradtnak éreztem magam. A fali órára lestem. Fél kilenc. Aztán pillantásom az apám kezében zörgő újságra esett.

- Szia apa – nyöszörögtem. – Most jobb? – kérdeztem egy ásítás közepette.

Értetlenül meredt rám.

- Most, hogy tudod, a lányodat gyilkossággal vádolják? – A Zac arcképével ékesített borítóra böktem. - Egyébként ártatlanul – tettem hozzá, mintegy mellékesen.

- Miről beszélsz? Egyébként sem vádolnak semmivel. Felfújod – sóhajtott apám, mire a szemöldököm az egekbe szaladt.

Szemernyi kétsége sincs affelől, hogy a hazug lánya, nem hazudott-e esetleg a rendőrségnek is? Néha igazán ésszerűtlen tud lenni.

- Akkor is mesélhettél volna – folytatta. – Szar volt a reggeli lapokból értesülni a saját lányom piszkos ügyleteiről – mondta vádlón, miközben az ágyam szélére ült.

A rugók fájdalmasan megnyikordultak a plusz súly alatt.

Szar? Apa igazán mérges lehet. Piszkos ügyletek? Hízelgő, de talán még nem csinált belőlem profit egyetlen kegyetlen félreértés. Aztán leesett. A reggeli lapokban?! Tehát egy csapásra híres lettem. Remek. Remélem, Nick nem vett komolyan, és Fred mégis értem jön.

- Hát mostmár tudod, bár feleslegesen... – Néztem apára. - Délutánra úgy is leesik nekik is, hogy semmi közöm az egészhez, és békén hagynak. Az a szemétláda Nick!! Annak örülne a legjobban, ha kiderülne, hogy én voltam! – háborodtam fel a tegnap este emlékére.

- Sam! Óvatosan az ilyen kijelentésekkel. Egyébként...

- Ne félj, jó haverok lettünk mi már Nickkel – húztam el a szám.

- Az lehet, de...

- Nyugi, apa! Minden oké.

Kibújtam a takaró alól, és a papucsom után tapogatóztam, amikor dudaszó hallatszott az ablak felől.

- Apa?... Már meghozták az újságot? – kérdeztem nagyon rosszat sejtve, de ő csak nézett rám a félreérthetetlen „nemmegmondtam?” nézésével. - Apa! – legyeztem az orra előtt.

- Ha nem szakítanál folyton félbe, pontosan öt perce szóltam volna, hogy már csak öt perced van elkészülni. De mivel nem vagy képes végig hallgatni, máris késésben vagy.

- Honnan tudtad, hogy kelnem kell?

- Nickolas Ferguson hívott. Ő mondta az újságot is.

- Értem - törődtem bele, hogy Nick tőlem függetlenül intézkedik az én ügyemben. - Akkor én most megyek fogat mosni. Addig engedd be Fredet. És vennél elemet az órámba? – kérdeztem a faliórára pillantva, ami még mindig fél kilencet mutatott.



Egy óra múlva már a kapitányságon voltam. Nem Fred jött értem, hanem a tegnap esti fuvarom. Úgy látszik, ő az ügyeletes. Cseppet sem hiányzott a napomból Nick marha elégedett hörcsögképe, ami a terembe lépve fogadott.

- Jó reggelt! – köszöntött nyájas hangon, amitől felfordult a gyomrom.

- Jól reggelt, Nick – hunyorogtam a gyenge, de retina-gyilkos napsugarak ablakon be-beszurkáló fényében. - És ma mi lesz a program? Visszakérdezi az elmúlt három hónap minden egyes másodpercét?

- Ne aggódjon, Miss Fields, amilyen ütemben halad a nyomozás, még az előző életére is kitérhetünk – vágott vissza szemforgatva. – De komolyra terelve a szót, remélem, ma nem akar minden áron kikészíteni, és akkor hamar végzünk. Nem is kíváncsi a nap sztárjára? – kérdezte, és a hangja gyanúsan vidámra váltott.

- Tudja, Nick...van egy olyan sejtésem, hogy akár érdekel, akár nem, maga mindenképpen az orrom alá dörgöli. Tehát, essünk túl rajta! – nyúltam az újságért.

- Csak, hogy lássa, nincs mindenki maga ellen, Miss Fields – nyújtotta felém Nick a lapot.

- Kivéve magát, ha nem tévedek.

- Pedig téved, Miss Fields. Én csak a munkámat végezném, ha maga nem lenne olyan felettébb csökönyös. Egyébként vannak egészen kényelmes magán lakosztályaink is – szellemeskedett.

Én csöppet sem tartottam viccesnek.

- Nyolcadik oldal... – segített ki, látva, hogy nem találom, amit feltehetően keresek. - Igazán nem előnyös ez a kép magáról, nem gondolja? – kérdzete, amikor végre megtaláltam a felhívást.

- Maga olyan figyelmes és udvarias, Nick! Keresve sem találnék kellemesebb társaságot a magáénál –nyávogtam egy csúfondáros mosoly kíséretében.

Nick jobbon keresztül vetett bal lába sértődötten rángatózni kezdett, miközben szemei a plafont méregették. Lehet a repedéseket kereste, hogy felmérje, a hazugságaim mekkora fenyegetettséget jelentenek az őskori épület számára.

A nyolcadik oldalon egy körülbelül fél éves fotó díszelgett rólam és mellettem Zacről, valamint néhány kisebb kép falubéliekről, mint szemtanúk. Zac hibátlanul festett, mint mindig, tökéletesre szabályozott műmosollyal az arcán. Bezzeg én. Akár egy alultáplált mókus. A szemeim ilyesztően nagyon voltak, az arcom pedig beesett és sápadt. Ha ezek után nem néznek bérgyilkosnak, akkor soha.

A cikkben néhány rövid mondatban felvázolták a helyzet állását, persze szigorúan a tényekre vonatkozóan. Feltehetően Nick tényeire, ugyanis a kb. tíz mondatból öt arról szólt, hogy ÉN valószínűsíthetően hol, mikor és miért tartózkodtam ott, ahol. Akár egy pletyka rovat. Köszönöm, Nick! A fotók alatt a következő szöveg virított:

„ Aki látta a fent látható fiatalok, vagy szemtanúk bármelyikét, a november
24-e, délután négy órát követő időszakban, kérjük segítse a nyomozók
munkáját és tegyen jelentést a plymouth-i rendőrőrsön, személyesen vagy
telefonon.
Köszönjük!”

- Nagyszerű! – Nick végre abbahagyta a falak állapotfelmérését, és rám nézett. – Gondolom, most örül a sok ivybridge-i nyugdíjasnak, akik fél percenként jelentik be, hogy éppen most vélték látni, amint elsétálok a kerítésük előtt egy véres baltát vonszolva magam után...

- Hmm... – gondolkozott el egy pillanatra Nick, majd még hozzátette. – Higyje el, Miss Fields, nem is gondolná, hányan látták már ma reggel egyszerre Plymouth-ban, Plymptonban és Ivybridge-ben. No de, ha jól sejtem, ma szeretne hamarabb hazaérni, mint tegnap – mondta a tegnapi jegyzeteket lapozgatva. - Foglaljon helyet, Miss Fields, és kezdje ahonnan akarja, nem szakítom félbe. Időnk, mint a tenger...

Ahha. Tehát ez a mai taktikája. Nem köt bele semmibe. Elhúztam a számat, és belefogtam a történetbe, onnan kezdve, hogy az átvirrasztott éjszaka után kivánszorogtam a fürdőszobába. Kivételesen nem fárasztottam Nicket a ruhaválogatás fáradalmaival, amiért láthatóan nagyon hálás volt.

Elmeséltem, hogy egyedül kellett végig ülnöm a filozófia órát, mert Becky elaludt. Hogy utána Tessnél forrócsokiztunk, és hogy a vonatról leszállva megpillantottam Connie-t. Persze néhol kénytelen voltam kicsit eltérni a valóságtól, de többnyire őszintén írtam le a történteket. Amikor újra belekezdtem abba, hogy megjelent a medve, Nick megvetően felhorkant.

- Még mindig köti az ebet a karóhoz, Miss Fields?!

- De, ha egyszer tényleg így történt! – néztem rá mérgesen, és most már komolyan az is voltam. Megint. – Miért nem hisz nekem? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Mert ebben az erdőben nincsenek medvék – nézett a szemembe még vagy egy percig, és láttam, a halálnál is komolyabban gondolja, amit mond. – Tegnap, hogy leellenőrizzük a beszámolóját, felhívtuk a nemzeti parkot és a vadőrséget is. Mind két helyen állították, hogy feltehetően lehetetlen, hogy itt medvével találkozzon bárki is.

- Feltehetően lehetetlen?! Maga ebben nem érez egy cseppnyi bizonytalanságot, Nick?! Némiképp ironikus, hogy olyasvalakiknek hisz, akiknek az a dolguk, hogy minél több turistát vonzzanak a nemzeti parkba.

Nem válaszolt csak tovább nézett, így tudatva, hogy ő ezt az egész helyzetet inkább kétségbeejtőnek találja, mint sem ironikusnak.

- Akkor mégis mit láttam, Mr. Ferguson?! Délibábot?! – kérdeztem gúnyosan.

Gondolatban már rég feladtam a harcot. Újra fáradt voltam és nyűgös, pedig még egy órája sem voltam itt. A tegnapi magabiztosságom már rég elhagyott. Fogalmam sem volt róla, mégis mit kellene mondanom. Néhány percig hallgattam az engem körülvevő sürgés-forgást és a percenként megcsörrenő telefonokat, hátha valaki kisegít, de hiába.

- Tehát... – kezdte Nick, felpillantva a kezében tartott papírokból. – Folytassuk onnan, hogy jött a medve, rendben?

- Tehát, végre elhiszi a medvét? – sóhajtottam fel megkönnyebbülve.

- Kénytelen leszek, ha hallani akarom a történet végét is – mosolygott hamiskásan, mire végleg összezavarodtam.

- Hová tűnt Rosszzsaru Nick? - kérdeztem kötözködve, de Józsaru Nick tekintete is elég meggyőzően parancsolt megálljt. – Rendben. Tehát, jött a medve, és én majd összepisiltem magam félelmemben. Aztán végülis...csak elájultam.

- És hogyan került haza?

- Hát, azt én is szeretném tudni – vágtam rá őszintén, mire Nick fújt egyet.

- És mégis...be tudná tájolni, mikor történhetett ez?

- Még kilenc előtt. Apám akkor ért haza, és akkor én már aludtam. – Mellesleg lefürdetve, tiszta pizsamába bújtatva - tettem hozzá fejben.

- Rendben, Miss Fields. Ezeket töltse ki – tolt elém egy kupac, semmi jót nem sejttető nyomtatványt. –, és haza mehet – csapta össze a tenyerét Nick és pakolászni kezdett az asztalon.

- Ez most komoly? – esett le az állam.

- Nem. Viccelek. - nézett rám, ezzel mint egy illusztrálva, hogy ő bizony sosem vetemedre ilyesmire. - Persze, hogy komolyan!

- Mármint...ezt mind komolyan ki kell töltenem?!

- Igen. Többet nem is fűznék hozzá, a lényeg az, hogy ha készen van, szóljon és egyelőre elmehet.
- Értem – méregettem ellenségesen a kupacot, majd felkaptam a tollat, és nekiláttam.

Fél órával később, az előttem tornyosuló papírhalom mögül már egészen Nick orráig leláttam. Persze ez túlzás, de nem értem, mire van odakint az a sok ember, ha a papírmunkát velem végeztetik.

Kicsivel később, végre elégedetten tettem fel az utolsó ékezetet is.

– Kész – adtam hangot abbéli örömömnek, hogy talán egy óra múlva már otthon is leszek.

Nick abbahagyta az asztalon való dobolást, és összerendezte a füzetnyi vastagságú laphalmazt.

– Hát, köszönöm, Miss Fields! Akkor a viszont látásra! - mutatott az ajtó felé. – Ha szükség lesz magára, még keressük. És ha eszébe jut még valami részlet, amivel feldobná a sztorit... – hallgatott el mosolyogva. – ...ne fogja vissza magát!

– Nick – szóltam vissza már az ajtóból. - , Fred bent van?

- Nincs. Szabadnapot kért. De holnap felhívhatja.

- És gondolja, hogy bele is szól majd a telefonba? – kérdeztem.

- Már miért ne szólna? – nézett rám Nick, igen csak furcsán.

Csak nekem tűnt fel, hogy Fred nem beszél velem?

- Azt hiszem, inkább bejövök majd. Kösz, Nick! – intettem és kiléptem az ajtón.

Nem akartam újabb okot adni rá, hogy Nick teljesen hülyének nézhessen, így inkább ráhagytam. Úgyis kiderítem, ha Fred valamiért pikkel rám. Csak az volt a fura, hogy egész jófejnek tűnt. Nem úgy, mint Nick.

Az ember azt hinné, egy különleges képességekkel rendelkező egyénnek, mint amilyen én is vagyok, vannak állandó feladatai, de sajnos - vagy nem - az életem az átlagosnál is átlagosabban alakult. Eddig.

Most, hogy végre volt időm, rájöttem, hogy igazából elég higgadtan kezeltem ezt a pár napot, még annak ellenére is, hogy tulajdonképpen pánikolhatnék, és üldözési mániám is lehetne.

Lássuk csak. Levél Sue néni sírján. Oké. Lehet, nem is nekem jött.
A furcsa minta a karkötőn és a kapun. Még ez is lehet merő véletlen. Lehet nem is ugyan az, csak az én kusza agyam párosította őket össze.
A feladat. Na ez már bonyolultabb. Igazából eddig eszembe sem jutott, hogy tulajdon képpen nekem volt egy feladatom, amit elszúrtam, annyira lekötött a medve-kérdés.
És már el is érkeztünk a medvéhez, ami megtámadott, de valaki megvédett és hazahozott. Mitöbb lemosdatott, elrejtette a rejtegetni valót, ágybadugott és ébresztőt állított nekem.

Ez így összefoglalva rémisztőbb, mint gondoltam. És akkor még nem esett szó a néma nyomozóról, aki mindenkivel beszél, csak velem nem. Bár én még Nickhez sem hallottam szólni, egy árva kukkot sem.

Mire a vonat Ivybe ért, már átrágtam magam az összes felmerülő összeesküvéselméleten, kezdve onnan, hogy Connie egy szuper képességekkel megáldott robotmacska, az ismeretlen K357 bolygóról, és miután végzett a medvével, hazacipelt, lefürdetett...de Connie utálja a vizet. Tehát ezt a verziót elvethetem. Hacsak nem ez is a jól felépített álca része.
Aztán az is lehet, hogy Zac talált rám, ő nyírta ki a medvét és ő cipelt haza. Neki meg nincs kulcsa. Zac is lehet szuperhős. Végül is itt az élő példa. Én vagyok a macskanő. Mért ne lehetne ő szupermen? De nem. Zac túlságosan feltűnősködő és extrovertált volt ahhoz, hogy titkoljon valamit. Szupermen szerény, kedves és tiszteli a gyengébbik nemet. Zacről ez igazán nem mondható el.

Hazaérve lerúgtam a cipőmet, és az emeletre siettem. Inkább a konyhába mentem volna, hogy bekapjak egy-két falatot, de a telefonom kitartóbban játszotta a Beckynek beállított csengőhangot, mint egy egész zenekar.

- Szia! – vetettem magam az ágyra a kihangosított telefon mellé.

- Jó ég, Sam! Mi a franc ütött beléd?! Tudod, hányszor hívtalak?! Azt mondtad, beteg vagy! És ma reggel, amikor megláttam az újságot...nem sok választott el attól, hogy a körző a nagylábujjamba álljon a padló helyett. Legalább egy e-mailt írhattál volna, ha már visszahívni nem voltál képes! Elég szemét húzás volt, hidd el nem akarlak bántani, de... – nagylevegő - ...pukkadj meg! – hadarta, és én azt hittem, sosem hagyja abba.

- Héjj, Becky, nyugi! – használtam ki a másodpercnyi szünetet. – A rendőrségen voltam, nem egy netcaféban, jó?

- Tudod, milyen érzés, amikor a száz hangposta üzeneted közül egyikre sem érkezik válasz? – sipította. – Aztán, amikor ma reggel...amikor a srácok...mindenki ott tömörült...az újság...és tudod, mit csináltak?! Fogadásokat kötöttek! Arra, hogy hány nap után találnak meg az öveden himbálózva a celládban! – kiabálta.

- Te mire fogadtál? – Próbáltam a saját fegyverével legyőzni, de a hangom nem volt olyan meggyőző. Lehet, féltem a választól?

- Sam! Ez nem vicces! – Szinte láttam a halántékán kidagadó ereket. Jó lesz leállnom és bocsánatot kérnem, ha nem akarom, hogy a legjobb barátnőm agyvérzést kapjon.

- Jó, jó, bocs, Becky! Itthon hagytam a telefonom, és tegnap nagyon későn értem haza. Azt sem tudtam, élek-e vagy halok.

- Hát azt én sem, ha már itt tartunk. Az a Frederick mondta, hogy jól vagy, aki utánad érdeklődött. Még ezt is idegenektől kell megtudnom?!

Fred beszélt. Becky hallotta Fredet beszélni. El sem hiszem.

- Itt vagy? – érdeklődött.

- Várj,várj,várj...milyen a hangja? – kérdeztem talán kicsit túlságosan is lelkesen.

- Micsoda? – hallottam Becky meglepett hangját a vonal végéről.

Igaz furcsa, hogy Fred hangjáról érdeklődöm, és nem arról, hogy Fred hangja vajon mit is kérdezett, és Becky mit felelt, de ez most cseppet sem érdekelt.

- Hát Fred hangja. Mi más?

- Jaaa...hát... – Mit kell ezen annyit agyalni? – ...olyan...mély.

- Kösz, Becky! - forgattam meg a szemem.

- Jó, hát most a franc se figyelt a hangjára! – csattant fel, ismét jogosan. – Biztosan maaarha szexi volt és fééérfias. - gúnyolódott elnyújtva az utoló szavakat. - Különben is, mit érdekel? Te nem beszéltél vele?

- Fred vagy ötven éves és cseppet sem szexi, legalábbis az én mércém alapján. És nem, nem beszéltünk. Vagyis...én próbáltam, de ő kukább volt egy kukánál.

- Hmm. Najó. Nem kérdezek. Csak annyit, hogy...jól vagy?!

- Persze, kösz.

- A kamudat nem úszod meg! – váltott ismét a ’sohanembocsátommegneked’ hangnemre. - Nem értem, miért nem mondtad, hogy segítsek. Két oldalról simán elkaptuk volna Connie-t.

- Hosszú lett volna magyarázkodni, bocs, Becky...

- Semmi gond. Ha veled megyek, nem verem ki annak a szexi, titokzatos idegennek a szemét, aki a ti utcátokat kereste. Bár ez neki biztosan előnyére vált volna. – elmélkedett, már inkább csak magához intézve a szavakat.

- Idegen?

- Egy srác. Elég jó pasi. De csak akkor mesélek, ha találkozunk!

Zsarolás! Szemérmetlen, aljas zsarolás! De Becky most igazán megengedhette magának. Ha mesélhet, cserébe legalább nem kérdezősködik sokat.

- Rendben. Gyere át.

- Nem vagy beteg? – értetlenkedett.

Istenem, Becky! Bárcsak ne lennél ilyen okos!

- De, persze. Beteg vagyok. Akkor ne gyere... – sóhajtottam, hogy végre megértse.

- Jó, akkor suli után máris indulok. És Sam...

- Igen?

- ...ezt nem úszod meg. Először te mesélsz!

Letette. Hát ez szép kis menet lesz.

Szia, Becky. Hogy telt a napod?...Ó, tényleg?...Hogy én? Kösz, jól. ...Connie? Igen tényleg ott volt. Tudod van ez a kis mellékes tulajdonságom. Semmiség tulajdonképpen. Csak a csodanyakörvem jelzett, hogy ideje megmenteni valakit...ja, és mellesleg csodamacskabőrbe tudok bújni...

Gyorsan ki kell találnom valamit.

A hátamra fordultam, és felkaptam magam mellől a reggeli újságot, amit apa hagyhatott az ágyamon. Jó lesz utána járni, miről is tudhat Becky abból az alig egy oldalas cikkből. Hiába próbáltam, nem tudtam a betűkre koncentrálni. A szemem minduntalan feladta a szolgálatot.

Álmomban újra a temetőnél jártam. A kapu kacskaringós mintái újfent életrekeltek, és Connie megint eltűnt, amint keresztül ugrott rajtuk. Hiába próbáltam utána kiabálni, egy hang sem jött ki a torkomon.

Hirtelen pattantak fel a szemeim, akár csak előző éjszaka. Megint úrrá lett rajtam az a furcsa érzés. Az a furcsa sejtelem, hogy valami hiányzik, valami nem jó.

Nem volt időm ezen töprengeni, mert valaki csengetett. Szélsebesen átfuttattam az agyamon az elmúlt órák történéseit, hogy valami utalást találjak arra, hogy vendéget várok.

Hát persze. Becky. A falióra még mindig fél kilencet mutatott. A mobilom után nyúltam. Mindjárt két óra. Jól elaludtam, és még mindig nincs meg a tökéletes, megdönthetetlen fedősztorim. Utálok hazudni, de van, hogy muszáj.

Kikászálódtam az ágyból, és leballagtam a lépcsőn. Átfutott rajtam, hogy mi van, ha megint Nick és Fred, a levakarhatatlan páros, de ők, Nicket ismerve, már újra csengettek volna. Meg aztán Fred szabin van, ha lehet hinnem annak, amit Nick modott.

Az ajtóhoz csoszogtam, és kikukucskáltam a kulcslyukon. Sötét volt. Mintha már kettőkor sötétedne. Vagy mintha a valaki, aki történetesen be akar jutni a házunkba, éppen az ajtónknak támaszkodna, amit történetesen ki akarok nyitni. Biztos, ki akarom nyitni?

Óvatosan lenyomtam a kilincset, és abban a pillanatban, ahogy az ajtó résnyire nyílt, éreztem, hogy a test az ajtónak feszül. Azt nem mondom, hogy simán eltolt engem, az előszoba szőnyeggel együtt, de arra elég volt, hogy a térdem őrült remegésbe kezdjen.

Már felkészültem, hogy nekem ront, de amikor az ajtó már kinyílt annyira, hogy a télapó is kényelmesen besétálhatott volna rajta - a szánjával egyetemben -, a test tompa puffanással elterült a szőnyegen. Épp, hogy félre tudtam ugrani, bár számára - azt hiszem - ez volt a kényelmetlenebb.

Álltam a nyitott ajtóban, a küszöbön egy hullának látszó ismeretlennel, és elfelejtettem levegőt venni. Miután túljutottam az első sokkon, ide-oda futkostam a telefon és a test közt, azon hezitálva, vajon a hátára fordíthatom-e, hogy megnézzem, él-e vagy inkább csak hal.

Hisztérikusan kapkodtam a levegőt, és hadonásztam a karommal. Végül a konyhába mentem egy pohár vízért, majd a fürdőszobába, és az egészet a fejemre öntöttem. Igaz egyszerűbb lett volna rögtön a zuhannyal kezdeni, de ebben az állapotban igazán nem hibáztathattam magamat a nehézkességemért.

Félve lestem ki az ajtón. Legnagyobb rémületemre a hulla még mindig ott volt. Minden kétséget kizáróan valódi és mozdulatlan. Hullább, mint valaha. Tehát nem bolondultam meg.

A magasságából, széles, izmos hátából és rövid fekete hajából ítélve férfi. A ruhája tépett volt és büdös. Hirtelen hihetetlenül erős késztetést éreztem, hogy megnézzem az arcát. Az orra bizonyára ripityára törött, jó ha a nyelvét nem harapta le. Bár ez – úgy tűnik - már holt mindegy. A magam ötvenkét kilójával neki veselkedtem a kábé százkilencven centi színizomnak.

Amikor végre a hátára fordult, nem sok híja volt, hogy újabb pohár víz helyett, ne a wécére rohanjak. Hányni. Nem az állapota miatt. Ugyan az orra kicsit véres volt és ferde, azért minden a helyén volt.

Miután a második pohár víz is a hajamon végezte, a telefonhoz rohantam és tárcsáztam a mentőket. Aztán letettem. Inkább Nicket. Az első csörgés után lecsaptam. Nem, nem hívhattam Nicket. Az egyetlen ember, akiben megbíztam, Fred volt. Hülyeség, tudom, de talán a tény, hogy nem beszél, elhitette velem, hogy mással sem fog. Idejön, visszahozza a halálból ezt a szerencsétlent, és szépen elmegy, anélkül, hogy egy szót is szólna.

Újra tárcsáztam Nicket. Megköszörültem a torkom, és próbáltam a legkevésbé hisztérikus hangon beleszólni.

- Nick? Itt Samantha Fields.

- Á, Miss Fields. Csak nem eszébe jutott még valami, amivel 'feldobná a sztorit'? – gúnyolódott.

- Nick. Kéne Fred száma. Meg tudja nekem adni Fred számát? - Próbáltam fékezni a tempón, de a nyelvem önálló életre kelt. Csodálkozom, hogy Nick egyáltalán megértette, amit mondtam.

- Ööö...egy pillanat... – komolyodott el a hangja, és hallottam, amint matat, talán egy papírokkal teli fiókban vagy jegyzetfüzetben. – Csak nincs valami baj, Miss Fields? Zaklatottnak hallom.

- Ó, semmi, Nick. Igazán – próbáltam túlszárnyalni eddigi teljesítményem. – Csak meg szeretném köszönni neki...tudja... - nevettem fel erőltetetten, de azt hiszem túlságosan is hisztérikusra sikeredett.

- Ó, igen, itt is van. Írja?

Miután sikerült leráznom Nick gyanakvó hangját, Fredet tárcsáztam, és közben azon imádkoztam: csak szóljon bele! Könyörgöm, csak szóljon bele! A harmadik csöngés után néma csend lett a vonalban. A szívem nagyot dobbant.

- Fred? – Hallgattam.

Semmi. Se szuszogás, se vakarózás, dudaszó vagy egyéb árulkodó jel.

- Fred, itt Samantha Fields. Hallom, hogy itt van...vagyis...nem hallom...éppen ezért...tudom, hogy hall engem! – váltottam ismét hisztérikusra. – Tegye félre végre azt a hülye makacsságát, és jöjjön ide, amilyen gyorsan csak tud! Azt hiszem...azt hiszem, az imént esett be az ajtómon Zachary Logan.