Mikkamakka pályaműve

A hasonmás

Egykedvűen bandukoltam a koszlott mellékutcán. Hazafelé tartottam a munkából, magamban még mindig Smith úr miatt dohogtam. A vén kéjenc! Nem átallotta szóvá tenni, hogy Brigitte, a kolléganőm mennyivel kedvesebb, mint én. Haha, kedvesebb. Fogalmazhatunk így is. Hát nem állt szándékomban kedvesebbnek lenni, Smith úrnak a szagát sem bírtam. Nem tréfálok, volt valami, ami iszonyatosan irritált benne; ha egy légtérben tartózkodtam vele, a rosszullét kerülgetett. Ha előttem utazott a lifttel, inkább a lépcsőzést választottam, amíg ki nem szellőzött az a szag. Nem tudom, hogy valami tisztálkodó szernek vagy illatszernek köszönhette-e, vagy talán a pokol kénköves bűzét éreztem rajta, de a lényeg, hogy nem voltam képes elviselni.
Nem volt jó ember. Mindenki tudta, hogy a női alkalmazottakat a küllemük alapján választotta, vajmi keveset nyomott a latban a szakmai hozzáértés, a képzettség vagy az intelligencia. De mint humánerőforrás-igazgató, ügyvezető igazgató helyettes, és elég nagy arányú részvényes, nemigen akadt senki, aki szóvá merte volna tenni, hogy ne a saját tyúkketreceként tekintsen a cégre.
Mindazonáltal Smith úrnak szerencsére semmi köze sincs a történetünkhöz, csupán annyi, hogy épp miatta voltam rossz hangulatban. De ez is csak múló állapot volt, hiszen eszembe jutott, hogy kaptam egy igen kedvező állásajánlatot, így minden nappal közelebb kerültem az időponthoz, amikor végre Büdi úr kezébe nyomhattam a felmondásomat.
Séta közben elértem a kis terecske mellé, hazafelé néha megálltam itt, leültem a zsebkendőnyi zöld területen, a pár csenevész fa árnyékában megbúvó padra. Szokásomhoz híven teljesen hátrahajtottam a fejem, és felnéztem a kis fákra, csodáltam őket, hogy képesek itt, a bérházak között életben maradni. A lombok között átszűrődő fény az alkonyat valószerűtlen színeit vetítette rám.
Ekkor lépett oda hozzám a pasas. Alacsony, gömbölyded férfi volt, az ötvenes évei közepén-végén járhatott. Kopaszodott, drótkeretes szemüvegét kezében fogta, a szára végét rágcsálta.
– Ne haragudjon, kisasszony, hogy ismeretlenül megszólítom, de lenne egy ajánlatom az ön számára. – Tekintetem elsötétült, s már épp levegőt vettem, hogy elküldjem valami melegebb éghajlatra, amikor kitörésemet megelőzve gyorsan folytatta. – Ne értsen félre, semmi tisztességtelen szándékom nincs, csak munkát ajánlanék. Nem valamiféle erotikus fotózás, vagy ilyesmi, ne ijedjen meg. Viszont jól fizet. A tér túlsó végén van egy kis kávézó, nem ülne be velem oda egy italra?
A férfi kezdett egyre gyanúsabb lenni. Így akar felszedni? Hiszen bőven az apám, szűken még a nagyapám is lehetne. Persze a férfiaknál sosem lehet tudni.
– Nézze, jobban érdekel a saját korosztályom – mondtam összeráncolt homlokkal.
– Nem, nem randira hívom, vegye úgy, hogy egy szokatlan helyen lévő állásinterjúra jön. Ugye jön? – kérdezett vissza.
Sóhajtottam. Végül is nyilvános helyen leszünk, nem veszthetek semmit, ha valami nem tetszik, egyszerűen otthagyom és hazarohanok.
– Rendben – egyeztem bele.

Elbattyogtunk a kávézóba, és célzatos viselkedésem hatására az utcából lekerített „teraszon” telepedtünk le. A felbukkanó pincér felvette a rendelést, majd magunkra maradtunk.
– Hol is kezdjem – hezitált a férfi.
– Például azzal, hogy hogyan szólíthatom.
– Valóban, bocsássa meg az udvariatlanságomat. A nevem Steven Born.
Felnevettem. Tényleg, született Steven a pasas, gondoltam. Egy halvány mosolykezdemény suhant át az arcán, majd visszakérdezett.
– És önt hogy szólíthatom, kisasszony?
– Lana. A nevem Lana Stark.
– Mondja, Lana, zavarná, ha tegeződnénk? Tudom, a hölgyeknek illik ezt felvetniük, de alighanem a nagyapja lehetnék, így talán felrúghatnánk a hagyományokat.
– Megpróbálkozhatunk vele – mosolyogtam rá. Bár mosolyomba némi idegesség vegyült, még mindig fogalmam sem volt, mit akarhat tőlem ez az ember.
– Remek. Akkor kedves Lana, először azt szeretném megkérdezni, hogy láttad-e valaha a Nincs kettő négy nélkül című, Bud Spencer – Terence Hill filmet? A mai fiatalok már nemigen néznek efféle filmeket, szóval… – elhallgatott.
Teljesen ledöbbentem. Hogy jön ez ide? Mindazonáltal a valóságnak megfelelően válaszoltam.
– Dehogynem! Gyerekkoromban, mikor a nagymamámnál voltam, gyakran megnéztem. Elég kevés videokazettája volt, nem is mind az én világom, de azt a filmet tényleg szerettem – locsogtam, a feszültség néha így tört ki rajtam. Azt hiszem, ezzel nem csak én vagyok így.
– Pompás-pompás-pompás – motyogta Steven, majd elhallgatott, kitárt kezének ujjbegyeit hegycsúcsot formázva összeérintgette. Már épp kezdtem volna firtatni, hogy mégis mi olyan pompázatos ebben, mikor folytatta. – Ezek szerint nem kell neked elmagyaráznom, hogy mit jelent, hogy alteregó.
Újfent meghökkentem. Úgy látszik, ez az ember már csak ilyen meglepő.
– Hasonmás – válaszoltam, mint aki a leckét mondja fel. – A filmben legalábbis a szónak ebben a jelentésében szerepel, egy gazdag unokatestvérpár hasonmásait keresi meg egy ügynökség, majd a hasonmások az eredetik helyébe lépve levadásszák a rosszfiúkat. Illetve lányokat – fűztem hozzá egy halvány mosoly kíséretében.
– Így van. Én is éppen ezzel foglalkozom. Azzal, mint a filmbéli ügynökség. Itt a névjegyem.
Átnyújtott egy kis kártyát, melyen ez állt:
Steven Born
Hasonmás közvetítő
Alatta cím, telefonszám.
– Ezt úgy értsem, hogy azért ajánl nekem munkát, mert valakire hasonlítok?
– Pontosan. Méghozzá a megszólalásig. Sőt, megkockáztatom, még megszólalás után is.
– És mi lenne a feladatom? Én nem tudnám elkapni a rosszfiúkat valaki más helyett.
– Erről szerencsére szó sincs – szögezte le. – Pár apróbb megbízatása lenne, bankba menni, néhány nyilvános helyen megjelenni, effélék.
– Mindez miért jó annak, aki felbérel engem, és miért jó nekem? – kérdeztem nyíltan.
– A megbízó indokai nem rád tartoznak, főleg azért, mert nem kevés pénzt áldoz arra, hogy neked is megérje. – Megnevezett egy szabad szemmel is jól látható összeget. Agyam vad számításba kezdett, ennyi pénzből megvehetném azt a külvárosi ikerházat, egyik felébe beköltöznék én, a másikba anyám, meglenne a vágyott veteményese és virágágyása, és én is kikerülnék a nyomasztó bérházak közül. Nem létezik. Mit várnak el tőlem ennyi pénzért?
– Mit várnak el tőlem ennyi pénzért? – tettem fel hangosan is a kérdést. – Merénylők lőnek rám, rendőrök tartóztatnak le valaki más helyett, vagy mi a fene? – tört ki belőlem.
– Szó sincs ilyesmiről. Ha már ennyire ragaszkodsz ahhoz, hogy eláruljak olyasmit, amit jobb lenne, ha nem tudnál, hát legyen. Megbízóm és a felesége – akihez annyira hasonlítasz – között nem igazán barátságos mostanában a viszony. A férj szeretne nagyobb részesedést a feleség vagyonából, és ebben leszel a segítségére pár nem túl megerőltető feladattal, amiért busásan honorál. Szeretném, ha ennyi információt elégnek találnál. Ha sikerül megegyeznünk, holnap délelőtt tizenegykor találkozunk a megbízóval.
– Akkor egyelőre azt mondom, rendben, de azért szeretném először látni a megbízót is.
– Mi sem természetesebb.
Megbeszéltük a másnapi találkozó paramétereit, majd elbúcsúztunk.
Tovább folytattam az utamat hazafelé, és fáradtan léptem be a lakásba. Nem fizikai fáradtságot éreztem, hanem inkább szellemit. Mintha kiszívták volna az életerőmet.
Legszívesebben felhívtam volna Anyát, hogy elmeséljem a történteket, de aztán inkább letettem róla. Én magam sem hittem még igazán, hogy ez lehetséges, semmi szükség rá, hogy Anya beleélje magát, aztán nagyot csalódjon.
Így aztán inkább számítógépezéssel és tévézéssel csaptam agyon az estémet.


Másnap betelefonáltam a munkahelyemre, és lázra és hasmenésre hivatkozva kimentettem magam a munkából.
Gondosan válogattam ki a megbeszélésre megfelelőnek tartott ruháimat, így lazán elegánsnak látszottam, de mégsem üzletasszonyosnak. A találkozóra szintén egy kávézóban került sor, ezúttal azonban egy lényegesen elegánsabb környéken, mint ahol én laktam. A Steven társaságában már egy asztalnál ülő férfi a harmincas évei elején járhatott, sötét, erősszálú haját viszonylag rövidre vágatta, hogy elejét vegye az amúgy göndörödésre hajlamos tincsek önálló törekvéseinek. Markáns arca elég jóképű volt. Közeledtemre mindkét férfi talpra ugrott, így láthattam azt is, hogy a megbízó nem valami magas, nagyjából akkora lehet, mint én, szövetnadrágba és ingbe bújtatott teste izmos, de valahogy az összhatás furcsa volt, testéhez képest a feje igen nagynak tűnt.
A férfi Alex Downey-ként mutatkozott be. Kézfogáskor tenyere nyirkosnak tűnt, nyilván ideges volt. Mindhárman helyet foglaltunk, és leadtuk a rendelést.
Alex – bár az is lehet, hogy Steven sugallta neki, többéves tapasztalata alapján – feltételezte, hogy kíváncsi leszek a feleségére, így hozott magával pár fotót. Valóban mintha magamat nézegettem volna, még azt az enyhén féloldalas mosolyt is felfedeztem, ami jellemző rám. Teljesen el voltam hűlve. A különbség mindössze annyi volt, hogy a hasonmásom frizuráján látszott, hogy neves fodrászszalonokban készítették.
Kiderült, hogy csupán pár hónapnyi közöttünk a korkülönbség, viszont egymástól fél országnyira láttuk meg a napvilágot. Korábban felmerült bennem valamiféle Két-Lotti-történet, de ezek után elvetettem az ötletet.
Alex elmesélte, hogy felesége, Chamille gazdag családból származik, de saját erejéből tovább gyarapította a családi vagyont, ugyanis elég kelendőek a kerámia-szobrocskái, tűzzománc képei és rézkarcai. Mindezt oly megvetően adta elő, mintha a képzőművészet valami alantas dolog lenne. Elbeszélése hatására mély ellenszenv fejlődött ki bennem ellene, és rokonszenv Chamille iránt. Azonban nem voltam biztos benne, hogy ez a rokonszenv nem csak annak szól, hogy az illető az én arcommal mászkál a nagyvilágban. Kiderült, hogy én magam is ismerem némelyik munkáját, csak nem az asszonynevén dedikálja őket, hanem a lánykori nevén.
Bő félórás beszélgetés után Alex rátért az igazi mondandójára.
– A te feladatod az lenne, hogy miután begyakoroltad Chamille aláírását, besétálsz a bankba, és a magánszámláját átíratod közös névre, hogy én is bármikor hozzáférhessek a pénzhez. Miután ez megvan, lesz még egy-két apróbb megjelenésed, de ezeket majd később egyeztetjük.
– Miből gondolod, hogy a feleségednek nem fog feltűnni, hogy olyan tranzakciók zajlanak a számláján, amelyeket nem ő indított? – kérdeztem rá az első logikai buktatóra a történetben.
– Ezzel te ne törődj, majd én megoldom – válaszolta flegmán. – Az nem is érdekel, hogy te mikor és hogyan kapod meg a pénzedet? Az tartozik rád.
– Dehogynem – válaszoltam szemlesütve. Ahogy rámpirított, mintha egy apa szólt volna rá kamasz lányára. Vajon a feleségével is ilyen? Szép kis házasságuk lehet.
– Tíz százalékot kifizetek a banklátogatás előtt, és hetven százalékot utána. A fennmaradó összeget a legvégén kapod meg. Megfelel így?
– A hogyanról nem esett szó. Készpénz, utalás? – kérdeztem.
– Készpénz – szögezte le. – Nem gyanús, ha találkozunk, hiszen csak azt látnák, hogy a feleségemmel vagyok, de Born úr szerint az a szokás, hogy nála helyezem letétbe a pénzt, és te tőle kapod meg. A ruhát, amiben a bankba mész, szintén ő fogja odaadni neked.
– Rendben. Akkor már csak pár aláírás Mr. Born szerződésén, illetve a bank címét és az időpontot kell leegyeztetnünk.
Átnéztem a szerződést, melyben egyetlen szó sem esett arról, hogy ki a megbízó, csak arról, hogy Mr. Born cégével kötöttem megállapodást, illetve szerepelt a fizetés ütemezése is, de olyan cselesen volt megfogalmazva, hogy az összeg nem, csak egy mellékleten. Nem voltam benne biztos, hogy ez így megszokott, de Mr. Born csak annyit fűzött hozzá, hogy a cége mindent a legnagyobb diszkrécióval intéz. Aláírtam a papírokat, és megbeszéltük a további tudnivalókat, kaptam egy kisebb paksamétát, melyben banki papírok és személyazonosító iratok mellett aláírásminták, valamint Chamille fotói voltak, hogy hasonló frizurát készíttethessek magamnak, majd ezután elváltam a kávézóban maradó két férfitől.
Gyomromban a rossz érzés nőttön-nőtt, nem tetszett ez az egész. Nem figyeltem, merre megyek, csak elgondolkodva rakosgattam a lábaim egymás elé. Már vagy negyed órája bóklásztam a mellékutcákban céltalanul, mikor észrevettem, hogy a kávézótól alig valamivel messzebb bukkantam ki az egyik szűk kis utcácskából.
Nem sokkal előttem Alex bandukolt, mobiltelefonján elmélyülten beszélgetett valakivel.
– Igen, drágám, a hasonmás átíratja a számlát közösre, aztán pár nap múlva elintézzük őt… – hallottam meg véletlenül a beszélgetéséből egy foszlányt.
Elintézzük? Ezt úgy értette, hogy megöljük? És kit? Hogy folytatta a mondatot? Elintézzük a feleségemet, vagy elintézzük a hasonmást? Vagy mindkettőt? Hiszen tanúskodhatnék ellene a bíróságon, ha a felesége gyilkosság áldozata lenne. Jó ég, mibe keveredtem?! És milyen bajba jutott az alteregóm? Hiszen lehet, hogy nem csak meglopni akarja a férje, hanem megölni is.
Agyamban lázasan kergették egymást a gondolatok. Born biztosan tudja, hogy hol lakom, nyilván nem akkor látott először, amikor előadta különös munkaajánlatát, hanem már korábban is követett. Tehát mivel eltűnni nem tudok, végig kell játszanom ezt a játszmát, amibe belekeveredtem, csak nagyon észnél kell lennem. Nem szeretném, ha az eltervezett ikerház helyett egy urnában kötnék ki. Egészségtelen. És szűkös is.
Ahogy töprengtem, egyre inkább körvonalazódott bennem, hogy mit kell tennem, ha túl akarom élni. Igazából elég egyszerű. Hiszen ki az, akiben bízhatok, aki biztosan nem Alex Downey-val fúj egy követ. Nyilvánvaló. Chamille.


A paksamétában talált személyi iratok alapján megtudtam, hogy hol lakik Chamille, majd a lakcíme alapján kiderítettem a mobilszámát. Csodálkoztam, hogy nem titkos a szám, aztán arra gondoltam, hogy talán üzleti megfontolásból van így.
Innentől már „csak” az volt a gond, hogy mégis mit mondjak neki? Bocsi, a férjed minimum meg akar lopni, de az is lehet, hogy meg akar ölni, meg engem is, találjunk már ki valami okosat. Nem hinném, hogy kedvező fogadtatásra találnék.
Egyéb ötletem nem lévén ellátogattam a lakhelyére, de nem mertem becsengetni, mert hátha a férj nyit ajtót. Na akkor aztán Alex akkor is kinyírna, ha eredetileg nem tervezte.
Ahogy ott botorkáltam a ház előtt céltalanul, egyszer csak kilépett a hasonmásom.
Szabadidőruhába volt öltözve, vállán hátizsák. Nemigen nézett semerre, csak megindult az egyik sarok felé. Jobb ötlet híján a nyomába eredtem.
Nem ment messzire, mintegy háromsaroknyi séta után befordult egy edzőterembe.
Hosszas habozás után úgy döntöttem, hogy ide is követem.
Ahogy körbenéztem a tágas, kondigépekkel és a rajtuk izzadó izomkolosszusokkal zsúfolt helyiségben, megláttam őt az egyik futópadon. Ezúttal nem volt olyan szerencsém, mint amikor az otthonából kilépve nem nézett körül, most épp találkozott a tekintetünk. Eredetileg tovább pásztázott volna, de ahogy meglátott, visszakapta rám a szemét. Ezen azt hiszem, nincs mit csodálni.
Most már minden mindegy alapon egyenesen odamentem hozzá. Nem volt sok időm gondolkodni, de míg odalépdeltem hozzá, úgy döntöttem, hogy mégiscsak az lesz a járható út, amit korábban a telefonhívás tervezésekor elvetettem, csak kissé finomabb formában.
Megálltam vele szemben, és igyekeztem a lehető legnyugodtabb hangon megszólalni.
– Hello, a nevem Lana Stark. Ha jól tudom, te Chamille Downey vagy. Beszélnünk kellene egy fontos ügyben.
Leállította a futópadot, és lelépett róla.
– Miről, te vagy a rég elveszett ikertestvérem, és most jöttél az örökség feléért? – kérdezte gunyoros hangon.
– Nem – válaszoltam. – Ennél sokkal fontosabb ügyben, jól tennéd, ha meghallgatnál.
Komoly arckifejezésem meggyőzhette. Kelletlen arccal követett a terem túlsó végében álló bárpult környékén elhelyezkedő asztalok felé. Mikor odaértünk, az egyik kis kerek fémasztalka felé intett, amelyik környékén senki nem ült.
– Ülj le, mindjárt jövök – vetette oda, majd a pulthoz lépett, és kért két pohár frissen facsart narancslevet. Amint megkapta, visszatért az asztalhoz, letette a poharakat, és leült egy székre. – Szóval? Miről akarsz velem beszélni?
– Nem igazán tudom, hogy hol is kezdjem – haboztam.
– Talán az elején – mondta felvont szemöldökkel.
– Nem is olyan egyszerű az – sóhajtottam, majd belevágtam. Tényleg az elején. – Pár nappal ezelőtt odajött hozzám egy idősebb fazon, hogy munkát ajánlana. Azt mondta, hogy hasonmásokat közvetít, és munkát ajánlana – közben előhalásztam a táskámból a Borntól kapott névjegyet, és a nő kezébe nyomtam.
– Miféle munkát? – nézett rám kételkedve. – Én nem kerestem magamnak hasonmást – folytatta szemlátomást összezavarodva.
– Nem is te, hanem a férjed, Alex. Ő keresett egy hasonmást, és meg kell mondanom, nem valami tisztességes céllal. Már ne is haragudj, hogy tudtál hozzámenni egy ilyen alakhoz? – bukott ki belőlem a kérdés.
– Akkoriban jó ötletnek tűnt – mosolyodott el. – Azóta persze rájöttem, hogy leginkább apámat akartam bosszantani, de akkor úgy éreztem, hogy tényleg szeretem. De ha lehet, inkább térjünk vissza a tárgyra.
– Igazad van – mondtam. – Szóval azt kérte tőlem, hogy a saját bankszámládat írassam át kettőtök nevére, hogy ő is hozzáférhessen.
– Micsoda? – bőszült fel rögtön, amin természetesen nem is csodálkoztam. Teljesen érthető, hogy kiakadt. – De hogyan? Mit képzelt magáról? Hogy juthatott ilyesmi az eszébe? És mit gondolt, nem veszem észre? – záporzottak belőle a kérdések. Ez utóbbi után azonban közbevágtam.
– Na látod ezt én is megkérdeztem, de csak annyit mondott, hogy ez az ő dolga, ne ezzel foglalkozzak. Ami a később történtek fényében elég nyugtalanító.
– Miért, mi történt még? Egyáltalán, most akkor átírattad a nevére a számlámat?
– Nem, még nem, azt későbbre tervezte be, szóval a számlád miatt egyelőre ne aggódj. Viszont a megbeszélésünk után egy kicsivel később véletlenül megláttam a férjedet, amint telefonon beszélget valakivel, akit drágámnak szólított.
Elsápadt. Meg is értettem, épp most közöltem vele, hogy a férje rá akarja tenni a kezét a pénzére, és feltehetőleg szeretőt is tart. Csak azon csodálkoztam, hogy hitt nekem, hiszen egy vadidegen vagyok, aki elég kemény vádakkal illette a férjét.
Elmeséltem neki a véletlenül meghallott fél mondatot, hogy mennyire megijedtem, mikor hallottam, és hogy milyen kétértelműnek találtam. Egy darabig kérdezgetett, hogy pontosan milyen szavakat használt, milyen hangsúllyal mondta, de végül is ő sem jutott többre, mint én. Hátradőlt székében, és csüggedten bámult maga elé.
Egy darabig hagytam őt emésztgetni a kapott információkat, majd megtörtem a csendet.
– Most mit szándékozol tenni? – kérdeztem, majd újra az elmémbe furakodott egy korábbi kérdés. – Tudom, hogy hülyén hangzik ez most tőlem, de fel sem merült benned, hogy hazudok? Sok mindennel persze nem tudnám bizonyítani az igazamat, mert ugyan vannak nálam mindenféle iratok, meg fotók, de azt nem tudom igazolni, hogy a férjedtől kaptam őket. Eszedbe sem jutott, hogy talán csak kitaláltam mindezt?
Rám nézett, és szomorkásan elmosolyodott.
– Nem. Sajnos mindaz, amit elmondtál, nagyon is Alexre vallana. Én voltam az, aki hazudtam magamnak, úgy tettem, mintha nem venném észre, hogy valójában milyen görény – mondta nagyot sóhajtva.
Elnevettem magam a kifejezésen.
– Szóval akkor mit fogsz csinálni? – tértem vissza az előző kérdésemhez.
– Fogalmam sincs – sóhajtott ismét. – Nem tudom, mennyire avatott be a kedves férjem a pénzügyi dolgainkba.
– Semennyire – mondtam az igazságnak megfelelően.
– A helyzet az, hogy a házassági szerződés értelmében, ha én adom be a válópert, és nincs rá valami bizonyítható, nyomós okom, vagy ha az én hibámból mondják ki a válást, akkor megkapja a közös bankszámlánkon levő összeg felét, és persze a ház felét is, meg persze kocsi, miegymás, de legalább a saját bankszámlámon lévő pénzhez nem jut hozzá. Ez utóbbin egyébként jóval több pénz van, mert oda folyik be az eladott szobraim, képeim ára, illetve eleve volt rajta egy nagyobb összeg, amit apámtól kaptam, bár sosem nyúltam hozzá, inkább csak gyarapítottam. A végrendeletem értelmében, ha meghalok, akkor örökli az egész házat, és a közös számlát, illetve ha több is van, közös számlákat, viszont a külön számlám apámra száll vissza. Nyilván ezért lenne Alex érdeke, hogy közössé tegye a sajátomat, mert így, ha eltesz láb alól, akkor jóval jobban jár.
– Akkor első lépésként talán meg kéne változtatnod a végrendeletedet, méghozzá nem is titokban, hanem a tudtára adni, hogy nem érdeke, hogy megöljön – mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott.
– A végrendelet megváltoztatásával egyetértek, de hogy eláruljam neki? Nem hinném. Akkor rögtön tudná, hogy rájöttem a terveire, és te kerülnél veszélybe. Nagyon bosszúálló tud lenni, és gyanítom, hogy megvannak a kapcsolatai, hogy úgy intézze el, hogy ő ne keveredjen gyanúba. Ha már voltál ilyen rendes, és megkerestél, hogy elmondd nekem mindezt, ahelyett, hogy simán segítettél volna a férjemnek, nem hagyhatom, hogy bajod essen. Valami mást kell kitalálnunk.
Nem tudom, hogy megfeledkezett-e arról, hogy a saját életemet is féltve jöttem el hozzá, vagy csak nagyvonalúan átsiklik fölötte, mindenesetre örültem, hogy szövetségesének tekint.
– Bármennyire nem akarok – folytatta –, azt hiszem, kénytelen leszek apámhoz fordulni. Neki mindig elég jó meglátásai vannak, hátha kitalálja, mit tehetnénk.
– Akkor? Maradjunk annyiban, hogy te beszélsz apáddal, elmeséled neki a helyzetet, én meg tegyek úgy, mintha mi sem történt volna? Aztán majd egyeztetünk, hogy mire jutottál apáddal? – kérdeztem.
– Iiiigen – nyújtotta el a szót –, egyelőre ennyit tudunk tenni. Majd felhívlak, rendben?
Telefonszámot cseréltünk, majd elbúcsúztunk. Ő folytatta az edzését, mint mondta, talán a mozgás megnyugtatja, én pedig hazamentem.
Utóbb megnéztem, és nem azt a számot adta meg, amit a tudakozóból megtudtam.


Másnap furcsa volt olyan hétköznapi dolgokkal foglalkozni, mint a munka. Egész nap az járt a fejemben, hogy valószínűleg életveszélyben vagyok, és azzal próbáltam magam nyugtatgatni, hogy Alex addig biztosan nem nyírat ki, amíg át nem írattam a számlát a nevére. Az sem tett jót a munkához való hozzáállásomnak, hogy következő hétfőn terveztem beadni a felmondásomat, és elővett az úgyis-minden-mindegy-érzés. Mint régen az iskolában a vakáció előtti napok, amikor már nincs semmihez kedve az embernek, vagy inkább talán türelme nincs? A lényeg, hogy legkevésbé sem figyeltem arra, amit csináltam.
Kora délután megszólalt a telefonom.
– Szia, Chamille vagyok – szólt bele a hívó, mielőtt még akár csak köszönhettem volna. – Itt vagyok apámnál, és borzasztóan kíváncsi rád. Elkezdtem mesélni neki, hogy hogyan találkoztunk, és azóta sem hagyja, hogy elmeséljem, hogy miért kerestél meg, csak azért nyaggat, hogy szeretne megismerni. Pedig igazán jól tenné, ha végre meghallgatna – mordult olyan hangon, amely nyilvánvalóvá tette, hogy az apja hallja a beszélgetést, mi több, igazából az utóbbi mondat egyenesen neki szólt. – Nem lenne ellenedre megismerni a szüleimet?
– Neeeem – nyújtottam el a szót, hogy időt nyerjek, tartottam tőle, hogy nem fogadnak majd valami kedvezően –, de még a munkahelyemen vagyok. Meg aztán biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet? – álltam elő a farbával.
– Ne aggódj – nevetett –, nem fogják leharapni a fejedet. Csak kíváncsiak rád. Főképp apám.
– Rendben, lehet róla szó. De most nem érek rá, mint említettem, dolgozom. Vagy munka után, vagy valamikor máskor lenne alkalmas.
– Hol dolgozol, és mikor végzel? – kérdezte kis töprengés után. – Elmegyek érted.
Egyeztettük a helyet, és az időpontot, majd letettük.
Tűkön ülve vártam a munkaidő végét, részint izgatottan készültem a találkozásra, részint elodáztam volna, akár a végtelenségig. De az időpont eljött, és kifelé indultam. Chamille ott állt a bejárat előtt egy meglehetősen nagy, és meglehetősen lesötétített üvegű éjkék autóban, csak onnan tudtam, hogy ő az, hogy félig leengedve az ablakot integetett felém lelkesen.
Ahogy beszálltam mellé, olyan örömmel fogadott, mintha régen látott jó barátnője lennék, nem pedig egy szinte vadidegen, akivel egy napja találkozott.
Útközben az életünkről beszélgettünk, melyikünk hova járt iskolába, milyen szakkörökre, edzésekre jártunk, illetve arról, hogy hogyan kötött ki a képzőművészet mellett. Megígérte, hogy elvisz majd a műtermébe („dühöngő”, ő így emlegette, mert állítása szerint a legjobb munkáit akkor készítette, ha valami, vagy valaki – és ez általában a férje volt – jól felbosszantotta), és megnézhetem alkotás közben, sőt, akár én is megpróbálkozhatom vele. Jól hangzott, de nem tudtam, mennyire gondolja komolyan.
A szülei házához érve ismét elképedhettem. Valószínűleg a kukatároló helyiségük lehetett akkora, mint az én lakásom. Miután beléptünk, Chamille körbemutogatott a házban, nem nevezhetném körbevezetésnek, csak úgy elmondta, hogy merre mi van. Annyit azért így is láttam, hogy fényűzően, és ízlésesen berendezett ház. Mikor ezt megjegyeztem, Chamille külön kiemelte, hogy nem valami lakberendezőnek köszönhető, hanem az édesanyja munkája.
Bevezetett a nappaliba, ahol már vártak minket a szülei.
Apja egy egészen enyhe pocakot eresztett, magas, és sármos férfi volt, enyhén mákosodó, eredetileg sötét hajjal, az édesanyja világosbarna hajú, kortalan arcú nő. Chamille inkább az apja vonásait örökölte, bár a hajszíne az anyjáéra hasonlított. Csak tudnám, akkor én kitől örököltem – futott át az agyamon, mosolyt csalva arcomra. Chamille anyja, amint meglátott, két tenyerét álmélkodva összecsapta, majd szája elé kapta, mint egy kisgyerek, amikor meglátja a feldíszített, ragyogó karácsonyfát. Ettől már széles mosoly terült szét az arcomon, és kezdeti zavarom enyhülni kezdett.
Chamille apja kedvesen feleségébe karolva elém sietett, hogy üdvözölhessen.
– Üdvözlöm, a nevem Matthew Slade, ő pedig a nejem, Karoline.
– Lana Stark vagyok, és köszönöm szépen a kedves meghívásukat. Az otthonuk igazán gyönyörű – mondtam udvariasan, mire Karoline Slade hangosan felnevetett. Feltételeztem, hogy nem a ház dicséretét találta ilyen mókásnak. Nem is tévedtem.
– Tisztában vagyok vele, hogy a „meghívásunk” – mutatta az idézőjeleket az ujjaival – meglehetősen rámenős volt. Ne haragudjon, hogy így idecitáltuk önt, de a lányom mesélt magáról, és képtelen voltam elhinni, hogy tényleg annyira hasonlít rá. De valóban, akár ikertestvérek is lehetnének. Pedig nyilván tudnánk róla, ha született volna még egy gyermekünk – villantott egy hamiskás mosolyt.
– Ha valaki, akkor ön nyilván jelen volt, Mrs. Slade – nevettem fel én is.
– Kérem, szólíts inkább Karoline-nak, a férjemet pedig Matthew-nak, és az idősebb jogán javasolom, hogy tegeződjünk.
– Rendben – egyeztem bele.
– Gyertek lányok, üljetek le – invitált Karoline a kényelmesnek látszó fotelek és kanapék alkotta beszélgetősarok felé. – Lana, kérsz egy kávét, vagy teát? Chamille, gondolom, te a szokásos gyümölcsteádat kéred – fordult jó ideje szótlan lánya felé.
– Persze, Mami, hisz ismersz. És te, Lana?
– A gyümölcstea nekem is remek lesz, nemigen kávézom – válaszoltam.
Karoline elsietett a konyha felé, bár nem lepődtem volna meg azon sem, ha csak csenget egy szobalánynak. Nyilván minden elő volt már készítve, mert mire elhelyezkedtünk az alacsony dohányzóasztalka körüli, valóban kényelmes fotelekben, már meg is jelent egy kis tálcával.
Mikor már mindenki az italát kortyolgatta, megkezdődött a faggatásom. Minden apróságra kíváncsiak voltak, életem 23 évének minden apróbb vagy jelentősebb eseményére. Őszintén válaszolgattam a kérdéseikre, és én lepődtem meg magamon a legjobban, hogy korábbi zavarom mennyire elmúlt. Matthew szóvá tette, hogy szívesen megismerkedne a szüleimmel, mire Karoline tapintatosan hozzáfűzte, hogy természetesen nem egyszerre, hiszen már tudta, hogy elváltak, és apám újra megnősült.
Már jócskán esteledett, mikor eszembe jutott, hogy Chamille eredetileg miért látogatott el ma a szüleihez, amitől egy kicsit elszállt a jókedvem. Nem akartam ünneprontó lenni, de muszáj volt visszaterelnem a beszélgetést a kevésbé kellemes témára.
– Azt hiszem – kezdtem habozva –, hogy még nem tudjátok pontosan, hogy miért is kerestem fel Chamille-t. Pedig talán nem ártana…
– Teljes mértékben igazat adok – kapott a szón Chamille, bár látszott rajta, hogy ő is elfelejtkezett az aggasztó gondolatokról, de most, hogy eszébe juttattam, ő is újra elkomorult.
Töviről hegyire elmeséltünk mindent a szüleinek, szinte egymás szájából kapkodtuk a szót. Matthew először még kicsit kételkedve hallgatta, de aztán látszott rajta, hogy éktelen haragra gerjedt. Karoline leginkább ijedtnek tűnt.
Miközben próbáltunk valami megoldást keresni, Chamille-nak volt egy elég kínos beszélgetése a férjével, ugyanis Alex felhívta a mobilján, hogy hol van, mit csinál, és mikorra várható haza. A hasonmásom őszintén elmondta, hogy hol van, de a többi kérdésre hirtelen ki kellett találni valami hazugságot. Le a kalappal előtte, mert olyan természetesen beszélt vele, mintha nem lenne tudomása a férfi terveiről. Vagy gyakorlott hazudozó, vagy színészi vénával is meg van áldva. Igen sok területen tehetséges nő, meg kell hagyni.
Végül is Matthew megígérte, hogy beszél a családi ügyvéddel, aki a házassági szerződés létrejötténél is bábáskodott, illetve egy magánnyomozó ismerősével, aki mellesleg Chamille jó barátja, hogy mit lehet tenni ebben az esetben.
Mindeközben lassan már éjfélre járt az idő, engem másnap várt a munka, és vendéglátóim is kezdtek fáradtnak tűnni, így felszedelőzködtem, és elbúcsúztam. Chamille megígérte, hogy hazavisz.
– Remélem, hogy hamarosan újra találkozunk – mondta mosolyogva Karoline, majd kedvesen megölelt. Matthew ugyan nem ölelt meg, de ő is nagyon barátságosan mosolygott rám.
– Én is remélem – mondtam. – De ha lehet, sokkal nyugodtabb körülmények között – fűztem még hozzá.
Kölcsönösen jó éjszakát kívánva elhagytuk a hatalmas házat.

Az autóban, úton hazafelé halk háttérzene mellett beszélgettünk.
– Nagyon kedvesek a szüleid – jegyeztem meg, mikor egy kis szünet állt be a beszélgetésben. – Ami a legjobban meglepett, hogy nem úgy viselkedtek velem, mintha vadidegen lennék, hanem inkább mint egy rég látott unokatestvérrel. Nyilván ez annak köszönhető, hogy annyira hasonlítok rád – mosolyogtam.
– Minden bizonnyal ez is közrejátszik, bár kétlem, hogy ez lenne az egyetlen oka. Nagyon megkedveltek téged, ebben biztos vagyok. Gyerekkorom óta akárhány barátom és barátnőm fordult meg nálunk, soha senkivel nem voltak kedvesek, inkább csak tartózkodóak, egyetlen régi barátomat kivéve. Tudod, aki magánnyomozó lett azóta. Őt tényleg kedvelték, és rajta kívül nem is fordult elő, hogy ilyenek lettek volna bárkivel is, mint veled. Hidd el, ismerem őket.
– És ez nem zavar téged? – kérdeztem óvatosan, nem szerettem volna, ha valamiféle féltékenység áll közénk. Az az igazság, hogy én is megkedveltem őt, úgy éreztem, mintha ezer éve ismernénk egymást. Soha nem voltak igazán barátnőim, gyerekkoromtól kezdve szinte mindig fiú barátaim voltak, az egyetlen unokatestvéremet kivéve, akivel kamaszkorunkban lettünk igazán jó barátok, így ez az újdonság erejével hatott rám.
– Nem, igazából örülök neki – hangjából őszinteség csendült. Ennek viszont én örültem.
Közben odaérkeztünk a lakásomhoz, így elbúcsúztunk, majd kiszálltam.

Másnap Chamille szintén felhívott, megint csak megbeszéltük, hogy értem jön munka után, és elvisz a szüleihez, ugyanis Matthew szeretett volna velünk beszélni.
Utóbb kiderült, hogy nem csak Matthew, hanem a már említett nyomozó barát is várt ránk. Valahogy egy idősebb, amolyan Colombo-szerű férfit képzeltem el, ehhez képest egy magas, szőkésbarna hajú, atlétatermetű, és egyértelműen harmincon inneni pasast ismerhettem meg.
Szemmel láthatóan ugyanúgy meglepődött a hasonlóságunkon, mint ahogy előző nap Chamille szülei, erre mondják, hogy „kiül a döbbenet az arcára”. Elég mulatságos volt.
– Hello, Lana Starknak hívnak – nyújtottam felé a kezem.
– Robert Robin – mutatkozott be, amin képtelen voltam nem elvigyorodni. – Igen, tudom – folytatta, látván, hogy valamit roppant viccesnek találok –, a szüleim minden bizonnyal nem voltak maguknál, mikor ezt a nevet választották nekem.
– Nehem – próbáltam elfojtani a nevetést, vajmi kevés sikerrel –, nagyon érdekes név.
– Ha neked kéne ezzel élni, nyilván másként gondolnád – zárta le a témát továbbra is mosolyogva. Még jó, hogy nem egy sértődékeny típus.
Az ismerkedő körök lefutása után mindannyian letelepedtünk a nappaliban, és összedugtuk a fejünket.
– Ne haragudj, Lana – kezdte Matthew, a hangján hallatszott, hogy kényelmetlenül érzi magát –, de ha nem érint rosszul, elárulnád, hogy Downey mennyi pénzt ígért a számla átíratásáért?
– Plusz szó volt még utána pár kisebb megjelenésről, de azt nem részletezte, hogy mire gondol, pedig érdekelt volna – húztam el a számat.
– Akárcsak engem – fűzte közbe Chamille epés hangon. Nem csodálom, hogy így megviselte a dolog, és csak reméltem, hogy engem továbbra sem vesz egy kalap alá a „kedves” férjével.
Amikor kiböktem az arcpirító összeget, Matthew levegőért kapott, Chamille olyasmi hangot hallatott, amit talán elfojtott sikolyként lehetne jellemezni, Robert egy pillanatra felvonta a szemöldökét, utána viszont meglepetésemre csak bólintott, mint aki erre számított. Ki is derült, hogy valóban így volt.
– A délelőtt folyamán sem tétlenkedtem, utánanéztem pár dolognak – mondta a vérbeli magánkopó. – Alex saját bankszámláján ennél alig több pénz van. Ezek szerint biztosra vette, hogy hamarosan pénzhez jut. Chamille pénzéhez – fűzte még hozzá komoran.
– Arra tippelnék, hogy valamiféle kompromittáló fotókat akart rólam készíteni, mintha Chamille lettem volna, amivel aztán a bíróság elé állhat, így Chamille hibájából mondanák ki a válást. Innentől már csak az kérdéses, hogy tényleg el akart-e tenni valakit láb alól, vagy csak félreértettem valamit, és rossz következtetéseket vontam le – mondtam, majd nagyot sóhajtottam.
– Valószínűleg igazad van, ezt takarhatja a későbbi pár apró megjelenés – bólogatott Robert. – Nem tartom kizártnak, hogy ez a B terv, ha az A, azaz az egész vagyon öröklése mégsem jön össze. Ezzel bebiztosítja magának, hogy legalább az összeg felét mindenképpen megkapja. Nos, én a következőt javasolnám: Először is, Chamille – nézett a lányra egy pillanatra –, nyiss egy új bankszámlát, és utalj át minden pénzt az Alex által ismert privát számládról. Ezután Lana bátran átírathatja közös névre a számlát, majd Alex nyilván kifizeti a neki ígért összeget, így Lanának sem kell megbánnia, hogy beleavatott minket – kacsintott felém. – Alex nyilván nem tervez rögtön hozzányúlni a számlához, mert az túl feltűnő lenne, szóval egy darabig valószínűleg nem is veszi észre, hogy megelőztük. – Itt kis szünetet tartott, elgondolkodva meredt maga elé, majd folytatta. – Még nem tudom konkrétan, hogy mit, de valami terhelőt kellene találnunk Alex ellen. Valamit, ami bizonyítja, hogy mire készül Cham ellen, minimum olyasmit, amivel az ő hibájából mondják ki a válást, de az sem baj, ha leültetik egy időre.
– Lehet, hogy túl sok filmet láttam – kezdtem mosolyogva –, de nem lehetne a mobilját lehallatni valahogy? Mondjuk valami kis kütyüt elhelyezni benne, vagy mit tudom én, hogy működnek ezek a dolgok – vontam meg a vállam. – Aztán hátha ő maga szolgáltat valami bizonyítékot önmaga ellen.
Robert töprengő arcot vágott, majd megszólalt.
– Ha valami kis „kütyüvel” – villantott rám egy vigyort – hallgatjuk le, az törvénytelen eszköznek számít, nem áll meg a bíróság előtt. – Ennyit a fantasztikus ötletemről, gondoltam, de Robert még nem fejezte be. – Azonban van egy igen jó ismerősöm a rendőrségen, aki el tudná nekünk intézni a hivatalos lehallgatást, teljes titokban, csak ehhez Chamille-nak feljelentést kell tennie ellene, hogy úgy érzi, az életét veszélyezteti. Az ilyen bejelentéseket persze általában nem veszik komolyan, főleg ha csak annyi bizonyíték van, mint a mi esetünkben, de Carl, a rendőr barátom ezt is el tudja intézni. Aztán ahogy Lana mondta, hátha találunk valamit, ami eléggé terhelő.
Matthew fellélegezve hátradőlt, és összecsapta a tenyerét.
– Na akkor ezt megbeszéltük. Robert, te Chamille-lal intézd el a lehallgatást, mondd meg a barátodnak, hogy természetesen nem kívánjuk ingyen. Lana, te próbálj úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és tartsd mindenben Alex terveihez magad. Ha találkozol vele, előtte minden esetben értesíts, nem szeretnélek védtelenül a közelében tudni, elvégre szemtanú vagy ellene.
Teljesen meghatódtam, hogy ennyire aggódik értem. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy csak a lányát látja-e bennem, vagy tényleg énmiattam aggódik, de akkor is jólesett.
Még egyeztettünk pár apróságot, majd hazafelé indultunk. Ezúttal Robert vállalta a hazaszállításomat. Mondtam ugyan, hogy nem szükséges engem fuvarozgatni, de ragaszkodott hozzá, mint mondta, a biztonságom érdekében.
Útközben mulatságos történeteket mesélt, melyek magánnyomozói pályája alatt estek meg vele. Régóta nem nevettem ennyit egyhuzamban, szó szerint a könnyem is kicsordult.
Miután hazaértem, rövid tisztálkodás után ágyba bújtam, de csak nagy sokára jött álom a szememre.



A hétvégém szerencsére viszonylag eseménytelenül telt el, szombaton meglátogattam anyámat, vasárnap pedig apámékat. Apám és a felesége egy kedves kis házikóban laktak, nagy kerttel, de anyám egy régi bérházban lévő lakásban, ezért is vágytam annyira arra az ikerházra, amit egy régi középiskolai osztálytársam ajánlott, aki mostanában ingatlanügynökként tevékenykedett. Saját erőmből képtelen lettem volna megvenni, s csak álom maradt volna, de ezzel az alteregó-üggyel talán mégis van esélyem.
A szüleimnek még mindig nem meséltem a dologról, nem akartam, hogy beleéljék magukat, és azt sem, hogy aggódjanak értem. De azt azért elmeséltem, hogy megismerkedtem egy lánnyal, aki kiköpött másom. A megismerkedés körülményeiről nagyvonalúan hallgattam.
Anyám nem akarta elhinni, hiába bizonygattam, így végül abban maradtunk, hogy valamikor összehozunk egy találkozót.
Apámék kevésbé voltak szkeptikusak, viszont annál lelkesebbek, nagyjából úgy reagáltak, mint Chamille szülei, rögtön meg akarták volna hívni magukhoz. Tőlük is egy ígéret árán szabadultam, mely szerint hamarosan megismerhetik a hasonmásomat.

Hétfőn végre benyújtottam a felmondásomat. Bár tudtam, hogy még egy hétig maradnom kell, ledolgozni a felmondási időmet, majd csak ezután tudom kivenni a megmaradt szabadságomat, de már ez is nagy megkönnyebbülés volt.
Smith úr persze kistányérnyi szemeket meresztett rám, természetesen fogalma sem volt róla, hogy ő volt az utolsó csepp a pohárban. Mivel célzatos kíváncsi arckifejezésére nem reagáltam, megkérdezte, hogy miért mondtam fel, amire továbbra sem válaszoltam, csak felvontam a bal szemöldökömet. Fogalmam sincs, mit olvasott ki a tekintetemből, de legalább békén hagyott. Mint ahogy mindenki más is, csak a közvetlen kolléganőim fejezték ki sajnálatukat, hogy elmegyek.
A hét további része is hasonlóan eseménytelenül telt, majd az utolsó napon egy kis búcsúztatót tartottak nekem a kolléganőim. Szerencsémre Büdi úr házon kívül volt.
– Mit fogsz csinálni most, hogy innen elmész? – kérdezgették a lányok, különösképpen Vera nevű kolléganőm, akivel közös irodában ültünk.
– Pár hét múlva kezdek egy új helyen. Igazából nagyjából ugyanolyan adminisztratív munkakörre jelentkeztem, mint amit itt is csinálok, de az önéletrajzomba beleírtam, hogy jelenleg marketinges iskolát végzek, így legnagyobb meglepetésemre egy marketinges állást ajánlottak. Mondtam ugyan, hogy még csak most tanulom, de ez nem nagyon érdekelte őket, azt mondták, hogy úgyis egy tapasztaltabb kolléga mellé kerülnék, akitől sokat tanulhatok. Én viszont nagyon örülök, hogy nem csak a száraz tananyagból kell tanulnom, hanem első kézből tapasztalhatom meg a szakmát.
– Sok sikert – ölelt át Vera –, és jöjjenek be a számításaid.
Még beszélgettünk a lányokkal egy darabig, aztán lejárt a munkaidő, és a társaság szétszéledt.


Következő hét elején Chamille felhívott, hogy szóljon, a megbeszéltek alapján átmentette a pénzét egy új, Alex előtt titkos számlára, szóval nyugodtan megtehetem, amire a férje felbérelt. Miután ezt tudatta, még jó fél órát fecserésztünk, észre sem vettük, mennyire elszaladt az idő, annyira jól elbeszélgettünk.
A hét vége felé Robert hívott, tájékoztatni akart arról, hogy a rendőr barátja jelentette, Alex lehallgatása nem volt hiábavaló, ugyanis ily módon bizonyítékot szereztünk arra, hogy felfogadott egy embert Chamille meggyilkolására. Abból, amit hallottak, arra következtettek, hogy Chamille-t egészen biztosan el akarta tenni láb alól, de az én megöletésemben még nem biztos, és azon vacillál, hogy valahogyan vissza tudná-e utóbb szerezni tőlem azt a pénzt, amit idead a banki ügyintézés után. Hab a tortán, az is kiderült, hogy a drágámnak szólított személy a vonal túlsó végén valóban a szeretője.
Nem mondhatnám, hogy nagyon megnyugodtam, de próbáltam tartani magam, hogy ne boruljak ki. Jó lett volna Chamille-lal, vagy a szüleivel találkoznom, hogy kibeszélgethessem magamból az idegességet, de abban maradtunk, hogy jobb, ha nem találkozunk. A szüleimet szintén nem akartam ilyen horderejű problémákkal traktálni.
Mire eljött a következő hét keddje, amikor Steven Born irodájában kellett jelentkeznem, már azon kaptam magam, hogy ősz hajszálakat keresek a hajamban, szerencsére eredménytelenül, pedig megesküdtem volna rá, hogy korai öregedésnek indultam.
Steven kedvesen fogadott, átadott egy borítékot az előleggel, egy védőzsákba húzott kosztümöt, amit a banki látogatásom során kell majd viselnem, valamint egy, a ruhához illő pár cipőt is. Ez utóbbi egy kicsit szorított, bizonyítva Alex tévedését, amennyiben azt feltételezte, hogy az alteregók lábmérete is azonos. De szerencsére nem volt vészes, nagyjából fél szám lehetett az eltérés. Átöltözni hazamentem, nem mintha nem tudtam volna egy mosdóban elintézni, de az előleget sem akartam a szükségesnél tovább magammal hurcolni.
A bankban meglepően könnyen mentek a dolgok, nem kérdeztek sokat, olyasmit pedig pláne nem, hogy „kiskegyed nem csak egy imposztor, aki hasonlít az igazi Chamille Downey-ra?”. A sok gyakorlásnak hála az aláírás-mintába sem kötöttek bele, az is sokat segített, hogy korábban maga Chamille is megmutatta, hogyan szokta írni.
A számla átíratást igazoló papírokkal visszamentem Born irodájába, ahol azok leellenőrzése után megkaptam a nagyobb összeget tartalmazó borítékot, és Steven biztosított róla, hogy tájékoztatja Downey-t a feladat sikeres végrehajtásáról.
Hazafelé taxit hívtam, nem mertem az utcán császkálni ennyi pénzzel.

Hazaérve osztottam-szoroztam, majd felhívtam ingatlanügynök osztálytársamat, hogy szeretném lefoglalózni az ikerházat. Furállotta, hogy egyből két házrészt is akarok venni, de elmagyaráztam, hogy az egyik fele anyámnak lesz. Úgy látszik, a diszkréció a munkájával jár, mert úgy éreztem a hangjából, hogy szeretne még valamit kérdezni, de végül nem firtatta, hogy honnan szereztem ennyi pénzt. Megbeszéltük, hogy az eladóval egyeztet egy időpontot, és közösen megtárgyaljuk a továbbiakat.
Ezen úgy felbuzdultam, hogy majdnem felhívtam anyámat is, hogy elújságoljam a jó hírt. Majdnem. De aztán ismét úgy gondoltam, hogy majd inkább akkor, ha már az egész ügy rendeződött.
Épp miután ezt végiggondoltam, megszólalt a telefonom. Nem, nem anyám hívott, bár rá számítottam, gondoltam is, hogy emlegetett csacsi. De a kijelzőre nézve megállapíthattam, hogy Alex Downey keresett. Mély lélegzetet vettem, hogy megnyugodjak, majd belehallóztam.
– Üdvözöllek, Lana! – kezdte kedves hangon. – Mr. Born tájékoztatott, hogy sikerrel végrehajtottad a kis küldetésedet. Először is szeretném megköszönni az eddigi munkádat.
– Most erre mit mondjak? – kérdeztem zavarban. – Elvégeztem a megbeszélt feladatot, te pedig kifizetted érte a megbeszélt pénzt. Ezért nem jár külön köszönet.
– Persze. De azért gondoltam, megköszönöm. De igazad van, elsősorban nem ezért hívtalak. – Na, végre előáll a farbával. A gyomrom diónyira zsugorodott, rettegve vártam, mikor mondja azt, hogy nagyon nem kellett volna a feleségéhez futnom, és lebuktatnom. Pedig egész más miatt kellett volna aggódnom. – Szerettem volna megbeszélni a továbbiakat. Biztos emlékszel, mondtam, hogy szükség lesz még rád a későbbiekben is.
– Igen, persze, emlékszem – mondtam az igazságnak megfelelően, hogy is tudtam volna elfelejteni.
– Arról lenne szó – folytatta –, hogy találkozunk valahol, velem lesz egy barátom, akivel készítek rólatok pár közös fotót.
Aha. Ahogy azt sejtettük. Megrendezett in flagranti. Persze én ezt elméletileg nem tudhattam.
– Miféle fotókat? – kérdeztem a tőlem telhető legártatlanabb hangon. – Gondolom, nem valamiféle művészfotókra gondoltál.
Gúnyos kacajt hallatott.
– Neeem, kedves, nem művészfotók. Bár, elég művésziek lesznek, szépen beállítva, gyönyörű szerelmes pillanatokról – mondta, majd újra felnevetett.
– Nem értem – tettettem a naiv libát.
– Nem baj, majd személyesen megbeszéljük. Mikor érnél rá? – váltott komolyabb hangnemre.
Megbeszéltünk egy másnapi időpontot, és a helyszínt, majd kurta köszönés után letette.
Azonnal tárcsáztam Matthew Slade telefonszámát, és beszámoltam neki a fejleményekről, hiszen a lelkemre kötötte, hogy értesítsem, ha találkozom Downey-val. Biztosított róla, hogy nem kell semmi miatt aggódnom, de persze ez nem megy varázsütésre, én bizony továbbra is szinte cidriztem az idegességtől.
Kisvártatva felhívott Robert is, részletesen el kellett neki is mesélnem mindent, majd szólt, hogy találkozni akar velem, és vele tartana a rendőr barátja, hogy „rámdobálják a technikát”, bármit is jelentsen ez a kifejezés az ő nyelvükön.
Mint pár óra múlva megtudtam, ez egy pár csinos fülbevalót jelentett, melyben állítólag egy lehallgató készülék bújt meg, illetve egy karkötő, amelyik tájékoztatott egy vevőegységet a hollétemről.
Közben Carl elmesélte, hogy az Alex által megadott helyszín egy zegzugos ösvényekkel, temérdek rejtekadó bokorral és fával, valamint meghitt padokkal zsúfolt park egyik utacskája, a park a szerelmesek kedvelt találkahelye. Downey bizonyára úgy gondolta, hogy Chamille egy ilyen környezetben andalogna szívesen a nemlétező titkos szeretőjével. Túl sok hollywoodi filmet nézhetett.
– A szóban forgó sétány környékén elhelyeztünk jópár mesterien álcázott kamerát – mondta a rendőr –, amelyek egy, a közelben álló mobil központba továbbítják a képet. A felvételek majd bizonyítani tudják, hogy maga Alex fotózott, és állította be a jeleneteket, így még ha bíróság elé is viszi a képeket, sokra nem megy vele. Ezen kívül természetesen téged is szemmel tudnak tartani, nehogy valami bajod essen.
Ez végre egy kicsit tényleg megnyugtatóan hatott rám.
Miután a két férfi távozott, relaxálni próbáltam, kevés sikerrel, de azért valamivel békésebben tértem nyugovóra.

A fotózás szerencsére nem tartogatott semmiféle meglepetést, senki nem támadt rám, nem rabolt el, csak készült egy rakás kép rólam és egy pasasról, majdnem intim pillanatokban. Ölelés, gyengéd pillantások szerepeltek a palettán, szerencsére csók, vagy még intimebb dolgok nem, így is borzasztóan kellemetlenül éreztem magam. Csodálkoztam, hogy Alex nem vár el csókot, elvégre nem keveset fizetett ezért, de arra gondoltam, hogy talán a barátjaként emlegetett férfi sem egyezett bele. Mindent összevetve lehetett volna rosszabb is.
Az eddigiektől eltérően ezúttal maga Downey adta át a borítékomat, hogy ne kelljen emiatt Mr. Born irodájába befáradnom.
Ha tudtam volna, merre vannak a leske kamerák, még pózoltam is volna az átvételnél, hogy minél jobban látszódjon a felvételen.
Némileg ambivalens érzések kavarogtak bennem, hiszen Alex nekem semmit nem ártott, ellenben egy rakás pénzt vágtam tőle zsebre, ugyanakkor azt is tudtam, hogy mit tervez a felesége ellen, illetve azt is, hogy az én megöletésemet is fontolgatta, vagy fontolgatja. De nem hagytam, hogy ellentétes érzéseim látszódjanak, magam is meglepődtem, milyen jól játszottam a szerepem.
Miután a borítékot átadta, Alex elköszönt, meglehetősen véglegesen minden jót, és további sok sikert kívánt az életben, majd egy kicsi ösvényre fordulva kámforrá vált a „barátjával” együtt.
Én is hazafelé vettem az irányt. Útközben Carl hívott, gratulált (hogy mihez, azt pontosan nem tudom, de nem is kérdeztem), majd annyit mondott, hogy az ügy újabb fordulatot vett, majd később tájékoztatnak, és bontotta is a vonalat. Kicsit bambán néztem magam elé, nemigen tudtam mire vélni az utolsó szavait. Cseppet sem odaillő módon az jutott eszembe, hogy bár párszor már beszéltem és találkoztam vele, Carl vezetéknevét még mindig nem tudom.

Chamille két nap múlva hívott, hogy a férjét és a meggyilkolására vállalkozó személyt letartóztatták, ő maga pedig elkezdte intézni a válást. Mindezt aznap este egy kisebb összejövetel keretében ünnepeltük meg a Slade-házban. Mindenki ott volt, aki az ügyben érintett volt, még a rendőrök is, akik Carl (végre a vezetéknevét is megtudtam: Carlson – így már értettem, miért nem hangoztatta eddig, és innentől az sem volt számomra kétséges, miért lettek Roberttel barátok; a hülye nevűek összetartása lehetett az ok) segítségére voltak a nyomozásban, de az első fél óra eltelte után nemigen említette Alex Downey-t senki.

Másnap sietve összehoztam egy találkát az ingatlanossal, és az ikerház tulajával, és azután végre elmehettem anyámhoz, és töviről-hegyire elmeséltem neki mindent…


És végül…

Minden jó, ha a vége jó, szokták mondani. A vége pedig jobb nem is lehetett volna. Az Alex Downey által felfogadott bérgyilkosról kiderült, hogy régóta körözték, és jutalom járt a nyomravezetőnek. Az illetőt a rendőrség többféle változatos bűntettek miatt kereste, de azt még csak sejtették, hogy a bérgyilkosság sem marad ki a repertoárjából. Carl, Robert barátja az én nevemet adta meg nyomravezetőként, az így kapott összegből a vágyott ikerház mellett egy kis krumpliforma autót is tudtam venni.
Anyám eladta a lakását, az árának egy részéből berendeztük a házikóinkat, majd a többit félretette a bankban, hogy szükség esetére legyen egy kis tartalékunk. Az én kis lakásom is vevőre talált, de az nem volt ilyen sima ügy, hiszen a megvásárlásához felvett hitel visszafizetése után nem valami nagy összeg maradt. Arra azért elég volt, hogy valóra váltsam apám álmát is, megleptem egy kis hajóval, amire régóta vágyott már.
Chamille műtermében tett néhány látogatás után kiderült, hogy nem igazán van tehetségem a képzőművészetek iránt, ellenben nagyon is hatékony voltam a szervezésben, szerződések kötésében és marketinges munkákban, így hamarosan én végeztem ezeket Chamille helyett. Mint mondta, ehhez neki sosem volt türelme, viszont egy vadidegen ügynökben sem bízott volna meg. Az iskolám elvégzése után megegyeztünk, hogy a kezdeti „besegítés” helyett főállásban csinálom tovább, így ő is jól járt, és én is olyan munkát végeztem, amit szerettem, és még jól is kerestem vele.
A hasonlóságunk nem egyszer okozott mókás jeleneteket. Eleinte még megpróbáltunk minden új ismerőst meggyőzni, hogy nem vagyunk ikrek, még csak testvérek sem, csak jó barátok, de nemigen hitte senki, így aztán le is tettünk a félreértés tisztázásáról. Igazi jó barátnők lettünk, annak ellenére, hogy hozzám hasonlóan korábban ő is inkább fiúkkal barátkozott, gyerekkora óta. Gyakori vendég voltam a szülei házában is, akik sűrűn meghívtak magukhoz, nem egyszer a szüleimmel együtt, akik szintén nagyon kedvelték a Slade család minden tagját, legfőképp az alteregómat.
Roberttel is meglehetősen jó barátok lettünk, sok időt töltöttünk egymás társaságában, de egy idő után rájöttem, hogy barátságnál többet is érzek iránta. Úgy gondoltam, hogy esélyem sincs a viszonzásra, hiszen ő csak Chamille-t látja bennem, akivel viszont olyan régóta barátok, hogy nem gondolnak egymásra másként. Szerencsémre kiderült, hogy óriásit tévedtem. Anyámmal madarat lehetett volna fogatni, hogy végre én is révbe értem.
Bár az Alex okozta kellemetlen emlékei miatt hosszú ideig nem volt hajlandó komolyabb kapcsolatba kezdeni, végül Chamille lelki sebei is behegedtek. Második házassága jóval sikeresebb volt, amit ő a harmincéves korára megszerzett bölcsességgel magyarázott. Én csak a megfelelő partnerrel.
Hosszasan kutakodtunk mindkettőnk családfájában. Tengernyi nagyszülőkkel folytatott beszélgetés, levéltárban és régi családi iratokban való kutatás során találtunk egy esetleges, de igen gyenge kapcsolódási pontot. Anyai ági dédnagymamám ifjú korában szolgálóként dolgozott Slade dédnagypapa tehetős szüleinél. A dédnagypapa akkoriban szintén ifjonti éveiben járt, és nagyon jóképű férfi, valamint nagy hódító hírében állt, a családi legendárium szerint. Hogy mi történhetett, arról nem szól a fáma, mindenesetre az akkori háztartási könyv szerint az én dédnagyim felmondott náluk, majd az anyakönyvi kivonat szerint nem egész hat hónap múlva született egy gyermeke. Persze ez a feltételezett közös dédnagypapa, és a másod-unokatestvéri viszony még nem indokol olyan mérvű hasonlóságot, ami közöttünk van, de valamelyest talán érthetőbbé teszi…

Vége

----------------------------------------------------------------------------------

Drága Mikkamakka! :)...

Örömmel olvastam végre tőled is valamit!! És még inkább örültem, hogy nem sajnáltad a karaktereket :)...Természetesen (hogy is gondolhattam volna az ellenkezőjét) egy szemernyi helyesírási „hubát” sem találtam benne ;)... Nagyon tetszett, ahonnan megközelítetted a témát, és szuper, hogy ilyen hosszú történetet írtál. Szép kerek az egész.

Én először azt hittem, hogy az elcsípett mondat foszlány / ”– Igen, drágám, a hasonmás átíratja a számlát közösre, aztán pár nap múlva elintézzük őt...” / Alex és Chamille összeesküvését takarja. Azt hittem, hogy esetleg Lana-t ejtették csapdába azzal, hogy Chamille helyett átírja a számlát, de ez csak alibi, Chamillenak, mert addig ők valami piszkos mókát intéznek, és így jól járnak, utána pedig elintézik Lana-t, hogy ne tudjon árulkodni.

Így kicsit egyszerűnek tűnt a megoldás, de lehet csak azért, mert én óriási csavarra vártam :)...

A kitekintés a végén nekem már kicsit sok volt. Mivel így alakult a történet, amúgy is megvolt a hepiend, én nem tetéztem volna még a többivel.

Összességében izgalmas volt és szépen felépített! Tetszett az ötlet, és a lányok szövetkezése is :)...

Ügyes munka!!
Gratulálok!! :)...