Abigel munkája

Eleonor szemszöge


A fekete égbolt – a sejtelmes fehérséggel ragyogó Holdat milliónyi csillaggal körülölelve – kupolaként borult a bálozóktól nyüzsgő házra és a hatalmas kertre.
A lampionok szelíd narancssárga fénye szolidan megvilágította a birtok bejáratát, és a robosztus vaskapu felé vezető murvás utat. A két oldalát szegélyező rózsabokrokon sötétvörösen izzó virágok kecsesen hajoltak a kavicsfolyam fölé.
Világos, homokszínű kövekkel kirakott lépcsőzet vezetett két irányból a bejárat előtt elterülő széles balkonra. A korlát rózsamintázata és a bejárat előtti tér halványsárga fényárban úszott a bentről, a tiffany mintás üvegajtón keresztül kiszűrődő lámpafényben.


A teraszon állva gyönyörködtem az immár vihar utáni békés éjszakában, próbálva figyelmemet elterelni az előttem álló estéről.
A sarokba húzódtam, lazán nekitámaszkodtam a bejárat melletti falnak. A hűvös levegő csípte az arcomat, a bordó estélyi ruhám alját gyengéden lengette, a ruha szegélye minden alkalommal finoman megsimogatta a bokámat.
Lehunytam a szemem, átadva magam a fejemben cikázó gondolatoknak. Mélyen magamba szívtam a tavaszi éjszaka levegőjében gomolygó esőáztatta virágok friss illatát.

El akartam rejtőzni a kíváncsi tekintetek elől. A pöffeszkedő vén üzletemberek, a pletykás, sznob feleségeik, de mindenekelőtt a kaján vigyorral engem méregető fiaik elől.

A házigazda, az apám, Charles Whitmore köztiszteletben álló iparmágnás. A bál ötlete az ő fejéből pattant ki, hogy újból megkíséreljen az eladó sorban lévő lánya számára férjet keríteni, egy tehetős úri fiú személyében. A jelenlévők mind befolyásos bankárok, tehetős üzletemberek.

Az édesanyám, Catherine egyet értett apámmal. Mindketten nagyon szerették volna, ha találok egy hozzám illő, gazdag fiatalembert, aki mellett biztos, boldog jövő vár rám.

Való igaz, hogy 20 évesen ideje lenne férjhez mennem!

Igazán hálás vagyok a szüleimnek, mert semmiben sem szenvedtem hiányt. Aranykalitkában tartottak, a tenyerükön hordoztak, mint egy hercegnőt.


Meg volt mindenem, mégsem volt semmim!


Összerándultam a gondolattól. A gyomrom összezsugorodott, a torkomban égő fájdalmat idézett elő a gyász, a szememet elhomályosították az összegyűlő könnyeim.

„Már 3 éve…” – sóhajtottam magamban, ahogy egy nedves könnycsepp gurult végig az arcomon.

3 éve veszítettem el az egyetlen embert, akit valaha képes voltam szeretni.
A vietnami háború rengeteg áldozatot követelt. Köztük az én Davidemet is.

Tettre kész, szenvedélyes, becsületes lelke arra sarkallta, hogy megvédelmezze a hazáját. Ha kell az élete árán is.
David egy tehetős bankár, Donald Strong legkisebb fia volt. Az apja intézkedni akart, hogy ne kelljen bevonulnia. De David nem hagyta. Túlságosan is tisztességes természete nem ismerte a kiskapukat.

Mindössze 18 éves volt, mikor eltűnt. Hat hónappal az eltűnése után nyilvánították halottá. Lelki szemeim előtt még most is kristálytisztán látom alakját…

’Kisfiús vonásai ellenállhatatlan kedvességet kölcsönöznek férfias megjelenésének. Szemei smaragdokként ragyognak tökéletes arcában, sötét haja, már megkurtítva simul fülei mögé. Izmos mellkasa emeli az egyenruha fényét, amelyet visel …akkor láttam utoljára.’

A könnyeim megállíthatatlanul hullani kezdtek, ahogy felidéztem magamban a búcsú reményvesztett perceit. Nem hittem, nem hihettem, hogy elveszíthetem.

Vele együtt mindent fény eltűnt az életemből. Amikor az édesapja feldúltan, fájdalmas arckifejezéssel, a távirattal a kezében megjelent nálunk, azonnal tudtam. Mintha szíven szúrtak volna. Iszonyatos fájdalom vette birtokba a testemet. Hisztérikusan követeltem, hogy mondja, hogy nem igaz. De ahogy a tekintetünk találkozott, rádöbbentem, hogy egy részem megszűnt létezni. Az a rész, amely képes volt érezni, amely örült a napfénynek, amely mosolygott, nevetett, de elsősorban szeretett…


Egy lemondó sóhaj hagyta el az ajkaimat, ahogy letörölve az arcomról az árulkodó könnycseppeket, úgy döntöttem, hogy visszamegyek a bálozók közé. Nem maradhattam sokáig távol. Biztosan a keresésemre indulnak, ha jó ideig nem látnak a teremben. Arra pedig semmi szükség, hogy a búskomor hangulatom tönkretegye a bált. A szüleimnek nem okozhatok csalódást… megint. Annyira szerettek volna segíteni nekem, hogy tovább tudjak lépni. De minden igyekezetük hiábavalónak bizonyult.

Senki másra nem vagyok képes úgy nézni, senki más iránt nem vagyok képes úgy érezni, mint David iránt.

Hirtelen megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába, megváltozott az éjszaka nyugalmas csendje, mintha baljós feketeség hömpölyögne benne, engem kémlelve. Megborzongtam, de nem a késői óra hűvösétől…

Egy határozott mozdulattal tártam ki az üvegajtót, besétálva a fényűző, pompás előcsarnokba. Sietős léptekkel haladtam a bálterem felé, nehogy időközben feltűnjön valakinek, hogy nem vagyok jelen.


- Kisasszony, egy pillanatra! – hallottam meg egy ismerős, bársonyosan lágy hangot a hátam mögött.

Ahogy megfordultam, elállt a lélegzetem. David állt előttem teljes valójában. Fekete, egyenes hajának, újra hosszú tincsei hanyag eleganciával hullottak halvány arcába, amely mögül felém ragyogtak az ismerős smaragdok. A fekete öltöny úgy hatott rajta, mintha csak ráöntötték volna.

„A képzeletem játszik velem kegyetlen játékot?”

Földbe gyökerezett a lábam a képtelen látványtól.

„Ez lehetetlen!” – ismétlődött az agyamban vészjelzésként a gondolat, de az elvesztésekor megszakadt szívem el akarta hinni, … hogy, …hogy Ő áll előttem teljes valójában. De…

A szemeiben felfedezni véltem valami oda nem illő lángolást, olyan tüzet, amelyet nem leltem a Róla őrzött emlékeimben. Meleg, szelíd tekintetének képe élénken élt bennem, de ez a zöld szempár, amely most meredt rám, ismeretlennek tűnt számomra.

Az előttem álló idegen ajkai mosolyra húzódtak, engem pedig hirtelen rémület kerített hatalmába. A mosolya metszően hidegnek és félelmetesnek tűnt.

- A nevem Dereck Dark – mutatkozott be Davidem furcsán, szinte földöntúlian csengő hangján. – Lenne kedve sétálni velem? – kérdezte megnyerően modorosan, jobb kezét tenyérrel felfelé felém nyújtva.

„A neve! Más! Talán nem is David, …vagy talán a rokona, …lehet nevet változtatott.” – Nem lett volna meglepő, ha egyszer halottá nyilvánították a háborúban.

- Eleonor Whitmore – mondtam zavarodottan, a hangom gyenge suttogás volt csupán.

Készségesen helyeztem bele a kezemet az övébe, magam sem értettem miért.

- Örvendek – susogta, kézfejemet szájához emelve, alig érezhetően hozzáérintve a bőrömhöz.

Ajkai forró lángnyelvekként hatottak, ahogy rásimultak. Megborzongtam az érzéstől mely végigcikázott a testemen, ismerős volt, mégis olyan idegen.

- Még nem válaszolt az előbbi kérdésemre. Velem tart? – ajánlotta fel a karját.

Homályosan érzékelten a pompás előcsarnokot körülöttünk. Mintha megbabonáztak volna, a szemeiben égő smaragdzöld tűz mágnesként vonzotta a tekintetem.

- Természetesen – feleltem elhaló hangon, belekapaszkodva a karjába.

Úgy éreztem, valami megmagyarázhatatlan külső erő irányít. Az eszem azt súgta, hogy meneküljek ennek a titokzatos hasonmásnak a közeléből, de képtelen voltam visszanyerni a józanságomat, a hatalmamat a testem felett.

Rejtélyes kísérőmmel kiléptünk a csendes éjszakába. A nedves, apró kavicsok halkan ropogtak a talpunk alatt, ahogy lesétáltunk a fényárban úszó teraszról. Eltávolodtunk a ház oldalától, egyenesen a kert délkeleti sarkában álló szökőkút felé tartva.

A kör alakú medencében négy kőhattyú – nyakuk kecsesen az ég felé meredt, szárnyaikat büszkén széttárták – csőréből csobogott alá a víz szikrázóan, ahogy megvilágította a sápadt telihold fénye. Közepén a kő-tavirózsából vékony, ezernyi vízsugár kupolát alkotva a medence fölé lövellt a magasba, majd zuhant alá.

A David-külsejű férfi a szökőkút széléhez vezetett. Leültem a nyirkos kövekre. A kósza vízcseppek üdítő permetként hatottak az izgatottságtól felhevült bőrömre. Leplezetlen kíváncsisággal, és magyarázatot várva – ki is Ő valójában – kérdőn néztem Rá.

Az előttem álló alak újra szemei bűvkörébe vont, de a tekintetében már nyoma sem volt a számomra ismerős smaragdnak, helyét lángoló tűz vette át. A vörösen izzó szempár démoni gonoszsággal fürkészte az arcomat.
Dereck ajkai diadalittas mosolyra húzódtak. David arca... – az arc, amelynek látványa mindig biztonságérzetet és nyugalmat keltett bennem – most rettenetes félelmet teremtett a lelkemben.

A keze hirtelen, iszonyatos erővel ragadta meg a torkomat. A levegő bennrekedt a légcsövemben. Görcsösen kaptam a támadóm csuklójához, lefejteni igyekezve ujjait a nyakamról. De mindhiába... azok egyre szorosabban zárultak köré. Sikítani akartam, segítségért kiáltani, de... egy hang sem tudott kiszűrődni az ajkaim között.

Dereck arca teljesen eltorzult.

- Most elveszem a lelked – lehelte rekedtes, ördögi hangon.

Amint ezt kimondta, széles lángcsóva lövellt ki tűz színű szemeiből, egyenesen az enyémek felé.

Égő, szörnyű fájdalmat éreztem szétterjedni a testemben. Az egész csak egy pillanat műve volt.

Arra eszméltem, hogy a szökőkút előtt állok. Hátrapillantottam a vállam felett oda, ahol az előbb ültem. Egy füstölgő porhalom hevert az említett helyen. Riadtan kaptam a velem szemben álló démoni alakra a tekintetem. Szemei most éjfekete lángokkal izzottak. Rám meredt, győzedelmes, gonosz mosollyal. Meglepetten vettem észre, hogy átlátszó vagyok, a testem körül pedig vakítóan fehér fény ragyog. A kezeim folyni kezdtek a szemei felé. Lassan foszladozott az alakom. Kikerekedett szemekkel bámultam a pusztító ördögfajzatra. Az izzó feketeség magába szippantott.

- Neeeeeeee! - sikoltottam utolsó leheletemmel, mielőtt mindörökre megsemmisültem.



Dereck szemszöge


Újabb tiszta lelket szívtam magamba. Teljesítettem, amiért idejöttem, amiért ebbe a szánalmas, halandó testbe bújtam. Ezáltal, a lány által szeretett férfi testébe. Szerelem.
Micsoda undorító emberi érzelem.


A férfi teste, a mellkasában dobogó szíve kétségbeesetten hadakozott velem, hogy megmentse a lányt. Szegény naiv, tisztességes lelke!! Oroszlánként vicsorgott az agya egy kis elzárt szegletében. Ez lett a veszte az életben, és most a velem kötött, haláli alkuban is. Igazán figyelemre méltóan küzdött, de végül sikerült felülkerekednem rajta, amihez minden démoni erőmet össze kellett szednem. Elgyengültem. Azonban most, hogy a lány makulátlan lelkét magamba szívtam, megint önmagam vagyok.

Amikor a vietnami dzsungelben rátaláltam erre a haldokló bolondra – aki semmi mást nem akart, mint még egyszer utoljára viszontlátni egyetlen szerelmét –, úgy gondoltam, hogy miért ne gyűjtsek be egyszerre két tiszta lelket is, ha megtehetem. A kettőjük közötti szoros kötelék, az önzetlen, határtalan szeretetük egymás iránt igazán értékes zsákmánnyá tette őket számomra. Mindkettejüket sikerült megszereznem. Én, a lélekrabló démon, ismét győzedelmeskedtem.

Elégedett, sátáni kacajom messze visszhangzott a nyugodt, tavaszi éjszakában. Az épületben szórakozó tömeg mit sem sejtve élvezte tovább a fényűző estélyt.

A sejtelmesen ragyogó hold alatt, a lampionok szelíd fényében elporlasztottam a kölcsönvett testet. Nem maradt utánam más árulkodó nyom, mint két kis hamukupac, amit az éjszakai szellő lassan egymásba olvasztott, majd felkapva szétoszlatott a fekete égbolt alatt.

Az alvilág kitárta kapuját, s én alászálltam a mélybe…

---------------------------------------------------------------------------------

Kedves Abigel!

Jujj, hát azt kell mondjam, nagyon élvezetesen írsz. Hibátlanul, gyönyörű mondatokban, nagyon jók a leíró részek!!
Nekem kicsit borzasztó volt ez a végkifejlet :D...titokban vártam a hapiendet...de persze ez így volt jó...bár a boldog vég sem állt volna rosszul neki, ez nem olyan történet volt, aminek ártott volna...
Eleonor szemszöge nagyon tetszett, Derecké már kevésbé. Démonhoz túl szolid volt nekem. Megőrülhetett volna egy kicsit jobban :D...de a megfogalmazás egyébként hibátlan és tényleg élvezetes olvasmányt alkottál!

Gratulálok!! :)...