Vivika95 pályaműve

Alteregó

Most komolyan, direkt csinálja ezt velem? Mintha szándékosan megnehezítené amúgy is keserves életemet. Nem elég, hogy a minap kishíján lebuktam, és majdnem elvesztettem mindent, amit eddig sikerült felépítenem, amint hazaérek, abban a reményben, hogy végre kialudhatom magam, ő nekem támad, és megvádol azzal, hogy megcsalom őt. Pedig nem! Ez lenne az utolsó dolog, amit életemben tennék, mert mindennél jobban imádom Dave-et, de ez most kiütötte a biztosítékot. Méghogy megcsalom?! Ilyennek ismert meg engem?!
De akármennyire is bizonygattam, hogy nem és nem, nincs senki más az életemben, ő nem hitt nekem. Felkapta a kabátját, és ki tudja hová, késő este, szakadó esőben elviharzott. Utoljára a fekete mustang kerekeinek csigorgását hallottam, amint Dave elhajtott.
És én azóta is itt ülök, ezen a már eléggé ingatag konyhai széken, fejemet összezárt térdeimre hajtom, és átkozom istent, amiért ilyen sorsot rendelt el nekem.
Telefonom halk berregése viszont visszaránt a valóságba, és kelletlenül tápászkodok fel a helyemről. A végtagjaim a sok üléstől egy kissé elgémberedtek, és előbb muszáj kinyújtanom őket. Amint ezzel végeztem, felveszem a mobilom, melyben a főnököm igen türelmetlen hangja csendül fel:
- Merre vagy? Hagytam neked már öt üzenetet! Ötöt! Tudod, mennyire utálom, amikor megváratsz! - morogja.
- Itthon vagyok. Volt egy kis zűröm a férjemmel - mesélem, de nem igazán érdeklik őt a gondjaim.
Erre tesz bizonyságot bosszús sóhaja a vonal túlfelén.
- Leszarom! Te dolgozó, modern nő vagy, Carmen, nem holmi háziasszony, akinek az a dolga, hogy a férje útját egyengesse!
- Azt nem is mondtam, miért veszekedtünk... - kezdem, de ő közbevág.
- Nem is érdekel! Dolgunk van! Úgyhogy jobb lesz, ha fél órán belül idevonszolod a csinos kis seggedet, mert ez tényleg nagyon komoly ügy! - lelkesedik be, én pedig nagyon sóhajtok.
- Azonnal ott vagyok - mondom, és meg sem várva válaszát, kinyimom a telefont.
Neki is muszáj mindig akkor hívnia, amikor egyedül akarok lenni. Mintha mindenki ellenem fordult volna hirtelen. Az életem úgy látszik lassan, de fokozatosan bomlásnak indult.
A szobámba megyek, és felveszek egy igen egyszerű ruházatot: farmert, hozzá fehér pólót. Nincs miért kiöltöznöm. Ez csak egy újabb ügy. Egy újabb, véres feladat, ami bár sok pénzt hoz a házra, teljesen kiszívja minden erőmet. Felkapom a kocsikulcsot az asztalról, és rohanok az odakint parkoló autómhoz. A bőrülés kellemes illata azonnal megcsapja orromat. Otthon érzem magam. Beindítom a motort, és gázt adok. Hamar, túlságosan is hamar odaérek a munkahelyemre. A főnököm, Tim már vár rám, lelkesen üdvözöl, amint odaérek hozzá.
- Á, végre, hogy itt vagy! El sem tudod hinni, mennyire izgatott vagyok, édesem! Egy nagy ipari cápa jött el hozzánk tegnap, és kért tőlünk egy szívességet... - meséli, de csak fél füllel hallgatom.
Egy újabb szívesség. Na persze! Inkább újabb gyilkosság. Ezek a beszari szemétládák azt mutatják, hogy mennyire nagy ászok ők, de a piszkos munkát másra bízzák. Jelen esetben rám. Mert ez a feladat, tudtam: megint az én ügyem.
- Ki a célpont? - kérdezem, és ásítok egyet, hisz éjszaka semmit sem aludtam.
- Dave Star - közli, én kishíján felbukom a saját lábamban.
Tátott szájjal bámulok rá, szemeim villámokat szórnak, amint ránézek, fel sem bírom fogni, mit mondott az előbb.
- Hogy micsoda? - kérdem döbbenten, Tim zavartan lesüti szemeit.
- Sajnálom! Én mondtam neki, hogy adja másnak az ügyet, de tudod nagyon jól, hogy mi vagyunk a legjobbak, nem hagyhattam veszni ekkora összeget... - mentegetőzik, de én nem hagyom annyiban.
A kezem automatikusan felfelé lendül, a következő pillanatban pedig nagy csattanás kíséretében Tim arcán landol. Ő megrökönyödve bámul vissza rám, hisz ilyet soha nem tettem még azelőtt.
- Nem kérheted tőlem azt, hogy öljem meg a férjem! Ezt ugye nem gondoltad komolyan?! - sziszegem.
Tim közelebb lép hozzám, és még mindig kissé félve néz fel rám, újabb pofontól tartva. Megfogja a karomat, és megpróbál bűnbánóan nézni. Nem megy neki igazán jól a színlelés.
- Ez üzlet, Carmen. A cégünk azért alakult, hogy megtegyük azt, amit ezek a gyáva alakok mondanak. Ez az ára annak, ha az ember lánya bérgyilkos... - simít végig a vállamon, de kezeit könnyedén lerázom magamról.
- De ő a férjem! Nem engedhetem ezt! - kiabálom magamból kikelve, egy apró könnycsepp folyik végig az arcomon.
- Ez parancs, szívecském! Vagy ő megy, vagy te! De megkönnyíthetem annyiban a dolgod, hogy átadom a munkát valaki másnak... - ajánlja, de én megrázom a fejem.
- Megteszem én - ígérem.
Tim elgondolkodik egy pillanatra, majd lassan bólint egyet.
- De ugye tisztában vagy azzal, hogy ha átversz, vagy ha nem teljesíted a parancsot, nem csak ő hal meg, hanem te és az egész családod is? - kérdezi, bólintok.
Még egy ideig engem bámul, majd szó nélkül távozik. Könnyes szemekkel nézek utána. Az életem tönkrement. Kellett nekem beleszeretnem Dave-be. Először is tudtam, hogy nem jó ötlet, ha gyilkos lévén valaki van a közelemben, akinek esetleg bántódása eshet, de az érzelmeimnek nem bírtam parancsolni. Hozzámentem feleségül, szerettem őt, és még mindig szeretem, de sosem voltam velem teljesen őszinte. Mindig is eltitkoltam az igazi énem, a gyilkost, aki pénzért öl, helyette csak egy boldog, szerető feleség látszatát kelltettem. Erre most, azt a feladatot kapom, hogy öljem meg azt, akit mindennél jobban szeretek. Ennyi volt. A kettős élet átka ez. Egyszer tudtam, hogy tönkre fog menni minden, de arra nem gondoltam, hogy ennyire hamar. Hisz még csak 27 éves vagyok! Nem itt kellene mindennek véget érnie.
Könnyeim vízesésként árasztották el arcomat. Tudom, mit kell tennem. Nincs más választásom. Ez az élet rendje. Egyszer mind meghalunk, és ha már meg kell halnunk, akkor, úgy haljunk meg, ahogy méltó...

***

Dave irodájába jöttem szinte azonnal, és most itt állok az ajtaja előtt, övemben a gyilkos fegyverrel, és félek. Egész testemben remegek, de muszáj minél előbb túllennem rajta. Kopogásra emelem a kezem, és néhányszor ráütök az ajtóra. Egy pillanattal később már ki is nyílik, és Dave lép ki rajta. Mikor meglát, elmosolyodik, majd hirtelen komorrá válik a tekintete.
- Mit keresel itt? - kérdezi folytott hangon.
Érzem, a sírás kerülget. De nem szabad most elgyengülnöm. Most nem.
- Beszélnünk kell - mondom, és kérdezés nélkül belépek az irodájába.
Odabent nincs senki, csak mi ketten vagyunk. Ez megrémiszt. Semmi akadály, semmi nehézség. Mintha az élet is azt akarná, hogy megtegyem.
- Nem lenne szabad most itt lenned... - kezd bele Dave, de én ujjaimat a szájára téve elhallgattatom.
Lassan, óvatosan hozzábújok, mélyen beszívom férfias illatát. Soha nem fogom már ezt érezni.
- Carmen, nem kellene most... - tol el magától, és akkor meglátja könnyeim - Mi a baj? Történt valami? - kérdezi aggodalmason, kezével végigsimít arcomon.
Könnyeim a kezén maradnak.
- Annyira sajnálom... - suttogom erőtlenül.
- Mit? A veszekedést? Ugyan, ne is törődj vele! Hülye voltam, hogy megvádoltalak! Bíznom kellett volna benned, de nem bíztam! Nagyon sajnálom, tényleg! Ne haragudj, kérlek! - néz könyörgőn a szemeibe.
Annyira aranyos. Még ő érzi magát hibásnak, mikor én leszek az, aki nem sokára megfogja őt ölni. Én vagyok a rossz, és nem ő.
- Én mindent nagyon sajnálok. Hidd el, te vagy az, akinek nincs oka bocsánatot kérni, és én vagyok az, akinek van. Mert jól tetted, hogy nem bíztál bennem. Sok mindent eltitkoltam előled, Dave, de tudnod kell, hogy ennek ellenére én mindig szerettelek, és még most is nagyon szeretlek! Mindennél jobban! Még az életemnél is jobban!
- Megijesztesz... Mégis mi lehet annyira szörnyű, hogy így érzed magad tőle? - kérdezi, és egy pillanatra lehunyom a szemeim.
Elmosolyodok, és távolobb lépek tőle, mikor közeledni próbál, kezeimmel elhárítom. Kezemmel az övem felé nyúlok, megérzem a pisztoly hideg markolatát. Lassan kihúzom a helyéről. Dave ijedten követi minden mozdulatom, mikor észreveszi a fegyert, rémülten, válaszra várva pillant rám.
- Sajnálom, de meg kell tennem. Egyet viszont megígérek: olyan gyorsan utánad megyek, ahogy csak tudok! - sóhajtok, és nagy mosoly ül ki az arcomra.
- Carmen, tedd azt le! Mégis mit művelsz? - kérdezget.
Újra közelebb megyek hozzá, és gyengéden megölelem. Szájára lágy csókot nyomok, a fegyvert a hátához szegezem.
- Szeretlek! - suttogom, és meghúzom a ravaszt.
A fegyver hangos durranással elsül, a golyó szerelmem hátába fúródik. Erőtlenné vált testét óvatosan leteszem a földre. A kezem csupa vér a sebéből kiszivárgó vértől. Egy pillanatig elnézem a testét. Már nem lélegzik. A szíve nem dobog. Mellé fekszem, fejemet a mellkasára hajtom. Néhány percig csak fekszem mozdulatlan, majd újra kezembe veszem a fegyvert. Lassan a halántékomhoz emelem. Még utoljára elmosolyodok, és így húzom meg a ravaszt. A golyó a fejembe repül, és fejem erőtlenül hajlik Dave testére. Mosollyal az arcomon halok meg, hisz tudom: a másvilágon Ő már ott vár rám. És ez a tudod megvigasztal. A kettős életnek ezennel vége. Helyette már csak a boldogság marad...

------------------------------------------------------------------------------------

Drága Vivikám!

Az elsőként érkezett mű :)...és rögtön egy szomorú vég...
...de ez is tetszett...megfogott...

Szépen írsz, izgalmasan, ezt mindig mondtam neked...most egy kis bajom a történettel volt...ez a nőci kicsit hamar lemondott a férjéről nem??...Én nem hiszem el, hogy egy bérgyilkos nő, ha szereti a férjét, ilyen könnyen kinyírja parancsra...oké, hogy megfenyegették, de hát nem tudom...én szívem szerint adtam volna valami esélyt, próbálkozhatott volna legalább...aztán nyírtam volna ki :D...
És a fegyver elsülése után volt még ideje odabújni, stb??...nem rontottak be rögtön a munkatársak??...

Elírások, szóismétlések voltak, de nem vészes, másba nem is tudok belekötni :)...talán abba, hogy rövid volt...dehát, ezt nem is lehetett hosszabban...

Én sem tudok sajnos hosszabban értékelni! :)...tetszett, pörgős volt és jól felépített, jól megragadott mozzanat...csak a megmenekülésre való törekvést hiányoltam...

Gratulálok, szép munka volt! :)...